Népszabadság, 1984. október (42. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-09 / 237. szám
1984. október 9., kedd NÉPSZABADEAK PETŐFI ÉS KORA Állandó kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban Új, állandó kiállítás nyílt meg hétfőn a Petőfi Irodalmi Múzeumban Petőfi Sándor életéről. Az alapításának 75. évfordulóját köszöntő tárlatával az irodalmi múzeum egyszerre emlékezik névadójára, valamint a Petőfi életével csaknem egybeeső irodalmi reformkorra. A kiállítást Köpeczi Béla művelődési miniszter nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta: a kiállítás hozzásegít ahhoz, hogy Petőfit a maga teljességében ismerhessük meg, nemcsak a nemzeti függetlenség harcosát, nemcsak a haladásért küzdő forradalmárt, hanem az emberiség nagy kérdéseivel és a magánélet örömeivel és bajaival foglalkozó gondolkodót és költőt is. Petőfi ebben az egységben ma is időszerű, s erre az időszerűségre fel kell hívnunk a figyelmet egy olyan időszakban, amikor némelyek a klasszikus értékeket vonják kétségbe a rosszul értelmezett modernség jegyében. Az irodalmi múzeum munkájáról szólva a miniszter hangsúlyozta: szükségünk van arra, hogy a múltat, s annak keretében az irodalmi múltat megismerjük, mégpedig a lehető legnagyobb objektivitással, hogy felidézzük a kort, amelyben a mű megszületett. Az 1909-ben megnyílt első, Bajza utcai Petőfi-ház alapításának jubileuma alkalmából hétfőn a múzeumban tudományos tanácskozás is kezdődött, amelyen az irodalmi muzeológia aktuális kérdéseit, az elmúlt 75 év eredményeit és tapasztalatait, valamint a feladatokat vitatják meg. Október 12-ig nemzetközi konferenciát tartanak ugyanitt: az irodalmi múzeumok nemzetközi bizottsága éves tudományos tanácskozására félszáz külföldi szakembert várnak a világ minden tájáról, a téma az irodalmi dokumentáció lesz. (MTI) * A Petőfi Irodalmi Múzeum díszterme, a Károlyi-palota egykori táncterme felújított pompájával fogadja a látogatót, ünnepélyes hangulatot kölcsönözve a kiállításnak. Az első teremben pedig Az apostol négy sora: „Mi célja a világnak? / Boldogság is erre eszköz? a szabadság! / Szabadságért kell küzdenem, / Mint tették eddig oly sokan.. Ezzel a mottóval a rendezők (Kerényi Ferenc, Bereczky László és Bánkúti Albin) a kiállítás célját is pontosan meghatározták: megmutatni a költőt és megmutatni korát. Semmi mást, érdekeset vagy látványosat, olyasmit, ami elvihetné a látogató tekintetét vagy figyelmét Ami viszont látható, az pontos, körülhatárolt, történelmileg igazolt. Az első körséta után azt érzi az ember, hogy kapott valamit; a mai felfogás szerinti modern Petőfi tömör arcképét viheti magával. Nem a legendák garabonciás és romantikus, múlt századi figuráját, hanem az európai műveltségű, nagy tudású költő-forradalmár-politikus-katona emlékét. A reformkor szellemét idézi az első terem: Berzsenyi, Kazinczy, Katona, Kölcsey, Kisfaludy, Vörösmarty első kiadású kötetei, arcképek, relikviák, az Aurora címlapja. Kölcsey „gondolkodószéke”, az a világ, amelyik fogadta és nevelte Petőfit, a Himnusz (Hymnus) kézirata „érinthető” közelben. Petőfi korszakai megtanulhatók tankönyvből is. Talán éppen az is a baj, hogy sokszor éppen ilyen iskolás korszakokat tudunk a költőről. A kiállítás nagy érdeme, hogy ezek a korszakok „élnek”, mert nem didaktikus felosztásokat látunk, és még csak nem is pusztán időrendet, hanem élő történelmet és élő élettörténetet. Végigkövethetjük Petőfi életútját, de korszakának változásaival, magánéletének