Népszabadság, 1984. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-18 / 271. szám

1984. november 18., vasárnap NÉPSZABADSÁG KOVÁCS SÁNDOR IVÁN: Zrínyi-dokumentumok egy római villában 1935-ben Az utolsó Zrínyi címmel érdekes tárca jelent meg a Hadtörténelmi Közle­mények hasábjain. írója, a magyar származású Florio Banfi nem kisebb szenzáció­ról adott hírt, mint „hogy a Zrínyi család törzsökéről a XV. század végén leválott egy mellékág, mely Sdrin néven Itáliában napjainkig virágzott, mígnem utolsó férfisarja, gróf Giorgio Niccolo Sdrin hősi ha­lált halt a világháborúban”. A huszonhét éves Sdrin had­nagy 1915. november 23-án kapott halálos fejlövést az Os­­lavia falu melletti magaslat elfoglalásáért indított roham­ban, és kétségkívül a magyar­­horvát Zrínyiek olasz ágának utolsó férfisarja volt. Tudato­san erre utal már a Giorgio Niccolo kettős keresztnév , is: a szigetvári hős és dédunoká­ja, a költő volt Miklós, Györgynek pedig a költő nagy­apját és apját hívták. Florio Banfi még ismerte az ifjan elesett Sdrin gróf nőtest­véreit; közülük „Ada Sdrin grófnő, gróf Mario Tommaso Gargallo neje végtelen szíves­ségének” köszöni meg egy láb­jegyzetben, hogy „felújíthatta hősi halott fivére dicső emlé­két”. Banfi cikke (és egy év­vel korábbi, jóval bővebb­­olasz változata) gondosan vé­gigköveti az olasz Sdrinek csa­ládfáját. Megalapítójuk, aki az olasz kiejtésnek megfele­lően Sárinként írta a nevét, Zrínyi Márton volt: a velen­­cei Signoria szolgálatában har­colt a török ellen, s hőstettei jutalmául Cefalonia (a mai Kefallinia) szigetén kapott birtokokat. A velencei patrí­ciust méltóságot birtokló Sdri­nek ettől kezdve a XIX. szá­zad végéig a görög szigetvilág olasz kormányzói­, konzuljai voltak. A görög anyától szüle­tett Giorgio Niccolo Sdrin is diplomatának készült, s Kor­fu (a mai Kerkira) szigetéről vonult hadba. Nőtestvérei kö­zül Margherita Görögország­ban maradt, de Alim­e és Ada Szicíliába került: Ada Mario Tommaso Gargallóhoz, Sira­­cusa polgármesteréhez, Alime pedig Paolo Corrado Grande mérnökhöz ment férjhez. A Gargallo és a Corrado család éppen hogy nem „nyel­te el” a Sdrineket, maguk is lelkes hívei, ismerői és ter­jesztői lettek a Zrínyi-rokon­ság tudatának. A nagy mű­veltségű M. T. Gargallo — aki a siracusai Antik Dráma­kutató Intézet megalapításá­val tette híressé nevét — 1933. november 22-én érdekes cik­ket publikált a livorinói II Te­­legrafóban A horvát függet­lenség két mártírja: Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc címmel. (Gargallo büszke olasz arisztokrata volt, a cikkét be­vezetéssel ellátó ,, Árpád, ái Castel Beseno” hasonlóképpen. A magyar-horvát rokonságtu­dat, a Wesselén­yi-összeeskü­­vés lefejezett mártírjaira­ em­lékeztető gesztus határozott németellenesség, liberális­arisztokrata antifasizmus, a frissen kancellárrá avanzsált Hitler Németországával, illet­ve a Mussolini Dáliájával va­ló szembenállás.) A költő Zrínyi és Itália kap­csolatáról tavaly megj­elent közös tanulmánykötetünk alap­kutatásainak folytatásaként olaszországi tanulmányutun­­kon azt a célt tűztük magunk elé Király Erzsébettel, hogy megpróbáljuk megtalálni Flo­­ri Banfi informátorait, a szi­cíliai Sab­in nővéreket vagy leszármazottaikat, mert Bán­fi homályos célzásaiból kive­hetően talán Zrínyi-dokumen­tumokat is birtokolnak. A ró­mai Magyar Akadémia