Népszabadság, 1986. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-01 / 27. szám

1986. február 1., szombat NÉPSZABADSÁG KÖZÚTI JVASÍTŐ Ítélkezési gyakorlat A napokban érkezett a fáji hír, amely újabb bizo­nyítékul szolgál arra, hogy az ittas vezetés el­leni erély nem valamifé­le magyar sajátosság. Franciaország­ban most szigorították meg az alko­holos állapotban vezető autósok el­leni szankciókat, ezentúl a szonda jelzése alapján a helyszínen bevon­ják jogosítványukat, és gépkocsiju­kat sem engedik tovább. Nálunk ez a módszer már évek óta tartó mindennapos gyakorlat. Hazánkban évente általában 350 ezer-400 ezer alkoholszonda-vizsgálatot végeznek, s körülbelül 15 ezer próba végző­dik az autósra nézve kínos ered­ménnyel. Ennyi az évente visszavont vezetői engedélyek száma. Hogy jo­gos a szigor, azt persze nemcsak a francia példa igazolja. Nálunk évek óta az összes sérüléses közlekedési baleset 18-20 százalékában szeszfo­gyasztó járművezetők a ludasak, s amíg a halálos balesetek aránya az összes közúti­ szerencsétlenséghez vi­szonyítva 7-8 százalék, addig ugyan­ez az arány az ittasan okozott bal­eseteknél felülmúlja a 20 százalé­kot. Még egy érzékletes adat: a se­gítségnyújtás elmulasztása és a cser­­benhagyás bűncselekményeit elköve­tők 70 százaléka fogyasztott szeszes italt a vezetés előtt. Mindezek alapján érdemes foglal­kozni a hazai ítélkezési gyakorlat­tal, amelynek a témával kapcsolat­ban fő kiindulópontja a Kresz-ren­­delkezés: tilos a közúton a jármű­­vezetés, ha a járművezető szerveze­tében a legcsekélyebb alkohol van. Az ítélkezési gyakorlat az enyhe be­folyásoltság legalacsonyabb fokát 0,8 ezrelékes, mintegy 40 gramm alko­holban állapítja meg. A további fo­kozatok: másfél ezrelékes értékig még enyhe, két és fél ezrelékes ér­tékig közepes, három és fél ezrelé­kes értékig súlyos fokúnak minősül az alkoholos befolyásoltság, ez utób­bi általában már két és fél liter bor­nak megfelelő szeszes ital elfogyasz­tása után jelentkezik. Ennyi bornak (tíz százalékkal számolva) 250 gramm az alkoholtartalma. A Kresz fentebb idézett tilalmát a bírói gyakorlat tágan értelmezi; a szeszes ital kifejezésen mindazokat az italokat és ételeket érti, amelyek alkoholt tartalmaznak, tehát nem szabad rumos teát, rumos meggyet, szeszes itallal készített süteményt sem fogyasztani olyan időben, hogy ezek alkoholtartalma a vezetés meg­kezdésekor még kimutatható legyen a szervezetben. Hosszas jogi vita után tett pontot az állásfoglalás, amely kimondja: ha valamely bal­eset részvevője ittas, de bizonyítha­tóan nem őmiatta következett be a szerencsétlenség, hanem attól füg­getlen körülmény — a másik fél sza­bálysértése, műszaki hiba — váltot­ta ki, a közlekedési balesetért nem osztozik a felelősségben, de ittas jár­művezetés vétségéért felelősségre vonható. A bíróságok előtt sokan hivatkoz­nak arra, hogy csak a bűncselek­mény elkövetése előtti napon vagy éjszakán fogyasztottak szeszes italt, és abban a meggyőződésben vettek részt a forgalomban, hogy szerveze­tükben már nincs alkohol. Ilyen ese­tekben annak eldöntésénél, hogy van-e jogi alapja a bírósági elma­rasztalásnak, döntően az játszik sze­repet, voltak-e a járművezetőnél; olyan tünetei, amelyek a szeszes italtól befolyásolt állapotra utal­tak, és amelyeket a járművezető­nek észlelnie kellett volna önma­gán. Ha a bíróság azt állapítja meg: az ittasság foka valóban olyan cse­kély volt, hogy ann­ak hatását a jár­művezető nem érezhette magán, nem vonják felelősségre büntetőjogilag. Ide kívánkozik a törvény szigorának ismertetése is: ha a járművezető a közúton bármilyen járművel vagy