Népszabadság, 1986. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-01 / 27. szám
1986. február 1., szombat NÉPSZABADSÁG KÖZÚTI JVASÍTŐ Ítélkezési gyakorlat A napokban érkezett a fáji hír, amely újabb bizonyítékul szolgál arra, hogy az ittas vezetés elleni erély nem valamiféle magyar sajátosság. Franciaországban most szigorították meg az alkoholos állapotban vezető autósok elleni szankciókat, ezentúl a szonda jelzése alapján a helyszínen bevonják jogosítványukat, és gépkocsijukat sem engedik tovább. Nálunk ez a módszer már évek óta tartó mindennapos gyakorlat. Hazánkban évente általában 350 ezer-400 ezer alkoholszonda-vizsgálatot végeznek, s körülbelül 15 ezer próba végződik az autósra nézve kínos eredménnyel. Ennyi az évente visszavont vezetői engedélyek száma. Hogy jogos a szigor, azt persze nemcsak a francia példa igazolja. Nálunk évek óta az összes sérüléses közlekedési baleset 18-20 százalékában szeszfogyasztó járművezetők a ludasak, s amíg a halálos balesetek aránya az összes közúti szerencsétlenséghez viszonyítva 7-8 százalék, addig ugyanez az arány az ittasan okozott baleseteknél felülmúlja a 20 százalékot. Még egy érzékletes adat: a segítségnyújtás elmulasztása és a cserbenhagyás bűncselekményeit elkövetők 70 százaléka fogyasztott szeszes italt a vezetés előtt. Mindezek alapján érdemes foglalkozni a hazai ítélkezési gyakorlattal, amelynek a témával kapcsolatban fő kiindulópontja a Kresz-rendelkezés: tilos a közúton a járművezetés, ha a járművezető szervezetében a legcsekélyebb alkohol van. Az ítélkezési gyakorlat az enyhe befolyásoltság legalacsonyabb fokát 0,8 ezrelékes, mintegy 40 gramm alkoholban állapítja meg. A további fokozatok: másfél ezrelékes értékig még enyhe, két és fél ezrelékes értékig közepes, három és fél ezrelékes értékig súlyos fokúnak minősül az alkoholos befolyásoltság, ez utóbbi általában már két és fél liter bornak megfelelő szeszes ital elfogyasztása után jelentkezik. Ennyi bornak (tíz százalékkal számolva) 250 gramm az alkoholtartalma. A Kresz fentebb idézett tilalmát a bírói gyakorlat tágan értelmezi; a szeszes ital kifejezésen mindazokat az italokat és ételeket érti, amelyek alkoholt tartalmaznak, tehát nem szabad rumos teát, rumos meggyet, szeszes itallal készített süteményt sem fogyasztani olyan időben, hogy ezek alkoholtartalma a vezetés megkezdésekor még kimutatható legyen a szervezetben. Hosszas jogi vita után tett pontot az állásfoglalás, amely kimondja: ha valamely baleset részvevője ittas, de bizonyíthatóan nem őmiatta következett be a szerencsétlenség, hanem attól független körülmény — a másik fél szabálysértése, műszaki hiba — váltotta ki, a közlekedési balesetért nem osztozik a felelősségben, de ittas járművezetés vétségéért felelősségre vonható. A bíróságok előtt sokan hivatkoznak arra, hogy csak a bűncselekmény elkövetése előtti napon vagy éjszakán fogyasztottak szeszes italt, és abban a meggyőződésben vettek részt a forgalomban, hogy szervezetükben már nincs alkohol. Ilyen esetekben annak eldöntésénél, hogy van-e jogi alapja a bírósági elmarasztalásnak, döntően az játszik szerepet, voltak-e a járművezetőnél; olyan tünetei, amelyek a szeszes italtól befolyásolt állapotra utaltak, és amelyeket a járművezetőnek észlelnie kellett volna önmagán. Ha a bíróság azt állapítja meg: az ittasság foka valóban olyan csekély volt, hogy annak hatását a járművezető nem érezhette magán, nem vonják felelősségre büntetőjogilag. Ide kívánkozik a törvény szigorának ismertetése is: ha a járművezető a közúton bármilyen járművel vagy munkagéppel