Népszabadság, 1985. május (43. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-25 / 121. szám

16 Egy a fasizmus áldozatai közül Emléksorok Morvay Jenőről Jóllehet a második világháború 1945-ben véget ért, és előidézőjét, a hitleri Németországot a szövetséges hatalmak feltétel nélküli megadásra kényszerítették, a fasizmus még az­után is hosszú ideig szedte áldoza­tait. Voltak, akiket az átélt szörnyű­ségek vagy hozzátartozóik elvesztése miatt bekövetkezett idegösszeomlá­suk vitt az önként választott halálba. E sokezres tömeg tagjainak egyi­ke volt Morvay Jenő festőművész és grafikus is, aki bár átvészelte a fa­siszta gyűjtőtábor minden testi és lelki gyötrelmét, a felszabadulás óráiban oly reménytelennek és ér­telmetlennek látta a jövőt, hogy az élet helyett a halált választotta. Itt élt közöttünk, a Kárpátok övez­te térségben. Tiszolcon született 1902. augusztus 1-én. A képzőművészet iránt megnyilvánuló hajlama előbb a jeruzsálemi Képzőművészeti Aka­démiára vitte, ahol Ábel Pan tanít­ványa volt, majd hazatérése után a prágai Képzőművészeti Főiskolán öregbítette tudását. A harmincas évek első felében kezdte el pálya­futását mint középiskolai rajztanár és kiállító művész. Néhány kollektív kiállításon való részvétele után ren­dezték meg 1937 tavaszán első egyé­ni kiállítását Munkácson, s ez mél­tán hívta fel művészetére a figyel­met. 1940-től a munkácsi zsidó gim­názium tanáraként majd igazgatója­ként dolgozott. Adminisztratív teen­dői mellett rajzot, matematikát és ábrázoló geometriát tanított. Sokoldalú, több technikával és műfajban alkotó művészként indult. Tájképeket, portrékat, alakos kom­pozíciókat festett realista stílusban, a körvonalak hangsúlyozásával. Ked­venc technikája a linómetszés volt. Linómetszeteiből 1938 tavaszán egy ciklusnyit album alakban is kiadott Grafika címmel. Ez a nagyméretű kiadvány néhány hazai gyűjtemé­nyünkben hozzáférhető. A húsz linómetszet elé Maa­ Brod, az annak idején Prágában élő író írt előszót. „Néhány rutén, szlovák, zsidó motívum — írja lényegre ta­­pintóan —, de ha hatásukat figye­lemmel kísérjük, úgy több ez, mint laza sorozat, a motívumok egy egy­séggé, egy melódiává változnak ... Morvay Jenő minden pátosz és fö­lösleges magyarázat nélkül, erőteljes vonalakban egy — a Nyugat előtt majdnem ismeretlen — világot tár elénk. A falut ábrázolja fakunyhói­­val és dombjaival, a verhovinai asz­­szonyt kifordított báránybőr subájá­ban, melynek gyapjúszálai mint egy megmerevedett vízesés fogják körül alakját, szakállas zsidók céltalan te­rei er­ej­ét, egy ifjú jószívű mosolyát, aki a vita és mindennapi nyomor világába nő bele; vázolja a rutén pa­rasztot és a falusi leányokat, a csen­des patakot és a templomot,­ a ha­vat lapátoló fiút és két fáradtan bóbiskoló pihenőt. A metszetek nagy része azt a benyomást kelti: min­denki vár. A táj is az eljövendő­­ket várja — de az emberek eltökélt tekintetében látjuk az erőt is, amely egy kemény, munkás életből fa­kadt ...” Max Brod jól ráérzett Morvay metszeteinek célzatosságára, és pon­tosan kifejezte a művész mondaniva­lójának lényegét. Ezek a metszetek valóban azt fejezik ki, hogy e táj és embere várja a változást, a politi­kai és társadalmi átalakulást, amely 1945 után be is következett. Ezt azonban a művész már nem érte meg. Pedig milyen közel volt hozzá! A hír, amely kevéssel a fel­­szabadulás után felesége és gyerme­kei elgázosításáról tudomására