Népszabadság, 1986. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-01 / 27. szám
1986. február 1., szombat NÉPSZABADSÁG Takáts Gyula két verse: ÉS JÖTT A SZOMBAT Zöld volt a hold ... Valami páraszin sarkára emlékeztetett, de nem hattyúk között, mint hajdanán. Ott úszott most fejem felett. Az utolsó csillag is elrepült akozmikus parancs szerint. Alkék zenitbe vadlúdék feszült, s dermedten álltam odakint, oly egyensúlyt hozott közénk a nap. S ahogyan tűnt la pávazöld hajó a piros körből kerekült a hang: Október löt!... Hatóra negyvenöt! És jött a szombat s széttárva a kezét, elém szórta a hajnali ködöt. E FÖL- ÉS ÍGY KINŐTT VILÁG Valami lényeg szól, melyet csak rejt aforma, mindenből hangtalan, mintha iközöttünk volna. Volna helyett a van sok éllelés sok lappal mutatja, amit az ész s szemünkm£goszt a nappal, ragyogva időn át se föl és igy kinőtt világ suhog,mint az élő kristály azon a tűzönért. JENEI LÁSZLÓ RAJZA BOLDIZSÁR IVÁN: Még egyszer: kemény és lágy A Népszabadság karácsonyi számában Kemény és lágy címmel egy kis nyelvújítást javasoltam. Felbátorodva azon, hogy a computer szót sikerült kiszorítani a számítógéppel, hadat üzentem a hardware és a software szavaknak. Arra kértem az olvasókat, Apáczai Csere Jánost idézve, hogy segítsenek „olyan neveket kigondolni, amelyek ugyan újak, de nem alábbvalók a régieknél”. A Magyar Nemzetben régi barátom, Antalffy Gyula A számítógép nyelve címmel kedves túlzással azt írta, hogy „valóságos össznépi mozgalmat kezdeményeztem”. Ezt már azért sem tettem, mert az össznépi szóösszetétel nem sokkal jobban tetszik nekem, mint a szoftver, de nem is tehetem, mert szándékom az agysejtek megmozgatása volt. Azt reméltem, hogy közös erővel olyan új szavak jöhetnek létre, amelyeket azután az írók, újságírók, a számítógépesek és főképpen az olvasók öszszefogásával elterjeszthetünk, nem bánom, mozgalomszerűen. Sok agysejt megmozdult, számos levél érkezett be, de mi tagadás, nem annyi, amennyit reméltem. Ezekből szeretnék most egy kis válogatást átnyújtani az olvasóknak. Noha előre meg kell mondanom, egyik javaslat olvasásánál sem éreztem a telitalálat üdvösségét, mégis közlöm az új szójavaslatokat, nemcsak azért, mert kicsi nyelvújításomat nem adom fel, hanem azért is, amit Kádár Aba ír levelében: „Ismerem az ősi magyar szokást, hogy csak akkor kezdünk gondolkodni, ha egy már letett javaslatra mondhatjuk: Nem! Ennél már én is tudok jobbat mondani! Én tehát vállalom az első javaslatkészítő "leszamarazási" kockázatát, hogy kimozduljunk a holtpontról.” A kockázatnak és a díszítő jelzőnek a felét magamra vállalom, és ezért folytatom mindjárt Kádár Aba javaslataival. A hardverre a szerkezet szót javasolja, a szoftverre a futástervet. Ezt így magyarázza: „A programfuttatás szokásos, bevett kifejezés”. Láng Györgyöt fellelkesítette Naplócskám, és ezért így ír: „Akárcsak a cikkben idézett Apáczai, én is nekidühödtem az irogatásnak. Engem is jó ideje bosszant a software és a hardware és ezernyi anglomán előkelősködésből származó társuk”. Abból indult ki, hogy a computerből szerencsére számítógép lett, tehát nem sok időt ad hozzá, hogy a mindennapi használat egyszerűen géppé rövidítse le ezt a szót, ahogyan például a repülőgépet gyakran csak így nevezik: „leszállt a gép”. Ennek alapján azt javasolja, hogy a hardware helyett mondjunk géptestet, a software pedig legyen géplélek vagy géplelke. Láng György úgy véli, hogy mindkét új szó kifejezi a