Népszabadság, 1985. május (43. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-25 / 121. szám
16 Egy a fasizmus áldozatai közül Emléksorok Morvay Jenőről Jóllehet a második világháború 1945-ben véget ért, és előidézőjét, a hitleri Németországot a szövetséges hatalmak feltétel nélküli megadásra kényszerítették, a fasizmus még azután is hosszú ideig szedte áldozatait. Voltak, akiket az átélt szörnyűségek vagy hozzátartozóik elvesztése miatt bekövetkezett idegösszeomlásuk vitt az önként választott halálba. E sokezres tömeg tagjainak egyike volt Morvay Jenő festőművész és grafikus is, aki bár átvészelte a fasiszta gyűjtőtábor minden testi és lelki gyötrelmét, a felszabadulás óráiban oly reménytelennek és értelmetlennek látta a jövőt, hogy az élet helyett a halált választotta. Itt élt közöttünk, a Kárpátok övezte térségben. Tiszolcon született 1902. augusztus 1-én. A képzőművészet iránt megnyilvánuló hajlama előbb a jeruzsálemi Képzőművészeti Akadémiára vitte, ahol Ábel Pan tanítványa volt, majd hazatérése után a prágai Képzőművészeti Főiskolán öregbítette tudását. A harmincas évek első felében kezdte el pályafutását mint középiskolai rajztanár és kiállító művész. Néhány kollektív kiállításon való részvétele után rendezték meg 1937 tavaszán első egyéni kiállítását Munkácson, s ez méltán hívta fel művészetére a figyelmet. 1940-től a munkácsi zsidó gimnázium tanáraként majd igazgatójaként dolgozott. Adminisztratív teendői mellett rajzot, matematikát és ábrázoló geometriát tanított. Sokoldalú, több technikával és műfajban alkotó művészként indult. Tájképeket, portrékat, alakos kompozíciókat festett realista stílusban, a körvonalak hangsúlyozásával. Kedvenc technikája a linómetszés volt. Linómetszeteiből 1938 tavaszán egy ciklusnyit album alakban is kiadott Grafika címmel. Ez a nagyméretű kiadvány néhány hazai gyűjteményünkben hozzáférhető. A húsz linómetszet elé Maa Brod, az annak idején Prágában élő író írt előszót. „Néhány rutén, szlovák, zsidó motívum — írja lényegre tapintóan —, de ha hatásukat figyelemmel kísérjük, úgy több ez, mint laza sorozat, a motívumok egy egységgé, egy melódiává változnak ... Morvay Jenő minden pátosz és fölösleges magyarázat nélkül, erőteljes vonalakban egy — a Nyugat előtt majdnem ismeretlen — világot tár elénk. A falut ábrázolja fakunyhóival és dombjaival, a verhovinai aszszonyt kifordított báránybőr subájában, melynek gyapjúszálai mint egy megmerevedett vízesés fogják körül alakját, szakállas zsidók céltalan terei erejét, egy ifjú jószívű mosolyát, aki a vita és mindennapi nyomor világába nő bele; vázolja a rutén parasztot és a falusi leányokat, a csendes patakot és a templomot, a havat lapátoló fiút és két fáradtan bóbiskoló pihenőt. A metszetek nagy része azt a benyomást kelti: mindenki vár. A táj is az eljövendőket várja — de az emberek eltökélt tekintetében látjuk az erőt is, amely egy kemény, munkás életből fakadt ...” Max Brod jól ráérzett Morvay metszeteinek célzatosságára, és pontosan kifejezte a művész mondanivalójának lényegét. Ezek a metszetek valóban azt fejezik ki, hogy e táj és embere várja a változást, a politikai és társadalmi átalakulást, amely 1945 után be is következett. Ezt azonban a művész már nem érte meg. Pedig milyen közel volt hozzá! A hír, amely kevéssel a felszabadulás után felesége és gyermekei elgázosításáról tudomására