Népszabadság, 1984. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-18 / 271. szám
1984. november 18., vasárnap NÉPSZABADSÁG KOVÁCS SÁNDOR IVÁN: Zrínyi-dokumentumok egy római villában 1935-ben Az utolsó Zrínyi címmel érdekes tárca jelent meg a Hadtörténelmi Közlemények hasábjain. írója, a magyar származású Florio Banfi nem kisebb szenzációról adott hírt, mint „hogy a Zrínyi család törzsökéről a XV. század végén leválott egy mellékág, mely Sdrin néven Itáliában napjainkig virágzott, mígnem utolsó férfisarja, gróf Giorgio Niccolo Sdrin hősi halált halt a világháborúban”. A huszonhét éves Sdrin hadnagy 1915. november 23-án kapott halálos fejlövést az Oslavia falu melletti magaslat elfoglalásáért indított rohamban, és kétségkívül a magyarhorvát Zrínyiek olasz ágának utolsó férfisarja volt. Tudatosan erre utal már a Giorgio Niccolo kettős keresztnév , is: a szigetvári hős és dédunokája, a költő volt Miklós, Györgynek pedig a költő nagyapját és apját hívták. Florio Banfi még ismerte az ifjan elesett Sdrin gróf nőtestvéreit; közülük „Ada Sdrin grófnő, gróf Mario Tommaso Gargallo neje végtelen szívességének” köszöni meg egy lábjegyzetben, hogy „felújíthatta hősi halott fivére dicső emlékét”. Banfi cikke (és egy évvel korábbi, jóval bővebbolasz változata) gondosan végigköveti az olasz Sdrinek családfáját. Megalapítójuk, aki az olasz kiejtésnek megfelelően Sárinként írta a nevét, Zrínyi Márton volt: a velencei Signoria szolgálatában harcolt a török ellen, s hőstettei jutalmául Cefalonia (a mai Kefallinia) szigetén kapott birtokokat. A velencei patríciust méltóságot birtokló Sdrinek ettől kezdve a XIX. század végéig a görög szigetvilág olasz kormányzói, konzuljai voltak. A görög anyától született Giorgio Niccolo Sdrin is diplomatának készült, s Korfu (a mai Kerkira) szigetéről vonult hadba. Nőtestvérei közül Margherita Görögországban maradt, de Alime és Ada Szicíliába került: Ada Mario Tommaso Gargallóhoz, Siracusa polgármesteréhez, Alime pedig Paolo Corrado Grande mérnökhöz ment férjhez. A Gargallo és a Corrado család éppen hogy nem „nyelte el” a Sdrineket, maguk is lelkes hívei, ismerői és terjesztői lettek a Zrínyi-rokonság tudatának. A nagy műveltségű M. T. Gargallo — aki a siracusai Antik Drámakutató Intézet megalapításával tette híressé nevét — 1933. november 22-én érdekes cikket publikált a livorinói II Telegrafóban A horvát függetlenség két mártírja: Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc címmel. (Gargallo büszke olasz arisztokrata volt, a cikkét bevezetéssel ellátó ,, Árpád, ái Castel Beseno” hasonlóképpen. A magyar-horvát rokonságtudat, a Wesselényi-összeesküvés lefejezett mártírjaira emlékeztető gesztus határozott németellenesség, liberálisarisztokrata antifasizmus, a frissen kancellárrá avanzsált Hitler Németországával, illetve a Mussolini Dáliájával való szembenállás.) A költő Zrínyi és Itália kapcsolatáról tavaly megjelent közös tanulmánykötetünk alapkutatásainak folytatásaként olaszországi tanulmányutunkon azt a célt tűztük magunk elé Király Erzsébettel, hogy megpróbáljuk megtalálni Flori Banfi informátorait, a szicíliai Sabin nővéreket vagy leszármazottaikat, mert Bánfi homályos célzásaiból kivehetően talán Zrínyi-dokumentumokat is birtokolnak. A római Magyar Akadémia vezetése