vezeté­se habozás nélkül fantaszti­kusnak tűnő terveink mellé állott: Dósai József, Zöldi Mi­hály és Knopp János a le­velezéstől a vesződséges irat­­másoltatásig mindenben segí­tettek, hogy rábukkanjunk va­lamelyik Sdrin nővérre. De Si­­racusából hiába vártunk vá­laszt érdeklődő levelünkre, Ada Sdrin római telefonja sem felelt... Nemesi évkönyvek, címtá­rak szívós átforgatásával vé­gül is a Gargallo-szálat kezd­tük nyomozni, s így jutottunk el Gioacchino Gargallo di Cas­tel Lentini márkihoz, az 1982- ben elhunyt Ada grófnő fiá­hoz, aki nemesi címeit meg­­hazudtolón nagyon is modern ember: a római állami egye­temen a történetírás történeté­nek tanára. Gargallo profesz­­szor jól ismert olasz tudós. A történész Hegel című kétköte­tes monográfia szerzője, a mo­dern történetírás történetével foglalkozó Rivista ai storia della storiografia moderna cí­mű szakfolyóirat szerkesztője (a lap egyik új számában egy Nápolyban publikált, Lukács Györgyről szóló disszertációról közölt bírálatot). Mindez bib­liográfiai adat, de az már a csendes Villa Zing­one utcai római villában, lakásán derül ki. Gargallo professzorról, hogy a Zrínyi-Sdrin rokonságról is minden lényegeset tud, s ami számunkra a legfontosabb: ő vigyázza a középkori és spa­nyol eredetű szicíliai Gargallo család katalogizált, címeres borítékokban őrzött levéltá­rát. Történetszemléletében, politikai elveiben apjára em­lékeztető vendéglátónk a tör­ténettudós magabiztosságával, az utód lelkesedésével taglalja a Zrínyi—Sdrin—Gargallo egy­bekapcsolódást. A családi ős­galéria képei előtt elhaladva felmutat egy olajfestményre: — Ez a Gargallo a lepantói csata egyik hőse, az önök szi­getvári Zrínyijének kortársa volt. De megmutatja magát a szigetvári hőst is egy másik képen: a bécsi Peter Krafft ismert romantikus kirohanás­­ábrázolása 1825-ből. Bekerete­zett reprodukció, édesanyja hagyatékaként maradt rá egyéb Zrínyi-emlékekkel együtt. Izgatottan várjuk, hogy felbontsa a „Sdrin család” fel­iratú, három vastag borítékot, s ezek az emlékek előkerülje­nek végre. Mindhárom boríték bőség­szaru. Meglepő gazdagság, sokféleség — éppen csak mu­tatványként említem a követ­kezőket: Florio Banfi és Ada Sdrin levelezése, Banfi dedi­kált különlenyomatai, Gyaló­­kay Jenőnek, a Hadtörténelmi Közlemények egykori szer­kesztőjének egy levele, A tö­rök áfium ellen való orvosság Ferenczi-féle kiadása, horvát és olasz tanulmányok Zrínyi Péterék mozgalmáról, zágrábi értesítések a Zrínyiekről, kli­sé és fényképmásolat egy Zrí­nyi Pétert ábrázoló egykori velencei metszetről (az itthon még nem publikált kép mel­lett tudósítás és dicsőítő szo­nett az 1663. október 16-án ví­vott ottocsáci csatáról). Filip­­po Nani Mocenigo 1907-ben megjelent nagy Zrínyi-tanul­mányának gépirata, a Sdrin család tagjairól készült fény­képek, újságkisvágat M. T. Gargallo említett cikkéből, s végül a legfontosabb, legérté­kesebb emlék: egy vastag fe­delű, 270 lap terjedelmű, nagy füzet. A füzetben a jeles, század eleji olasz családtörténész, Giuseppe De Pellegrini kéz­iratos anyaggyűjtése a Sdrin és a Zrínyi családról, jórészt kiadatlan XVI—XVIII. század,­di velencei levéltári dokumen­tumok pontos másolatai. De Pellegrini, aki egy tekintélyes velencei genealógiai folyóirat szerkesztője volt, ezeknek a levéltári forrásoknak a segít­ségével írta meg A Zrínyi vagy