ju­tott a prágai pályaudvaron, sokkha­tást idézett elő benne. Az érzékeny lelkületű művész úgy érezte, hogy minden összeomlik benne, és végső kétségbeesésében a hazafelé induló vonat kerekei alá vetette magát. Egykori művésztársai, tanárkollé­gái és tanítványai, akik a nagy vi­lágégés után megmaradtak, szétszó­ródtak a világban, és ma már nyil­ván kevesen vannak közülük élet­ben. Emlékét rajtuk és linómetsze­teit tartalmazó albumán kívül csak néhány olaj- és vízfestmény őrzi az ungvári Szépművészeti Múzeumban. Ezeket egykori lakása padlásán fe­dezték fel a múzeum munkatársai, és tisztították meg a reájuk rakó­dott szennytől és portól. A többi mű­ve ismeretlen helyeken lappang vagy elpusztult a háborúban. Sándor László Hucul fia. NÉPSZABADSÁG 1985. május 25., szombat Utak a nemzeti múlthoz BESZÉLGETÉS ORMOS MÁRIÁVAL Nemzeti történelem, egyetemes történet, diplomáciatörténet — a tu­dományon belüli határok hatalmas mezsgyén mosódnak egybe. A tör­ténész első számú „fogyasztóját”, az olvasót nem is igen foglalkoztatják a tudományrendszerezési kategóriák, őt a produktum érdekli, ám a kuta­tónak — már csak az önértékelés, a célok tisztázása végett is — a maga számára időről időre meg kell ha­tároznia, hogy mi is voltaképpeni kutatói területe. Ormos Mária esetében a külső szemlélődét e tekintetben sem a mű­vek címlistája, sem a munkahelyi „osztály” nem igazítja el. Művei fő­képp a két világháború közötti euró­pai történelemmel és annak magyar vonatkozásaival foglalkoznak — így a Padovától Trianonig című, először 1983-ban megjelent, majd a rend­kívüli siker után tavaly újra kiadott könyve is, amely az első világhábo­rút követő világtörténelmi jelentő­ségű európai változások alapkérdé­seit elemzi —; a pécsi Janus Pan­nonius Tudományegyetemen pedig, ahol harmadik éve professzor és a múlt év szeptemberétől rektor, egyetlen történettudományi tanszék van. Indokolt tehát, hogy tőle kér­dezzük meg: a magyar vagy az egyetemes történetet tartja-e első számú szakterületének? Európából hazafelé . Ha én is kívülről nézném ma­gam, alighanem olyan egyetemes történésznek tűnnék, aki időnként eltéved vagy visszatéved a magyar történelemhez. Volt idő, amikor be­lülről is így fogtam fel a helyze­temet. Később jöttem rá, hogy valamennyi út, amelyikre rátéved­tem, valamennyi kutatásom elsősor­ban arra szolgált, hogy jobban meg­értsem a magyar történelem­ vala­mely fordulatát vagy problémáját. — Másképpen fogalmazva: kívül­ről közelítette meg a magyar törté­nelmet? — Igen, elvégre a nemzeti törté­nelmet kétféle módon lehet megkö­zelíteni. Az egyik módja ennek az, hogy a történészek a nemzeti múlt­nak mind több és több részletét fel­tárják és elhelyezik a már ismert adatok rendszerében, s e részletek által olykor az összefüggésrendszer maga is megváltozik. Ez elengedhe­tetlen történészi tevékenység, hiszen a belső fejlődésvonalak az ilyen ku­tatások nyomán lesznek világosab­bak. A másik megközelítés a kívül­ről való elindulás. Az ország sorsát ugyanis irányították a határain kí­vüli fejlemények, események, a sző­kébb és tágabb környezet rávetett sugarai, továbbá az az európai kör­nyezet, amelyben elhelyezkedett, és ame­ly kereteket adott és szabott cselekvési lehetőségeinek. Emellett jó néhány évszázada olyan világban élünk, amelyben Európán belül az egyes országok fejlettsége, berendez­kedése, politikai szisztémája csakis egymáshoz viszonyítva minősíthető. Sem