fogalmak rendeltetését: „A gépnek a szilárd része valóban a teste, a program pedig a lelke. Mindkét szót szépnek, magyarosnak érzem, ismerős hangzásúnak (például széplélek). Az új szavaik jól ragozhatók, képezhetők.” Ehhez egyelőre csak azt tenném hozzá, hogy ha a számítógépből egyszerűen gép lesz, akkor az angolosan írt hardware-re nem is kell új magyar szó. Már csak azért sem, mert az angolban a hardware távolról sem csak számítógépet jelent, hanem voltaképpen minden fémből készült gépet. Egyébként is a hozzászólások elolvasása és újabb fejtörések után úgy gondolom, hogy a hardware szó kevesebb gondot okoz, mert ritkábban használják. A nehéz és fontosabbik a software. Dr. Köves Pál egyetemi tanár a gépvagyon és tápvagyon szavakat javasolja, és egyben szellemesen megjegyzi, hogy neki „a fájl is fáj”. (A számítógépnyelv egy másik szavára, az angol file-ra utal.) Fabriczki Imre nyugdíjas „Tízpercnyi fejtörés terméke” címmel kétszer tizennégy javaslatot tesz, ezek közül két komolyat és egy tréfásat idézek: gépkészlet — észkészlet, géprész — észrész. A tréfás pedig így hangzik: vastag és agytag... Vágó Elemér a hardware-re a hordkészség, illetve a hordszer elnevezést javasolja, amit nem nagyon értek, de a software-re a sorszer már több eséllyel indulhat ebben a nem létező versenyben. Dr. Korányi György gyermekorvos, c. egyetemi docens is ezt javasolja: a hardware legyen egyszerűen számítógép, „hiszen már az általános iskolás is tudja, hogy a gép önmagától nem tud semmit; eszköz, mely képes arra, hogy a számítógép feladattervét értelmezze, végrehajtsa, továbbfejleszsze, esetleg változtassa, és emlékezetében megőrizze.” A software tehát legyen számítógépprogram vagy esetleg számítógép-feladatterv vagy számítógépterv. Ezeknek a javaslatoknak esetleges elterjesztését főképpen az gátolja, hogy hosszúak, holott a két hibáztatott angol szó mindössze kéttagú. Ezért sem tartom dobogós ötletnek Bizám György szolnoki olvasóét, aki az ipari tartozék, illetve a szellemi tartozék szavakat javasolja. Ő maga is így ír: „Lehetne talán tömörebb is, de arra talán jó lesz, hogy kimozdítsa az ügyet a holtpontról.” Balabán Péter műfordító nyolc javaslatot tesz, de maga is tudja, hogy ezek hosszúak. így ír: „Két-két szótagos javaslatom sajnos nincs, pedig az lenne jó.” De ötletgerjesztőnek ideiktatom a software-re a programtervet, amelynek egyik szava idegen ugyan, de elfogadott. Fodor Zoltán javaslatának indítékául a számítógép tevékenységének „betáplálási jellege” szolgált. Noha a hardware helyébe javasolt egységtáp még a céltábla közelébe sem ér, a software helyébe ajánlott elmetáp nem reménytelen szóalkotás. Marosi Mihályné is hasonlót javasol: géptáp. Befejezésül egy magát megnevezni nem óhajtó levélíró kifejezését idézem a software-re. Egyszerű, jól hangzik, és a magyar nyelv egyik egyedülálló sajátságát, a való szót használja fel, íme: gépbevaló. Hogy ez kedvére való lesz-e az olvasóknak, nem tudom, de változatlanul bízom benne, hogy az új javaslatok újabb gondolattársításokat és szóötleteket indítanak el. Ha ebben nem hiába reménykedem, az új javaslatokat gépbevalónak tekintem, és megkísérlem őket betáplálni a legrégibb személyi számítógépbe, a nyájas olvasó agyába. 