jutott a prágai pályaudvaron, sokkhatást idézett elő benne. Az érzékeny lelkületű művész úgy érezte, hogy minden összeomlik benne, és végső kétségbeesésében a hazafelé induló vonat kerekei alá vetette magát. Egykori művésztársai, tanárkollégái és tanítványai, akik a nagy világégés után megmaradtak, szétszóródtak a világban, és ma már nyilván kevesen vannak közülük életben. Emlékét rajtuk és linómetszeteit tartalmazó albumán kívül csak néhány olaj- és vízfestmény őrzi az ungvári Szépművészeti Múzeumban. Ezeket egykori lakása padlásán fedezték fel a múzeum munkatársai, és tisztították meg a reájuk rakódott szennytől és portól. A többi műve ismeretlen helyeken lappang vagy elpusztult a háborúban. Sándor László Hucul fia. NÉPSZABADSÁG 1985. május 25., szombat Utak a nemzeti múlthoz BESZÉLGETÉS ORMOS MÁRIÁVAL Nemzeti történelem, egyetemes történet, diplomáciatörténet — a tudományon belüli határok hatalmas mezsgyén mosódnak egybe. A történész első számú „fogyasztóját”, az olvasót nem is igen foglalkoztatják a tudományrendszerezési kategóriák, őt a produktum érdekli, ám a kutatónak — már csak az önértékelés, a célok tisztázása végett is — a maga számára időről időre meg kell határoznia, hogy mi is voltaképpeni kutatói területe. Ormos Mária esetében a külső szemlélődét e tekintetben sem a művek címlistája, sem a munkahelyi „osztály” nem igazítja el. Művei főképp a két világháború közötti európai történelemmel és annak magyar vonatkozásaival foglalkoznak — így a Padovától Trianonig című, először 1983-ban megjelent, majd a rendkívüli siker után tavaly újra kiadott könyve is, amely az első világháborút követő világtörténelmi jelentőségű európai változások alapkérdéseit elemzi —; a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen pedig, ahol harmadik éve professzor és a múlt év szeptemberétől rektor, egyetlen történettudományi tanszék van. Indokolt tehát, hogy tőle kérdezzük meg: a magyar vagy az egyetemes történetet tartja-e első számú szakterületének? Európából hazafelé . Ha én is kívülről nézném magam, alighanem olyan egyetemes történésznek tűnnék, aki időnként eltéved vagy visszatéved a magyar történelemhez. Volt idő, amikor belülről is így fogtam fel a helyzetemet. Később jöttem rá, hogy valamennyi út, amelyikre rátévedtem, valamennyi kutatásom elsősorban arra szolgált, hogy jobban megértsem a magyar történelem valamely fordulatát vagy problémáját. — Másképpen fogalmazva: kívülről közelítette meg a magyar történelmet? — Igen, elvégre a nemzeti történelmet kétféle módon lehet megközelíteni. Az egyik módja ennek az, hogy a történészek a nemzeti múltnak mind több és több részletét feltárják és elhelyezik a már ismert adatok rendszerében, s e részletek által olykor az összefüggésrendszer maga is megváltozik. Ez elengedhetetlen történészi tevékenység, hiszen a belső fejlődésvonalak az ilyen kutatások nyomán lesznek világosabbak. A másik megközelítés a kívülről való elindulás. Az ország sorsát ugyanis irányították a határain kívüli fejlemények, események, a szőkébb és tágabb környezet rávetett sugarai, továbbá az az európai környezet, amelyben elhelyezkedett, és amely kereteket adott és szabott cselekvési lehetőségeinek. Emellett jó néhány évszázada olyan világban élünk, amelyben Európán belül az egyes országok fejlettsége, berendezkedése, politikai szisztémája csakis egymáshoz viszonyítva