sikereivel és kudarcaival együtt. A költő utazóládája vaspántokkal, vagy pipája, kardja — önmagukban is érdekes relikviák, de itt a költő napi munkájának olyan kellékei, amelyek szorosan beágyazva szellemi, költői arculatának változásaiba szereznek élményt. A Pesti Divatlap előfizetőket toborzó felhívása önmagában is érdekes olvasmány. (Jó arányban felnagyítva messziről is olvasható — Vachot Imre szövege bármelyik középiskolás diákcsoportnak stílusgyakorlatul szolgálhat.) Ez a látvány azonban attól megkapó igazán, hogy a közepe táján ott van Petőfi neve: ... ,,e’ lap segéde” munkaköri megnevezéssel. Petőfiről könyvtárnyi irodalom született eddig. Minden kornak megvolt a maga Petőfi-képe. Sokszor torz, ilyen-olyan irányba eltúlzott, legendává semmisített alakja végigkíséri az embereket kisiskolás koruktól halálukig. Az utóbbi évtizedek kutatásai sokat lefaragtak ezekből a torzításokból, az irodalomtudományban már más Petőfi él — a köztudatban még mindig pontatlan költői és emberi arca. Ez a kiállítás azért lehet rendkívül fontos a következő évtizedekben, mert mindenkihez szól hitelesen. Többet mondhat, mint egy főiskolai tankönyv, mert a látnivaló és élmény erejével tolmácsolja a költő szellemét, a kor nagyszerűségét és tragédiáját. Petőfinek a világirodalommal való találkozását mutatja be egy sarok. Fordításait, olvasmányait, még életében megjelent köteteit tárja elénk a másik vagy Hozzá és róla írott verseket. Nincs irodalomóra, amely hitelesebben érzékeltetné azt a helyet a korban, melyet maga vívott ki magának, vagy megfordítva, azt a kort, melyet maga is alakított nem mindennapi alakjával. Nehéz érzékeltetni azt a sokféle módot, amellyel a kiállítás megközelíti a költő valódi „kivoltát”, és még reménytelenebb vállalkozás lenne leírni, hogy ezt mivel, milyen és mennyi eszközzel teszi. A látványt nem pótolja annak ismertetése. A kiállítás szigorú szakszerűségét könynyebb felismerni, mint a látogatóra gyakorolt mély benyomását érzékeltetni. Azt kinek-kinek magának kell átélni. Egy séta a Károlyi-palotában nem mindennapi gazdagságot kínál, most már — remélhetőleg — éveken keresztül. Sarkadi László KULTURÁLIS HÍREK • Az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár sorozatában az utóbbi napokban jelent meg az 500. kötet, Bernard Malamud Isteni kegyelem című regénye. • Mintegy száz, féltve őrzött könyvritkaság látható a tokaji művelődési házban vasárnap megnyílt kiállításon. A múzeum birtokában levő könyvek túlnyomó többsége a Hegyalja életével, szőlőkultúrájával és borászatával foglalkozik. A kiállítás anyagát harminc régi metszet egészíti ki. □ Római szarkofág került elő a Tolna megyei Alsópél határában végzett ásatások során. Az 50X 70 centiméter alapterületű, 70 centiméter magas, mészkőből faragott sírládában, illetve közvetlen közelében a hamvasztásos temetési szertartáshoz tartozó agyagmécseseket, üvegedény-maradványokat és egy gazdagon díszített bronzserpenyőt is találtak. Az értékes leletet a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeumban állítják ki. ■ Kelemér-Gömörszőlősön a Borsod megyei múzeumi baráti kör Tompa Mihály emlékbizottsága emlékülést tartott október 7-én, vasárnap. A költőről elnevezett keleméri művelődési otthonban rendezett emlékülést követően a részvevők megkoszorúzták Tompa Mihály emléktábláját, a galériában kiállítás nyílt Borsos Miklós érmeiből. KÖNYVSZEMLE Prózaírónak ma nálunk regényt írni dicsőség, nem novellát. A magyar epika belső fejlődése