Népszabadság, 1986. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-01 / 27. szám

1986. február 1., szombat NÉPSZABADSÁG Takáts Gyula két verse: ÉS JÖTT A SZOMBAT Zöld volt a hold ... Valami páraszin sarkára emlékeztetett, de nem hattyúk között, mint hajdanán. Ott úszott most fejem felett. Az utolsó csillag is elrepült a­­kozmikus parancs szerint. Alkék zenitbe vadlúd­ék feszült, s dermedten álltam oda­kint, oly egyensúlyt hozott közénk a nap. S ahogyan tűnt la pávazöld hajó a piros körből kerekült a hang: Október löt!... Hatóra negyvenöt! És jött a szombat s széttárva a kezét, elém szórta a hajnali ködöt. E FÖL- ÉS ÍGY KINŐTT VILÁG Valami lényeg szól, melyet csak rejt a­­forma, mindenből hangtalan, mintha iközöttünk volna. Volna helyett a van sok éllel­­és sok lappal mutatja, amit az ész s szemünk­­m£goszt a nappal, ragyogva időn át s­e föl és igy kinőtt világ suhog,­­mint az élő kristály azon a tűzönért. JENEI LÁSZLÓ RAJZA BOLDIZSÁR IVÁN: Még egyszer: kemény és lágy A Népszabadság karácsonyi szá­mában Kemény és lágy címmel egy kis nyelvújítást javasoltam. Felbá­torodva azon, hogy a computer szót sikerült kiszorítani a számítógéppel, hadat üzentem a hardware és a software szavaknak. Arra kértem az olvasókat, Apáczai Csere Jánost idézve, hogy segítsenek „olyan neve­ket kigondolni, amelyek ugyan újak, de nem alábbvalók a régieknél”. A Magyar Nemzetben régi barátom, Antalffy Gyula A számítógép nyelve címmel kedves túlzással azt írta, hogy „valóságos össznépi mozgal­mat kezdeményeztem”. Ezt már azért sem tettem, mert az össznépi szóösszetétel nem sokkal jobban tet­szik nekem, mint a szoftver, de nem is tehetem, mert szándékom az agy­sejtek megmozgatása volt. Azt re­méltem, hogy közös erővel olyan új szavak jöhetnek létre, amelyeket az­után az írók, újságírók, a számító­­gépesek és főképpen az olvasók ösz­­szefogásával elterjeszthetünk, nem bánom, mozgalomszerűen. Sok agysejt megmozdult, számos levél érkezett be, de mi tagadás, nem annyi, amennyit reméltem. Ezekből szeretnék most egy kis válogatást átnyújtani az olvasóknak. Noha elő­re meg kell mondanom, egyik javas­lat olvasásánál sem éreztem a teli­találat üdvösségét, mégis közlöm az új szójavaslatokat, nemcsak azért, mert kicsi nyelvújításomat nem adom fel, hanem azért is, amit Ká­dár Aba ír levelében: „Ismerem az ősi magyar szokást, hogy csak akkor kezdünk gondolkodni, ha egy már letett javaslatra mondhatjuk: Nem! Ennél már én is tudok jobbat mon­dani! Én tehát vállalom az első ja­vaslatkészítő "leszamarazási" kocká­zatát, hogy kimozduljunk a holtpont­ról.” A kockázatnak és a díszítő jel­zőnek a felét magamra vállalom, és ezért folytatom mindjárt Kádár Aba javaslataival. A hardverre a szerke­zet szót javasolja, a szoftverre a fu­tástervet. Ezt így magyarázza: „A programfuttatás szokásos, bevett ki­fejezés”. Láng Györgyöt fellelkesítette Nap­lócskám, és ezért így ír: „Akárcsak a cikkben idézett Apáczai, én is ne­kidühödtem az irogatásnak. Engem is jó ideje bosszant a software és a hardware és ezernyi anglomán elő­kelősködésből származó társuk”. Abból indult ki, hogy a computerből szerencsére számítógép lett, tehát nem sok időt ad hozzá, hogy a min­dennapi használat egyszerűen géppé rövidítse le ezt a szót, ahogyan pél­dául a repülőgépet gyakran csak így nevezik: „leszállt a gép”. Ennek alapján azt javasolja, hogy a hard­ware helyett mondjunk géptestet, a software pedig legyen géplélek vagy géplelke. Láng György úgy véli, hogy mindkét új szó kifejezi a fo­galmak