minősíthető. Sem a hatásmechanizmusok útja ■nem ismerhető meg, sem a minősítés nem oldható meg a források, illetve az összehasonlításban részt vevő alanyok ismerete nélkül. Amióta rájöttem, hogy saját európai kirándulásaim mindig hazavezetnek, tudatosan is vállaltam annak a történésznek az útját, aki a magyar történelmet ebben a nagyobb európai hálóban kanyarogva igyekszik nyomon követni. — Az „európai háló" kifejezés ez esetben igen plasztikus, hiszen kivált sokat foglalkozott a diplomácia szövevényeinek kibogozásával, Trianonnal, Magyarországnak a Népszövetségbe való belépésével, a népszövetségi kölcsön megszerzésével kapcsolatos nemzetközi politikai manőverekkel. Az eseménytörténet pontosabb ismeretén, a döntések hátterének megvilágításán kívül miben látja még a diplomáciatörténet részét a nemzeti történelem gazdagításában? — Meggyőződésem, hogy a diplomáciatörténeti feltárások révén több ponton, is sikerült eljutni országunk helyének, az első világháború utáni történetében lezajlott fordulat okainak, meghatározottságainak, sőt a kormány cselekvési körének ha nem is pontos kijelöléséig, de legalábbis a körvonalazásáig. Több mint hat évtizeddel ezelőtti eseményekről van szó, amelyekkel valóban könyvtárnyi irodalom foglalkozott. Még mindig csak a folyamatok és a meghatározottságok körvonalazásánál tartunk? — Tartok. Maradjunk csak a saját kutatásaimnál. Tudom, hogy Trianonnal kapcsolatosan is nem jelentéktelen anyagok várnak feldolgozásra, és tudatában, vagyok a saját munkásságomban tátongó hézagoknak, amelyeknek kitöltésére nagyon szívesen vállalkoznék. Boldogan olvasnám végig például az 1918— 1920-as olasz levéltári iratokat, hogy kiegészíthessük Padova—Trianon képünket erről az oldalról. De ugyancsak nagy örömmel dolgoznám fel a francia — és az európai — külpolitikai fejleményeket 1936-tól a második világháborúig, mintegy folytatva azt a könyvemet, amelyet a biztonsági problematikának szenteltem a harmincas évek első felére vonatkozóan. Összehasonlító elemzéssel — Ez korban már másik kutatási területére, a fasizmus históriájába vezet el. Majdnem tíz éve, hogy megjelent Incze Miklóssal közösen írt könyve az európai fasiszta mozgalmak és rendszerek összehasonlító elemzéséről. A Párizs környéki békékhez hasonlóan e témakörben is lát tátongó hézagokat? — Nagyobbakat, mint Trianon körül. A fasizmus témáját mind európai, mind magyar szempontból a XX. század megkerülhetetlen kérdésének tartom történetfilozófiai, morális és nemzeti szempontból egyaránt. Meg vagyok győződve róla, hogy e súlyos és a magyar történelmet is terhelő problematikáról még nagyon sok mondanivaló van. Ez az oka annak, hogy a kérdéssel több irányból azóta is foglalkozom és foglalkozni fogok. Az említett Európai fasizmusok című, Incze Miklóssal írt könyvet, terjedelmileg alaposan megnövelve, szinte teljesen átírtuk, e változat azonban egyelőre csak angol nyelven vár kiadásra, a magyar publikálásra nincs jelentkező. A hazai történeti irodalomban és a publicisztikában immár évtizedek óta a Horthy-rendszer megítéléséről, illetve az 1919 és 1944 októbere közötti kormánypolitika, valamint az uralkodó osztály és a magyarországi fasiszta mozgalmak viszonyának értékeléséről folyik ma is lezáratlan vita. Úgy véli, hogy a „külső” megközelítésű hatásmechanizmus-vizsgálat közelebb visz a belső folyamatokban keletkezett