habozás nélkül fantasztikusnak tűnő terveink mellé állott: Dósai József, Zöldi Mihály és Knopp János a levelezéstől a vesződséges iratmásoltatásig mindenben segítettek, hogy rábukkanjunk valamelyik Sdrin nővérre. De Siracusából hiába vártunk választ érdeklődő levelünkre, Ada Sdrin római telefonja sem felelt... Nemesi évkönyvek, címtárak szívós átforgatásával végül is a Gargallo-szálat kezdtük nyomozni, s így jutottunk el Gioacchino Gargallo di Castel Lentini márkihoz, az 1982- ben elhunyt Ada grófnő fiához, aki nemesi címeit meghazudtolón nagyon is modern ember: a római állami egyetemen a történetírás történetének tanára. Gargallo profeszszor jól ismert olasz tudós. A történész Hegel című kétkötetes monográfia szerzője, a modern történetírás történetével foglalkozó Rivista ai storia della storiografia moderna című szakfolyóirat szerkesztője (a lap egyik új számában egy Nápolyban publikált, Lukács Györgyről szóló disszertációról közölt bírálatot). Mindez bibliográfiai adat, de az már a csendes Villa Zingone utcai római villában, lakásán derül ki. Gargallo professzorról, hogy a Zrínyi-Sdrin rokonságról is minden lényegeset tud, s ami számunkra a legfontosabb: ő vigyázza a középkori és spanyol eredetű szicíliai Gargallo család katalogizált, címeres borítékokban őrzött levéltárát. Történetszemléletében, politikai elveiben apjára emlékeztető vendéglátónk a történettudós magabiztosságával, az utód lelkesedésével taglalja a Zrínyi—Sdrin—Gargallo egybekapcsolódást. A családi ősgaléria képei előtt elhaladva felmutat egy olajfestményre: — Ez a Gargallo a lepantói csata egyik hőse, az önök szigetvári Zrínyijének kortársa volt. De megmutatja magát a szigetvári hőst is egy másik képen: a bécsi Peter Krafft ismert romantikus kirohanásábrázolása 1825-ből. Bekeretezett reprodukció, édesanyja hagyatékaként maradt rá egyéb Zrínyi-emlékekkel együtt. Izgatottan várjuk, hogy felbontsa a „Sdrin család” feliratú, három vastag borítékot, s ezek az emlékek előkerüljenek végre. Mindhárom boríték bőségszaru. Meglepő gazdagság, sokféleség — éppen csak mutatványként említem a következőket: Florio Banfi és Ada Sdrin levelezése, Banfi dedikált különlenyomatai, Gyalókay Jenőnek, a Hadtörténelmi Közlemények egykori szerkesztőjének egy levele, A török áfium ellen való orvosság Ferenczi-féle kiadása, horvát és olasz tanulmányok Zrínyi Péterék mozgalmáról, zágrábi értesítések a Zrínyiekről, klisé és fényképmásolat egy Zrínyi Pétert ábrázoló egykori velencei metszetről (az itthon még nem publikált kép mellett tudósítás és dicsőítő szonett az 1663. október 16-án vívott ottocsáci csatáról). Filippo Nani Mocenigo 1907-ben megjelent nagy Zrínyi-tanulmányának gépirata, a Sdrin család tagjairól készült fényképek, újságkisvágat M. T. Gargallo említett cikkéből, s végül a legfontosabb, legértékesebb emlék: egy vastag fedelű, 270 lap terjedelmű, nagy füzet. A füzetben a jeles, század eleji olasz családtörténész, Giuseppe De Pellegrini kéziratos anyaggyűjtése a Sdrin és a Zrínyi családról, jórészt kiadatlan XVI—XVIII. század,di velencei levéltári dokumentumok pontos másolatai. De Pellegrini, aki egy tekintélyes velencei genealógiai folyóirat szerkesztője volt, ezeknek a levéltári forrásoknak a segítségével írta meg A Zrínyi vagy Sárin grófok családja című