Népszabadság, 1987. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-24 / 46. szám
1987. február 24., kedd NÉPSZABADSÁG Vuk Stefanovic Karadzic éve Jugoszláviában (Belgrádi tudósítónktól.) A jugoszláv parlament 1987-et Karadzic évének nyilvánította. Az egész országra kiterjedő ünnepségek már megkezdődtek, és egész esztendőben tartanak. Vuk Stefanovic Karadzic szerb író, filológus, néprajzkutató — mert róla van szó — kétszáz esztendeje (1787. november 26-án) Trsicsben született, és 1864. február 8-án Bécsben halt meg. Az újabb kori szerb művelődés megalapozója, az első szerb nyelvtan és helyesírás összeállítója, az 1804. és az 1815. évi népfelkelések részvevője és történetírója, fáradhatatlan népdal-, mese- és közmondásgyűjtő volt. Az élő népnyelvet tette az irodalom nyelvévé. A mai kisdiákok is tanulják alapelvét: „Úgy írj, ahogy beszélsz, és úgy beszélj, ahogy írsz.” Karadzic életműve egyfajta művelődési forradalom. Döntő szerepet játszott a szerb nép szellemi felszabadításában. Nem véletlen, hogy keveseknek jutott az a megtiszteltetés, ami neki a késői utódok csak keresztnevén említik. Az évfordulós ünnepségek három központi rendezvényét (közülük a február 8-i már lezajlott) országos bizottság szervezi. De emellett szinte minden városban emlékbizottság alakult a helyi megemlékezések szervezésére. Ezek közül kiemelkedett a legrégibb szerb irodalmi és közművelődési egyesület, a Matica Srpska néhány nappal ezelőtt Újvidéken megtartott Vuk-emlékgyűlése. Széles körű visszhangot keltett, hogy az újvidéki Fórum most hasonmás kiadásban megjelentette Székács József Szerb népdalok és hősregék című műfordításkötetét, amely Karadzic gyűjtése nyomán készült, és legelőször 1836-ban Budapesten került az olvasók kezébe. Jugoszláviában és külföldön már megkezdődtek azok a tudományos ülések, amelyek Vuk Karadzic életművével (az irodalomban, nyelvészetben, történelemben, néprajzban és földrajzban) foglalkoznak. A szlavisták hagyományos szeptemberi nemzetközi találkozóját a tudós munkásságának szentelik. A belgrádi tévé tizenkét részes sorozatot készített Vnk életéről. A jugoszláv múzeumok közös erővel emlékkiállítást hoznak létre, amelynek anyagát tucatnyi városban bemutatják. Különösen gazdag az iskolai ünnepségek programja. Igen jelentős vállalkozás Karadzic negyven-kötetnyi életművének kiadása, amiből eddig 15 kötet hagyta el a nyomdát. A tervek között szerepelt Vuk-alapítvány létesítése, s néhány új szobor felállítása is. Karadzic Európa-szerte sok elismerésben részesült, kontinensünk 14 számottevő tudományos és művelődési intézetének volt a tagja. Az UNESCO e tény ismeretében tavalyi szófiai konferenciáján hozott határozatában Vuk születésének 200. évfordulóját jelentős művelődési világeseménynek nyilvánította. Márkus Gyula A thrák kultúra emlékei Tanácskozás a Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban (Munkatársunktól.) Magyar és bolgár tudósok részvételével hétfő délután kerekasztalbeszélgetést rendeztek Budapesten, a Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központ Népköztársaság úti helyiségében. A találkozón a bulgáriai thrák kultúra emlékeiről és a rájuk vonatkozó legújabb bolgár kutatási eredményekről Alekszandar Fel, a Bolgár Tudományos Akadémia Thrák Intézetének igazgatója és Iván Marazov művészettörténész tartott előadást, valamint bemutatták a két szerző Thrákia és a thrákok című könyvét, amelyet a Gondolat Kiadó jelentetett meg magyarul. A nemzetközi ókortudományban a thrákológia bolgár iskolája az 1970-es évek elejétől jelentős tényező lett, a bolgár kutatási eredmények a nemzetközi érdeklődés előterébe kerültek. A bolgár múzeumok híres thrák kincseit a világ több országában bemutatták. 