rendeltetését: „A gépnek a szilárd része valóban a teste, a prog­ram pedig a lelke. Mindkét szót szépnek, magyarosnak érzem, isme­rős hangzásúnak (például széplélek). Az új szavaik jól ragozhatók, képez­hetők.” Ehhez egyelőre csak azt tenném hozzá, hogy ha a számítógépből egy­szerűen gép lesz, ak­kor az angolo­san írt hardware-re nem is kell új magyar szó. Már csak azért sem, mert az angolban a hardware távol­ról sem csak számítógépet jelent, ha­nem voltaképpen minden fémből ké­szült gépet. Egyébként is a hozzászó­lások elolvasása és újabb fejtörések után úgy gondolom, hogy a hard­ware szó kevesebb gondot okoz, mert ritkábban használják. A nehéz és fontosabbik a software. Dr. Köves Pál egyetemi tanár a gépvagyon és tápvagyon szavakat javasolja, és egyben szellemesen megjegyzi, hogy neki „a fájl is fáj”. (A számítógép­nyelv egy másik szavára, az angol file-ra utal.) Fabriczki Imre nyug­díjas „Tízpercnyi fejtörés terméke” címmel kétszer tizennégy javasla­tot tesz, ezek közül két komolyat és egy tréfásat idézek: gépkészlet — észkészlet, géprész — észrész. A tré­fás pedig így hangzik: vas­tag és agy­tag... Vágó Elemér a hardware-re a hordkészség, illetve a hordszer elne­vezést javasolja, amit nem nagyon értek, de a software-re a sorszer már több eséllyel indulhat ebben a nem létező versenyben. Dr. Korányi György gyermekorvos, c. egyetemi docens is ezt javasolja: a hardware legyen egyszerűen számítógép, „hi­szen már az általános iskolás is tud­ja, hogy a gép önmagától nem tud semmit; eszköz, mely képes arra, hogy a számítógép feladattervét ér­telmezze, végrehajtsa, továbbfejlesz­­sze, esetleg változtassa, és emlékeze­tében megőrizze.” A software tehát legyen számítógépprogram vagy esetleg számítógép-feladatterv vagy számítógépterv. Ezeknek a javaslatoknak esetleges elterjesztését főképpen az gátolja, hogy hosszúak, holott a két hibáz­tatott angol szó mindössze kéttagú. Ezért sem tartom dobogós ötletnek Bizám György szolnoki olvasóét, aki az ipari tartozék, illetve a szellemi tartozék szavakat javasolja. Ő maga is így ír: „Lehetne talán tömörebb is, de arra talán jó lesz, hogy kimoz­dítsa az ügyet a holtpontról.” Bala­­bán Péter műfordító nyolc javaslatot tesz, de maga is tudja, hogy ezek hosszúak. így ír: „Két-két szótagos javaslatom sajnos nincs, pedig az lenne jó.” De ötletgerjesztőnek ide­iktatom a software-re a programter­vet, amelynek egyik szava idegen ugyan, de elfogadott. Fodor Zoltán javaslatának indítékául a számító­gép tevékenységének „betáplálási jellege” szolgált. Noha a hardware helyébe javasolt egységtáp még a céltábla közelébe sem ér, a software helyébe ajánlott elmetáp nem re­ménytelen szóalkotás. Marosi Mi­­hályné is hasonlót javasol: géptáp. Befejezésül egy magát megnevezni nem óhajtó levélíró kifejezését idé­zem a software-re. Egyszerű, jól hangzik, és a magyar nyelv egyik egyedülálló sajátságát, a való szót használja fel, íme: gépbevaló. Hogy ez kedvére való lesz-e az ol­vasóknak, nem tudom, de változatla­nul bízom benne, hogy az új javas­latok újabb gondolattársításokat és szóötleteket indítanak el. Ha ebben nem hiába reménykedem, az új ja­vaslatokat gépbevalónak tekintem, és megkísérlem őket betáplálni a legrégibb személyi számítógépbe, a nyájas olvasó agyába. 