13 A ROSSZ HANGULAT STÍLUSA Emlékek egy párizsi kiállítás után Nem hittem a szememnek. A Rue Royal valamelyik ékszerkirakatában egy láthatatlan szerkezet halványkék karórát vánogatott. A számlap — végül is estélyre való luxuskellékről volt szó — briliáns keretben ragyogott. A mintadarabot azonban, nem reklámfogásból szerelték gépre: az ékkövek rögzítetlenül lötyögtek a számlap közötti sávban. Majdnem úgy, mint régi türelemjátékaink kapura játszható egérkéi, és pontosan úgy, mint a lencsibabák grafit szembogara az áttetsző kaucsuk szemgödörben. Az óra tervezője a pillanatonként változó alakzatot, a bizonytalanságot a termékbe belekalkulálta, a fehérarany és a gyémánt mellett harmadik értékként szerepeltette. A látvány persze elintézhető egyetlen sóhajjal kombinált legyintéssel. Gazdagok divatja a téli, a hálózó Párizsban. Mi közünk hozzá?! Mi közünk hozzá? A briliánsoktól megzizzenő órához tényleg nem sok. Ahhoz a szemlélet- és ízlésváltáshoz viszont, amely a tervezőt eljuttatta a stabil ékszertől a mobil ékszerig, már inkább. És még több közünk lehet annak a monumentális kiállításnak a tanulságához, amelyet az emlékezetes ékszerüzlettől légvonalban néhány száz méterre, a Grand Palais-ban rendeztek, és amely elvi szintre emelve „korba ágyazta” a fürgén változó felszínvilágot. Ami a lötyögő briliánsokat illeti, a Stylus ’85 című dizájntárlaton, az ékszerszekcióban Klaus Arck jóvoltából is szerepelt, nem keltve igazi feltűnést. Egy volt a kórus tagjai között. A szólókat, azaz a mai nyugat-európai életérzés hitelesnek érzett magánszámait más, nagyobb formátumú szereplők adták elő. Nekik, ezeknek a tervezőasztalion elképzelt és éppen csak megszületett furcsa vagy nagyképű, tehetséges vagy viszolyogtató tárgyaknak köszönhető, hogy lassanként kibontakozott egy jellegzetes dallamvilág: évtizedünk szavakban elbeszélhetetlen hangulati karaktere. Nosztalgia dzsesszritmusra Mintha már láttam volna Esposito toalettasztalkáját. Valahonnan ismerős a bébiszínűre festett, faidomokból összeszerelt állvány, a kúp- és gömbvégződés, a kihívó aszimmetrikus forma. Hol találkoztam Graves kanapéjához hasonlóval? — tűnődtem. A virágsziromszerűen szétnyíló budoárvörös bőrtámla valamit felidéz. Rivoalens lábú, ékekből szerkesztett hupikék telefonállványát nézve aztán egyszerre neve lett a homályos emléknek. Hát persze! 1925 kísértete tért vissza, ama nevezetes párizsi világkiállításé, amely az utolsó ornamentikában megfogalmazható „stílust”, az art décót adta a világnak nem kis megrökönyödést keltve a puritán célszerűség elveit vallók táborában, és költekezési örvényt kavarva a szecesszionista környezettől megundorodó élenjáró fogyasztóból. Villámvonal és szivárványív, erős színkontraszt és márvány-mahagóni anyagtobzódás. Mindenekelőtt pedig háromszög, háromszög, háromszög, tölcsérben, kúpban, gúlában megtestesítve hetyke hadüzenetként a nyugodt derékszögek, a lebegni látszó hengerek, az éteri harmóniájú hasábok konstruktív rendjének. Egyszóval mindannak, ami a célszerűség és a biztonság, a civilizációs haladásba vetett hit és a gazdasági fellendülés látványszinonímájaként szerepelt a formatervezés elmúlt félszáz évében. Nagy fordulatról van tehát szó. Nemcsak arról, hogy az egyetemes dizájndivatban(építészetben, képzőművészetben stb.) az egyik geometrikus alapformát kiküszöbölte egy másik. A külvilághoz való megváltozott viszony tükröződött ebben a visszatérésben. Amely visszatérést egyébként az óriás tárlat katalógusa a hatvanéves jubileum ürügyén nyíltan is vallott: „A funkció mit sem ér stílus nélkül. A stílus önmagában érték.” Persze hogy érték akkor, ha a funkció, az ember által teremtett „második