Népszabadság, 1986. október (44. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-11 / 240. szám

1986. október 11., szombat NÉPSZABADSÁG Képes Géza: AZ ÚT ÉJJEL Él a szirom, fény, felhő és bokor s élnek a hullámok s a csillagok. Ó, ne mondjátok, hogy az út nem él, bár dermedten fekszik mint egy halott. Ha átront rajta egy süket szekér, megborzongnak a gyöngyszinü rögök, felretten az út és nyög és zihál és mint egy őrült, zokogva röhög. Az útra gyöngéden figyeljetek, amíg alszik és szusszanása: csend. Kutyaugatás nem zavarja meg: jó, hogy valaki virraszt idelent. Törő István. REND A szereplőket elnyeli az este, villámok koslatnak a távolban, tisztává érlelt, s megemészt a Rend, arcunkon a hűség tüzes csokrát visszük, most mienk a csend, melyet eltiporhat kiáltás, mentővijjogás, most mi lobogunk fel tárnák mélyéről, s belőlünk nőttek meg a fák, bennünk hajbókol az értelem, mondunk hízelgő szókat kedvesünknek — emberek titkát keressük, s tárgyakét, vágyaink kútja kiélhetetlen, vibrál bennünk, átrepülünk poklok füzén, s akár a medúzák feléljük lebegő életünk. E. Kovács Kálmán: ÁRTATLANSÁG Egy bak­ elkószált nagy messzire egyszer a nyájtól, És erdő szélén lát egy farkast heverészni. Illendőképp őt: — Jó reggelt, bátya! — köszönti, S kérdezi azt az utat, mely vissza karámba vezetné. Ártatlanság hol szólott már ennyire szívhez? Nem könyörül meg az ordas. — Mért legyen ő humanista? Kovács József. A RÓZSÁK Barokk tükröd előtt kibomlottak a rózsák. A csiszolt üvegen át­derengett az örökkévalóság. Mintha Nap-Hold szemedet­­ nyitottad, csuktad volna. Mintha a világnak, embernek csak rózsákkal lenne dolga. A hegyről tükröd elé buktak a lemetszett rózsák. A dolgok érdes üvegén, átlényegül az örök valóság. MÜLLER ÁRPÁD METSZETE Hajnal Gábor: A RAJNAPARTON Ingeborg Bachmann emlékének Sok éve már ... Az ablak a­latt hömpölygött a Rajna barnán tajtékoson a part peremét is elérte már. Az ablaknál ott ültem a fotelban és nem tudtam a szememet levenni róla vártam hogy bejön a szobánkba. Féltem. Míg költőkről mesélt a házigazda s itt jártak köztünk láthatatlanul kiket a szenvedély sodort el s ültem a féktelen vad szerelem igézetében. Az ablak alatt egyre nőtt a Rajna. És azóta az áradó folyó képe kisért ébren s álmomban is. oí T/% • /% T/í I /íiSÍÉ /f /¥ m iL/ i/ ' l/i ¥ I ii' Sr /- 1/1/ f/J 7 iMiAj/M Meditáció az A Dunánál jubileumán A vers, A Dunánál, József Attila tudományos pontosságú k költeménye, a nemes politikai jelszóvá függetle­nedett „rendezni végre közös dol­gainkat ...” forrása — fél évszázad­dal ezelőtt jelent meg. A Szép Szónak azt a különszámát vezette be, amely régi magyarok portréit tartalmazta kezdeményezé­seként egy új magyarságtudatnak. Horváth Tibor a történész Árpádról írt esszét, Móricz Zsigmond az Er­­dély-trilógia után újra Bethlen Gá­borról vallott, Babits Mihály Szé­chenyiről értekezett, Kassák Lajos Petőfit idézte, a radikális Vámbéry Rusztem a centrista Szalay Lászlót mutatta be, az idősebb Ignotus Deák Ferenc művét elemezte, fia pedig Kemény Zsigmond titkaihoz igye­kezett közel férkőzni. A gazdag név­sornak töredékét idéztem csupán, de talán ebből is kiviláglik, hogy ez a szerzői gárda nem okvetlenül sugallta Közép-Kelet-Európa gondo­latát (hogy e mai terminus t­echni­­cust használjam), amely­­A Dunánál központi mondandója. Az is igaz viszont, hogy a magyar jakobinus, Ady óta a magyar, törté­nelem költői vízióiban a magyarság és a szomszédos népek bonyolult kapcsolódása természetes helyet ka­pott. A progresszív víziókban a ren­dezés igényével, egy kívánatos és remélt összefogás jegyében, máskor pedig — éppen nem jelentéktelen poétáknál is találkozhatunk ilyes­féle nézetekkel — valami homályo­san fogalmazott úri képzetek ismét­léseként. (Nem is csak Remenyik Sándor hírhedt Végvári-verseire gondolok, vagy Mécs László torzult indulataira, hanem akárcsak Kosz­tolányi Dezsőre, aki Trianon fájdal­mas fényéből távolról sem a balol­dal által sugall­t következtetést vá­lasztotta.)