Népszabadság, 1986. október (44. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-11 / 240. szám
1986. október 11., szombat NÉPSZABADSÁG Képes Géza: AZ ÚT ÉJJEL Él a szirom, fény, felhő és bokor s élnek a hullámok s a csillagok. Ó, ne mondjátok, hogy az út nem él, bár dermedten fekszik mint egy halott. Ha átront rajta egy süket szekér, megborzongnak a gyöngyszinü rögök, felretten az út és nyög és zihál és mint egy őrült, zokogva röhög. Az útra gyöngéden figyeljetek, amíg alszik és szusszanása: csend. Kutyaugatás nem zavarja meg: jó, hogy valaki virraszt idelent. Törő István. REND A szereplőket elnyeli az este, villámok koslatnak a távolban, tisztává érlelt, s megemészt a Rend, arcunkon a hűség tüzes csokrát visszük, most mienk a csend, melyet eltiporhat kiáltás, mentővijjogás, most mi lobogunk fel tárnák mélyéről, s belőlünk nőttek meg a fák, bennünk hajbókol az értelem, mondunk hízelgő szókat kedvesünknek — emberek titkát keressük, s tárgyakét, vágyaink kútja kiélhetetlen, vibrál bennünk, átrepülünk poklok füzén, s akár a medúzák feléljük lebegő életünk. E. Kovács Kálmán: ÁRTATLANSÁG Egy bak elkószált nagy messzire egyszer a nyájtól, És erdő szélén lát egy farkast heverészni. Illendőképp őt: — Jó reggelt, bátya! — köszönti, S kérdezi azt az utat, mely vissza karámba vezetné. Ártatlanság hol szólott már ennyire szívhez? Nem könyörül meg az ordas. — Mért legyen ő humanista? Kovács József. A RÓZSÁK Barokk tükröd előtt kibomlottak a rózsák. A csiszolt üvegen átderengett az örökkévalóság. Mintha Nap-Hold szemedet nyitottad, csuktad volna. Mintha a világnak, embernek csak rózsákkal lenne dolga. A hegyről tükröd elé buktak a lemetszett rózsák. A dolgok érdes üvegén, átlényegül az örök valóság. MÜLLER ÁRPÁD METSZETE Hajnal Gábor: A RAJNAPARTON Ingeborg Bachmann emlékének Sok éve már ... Az ablak alatt hömpölygött a Rajna barnán tajtékoson a part peremét is elérte már. Az ablaknál ott ültem a fotelban és nem tudtam a szememet levenni róla vártam hogy bejön a szobánkba. Féltem. Míg költőkről mesélt a házigazda s itt jártak köztünk láthatatlanul kiket a szenvedély sodort el s ültem a féktelen vad szerelem igézetében. Az ablak alatt egyre nőtt a Rajna. És azóta az áradó folyó képe kisért ébren s álmomban is. oí T/% • /% T/í I /íiSÍÉ /f /¥ m iL/ i/ ' l/i ¥ I ii' Sr /- 1/1/ f/J 7 iMiAj/M Meditáció az A Dunánál jubileumán A vers, A Dunánál, József Attila tudományos pontosságú k költeménye, a nemes politikai jelszóvá függetlenedett „rendezni végre közös dolgainkat ...” forrása — fél évszázaddal ezelőtt jelent meg. A Szép Szónak azt a különszámát vezette be, amely régi magyarok portréit tartalmazta kezdeményezéseként egy új magyarságtudatnak. Horváth Tibor a történész Árpádról írt esszét, Móricz Zsigmond az Erdély-trilógia után újra Bethlen Gáborról vallott, Babits Mihály Széchenyiről értekezett, Kassák Lajos Petőfit idézte, a radikális Vámbéry Rusztem a centrista Szalay Lászlót mutatta be, az idősebb Ignotus Deák Ferenc művét elemezte, fia pedig Kemény Zsigmond titkaihoz igyekezett közel férkőzni. A gazdag névsornak töredékét idéztem csupán, de talán ebből is kiviláglik, hogy ez a szerzői gárda nem okvetlenül sugallta Közép-Kelet-Európa gondolatát (hogy e mai terminus technicust használjam), amelyA Dunánál központi mondandója. Az is igaz viszont, hogy a magyar jakobinus, Ady óta a magyar, történelem költői vízióiban a magyarság