munkagéppel halálos balesetet okoz, 2-8 évig terjedő, súlyos testi sér­tés okozásáért 3 évig terjedő sza­badságvesztéssel büntetendő. Ha az ittas vezető több ember halálát okoz­za, 5—10 évig terjed a büntetési ha­tár. Végezetül a bírói gyakorlat meg­határozza az ittas járművezetés kí­sérletének fogalmát is. Megtörtént esettel illusztrálva: egy jócskán be­ivott motorkerékpár-vezető egy ide­ig tolta járművét, majd készült a nyeregbe ülni, amikor a rendőr ész­revette. Odament, és megakadályoz­ta az ittas vezetést azzal, hogy a mo­torból kivette az indítókulcsot. A motoros tehát nem fejezte be a szándékos bűncselekményt, csupán megkezdte véghezvitelét. Ebben az esetben a bíróság a cselekményt csu­pán kísérletnek minősítette, de ha a motoros csakugyan megindult volna, s akár csupán néhány méternyi tá­volságot tesz is meg, már felelősség­re vonják ittas vezetés bűncselek­ményéért. Fekete Gábor 7x1 Varázslatos kereskedelem! Üzletről üzletre szálldogálok, és mindenütt madár vagyok! Akik a varázslatot művelik velem, semmitől sem fáznak, mert mindegyikük szépen megtollasodott! Nyugdíjas hölgyek beszélgetnek „A postást én is szeretem, öregecske legény, de kamaszként, szemérmesen, szemét lesütve elpirul, amikor a nyugdíjamat átadja nekem!” A Műveletlenségi Hivatal jelentését betáplálták a teljes magyar szókincset őrző számítógépbe. Képernyőjén ez a válasz jelent­is meg: „Nem ismerem az azonosíthatatlan nyelvet! Vége!” Kimondhatom, mert emberi dolog: „Az égő lelkiismeret lángja, ha lefele folyó víz ömlött rája, akkor is tovább lobog!” Nem kell megmagyarázni annak, aki korunkat érti: „Nem ritkaság manapság, hogy érett korban kerül eladósorba lány helyett a férfi!” Szabad kezet kapott egy gazdasági szervezet. Jelen volt az összes dolgozó, és a csődgondnokot nyílt szavazással, a közösség választhatta meg! Az író-olvasó találkozó után az írónak egyetlen mondatán gondolkodom: „Az ébrenléten kell felülemelkedni néha, nem az álmokon.” BORBÉLY TIBOR Téli gépjavítás a mezőgazdaságban Gyors ütemben folyik a téli gépjavítás a Szabolcs megyei Kemecsei Állami Gazdaság gépműhelyében. Rövid idő alatt 36 erőgépet — többségükben MTZ traktort —, 15 műtrágyaszórót, talaj-előkészítő és vetőgépeket kell a dolgozóknak kijavítani. elek emil felvétele — MTI fotó A gyógyszerkutatás úttörője SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ID. ISSEKUTZ BÉLA Száz évvel ezelőtt, 1886. január 31-én, az erdélyi Kőhalom község­ben született a XX. századi magyar orvostudomány egyik legjelentősebb személyisége, Issekutz Béla. Kö­zépiskoláinak elvégzése után a ko­lozsvári egyetemre iratkozott be, és 1908-ban orvosi diplomát szerzett. Eredeti szándéka azonban időköz­ben némileg módosult: már harmad­éves egyetemi hallgató korában az elméleti orvostudomány, a gyógy­szerkutatás vonzotta. Így került ok­levelének elnyerése után a Jakabhá­­zy Zsigmond­ igazgatása alatt álló Gyógyszertani Intézetbe, ahol előbb tanársegéd, majd adjunktus lett. Eb­ben az időben jelenik meg a Jakab­­házy professzorral közösen írt Gyógy­szerismeret című tankönyv is (1913). Egy évvel később magántanárrá ha­bilitálták. Olyan tudományágban­­ kezdett dolgozni, amely akkor lépett arany­korába: a XX. század elején egy­mást érték a nagy gyógyászati fel­fedezések, mégpedig olyanok, ame­lyek még joggal kötődtek egy-egy kimagasló­­kutató személyéhez. Ak­kor ugyanis a ma már uralkodóvá vált csapat- („team”­) munka még nem jelentette az általános — ko­runkra jellemző — interdiszciplina­­ritást, csupán a kémia és az or­vostudomány kapcsolata volt szük­ségszerű. 