halálos balesetet okoz, 2-8 évig terjedő, súlyos testi sértés okozásáért 3 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Ha az ittas vezető több ember halálát okozza, 5—10 évig terjed a büntetési határ. Végezetül a bírói gyakorlat meghatározza az ittas járművezetés kísérletének fogalmát is. Megtörtént esettel illusztrálva: egy jócskán beivott motorkerékpár-vezető egy ideig tolta járművét, majd készült a nyeregbe ülni, amikor a rendőr észrevette. Odament, és megakadályozta az ittas vezetést azzal, hogy a motorból kivette az indítókulcsot. A motoros tehát nem fejezte be a szándékos bűncselekményt, csupán megkezdte véghezvitelét. Ebben az esetben a bíróság a cselekményt csupán kísérletnek minősítette, de ha a motoros csakugyan megindult volna, s akár csupán néhány méternyi távolságot tesz is meg, már felelősségre vonják ittas vezetés bűncselekményéért. Fekete Gábor 7x1 Varázslatos kereskedelem! Üzletről üzletre szálldogálok, és mindenütt madár vagyok! Akik a varázslatot művelik velem, semmitől sem fáznak, mert mindegyikük szépen megtollasodott! Nyugdíjas hölgyek beszélgetnek „A postást én is szeretem, öregecske legény, de kamaszként, szemérmesen, szemét lesütve elpirul, amikor a nyugdíjamat átadja nekem!” A Műveletlenségi Hivatal jelentését betáplálták a teljes magyar szókincset őrző számítógépbe. Képernyőjén ez a válasz jelentis meg: „Nem ismerem az azonosíthatatlan nyelvet! Vége!” Kimondhatom, mert emberi dolog: „Az égő lelkiismeret lángja, ha lefele folyó víz ömlött rája, akkor is tovább lobog!” Nem kell megmagyarázni annak, aki korunkat érti: „Nem ritkaság manapság, hogy érett korban kerül eladósorba lány helyett a férfi!” Szabad kezet kapott egy gazdasági szervezet. Jelen volt az összes dolgozó, és a csődgondnokot nyílt szavazással, a közösség választhatta meg! Az író-olvasó találkozó után az írónak egyetlen mondatán gondolkodom: „Az ébrenléten kell felülemelkedni néha, nem az álmokon.” BORBÉLY TIBOR Téli gépjavítás a mezőgazdaságban Gyors ütemben folyik a téli gépjavítás a Szabolcs megyei Kemecsei Állami Gazdaság gépműhelyében. Rövid idő alatt 36 erőgépet — többségükben MTZ traktort —, 15 műtrágyaszórót, talaj-előkészítő és vetőgépeket kell a dolgozóknak kijavítani. elek emil felvétele — MTI fotó A gyógyszerkutatás úttörője SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ID. ISSEKUTZ BÉLA Száz évvel ezelőtt, 1886. január 31-én, az erdélyi Kőhalom községben született a XX. századi magyar orvostudomány egyik legjelentősebb személyisége, Issekutz Béla. Középiskoláinak elvégzése után a kolozsvári egyetemre iratkozott be, és 1908-ban orvosi diplomát szerzett. Eredeti szándéka azonban időközben némileg módosult: már harmadéves egyetemi hallgató korában az elméleti orvostudomány, a gyógyszerkutatás vonzotta. Így került oklevelének elnyerése után a Jakabházy Zsigmond igazgatása alatt álló Gyógyszertani Intézetbe, ahol előbb tanársegéd, majd adjunktus lett. Ebben az időben jelenik meg a Jakabházy professzorral közösen írt Gyógyszerismeret című tankönyv is (1913). Egy évvel később magántanárrá habilitálták. Olyan tudományágban kezdett dolgozni, amely akkor lépett aranykorába: a XX. század elején egymást érték a nagy gyógyászati felfedezések, mégpedig olyanok, amelyek még joggal kötődtek egy-egy kimagaslókutató személyéhez. Akkor ugyanis a ma már uralkodóvá vált csapat- („team”) munka még nem jelentette az általános — korunkra jellemző — interdiszciplinaritást, csupán a kémia és az orvostudomány kapcsolata volt szükségszerű. 