a hatásmechanizmusok útja ■nem ismerhető meg, sem a minősí­tés nem oldható meg a források, il­letve az összehasonlításban részt vevő alanyok ismerete nélkül. Amióta rájöttem, hogy saját euró­pai kirándulásaim mindig hazave­zetnek, tudatosan is vállaltam an­nak a történésznek az útját, aki a magyar történelmet ebben a nagyobb európai hálóban kanyarogva igyek­szik nyomon követni. — Az „európai háló" kifejezés ez esetben igen plasztikus, hiszen ki­vált sokat foglalkozott a diplomá­cia szövevényeinek kibogozásával, Trianonnal, Magyarországnak a Nép­­szövetségbe való belépésével, a nép­­szövetségi kölcsön megszerzésével kapcsolatos nemzetközi politikai manőverekkel. Az eseménytörténet pontosabb ismeretén, a döntések hátterének megvilágításán kívül mi­ben látja még a diplomáciatörténet részét a nemzeti történelem gazda­gításában? — Meggyőződésem, hogy a diplo­máciatörténeti feltárások révén több ponton, is sikerült eljutni országunk helyének, az első világháború utáni történetében lezajlott fordulat okai­nak, meghatározottságainak, sőt a kormány cselekvési körének ha nem is pontos kijelöléséig, de legalábbis a körvonalazásáig.­­ Több mint hat évtizeddel ez­előtti eseményekről van szó, ame­lyekkel valóban könyvtárnyi iroda­lom foglalkozott. Még mindig csak a folyamatok és a meghatározottsá­gok körvonalazásánál tartunk? — Tartok. Maradjunk csak a saját kutatásaimnál. Tudom, hogy Tria­nonnal kapcsolatosan is nem jelen­téktelen anyagok várnak feldolgo­zásra, és tudatában, vagyok a saját munkásságomban tátongó hézagok­nak, amelyeknek kitöltésére nagyon szívesen vállalkoznék. Boldogan ol­vasnám végig például az 1918— 1920-as olasz levéltári iratokat, hogy kiegészíthessük Padova—Trianon képünket erről az oldalról. De ugyancsak nagy örömmel dolgoznám fel a francia — és az európai — külpolitikai fejleményeket 1936-tól a második világháborúig, mintegy folytatva azt a könyvemet, amelyet a biztonsági problematikának szen­teltem a harmincas évek első felére vonatkozóan. Összehasonlító elemzéssel — Ez korban már másik kutatási területére, a fasizmus históriájába vezet el. Majdnem tíz éve, hogy megjelent Incze Miklóssal közösen írt könyve az európai fasiszta moz­galmak és rendszerek összehasonlító elemzéséről. A Párizs környéki bé­kékhez hasonlóan e témakörben is lát tátongó hézagokat? — Nagyobbakat, mint Trianon kö­rül. A fasizmus témáját mind euró­pai, mind magyar szempontból a XX. század megkerülhetetlen kér­désének tartom történetfilozófiai, morális és nemzeti szempontból egy­aránt. Meg vagyok győződve róla, hogy e súlyos és a magyar történel­met is terhelő problematikáról még nagyon sok mondanivaló van. Ez az oka annak, hogy a kérdéssel több irányból azóta is foglalkozom és foglalkozni fogok. Az említett Euró­pai fasizmusok című, Incze Miklós­sal írt könyvet, terjedelmileg alapo­san megnövelve, szinte teljesen át­írtuk, e változat azonban egyelőre csak angol nyelven vár kiadásra, a magyar publikálásra nincs jelent­kező.