­­ Az is igaz, hogy a megújulásra törekvő magyar történelmi gondol­kozásban József Attila előtt is je­lentkezett a közép-kelet-európaiság igénye. Táplálkozott ez a monarchia él­ményéből,­­az itt élő népek politikai egy­más­rau­talts­ágának felis­merés­é­­ből, keletkezhetett csupán tapaszta­latok összegezéseként, máskor tudo­mányos vizsgálódások vezették ebbe az irányba a kutatókat. Hosszú len­ne az a névsor, Mocsáry Lajostól Jászi Oszkárig, amely e gondolko­zás képviselőinek állítana emléket. Kétségtelen az is, hogy a magyar emigráció — a Tanácsköztársaság leverése után — a kényszerű hely­zetet előnnyé változtatva, most már nem egy uralmi helyzetben levő nemzet fiainak részben bűntudatá­ból, részben okos, reális öntudatá­ból táplálkozó közép-kelet-európai­­ságot hirdette meg, hanem a köz­vetítés közvetlen munkáját vállalta. Nem nagyon tehetett másként, hi­szen lakhelye Budapest helyett Bécs volt, vagy a jugoszláv megszállás alatt viszonylagos szabadságnak ör­vendő Pécs, vagy Pozsony, vagy Prága, vagy Kolozsvár, netán Bu­karest. Itt szerkesztettek lapokat, itt szerveztek politikát, itt próbálták levonni a szükséges következtetése­ket a széttört régi ország helyzeté­ből, saját, korántsem rózsás pers­pektívákat rejtő szituációjukból. A távlatnak azt gondolták, hogy majd jön a népek nagy egyezkedé­se, az internacionális állam, amely­ben nem számít majd a nemzeti ho­vatartozás, mert vagy a szocializ­mus, vagy a humanizmus nagy esz­méjének diadala segíti a megértés szellemét. Illúzió volt? Ebben a­­ki­élezett formában, természetesen, szép ábránd. De a gyakorlati megvaló­sulásra törekedve az apró munkák sokaságát végezték el. Ezek az apró munkák egyszerűen nélkülözhetet­lenek voltak (nélkülözhetetlenek a mai napig) az együttélés gyakorla­tához. Hogy az irodalomnál marad­jak, jelentős műfordítások szület­tek, közvetítették egy-egy szomszéd nép szellemi értékeit. Külön szükséges szólni a Korunk­ról. Gaál Gábor kolozsvári folyóira­tának és József Attilának a viszo­nya — mint jól tudható — sajnos, nem volt, nem lehetett felhőtlen. Azok a fájdalmas konfliktusok, ame­lyek az illegális kommunista párt, illetve a költő viszonyát oly ellent­mondásossá alakították — ezen a területen is éreztették hatásukat. De azért tudható, hogy éppen a Ko­runk, ez a marxista szemle volt az első a XX. századi magyar folyó­irat-kultúrában, amely mind szelle­mileg, mind politikailag a közép­pontba állította a magyarsággal szomszédos népekkel vállalandó köl­csönösség programját. Fordítások közlésével, többé-kevésbé rendsze­res szemlézéssel. A munkatársak megválasztásával, amihez hozzátar­tozott, hogy a Korunk nemcsak a magyarországi és a külföldi magyar­ság baloldali képviselőit toborozta hasábjaira, hanem a románokat, a szerbeket, a szlovákokat, a cseheket nemkülönben. No, és Németh László? A har­mincas években a honi magyar tár­sadalom értelmiségi rétegeinek egyi­­kében-másikában éppen az ő felis­merései váltották ki a