Népszabadság, 1986. december (44. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-10 / 290. szám

1986. december 10., szerda NÉPSZABADSÁG Magyar­ NDK gazdasági és műszaki-tudományos megbeszélések December 8-9-én a kormány meghívására Magyarországon tar­tózkodott Herbert Weiz, az NDK Minisztertanácsa elnökhelyettese, tu­dományos és műszaki miniszter, Marjai József miniszterelnök-he­lyettes, Tétényi Pál, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnö­ke és Herbert Weiz a tárgyaláso­kon a két ország legfelső szintű, va­lamint kormányfői találkozóin meg­fogalmazott célok szellemében ér­tékelték hazánk és az NDK gazdasági és műszaki-tudományos együttműködésének helyzetét, a so­ron levő feladatokat. Tájékoztatták egymást pártjaik közelmúltban tar­tott központi bizottsági ülésein ho­zott határozatokról, különös tekin­tettel a műszaki-tudományos fej­lesztést érintő tennivalókra. A meg­beszéléseken véleményt cseréltek a KGST 2000-ig szóló tudományos­műszaki komplex programjából adó­dó feladatok végrehajtásáról. Ezzel összefüggésben a miniszterelnök-he­lyettesek állást foglaltak abban, hogy a szakértők dolgozzanak ki konkrét magánjogi szerződéseket, amelyeknek alapján az érintett ma­gyar és NDK-beli intézmények és vállalatok fejleszthetik együttmű­ködésüket. Tétényi Pál és Herbert Weiz ked­den aláírta az 1986—1990. évre szó­ló tudományos-műszaki együttmű­ködés kiemelt feladatainak prog­ramját. A tárgyalásokon egyúttal jó­váhagyták a vállalatok és intézmé­nyek közötti együttműködést szabá­lyozó új dokumentumot is. Herbert Weizet itt-tartózkodása során fogadta Lázár György, a Mi­nisztertanács elnöke. A vendég magyarországi látoga­tása alatt Székesfehérváron felke­reste a Videoton Elektronikai Vál­lalatot. Herbert Weiz és kísérete tegnap elutazott hazánkból. (MTI) Parlamenti bizottságok ülése A december 19-ére összehívott Országgyűlés előkészítő munkájában tegnap újabb két parlamenti bizottság tartotta meg ülését. Mind a keres­kedelmi, mind a településfejlesztési és környezetvédelmi bizottság ta­nácskozásán az idei eredmények és a jövő évi tervek kerültek szóba. Megfelelő volt az ellátás, nem javult megfelelően a minőség Az Országgyűlés kereskedelmi bi­zottsága — Nyers Rezső elnökleté­vel — ülést tartott kedden a Parla­mentben. A testület a Belkereske­delmi, valamint a Külkereskedelmi Minisztérium 1987. évi költségveté­sének tervezetét vitatta meg, illet­ve az élelmiszer-kiskereskedelem idei fejlődéséről, s az ezen a terü­leten jövőre tervezett intézkedések­ről tárgyalt. Veress Péter külkereskedelmi mi­niszter az írásos tájékoztatóhoz fű­zött szóbeli kiegészítőjében kiemel­te: a külkereskedelmi mérleg ked­vezőtlen alakulásához külső és bel­ső okok egyaránt hozzájárultak. Több fontos exportcikkünk — köz­tük élelmiszer-gazdasági termékek — világpiaci ára jelentősen csök­kent, s a külpiacokon értékesített olajszármazékokért is a korábbinál 30—40 százalékkal kevesebbet fizet­tek a vevők. A szárazság miatt a korábbinál kisebb volt a mezőgaz­daság exportárualapja, s ez az idén és jövőre mintegy 250—300 millió dollár veszteséget okoz a külkeres­kedelemben. A belső okokkal kapcsolatban a tárca vezetője kifejtette: a termelés a mezőgazdaságban és az iparban egyaránt elmaradt a tervezett szint­től, a hatékonyság nem növekedett a megfelelő mértékben, s a termék­­szerkezet átalakítása is a kívánatos­nál lassabban megy végbe. Fokozza a gondokat, hogy a külpiaci