­­ A hazai történeti irodalomban és a publicisztikában immár évtize­dek óta a Horthy-rendszer megíté­léséről, illetve az 1919 és 1944 októ­bere közötti kormánypolitika, vala­mint az uralkodó osztály és a ma­gyarországi fasiszta mozgalmak vi­szonyának értékeléséről folyik ma is lezáratlan vita. Úgy véli, hogy a „külső” megközelítésű hatásmecha­nizmus-vizsgálat közelebb visz a belső folyamatokban keletkezett tö­résvonalak és metszéspontok vilá­gosabbá tételéhez? — Valamelyest ehhez is hozzájá­rulhat, de a magam számára a fa­sizmussal kapcsolatban is a végső kérdés voltaképpen a magyar rend­szer elhelyezése az európai palet­tán. Szerintem a nemzeti tudat szempontjából nem megoldás az, ha a történészek kimondanak valami­lyen verdiktet, még akkor sem, ha ítéletük tökéletesen helytálló. Honfitársaink hatalmas többsége, beleértve ebbe az értelmiség nem kis részét is, nem tudja, hogy nemzeti közelmúltját milyen ösz­­szevetés alapján minősítették. A ha­zai közvélemény jókora része — bármily furcsán hangozzék is ez — nagyon keveset tud a nácizmusról, az olasz fasizmusról, de ugyanolyan keveset vagy még kevesebbet a nyu­gati államokról és a Magyarország­gal szomszédos országok belső vi­szonyairól, politikájáról. Kevés könyvet írnak e kérdésekről a ha­zai szerzők, a fordítások száma pe­dig még kisebb. Ha tovább akarjuk lendíteni az­t az egészséges, realista, sem hurrá-optimista, sem oktalanul pesszimista történelemszemléletet, amely a hazai berkekben gyökeret vert, ak­kor a történetírásnak széle­sebb kapukat kell nyitnia. Ezt természetesen nem kizárólag, sőt nem is elsősorban az imént em­lített példára és­ korszakra értem. Meggyőződésem, hogy a XVI. szá­zad óta a magyar történelem egyet­len kulcskérdésére sem adható he­lyes válasz e nyitás nélkül, nem be­szélve arról, hogy a magyar úgyne­vezett történelmi nacionalizmus leg­jobb ellenszere ugyanez a nyitás le­het. Hozzá kell tennem, hogy több hazai történész nemcsak hasonlóan gondolkodik, de hasonlóan dolgozik is. Azt szeretném hangsúlyozni csu­pán, hogy a tennivaló nagyon sok, ilyen felfogású történész pedig egy­előre kevés van. — Egy rektor, egy szakembereket nevelő professzor e helyzeten vala­melyest javíthat. — Remélem, javítani is fogok. Fel­tett szándékom, hogy új állásomban és állomáshelyemen megalapozzak egy kis, de elszánt egyetemestörté­­nész-csoportot, amely képes és kész ebben a szellemben tevékenykedni. — Publikációinak jegyzékét néz­ve, nemigen tért le a két, maga vá­lasztotta vágányról. Nem érez-e kí­sérleteket az elágazásoknál való el­­kanyarodásra, az új, „divatosabb”, azaz a közérdeklődést tekintve ak­tuálisabb témakörök kutatására? — De, feltétlenül. Annyira, hogy az utóbbi időben társult kutatási te­vékenységem fő irányaihoz két to­vábbi témakör is. Az egyik hivatali megbízásból született meg. A Tör­ténettudományi Intézet felkért ugyanis, hogy egy nagyobb és álta­lánosabb vizsgálat keretében vizs­gáljam a f­ejlett tőkés "világban mu­tatkozó nemzettudat-módosulásokat. Tekintettel arra, hogy hasonló kér­déseket már a fasizmuskutatásba is be kellett vonnom, a téma nem volt idegen számomra. Miután pedig el­kezdtem foglalkozni vele közelebb­ről is, annyira érdekesnek és tanul­ságokban gazdagnak találtam, hogy alig hiszem, hogy egykönnyen meg tudnék válni tőle. Főképp az a dia­lektika ragadott meg, amely a nem­zettudat gyors változásai és bizo­nyos magjának­ változatlansága fo­lyamatában tárul fel. Az alternatívák — Közép-Kelet-Európa nemcsak a nemzeti fejlődést tekintve különbö­zik lényegi pontokon Nyugat-Euró­­pától, hanem a nemzettudat alapkér­dései is mások. Vannak-e csatlako­zási lehetőségek egy ilyen tárgyú összehasonlító vizsgálatban? — Úgy vélem, vannak. Csak egyet­lenegy vonatkozási pontot említek a számtalan lehetséges közül. A mi szempontunkból is érdekes követ­keztetésekre vezethet például