13 A ROSSZ HANGULAT STÍLUSA Emlékek egy párizsi kiállítás után Nem hittem a szememnek. A Rue Royal valamelyik ékszerkirakatában egy láthatatlan szerkezet halványkék karórát vánogatott. A számlap — vé­gül is estélyre való luxuskellékről volt szó — briliáns keretben ragyo­gott. A mintadarabot azonban, nem reklámfogásból szerelték gépre: az ékkövek rögzítetlenül lötyögtek a számlap közötti sávban. Majdnem úgy, mint régi türelemjátékaink ka­pura játszható egérkéi, és pontosan úgy, mint a lencsibabák grafit szem­bogara az áttetsző kaucsuk szemgö­dörben. Az óra tervezője a pillana­tonként változó alakzatot, a bizony­talanságot a termékbe belekalkulál­ta, a fehérarany és a gyémánt mel­lett harmadik értékként szerepeltet­te. A látvány persze elintézhető egyetlen sóhajjal kombinált legyin­téssel. Gazdagok divatja a téli, a há­lózó Párizsban. Mi közünk hozzá?! Mi közünk hozzá? A briliánsoktól megzizzenő órához tényleg nem sok. Ahhoz a szemlélet- és ízlésváltáshoz viszont, amely a tervezőt eljuttatta a stabil ékszertől a mobil ékszerig, már inkább. És még több közünk le­het annak a monumentális kiállítás­nak a tanulságához, amelyet az em­lékezetes ékszerüzlettől légvonalban néhány száz méterre, a Grand Pa­­lais-ban rendeztek, és amely elvi szintre emelve „korba ágyazta” a fürgén változó felszínvilágot. Ami a lötyögő briliánsokat illeti, a Stylus ’85 című dizájntárlaton, az ékszer­szekcióban Klaus Arck jóvoltából is szerepelt, nem keltve igazi feltűnést. Egy volt a kórus tagjai között. A szó­lókat, azaz a mai nyugat-európai életérzés hitelesnek érzett magánszá­mait más, nagyobb formátumú sze­replők adták elő. Nekik, ezeknek a tervezőasztalion elképzelt és éppen csak megszületett furcsa vagy nagy­képű, tehetséges vagy viszolyogtató tárgyaknak köszönhető, hogy lassan­ként kibontakozott egy jellegzetes dallamvilág: évtizedünk szavakban elbeszélhetetlen hangulati karaktere. Nosztalgia dzsesszritmusra Mintha már láttam volna Esposito toalettasztalkáját. Valahonnan isme­rős a bébiszínűre festett, faidomok­ból összeszerelt állvány, a kúp- és gömbvégződés, a kihívó aszimmetri­kus forma. Hol találkoztam Graves kanapéjához hasonlóval? — tűnőd­tem. A virágsziromszerűen szétnyíló budoárvörös bőrtámla valamit fel­idéz. Rivoalen­s lábú, ékekből szer­kesztett hupikék telefonállványát nézve aztán egyszerre neve lett a ho­mályos emléknek. Hát persze! 1925 kísértete tért vissza, ama nevezetes párizsi világkiállításé, amely az utol­só ornamentikában megfogalmazha­tó „stílust”, az art décót adta a vi­lágnak nem kis megrökönyödést kelt­ve a puritán célszerűség elveit val­lók táborában, és költekezési örvényt kavarva a szecesszion­ista környezet­től megundorodó élenjáró fogyasztó­ból. Villámvonal és szivárványív, erős színkontraszt és márvány-ma­hagóni anyagtobzódás. Mindenekelőtt pedig háromszög, háromszög, három­szög, tölcsérben, kúpban, gúlában megtestesítve hetyke hadüzenetként a nyugodt derékszögek, a lebegni lát­szó hengerek, az éteri harmóniájú hasábok konstruktív rendjének. Egy­szóval mindannak, ami a célszerű­ség és a biztonság, a civilizációs ha­ladásba vetett hit és a gazdasági fel­lendülés lá­tványszi­non­ím­á­jaként sze­repelt a formatervezés elmúlt félszáz évében. Nagy fordulatról van tehát szó. Nemcsak arról, hogy az egyetemes dizájndivatban­­(építészetben, képző­­művészetben stb.) az egyik geomet­rikus alapformát kiküszöbölte egy másik. A külvilághoz való megvál­tozott viszony tükröződött ebben a visszatérésben. Amely visszatérést egyébként az óriás tárlat katalógusa a hatvanéves jubileum ürügyén nyíl­tan is vallott: „A funkció mit sem ér stílus nélkül. A stílus önmagában ér­ték.” Persze hogy érték akkor, ha a funkció, az ember által teremtett „második természet” jósága