vesz­teségek ellensúlyozására nincs kellő szélességű exportáru-kínálatunk. Juhár Zoltán belkereskedelmi mi­niszter szóbeli kiegészítőjében hang­súlyozta: az élelmiszerekből válto­zatlanul jó, az iparcikkekből javuló szín­vonalú volt az ellátás idén, s tü­zelőből is kellő mennyiség állt a lakosság rendelkezésére. A belke­reskedelem a tervezettnél 2,5 szá­zalékkal nagyobb forgalmat bonyo­lított le. Az árszínvonal-emelkedés mintegy 5,5 százalékos volt, vagyis az előirányzatnak megfelelően ala­kult. A kívánatosnál kisebb előrelé­pés tapasztalható azonban az áru­cikkek minőségének javulásában, a fogyasztók megkárosításának csök­kenésében. Kiemelkedő évet zárt az idegen­­forgalom, a bevételi többlet meg­haladta a 190 millió dollárt, illetve a 320 millió rubelt. Ebben a siker­ben nagy szerepet játszott az ide­genforgalmi, szállodaipari vállalatok javuló munkája. A vitában felszólalók közül Kiss Imre (Borsod-Abaúj-Zemplén me­gye) annak a véleményének adott hangot, hogy a lakosság egyes ré­tegei az 5,5 százalékosnál magasabb árszínvonal-növekedést érzékelnek. Békési Istvánné (Pest megye) az áfészek gondjairól szólva kifejtette: hiába termelnek több nyereséget a tervezettnél ezek az egységek, a korszerűsítésre, a bérfejlesztésre nem jut több pénz. Javasolta, hogy az alapellátást szolgáló szövetkeze­tek, vállalatok az érdekeltségi alap­jukból kevesebb adót fizessenek, s az így fennmaradó pénzt fordíthas­sák üzlethálózatuk fejlesztésére. Pol­gárán József (Pest megye) arra hívta fel a figyelmet, hogy az élelmiszer­­gazdaságban a népgazdasági átlag­tól elmarad a keresetszint-emelke­­dés, s ennek következtében itt fo­kozódik a létszámhiány, s így egyre több kis boltot kénytelenek bezárni. Hellner Károly (Budapest), a bi­zottság titkára hangsúlyozta: a lét­számhiány miatt a 40 órás munka­idő bevezetésére nem is gondolhat­nak az élelmiszer-kiskereskedelem­ben dolgozók. Gázsity Milutinné (Baranya megye) felszólalásában ar­ra hívta fel a figyelmet, hogy a szö­vetkezeti kereskedelemben tevé­kenykedők bére jóval elmarad az állami szektorban foglalkoztatotta­kétól. Csipkó Sándor (Bács-Kiskun megye) javasolta, hogy a falusi, ta­nyai élelmiszer-ellátásba vonják be a magánkereskedőket, s adókedvez­ménnyel ösztönözzék őket erre a vállalkozási formára. A vitában felszólalt még Mag Pál (Csongrád megye), Keserű Já­nosáé, a Magyar Kereskedelmi Ka­mara elnökségi tagja, Medgyessy Péter pénzügyminiszter-helyettes, Pulai Miklós, az Országos Tervhi­vatal elnökhelyettese és Szilvasán Pál, a Szövosz főtitkárhelyettese. Csökkenteni kell az infrastrukturális ellátás különbségeit A környezet- és természetvéde­lem, valamint a településfejlesztés jövő évi terveit és lehetőségeit, a tanácsok ezzel kapcsolatos felada­tait vitatta meg Straub F. Brúnó elnökletével keddi parlamenti ülé­sén az Országgyűlés településfejlesz­tési és környezetvédelmi bizottsága. A tanácsi terveket ismertető be­számolóhoz Békesi László pénzügy­miniszter-helyettes fűzött szóbeli kiegészítést. Kiemelte, hogy a ta­nácsok jól gazdálkodtak, idei alap­vető feladataikat teljesítik, a kitű­zött célok jó része várhatóan meg­valósul. A tanácsok jövőre csaknem kilencmilliárd forinttal többel gaz­dálkodhatnak, mint az idén. Craveró Róbert, az Országos Terv­hivatal elnökhelyettese a tanácsok településfejlesztési tennivalóiról szólva hangsúlyozta: fontos feladat marad az urbanizációs folyamat szé­lesítése, az infrastrukturális ellátás­ban