törésvonalak és metszéspontok világosabbá tételéhez? — Valamelyest ehhez is hozzájárulhat, de a magam számára a fasizmussal kapcsolatban is a végső kérdés voltaképpen a magyar rendszer elhelyezése az európai palettán. Szerintem a nemzeti tudat szempontjából nem megoldás az, ha a történészek kimondanak valamilyen verdiktet, még akkor sem, ha ítéletük tökéletesen helytálló. Honfitársaink hatalmas többsége, beleértve ebbe az értelmiség nem kis részét is, nem tudja, hogy nemzeti közelmúltját milyen öszszevetés alapján minősítették. A hazai közvélemény jókora része — bármily furcsán hangozzék is ez — nagyon keveset tud a nácizmusról, az olasz fasizmusról, de ugyanolyan keveset vagy még kevesebbet a nyugati államokról és a Magyarországgal szomszédos országok belső viszonyairól, politikájáról. Kevés könyvet írnak e kérdésekről a hazai szerzők, a fordítások száma pedig még kisebb. Ha tovább akarjuk lendíteni azt az egészséges, realista, sem hurrá-optimista, sem oktalanul pesszimista történelemszemléletet, amely a hazai berkekben gyökeret vert, akkor a történetírásnak szélesebb kapukat kell nyitnia. Ezt természetesen nem kizárólag, sőt nem is elsősorban az imént említett példára és korszakra értem. Meggyőződésem, hogy a XVI. század óta a magyar történelem egyetlen kulcskérdésére sem adható helyes válasz e nyitás nélkül, nem beszélve arról, hogy a magyar úgynevezett történelmi nacionalizmus legjobb ellenszere ugyanez a nyitás lehet. Hozzá kell tennem, hogy több hazai történész nemcsak hasonlóan gondolkodik, de hasonlóan dolgozik is. Azt szeretném hangsúlyozni csupán, hogy a tennivaló nagyon sok, ilyen felfogású történész pedig egyelőre kevés van. — Egy rektor, egy szakembereket nevelő professzor e helyzeten valamelyest javíthat. — Remélem, javítani is fogok. Feltett szándékom, hogy új állásomban és állomáshelyemen megalapozzak egy kis, de elszánt egyetemestörténész-csoportot, amely képes és kész ebben a szellemben tevékenykedni. — Publikációinak jegyzékét nézve, nemigen tért le a két, maga választotta vágányról. Nem érez-e kísérleteket az elágazásoknál való elkanyarodásra, az új, „divatosabb”, azaz a közérdeklődést tekintve aktuálisabb témakörök kutatására? — De, feltétlenül. Annyira, hogy az utóbbi időben társult kutatási tevékenységem fő irányaihoz két további témakör is. Az egyik hivatali megbízásból született meg. A Történettudományi Intézet felkért ugyanis, hogy egy nagyobb és általánosabb vizsgálat keretében vizsgáljam a fejlett tőkés "világban mutatkozó nemzettudat-módosulásokat. Tekintettel arra, hogy hasonló kérdéseket már a fasizmuskutatásba is be kellett vonnom, a téma nem volt idegen számomra. Miután pedig elkezdtem foglalkozni vele közelebbről is, annyira érdekesnek és tanulságokban gazdagnak találtam, hogy alig hiszem, hogy egykönnyen meg tudnék válni tőle. Főképp az a dialektika ragadott meg, amely a nemzettudat gyors változásai és bizonyos magjának változatlansága folyamatában tárul fel. Az alternatívák — Közép-Kelet-Európa nemcsak a nemzeti fejlődést tekintve különbözik lényegi pontokon Nyugat-Európától, hanem a nemzettudat alapkérdései is mások. Vannak-e csatlakozási lehetőségek egy ilyen tárgyú összehasonlító vizsgálatban? — Úgy vélem, vannak. Csak egyetlenegy vonatkozási pontot említek a számtalan lehetséges közül. A mi szempontunkból is érdekes következtetésekre vezethet