Népszabadság, 1984. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-06 / 261. szám
KÖZGAZDASÁG TÖRVÉNYEK, RENDELETEK a gazdaságirányítás továbbfejlesztéséről (2.) A vállalati gazdálkodást befolyásoló tényezők között fontos helyet foglalnak el a megtermelt jövedelem elosztását meghatározó szabályok. Az ezt szolgáló szabályozásnak ezért a gazdaságirányítás továbbfejlesztése során kitüntetett jelentősége van. Mai összeállításunkban az 1985. január elsejével működésbe lépő jövedelem-, ár- és keresetszabályozás új vonásait ismertetjük. A jövedelemszabályozás korszerűsítése A gazdaságirányítás továbbfejlesztésének fő célja, hogy a vállalatok működését hosszabb távon a piac minősítse, értékelje. Éppen ezért gazdálkodási mozgásterük s fejlődésük, visszafejlődésük mértéke a jövőben jobban függ majd jövedelemtermelő- és adóviselő képességüktől. Mindez erőteljesen tükröződik a jövő évi jövedelemszabályozás változásaiban. Indokolt áttekinteni: hogyan épül fel a vállalati adórendszer, milyen a megtermelt nyereségen az osztozkodás aránya az állammal, hol történtek egyszerűsítések, és milyen újabb adókkal kell a vállalatoknak kalkulálniuk? Az első változás, hogy megszűnik az eddig alkalmazott kettősség az eredmény mérésénél. Az elszámolás alapjául szolgáló nyereség — ez magában foglalja a különböző támogatásokat, illetőleg elvonásokat is — helyett a továbbiakban az adózás alapja a mérleg szerinti nyereség lesz. A vállalati, népgazdasági tisztánlátás erősítése mellett egyszerűsítést is jelent — és egyben a vállalatok önállóságát, kockázatviselő képességét is növelheti —, hogy ezentúl a gazdálkodókra bízzák: képeznek-e tartalékalapot vagy nem. Ha képeznek — és ez tűnik a megfontoltabb vállalati magatartásnak — ezt az eredménytartalékot év közben felhasználhatják tevékenységük finanszírozására, a hiányok pótlására, érdekeltségi alapjaik kiegészítésére. Ugyanakkor jövőre jelentős mértékben szűkül a különböző, több mint 25- féle címen képezhető kockázati, támogatási alapok köre. Az ipari és a fogyasztási szövetkezetek nyereségtartalékukból — külön adózás nélkül — hozzájárulhatnak az érdekképviseleti szervezeteknél (OKISZ, SZÖVOSZ) levő Kölcsönös Támogatási Alapok bővítéséhez. A nyereségből fizetendő adók közül az első a városi-községi hozzájárulás befizetése. Ennek mértéke a vállalati eredmény 15 százaléka. Ezek a költségvetési bevételek a tanácsok pénzeszközeinek legfontosabb alapjai. Lényeges módosulást jelent a vállalati jövedelemszabályozásban, hogy 1985-től csökken a 45 százalékról 35 százalékra — a nyereségadó mértéke. (A csökkenés azonban a gyakorlatban nem tíz, hanem 3—1 százalék lesz, mivel az adó vetítési alapjába már a városiközségi hozzájárulás befizetett összegét is bele kell számítani.) A nyereségadó-alap kiszámításánál a nyereséget csökkenteni kell az eredménytartalék összegével, az állami kölcsön törlesztésének esedékes részletével és a járadékfizetési kötelezettséggel. A jövő évi jövedelemszabályozás új vonása, hogy a korábbinál nagyobb szerepet kap az erőforrás-arányos elvonás: ez két új adóban, a bér-, illetve a vagyonadóban testesül meg. A béradó a bérköltség 10 százaléka. (Az SZTK-járulék mértéke — a bérköltségek 40 százaléka — változatlan marad.) A béradóalap kiszámítása hasonló módszerrel történik, mint amit eddig a nyereség év közbeni előlegénél és az év végi eredmény elszámolásánál alkalmaztak. A béradó befizetése alól néhány, sok élőmunkát igénylő, speciális technikai adottságú vagy árképzésű iparág felmentést kap, illetve esetükben a béradó kevesebb lesz. Ilyen