úgy hozta, hogy a közelmúltban a nagyobb lélegzetű kompozíciók kötötték le az alkotói energiák javát, különféle fölmérések tanúsága szerint az olvasók is a regényt várták inkább, nem is szólva a kritikáról, irodalomtudományról. Pozícióiból tehát vesztett a novellisztika, de így is változatlanul jelentékeny szerep hárul rá. A heti- és havilapok aligha létezhetnének a rövidebb formák termése nélkül, a pályakezdés jobbára ma is az elbeszélés jegyében történik, és a figyelmesen olvasott kispróza megbízható helyzetjelentés az epika állapotáról, átlagos színvonaláról. A most csokorba szedett könyvek az első olvasás után szinte összefolytak. Annak ellenére is, hogy az ábrázolt — értelmiségi — világ csak részben rokon bennük, s annak ellenére is, hogy az írók mindegyike rendelkezik sajátos karakterrel. Bosszantott azonban a választott előadásmód monotóniája, a szürke stílust csak erőltetett fordulatokkal színesítő fogalmazás, az ábrázolástechnika néhány vissza-visszatérő fogyatékossága. Unalomig ismétlődik például az alanyt elhagyó, régtől megszokott novellakezdés, amely oldalakon keresztül késztet indokolatlan találgatásra: kicsoda is a hősünk, öreg, fiatal, férfi, nő? A második, higgadtabb olvasás arra is választ adott nagyjából honnan erednek a hibák — de kiemeltebben mutatta az értékeket is. BÁRDOS PÁL Tükör előtt című kötetében (Szépirodalmi Kiadó) a szokványos kidolgozás gyakorisága zavart. „Novellát írok. A novella ír engem. Nézem a világot. A szememmel. De tudom, ha teleszkópba vagy mikroszkópba nézek, az két másik világ. Alul is mélység, fölül is mélység.” — Ezekkel a mondatokkal mutatkozik be a könyv első töprengésében az író. Nem szerencsésen — mert sokat forgatott gondolattal, kevéssé eredetien. Az utolsó elbeszélés, az elköszönés is elkedvetlenít: hányan, de hányan lejegyezték már a tükörbe néző, borotválkozó, megkeseredett férfi csapongó érzéseit, kifelé sziszegését, befelé kiáltását... A majdnem kéttucatnyi novella harmada gyorsan kihullik az emlékezetből. Bizonyos törekvések és bizonyos művek viszont megragadnak. A kapcsolatkeresés — egyébként kevéssé reményteljes — gesztusa például. Variánsokban kibontott szituáció: az író olvasójával találkozik. Mit kezdhetnek egymással ők (akik nem elsősorban a közvetlen együttlétre rendeltettek)? Kedves Asztalom! — ez az írás címével árulkodik a megszólítottról, és persze a megszólítóról is: „Romlik a szemem, vagy mi. Bár mondják körülöttem állandóan, hogy előre, előre, de merre van az, kérlek tisztelettel? Előre, hátra, feljebb, lejjebb, én úgy érzem, körbejárok, mint a bányaló.” Ezen az ágon egy csöndbenkifestő kis novella hiányérzet nélkül gyönyörködtet. Találkozás a pagodában a címe. Egy gyermekotthoni nevelő — szinte véletlenül jár a rádió nevezetes „pagodájában” — és egy színésznő — hajszolt hivatása naponta ide roskasztja — vált néhány szót. „Azt hiszen, érzem magát” — mondja a színésznő válaszként a tanárból kibukó szavakra. Érteni, megérteni, megértetni — ez a fő szándék Bárdos Pál legsikerültebb, a komorságtól csak az iróniával viszszafogott novellaanalíziseiben. A sok feltételes mód, „azt hiszem” a vívódó bizonytalanság, szkepszis érzékeltetője. Az álmok, látomások, képzetek jótékonyan hatnak a mindennapi realizmus szorításait sejtető kötetben. Gyümölcsöző kezdeményezés lehetne még szabadabb futást engedni nekik! BERKOVITS GYÖRGY szépírói eszközöket is alkalmazó szociológusként ismert az olvasók körében. Nem sírunk, nem nevetünk című