tanulmányát (1909), ehhez azonban csak adatokat csipegetett a kéziratokból, maguk a szövegek teljes formájukban ebbe a füzetbe kerültek, ami aztán ajándékozás révén került Ada Sdrinhez. De Pellegrini másolatai között ott találjuk például Zrínyi Miklós, Zrínyi Miklósné, Zrínyi Péter és a zágrábi püspök levelezését a velencei Siignoriával, Forstall Márk családtörténetének Velencébe küldött kivonatát, egyéb olyan levelek, oklevelek, nyomtatványok, családfák másolatait, amelyek a horvát—magyar—olasz Zrinskikre—Zrínyiekre—Sdrinekre vontakoznak. Számunkra különösképp értékes, ismeretlen emlék ezek közül az olasz tudományosság nagy alakja, Girolamo Alessandro Cappellari (1664—1748) kéziratos Campidoglio Venetójának több hasábos, fóziónagyságú Zrínyi-szócikke a család nevezetes szereplőiről, 1314-től 1703-ig, a szerencsétlen Zrínyi János (a lefejezett Péter fia) haláláig. Nem itt a helye, hogy ezeket a kiadásra váró dokumentumokat részletesebben ismertessük és értékeljük. Csak felbukkanásukra, fontosságukra, s arra a tényre szeretnék figyelmeztetni, mily féltő szeretettel s hozzáértéssel óvja ezeket Gargallo professzor római villájában. Nyilvánvalóan azonnal átlátta, menynyire értékes forrásai a Zrínyi-kutatásnak, és készséggel hozzájárult, hogy a római Magyar Akadémián Mario Giovannoni segítségével fénymásolat készüljön a kiválasztott kéziratokról, fényképekről és metszetekről, mindenekelőtt a De Pellegrini-füzet teljes anyagáról. Gargallo professzor ajánlólevelével és telefonjaival most már könnyebben ment a Szicíliában maradt másik Sdrinnővér, Aline fölkutatása is. Ő sem él már, de éppen betegeskedő idős lánya hazatelefonált a milánói szanatóriumból siracusai mérnök fiának, Mario Sinatrának, hogy autózzon ki falusi birtokukra a nagy becsben tartott Zrínyi„ritrattino”-ért (képecskéért), mert magyar kutatók utaznak Szicíliába, hogy láthassák. Sinatra mérnök azonnal szabadságot kért munkahelyén, megtette a nem rövid autóutat, s már mutatta is örömmel (aztán meg lemásoltatta) a szigetvári hős Görögországból Szicíliába került aranykeretes kis képét. Az itthoni kutatás ezt sem ismeri; feliratából ítélve XVI. századi francia metszet lehet. Sinatra mérnök is sok mindent tud a Zrínyiekről. Amit nem a családi hagyományból ismer, azt Asztalos Miklós és Pethő Sándor olaszul is megjelent 30-as évekbeli magyar történelemkönyvéből meríti. Remélhetőleg nyílik rá lehetőség, hogy ne csak az Itáliából előkerült források közreadásával, hanem Zrínyi világirodalmi megismertetésével, az érdeklődő olasz közvélemény szakszerű tájékoztatásával viszonozhassuk Gargallo professzor és Sinatra mérnök több mint baráti, rokoni szívességét. Giacomo Piccini: Zrínyi Péter (és a győztes csatájáról tudósító Boldizsár IvÁNamWammm Ismeretlen ismerősöm, Valerij Valerij Plotnyikov nevét először korán elhunyt barátomtól, Trifonovtól, az írótól hallottam Budapesten. Moszkváról beszélgettünk, színházról, irodalomról. „Nem ismeredValerijt?” — kérdezte. „Meg kell ismerned, hogy igazán megérts bennünket.” Trifonov portréja ott van az Ernát Múzeumban kiállított száznegyven kép között. Még azt is mondta Trifonov, egy pohár kéknyelű mellett, egy Duna-parti vendéglőben, amelyet nagyon szeretett, hogy ő is jobban ismeri önmagát, amióta Valerij Plotnyikov fényképén