például az építőipar egy része, a bányászat, valamint a kereskedelem néhány területe. A vagyonadó 3 százalék. Vállalati vagyonnak számít minden — a gazdálkodó szervezet mérlegében szereplő — épület, eszköz, gép, anyag stb. értéke s természetesen minden vállalati pénzeszköz is. Nem számítanak viszont a vállalati vagyonba a folyó hitelek s a még nem aktívált állóeszközök. Ha az egyik vállalat a másiknak kölcsönt nyújt, fejlesztési alapot, eszközt ad át, illetve vagyona egy részét közös vállalatba vagy társulásba helyezi, akkor — a kettős adóztatás elkerülése végett — e vagyonrészek után nem ő fizeti az adót. Nem kell vagyonadót fizetnie a szénbányászatnak, az építőanyag-ipar egy részének, a lakás- és kommunális építő vállalatnak és például az élelmiszer-kereskedelemnek. A versenyszférára, azaz a feldolgozóipar többségére érvényes vagyonadó 50 százalékát fizetik azok a gazdálkodók, amelyeknél a vagyon értéke 10 és 25 millió forint között van, néhány más területen pedig — átmeneti — kedvezményeket nyújtanak. A vagyonadó bevezetésével a korábbinál nagyobb biztonságot kívánnak adni a gazdálkodóknak például az éviközi fejlesztési alapelvonások alól is, és hosszabb távon érdekeltséget szándékoznak kialakítani ahhoz, hogy a vállalatok ne annyira az eszközök bővítésében, a létszám növelésében gondolkodjanak, hanem elsősorban működő tőkéjüket gyarapítsák. Ennek több formája lehet. A saját tevékenységet akkor érdemes fejleszteni, ha például a betéti kamatnál az új fejlesztés hozama nagyobb. Ellenkező esetben indokoltabb a nyereség banki tartalékolása, vagy — a vállalatközi eszközáramlás felgyorsítása érdekében — az értékpapír-vásárlás, illetve a tőkebefektetés a népgazdaság bármelyik más területének jövedelmező vállalkozásába, például járadékfizetés ellenében. Mind a bér-, mind pedig a vagyonadó — előreláthatólag — már a jövő évben takarékosabb gazdálkodásra, megfontoltabb beruházási döntésekre, racionálisabb foglalkoztatáspolitikára ösztönzi a gazdálkodókat, hiszen egyértelműen látható: ezentúl — adózási szempontból — az a vállalat jár jobban, amelyiknél a nyereség gyorsabban nő, mint az előállításához szükséges erőforrások értéke. Változást jelent a jövedelemszabályozásban, hogy a jövő évtől kezdve egységes — azaz: osztatlan — érdekeltségi alapot képeznek a vállalatok. Ez azt jelenti, hogy az állammal szembeni kötelezettségek befizetése után a megmaradt pénzüket szabadon, a korábbi „pántlikázás” nélkül fordíthatják fejlesztésre vagy dolgozóik ösztönzésére. Növeli az érdekeltségi alapot, hogy a jövő évtől teljes mértékben a vállalatoknál hagyják az amortizációt — eddig a központosítás mértéke 40 százalékos volt —, és bővülnek a gazdálkodók szabad pénzeszközei az állóeszközök hasznosításából, és a selejtezésekből származó bevételekkel is. Az érdekeltségi alapokból kell fedezni az állammal szembeni tartozásokat, az esetleges veszteséget is, és a hiteleket. Ebből kell fizetni — attól függően, hogy a gazdálkodó milyen keresetszabályozási formába tartozik — a kereseti szint és a keresetinövekmény-adót. Jóléti alapot eddig — fejkvóta alapján — a költségek terhére lehetett képezni. Most könnyítést jelent, hogy jóléti alap hiánya esetén a pótlás ugyan az érdekeltségi alapot terheli, de a korábbinál jóval enyhébben progresszív adóbefizetés mellett. Ha viszont marad ilyen fel nem használt alap, azt az érdekeltségi alapba lehet helyezni. Ugyancsak az érdekeltségi alapot terheli egy újabb adó, az új fejlesztésekhez kapcsolódó felhalmozási adó. A felhalmozási adót egyértelműen a konjunktúra — a