megkér­dőjeleződött. Az ipari formatervezés kézikönyveiben félszáz éven keresz­tül emlegették szent borzalommal a „styling” kifejezést, a stilizálást, mint az ésszerű használhatóság el­lentétét. Ebben a kontextusban ötven éven keresztül maga volt a kárhozat a detroiti autóválságot kiváltó ipar­cikket feldíszítő kedv, a szériaterme­lést meghazudtolni látszó konstruk­ciós önkény. És ötven éven keresztül –vallották a világ dizájnerei: ha a megalkotott tárgyat „organikus” for­májúra tervezik, ezzel megengeszte­lik azt a bizonyos Nagy Organiz­must, amelynek testéből kihasíttatott az ipari világ. Mindez illúzió lett volna? 1985-ben, a Grand Palais-ban úgy látszott: az alkalmazott művészet egy korszaka, az önbizalommal teli tárgyformálás mítosza mindenestül múlttá vált. Az alapanyag immár kevésbé talmi, ke­vésbé „eldobni való”, hátha a reg­resszió nem csavarja tovább a ter­melési spirált. A formák kevésbé le­kerekítettek, kevésbé „kézhez álló­ak”, hátha érdességük vált ki új ingereket. A színek kevésbé tapinta­tosak, kevésbé naturálisak, hátha az agresszív hatás jótékony és mulat­ságos kárpótlást nyújt az elkomoruló valóság ellenében. Igen, ismerős ez a felejthetnék, ez a hektikusan felpörgetett látvány. A háborúból éppen csak kibontakozó, az új háborús veszélyről tudni nem akaró Európa valóban ebben a stí­lusban szórakozott hatvan-ötven év­vel ezelőtt. Esposito toalettasztalkája előtt nyugodtan festhette volna ma­gát a foxtrott-bolond deszkasovány hajdani vamp. Graves kanapéján az édes szaxofonkábulatban nem illett emlékezni az élet valóságos fényei­re. Aki mégis emlékezett, az könnyen megkaphatta a dzsesszkorszak legel­­marasztalóbb társasági ítéletét. „Top clever”, túl okos — mondták ilyen­kor a neofrivol angol lektűrök tanú­sága szerint. Félelem kemény rockra És ha az érzékek kábítása még­sem sikerül? Ha a flesh-effektus, a feketéből elővillanó hirtelenül fosz­­foreszkáló fény, a cikcakk villám­ban mozgó valódi és hamis brilián­sok mégsem tudják elnyomni a bűn­tudatot? A párizsi ajánlat szerint a mítoszpótlék is megadatott a nyolc­vanas évek emberének, a korszerű­sített követelményeknek megfelelő­en — ahány ház, annyi mítosz — pluralista formában. Amennyiben megértjük a katalógus egyik tanul­mányírójának, Piero Brombinnek a diagnózisát, miszerint az új forma­terv a „félelem dizájnja”, és az „em­beri érték a vad természetbe vagy éppen ellenkezőleg, a kamerákkal felszerelt bunkerba kényszerül me­nekülni”, annyiban elfogadhatatlan­ságukban is érthetővé válnak azok a hihetetlen tárgyak, amelyek az in­dividuális szorongás leküzdésére hi­vatottak. Thevenin aranyos bronzból olyan szoborhatású karosszékeket ál­lított ki egy bombabiztos sziklaüre­get utánzó térbe, amelyek egyszerre idézték a vaskori civilizáció előtti korlátozott technikát és az atomtá­madás utáni leépült technikát. Fran­­cis Ballu olyan videoszekrényt mu­tatott be, amelynek faszerkezetét élekre pattintott gránittokba helyez­te, ily módon érzékeltetve a szerves anyagokat támadó radioaktív sugár­zást. Michael Prentice — a Grand Palais 650 kiállító művésze közül az egyik legszuggesztívebb tehetség­e pedig elnagyolt szegélyű kristályos kőzetlápból megalkotott egy isme­retlen isten ismeretlen tiszteletére, alkalmas menzát, felszínén titokzatos rend szerint elhelyezett üregekkel, az üregekből felcsapó kék fényű lángok­kal. Tudom, a világ nagy formaterve­ző kiállításai attól igazán nagyok, él­­ményszerűek és a többi művészetre kacsintóak, hogy egy bizonyos pon­ton átfordulnak lírába, tudományos fantasztikumba, a rakoncátlan szel­lem alkotó devianciájába. Nem itt és most, hanem az egykori szürrealista kiállításokon találták ki azt a szek­retert, amelynek lapjából rózsaszínű mell türemlkedik ki.