Népszabadság, 1984. október (42. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-09 / 237. szám

1984. október 9., kedd NÉPSZABA­DEA­K PETŐFI ÉS KORA Állandó kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban Új, állandó kiállítás nyílt meg hét­főn a Petőfi Irodalmi Múzeumban Petőfi Sándor életéről. Az alapításá­nak 75. évfordulóját köszöntő tárla­tával az irodalmi múzeum egyszerre emlékezik névadójára, valamint a Petőfi életével csaknem egybeeső iro­dalmi reformkorra. A kiállítást Köpeczi Béla művelő­dési miniszter nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta: a kiállí­tás hozzásegít ahhoz, hogy Petőfit a maga teljességében ismerhessük meg, nemcsak a nemzeti függetlenség har­cosát, nemcsak a haladásért küzdő forradalmárt, hanem az emberiség nagy kérdéseivel és a magánélet örö­meivel és bajaival foglalkozó gondol­kodót és költőt is. Petőfi ebben az egységben ma is időszerű, s erre az időszerűségre fel kell hívnunk a fi­gyelmet egy olyan időszakban, ami­kor némelyek a klasszikus értékeket vonják kétségbe a rosszul értelme­zett modernség jegyében. Az irodalmi múzeum munkájáról szólva a miniszter hangsúlyozta: szükségünk van arra, hogy a múltat, s annak keretében az irodalmi múl­tat megismerjük, mégpedig a lehető legnagyobb objektivitással, hogy fel­idézzük a kort, amelyben a mű meg­született. Az 1909-ben megnyílt első, Bajza utcai Petőfi-ház alapításának jubi­leuma alkalmából hétfőn a múzeum­ban tudományos tanácskozás is kez­dődött, amelyen az irodalmi muzeo­­lógia aktuális kérdéseit, az elmúlt 75 év eredményeit és tapasztalatait, va­lamint a feladatokat vitatják meg. Október 12-ig nemzetközi konferen­ciát tartanak ugyanitt: az irodalmi múzeumok nemzetközi bizottsága éves tudományos tanácskozására fél­száz külföldi szakembert várnak a világ minden tájáról, a téma az iro­dalmi dokumentáció lesz. (MTI) * A Petőfi Irodalmi Múzeum dísz­terme, a Károlyi-palota egykori táncterme felújított pompájával fo­gadja a látogatót, ünnepélyes han­gulatot kölcsönözve a kiállításnak. Az első teremben pedig Az apostol négy sora: „Mi célja a világnak? / Boldogság i­s erre eszköz? a szabad­ság! / Szabadságért kell küzdenem, / Mint tették eddig oly sokan.. Ezzel a mottóval a rendezők (Keré­­nyi Ferenc, Bereczky László és Bán­kúti Albin) a kiállítás célját is pon­tosan meghatározták: megmutatni a költőt és megmutatni korát. Semmi mást, érdekeset vagy látványosat, olyasmit, ami elvihetné a látogató tekintetét vagy figyelmét Ami vi­szont látható, az pontos, körülha­tárolt, történelmileg igazolt. Az első körséta után azt érzi az ember, hogy kapott valamit; a mai felfogás sze­rinti modern Petőfi tömör arcképét viheti magával. Nem a legendák ga­rabonciás és romantikus, múlt szá­zadi figuráját, hanem az európai műveltségű, nagy tudású költő-forra­­dalmár-politikus-katona emlékét. A reformkor szellemét idézi az el­ső terem: Berzsenyi, Kazinczy, Ka­tona, Kölcsey, Kisfaludy, Vörösmar­ty első kiadású kötetei, arcképek, re­likviák, az Aurora címlapja. Kölcsey „gondolkodószéke”, az a világ, ame­lyik fogadta és nevelte Petőfit, a Himnusz (Hymnus) kézirata „érint­hető” közelben. Petőfi korszakai megtanulhatók tankönyvből is. Talán éppen az is a baj, hogy sokszor éppen ilyen isko­lás korszakokat tudunk a költőről. A kiállítás nagy érdeme, hogy ezek a korszakok „élnek”, mert nem didak­tikus felosztásokat látunk, és még csak nem is pusztán időrendet, ha­nem élő történelmet és élő élettörté­netet. Végigkövethetjük Petőfi élet­útját, de korszakának változásaival, magánéletének