beruházási és a vásárlóerő - szabályozás eszközének kell tekinteni. Az is jól érzékelteti ezt, hogy az adósávot a jogszabály nullától 25 százalékig szabta meg, és a konkrét mértékről mindig az adott év népgazdasági teherbíró képességétől függően döntenek. Nem kell felhalmozási adót fizetni az állami beruházások után, és a pénzfelhalmozás után sem: ez utóbbi is egyértelműen a banki tartalékolásra ösztönöz. Terheli viszont a felhalmozási adót a többletforgóeszköz-finanszírozás. Felhalmozási adó a beruházási folyamat során — a számlakiegyenlítéseket követően — kell fizetni. Az adórendszer változásai érintik a kisvállalatokat, kisszövetkezeteket is. Az új irányítási, vezetési formák alkalmazásával a kisvállalati kategória megszűnik. Fennmarad viszont a bruttó jövedelemszabályozás a lakossági szolgáltatásokat végző kisebb állami vállalatoknál, illetve a kisszövetkezeteknél. A haszonrészesedés jövőre beépül a jövedelemszabályozási rendszerbe. Szabályozása azt jelenti, hogy a gazdálkodók kutatási-fejlesztési szerződés alapján a megbízóiknál keletkezett haszonból is részesedhetnek. Meg kell még említeni a jövedelemszabályozás változásainál, hogy a különböző nyereségadó-kedvezmények — körük a korábbinál kisebb — elsősormár az elnevezés sem a régi (eddig bérszabályozásról beszéltünk), ami jelzi, hogy az új szabályozás együtt kezeli a bérköltségből, illetve a nyereségből kifizetett személyi jövedelmeket. Ezentúl a bér, az év végi részesedés, a nyereségből adott prémium és jutalom azonos feltételek mellett fizetendők. 1985-től három keresetszabályozási forma működik majd egymás mellett: a keresetszint-szabályozás, a keresetnövekmény, valamint a központi keresetszabályozás. A legnagyobb érdeklődés a keresetszint-szabályozásnak szól, azért, mert ebben van a legtöbb változás a korábbi szabályozási formákhoz képest. Ebben az adót nem a vállalati átlagos kereset, hanem a személyenként külön-külön megállapított kereset után kell a vállalatnak elszámolnia. (Az adó a bérek után fizetendő. Természetesen nem az egyént, hanem a vállalati nyereséget terheli.) A legalacsonyabb, ötszázaléknyi adót kell megállapítani azoknak a dolgozóknak a bére után, akiknek éves keresete nem haladja meg a 24 ezer forintot. Az adó mértékei progresszíven emelkednek. Ennek érzékeltetésére: 60 ezer forintos évi keresetnél 3600, 120 ezer forintos keresetnél viszont már 27 ezer forintnyi adófizetési kötelezettséggel tartozik a vállalat. A keresetszint-szabályozást a stabil és kellően magas nyereséggel dolgozó vállalatoknál kívánják bevezetni. Már most is látható azonban, hogy nem minden vállalat lesz képes arra, hogy megállja a helyét ebben a szabályozási formában, ezért az ide sorolt szakágazatok gazdálkodó egységei választhatják 1985-ben a kevesebb mozgási, de egyúttal kevesebb kiugrási lehetőséget nyújtó növekményszabályozást is. Ezt a döntését a vállalat 1985. január 31-ig jelentheti be, de ha így választ, akkor három évig ebben a szabályozási formában kell dolgoznia. Keresetszint-szabályozási formában működik majd a gépipar, az építőanyag-ipar, a vegyipar, a könnyűipar jelentős része, a teljes kivitelező építőipar, továbbá néhány élelmiszer-ipari, közlekedési és belkereskedelmi szakágazatban dolgozó vállalat. A keresetnövekmény-szabályozásban a vállalat teljes munkaidőben foglalkoztatott dolgozói éves átlagkeresetének növekménye után kell majd adót fizetni. Új alapelv az adókulcsoknál, hogy minden keresetnövekedés adóköteles. Egy példával érzékeltetve: ha az évi 60 ezer forintos átlagkereset öt százalékkal