természet” jósága megkérdőjeleződött. Az ipari formatervezés kézikönyveiben félszáz éven keresztül emlegették szent borzalommal a „styling” kifejezést, a stilizálást, mint az ésszerű használhatóság ellentétét. Ebben a kontextusban ötven éven keresztül maga volt a kárhozat a detroiti autóválságot kiváltó iparcikket feldíszítő kedv, a szériatermelést meghazudtolni látszó konstrukciós önkény. És ötven éven keresztül –vallották a világ dizájnerei: ha a megalkotott tárgyat „organikus” formájúra tervezik, ezzel megengesztelik azt a bizonyos Nagy Organizmust, amelynek testéből kihasíttatott az ipari világ. Mindez illúzió lett volna? 1985-ben, a Grand Palais-ban úgy látszott: az alkalmazott művészet egy korszaka, az önbizalommal teli tárgyformálás mítosza mindenestül múlttá vált. Az alapanyag immár kevésbé talmi, kevésbé „eldobni való”, hátha a regresszió nem csavarja tovább a termelési spirált. A formák kevésbé lekerekítettek, kevésbé „kézhez állóak”, hátha érdességük vált ki új ingereket. A színek kevésbé tapintatosak, kevésbé naturálisak, hátha az agresszív hatás jótékony és mulatságos kárpótlást nyújt az elkomoruló valóság ellenében. Igen, ismerős ez a felejthetnék, ez a hektikusan felpörgetett látvány. A háborúból éppen csak kibontakozó, az új háborús veszélyről tudni nem akaró Európa valóban ebben a stílusban szórakozott hatvan-ötven évvel ezelőtt. Esposito toalettasztalkája előtt nyugodtan festhette volna magát a foxtrott-bolond deszkasovány hajdani vamp. Graves kanapéján az édes szaxofonkábulatban nem illett emlékezni az élet valóságos fényeire. Aki mégis emlékezett, az könnyen megkaphatta a dzsesszkorszak legelmarasztalóbb társasági ítéletét. „Top clever”, túl okos — mondták ilyenkor a neofrivol angol lektűrök tanúsága szerint. Félelem kemény rockra És ha az érzékek kábítása mégsem sikerül? Ha a flesh-effektus, a feketéből elővillanó hirtelenül foszforeszkáló fény, a cikcakk villámban mozgó valódi és hamis briliánsok mégsem tudják elnyomni a bűntudatot? A párizsi ajánlat szerint a mítoszpótlék is megadatott a nyolcvanas évek emberének, a korszerűsített követelményeknek megfelelően — ahány ház, annyi mítosz — pluralista formában. Amennyiben megértjük a katalógus egyik tanulmányírójának, Piero Brombinnek a diagnózisát, miszerint az új formaterv a „félelem dizájnja”, és az „emberi érték a vad természetbe vagy éppen ellenkezőleg, a kamerákkal felszerelt bunkerba kényszerül menekülni”, annyiban elfogadhatatlanságukban is érthetővé válnak azok a hihetetlen tárgyak, amelyek az individuális szorongás leküzdésére hivatottak. Thevenin aranyos bronzból olyan szoborhatású karosszékeket állított ki egy bombabiztos sziklaüreget utánzó térbe, amelyek egyszerre idézték a vaskori civilizáció előtti korlátozott technikát és az atomtámadás utáni leépült technikát. Francis Ballu olyan videoszekrényt mutatott be, amelynek faszerkezetét élekre pattintott gránittokba helyezte, ily módon érzékeltetve a szerves anyagokat támadó radioaktív sugárzást. Michael Prentice — a Grand Palais 650 kiállító művésze közül az egyik legszuggesztívebb tehetsége pedig elnagyolt szegélyű kristályos kőzetlápból megalkotott egy ismeretlen isten ismeretlen tiszteletére, alkalmas menzát, felszínén titokzatos rend szerint elhelyezett üregekkel, az üregekből felcsapó kék fényű lángokkal. Tudom, a világ nagy formatervező kiállításai attól igazán nagyok, élményszerűek és a többi művészetre kacsintóak, hogy egy