és a szomszédos népek bonyolult kapcsolódása természetes helyet kapott. A progresszív víziókban a rendezés igényével, egy kívánatos és remélt összefogás jegyében, máskor pedig — éppen nem jelentéktelen poétáknál is találkozhatunk ilyesféle nézetekkel — valami homályosan fogalmazott úri képzetek ismétléseként. (Nem is csak Remenyik Sándor hírhedt Végvári-verseire gondolok, vagy Mécs László torzult indulataira, hanem akárcsak Kosztolányi Dezsőre, aki Trianon fájdalmas fényéből távolról sem a baloldal által sugallt következtetést választotta.) Az is igaz, hogy a megújulásra törekvő magyar történelmi gondolkozásban József Attila előtt is jelentkezett a közép-kelet-európaiság igénye. Táplálkozott ez a monarchia élményéből,az itt élő népek politikai egymásrautaltságának felismeréséből, keletkezhetett csupán tapasztalatok összegezéseként, máskor tudományos vizsgálódások vezették ebbe az irányba a kutatókat. Hosszú lenne az a névsor, Mocsáry Lajostól Jászi Oszkárig, amely e gondolkozás képviselőinek állítana emléket. Kétségtelen az is, hogy a magyar emigráció — a Tanácsköztársaság leverése után — a kényszerű helyzetet előnnyé változtatva, most már nem egy uralmi helyzetben levő nemzet fiainak részben bűntudatából, részben okos, reális öntudatából táplálkozó közép-kelet-európaiságot hirdette meg, hanem a közvetítés közvetlen munkáját vállalta. Nem nagyon tehetett másként, hiszen lakhelye Budapest helyett Bécs volt, vagy a jugoszláv megszállás alatt viszonylagos szabadságnak örvendő Pécs, vagy Pozsony, vagy Prága, vagy Kolozsvár, netán Bukarest. Itt szerkesztettek lapokat, itt szerveztek politikát, itt próbálták levonni a szükséges következtetéseket a széttört régi ország helyzetéből, saját, korántsem rózsás perspektívákat rejtő szituációjukból. A távlatnak azt gondolták, hogy majd jön a népek nagy egyezkedése, az internacionális állam, amelyben nem számít majd a nemzeti hovatartozás, mert vagy a szocializmus, vagy a humanizmus nagy eszméjének diadala segíti a megértés szellemét. Illúzió volt? Ebben akiélezett formában, természetesen, szép ábránd. De a gyakorlati megvalósulásra törekedve az apró munkák sokaságát végezték el. Ezek az apró munkák egyszerűen nélkülözhetetlenek voltak (nélkülözhetetlenek a mai napig) az együttélés gyakorlatához. Hogy az irodalomnál maradjak, jelentős műfordítások születtek, közvetítették egy-egy szomszéd nép szellemi értékeit. Külön szükséges szólni a Korunkról. Gaál Gábor kolozsvári folyóiratának és József Attilának a viszonya — mint jól tudható — sajnos, nem volt, nem lehetett felhőtlen. Azok a fájdalmas konfliktusok, amelyek az illegális kommunista párt, illetve a költő viszonyát oly ellentmondásossá alakították — ezen a területen is éreztették hatásukat. De azért tudható, hogy éppen a Korunk, ez a marxista szemle volt az első a XX. századi magyar folyóirat-kultúrában, amely mind szellemileg, mind politikailag a középpontba állította a magyarsággal szomszédos népekkel vállalandó kölcsönösség programját. Fordítások közlésével, többé-kevésbé rendszeres szemlézéssel. A munkatársak megválasztásával, amihez hozzátartozott, hogy a Korunk nemcsak a magyarországi és a külföldi magyarság baloldali képviselőit toborozta hasábjaira, hanem a románokat, a szerbeket, a szlovákokat, a cseheket nemkülönben. No, és Németh László? A harmincas években a honi magyar társadalom értelmiségi rétegeinek egyikében-másikában