meglevő különbségek felszámo­lása, a gazdaságilag elmaradott tér­ségek fejlesztése. Ez utóbbi prog­ram továbbvitelére jövőre 360 mil­lió forint jut, főként Szabolcs-Szat­­már és Borsod-Abaúj-Zemplén me­gye részesül ebből, de számottevően fejlődhet Békés, Baranya, Somogy és Vas megye is. Az Országos Vízügyi Hivatal írá­sos előterjesztéséhez kapcsolódva Kovács Antal államtitkár, az OVH elnöke rámutatott: a felszíni vizek minősége jórészt kedvezően válto­zott, a Dunáé azonban Budapesttől lefelé, a Tisza vize pedig Szolnok és Szeged alatt romlott. A Balaton vize — az intézkedé­sek hatására — a Keszthelyi öböl és a part menti sáv kivételével — el­ső osztályúvá vált. A bős—nagyma­rosi vízlépcső nagyberuházásra jö­vőre 4,3 milliárd forintot fordíta­nak. Víztakarékossági okokból fog­lalkoznak azzal, hogy a lakosság a vízkitermelési költségekből az eddi­gieknél nagyobb részt vállaljon. Perczel György, az Országos Kör­nyezet- és Természetvédelmi Hiva­tal elnökhelyettese kiemelte, hogy a középtávú terv környezetvédelmi feladatainak előkészítése, beruházá­sainak indítása megfelelő ütemben halad. A vitában felszólaló: Lakatos László (Győr-Sopron megye), Ba­logh László (Pest megye), Dauda Sándor (Budapest), Vida Miklós (Bu­dapest), Sasvári József (Komárom megye), Győrffy László (Vas me­gye), Berdár Béla (Pest megye), Jantner Antal építésügyi és város­­fejlesztési miniszterhelyettes, Hör­­cher Ferencné, az ENSZ Habitat Iroda kelet-európai regionális köz­pontjának vezetője. (MTI) 5 Lopjuk az időnket Az utóbbi hónapokban több rendeletet módosítottak, jó néhány új intézkedést jelentet­tek be a munkaidőalap védelmé­ben. Érthetően megszaporodtak az e témával foglalkozó újság­cikkek, interjúk, rádió- és tévé­­komment­árok. Felkértük Tímár Jánost, a Közgazdaságtudomá­nyi Egyetem munkagazdaságta­­ni professzorát, fejtse ki véle­ményét a munkaidő védelméről. A tv-híradó nézői tegnap este már hallhattak erről néhány gondolatot a szerzőtől, aki az alábbi cikkben részletesebben is kifejti véleményét. Ha a munkaidőnek az utóbbi ti­zenöt-húsz évben történt csökkené­sét és jelenlegi időtartamát vizsgál­juk, akkor a munkaidő „védelme” igencsak indokolt. Az 1968-ig fenn­álló 48 órás heti munkaidőt azóta négy alkalommal csökkentettük, mi­közben emelkedett a fizetett szabad­ságnapok és pihenőnapok száma. A szocialista országok közül ma már Magyarországon a legrövidebb a törvényes munkaidő. Az idén a tör­vényes munkaidőalap nem éri el az 1900 órát, egy év teljes időtartamá­nak alig több mint ötödét. A tény­legesen ledolgozott idő természete­sen még kevesebb. A munkana­poknak mintegy kilenc százaléka esik ki négyötödrészben betegség, to­vábbi­­tizedrésze fizetett, de nem sza­badság jellegű, újabb tizede pedig nem fizetett, de engedélyezett vagy igazolatlan hiányzások miatt. Vagy­is a ledolgozott napok száma már csak 225 körül van­, a ténylegesen teljesített munkaórák száma pedig — túlórák nélkül — mintegy 1750 óra. Törvényes hiányzások Ezt tovább csökkentik a munka­nap közbeni hiányzások,­hiszen köz­tudott, hogy a dolgozók közül so­kan késve érkeznek vagy hamarabb hagyják el munkahelyüket, és sok­sok tízezer azoknak a száma, akik személyes ügyeik intézése miatt hiá­nyoznak a munkanap egy részében. E „törtnapi” hiányzás, vállalati ta­pasztalatok alapján­, a teljes mun­kaidőalap másfél-két százalékára be­csülhető. Ez annyi, mintha minden­nap hetvenezer-százezer dolgozó hiá­nyozna