sikereivel és kudar­caival együtt. A költő utazóládája vaspántokkal, vagy pipája, kardja — önmagukban is érdekes relikviák, de itt a költő napi munkájának olyan kellékei, amelyek szorosan beágyaz­va szellemi, költői arculatának vál­tozásaiba szereznek élményt. A Pes­ti Divatlap előfizetőket toborzó fel­hívása önmagában is érdekes olvas­mány. (Jó arányban felnagyítva messziről is olvasható — Vachot Im­re szövege bármelyik középiskolás diákcsoportnak stílusgyakorlatul szolgálhat.) Ez a látvány azonban attól megkapó igazán, hogy a köze­pe táján ott van Petőfi neve: ... ,,e’ lap segéde” munkaköri megnevezés­sel. Petőfiről könyvtárnyi irodalom született eddig. Minden kornak meg­volt a maga Petőfi-képe. Sokszor torz, ilyen-olyan irányba eltúlzott, legendává semmisített alakja végig­kíséri az embereket kisiskolás ko­ruktól halálukig. Az utóbbi évtize­dek kutatásai sokat lefaragtak ezek­ből a torzításokból, az irodalomtudo­mányban már más Petőfi él — a köz­tudatban még mindig pontatlan köl­tői és emberi arca. Ez a kiállítás azért lehet rendkívül fontos a követ­kező évtizedekben, mert mindenki­hez szól hitelesen. Többet mondhat, mint egy főiskolai tankönyv, mert a látnivaló és élmény erejével tolmá­csolja a költő szellemét, a kor nagy­­szerűségét és tragédiáját. Petőfinek a világirodalommal va­ló találkozását mutatja be egy sa­rok. Fordításait, olvasmányait, még életében megjelent köteteit tárja elénk a másik vagy Hozzá és róla írott verseket. Nincs irodalomóra, amely hitelesebben érzékeltetné azt a helyet a korban, melyet maga ví­vott ki magának, vagy megfordítva, azt a kort, melyet maga is alakított nem mindennapi alakjával. Nehéz érzékeltetni azt a sokféle módot, amellyel a kiállítás megkö­zelíti a költő valódi „kivoltát”, és még reménytelenebb vállalkozás len­ne leírni, hogy ezt mivel, milyen és mennyi eszközzel teszi. A látványt nem pótolja annak ismertetése. A ki­állítás szigorú szakszerűségét köny­­nyebb felismerni, mint a látogatóra gyakorolt mély benyomását érzékel­tetni. Azt kinek-kinek magának kell átélni. Egy séta a Károlyi-palotában nem mindennapi gazdagságot kínál, most már — remélhetőleg — éveken keresztül. Sarkadi László KULTURÁLIS HÍREK • Az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár sorozatában az utóbbi napokban jelent meg az 500. kötet, Bernard Malamud Isteni kegyelem című regénye. • Mintegy száz, féltve őrzött könyv­­ritkaság látható a tokaji művelő­dési házban vasárnap megnyílt ki­állításon. A múzeum birtokában levő könyvek túlnyomó többsége a Hegyalja életével, szőlőkultúrájá­val és borászatával foglalkozik. A kiállítás anyagát harminc régi metszet egészíti ki. □ Római szarkofág került elő a Tol­na megyei Alsópél határában vég­zett ásatások során. Az 50X 70 cen­timéter alapterületű, 70 centiméter magas, mészkőből faragott sírládá­ban, illetve közvetlen közelében a hamvasztásos temetési szertartás­hoz tartozó agyagmécseseket, üveg­edény-maradványokat és egy gaz­dagon díszített bronzserpenyőt is találtak. Az értékes leletet a szek­szárdi Béri Balogh Ádám Múzeum­ban állítják ki. ■ Kelemér-Gömörszőlősön a Borsod megyei múzeumi baráti kör Tompa Mihály emlékbizottsága emlékülést tartott október 7-én, vasárnap. A költőről elnevezett keleméri műve­lődési otthonban rendezett emlék­ülést követően a részvevők meg­koszorúzták Tompa Mihály emlék­tábláját, a galériában kiállítás nyílt Borsos Miklós érmeiből. KÖNYVSZEMLE Prózaírónak ma nálunk regényt írni dicsőség, nem novellát. A ma­gyar epika belső fejlődése úgy hoz­ta, hogy