Sárin grófok családja című ta­nulmányát (1909), ehhez azon­ban csak adatokat csipegetett a kéziratokból, maguk a szö­vegek teljes formájukban ebbe a füzetbe kerültek, ami aztán ajándékozás révén került Ada Sdrinhez. De Pellegrini má­solatai között ott találjuk pél­dául Zrínyi Miklós, Zrínyi Miklósné, Zrínyi Péter és a zágrábi püspök levelezését a velencei Siignoriával, Forstall Márk családtörténetének Ve­lencébe küldött kivonatát, egyéb olyan levelek, okleve­lek, nyomtatványok, család­fák másolatait, amelyek a horvát—magyar—olasz Zrins­kikre—Zrínyiekre—Sdrinek­­re vontakoznak. Számunkra különösképp értékes, ismeret­len emlék ezek közül az olasz tudományosság nagy alakja, Girolamo Alessandro Cappel­­lari (1664—1748) kéziratos Campidoglio Venetójának több hasábos, fóziónagyságú Zrínyi-szócikke a család ne­vezetes szereplőiről, 1314-től 1703-ig, a szerencsétlen Zrí­nyi János (a lefejezett Péter fia) haláláig. Nem itt a helye, hogy eze­ket a kiadásra váró dokumen­tumokat részletesebben is­mertessük és értékeljük. Csak felbukkanásukra, fontossá­gukra, s arra a tényre szeret­nék figyelmeztetni, mily féltő szeretettel s hozzáértéssel óv­ja ezeket Gargallo professzor római villájában. Nyilvánva­lóan azonnal átlátta, meny­nyire értékes forrásai a Zrí­nyi-kutatásnak, é­s készséggel hozzájárult, hogy a római Ma­gyar Akadémián Mario Gio­­vannoni segítségével fénymá­solat készüljön a kiválasztott kéziratokról, fényképekről és metszetekről, mindenekelőtt a De Pellegrin­i-füzet teljes anyagáról. Gargallo professzor ajánló­levelével és telefonjaival most már könnyebben ment a Szi­cíliában maradt másik Sdrin­­nővér, Aline fölkutatása is. Ő sem él már, de éppen beteges­kedő idős lánya hazatelefo­nált a milánói szanatórium­ból siracusai mérnök fiának, Mario Sinatrának, hogy au­tózzon ki falusi­ birtokukra a nagy becsben tartott Zrínyi­­„ritrattino”-ért (képecskéért), mert magyar kutatók utaznak Szicíliába, hogy láthassák. Sinatra mérnök azonnal sza­badságot kért munkahelyén, megtette a nem rövid autó­­utat, s már mutatta is öröm­mel (aztán meg lemásoltatta) a szigetvári hős Görögország­ból Szicíliába került arany­­keretes kis képét. Az itthoni kutatás ezt sem ismeri; felira­tából ítélve XVI. századi francia metszet lehet. Sinatra mérnök is sok mindent tud a Zrínyiekről. Amit nem a csa­ládi hagyományból ismer, azt Asztalos Miklós és Pethő Sán­dor olaszul is megjelent 30-as évekbeli magyar történelem­­könyvéből meríti. Remélhetőleg nyílik rá le­hetőség, hogy ne csak az Itá­liából előkerült források köz­readásával, hanem Zrínyi világirodalmi­ megismerteté­sével, az érdeklődő olasz köz­vélemény szakszerű tájékoz­tatásával viszonozhassuk Gar­gallo professzor és Sinatra mérnök több mint baráti, ro­koni szívességét. Giacomo Piccini: Zrínyi Péter (és a győztes csatájáról tudósító Boldizsár IvÁNamWammm Ismeretlen ismerősöm, Valerij Valerij Plotnyikov nevét először korán el­hunyt barátomtól, Trifonovtól, az írótól hal­lottam Budapesten. Moszkváról beszélget­tünk, színházról, irodalomról. „Nem ismered­­Valerijt?” — kérdezte. „Meg kell ismerned, hogy igazán megérts bennünket.” Trifonov portréja ott van az Ernát Múzeumban kiállí­tott száznegyven kép között. Még azt is mondta Trifonov, egy pohár kéknyelű mel­lett, egy Duna-parti vendéglőben, amelyet na­gyon szeretett, hogy ő is jobban ismeri