emelkedik, akkor az adó egy főre jutó összege hatezer forint (tíz szóban az innovációs feladatok megvalósítását, az anyag- és energiaracionalizálási programokban való részvételt segítik elő. Végül indokolt a kérdés: nő-e jövőre a vállalati nyereségelvonás aránya, a központosítás mértéke? A soklépcsős adóztatás és az új adók belépése ellenére — a Pénzügyminisztérium számításai szerint — a központi elvonás mértéke nem nő, sőt a vállalati befizetések a bruttó nemzeti termék (GDP) százalékában mérve, ha minimális mértékben is, de csökkennek. Egy bizonyos: a jövedelemszabályozás változásai kemény erőpróbát jelentenek a gazdálkodóknak. Nyilvánvalóan erősödik a különböző vállalatok, iparágak közötti jövedelmezőségi differenciálódás, de vélhetően nő majd az alacsony hatékonyságú, alaphiányos gazdálkodók köre is. Mindez arra fogja késztetni a vállalatokat, hogy az eddigieknél gyorsabban mérsékeljék veszteségforrásaikat, tárják fel tartalékaikat, és nyereségüket elsősorban a munka jobb megszervezésével, a hatékonyabb termeléssel, a költségekkel való takarékoskodással és a rugalmasabb piaci munkával növeljék. Bossányi Katalin zalék lesz. Ez esetben egy kétszáz dolgozót foglalkoztató vállalatnak 1,2 millió forint adót kell majd fizetnie. A rugalmas foglalkoztatási formák elterjesztésének segítésére a részmunkaidőben, illetve a bedolgozóként foglalkoztatottak keresete után adókedvezményt lehet majd elszámolni. Növekményszabályozást alkalmazhatnak jövőre például a külkereskedelmi, a tervező- és a beruházási vállalatok. Azokon a területeken, ahol hosszabb távon sem érvényesíthető a nyereségérdekeltség, fennmarad a központi keresetszabályozás. E formában a személyi jövedelmek emelésének nagy részét nem terheli adó. A kereseteket a meghatározott szintnél erőteljesebben is lehet emelni, de ez a növekmény már adóköteles. Lesz a központi keresetszabályozásnak olyan formája is, amelyet a vállalat a számára kijelölt keresetszint- vagy keresetnövekmény-szabályozás helyett választhat. Ilyen döntésre azok szorulhatnak, akiknek a nyeresége olyan kevés, hogy az általános követelményeknek nem tudnak megfelelni. Ennek a szabályozásnak a feltételei sokkal szigorúbbak, mint a normál központi keresetszabályozásé. Az új szabályozási formákba való áttéréskor előfordulhat, hogy egyes vállalatok tényleges teljesítménynövekedés nélkül indokolatlan előnyökhöz, keresetnövelési lehetőséghez jutnak. Ezért a keresetszint-, illetve keresetnövekmény-szabályozásnál úgynevezett kiegészítő elemet alkalmaznak. E szerint, ha az előző évihez képest romlik a vállalat „egy forint keresetre jutó hozzáadott érték” mutatója, akkor többletadót kell fizetnie. A többlet mértéke jövőre 150, 1986-ban 75 százalék lesz. 1987-től ez az adó megszűnik majd. Az előzetes számítások és várakozások alapján a gazdálkodó szervezetek mintegy 40 százaléka keresetszint-szabályozást, 20 százaléka pedig a keresetnövekmény-szabályozást fogja alkalmazni, a fennmaradó hányad pedig a központi keresetszabályozásba tartozik majd. Megváltozik és az új keresetszabályozásnak megfelelően a korábbinál ösztönzőbbé válik a magasabb vezető állású dolgozók anyagi érdekeltségi rendszere is. Újdonság, hogy e rendszer a továbbiakban csak a vállalat és a szövetkezet első számú vezetőjére (igazgatójára, elnökére) vonatkozik, az összes többi vezető ösztönzése teljes egészében a vállalat — az igazgató — hatáskörébe kerül. Az új ösztönzési rendszer lehetővé teszi, hogy a munkáltatók az első számú vezetők részére — alapbérük 20 százaléka erejéig — egyedi célfeladatokat