a közelmúltban a nagyobb lélegzetű kompozíciók kötötték le az alkotói energiák javát, különféle fölmérések tanúsága szerint az ol­vasók is a regényt várták inkább, nem is szólva a kritikáról, irodalom­­tudományról. Pozícióiból tehát vesz­tett a novellisztika, de így is válto­zatlanul jelentékeny szerep hárul rá. A heti- és havilapok aligha létez­hetnének a rövidebb formák termése nélkül, a pályakezdés jobbára ma is az elbeszélés jegyében történik, és a figyelmesen olvasott kispróza meg­bízható helyzetjelentés az epika ál­lapotáról, átlagos színvonaláról. A most csokorba szedett könyvek az első olvasás után szinte össze­folytak. Annak ellenére is, hogy az ábrázolt — értelmiségi — világ csak részben rokon bennük, s annak elle­nére is, hogy az írók mindegyike rendelkezik sajátos karakterrel. Bosszantott azonban a választott előadásmód monotóniája, a szürke stílust csak erőltetett fordulatokkal színesítő fogalmazás, az ábrázolás­technika néhány vissza-visszatérő fogyatékossága. Unalomig ismétlődik például az alanyt elhagyó, régtől megszokott novellakezdés, amely ol­dalakon keresztül késztet indokolat­lan találgatásra: kicsoda is a hősünk, öreg, fiatal, férfi, nő? A második, higgadtabb olvasás ar­ra is választ adott nagyjából hon­nan erednek a hibák — de kiemel­tebben mutatta az értékeket is. BÁRDOS PÁL Tükör előtt című kötetében (Szép­­irodalmi Kiadó) a szokványos kidol­gozás gyakorisága zavart. „Novellát írok. A novella ír engem. Nézem a világot. A szememmel. De tudom, ha teleszkópba vagy mikroszkópba né­zek, az két másik világ. Alul is mély­ség, fölül is mélység.” — Ezekkel a mondatokkal mutatkozik be a könyv első töprengésében az író. Nem sze­rencsésen — mert sokat forgatott gondolattal, kevéssé eredetien. Az utolsó elbeszélés, az elköszönés is el­kedvetlenít: hányan, de hányan leje­gyezték már a tükörbe néző, borot­válkozó, megkeseredett férfi csapon­gó érzéseit, kifelé sziszegését, befelé kiáltását... A majdnem kéttucat­nyi novella harmada gyorsan kihul­lik az emlékezetből. Bizonyos törekvések és bizonyos művek viszont megragadnak. A kap­csolatkeresés — egyébként kevéssé reményteljes — gesztusa például. Variánsokban kibontott szituáció: az író olvasójával találkozik. Mit kezd­hetnek egymással ők (akik nem el­sősorban a közvetlen együttlétre ren­deltettek)? Kedves Asztalom! — ez az írás címével árulkodik a megszó­lítottról, és persze a megszólítóról is: „Romlik a szemem, vagy mi. Bár mondják körülöttem állandóan, hogy előre, előre, de merre van az, kér­lek tisztelettel? Előre, hátra, feljebb, lejjebb, én úgy érzem, körbejárok, mint a bányaló.” Ezen az ágon egy csöndben­­kifestő kis novella hiányér­zet nélkül gyönyörködtet. Találkozás a pagodában a címe. Egy gyermek­­otthoni nevelő — szinte véletlenül jár a rádió nevezetes „pagodájában” — és egy színésznő — hajszolt hi­vatása naponta ide roskasztja — vált néhány szót. „Azt hiszen, érzem magát” — mondja a színésznő válaszként a tanárból kibukó szavakra. Érteni, megérteni, megértetni — ez a fő szándék Bárdos Pál legsikerültebb, a komorságtól csak az iróniával visz­­szafogott novellaanalíziseiben. A sok feltételes mód, „azt hiszem” a vívódó bizonytalanság, szkepszis érzékelte­­tője. Az álmok, látomások, képzetek jótékonyan hatnak a mindennapi realizmus szorításait sejtető kötet­ben. Gyümölcsöző kezdeményezés lehetne még szabadabb futást enged­ni nekik! BERKOVITS GYÖRGY szépírói eszközöket is alkalmazó szo­ciológusként ismert az olvasók köré­ben. Nem sírunk, nem nevetünk cí­mű elbeszélésgyűjteménye (Szépiro­dalmi) nem hoz lényeges változást az eddig megszokott arányokban, nem módosít az eddig kialakított ké­pen. Sőt előnyösebbnek kell ítélnünk a korábbi kötetek arculatát: Berko­­vits sokkal folyékonyabban beszéli a szociográfia nyelvét, mint a szépiro­dalomét. A szövegeibe szőtt rengeteg körülírás, zárójel, kiegészítés, ponto­sítás, kurziválás, visszautalás lehet­ne az ábrázolástechnika szükségsze­rű jegye — de sokkal inkább arra szolgál, hogy leplezze, feledtesse, amit ezek nélkül nem sikerült kife­jezni. Igen, akadnak még ilyen bal- (és jobb) esetek — bizony — semmi ki­fogásom az ilyesfajta cikluscímek ellen, ám itt keresettség, kimódolt­­ság, túlírtság húzódik mögötte. Fi­gyelmet érdemlő viszont az a neki­rugaszkodás, amellyel Berkovits az „én, de mégsem egészen én”, „én, és mégis más” állapotának leírását igyekszik nyelvileg és a szerkesztés­ben megoldani. Az epika olyan alap­vető kérdése nyugtalanítja, amellyel írótársai is sokat küszködnek ma­napság. Az egyes szám első személy­ben megszólaló előadó vállalja — és mindjárt le is tagadja önmagát. Az általa elmeséltet valaki más révén rögtön kommentál(tat)ja. A szemé­lyiséghasadás és az ellene folytatott harc dokumentálódik. A különféle hangoltságú novellák mindegyike több művészi problémát is hordoz, a Mindegy, hogy mit, csak ordítani nyitányától a különösen hangsúlyosnak szánt Várj meg, várj — V. M. V. lezárásáig. Ha az első negyven-hatvan oldal után kialakul az az olvasói gyakorlat, amely képes azonnal lehántani a szöveg fölösle­geit, gazdag szociográfiai anyag tá­rul föl előttünk, pontos történeti lá­tástól és erkölcsi ítélőerőtől kísérve. Berkovits György a fülszövegen jel­zett regényterveihez drukkolnunk il­lik, ám a komolyabb reményeket irodalmi szociográfiáinak folytatásá­hoz fűzzük. Vissza-visszatérő alak­mása, Gy. Bence abban otthonosabb. BICSKEI GÁBOR negyvenhét évesen nyújtja át első novellás kötetét: Ott a helyed, Joe! (Szépirodalmi) Gyakorlott tollforga­­tó, megbízható stiliszta, fürge szel­lem, önéletrajzi mintázottságú hősé­nek, Nagy Károlynak hajdani és mai eseteivel mintha egy későbbi regényhez is kikészítene néhány mo­zaiklapot. Ám ha elkeverném elbe­széléseit a magyar sajtó egyheti no­vellatermésében, utóbb képtelen len­nék kiválasztani őket az egybemosó­dó mezőnyből. Bicskei a formálás­ban a konvencióhoz, szabályszerű­séghez igazodik, s csak egy-egy poé­­tikusabb szófordulatban, szúrós fél­mondatban, csattanós poénban „en­gedi el magát”. A sors és az életta­pasztalat épp elegendő megírnivalót halmozhatott föl számára — mégis az olyan, legszemélyesebb mondan­dóit is a legszokványosabb keretek között tartja, mint a Szervusz re­meklést tartogató kettős portréja. Nem annyira a szövegben, inkább a szöveg mögött megjelenő tanulsá­ga a gyűjteménynek: a morállal föl­vértezett intellektus számkivetett életszakaszaiban is megőrizheti mél­tóságát és morc kedélyét, s ha éppen fölfelé viszi az óriáskerék, akkor is a belső hangokra kell hallgatnia, s nem a külső szokásrendre. A jöttment című terjedelmesebb vállalkozás törés nélkül társul az el­beszélésekhez, amelyek közül a Vár­nak a hollandok biztos kezű rajzát, és a Vizit stíluserejét emelhetjük ki. Ez utóbbinak tárgya: a halálos beteg orvos végnapjai. Ugyancsak agyon­­facsart téma. Sikerült új árnyalatot belelopni. Jó jel. MÓZES ATTILA viszonylag kevesek előtt ismert ná­lunk, pedig a Füstkorom (Kriterion) érett író munkája. Bertha Zoltán pontos arcképvázlatában így jelle­mezte a most harminckét esztendős, a romániai magyar próza