1919-ben a Károlyi-kormány kinevezte az intézet igazgatójává, de a békeszerződések következtében ezt a posztot csak fél évig töltötte be, azután 1921-ben Szegedre került, ahol másfél évtizeden át volt az újonnan létesült szegedi tudományegyetem orvoskarának professzora, a Gyógyszertani és Gyógyszerismereti Intézet tanszékvezető egyetemi tanára. Volt az egyetem rektora is. Amikor azután 1937-ben Jakabházy professzor a pesti egyetemről nyugalomba vonult, Issekutz lett tanszéki utóda, majd két évvel később átvette a Gyógyszertani Intézet vezetését. Ugyanebben az esztendőben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Ebben az intézetben működött és tanított nyugalomba vonulásáig (1962). A nyugalomba vonulás azonban távolról sem jelentett tétlenséget, mert még több mint másfél évtizeden át aktívan részt vett a farmakológiai kutatásokban, megosztva több mint fél évszázados tapasztalatait a fiatalabb generációkkal. Hosszú élet, alkotásokban gazdag, sikeres életút után, 93 éves korában, 1979. július 31-én halt meg. Az unokának is maradt munka Issekutz Béla alig volt 28 éves, amikor fiatal kolozsvári magántanárként kapcsolatba került az akkor ugyancsak fiatal Chinoin Gyógyszervegyészeti Gyár vezetőivel. Az 1910-ben alapított gyár kémikus vezetői keresték az együttműködést a tehetséges farmakológusokkal. A vegyészek és az orvoskutatók együttműködése, az elmélet és a gyakorlat elválaszthatatlansága Issekutz számára így vált olyan természetessé, amilyennek valóban lennie is kell. Ennek az együttműködésnek az első jelentős eredménye a Novatropin nevű gyógyszer volt 1917-ben. Issekutz ugyanis behatóan tanulmányozta az atropinnak, valamint az ún. kvaterner ammóniumbázisoknak a farmakológiai hatását, és bebizonyította, hogy ezek kémiai fejlesztésével csökkenthető az atropinnak a központi idegrendszerre kifejtett hatása, ugyanakkor megnövelhető a hatástani szempontból értékes hatás. Ő bizonyította be azt is, hogy az új vegyület és a papaverin együttes hatása kiváló simaizomgörcs-oldót eredményez. Ezt a gyógyszerkombinációt mindmáig alkalmazzák. Egy évtizeddel később — szegedi professzori működése idején — született meg a Novurit nevű, teofillinnel kombinált, higanyos, szerves alapú húgyhajtó szer, amely évtizedeken át kitűnt a korábbi, hasonló célú készítményekkel szembeni fölényével: kevésbé volt mérgező, és erősebb volt a hatása. Az Issekutz által ajánlott komplex molekulában a teofilin-összetevő mint veseértágító segíti a felszívódást és a glomerulusszűrődést, ugyanakkor csökkenti a szerves higany szövetizgató hatását. Ez a vegyület az 1980-as évek kezdetéig töltött be fontos szerepet, csak akkor szorították ki a még korszerűbbek, a higanytól mentes vízhajtók. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a Perparin (1931) és a Hypothiazid (1959) nevű fontos gyógyszernek a gyógyászatba való bevezetése. A Perparint ugyan 1972-ben törölték már a törzskönyvből, de jól ismert az 1962-ben törzskönyvezett Nospa kapcsolata ezzel a vegyülettel. Jelentősek a pajzsmirigy élettanára, valamint az inzulin hatásmechanizmusára vonatkozó vizsgálatai. Ez utóbbival kapcsolatos egy anekdotába illő, de igaz történet, amelyet ő maga mondott el. Idősebb Issekutz Béla még 1924-ben, Szegeden bebizonyította, hogy az inzulin akadályozza a máj cukortermelését. (Ne feledjük: akkor még alig két éve fedezték fel ezt az életmentő szert.) Issekutz mindezt csak békákon tudta bebizonyítani, mert emlősállatokon az akkori technika mellett ez még nem volt lehetséges. Három évtizeddel később fia, ifjabb Issekutz Béla dolgozta ki ezt a