1919-ben a Károlyi-kormány ki­nevezte az intézet igazgatójává, de a békeszerződések következtében ezt a posztot csak fél évig töltötte be, azután 1921-ben Szegedre került, ahol másfél évtizeden át volt az újonnan létesült szegedi tudomány­­egyetem orvoskarának professzora, a Gyógyszertani és Gyógyszerisme­reti Intézet tanszékvezető egyetemi tanára. Volt az egyetem rektora is. Amikor azután 1937-ben Jakabhá­­zy professzor a pesti egyetemről nyugalomba vonult, Issekutz lett tanszéki utóda, majd két évvel ké­sőbb átvette a Gyógyszertani Intézet vezetését. Ugyanebben az esztendő­ben a Magyar Tudományos Akadé­mia levelező tagjává választotta. Eb­ben az intézetben működött és taní­tott nyugalomba vonulásáig (1962). A nyugalomba vonulás azonban távolról sem jelentett tétlenséget, mert még több mint másfél évtizeden át aktívan részt vett a farmakoló­giai kutatásokban, megosztva több mint fél évszázados tapasztalatait a fiatalabb generációkkal. Hosszú élet, alkotásokban gazdag, sikeres életút után, 93 éves korában, 1979. július 31-én halt meg. Az unokának is maradt munka Issekutz Béla alig volt 28 éves, amikor fiatal kolozsvári magánta­nárként kapcsolatba került az ak­kor ugyancsak fiatal Chinoin Gyógy­szervegyészeti Gyár vezetőivel. Az 1910-ben alapított gyár kémikus ve­zetői keresték az együttműködést a tehetséges farmakológusokkal. A ve­gyészek és az orvoskutatók együtt­működése, az elmélet és a gyakorlat elválaszthatatlansága Issekutz szá­mára így vált olyan természetessé, amilyennek valóban lennie is kell. Ennek az együttműködésnek az első jelentős eredménye a Novatro­­pin nevű gyógyszer volt 1917-ben. Issekutz ugyanis behatóan tanulmá­nyozta az atropinnak, valamint az ún. kvaterner ammóniumbázisoknak a farmakológiai hatását, és bebizo­nyította, hogy ezek kémiai fejleszté­sével csökkenthető az atropinnak a központi idegrendszerre kifejtett ha­tása, ugyanakkor megnövelhető a hatástani szempontból értékes hatás. Ő bizonyította be azt is, hogy az új vegyület és a papaverin együttes ha­tása kiváló simaizomgörcs-oldót eredményez. Ezt a gyógyszerkombi­nációt mindmáig alkalmazzák. Egy évtizeddel később — szege­di professzori működése idején — született meg a Novurit nevű, teofil­­linnel kombinált, higanyos, szerves alapú húgyhajtó szer, amely évtize­deken át kitűnt a korábbi, hasonló célú készítményekkel szembeni fö­lényével: kevésbé volt mérgező, és erősebb volt a hatása. Az Issekutz által ajánlott komplex molekulában a teofilin-összetevő mint veseértágí­­tó segíti a felszívódást és a glome­­rulusszűrődést, ugyanakkor csökken­ti a szerves higany szövetizgató ha­tását. Ez a vegyület az 1980-as évek kezdetéig töltött be fontos szerepet, csak akkor szorították ki a még kor­szerűbbek, a higanytól mentes víz­­hajtók. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a Perparin (1931) és a Hypothiazid (1959) nevű fontos gyógyszernek a gyógyászatba való bevezetése. A Perparint ugyan 1972-ben törölték már a törzskönyvből, de jól ismert az 1962-ben törzskönyvezett Nospa kapcsolata ezzel a vegyülettel. Jelentősek a pajzsmirigy élettaná­ra, valamint az inzulin hatásmecha­nizmusára vonatkozó vizsgálatai. Ez utóbbival kapcsolatos egy anekdo­tába illő, de igaz történet, amelyet ő maga mondott el. Idősebb Isse­kutz Béla még 1924-ben, Szegeden bebizonyította, hogy az inzulin aka­dályozza a máj cukortermelését. (Ne feledjük: akkor még alig két éve fe­dezték fel ezt az életmentő szert.) Is­sekutz mindezt csak békákon tudta bebizonyítani, mert emlősállatokon az akkori technika mellett ez még nem volt lehetséges. Három évtized­del később fia, ifjabb Issekutz Bé­la dolgozta ki ezt a