utánpótlá­sában a legjobbak közé számító fia­talembert: „Elbeszéléseinek hangu­latát a lélektani realizmus ábrázolá­si módszerével kibontott belső em­beri világok finom sugárzása ad­ja ... Különleges egységet tud te­remteni a megelevenített érzésvilág és a környezeti atmoszféra között. . . Egymásba folyó érzelmek és hangu­latok kavarognak a leírásban, nyel­vén átüt a szubjektív létérzékelés varázsos költőisége ...” Remek ka­­rakterizálás — a Történetek ellen­­fényben alcímű friss kötet is igazol­ja. Egy-két írás — legelöl mindjárt az Egy történet vége — bevallottan re­génybe igyekszik, olyannyira, hogy keveselljük is a részletek tartogatta motivációt, információt. Mózes Atti­la, mint általában a stílusteremtő erejű írók, kedvtelve tobzódik néha a saját szavaiban. De a lényeges az, hogy valóban rendelkezik stíluste­remtő erővel. A Rokokó halál példá­ul „egy jobbágykék házakkal teli, egyperces megállójú falu koszos kis állomásáról” indítja a vonatot, illet­ve a mesét, amelyben a furcsa-ren­­geteg szereplő, Fabricziusz élete — egy váratlanul szépséges-kegyetlen útmegszakítással — június harminc­egyedike alagútjába fut. A „poshadt, trágár ünnepnap” viszolyogtató em­lékeivel kezdett írás hibátlan szer­kesztéssel visz a nem létező nap fe­lé, amely után Fabricziusz „többé nem került elő”. CHS Játékok a század elejéről 1910 januárjában a Magyar Szín­házban Családi tűzhely közös cím­mel három egyfelvonásost mutattak be. A krónikás —Kosztolányi Dezső — tudósítása szerint a szerzőt „huszon­­hatszor hívták ki. Emelkedett a vas­függöny. Bíró Lajos — így írta volna valamelyik hőséről —, a fiatal, ün­nepelt író sápadtan hajlongott a színpadi lámpák fényében.” Múlt csütörtökön a televízióban kettőt lát­hattunk a hajdan nagy sikerű egy­­felvonásosokból. Kellemes, élvezhető közhelyeknek hatottak, méltóan az új címhez — Oh idők, oh erkölcsök —, semmi fontosat nem mondtak. Kosztolányi ezúttal is pontosan ér­zékelte a művek jelentőségét: „Bíró Lajos a családi tűzhely picike, intim, majdnem kedves hazugságait kriti­zálja. Alig észrevehető, de nem fé­lénk zajt ver a polgári morál ottho­nában, és megtekinti, mi van a békés falaik közt, mi van a boldog egysze­rűség mögött, a megelégedett embe­rek játékaiban. Éles, kíméletlen, de családias a hangja, így bírálhatja az otthont az a csöpp mezei tücsök is, amelyik padlónk alá fúródott, s most szavunkba trilláz, bosszant, nyugta­lanít, idegessé tesz, éjjel felver leg­édesebb álmunkból, és bizalmasan beleszól életünkbe, akár egy régi csa­ládtag. Cérnavékony, halk ciripelés. Mégis sért. Mégis háborgat. Mégis fáj. Zárt szobánkban a mezők vég­telenségét, a szabad természet for­radalmát, egy más világ jogát, bát­rabb, igazabb morálját hirdeti.” A múlt évtizedek azonban ennek a tü­csökhangnak alighanem inkább csak családias kedvességét, meleg, ottho­nos, sikertermő humorát őrizték meg, izgató, sértő, háborgató, „egy más világ jogát, bátrabb, igazabb morálját” hirdető szólamait aligha­nem teljesen elhallgattatták. Vagy már akkor is csak a költő hallotta bele ezeket a minőségeket. A Bán Róbert rendezte előadások régi vilá­got, régi erkölcsöket, régi leleplezé­seket érzékeltettek, fájdalommente­sen mulattattak. 1914-ben a Nyugat első nemzedé­kéhez tartozó, s a líra elsőbbségében babonásan hivő irodalmi köztuda­tunkban a legutóbbi időkig is költő­ként élő Füst Milán egy napi hírből drámát szerkesztett. 