elbeszélésgyűjteménye (Szépirodalmi) nem hoz lényeges változást az eddig megszokott arányokban, nem módosít az eddig kialakított képen. Sőt előnyösebbnek kell ítélnünk a korábbi kötetek arculatát: Berkovits sokkal folyékonyabban beszéli a szociográfia nyelvét, mint a szépirodalomét. A szövegeibe szőtt rengeteg körülírás, zárójel, kiegészítés, pontosítás, kurziválás, visszautalás lehetne az ábrázolástechnika szükségszerű jegye — de sokkal inkább arra szolgál, hogy leplezze, feledtesse, amit ezek nélkül nem sikerült kifejezni. Igen, akadnak még ilyen bal- (és jobb) esetek — bizony — semmi kifogásom az ilyesfajta cikluscímek ellen, ám itt keresettség, kimódoltság, túlírtság húzódik mögötte. Figyelmet érdemlő viszont az a nekirugaszkodás, amellyel Berkovits az „én, de mégsem egészen én”, „én, és mégis más” állapotának leírását igyekszik nyelvileg és a szerkesztésben megoldani. Az epika olyan alapvető kérdése nyugtalanítja, amellyel írótársai is sokat küszködnek manapság. Az egyes szám első személyben megszólaló előadó vállalja — és mindjárt le is tagadja önmagát. Az általa elmeséltet valaki más révén rögtön kommentál(tat)ja. A személyiséghasadás és az ellene folytatott harc dokumentálódik. A különféle hangoltságú novellák mindegyike több művészi problémát is hordoz, a Mindegy, hogy mit, csak ordítani nyitányától a különösen hangsúlyosnak szánt Várj meg, várj — V. M. V. lezárásáig. Ha az első negyven-hatvan oldal után kialakul az az olvasói gyakorlat, amely képes azonnal lehántani a szöveg fölöslegeit, gazdag szociográfiai anyag tárul föl előttünk, pontos történeti látástól és erkölcsi ítélőerőtől kísérve. Berkovits György a fülszövegen jelzett regényterveihez drukkolnunk illik, ám a komolyabb reményeket irodalmi szociográfiáinak folytatásához fűzzük. Vissza-visszatérő alakmása, Gy. Bence abban otthonosabb. BICSKEI GÁBOR negyvenhét évesen nyújtja át első novellás kötetét: Ott a helyed, Joe! (Szépirodalmi) Gyakorlott tollforgató, megbízható stiliszta, fürge szellem, önéletrajzi mintázottságú hősének, Nagy Károlynak hajdani és mai eseteivel mintha egy későbbi regényhez is kikészítene néhány mozaiklapot. Ám ha elkeverném elbeszéléseit a magyar sajtó egyheti novellatermésében, utóbb képtelen lennék kiválasztani őket az egybemosódó mezőnyből. Bicskei a formálásban a konvencióhoz, szabályszerűséghez igazodik, s csak egy-egy poétikusabb szófordulatban, szúrós félmondatban, csattanós poénban „engedi el magát”. A sors és az élettapasztalat épp elegendő megírnivalót halmozhatott föl számára — mégis az olyan, legszemélyesebb mondandóit is a legszokványosabb keretek között tartja, mint a Szervusz remeklést tartogató kettős portréja. Nem annyira a szövegben, inkább a szöveg mögött megjelenő tanulsága a gyűjteménynek: a morállal fölvértezett intellektus számkivetett életszakaszaiban is megőrizheti méltóságát és morc kedélyét, s ha éppen fölfelé viszi az óriáskerék, akkor is a belső hangokra kell hallgatnia, s nem a külső szokásrendre. A jöttment című terjedelmesebb vállalkozás törés nélkül társul az elbeszélésekhez, amelyek közül a Várnak a hollandok biztos kezű rajzát, és a Vizit stíluserejét emelhetjük ki. Ez utóbbinak tárgya: a halálos beteg orvos végnapjai. Ugyancsak agyonfacsart téma. Sikerült új árnyalatot belelopni. Jó jel. MÓZES ATTILA viszonylag kevesek előtt ismert nálunk, pedig a Füstkorom (Kriterion) érett író munkája. Bertha Zoltán pontos arcképvázlatában így jellemezte a most harminckét esztendős, a romániai