meglátta. Megígértette velem, hogy ha legközelebb Moszkvában járok, ellátogatok vele együtt a fotóművész műtermébe. Nem is ezt a szót használta, egyszerűen fotográfust mondott, mert Plotnyikov nem szereti magát fotóművésznek neveztetni, úgy mutatkozik be, hogy nevéhez hozzáteszi: fényképész. Valóban az. Nem felvételeket csinál, hanem képeket, és a fénnyel olyan biztos kézzel bánik, az egészet olyan gondosan megkomponálja, mint a festők. Ezt nemcsak hasonlatként mondom, hanem életrajzi adat gyanánt is: a most negyvenegy éves Plotnyikov festőnek készült, az akadémián tanult, majd átnyergelt a filmművészeti főiskola operatőri szakára. De nem lett se festő, se filmes, ám mind a két művészeti előiskolából megőrzött magában valamit, és ezt összetéveszthetetlenül egyéni módon, lenyűgöző erővel, nagy művészi fantáziával egyesíti. A festőakadémián megtanulta a komponálást, a modell beállítását, az arányokat, a művészi alkotás koronként változó, de mindig felfedezhető aranymetszési varázslatát. A filmesektől nem az operatőr fogásait leste el, hanem a rendezőét. Egyik tisztelője és bírálója, Grigorij Kozincev fényképész-rendezőnek nevezte, és találóan jegyezte meg, hogy ebben lelhető fel művészetének különlegessége. Ebben is, Plotnyikov a fényképészetnek nem azt a szintén tiszteletre méltó művészetét műveli, amely egy pillanatot akar elkapni az életből, és megörökíteni minden korok számára. Ez a Brassaiak, a Róbert Cápák, az André Kertészek pillanatművészete, s talán nem véletlen, hogy ha párizsi vagy manhattani lakosok lettek is, magyarok voltak és maradtak, és idegenben vagy a csatatéren azt a másságot kívánták megragadni, ami új volt a számukra. Plotnyikov is ezer pillanatképet készít, de nem a kamerájával, hanem a szemével, majd minden objektívnál élesebb tudata úgy állítja be, úgy tervezi meg képének arányait és a körülötte levő tárgyakat, hogy nem egy pillanatot örökít, meg az örökkévalóság számára, hanem egy emberi lét örökkévalóságát sűríti össze arra a pillanatra, amíg a néző szembenéz vele. A megrendültségnek, amelyet nem egy képe előtt érzek, a titka vagy racionálisabban az oka az, hogy Valerij Plotnyikov nem fényképez mást, csak embert — a csak szó nem is illik ide — embert. Stílusának különlegessége az, hogy a szem és a száj, az arckifejezés és a tekintet harmóniáját vagy megszállottságát fedezi fel és fejezi ki, de sohasem fényképez csak arcot. Kerüli a filmesek premier plánját, azt hiszem, azért, mert ezt túlságosan könnyűnek tartja. Vagy egy kicsit természetellenesnek, hiszen az ember úgyszólván soha nem látja ilyen közelről embertársa arcát. Modelljét vagy inkább barátját — jóformán minden képén személyes ismerősei, főképpen színészek és írók láthatók — beállítja egy maga komponálta keretbe, azután gépével addig megy hátra, amíg nemcsak az arc, de az alak is látható, és körülötte a színész vagy az író mesterségének címere vagy annak jelképei. Borisz Messzerer díszlettervezőt valósággal elrejti nem figurális díszletei közé. Ehhez nagy fényképészi merészség kell, de éppen ettől lesz a fénykép valódi is, igazi is. Marina Vlady, a francia—orosz filmszínésznő, még egyik filmjében sem volt olyan szép — és olyan orosz! —, mint Plotnyikov portréján. A sok színésznő képen egyszer azzal fokozza a szem szépségét