például az, hogy egy nyugat-európai kisállam, amely hosszú időn át a létért való rettegésben élt (mint Svájc), vagy amely alapjaiban megingott egy birodalom elvesztése során (például Hollandia), hogyan, milyen új jelenségekre hagyatkozva és hivatkozva küzdött ki magának kiegyensúlyozott tudati klímát. De hozzáteszem ehhez: egyáltalán nem érdektelen megvizsgálni azokat a feltételeket sem, amelyek az egyik esetben az etnikai probléma fellángolására, a másik esetben a békés és nyugodt megoldásra vezettek el. — Két új kutatási témakörről szólt. Melyik a másik? — Az, amelyik a pécsi lehetőségekből és légkörből származik. A tanárképző egyik kutatási témája a nemzetiségek története Baranya megyében, illetve a Dél-Dunántúlon. Úgy határoztam, hogy e témán belül egy kisebb diákcsoporttal együtt a többnemzetiségű települések együttélési formáit próbáljuk meg kitapintani. A szomszédság egy különös esetének vizsgálatáról van tehát szó, ezúttal nem a néprajztudomány, hanem a történetírás eszközeivel. — Felmerülhet a kérdés: vajon miért ugrik valaki a makrotörténelemből a mikrotörténelembe? — Az én szememben nincs érdemi különbség egy világjelenség és egy falu jelenségeinek tudományos igényű feltárása között. Az egyik is, a másik is emberi viszonyokra és ■történetükre irányul. Mindkettő vezethet érvényes és fontos következtetésekre. A módszerek ugyan a témák jellegétől függően változnak, igazi különbség azonban csak abban van, hogy a munka tudományos módszerekkel és szemlélettel készül-e vagy pedig nem — mondotta befejezésül Ormos Mária. Papp Gábor Megismerhetjük-e a nőket? Illés Endre Méhrajzásáról Kétségtelen, vannak tapasztalataim a nőkről. De ez nem jelenti, hogy értek is hozzájuk. Aki sokat forgolódott nők körül, éppoly kevéssé lehet biztos a dolgában, mint aki először fordul meg a lépcsőházban egy diáklány ellibbenő szoknyája után. „Én ismerem a nőket!” Ezzel csak a bárgyú önhittség dicsekedhet. Az ilyen kijelentést nem szabad komolyan venni. Mintha csak azt mondanám: „Én ismerem az életet!” Íme, néhány idézet korábbi, szerény jegyzeteimből: „Szeretem a nőket. .. Mert mások. Mert különböznek tőlünk. Mert nők. 2. Mert az emberiség két nemre oszlik. Nincs nagy választék. Ha netán három vagy négy emberi nem léteznek, már gondolkodóba esnek. 3. Mert annyira hasonlítanak egymáshoz. Bár a bőrük barna vagy fehér. Ez a nő ilyen, az a nő olyan, különben tökéletesen egyformák. Úgy öszsze lehet téveszteni őket, mint egyik vadkörtét a másik papatevével.” Persze a női spéciesznek vannak közös vízjelei is. De a hasonlóságokat itt nem világítom át. Gyanítom, nem férnének el egy hírlapi recenzióban. „A nők összeadása” című írásomban ötven „pontban” foglaltam össze a nőkkel kapcsolatos bölcselmeimet. Utóbb elhatároztam, hogy a „pontok” számát kiegészítem ötszázra (ezrel is tervezhetnék, ha meg nem unnám), s a fölsorolást megtűzdelem kis történetekkel, arcképekkel, ceruzarajzokkal. Író-olvasó találkozókon azt szoktam állítani, hogy most ezen dolgozom. Megörültem hát a fölkérésnek: írjak bírálatot Illés Endre Méhrajzás című kötetéről (a cím az anyaméhet és a méhcsípést egyszerre juttatta eszembe), amelynek alcíme a következő: „Félszáz arcképvázlat nőkről.” Ez az én asztalom! Még tanulhatok is belőle (róla). A borítólapon Illés Endre jobb szemmel hunyorító, vesébe látó, szúrós, mosolygós fényképe. Ezt szeretik