1923-ban né­hányszor játszották az írók Bemu­tató Színházában, majd néhány év­tizedig nem került színpadra, csak az 1960-as években fedezték fel új­ra. A lélektani naturalizmus irányá­hoz is szokták sorolni, a kordivatnak tett engedményként szokták tekin­teni, mint ami kirí a költő más mun­káinak mélyen tragikus és magasz­tosan esztétikus világából A darab minőségét, rangját tudó Kosztolányi is így írt: „Észre sem vesszük, előt­tünk áll egy nyomorult, kültelki csa­lád kiordíthatatlan boldogtalansá­ga.” Az, hogy az író napi hírt dolgo­zott fel továbbá a k­ét szeretőjével élő nyomdász körülményei, életük nyomorúsága valóban­­könnyen a naturalizmus gyanújába keveri a művet. Székely Gábor viszont egé­szen más szellemben állította eddig kétszer színpadra, s legutóbb a kép­ernyőre. A szerda este vetített két­órás játék cseppet sem ragadt meg az ábrázolt szociológiai körben, ko­rántsem csak a kültelki nyomorúsá­got mutatta be. A szerző naplójegy­zete szerint a drámában „lehetetlen, hogy ugyanarról beszéljenek egy je­lenetben, mint ami szemléletesen játszódik. Unalmas, mert kétszer lát­juk ugyanazt. — Másról kell folynia a szóharcnak, mint amiért a valódi harc folyik!” Ez a technika már a Boldogtalanokban is hiánytalanul jelen van. Kosztolányi így írja le: „Pár egyszerű bővítetlen mondat, vagy csonka mondat, indulatszó, me­lyet a szereplők átvesznek, ismétel­nek, egymásnak dobnak, s amint ki­mondják, mindegyiket külön jellem­zi, a helyzeti értékénél fogva ... Fi­gurái nem közvetlen jellemzik ma­gukat, arról szólnak, ami eszükbe ötlikk, s finoman-ravaszul — ami az író műve — e semmis szavak mö­götti gyanúra, gyűlöletre, szenvedés­re terelik érdeklődésünket, közvetve visznek célhoz, amiből folyton nö­vekvő drámai feszültség támad.” A képernyőn ez a feszültség más­képpen jelenik meg, mint a színpa­don. Az üresség érzetének felkelté­séhez különösen jó lehetőségeket nyújt a kamera változtatható néző­pontja. A koszlott, rideg lakásban hatalmas távolságok nyílnak meg, borzongatóan messze tudnak kerülni benne egymástól az emberek. Szé­kely László látszólag naturalisztikus díszlete jelképes játéktérré változik, nem társadalmilag meghatározott, az anyagi szükségből eredő nyomo­rúságot jelez, hanem azt a lelki el­nyomorodást, kiürülést, elkorcsosu­­lást mutatja, amely a benne mozgó, beszélő alakokat jellemzi. A szerző bravúrja azonban nemcsak abban áll, hogy a lényegi történéseket fél­szavak, mondattöredékek, köznapi beszéd és indulatfoszlányok mögé rejti, hanem abban is, hogy mindez­zel igen bonyolultnak, összetettnek tudja mutatni a lelki lepusztulás fo­lyamatát. Talányos jellemeket állít elénk, akik valami titkot hordanak magukban. Talányosan viselkednek, mert nincsenek igazán eszközeik ah­hoz, hogy vágyaik szerint éljenek. Képtelenségeket művelnek, mert kép­telenek céljaikhoz, miként egymás­hoz is, közel férkőzni. Gobbi Hilda, Csomós Mari, Pap Vera, Sinkó László, Ronyecz Mária játékát a szöveg mögötti alakok, jel­lemek megteremtése határozza meg. Úgy szabnak azonban határozott ka­raktert az alakoknak, úgy mutatják meg a lelkükben folytonos tragikus feszültséget, idegességet okozó titko­kat, hogy közben megnövelik a fi­gurák jelentőségét. Jelképessé, köl­tőivé emelik őket. A korhoz kötött külsőségeket — Vágó Nelly ponto­san eltalált jelmezeit — is tragikus reménytelenségük jelképeként hord­ják. S ebben a jelképes szerepben megszépülnek az ormótlan kalapok, a lompos kabátok, a csüngő ruháik. S megszépül a részvét fájdalmában a kietlen, piszkos lakás is. Füst Mi­lán azt vallotta: „Szépség nélkül nincs művészet... A művészetnek mindenekelőtt gyönyörködtetni kell minket.” Zappe László 7 m ' 'T írta: 1

Next