határozzanak meg. Az összes prémium mintegy kétharmad része a vagyonarányos nyereség változásától függ majd — ez érzékenyebb a nyereség változásaira, mint a kosz árrendszer fejlesztésében kettős követelménynek kell érvényesülnie. Egyfelől szükséges az árfunkció lényeges erősödése, a haladás a valós piaci versenyárrendszer irányába, amely szerint a nemzetközi kereskedelemben részt vevő áruk és szolgáltatások belföldi termelői ára szabadon — a vállalati megállapodásoktól függően — mozog az exportár és a vámmal növelt importár között. Másfelől pedig az árrendszer eszközeivel segíteni kell, hogy az árnövekedés ne lépje túl az indokolt mértéket. Az árszabályozás — amelyet minisztertanácsi rendelet és néhány kiegészítő jogszabály határoz meg — ezekhez a követelményekhez igazodik. Az árszabályozásban tehát lépéseket teszünk a versenyárrendszer irányába — ugyanakkor 1985-ben is megmaradnak azok az eszközök, amelyekkel az árszínvonal alakulása kézben tartható. A hatósági árformák aránya lényegesen nem változik; megmaradnak — bár szűkebb területen és némileg változó szabályokkal — a kompetitív árképzés előírásai; fennmaradnak az árellenőrzés különféle formái, változatlanul érvényesül a szabad áraknál meghatározott körben az áremelések előzetes bejelentésének kötelezettsége. Új követelmény, hogy az árnak a tisztességtelen gazdálkodás tilalmáról szóló törvény, illetve a tisztességtelen árról szóló minisztertanácsi rendelet meghatározta keretek között kell maradnia. (A tisztességtelen ár fogalmát a gazdaságirányítás továbbfejlesztésével kapcsolatos összeállításunk első részében ismertettük. Az árszabályozásról szóló minisztertanácsi rendelet egységesen szabályozza az ipari termékek, a szolgáltatások, a kereskedelem árképzését. Az építőipari és a mezőgazdasági felvásárlási árak alkalmazására egyelőre külön jogszabály marad fenn. A gazdasági kalkuláció szerepének változásával módosul az árképzés általános szabálya. A korábbi szabályozás szerint az árképzés alapja a termék önköltsége és a tisztességtelen haszon tilalmába nem ütköző nyereség volt Az új rendelkezés szerint a termék árát a piaci viszonyok alapján és az indokolt költségek figyelembevételével kell kialakítani. A jogszabályok részletesen meghatározzák, mit tekinthetünk indokolt költségeknek. Módosul az árveréskészítési kötelezettség. Csak ott marad fenn, ahol az árra vonatkozó egyéb számítások és dokumentumok nem biztosítják az árak ellenőrzését. Megmarad például a jellegzetesen önköltségi árképzésen alapuló ipari termékeknél (például a nyomdaipari, építőanyag-ipari, papíripari, élelmiszer-ipari, egyes vegyipari cikkek körében). A külkereskedelmi árakhoz igazodó területeken (az alapanyagoknál és a feldolgozóipar vezető vállalatainál) már az idén sincs szükség árverésre, ha a vállalat dokumentálni tudja a külkereskedelmi árak követését. Ez a rendelkezés továbbra is fennmarad, sőt, a rendelet a követő vállalatok számára is lehetővé teszi, hogy ha kielégítő módon igazolni tudják a rájuk nézve irányadó árakat, ne kelljen árverést készíteniük. Az ipari termelői árak tekintetében lényegében nem változik az energetika és az alapanyagér-képzés. A feldolgozóiparban viszont fokozatosan terjed a versenyárrendszer — bővül az „árklub”. Azaz a kereslet-kínálat egyensúlyának megszilárdításával, a belső versenyviszonyok fejlődésével összhangban felmentést kapnak a kompetitív árképzés szabályai alól azok a vállalatok, amelyek versenyképessérábban alkalmazott jövedelmezőségi mutató. A magasabb vezető állásúak prémiumát eddig az adózott nyereségből