döntő hatást a szomszédos népek „tejtestvériségé­ről”, a közép-kelet-európai népek egymásrautaltságáról, jegyzetei a ro­mán népballadákról, a horvát Krle­­záról. A meglepetés ereje annál na­gyobb lehetett, mivel Németh Lász­ló egyé­b esszéiben olyan eszmék nyomát is föllelhette — s nem is mindig alaptalanul — a kortárs ol­vasó, amelyek feltűnő hasonlóságot mutattak bizo­nyos divatos korideák­kal, s ezek bizony kivétel­­nélkül mind a magyar nacionalizmusra épültek. Ma már tudjuk, hogy ez a hasonlóság inkább a szerencsétlen szóhasználatra vonatkozott, noha nem csupán arra, és ismerjük Né­meth László későbbi pályafutását, amelyből világos lett az író eredeti szándéka. Világos azonban, hogy abban az időben a baloldal, s ki­váltképp a marxista baloldal ugyan­olyan hevesen utasította el Németh László egész eszmerendszerét, mint amilyen indulattal tette ezt a má­sik irányban Németh László maga. Nem is a hajdani ellentéteket sze­retném feleleveníteni ezen a helyen, csupán jelezni azt, hogy A Dunánál gondolatköre mennyire különböző világnézeti égtájakon élt, hatott. (A kör bővíthető lenne még to­vább is, de inkább csak jelezni sze­retném a közeget, amely a vers kö­rül fogantatása pillanatában létez­hetett. A filológiai elemzést már en­nél sokkalta alaposabban is elvé­e­gezték ...)* Egy folyóirat vezércikkeként je­lent meg A Dunánál. Rendelésre született, összegezés és program lett. Csupán József Attila tehetsége tette azzá ezt a költeményt, amivé végül is lett? Azaz a magyarság új közép-kelet-európai helyzetének el­ső és mindmáig leghelytállóbb meg­határozójává. Ki vitathatná, hogy a tehetség egyáltalán nem mellékes körülmény? Sőt az is e vers ható­anyagai közé tartozik, hogy mind­azok az új fogalmak, amelyek a kortársak eszméiben vagy tudomá­nyos nehézkességgel, netán különfé­le politikai felhangokkal, olykor za­varosan, máskor — a területi reví­ziót végső célként hirdető Horthy­­országban teljesen érthetően — rej­tetten jelentek meg, József Atti­lánál kristályos tisztán, hitelesen, közérthetően kerültek az olvasó elé. És meghökkentő lehetett az a logi­ka is — mint később kiderült: az egyetlen helyes következtetés —, amely a régi magyarok történetének summázatát pontosan közép-kelet­­európai összefüggésekben határozza meg. A Szép Szó különböző tanul­mányaiban megtalált részigazságokat így tömörítette az alapvető igazság­gá: a régi magyarok históriája csakis ebben a környezetben lesz teljesen érthetővé. A vállalás gesztusa dőlt a nagysze­rű: „A világ vagyok — minden, ami volt, van: a sok nemzetség, mely egymásra tör. A honfoglalók győz­nek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör...” A múltat egy­ségben kell látni, nem azért, hogy akár magasztaljuk, akár elítéljük, hanem azért, mert a közös tanulsá­gát kereshetjük csak a történteknek. A mi múltunknak is, meg mindan­nak, ami mellettünk, miattunk, ve­lünk összefüggésben, vagy akár csu­pán ezen a tájon esett meg. Logikus a felszólítás: „török, tatár, tót, ro­mán kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel — mai magyarok!” A szelíd jövő még nagyon messze volt azoknak a mai magyaroknak, sőt valószínű, még mi sem láthatjuk meg beteljesedését, de kétséges le­­het-e, hogy más szemlélettel nem ké­szülhetünk fel erre, mint ahogyan öt­ven esztendeje József Attila megál­modta? Iíj szemléletű magyarság jelentke­zett demonstratívan ezzel a költe­ménnyel. Vajon észrevette-e mindenki, aki­hez szólt? Mert nem csupán nekünk, magyaroknak