ön­magát, amióta Valerij Plotnyikov fényképén meglátta. Megígértette velem, hogy ha legkö­zelebb Moszkvában járok, ellátogatok vele együtt a fotóművész műtermébe. Nem is ezt a szót használta, egyszerűen fotográfust mon­dott, mert Plotnyikov nem szereti magát fo­tóművésznek neveztetni, úgy mutatkozik be, hogy nevéhez hozzáteszi: fényképész. Valóban az. Nem felvételeket csinál, hanem képeket, és a fénnyel olyan biztos kézzel bá­nik, az egészet olyan gondosan megkompo­nálja, mint a festők. Ezt nemcsak hasonlat­ként mondom, hanem életrajzi adat gyanánt is: a most negyvenegy éves Plotnyikov festő­nek készült, az akadémián tanult, majd át­nyergelt a filmművészeti­ főiskola operatőri szakára. De nem lett se festő, se filmes, ám mind a két művészeti előiskolából megőrzött magában valamit, és ezt összetéveszthetet­lenül egyéni módon, lenyűgöző erővel, nagy művészi fantá­ziával egyesíti. A fes­tőakadémián megta­nulta a komponálást, a modell beállítását, az arányokat, a művészi alkotás koronként változó, de mindig felfedez­hető aranymetszési varázslatát. A filmesektől nem az operatőr fogásait leste el, hanem a ren­dezőét. Egyik tisztelője és bírálója, Grigorij Kozincev fényképész-rendezőnek nevezte, és találóan jegyezte meg, hogy ebben lelhető fel művészetének különlegessége. Ebben is, Plotnyikov a fényképészetnek nem azt a szintén tiszteletre méltó művésze­tét műveli, amely egy pillanatot akar elkapni az életből, és megörökíteni minden korok szá­mára. Ez a Brassaiak, a Róbert Cápák, az André Kertészek pillanatművészete, s talán nem véletlen, hogy ha párizsi vagy manhat­tani lakosok lettek is, magyarok voltak és maradtak, és idegenben vagy a csatatéren azt a másságot kívánták megragadni, ami új volt a számukra. Plotnyikov is ezer pillanatképet készít, de nem a kamerájával, hanem a sze­mével, majd minden objektívnál élesebb tu­data úgy állítja be, úgy tervezi meg képének arányait és a körülötte levő tárgyakat, hogy nem egy pillanatot örökít, meg az örökkéva­lóság számára, hanem egy emberi lét örök­kévalóságát sűríti össze arra a pillanatra, amíg a néző szembenéz vele. A megrendültségnek, amelyet nem egy ké­pe előtt érzek, a titka vagy racionálisabban az oka az, hogy Valerij Plotnyikov nem fény­képez mást, csak embert — a csak szó nem is illik ide­ — embert. Stílusának különleges­sége az, hogy a szem és a száj, az arckifejezés és a tekintet harmóniáját vagy megszállottsá­gát fedezi fel és fejezi ki, de sohasem fény­képez csak arcot. Kerüli a filmesek premier plánját, azt hiszem, azért, mert ezt túlságo­san könnyűnek tartja. Vagy egy kicsit termé­szetellenesnek, hiszen az ember úgyszólván soha nem látja ilyen közelről embertársa ar­cát. Modelljét vagy inkább barátját — jófor­mán minden képén személyes ismerősei, fő­képpen színészek és írók láthatók — beállít­ja egy maga komponálta keretbe, azután gé­pével addig megy hátra, amíg nemcsak az arc,­ de az alak is látható, és körülötte a szí­nész vagy az író mesterségének címere vagy annak jelképei. Borisz Messzerer díszletter­vezőt valósággal elrejti nem figurális díszle­tei közé. Ehhez nagy fény­képészi merészség kell, de éppen ettől lesz a fénykép valódi is, igazi is. Marina Vlady, a francia—orosz filmszínész­­nő, még egyik filmjében sem volt olyan szép — és olyan orosz! —, mint Plotnyikov port­réján. A sok színésznő képen