módszert. Az idősebb Issekutz professzor akkor azt a félig tréfás megjegyzést tette, hogy ebből a témából még az uno­kájának is jut. És valóban így lett: ötven évvel az ő első erről szóló ta­nulmányának a megjelenése után olvashatta az unokája — akkor (akárcsak ő maga a gyógyszerek felé fordulásának idején!) harmad­éves orvostanhallgató — cikkét, amely alátámasztotta nagyapja fel­fedezését. Gyógyszerészek mestere Részben az Egészségügyi Tudo­mányos Tanácsban, részben az Aka­démia bizottságaiban viselt vezető tiszte folytán nagymértékben befo­lyásolta a hazai gyógyszerválaszték alakulását. E tekintetben jelentős az a szerepe is, amit az 1954-ben megjelent V. és az 1967-ben megje­lent — ma is hatályos — VI. Ma­gyar Gyógyszerkönyv szerkesztésé­ben töltött be mint a biológiai és farmakológiai albizottság elnöke. A gyógyszerészettel egyébként is szoros kapcsolatban állt. Az a mindössze két esztendő, amikor 1937 és 1939 között a budapesti egyete­men csak a gyógyszerészhallgatók oktatásával foglalkozott, elég volt arra, hogy a tapasztalt oktató elő­relátásával bevigye az addig túl­nyomórészt növénytani alapokon ál­ló farmakognózia oktatásába azt a kémiai szemléletet, amellyel nem kis részben megvetette a modern farmakognóziai oktatás alapjait. Sok gyógyszer megalkotásában vett részt, de ő maga, talán kissé túlozva is, másban látta munkás­ságának jelentőségét és értelmét. Er­ről így beszélt: „Nem vagyok zseniális ember. Kö­zepes képességű kutató voltam, aki­nek az a feladat jutott, hogy meg­szervezze a gyógyszerkutatást az or­szágban. Az én eredményem az, hogy gyógyszerkutatás folyik; szinte minden tanszéken, minden gyárban, intézetben a tanítványaim vagy az ő tanítványaik vannak. Ez az én éle­tem eredménye, hogy a magyar gyógyszeripar ott áll, ahol áll.” Valóban, ha nem olyan szerény ember, elmondhatta volna — egy Habsburg-császár mondását variálva —, hogy az ő tanítványainak a ka­tedrája fölött soha nem megy le a Nap, mert alig volt a világ­nak olyan része, ahol ne állt volna egyetemi tanszéken volt ta­nítványa. Egy évtizeddel ezelőtt, amikor 90. születésnapját ünnepel­ték, a világ minden részéből jöt­tek az üdvözletek, a jókívánságok; akkor 19 gyógyszertani tanszéket ve­zettek az Issekutz-tanítványaik, sőt nem egy helyen már a tanítványok tanítványai, nem is számítva a gyá­ri, a kutatóintézeti, a laboratóriumi vezetőket. Kevéssé közismert, hogy nemcsak farmakológiai kutatásokkal foglal­kozott, hanem érdeklődési köre ki­terjedt a farmakológia, a gyógyszer­kutatás történetére is. E tudomány­­történeti munkásságának legrango­sabb eredménye az a több mint 600 oldalas, rendkívül tömör és meg­számlálhatatlan irodalmi forrásra, il­letve hivatkozásra épülő műve, amely az Akadémiai Kiadó gondo­zásában a világ gyógyszerkutatásá­nak a történetét dolgozza fel. Az 1971-ben csak német nyelven meg­jelent mű címe: Geschichte der Arz­­neimittelforschung. Az egyetemek legfontosabb felada­ta — a kutatás mellett — az okta­tás, az új értelmiség nevelése. A ki­magasló kutatók mellett orvosok és gyógyszerészek generációi nőttek fel a keze alatt. Az ő számukra írta meg és adta ki 1931 óta egymást követő, javított kiadásokban megjelent háromköte­tes munkáját: a Gyógyszertan és gyógyítást. Ez azóta sok változatban, többféle címmel is megjelent. A leg­utóbbi kiadás 1979-ben látott nap­világot (Gyógyszerrendelés) . Utóbb itt már lánya, dr. Issekutz Lívia sze­repel társszerzőként. Ez a könyv nem volt hivatalos egyetemi tan­könyv, de nemzedékek nőttek fel „az Issekutz”-on, amint röviden nevez­ték és nevezik. A tudományszervező A budapesti egyetem történetének talán legnehezebb időszakában, 1944-ben, ő volt az orvoskar dékán­ja. Azóta is sokan idézték az egye­temi tanács ülésén legendássá vált mondását, amellyel eldöntötte, hogy az egyetem nem költözik Nyugatra: ,,A magyar nép itt marad, joga lesz egy magyar egyetemhez, nekünk kö­telességünk helytállni és itt marad­ni.’’ Az 1944. október 21-i kari ülé­sen dékáni tiszte folytán ő ismertet­te az egyetemi tanács döntését: az orvoskar nem kíván Nyugatra (azaz: a hitleri Harmadik Birodalomba) te­lepülni. A felszabadulás után a már csak­nem hatvanéves professzor szinte megfiatalodva, nagy lendülettel foly­tatta kutatásait, tudományszervező és oktató munkásságát. Az újjászü­lető Akadémia 1945-ben rendes tag­jává választotta. Abban az időben nemcsak az Akadémia, hanem a tervgazdálkodás útjára lépő ország is nagy erőket összpontosított a gyógyszerkutatásra. Abba, hogy ha­zánk gyógyszerei világszerte ismert­té és elismertté váltak, id. Issekutz Béla munkája — a maga és a ta­nítványai alkotásai révén — elvá­laszthatatlanul beépült. Ebbéli mun­kásságát nagyra értékelték, hivata­los helyen is elismerték: 1951-ben a Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozatával, 1952-ben a Kossuth­­díjjal tüntették ki. Ezenkívül több­ször részesült egyéb magas állami ki­tüntetésében. 1971-ben a Szegedi Or­vostudományi Egyetem tiszteletbeli doktori címet adományozott neki. Kilencvenedik születésnapja alkal­mából az Elnöki Tanács a Magyar Népköztársaság Zászlórendje II. fo­kozatával tüntette ki. Az állami kitüntetéseken kívül a szakmai elismerés is bőven áradt fe­lé. Amikor 1962-ben nyugalomba vo­nult, abban az évben ő volt a Sem­melweis Orvostudományi Egyetem legmagasabb kitüntetésének a birto­kosa, a SOTE Semmelweis-érmének és -díjának a kitüntetettje. Ezt azok kapják meg, akik a magyar orvosi tudomány fejlesztésében lankadatla­nul és kimagasló eredménnyel dol­goztak. Emlékének megörökítésére a Ma­gyar Farmakológiai Társaság em­lékérmet és jutalomdíjat alapított, amellyel emlékelőadás keretében ju­talmazza a farmakológiai tudomány egy-egy kimagasló művelőjét. Az Is­­sekutz-emlékérmet és -jutalomdíjat első alkalommal Knoll József aka­démikus professzornak, Issekutz tanszéki utódának és legrangosabb tanítványának ítélték oda. Issekutz elmondhatta magáról, hogy nemcsak sikeres, hanem bol­dog élete is volt. Erről — 75. szüle­tésnapján — így vallott: „A vér­beli kutató a kutatásnak él! A ku­tatás eredménye életének öröme, a sikertelenség a bánata, de ez utób­bi­ csak pillanatokra. Mert nem nyu­godhat, míg meg nem találja a probléma nyitját. S amikor megta­lálja a helyes utat, ez mindenért kárpótol, ehhez fogható más forrás­ból fakadó boldogság nincs! És el tudja valaki is képzelni, mit jelent a gyógyszerkutatónak az, amikor megszólal a telefonja, és egy orvos közli vele valahonnan: az új gyógy­szer remekül bevált. Segített a be­tegemen !” Dr. Kempler Kurt Issekutz Béla születésének 100. év­fordulója alkalmából ünnepi megem­lékezést tartottak pénteken az Aka­démián. Az MTA, a Semmelweis Or­vostudományi Egyetem és a Magyar Farmakológiai Társaság ülésén Knoll József akadémikus idézte fel a nagy tudós életpályáját, tudományos ered­ményeit. Az emlékülés után Issekutz Béla sírjánál a Farkasréti temető­ben koszorúzási ünnepséget tartot­tak, a síron az MTA, a SOTE és a Magyar Farmakológiai Társaság kép­viselői helyezték el a kegyelet virá­gait. Ugyancsak pénteken adták át a nagy tudós emlékére alapított Isse­­kutz-emlékérmet és jutalomdíjat, amelyet az idén Kelemen Károly professzor, a Magyar Farmakológiai Társaság elnöke nyert el. (MTI) 11

Next