a nők, így kell nézni a nőkre. De így nézni én nem tudok. Elolvastam a könyvet is. Legalábbis azokat a műveket, amelyek eddig elkerülték a figyelmemet. Illés Endre a kötetben a nőkről szóló írásait foglalta össze. Pontosabban: a rövidebb szépprózai munkáit, amelyekben nők játsszák a főszerepet. (Mint az életben is?) Az egyik modell sohasem élt. A sienai Palazzo Pubblico falfestményén unatkozik, a Kilencek termében, pálmaággal a kezében, ő a Béke. A másik: Zsuzsa, ez a líraian ironikusan megrajzolt, különös nőalak, az író első kisregényéből. A harmadik: elegáns-feslett katonatisztné a harmincas évekből. A negyedik, ötödik, hatodik: szorongó, koravén, negyvenéves asszony valamely luxushajó fedélzetéről, egy érzelmeiben magányos ékszerészlány Firenzéből, Demján Edit, a tragikus sorsú színésznő. A hetedik: csak egy kislány. Aki a Via del Corsón „fehér ruhában megy a sok felnőtt között, és sír”. S hogy mi a bánata? Nem tudjuk. Ez a rokonszenves benne. Élvezettel olvastam el a könyvet, mi tagadás, „szakmailag" nem lettem okosabb tőle, de irodalmilag gazdagabb. „Csak" annyit tudtam meg a nőkről, mint a magyar s a világirodalomból. (Sok jellemzőt tehát. De kevés praktikusan használhatót. Isten ments, hogy valaki egy nőhöz az irodalmi élményei alapján próbáljon közelíteni.) Illés Endréről újat mondani pedig különösen nehéz. (Kiváló esszéista barátom tavaly ugyan megkísérelte e hasábokon, valami Móricz Zsigmond-i ősbölényhez, vulkánhoz, lávatűzhöz hasonlítva sokunk mesterét. Ám a dicséret csak folytatás nélküli praefáció maradt. Ez a nagy tekintélyű, kitűnő író nem akart se az ősbölényhez, se a lávához hasonlítani.) S mi okozza a legfőbb nehézséget? Talán éppen a tisztelet. Illés Endre, a kritikus a megmondhatója, hogy a tisztelet a kritikaírásban nem a legjobb tanácsadó. (Példát is mutatott rá nemegyszer, hogyan kell írás közben elfelejteni.) A tisztelet: távolságtartó. Nem a nagyra becsült személy tartja távol a híveit, hanem a hívek a nagyrabecsültet. És gyakran ebből támadnak a félreértések. Akit (bármely jogosan) tisztelünk, nem ismerhetjük meg igazán. Illés Endréről például föltételezhetnénk, hogy orchideacsokorral a kezében lép a nőkhöz, később sem veti le a nyakkendőjét, és a „levezető udvariasság” perceiben Stendhalról beszél. De megbízható női hírmondóktól s a művek rejtett információiból megtudtam: Illés milyen erős csontozatú, rátermett, férfias férfi. S éppígy „félreérthető” az író művésztermészete is. (Bár Móriczról még mindig ne essék szó!) Illés Endre medikus-kórboncnokból lett tárcaíró, tehát már akkor boncolt, amikor az élőket alaposan nem ismerhette, majd tárcaíróból vált kritikussá, mindjárt vizsgáztatva-vallatva is a „legnehezebb eseteket”, akiket írói példaképeinek tartott, s miközben mindig elbűvölte és definíciókra késztette a voltaképp definiálhatatlan „tiszta szépség” nőkben, tájakban, házfalakban, igazából csak arra akart figyelni, ami a szépségélményét megzavarta: az ellentmondásokra, sértő indulatokra, drámákra. .. Egy-egy árnyalatokban és finomságokban gazdag művének értéke attól függ, hogy ezt milyen erővel sikerül kifejeznie. Ismétlem: Illés Endre könyve nem sok segítséget nyújtott (nyújthatott) „A nők összeadása” folytatásához. De ez magánügy. Az olvasók tízezreit nem érinti, ők a női természet megfejtésénél hasznosabb tervekkel foglalkoznak. Galsai Pongrác