és az arc báját, hogy az arcot félig egy sötét napszemüveg mögé rejti, de éppen ettől még fényesebben ragyognak a szemek. Máskor egy délszaki szépségű asszonyt szamarkandi stílusú szobába helyez el; a cifra faragványok, intarziás zsámolyok, a keletiesen rácsos ablakok mögül valósággal sugárzik a modell nemes eleganciája. Az Ernst múzeumbeli, hozzáértő kézzel rendezett kiállításon ott vannak személyes ismerőseinek portréi is. Szergej Obrazcov kezébe gitárt adott, háta mögé egy régimódi gyermekjáték bábszínházat helyezett, lábainál meg ott a kutyája. Ettől a kép olyan otthonossá válik, mintha a néző is látogatóban volna nála. Vagy itt van egy másik arc, amelyet, aki egyszer látta, nem felejti el: Szvjatoszlav Richteré. Milyen kézenfekvő lett volna, ha zongoránál ábrázolja, de Plotnyikov nem élt ezzel a lehetőséggel kis, kerek asztal elé ültette, a művész mindkét kezét rátetette az asztal lapjára, úgy, hogy a fényes asztallap a kezeket visszatükrözze. Így többet mutat, mintha ott lenne a hangszer is: csodálatos, szinte félelmetes kezét. Richter arckifejezését pedig olyan pillanatban rögzítette, amikor tekintetében benne lobog játékának minden szenvedélye. A fénykép jobb sarkában a falon lóg egy rejtelmes értelmű festmény, pazar keretben. Nem tudjuk, mit jelent. De mond valami olyat, ami több a nyilvánvalónál. Ez a művészet. Gazdagabbnak érzem magam, hogy megismertem Plotnyikov fényképészt, és rajta keresztül azt, amit Trifonov így nevezett: bennünket. A moszkvai művészeket és írókat, a mai szovjet embert, az örök orosz arcot és lelket. Trifonov már nem tud elvinni hozzá, de ha legközelebb Moszkvában leszek, megtartom ígéretemet, felkeresem ismeretlen ismerősömet, felkereslek, Valerij, és megmondom, hogy most már Budapesten is szeretnek. Talán majd rólam is csinálsz képet, hogy vénülő fővel jobban megismerjem önmagamat. Új játszóhely a szegedi színészeknek (Megyei tudósítónktól.) Több mint tízezer bérletes előlegezte bizalmát az állandó otthonát felújítás miatt hat éve nélkülöző Szegedi Nemzeti Színház társulatának. A nézőket az 1984—1985-ös szezonban a nevéhez „méltó” Kisszínház, illetve a zenés tagozat játékhelyéül szolgáló Szabadság mozin kívül a művészklub most bemutatkozó pódiumszínpada is fogadja. A december 3-i függönyfelvonás egy másik kezdetre, a szegedi színházban negyven évvel ezelőtt zászlót bontó Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontra emlékeztet. A pódiumszínpadi megnyitó: P. Horváth László Mária Magdolna és Schwajda György Himnusz című egyfelvonásosa. A rendező Sándor János. A tervek szerint még decemberben ugyanitt áll a közönség elé Jónás Gabriella, a Szabadkai Népszínház művésznője, aki Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámájában mutatkozik be. 7 □ Hosszabb szünet után november 21-én, szerda este ismét jelentkezik a Külpolitikai Fórum a képernyőn. A stúdióba meghívott vendégek, valamint a moszkvai és washingtoni tudósítók a kelet— nyugati gazdasági és politikai kapcsolatokkal, a szovjet— amerikai viszonnyal, a közelkeleti helyzettel kapcsolatos kérdéseket várják a nézőktől. A Fórum szerkesztő-műsorvezetője Chrudinák Alajos. A kérdéseket levélben az MTV Fórum, Budapest, 1810 címre lehet küldeni, míg az adás napján délelőtt tíz órától a 170-700-as, délután