éppen az ő felismerései váltották ki a döntő hatást a szomszédos népek „tejtestvériségéről”, a közép-kelet-európai népek egymásrautaltságáról, jegyzetei a román népballadákról, a horvát Krlezáról. A meglepetés ereje annál nagyobb lehetett, mivel Németh László egyéb esszéiben olyan eszmék nyomát is föllelhette — s nem is mindig alaptalanul — a kortárs olvasó, amelyek feltűnő hasonlóságot mutattak bizonyos divatos korideákkal, s ezek bizony kivételnélkül mind a magyar nacionalizmusra épültek. Ma már tudjuk, hogy ez a hasonlóság inkább a szerencsétlen szóhasználatra vonatkozott, noha nem csupán arra, és ismerjük Németh László későbbi pályafutását, amelyből világos lett az író eredeti szándéka. Világos azonban, hogy abban az időben a baloldal, s kiváltképp a marxista baloldal ugyanolyan hevesen utasította el Németh László egész eszmerendszerét, mint amilyen indulattal tette ezt a másik irányban Németh László maga. Nem is a hajdani ellentéteket szeretném feleleveníteni ezen a helyen, csupán jelezni azt, hogy A Dunánál gondolatköre mennyire különböző világnézeti égtájakon élt, hatott. (A kör bővíthető lenne még tovább is, de inkább csak jelezni szeretném a közeget, amely a vers körül fogantatása pillanatában létezhetett. A filológiai elemzést már ennél sokkalta alaposabban is elvéegezték ...)* Egy folyóirat vezércikkeként jelent meg A Dunánál. Rendelésre született, összegezés és program lett. Csupán József Attila tehetsége tette azzá ezt a költeményt, amivé végül is lett? Azaz a magyarság új közép-kelet-európai helyzetének első és mindmáig leghelytállóbb meghatározójává. Ki vitathatná, hogy a tehetség egyáltalán nem mellékes körülmény? Sőt az is e vers hatóanyagai közé tartozik, hogy mindazok az új fogalmak, amelyek a kortársak eszméiben vagy tudományos nehézkességgel, netán különféle politikai felhangokkal, olykor zavarosan, máskor — a területi revíziót végső célként hirdető Horthyországban teljesen érthetően — rejtetten jelentek meg, József Attilánál kristályos tisztán, hitelesen, közérthetően kerültek az olvasó elé. És meghökkentő lehetett az a logika is — mint később kiderült: az egyetlen helyes következtetés —, amely a régi magyarok történetének summázatát pontosan közép-keleteurópai összefüggésekben határozza meg. A Szép Szó különböző tanulmányaiban megtalált részigazságokat így tömörítette az alapvető igazsággá: a régi magyarok históriája csakis ebben a környezetben lesz teljesen érthetővé. A vállalás gesztusa dőlt a nagyszerű: „A világ vagyok — minden, ami volt, van: a sok nemzetség, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör...” A múltat egységben kell látni, nem azért, hogy akár magasztaljuk, akár elítéljük, hanem azért, mert a közös tanulságát kereshetjük csak a történteknek. A mi múltunknak is, meg mindannak, ami mellettünk, miattunk, velünk összefüggésben, vagy akár csupán ezen a tájon esett meg. Logikus a felszólítás: „török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel — mai magyarok!” A szelíd jövő még nagyon messze volt azoknak a mai magyaroknak, sőt valószínű, még mi sem láthatjuk meg beteljesedését, de kétséges lehet-e, hogy más szemlélettel nem készülhetünk fel erre, mint ahogyan ötven esztendeje József Attila megálmodta? Iíj szemléletű magyarság jelentkezett demonstratívan ezzel a költeménnyel. Vajon észrevette-e mindenki, akihez szólt? Mert nem csupán nekünk, magyaroknak