magyar próza utánpótlásában a legjobbak közé számító fiatalembert: „Elbeszéléseinek hangulatát a lélektani realizmus ábrázolási módszerével kibontott belső emberi világok finom sugárzása adja ... Különleges egységet tud teremteni a megelevenített érzésvilág és a környezeti atmoszféra között. . . Egymásba folyó érzelmek és hangulatok kavarognak a leírásban, nyelvén átüt a szubjektív létérzékelés varázsos költőisége ...” Remek karakterizálás — a Történetek ellenfényben alcímű friss kötet is igazolja. Egy-két írás — legelöl mindjárt az Egy történet vége — bevallottan regénybe igyekszik, olyannyira, hogy keveselljük is a részletek tartogatta motivációt, információt. Mózes Attila, mint általában a stílusteremtő erejű írók, kedvtelve tobzódik néha a saját szavaiban. De a lényeges az, hogy valóban rendelkezik stílusteremtő erővel. A Rokokó halál például „egy jobbágykék házakkal teli, egyperces megállójú falu koszos kis állomásáról” indítja a vonatot, illetve a mesét, amelyben a furcsa-rengeteg szereplő, Fabricziusz élete — egy váratlanul szépséges-kegyetlen útmegszakítással — június harmincegyedike alagútjába fut. A „poshadt, trágár ünnepnap” viszolyogtató emlékeivel kezdett írás hibátlan szerkesztéssel visz a nem létező nap felé, amely után Fabricziusz „többé nem került elő”. CHS Játékok a század elejéről 1910 januárjában a Magyar Színházban Családi tűzhely közös címmel három egyfelvonásost mutattak be. A krónikás —Kosztolányi Dezső — tudósítása szerint a szerzőt „huszonhatszor hívták ki. Emelkedett a vasfüggöny. Bíró Lajos — így írta volna valamelyik hőséről —, a fiatal, ünnepelt író sápadtan hajlongott a színpadi lámpák fényében.” Múlt csütörtökön a televízióban kettőt láthattunk a hajdan nagy sikerű egyfelvonásosokból. Kellemes, élvezhető közhelyeknek hatottak, méltóan az új címhez — Oh idők, oh erkölcsök —, semmi fontosat nem mondtak. Kosztolányi ezúttal is pontosan érzékelte a művek jelentőségét: „Bíró Lajos a családi tűzhely picike, intim, majdnem kedves hazugságait kritizálja. Alig észrevehető, de nem félénk zajt ver a polgári morál otthonában, és megtekinti, mi van a békés falaik közt, mi van a boldog egyszerűség mögött, a megelégedett emberek játékaiban. Éles, kíméletlen, de családias a hangja, így bírálhatja az otthont az a csöpp mezei tücsök is, amelyik padlónk alá fúródott, s most szavunkba trilláz, bosszant, nyugtalanít, idegessé tesz, éjjel felver legédesebb álmunkból, és bizalmasan beleszól életünkbe, akár egy régi családtag. Cérnavékony, halk ciripelés. Mégis sért. Mégis háborgat. Mégis fáj. Zárt szobánkban a mezők végtelenségét, a szabad természet forradalmát, egy más világ jogát, bátrabb, igazabb morálját hirdeti.” A múlt évtizedek azonban ennek a tücsökhangnak alighanem inkább csak családias kedvességét, meleg, otthonos, sikertermő humorát őrizték meg, izgató, sértő, háborgató, „egy más világ jogát, bátrabb, igazabb morálját” hirdető szólamait alighanem teljesen elhallgattatták. Vagy már akkor is csak a költő hallotta bele ezeket a minőségeket. A Bán Róbert rendezte előadások régi világot, régi erkölcsöket, régi leleplezéseket érzékeltettek, fájdalommentesen mulattattak. 1914-ben a Nyugat első nemzedékéhez tartozó, s a líra elsőbbségében babonásan hivő irodalmi köztudatunkban a legutóbbi időkig is költőként élő Füst Milán egy napi hírből drámát szerkesztett. 