az, hogy egy nyugat-európai kisállam, amely hosszú időn át a létért való rettegésben élt (mint Svájc), vagy amely alapjaiban megingott egy bi­rodalom elvesztése során (például Hollandia), hogyan, milyen új je­lenségekre hagyatkozva és hivatkoz­va küzdött ki magának kiegyensú­lyozott tudati klímát. De hozzáte­szem ehhez: egyáltalán nem érdek­telen megvizsgálni azokat a feltéte­leket sem, amelyek az egyik esetben az etnikai probléma fellángolására, a másik esetben a békés és nyugodt megoldásra vezettek el. — Két új kutatási témakörről szólt. Melyik a másik? — Az, amelyik a pécsi lehetősé­gekből és légkörből származik. A ta­nárképző egyik kutatási témája a nemzetiségek története Baranya me­gyében, illetve a Dél-Dunántúlon. Úgy határoztam, hogy e témán be­lül egy kisebb diákcsoporttal együtt a többnemzetiségű települések együtt­élési formáit próbáljuk meg kita­pintani. A szomszédság egy különös esetének vizsgálatáról van tehát szó, ezúttal nem a néprajztudomány, ha­nem a történetírás eszközeivel. — Felmerülhet a kérdés: vajon miért ugrik valaki a makrotörténe­­lemből a mikrotörténelembe? — Az én szememben nincs érde­mi különbség egy világjelenség és egy falu jelenségeinek tudományos igényű feltárása között. Az egyik is, a másik is emberi viszonyokra és ■történetükre irányul. Mindkettő ve­zethet érvényes és fontos következ­tetésekre. A módszerek ugyan a té­mák jellegétől függően változnak, igazi különbség azonban csak ab­ban van, hogy a munka tudományos módszerekkel és szemlélettel ké­szül-e vagy pedig nem — mondotta befejezésül Ormos Mária. Papp Gábor Megismerhetjük-e a nőket? Illés Endre Méhrajzásáról Kétségtelen, vannak tapasztalata­im a nőkről. De ez nem jelenti, hogy értek is hozzájuk. Aki sokat forgo­lódott nők körül, éppoly kevéssé le­het biztos a dolgában, mint aki elő­ször fordul meg a lépcsőházban egy diáklány ellibbenő szoknyája után. „Én ismerem a nőket!” Ezzel csak a bárgyú önhittség dicsekedhet. Az ilyen kijelentést nem szabad komo­lyan venni. Mintha csak azt monda­nám: „Én ismerem az életet!” Íme, néhány idézet korábbi, sze­rény jegyzeteimből: „Szeretem a nőket. .. Mert mások. Mert különböznek tőlünk. Mert nők. 2. Mert az emberiség két nemre osz­lik. Nincs nagy választék. Ha netán három vagy négy emberi nem létez­nek, már gondolkodóba esnek. 3. Mert annyira hasonlítanak egymás­hoz. Bár a bőrük barna vagy fehér. Ez a nő ilyen, az a nő olyan, külön­ben tökéletesen egyformák. Úgy ösz­­sze lehet téveszteni őket, mint egyik vadkörtét a másik papatevével.” Persze a női spéciesznek vannak közös vízjelei is. De a hasonlóságo­kat itt nem világítom át. Gyanítom, nem férnének el egy hírlapi recen­zióban. „A nők összeadása” című írásom­ban ötven „pontban” foglaltam össze a nőkkel kapcsolatos bölcselmeimet. Utóbb elhatároztam, hogy a „pon­tok” számát kiegészítem ötszázra (ez­rel is tervezhetnék, ha meg nem un­nám), s a fölsorolást megtűzdelem kis történetekkel, arcképekkel, ceru­zarajzokkal. Író-olvasó találkozókon azt szoktam állítani, hogy most ezen dolgozom. Megörültem hát a fölkérésnek: ír­jak bírálatot Illés Endre Méhrajzás című kötetéről (a cím az anyaméhet és a méhcsípést egyszerre juttatta eszembe), amelynek alcíme a követ­kező: „Félszáz arcképvázlat nők­ről.” Ez az én asztalom! Még tanulha­tok is belőle (róla). A borítólapon Illés Endre jobb szemmel hunyorító, vesébe látó, szú­rós, mosolygós fényképe. Ezt szere­tik a