szánt intést tartalma­zott, hanem a megnevezett és meg nem nevezett szomszédokra ugyan­csak gondolt a költő. Fél évszázad múltán érdemes erre a kérdésre is feleletet találni, ha egyáltalán akad pontosan formulázható válasz. ■ A Dunánál megjelent a szomszé­dos népek nyelvén. Éppen jeles köl­tők vállalkoztak a tolmácsolásra. Szlovákul az a Jan Smrek szólaltatta meg, aki a második világháború esztendeiben, amíg engedték folyóira­tát, az Elánt meg­jelentetni a fasisz­ta Szlovák Köztár­saság hatóságai — következetesen kö­zölt cikkeket, for­dításokat a haladó magyar íróktól. Ne feledjük, akkor tette ezt, amikor a nagy hatalmú bel­ügyminiszter, a hírhedt Sano Mach — egyebek között — Ady dekaden­ciáját nevezte meg a szlovák népet fenyegető bajok legveszélyesebbjei között. Románul Mihai Beniuc szö­vegét is ismerjük. Őt is azok között tarthatjuk számon, akik ma vész idején sem maradtak hűt­lenek a népek test­vérisége gondola­tához. Méliusz Jó­­­zsef Sors és jelkép című naplója a háború alatti dél-erdélyi utazásáról emlegeti a román poétát, pontosan azért, mert akkor nem akart a fa­siszta diktatúra gépezetének fogas­kereke lenni, s egyebek között éppen a hozzánk való barátságával bizonyí­totta ezt. Akármilyen fordítás históriáját nézzük, megtalálhatjuk benne a for­dítónak azt a személyes indítékát, amely a vállalását jelentette A Du­nánál mondandójának. Mégis feltűnhet azoknak, akik ke­resik e költemény román, szlovák, szerb, horvát párját, hogy ilyet nem találnak. A szakemberek azt is tud­ják, hogy az a bizonyos közép-kelet­­európai szemlélet, amelyre ez a vers épült, s amely egy új szemléletű ma­gyarság jelszava lett — s legalább negyedszázada pedig a humán tudo­mányok művelői közül sokaknak mindenféle vizsgálódás, elemzés ki­indulópontja —, ugyancsak nem na­gyon emlegetett, inkább utalásként használt fogalma. Pusztán terminológiai különbség? Hogy ők másként neveznek egy fo­galmat, amely különben ugyanúgy létezik, mint nálunk? (Természete­sen nálunk sem mindenkor és min­denkinél ...) Tudjuk, egyebek között, a cseh iro­dalom új alkotásaiból, hogy milyen élénk az érdeklődés náluk a monar­chia világa iránt. Nem a nosztalgia varázsát keresik, hanem a magyará­zatot a jelenhez. Ebbe a monarchia­látásba, természetesen, mi, magya­rok, kevésbé férünk bele, mint — például — a németek, ezt a földrajz is magyarázza, de azért nem olyan távoli az a horizont, ahová bennün­ket helyeznek. A szerb irodalom je­lenében ugyancsak több jeles példá­ját láthattuk a kölcsönösség eszmé­jének. Az a tény, hogy a szlovák könyvkiadás adatai szerint évente sok-sok klaszikus és mai alkotás je­lenik meg fordításban —­ szintén az érdeklődésre utal. Másutt a monar­chia közös múltjának emlegetése is indulatokra szorítja azokat, akik eb­ben a tárgykörben egyáltalán meg­szólalnak a higgadt elemzés helyett. Mert hiszen idealizálásra sem ne­künk, sem másoknak nincsen sem okunk, sem jogunk. A szelíd jövő ér­dekében a múlt bevallása a tét. Nem a terminológián múlik tehát a közép-kelet-európaiság jeles gon­dolatának sorsa. A Dunának­ érteni, rakodópartjának alsó kövéhez leülni és a folyó vizének sodrásában a kö­zös történelmet, a közös jövőt látni — sokféleképpen lehet. A szándék, a megértés felelős szándéka a lénye­­ges.­­ * Néhány hete-hónapja múlt már ennek a jubileumnak. A késés a cikk szerzőjének mulasztása. Eltűnődnünk ennek a költeménynek a mai jelen­tésén, tegnapi sorsán azonban aktuá­lis feladatunk. E. Fehér Pál ,ÉH. 13

Next