módszert. Az idősebb Issekutz professzor akkor azt a félig tréfás megjegyzést tette, hogy ebből a témából még az unokájának is jut. És valóban így lett: ötven évvel az ő első erről szóló tanulmányának a megjelenése után olvashatta az unokája — akkor (akárcsak ő maga a gyógyszerek felé fordulásának idején!) harmadéves orvostanhallgató — cikkét, amely alátámasztotta nagyapja felfedezését. Gyógyszerészek mestere Részben az Egészségügyi Tudományos Tanácsban, részben az Akadémia bizottságaiban viselt vezető tiszte folytán nagymértékben befolyásolta a hazai gyógyszerválaszték alakulását. E tekintetben jelentős az a szerepe is, amit az 1954-ben megjelent V. és az 1967-ben megjelent — ma is hatályos — VI. Magyar Gyógyszerkönyv szerkesztésében töltött be mint a biológiai és farmakológiai albizottság elnöke. A gyógyszerészettel egyébként is szoros kapcsolatban állt. Az a mindössze két esztendő, amikor 1937 és 1939 között a budapesti egyetemen csak a gyógyszerészhallgatók oktatásával foglalkozott, elég volt arra, hogy a tapasztalt oktató előrelátásával bevigye az addig túlnyomórészt növénytani alapokon álló farmakognózia oktatásába azt a kémiai szemléletet, amellyel nem kis részben megvetette a modern farmakognóziai oktatás alapjait. Sok gyógyszer megalkotásában vett részt, de ő maga, talán kissé túlozva is, másban látta munkásságának jelentőségét és értelmét. Erről így beszélt: „Nem vagyok zseniális ember. Közepes képességű kutató voltam, akinek az a feladat jutott, hogy megszervezze a gyógyszerkutatást az országban. Az én eredményem az, hogy gyógyszerkutatás folyik; szinte minden tanszéken, minden gyárban, intézetben a tanítványaim vagy az ő tanítványaik vannak. Ez az én életem eredménye, hogy a magyar gyógyszeripar ott áll, ahol áll.” Valóban, ha nem olyan szerény ember, elmondhatta volna — egy Habsburg-császár mondását variálva —, hogy az ő tanítványainak a katedrája fölött soha nem megy le a Nap, mert alig volt a világnak olyan része, ahol ne állt volna egyetemi tanszéken volt tanítványa. Egy évtizeddel ezelőtt, amikor 90. születésnapját ünnepelték, a világ minden részéből jöttek az üdvözletek, a jókívánságok; akkor 19 gyógyszertani tanszéket vezettek az Issekutz-tanítványaik, sőt nem egy helyen már a tanítványok tanítványai, nem is számítva a gyári, a kutatóintézeti, a laboratóriumi vezetőket. Kevéssé közismert, hogy nemcsak farmakológiai kutatásokkal foglalkozott, hanem érdeklődési köre kiterjedt a farmakológia, a gyógyszerkutatás történetére is. E tudománytörténeti munkásságának legrangosabb eredménye az a több mint 600 oldalas, rendkívül tömör és megszámlálhatatlan irodalmi forrásra, illetve hivatkozásra épülő műve, amely az Akadémiai Kiadó gondozásában a világ gyógyszerkutatásának a történetét dolgozza fel. Az 1971-ben csak német nyelven megjelent mű címe: Geschichte der Arzneimittelforschung. Az egyetemek legfontosabb feladata — a kutatás mellett — az oktatás, az új értelmiség nevelése. A kimagasló kutatók mellett orvosok és gyógyszerészek generációi nőttek fel a keze alatt. Az ő számukra írta meg és adta ki 1931 óta egymást követő, javított kiadásokban megjelent háromkötetes munkáját: a Gyógyszertan és gyógyítást. Ez azóta sok változatban, többféle címmel is megjelent. A legutóbbi kiadás 1979-ben látott napvilágot (Gyógyszerrendelés) . Utóbb itt már lánya, dr. Issekutz Lívia szerepel társszerzőként. Ez a könyv nem volt hivatalos egyetemi tankönyv, de nemzedékek nőttek fel „az Issekutz”-on, amint röviden nevezték és nevezik. A tudományszervező A budapesti egyetem történetének talán legnehezebb időszakában, 1944-ben, ő volt az orvoskar dékánja. Azóta is sokan idézték az egyetemi tanács ülésén legendássá vált mondását, amellyel eldöntötte, hogy az egyetem nem költözik Nyugatra: ,,A magyar nép itt marad, joga lesz egy magyar egyetemhez, nekünk kötelességünk helytállni és itt maradni.’’ Az 1944. október 21-i kari ülésen dékáni tiszte folytán ő ismertette az egyetemi tanács döntését: az orvoskar nem kíván Nyugatra (azaz: a hitleri Harmadik Birodalomba) települni. A felszabadulás után a már csaknem hatvanéves professzor szinte megfiatalodva, nagy lendülettel folytatta kutatásait, tudományszervező és oktató munkásságát. Az újjászülető Akadémia 1945-ben rendes tagjává választotta. Abban az időben nemcsak az Akadémia, hanem a tervgazdálkodás útjára lépő ország is nagy erőket összpontosított a gyógyszerkutatásra. Abba, hogy hazánk gyógyszerei világszerte ismertté és elismertté váltak, id. Issekutz Béla munkája — a maga és a tanítványai alkotásai révén — elválaszthatatlanul beépült. Ebbéli munkásságát nagyra értékelték, hivatalos helyen is elismerték: 1951-ben a Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozatával, 1952-ben a Kossuthdíjjal tüntették ki. Ezenkívül többször részesült egyéb magas állami kitüntetésében. 1971-ben a Szegedi Orvostudományi Egyetem tiszteletbeli doktori címet adományozott neki. Kilencvenedik születésnapja alkalmából az Elnöki Tanács a Magyar Népköztársaság Zászlórendje II. fokozatával tüntette ki. Az állami kitüntetéseken kívül a szakmai elismerés is bőven áradt felé. Amikor 1962-ben nyugalomba vonult, abban az évben ő volt a Semmelweis Orvostudományi Egyetem legmagasabb kitüntetésének a birtokosa, a SOTE Semmelweis-érmének és -díjának a kitüntetettje. Ezt azok kapják meg, akik a magyar orvosi tudomány fejlesztésében lankadatlanul és kimagasló eredménnyel dolgoztak. Emlékének megörökítésére a Magyar Farmakológiai Társaság emlékérmet és jutalomdíjat alapított, amellyel emlékelőadás keretében jutalmazza a farmakológiai tudomány egy-egy kimagasló művelőjét. Az Issekutz-emlékérmet és -jutalomdíjat első alkalommal Knoll József akadémikus professzornak, Issekutz tanszéki utódának és legrangosabb tanítványának ítélték oda. Issekutz elmondhatta magáról, hogy nemcsak sikeres, hanem boldog élete is volt. Erről — 75. születésnapján — így vallott: „A vérbeli kutató a kutatásnak él! A kutatás eredménye életének öröme, a sikertelenség a bánata, de ez utóbbi csak pillanatokra. Mert nem nyugodhat, míg meg nem találja a probléma nyitját. S amikor megtalálja a helyes utat, ez mindenért kárpótol, ehhez fogható más forrásból fakadó boldogság nincs! És el tudja valaki is képzelni, mit jelent a gyógyszerkutatónak az, amikor megszólal a telefonja, és egy orvos közli vele valahonnan: az új gyógyszer remekül bevált. Segített a betegemen !” Dr. Kempler Kurt Issekutz Béla születésének 100. évfordulója alkalmából ünnepi megemlékezést tartottak pénteken az Akadémián. Az MTA, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem és a Magyar Farmakológiai Társaság ülésén Knoll József akadémikus idézte fel a nagy tudós életpályáját, tudományos eredményeit. Az emlékülés után Issekutz Béla sírjánál a Farkasréti temetőben koszorúzási ünnepséget tartottak, a síron az MTA, a SOTE és a Magyar Farmakológiai Társaság képviselői helyezték el a kegyelet virágait. Ugyancsak pénteken adták át a nagy tudós emlékére alapított Issekutz-emlékérmet és jutalomdíjat, amelyet az idén Kelemen Károly professzor, a Magyar Farmakológiai Társaság elnöke nyert el. (MTI) 11