teljesen a munkából. Ezt is beszámítva egy dolgozó teljesített munkaideje alig több évi 1700 órá­nál, és túlórával együtt is csak kis­sé haladja meg az 1800 órát. Ez alig több, mint a jóval fejlet­tebb és gazdagabb nyugat-európai országokban. A gazdasági fejlődés élcsoportjába feltört Japánban és más, dinamikusan fejlődő kelet- és délkelet-ázsiai országokban viszont az évi ledolgozott munkaidő 2200— 2400 óra között van, vagyis húsz­­harminc százalékkal haladja meg a hazai átlagot. A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a munkaidő főként azért olyan alacsony ma hazánkban, mert 1968 és 1984 között összesen körülbelül 17 százalékkal csökkentettük. E tekin­tetben nemcsak lépést tartottunk az általános szociális fejlődéssel, hanem kissé előre is szaladtunk. Ezt az elég­gé megrövidített munkaidőt tehát nagyon is indokolt „védeni”. Kérdé­ses azonban, hogy kitől, kivel szem­ben. A munkaidő hosszát saját törvé­nyeink határozzák meg, és a hiány­zások túlnyomó része is „törvényes”. Bizonyos, hogy vannak táppénzcsa­lók, lógósok, igazolatlanul mulasztók, akik valóban „lopják” a munkaidőt, de a munkaidő nem emiatt csökkent oly gyorsan. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy elnézőek le­gyünk a fegyelmezetlenkedőkkel szemben, sőt minden okunk megvan rá, hogy a leghatározottabban meg­követeljük a munkarend betartását. Nem kevésbé indokoltak azok az erőfeszítések, amelyek a hiányzások csökkentésére irányulnak; rendet kívánnak teremteni a hivatalok, in­tézmények, szolgáltató szervezetek, üzletek félfogadási, illetve nyitva tartási idejében, korlátozni kíván­ják a dolgozók munkaidő alatti igénybevételét. A munka szervezet­lensége, a gazdasági érdektelenség, a „társadalmi munka” téves értelme­zése miatt ezekben az esetekben nem annyira a dolgozók „lopják az időt”, hanem e szervezetek „lopják” a dol­gozó állampolgárok idejét. Ez a rend­csinálás a társadalom, az állam, a vállalatok és az egyének közös ér­deke. Ha ily módon akár csak egy­két százalékkal is csökken a mun­kaidő-veszteség, már az sem kevés: évente ötven-százezer ember mun­kájának megfelelő többlettermelést eredményeznének. Ha figyelmesen elemezzük a „munkaidő védelmére” hozott ren­delkezéseket és intézkedéseket, ezek­ből az is kiderül, hogy sajátos tár­sadalmi-gazdasági viszonyaink kö­zött a munkaidőt nemcsak azokkal szemben kell védeni, akik „lopják” azt, és nemcsak azoktól az állami, társadalmi és gazdasági szervezetek­től kell védelmezni, amelyek maguk is indokolatlanul veszik igénybe a dolgozók munkaidejét. A rendelke­zések a vállalati vezetőkkel szemben is védeni óhajtják a munkaidőt. Kor­látozzák a vezetők hatáskörét a fel­mondási idő alatti munkavégzés fel­mentésében, a munkaidő alatti eltá­vozás engedélyezésében, a szabad­ságidő kiadásában és így tovább, mivel gyakorlati tapasztalatok bizo­nyítják: a vállalatok és még inkább más intézmények vezetői nem köve­telik meg határozottan, a törvényes munkaidő ledolgozását. Gazdaságunkban még nem érvé­nyesülnek kellően a gazdaságosság és a jövedelmezőség követelményei. A munkaidő-gazdálkodásban is megmutatkozik, hogy gazdasági re­formunk lassú és következetlen vég­rehajtása miatt a termelőeszközök tényleges tulajdonosi felelősségét még mindig csak a Janus isten ket­tős arcát viselő központi államhata­lom képviseli. Miben is áll ez a ket­tősség? Amikor az állam „szociális arcát” mutatja felénk, akkor a gaz­dasági feltételektől akár