fizették, ezentúl az érdekeltségi alap lesz a forrás. Karcagi László jüket exportjuk révén állandóan bizonyítják, és belföldön nincsenek monopolhelyzetben, tehát igazodniuk kell a vevők igényeihez. Az „árklubtagság” változatlanul pályázati úton nyerhető el. (Az elképzelések szerint a kompetitív árképzés előírásai alól való felmentés a jelenlegi 15 százalékkal szemben 1985-ben a feldolgozóipari termelés 40 százalékát érinti majd.) Ahol viszont továbbra is fennmarad a kompetitív feldolgozóipari árképzés, ott megszűnik az exportnyereségre vonatkozó előírás, s csak az exportárszint követésének kötelezettsége marad fenn. Az építőiparban a vállalkozási árrendszer fokozatos elterjesztése a cél, összhangban a versenyviszonyok erősödésével. A kereskedelemben többségében az általános árszabályozási előírások érvényesülnek — a költségközpontú árképzés helyébe itt is a piaciár-központú árképzés kerül. A kereskedelem egyes részterületein változatlanul fennmaradnak az irányhaszonkulcsok. A fogyasztási cikknagykereskedelmi vállalatokra nézve külön előírásként marad érvényben az, hogy az irányhaszonkulccsal vagy a költségei alapján indokolt vállalati haszonkulccsal képzett áraktól való eltérések egyenlege az előírt keretek között maradjon. A fogyasztói árak szabályozásával kapcsolatban a rendelkezések megjelölték azokat a termékeket, amelyeknél a fogyasztóiár-támogatások tartósan fennmaradnak. Ezek a tej és tejtermékek, a háztartási energia, a gyógyszerek, a személyszállítás, az állami lakások, az ivóvíz és a csatorna, a gyermekintézmények, továbbá egyes kulturális termékek, kulturális és egészségügyi szolgáltatások. Ez nem jelenti azt, hogy ezek ára nem emelkedik, azt azonban igen, hogy e termékek és szolgáltatások esetében hosszú távon is megmarad a jelentős támogatás. A korábban támogatott termékek egy részénél (például az alapvető élelmiszerek, a gyermekruházati és az alapvető iskolai cikkek, az építőanyagok és néhány egyéb termék esetében) olyan módon marad meg a — előzőeknél kisebb mérvű — preferencia, hogy az ár meghatározása forgalmi adó nélkül történik. A jövőben négy adókulccsal működő forgalmiadó-rendszer kialakítása kezdődik meg: 0, 11, 22 és 30 százalék. Az iparcikkek túlnyomó részére továbbra is a jelenleg érvényes 11 százalékos forgalmiadókulcs érvényes, 22 százalékos kulcsot a felnőttruházati cikkek, 30 százalékot pedig a kozmetikumok és az automobilizmus körében alkalmaznak. A forgalmi adó rendszerét a fényűzési cikkek, élvezeti cikkek esetében fogyasztási adó egészíti ki. A négyféle forgalmiadó-kulcsot fokozatosan, már 1985-től, az életszínvonalpolitikával összhangban alkalmazzák. Kozma Judit Vállalati keresetszabályozás Árrendszer, árszabályozás Az MNB devizaárfolyamai Érvényben: 1984. november 6-tól Devizanem Vételi Közép-Eladási árfolyam 100 egységre, forintban Angol font 6260,43 6266,76 6273,03 Ausztrál dollár 4296,85 4301,15 4305,45 Belga frank 83,7,7 83,85 83,93 Dán korona 467,54 468,01 468,48 Finn, márka 805,38 806,19 807,00 Francia frank 552,06 552,61 553,16 Hollandi forint 1501,77 1503,27 1504,77 Japárn jen (1000) 205,48 205,69 205,90 Kanadai dollár 3808,83 3812,64 3816,43 Kuvaiti dinár 16627,95 16644,59 16661,23 Norvég korona 1580,29 580,87 581,45 NSZK-márka 1694,39 1696,09 1697,79 Olaszlíra (1000) 27,16 27,19 27,22 Osztrák schilling 240,99 241,23 241,47 Portugál escudo 31,21 31,24 31,27 Spanyol peseta 30,12 30,15 30,18 Svájci frank 2053,19 2055,25 2057,31 Svéd korona 587,94 588,53 589,12 Tr. és cl. ruhel 2597,40 2600,00 2602,60 USA-dollár 4993,37 4998,37 5003,37