bizonyos ponton átfordulnak lírába, tudományos fantasztikumba, a rakoncátlan szellem alkotó devianciájába. Nem itt és most, hanem az egykori szürrealista kiállításokon találták ki azt a szekretert, amelynek lapjából rózsaszínű mell türemlkedik ki.Nem a kereskedelmet a szeme sarkából figyelő dizájnfelvonuláson, hanem pop-art kiállításokon lett szenzáció az az asztal, amely húsosra formázott, cipőbe bújtatott női lábakon áll. A Stylus ’85 kiállításnak volt tehát honnan meríteni ihletet, rengeteg képzőművészeti analógia állt rendelkezésére, hogy önnön határait kitágítsa. De mintha a búfelejtés és a szorongás általános érzése kiszorította volna a józan használhatóságot. Mintha a határon túli világ lenne a cél, és a saját birodalom, a hátország elsivárosodott volna. Tekintsük szimbólumnak, hogy a tárlat hologramtermében nem az új technológiában rejlő újfajta dekorativitás, hanem egy pompás, zöldes fényben irizáló, életnagyságú és akcióképes cápa kelt figyelmet, az egykori filmsiker pillanatnyi hisztérián túlmutató több évtizedes mumusa, a félelemkeltés már-már legklasszikusabbnak számító eszköze. De miért kellene együtt lakni egy fenevaddal? Tiszta dal hullámritmusra A kristálykupola alatt terül el a századfordulós Párizs legnagyobb belső tere. A fény gáttalanul töri át a vashálóba szerkesztett égboltnyi üvegtáblát. Még ma is, túl a mérnöki építészet ezernyi újítása után is, a tisztaság és a szabadság átlátszó, gyönyörű burájával borítja be az alá helyezett kiállítási tárgyakat. Ezen a téren azokat a hófehér apróbb-nagyobb vitorlás hajókat, amelyek alatt műanyag hullámok dagadtak, amelyeket mesterségesenkavart szellő és magnetofonról játszott siálysivítás vett körül, de amelyek szemlátomást valódi vizeken éreznék jól magukat igazán. Nem értek a jachtokhoz, fogalmam sincs, mi bennük a szükségszerű és mennyi rajtuk a fakultatív kényelem, de abban biztos voltam: a búfelejtés villámvonalai, a félelem kísérteties kellékei lemaradtak a fedélzetről. Akabinok egy értelmes és ésszerű, világos és egészséges életmód színtereiként hatottak. Annak az álomnak az utolsó foszlányaiként, amely a rossz hangulat korszakának felvirradtával bizonyult illúziónak. A hajóiktól nem messze egy kékesen világított üregben kristályformákat utánzó és kristályos hatású bútorokat helyeztek el. Egyikben italok, másikban többféle képernyő, a harmadikhoz, egy asztalformához olyan tartozék, amelybe inkább feküdni, mint ülni kell. Íme a bolygóközi utazásra tervezett tökéletes rakétabelső berendezés, a ráció, a finomság, az ízlés legtökéletesebb egysége. A földi és égi hajók közelében egy körfolyosón pedig kiállították a menekülés harmadik típusú változatát, a víz alatti élet lehetséges színtereit, úszó szigetek makettjeit, elveszett paradicsomot pótló, sziklára tapadó kagylókunyhó terveket, a szabad mozgást biztosító tökéletes búvárfelszereléseket. Tengerre, űrbe, víz alá szorult a normális élet harmonikus formája: a stílusok előtti, a stílusok utáni, a stílusok helyetti nagy emberiségábránd. Igaz, ott viszont több gyönyört ígért, mint a vallások túlvilága, mint a szeszes és szesztelen narkotikumok együttvéve.Mindnyájunknak el kell menni” — állítják szótlan tárgyaikkal Nyugat-Európa legtehetségesebb formatervezői. Vándorolnunk kell, mint számlap körül a köveknek. Legalábbis addig, ameddig egy láthatatlan szerkezet ráz, zötyögtet valamennyiünket egy veszélyes és kényelmetlenné váló világban, P. Szűcs Julianna