függetlenül is csökkentheti a munkaidőt, és el­néző a munkaidőt „törvényesen” igénybevevőkkel szemben. Ha pedig „gazdasági arculatával” fordul a dolgozók felé, akkor teljesebb mun­kaidő-kihasználást, termelékenység­­et, jövedelmezőséget követel. Az utóbbi módon képviselt össztársadal­mi érdekhez viszonyítva a hivatalok, intézmények, vállalatok vezetői és beosztottai viszont egyaránt „bér­munkások”, akik közvetlenül és rö­vid távon elsősorban a keresetek nö­velésében, a munkaidő és a munka­teljesítmények korlátozásában érde­keltek, és így is viselkednek. Mindez azonban távolról sem je­lenti azt, hogy hazánkban az embe­rek keveset dolgoznak. Az ötmillió körüli foglalkoztatott — minden já­rulékos teljesítményt (túlóra, vgmk stb.) beszámítva — tavaly, megkö­zelítőleg kilencmilliá­rd munkaórát teljesített. Ez azonban csak az az idő, amit a munkások, alkalmazot­tak és szövetkezeti tagok a munka­helyükön eltöltenek. A munkaidőn kívüli idő ugyanis nem „szabad­idő”, amit művelődésre, szórakozás­ra, pihenésre lehetne fordítani. Nyolcmilliárd óra a háztartásban Először is sok időbe telik a közle­kedés, különösen, ha késnek a vona­tok, autóbuszok, ez a közlekedési idő csaknem harmadával növeli a tulaj­donképpeni munkaidőt. Ami ezek után megmarad, az még mindig nem szabadidő. Mert itt van a második gazdaság, a szocialista szektoron kí­vüli munkatevékenység. Hazánkban a családoknak csaknem a fele rend­szeresen dolgozik a háztáji gazdasá­gokban és a kisgazdaságokban. A lakások több mint háromnegyedét a lakosság építi fel. A majd kétmillió­hétszázezer magántulajdonban levő családi ház és lakás, a sok millió háztartási gép és elektromos készü­lék, az egymillió-négyszázezer sze­mélygépkocsi karbantartásának, ja­vításának nem kis része saját mun­kával, vagy a második gazdaság más szektoraiban, fusizással, fekete mun­kával történik. Mindez a rengeteg munka — becslések szerint — meg­haladja az évi négymilliárd munka­órát. És az ezután fennmaradó idő még mindig nem szabadidő! A munkából hazatérő dolgozókat várja a háztartás. Ez pedig a mun­kaerő társadalmi újratermelését szolgáló nélkülözhetetlenül fontos „gazdaság” még akkor is, ha az itt végzett munkáért nem jár mun­kabér. A háztartási munka vo­lumene nagyon jelentős, csaknem annyi, mint az egész első gaz­daságé, egy év alatt mintegy nyolc­milliárd óra. Ha mindezeket össze­gezzük, kiderül, hogy a társadalmi újratermelés teljes időalapja évente megközelítőleg 24 milliárd óra, vagy­is az emberek több mint másfélszer annyit dolgoznak munkaidőn kívül, mint munkaidő alatt. Tehát inkább túl sokat, mint keve­set dolgozunk, csak nem elég haté­konyan, főleg a „főmunkaidőben” a munkahelyünkön, márpedig a szocia­lista szektor teljesítményének növe­kedése nélkül nincs előrelépés a gaz­daságban, de még a „munkaidő vé­delmében” sem. Éppen ezért kell le­szögezni, hogy az időt elsősorban magunktól és egymástól „lopjuk”! A kialakult viszonyok szorításában a dolgozó nők a gyermekneveléshez, a család ellátásához szükséges idő egy részét azért „lopják el”, hogy egész napos munkát vállalhassanak. Ami­kor pedig szorítja őket a háztar­tás, a gyerekek gondozásának sok­szor elháríthatatlan feladata­, akkor a munkaidő egy részét „lopják” el azért, hogy valahogyan, eleget tehes­senek a családi kötelezettségeiknek. A férfiak főként a második gazdaság javára „lopnak”­­időt vagy energiát a munkahelyüktől. Gondoljunk csak az építőipari munkásra, aki