egyszer azzal fo­kozza a szem szépségét és az arc báját, hogy az arcot félig egy sötét napszemüveg mögé rejti, de éppen ettől még fényesebben ra­gyognak a szemek. Máskor egy délszaki szép­ségű asszonyt szamarkandi stílusú szobába helyez el; a cifra faragványok, intarziás zsá­molyok, a keletiesen rácsos ablakok mögül valósággal sugárzik a modell nemes elegan­ciája. Az Ernst múzeumbeli, hozzáértő kézzel rendezett kiállításon ott vannak személyes is­merőseinek portréi is. Szergej Obrazcov ke­zébe gitárt adott, háta mögé egy régimódi gyermekjáték bábszínházat helyezett, lábai­nál meg ott a kutyája. Ettől a kép olyan ott­honossá válik, mintha a néző is látogatóban volna nála. Vagy itt van egy másik arc, ame­lyet, aki egyszer látta, nem felejti el: Szvja­­toszlav Richteré. Milyen kézenfekvő lett vol­na, ha zongoránál ábrázolja, de Plotnyikov nem élt ezzel a lehetőséggel kis, kerek asztal elé ültette, a művész mindkét kezét rátetette az asztal lapjára, úgy, hogy a fényes asztallap a kezeket visszatükrözze. Így többet mutat, mintha ott lenne a hangszer is: csodálatos, szinte félelmetes kezét. Richter arckifejezését pedig olyan pillanatban rögzítette, amikor tekintetében benne lobog játékának minden szenvedélye. A fénykép jobb sarkában a fa­lon lóg egy rejtelmes értelmű festmény, pa­zar keretben. Nem tudjuk, mit jelent. De mond valami olyat, ami több a nyilvánvaló­nál. Ez a művészet. Gazdagabbnak érzem magam, hogy megis­mertem Plotnyikov fényképészt, és rajta ke­resztül azt, amit Trifonov így nevezett: ben­nünket. A moszkvai művészeket és írókat, a mai szovjet embert, az örök orosz arcot és lelket. Trifonov már nem tud elvinni hozzá, de ha legközelebb Moszkvában leszek, meg­tartom ígéretemet, felkeresem ismeretlen is­merősömet, felkereslek, Valerij, és megmon­dom, hogy most már Budapesten is szeret­nek. Talán majd rólam is csinálsz képet, hogy vénülő fővel jobban megismerjem önmaga­mat. Új játszóhely a szegedi színészeknek (Megyei tudósítónktól.) Több mint tízezer bérletes előlegezte bizalmát az állandó otthonát felújítás miatt hat éve nélkülöző Szegedi Nem­zeti Színház társulatának. A nézőket az 1984—1985-ös sze­zonban a nevéhez „méltó” Kisszínház, illetve a zenés ta­gozat játékhelyéül szolgáló Szabadság mozin kívül a mű­vészklub most bemutatkozó pódiumszínpada is fogadja. A december 3-i függönyfelvonás egy másik kezdetre, a szege­di színházban negyven évvel ezelőtt zászlót bontó Magyar Nemzeti Függetlenségi Front­ra emlékeztet. A pódiumszín­padi megnyitó: P. Horváth László Mária Magdolna és Schwajda György Himnusz című egyfelvonásosa. A ren­dező Sándor János. A tervek szerint még decemberben ugyanitt áll a közönség elé Jónás Gabriella, a Szabadkai Népszínház művésznője, aki Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámájában mutatkozik be. 7 □ Hosszabb szünet után no­vember 21-én, szerda es­te ismét jelentkezik a Külpo­litikai Fórum a képernyőn. A stúdióba meghívott vendégek, valamint a moszkvai és wa­shingtoni tudósítók a kelet— nyugati gazdasági és politikai kapcsolatokkal, a szovjet— amerikai viszonnyal, a közel­­keleti helyzettel kapcsolatos kérdéseket várják a nézőktől. A Fórum szerkesztő-műsorve­zetője Chrudinák Alajos. A kérdéseket levélben az MTV Fórum, Budapest, 1810 címre lehet küldeni, míg az adás napján délelőtt tíz órától a 170-700-as, délután