nők, így kell nézni a nőkre. De így nézni én nem tudok. Elolvastam a könyvet is. Legalább­is azokat a műveket, amelyek eddig elkerülték a figyelmemet. Illés Endre a kötetben a nőkről szóló írásait foglalta össze. Ponto­sabban: a rövidebb szépprózai mun­káit, amelyekben nők játsszák a fő­szerepet. (Mint az életben is?) Az egyik modell­ sohasem élt. A sienai Palazzo Pubblico falfestményén unatkozik, a Kilencek termében, pálmaággal a kezében, ő a Béke. A másik: Zsuzsa, ez a líraian­ ironiku­­san megrajzolt, különös nőalak, az író első kisregényéből. A harmadik: elegáns-feslett katonatisztné a har­mincas évekből. A negyedik, ötödik, hatodik: szorongó, koravén, negy­venéves asszony valamely luxushajó fedélzetéről, egy érzelmeiben magá­nyos ékszerészlány Firenzéből, Dem­ján Edit, a tragikus sorsú színésznő. A hetedik: csak egy kislány. Aki a Via del Corsón „fehér ruhában megy a sok felnőtt között, és sír”. S hogy mi a bánata? Nem tudjuk. Ez a ro­konszenves benne. Élvezettel olvastam el a könyvet, mi tagadás, „szakmailag" nem let­tem okosabb tőle, de irodalmilag gazdagabb. „Csak" annyit tudtam meg a nőkről, mint a magyar s a világirodalomból. (Sok jellemzőt te­hát. De kevés praktikusan használ­hatót. Isten ments, hogy valaki egy nőhöz az irodalmi élményei alapján próbáljon közelíteni.) Illés Endréről újat mondani pedig különösen nehéz. (Kiváló esszéista ba­rátom tavaly ugyan megkísérelte e ha­sábokon, valami Móricz Zsigmond-i ősbölényhez, vulkánhoz, lávatűzhöz hasonlítva sokunk mesterét. Ám a dicséret csak folytatás nélküli prae­­fáció maradt. Ez a nagy tekintélyű, kitűnő író nem akart se az ősbölény­hez, se a lávához hasonlítani.) S mi okozza­­ a legfőbb nehézséget? Ta­lán éppen a tisztelet. Illés Endre, a kritikus a megmondhatója, hogy a tisztelet a kritikaírásban nem a leg­jobb tanácsadó. (Példát is mutatott rá nemegyszer, hogyan kell írás köz­ben elfelejteni.) A tisztelet: távol­ságtartó. Nem a nagyra becsült sze­mély tartja távol a híveit, hanem a hívek a nagyrabecsültet. És gyakran ebből támadnak a félreértések. Akit (bármely jogosan) tisztelünk, nem is­merhetjük meg igazán. Illés Endré­ről például föltételezhetnénk, hogy orchideacsokorral a kezében lép a nőkhöz, később sem veti le a nyak­kendőjét, és a „levezető udvarias­ság” perceiben Stendhalról beszél. De megbízható női hírmondóktól s a művek rejtett információiból meg­tudtam: Illés milyen erős csontoza­tú, rátermett, férfias férfi. S épp­így „félreérthető” az író művészter­mészete is. (Bár Móriczról még min­dig ne essék szó!) Illés Endre medi­kus-kórboncnokból lett tárcaíró, te­hát már akkor boncolt, amikor az élőket alaposan nem ismerhette, majd tárcaíróból vált kritikussá, mindjárt vizsgáztatva-vallatva is a „legnehezebb eseteket”, akiket írói példaképeinek tartott, s miközben mindig elbűvölte és definíciókra késztette a voltaképp definiálhatat­­lan „tiszta szépség” nőkben, tájak­ban, házfalakban, igazából csak arra akart figyelni, ami a szépségélmé­nyét megzavarta: az ellentmondá­sokra, sértő indulatokra, drámák­ra. .. Egy-egy árnyalatokban és fi­nomságokban gazdag művének ér­téke attól függ, hogy ezt milyen erő­vel sikerül kifejeznie. Ismétlem: Illés Endre könyve nem sok segítséget nyújtott (nyújthatott) „A nők összeadása” folytatásához. De ez magánügy. Az olvasók tízezreit nem érinti, ők a női természet megfejtésénél hasznosabb tervekkel foglalkoznak. Galsai Pongrác

Next