tavasz­tól őszig szinte minden hétvégi pi­henőnapján valahol maszekok A fa­lun lakó ipari munkásra, aki kis­gazdaságban fóliázik, sertést hizlal és így tovább. Műszakszám És egy különösen nagy veszteség­gel még nem is foglalkoztunk. Az eddigieknél is jóval nagyobb ugyan­is az a veszteség, amely a munka­idő kihasználatlanságából ered. Ez részben a munka szervezetlensége, az anyag-, rendelés-, gép- és munka­eszköz-ellátás hiányosságai és zava­rai, részben a dolgozók fegyelmezet­lensége, a lógások miatt következik be. További veszteségforrás az, hogy hazánkban alacsony és csökkenő a két és több műszakban dolgozók, je­lentéktelen a részmunkaidőben és rugalmas munkaidőben foglalkozta­tottak száma és aránya. Ez főként társadalmunk konzervativizmusával, merev struktúrájával, a gazdasági érdekviszonyok fejletlenségével, a munkaerőpiac felszínén megjelenő tartós munkaerőhiánnyal és végül, de nem utolsósorban gazdasági me­chanizmusunk korszerűsítésének las­sú előrehaladásával függ össze. Úgy tűnhet, hogy nagyon messzi­re rugaszkodunk el a szocialista szektorbeli „munkaidő védelmének” kérdésétől. Gondoljuk azonban vé­gig: a társadalmi, gazdasági fejlődés anyagi alapját minden országban, a modern, nagy gazdasági szervezetek (ami korántsem azonos a túlcentrali­zált és monopolhelyzetű vállalatok­kal), a korszerű bank- és pénzinté­zeti hálózat, a kutatás-fejlesztés és oktatás intézményei határozzák meg. Itt összpontosulnak minden ország­ban a legkorszerűbb termelőeszkö­zök, a vezetés és irányítás, valamint a tudomány és technika fejlődését meghatározó szellemi kapacitások. E szervezetek intenzív, termelékeny és gazdaságilag hatékony munkája nél­kül nincs gazdasági növekedés és társadalmi fejlődés. A munkaidő „védelme” ezért Magyarországon in­dokoltan állítja a középpontba a szo­cialista szektorban végzett munkát, de ez — bizonyították az eddigiek — csak az egymáshoz kapcsolódó és egymással összefüggő szektorok és te­vékenységek újszerű együttműködé­sével, működésük hatékonyságának növelésével érhető el. A törvényes munkaidő jobb kihasználására irá­nyuló akciók tehát csak abban a mértékben hozhatnak eredményt, amennyiben azok a társadalmi-poli­tikai és gazdasági reform egészé­nek előrehaladásához kapcsolódnak. Egymással összefogva A munkaidő csak ebben a széles összefüggésben „védhető” meg ered­ményesen. Ha nem így történik, ak­kor értelmét veszíti a kérdés, „ki lopja a munkaidőt”? és „ki lopja a­­mi munkaidőnket”? Ez esetben ugyanis — végső soron — egymástól lopjuk azt, amit lehet, ahelyett, hogy egymással összefogva termelnénk meg azt a többletet, amelyből min­denki számára több juthat holnap, mint tegnap. Tímár János cikke sok olyan gondolatot tartalmaz, amely a mindennapi tapasztalatokban gyökerezik. Vannak bizonyára, akik az elmondottak egyikét­­másikát vitatják, mások saját élményeikkel, tapasztalataikkal tudják kiegészíteni, teljessé ten­ni a képet. Ezért a tv-híradóval közösen, vitára bocsátjuk e cik­ket. A hozzászólásokból elindul­va a tv-híradó minden kedden és pénteken összeállít egy-egy képes véleménycsokrot, lapunk pedig szerdán és szombaton kö­zöl szemelvényeket. Reméljük, olvasóink sok tapasztalattal, gondolattal járulnak hozzá, hogy kevesebb legyen életünkben az „üresjárat”: az olyannyira drága időt valóban hatékony munkára, a családra, a kultúrálódásra, a szórakozásra, a pihenésre hasz­nálhassuk fel. Várjuk leveleiket „Lopjuk az időnket” jelzéssel.

Next