öttől pedig a 173-444-es, valamint a 174- 333-as telefonon lehet feltenni. □ Gazdag programmal vár­ja a képernyő elé ülőket november 22-én a szovjet est. Délután fél öttől éjjel 11-ig filmek egész sorát láthatják a nézők. Lesznek gyermekeknek szóló rajzfilmek, a Szovjetunió életét bemutató kisfilmek, majd portréfilmet sugároznak Szergej Bon­arcsuk színész­rendezőről. Este nyolctól do­kumentumfilmből megismer­hetjük a mozi oroszországi történetét. Este kilenctől pedig a Jurij Rajzman rendezte Ma­gánélet című alkotást vetítik. A film főhőse egy hatvan kö­rüli nagyvállalati igazgató, aki egész életében csak a munká­jának élt. Egy vállalati össze­vonáskor azonban nyugdíjba vonul, s meglepetten tapasz­talja, mennyire más a világ körülötte, mint addig gondol­ta. A film után Jelena Obraz­­cova énekel népszerű dalokat. □ November 27-én, kedd este a második program­ban kezdi vetíteni a televízió a Halálpára maga a marnász című négyrészes NDK-soro­­zatot, amelyet Hans Fallaan magyarul is megjelent azonos című regénye alapján Hans- Joachim Kasprzik rendezett. A történet főszerepét a hazánk­ban is jól ismert Erwin Ge­­sc­honneck alakítja. A film 1940-ben a náci Németország­ban játszódik, amikor Hitler — Franciaország lerohanása után — hatalma csúcsán áll. A főhős ebben az időszakban döbben rá, mennyire ember­telen a nácik uralma, s hogy embersége megtartásáért szembe kell szállnia ezzel a hatalommal. A sorozat máso­dik részét november 28-án, a harmadikat 29-én, a negyedi­ket pedig december 1-én su­gározzák este, ugyancsak a második programban. □ A Századunk című tévé­sorozat archívumából ve­títik december 2-án, vasárnap délután a MÓKÁN című részt; a rendező Bokor Péter és Ha­nák Gábor volt. A németelle­nes MOKAN-komité 1944-ben alakult meg, tagjai Miskolcon és környékén harcoltak, s megakadályozták, hogy a ná­cik leszereljék és elszállítsák a gyárak berendezéseit. A mű­sor vezetője Benkő Gyula. □ S most két filmről. Az egyik angol tévéfilm, s Erich Maria Remarque Nyu­gaton a helyzet változatlan cí­mű könyve alapján készült Delbert Mann rendezésében. A regény — így a film is — az első világháború korszakát eleveníti fel, tiltakozva a há­ború, az embertelenség ellen. A szerzőt aligha kell bemutat­ni a hazai közönségnek: mind ez a regénye, mind más írásai — A diadalív árnyékában, a Három bajtárs — több kiadás­ban jelentek meg Magyaror­szágon is. Az angol tévéfilmet december 2-án, vasárnap este láthatjuk. □ 1973-ban amerikai stúdi­ókban forgatták Sydney Pollack filmjét, az Arthur Laurents regényéből készült Ilyenek voltunk címűt. A negyvenes években kezdődik a történet egy fiatal párról. Élet­ről vallott felfogásuk, politi­kai meggyőződésük teljesen el­térő, de szerelmük mindennél erősebb. Az ötvenes évek po­litikai viharaiban azonban a feleséget feketelistára teszik, kapcsolatuk megromlik, mert a férfi félti a karrierjét. A filmben Barbra Streisandot és Róbert Reutortot láthatjuk. Bemutató: november 30., pén­tek este. □ Befejezésül randevúra in­vitáljuk a könnyűzene kedvelőit. November 28-án, szerda este a négyes stúdióban találkozik a nézőkkel a Fla­menco együttes, Délhusa Gjon, Komár László, Koncz Zsuzsa, a Karthágó, a Neoton együt­tes, Szűcs Judit és a Fővárosi Operettszínház tánckara. A műsort Antal Imre vezeti, szer­kesztő-rendező Csenterics Ág­nes. Friss Róbert

Next