öttől pedig a 173-444-es, valamint a 174- 333-as telefonon lehet feltenni. □ Gazdag programmal várja a képernyő elé ülőket november 22-én a szovjet est. Délután fél öttől éjjel 11-ig filmek egész sorát láthatják a nézők. Lesznek gyermekeknek szóló rajzfilmek, a Szovjetunió életét bemutató kisfilmek, majd portréfilmet sugároznak Szergej Bonarcsuk színészrendezőről. Este nyolctól dokumentumfilmből megismerhetjük a mozi oroszországi történetét. Este kilenctől pedig a Jurij Rajzman rendezte Magánélet című alkotást vetítik. A film főhőse egy hatvan körüli nagyvállalati igazgató, aki egész életében csak a munkájának élt. Egy vállalati összevonáskor azonban nyugdíjba vonul, s meglepetten tapasztalja, mennyire más a világ körülötte, mint addig gondolta. A film után Jelena Obrazcova énekel népszerű dalokat. □ November 27-én, kedd este a második programban kezdi vetíteni a televízió a Halálpára maga a marnász című négyrészes NDK-sorozatot, amelyet Hans Fallaan magyarul is megjelent azonos című regénye alapján Hans- Joachim Kasprzik rendezett. A történet főszerepét a hazánkban is jól ismert Erwin Geschonneck alakítja. A film 1940-ben a náci Németországban játszódik, amikor Hitler — Franciaország lerohanása után — hatalma csúcsán áll. A főhős ebben az időszakban döbben rá, mennyire embertelen a nácik uralma, s hogy embersége megtartásáért szembe kell szállnia ezzel a hatalommal. A sorozat második részét november 28-án, a harmadikat 29-én, a negyediket pedig december 1-én sugározzák este, ugyancsak a második programban. □ A Századunk című tévésorozat archívumából vetítik december 2-án, vasárnap délután a MÓKÁN című részt; a rendező Bokor Péter és Hanák Gábor volt. A németellenes MOKAN-komité 1944-ben alakult meg, tagjai Miskolcon és környékén harcoltak, s megakadályozták, hogy a nácik leszereljék és elszállítsák a gyárak berendezéseit. A műsor vezetője Benkő Gyula. □ S most két filmről. Az egyik angol tévéfilm, s Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című könyve alapján készült Delbert Mann rendezésében. A regény — így a film is — az első világháború korszakát eleveníti fel, tiltakozva a háború, az embertelenség ellen. A szerzőt aligha kell bemutatni a hazai közönségnek: mind ez a regénye, mind más írásai — A diadalív árnyékában, a Három bajtárs — több kiadásban jelentek meg Magyarországon is. Az angol tévéfilmet december 2-án, vasárnap este láthatjuk. □ 1973-ban amerikai stúdiókban forgatták Sydney Pollack filmjét, az Arthur Laurents regényéből készült Ilyenek voltunk címűt. A negyvenes években kezdődik a történet egy fiatal párról. Életről vallott felfogásuk, politikai meggyőződésük teljesen eltérő, de szerelmük mindennél erősebb. Az ötvenes évek politikai viharaiban azonban a feleséget feketelistára teszik, kapcsolatuk megromlik, mert a férfi félti a karrierjét. A filmben Barbra Streisandot és Róbert Reutortot láthatjuk. Bemutató: november 30., péntek este. □ Befejezésül randevúra invitáljuk a könnyűzene kedvelőit. November 28-án, szerda este a négyes stúdióban találkozik a nézőkkel a Flamenco együttes, Délhusa Gjon, Komár László, Koncz Zsuzsa, a Karthágó, a Neoton együttes, Szűcs Judit és a Fővárosi Operettszínház tánckara. A műsort Antal Imre vezeti, szerkesztő-rendező Csenterics Ágnes. Friss Róbert