1923-ban néhányszor játszották az írók Bemutató Színházában, majd néhány évtizedig nem került színpadra, csak az 1960-as években fedezték fel újra. A lélektani naturalizmus irányához is szokták sorolni, a kordivatnak tett engedményként szokták tekinteni, mint ami kirí a költő más munkáinak mélyen tragikus és magasztosan esztétikus világából A darab minőségét, rangját tudó Kosztolányi is így írt: „Észre sem vesszük, előttünk áll egy nyomorult, kültelki család kiordíthatatlan boldogtalansága.” Az, hogy az író napi hírt dolgozott fel továbbá a két szeretőjével élő nyomdász körülményei, életük nyomorúsága valóbankönnyen a naturalizmus gyanújába keveri a művet. Székely Gábor viszont egészen más szellemben állította eddig kétszer színpadra, s legutóbb a képernyőre. A szerda este vetített kétórás játék cseppet sem ragadt meg az ábrázolt szociológiai körben, korántsem csak a kültelki nyomorúságot mutatta be. A szerző naplójegyzete szerint a drámában „lehetetlen, hogy ugyanarról beszéljenek egy jelenetben, mint ami szemléletesen játszódik. Unalmas, mert kétszer látjuk ugyanazt. — Másról kell folynia a szóharcnak, mint amiért a valódi harc folyik!” Ez a technika már a Boldogtalanokban is hiánytalanul jelen van. Kosztolányi így írja le: „Pár egyszerű bővítetlen mondat, vagy csonka mondat, indulatszó, melyet a szereplők átvesznek, ismételnek, egymásnak dobnak, s amint kimondják, mindegyiket külön jellemzi, a helyzeti értékénél fogva ... Figurái nem közvetlen jellemzik magukat, arról szólnak, ami eszükbe ötlikk, s finoman-ravaszul — ami az író műve — e semmis szavak mögötti gyanúra, gyűlöletre, szenvedésre terelik érdeklődésünket, közvetve visznek célhoz, amiből folyton növekvő drámai feszültség támad.” A képernyőn ez a feszültség másképpen jelenik meg, mint a színpadon. Az üresség érzetének felkeltéséhez különösen jó lehetőségeket nyújt a kamera változtatható nézőpontja. A koszlott, rideg lakásban hatalmas távolságok nyílnak meg, borzongatóan messze tudnak kerülni benne egymástól az emberek. Székely László látszólag naturalisztikus díszlete jelképes játéktérré változik, nem társadalmilag meghatározott, az anyagi szükségből eredő nyomorúságot jelez, hanem azt a lelki elnyomorodást, kiürülést, elkorcsosulást mutatja, amely a benne mozgó, beszélő alakokat jellemzi. A szerző bravúrja azonban nemcsak abban áll, hogy a lényegi történéseket félszavak, mondattöredékek, köznapi beszéd és indulatfoszlányok mögé rejti, hanem abban is, hogy mindezzel igen bonyolultnak, összetettnek tudja mutatni a lelki lepusztulás folyamatát. Talányos jellemeket állít elénk, akik valami titkot hordanak magukban. Talányosan viselkednek, mert nincsenek igazán eszközeik ahhoz, hogy vágyaik szerint éljenek. Képtelenségeket művelnek, mert képtelenek céljaikhoz, miként egymáshoz is, közel férkőzni. Gobbi Hilda, Csomós Mari, Pap Vera, Sinkó László, Ronyecz Mária játékát a szöveg mögötti alakok, jellemek megteremtése határozza meg. Úgy szabnak azonban határozott karaktert az alakoknak, úgy mutatják meg a lelkükben folytonos tragikus feszültséget, idegességet okozó titkokat, hogy közben megnövelik a figurák jelentőségét. Jelképessé, költőivé emelik őket. A korhoz kötött külsőségeket — Vágó Nelly pontosan eltalált jelmezeit — is tragikus reménytelenségük jelképeként hordják. S ebben a jelképes szerepben megszépülnek az ormótlan kalapok, a lompos kabátok, a csüngő ruháik. S megszépül a részvét fájdalmában a kietlen, piszkos lakás is. Füst Milán azt vallotta: „Szépség nélkül nincs művészet... A művészetnek mindenekelőtt gyönyörködtetni kell minket.” Zappe László 7 m ' 'T írta: 1