­­Nem a kereske­delmet a szeme sarkából figyelő di­­zájnfelvonuláson, hanem pop-art ki­állításokon lett szenzáció az az asz­tal, amely húsosra formázott, cipőbe bújtatott női lábakon áll. A Stylus ’85 kiállításnak volt tehát honnan meríteni ihletet, rengeteg képzőmű­vészeti analógia állt rendelkezésére, hogy önnön határait kitágítsa. De mintha a búfelejtés és a szorongás általános érzése kiszorította volna a józan használhatóságot. Mintha a ha­táron túli világ lenne a cél, és a sa­ját birodalom, a hátország elsiváro­­sodott volna. Tekintsük szimbólumnak, hogy a tárlat hologramtermében nem az új technológiában rejlő újfajta dekora­­tivitás, hanem egy pompás, zöldes fényben irizáló, életnagyságú és ak­cióképes cápa kelt figyelmet, az egy­kori filmsiker pillanatnyi hisztérián túlmutató több évtizedes mumusa, a félelemkeltés már-már legklassziku­sabbnak számító eszköze. De miért kellene együtt lakni egy fenevaddal? Tiszta dal hullámritmusra A kristálykupola alatt terül el a századfordulós Párizs legnagyobb belső tere. A fény gáttalanul töri át a vashálóba szerkesztett égboltnyi üvegtáblát. Még ma is, túl a mér­nöki építészet ezernyi újítása után is, a tisztaság és a szabadság átlát­szó, gyönyörű burájával borítja be az alá helyezett kiállítási tárgyakat. Ezen a téren azokat a hófehér ap­­róbb-nagyobb vitorlás hajókat, ame­lyek alatt műanyag hullámok da­gadtak, amelyeket mesterségesen­­ka­vart szellő és magnetofonról játszott si­álysivítás vett körül, de amelyek szemlátomást valódi vizeken éreznék jól­ magukat igazán. Nem értek a jachtokhoz, fogalmam sincs, mi ben­nük a szükségszerű és mennyi raj­tuk a fakultatív kényelem, de ab­ban biztos voltam: a búfelejtés vil­lámvonalai, a félelem kísérteties kel­lékei lemaradtak a fedélzetről. A­­ka­binok egy értelmes és ésszerű, vilá­gos és egészséges életmód színterei­ként hatottak. Annak az álomnak az utolsó foszlányaiként, amely a rossz hangulat korszakának felvirradtával bizonyult illúziónak. A hajóiktól nem messze egy kéke­sen világított üregben kristályformá­kat utánzó és kristályos hatású bú­torokat helyeztek el. Egyikben italok, másikban többféle képernyő, a har­madikhoz, egy asztalformához olyan tartozék, amelybe inkább feküdni, mint ülni kell. Íme a bolygóközi uta­zásra tervezett tökéletes rakétabel­­ső­ berendezés, a ráció, a finomság, az ízlés legtökéletesebb egysége. A földi és égi hajók közelében egy körfolyosón pedig kiállították a me­nekülés harmadik típusú változatát, a víz alatti élet lehetséges színtereit, úszó szigetek makettjeit, elveszett paradicsomot pótló, sziklára tapadó kagylókunyhó terveket, a szabad mozgást biztosító tökéletes búvár­­felszereléseket. Tengerre, űrbe, víz alá szorult a normális élet harmonikus formája: a stílusok előtti, a stílusok utáni, a stílusok helyetti nagy emberiségáb­­ránd. Igaz, ott viszont több gyönyört ígért, mint a vallások túlvilága, mint a szeszes és szesztelen narkotikumok együttvéve.­­Mindnyájunknak el kell menni” — állítják szótlan tárgyaik­kal Nyugat-Európa legtehetségesebb formatervezői. Vándorolnunk kell, mint számlap körül a köveknek. Legalábbis addig, ameddig egy lát­hatatlan szerkezet ráz, zötyögtet va­lamennyiünket egy veszélyes és ké­nyelmetlenné váló világban, P. Szűcs Julianna

Next