szánt intést tartalmazott, hanem a megnevezett és meg nem nevezett szomszédokra ugyancsak gondolt a költő. Fél évszázad múltán érdemes erre a kérdésre is feleletet találni, ha egyáltalán akad pontosan formulázható válasz. ■ A Dunánál megjelent a szomszédos népek nyelvén. Éppen jeles költők vállalkoztak a tolmácsolásra. Szlovákul az a Jan Smrek szólaltatta meg, aki a második világháború esztendeiben, amíg engedték folyóiratát, az Elánt megjelentetni a fasiszta Szlovák Köztársaság hatóságai — következetesen közölt cikkeket, fordításokat a haladó magyar íróktól. Ne feledjük, akkor tette ezt, amikor a nagy hatalmú belügyminiszter, a hírhedt Sano Mach — egyebek között — Ady dekadenciáját nevezte meg a szlovák népet fenyegető bajok legveszélyesebbjei között. Románul Mihai Beniuc szövegét is ismerjük. Őt is azok között tarthatjuk számon, akik ma vész idején sem maradtak hűtlenek a népek testvérisége gondolatához. Méliusz József Sors és jelkép című naplója a háború alatti dél-erdélyi utazásáról emlegeti a román poétát, pontosan azért, mert akkor nem akart a fasiszta diktatúra gépezetének fogaskereke lenni, s egyebek között éppen a hozzánk való barátságával bizonyította ezt. Akármilyen fordítás históriáját nézzük, megtalálhatjuk benne a fordítónak azt a személyes indítékát, amely a vállalását jelentette A Dunánál mondandójának. Mégis feltűnhet azoknak, akik keresik e költemény román, szlovák, szerb, horvát párját, hogy ilyet nem találnak. A szakemberek azt is tudják, hogy az a bizonyos közép-keleteurópai szemlélet, amelyre ez a vers épült, s amely egy új szemléletű magyarság jelszava lett — s legalább negyedszázada pedig a humán tudományok művelői közül sokaknak mindenféle vizsgálódás, elemzés kiindulópontja —, ugyancsak nem nagyon emlegetett, inkább utalásként használt fogalma. Pusztán terminológiai különbség? Hogy ők másként neveznek egy fogalmat, amely különben ugyanúgy létezik, mint nálunk? (Természetesen nálunk sem mindenkor és mindenkinél ...) Tudjuk, egyebek között, a cseh irodalom új alkotásaiból, hogy milyen élénk az érdeklődés náluk a monarchia világa iránt. Nem a nosztalgia varázsát keresik, hanem a magyarázatot a jelenhez. Ebbe a monarchialátásba, természetesen, mi, magyarok, kevésbé férünk bele, mint — például — a németek, ezt a földrajz is magyarázza, de azért nem olyan távoli az a horizont, ahová bennünket helyeznek. A szerb irodalom jelenében ugyancsak több jeles példáját láthattuk a kölcsönösség eszméjének. Az a tény, hogy a szlovák könyvkiadás adatai szerint évente sok-sok klaszikus és mai alkotás jelenik meg fordításban — szintén az érdeklődésre utal. Másutt a monarchia közös múltjának emlegetése is indulatokra szorítja azokat, akik ebben a tárgykörben egyáltalán megszólalnak a higgadt elemzés helyett. Mert hiszen idealizálásra sem nekünk, sem másoknak nincsen sem okunk, sem jogunk. A szelíd jövő érdekében a múlt bevallása a tét. Nem a terminológián múlik tehát a közép-kelet-európaiság jeles gondolatának sorsa. A Dunának érteni, rakodópartjának alsó kövéhez leülni és a folyó vizének sodrásában a közös történelmet, a közös jövőt látni — sokféleképpen lehet. A szándék, a megértés felelős szándéka a lényeges. * Néhány hete-hónapja múlt már ennek a jubileumnak. A késés a cikk szerzőjének mulasztása. Eltűnődnünk ennek a költeménynek a mai jelentésén, tegnapi sorsán azonban aktuális feladatunk. E. Fehér Pál ,ÉH. 13