1978- ban a Szépművészeti Múzeumban is láthattunk ezekből válogatást Thrák kultúra és művészet címmel. Népművészet Ifjú Mestere pályázat A KISZ Központi Bizottsága a Művelődési Minisztériummal, a Népművelési Intézettel és a Népi Iparművészeti Tanáccsal közösen pályázatot hirdet a Népművészet Ifjú Mestere cím elnyerésére. A pályázat célja, hogy elősegítse az ifjúság körében a népművészeti alkotó és előadói tevékenységet, a nemzeti hagyományok ápolását és továbbfejlesztését. A feltételek: minden kategóriában pályázhatnak egyének és alkotócsoportok (maximum hat fő). A pályázatra 30 éves korig lehet nevezni az előadóművész kategóriában, s 35 éves korig a tárgyi alkotóművészet kategóriában. Beküldési határidő: a nagyméretű tárgyak, tárgyegyüttesek kategóriában április 15., az előadó-művészeti és a tárgyi népművészeti kategóriában május 5—9. Cím: KISZ Központi Művészegyüttesszékháza, 1174 VII., Rottenbiller utca 16—22. Az érdeklődök a részletes pályázati kiírást a megyei művelődésiközpontoktól, valamint a megyei KISZ-bizottságoktól kaphatják meg. (MTI) Senki többet... Úgy látszik, a televízió nem győzi játékkal ellátni saját magát, illetve nézőit. A jövőben kölcsönveszi a rádió régi, tizenöt esztendős, jól bevált játékműsorát. A Senki többet? Harmadszor! ezután minden második alkalommal a televízióban fog jelentkezni. Pedig Egri János, Rózsa György, Vágó István igyekezetéből akad éppen elég játék a televízióban amúgy is. Csakhogy mindből délutáni játék lett, függetlenül attól, hogy olyan különleges műveltségi színvonalat és rétegeket mozgat-e meg, mint például az Elmebajnokság, vagy olyan kevéssé igényel előzetes ismereteket, mint a Legyen szerencsénk! Valamennyi szűkebb érdeklődési körre számíthat, mint ahányan este a televízió előtt akarják tölteni idejüket. Az erre a célra valaha jól megfelelt nagy országos vetélkedők az utóbbi időkben nem sikerülnek igazán, vagy látványos kudarcba fulladnak. Kereshetjük ennek az okát magukban a vállalkozásokban is, kisüthetjük, miért nem alkalmas egyik vagy másik ilyen próbálkozás rá, hogy milliókat ültessen a képernyők elé, és ott tartson. Valaha az Elektromos Művek fogyasztásmérőin lehetett leolvasni a közvéleményt egy-egy játékos kérdésben, s arról ábrándozhattunk, hogy eljön az az idő, amikor fontos problémák eldöntéséhez is ily módon kérik ki a véleményünket. Igaz, vagyoni cenzus szerinti szavazás volt ez, hiszen akinek több volt az elektromos fogyasztója, annak nagyobb befolyása lehetett az eredményre, mégis a közvetlen demokrácia aranykort idéző utópiáját sejtette. Ma talán nemcsak azért nincsenek ilyen játékos népszavazások, mert túlságosan drága az energia, hogysem játsszunk vele, s nem is csak azért, mert az aranykor közeli eljövetelében sem hiszünk annyira, hanem azért is, mert differenciáltabbá vált a társadalom, illetve differencáltsága ma szembetűnőbb, mint néhány évvel, évtizeddel ezelőtt. Az úgynevezett közízlés — ha egyáltalán még annak lehet mondani — megosztottabb, következésképpen az igények is változatosabbak. Az esti főműsorba szánt játékok valóban rendre csődöt mondtak, vagy legfeljebb félsikert értek el, s meg is találhatták szembeszökő belső hibáikat. De ezek is vajon nem abból fakadtak-e, hogy készítőik már eleve nem tudták, nem tudhatták, mit is vár el tőlük a néző, a társadalom? A Senki többet? Harmadszor nagyon kulturált, a maga egyszerű, jól áttekinthető szerkezetével igen hatásos játék, sem nem igényel tudományos-művészeti kuriózumok iránti érdeklődést, mint az Elmebajnokság, sem nem alpári, mint a Televarieté játékbetétei. Csak éppen mégis inkább délután hat órára való, mintsem este nyolcra. •f1 Valószínűleg figyelmetlenségem az oka, de azért a beharangozás sem lehetett túlságosan hatékony, hogy nem vettem észre, mi is a poén abban, hogy a televízió ismét egyenes közvetítéseket ad színházi estékről. Így véletlenül jöttem rá, hogy a Színházi este... című vállalkozás milyen nagyszerű lehetőséget rejt magában. Csütörtök este a Mentők soros adagja után, amelyet gyermekeim el nem mulaszthattak, gondoltam, belenézek Remenyik Zsigmond darabjának, Az atyai háznak nyíregyházi előadásába. Az egyenes adás természetesen önmagában nem sokban különbözött attól, mintha felvételről ment volna a darab. A lényeg azonban nem is ez, hanem hogy a közvetítés riportműsor keretébe foglaltatott. Sajnáltam hát utólag, hogy elmulasztottam azokat a beszélgetéseket, amelyek az előadás előtt, illetve a szünetben zajlottak, s amelyekre csak a visszautalásokat hallhattam. Nem tudom hát azt sem megítélni, hogy a műsor mennyire használta ki az általam vélt lehetőségeit, közel vitt-e annyira a darabhoz, a szerzőhöz és nem utolsósorban az előadást létrehozó művészekhez, a nyíregyházi színházhoz, amennyire azt elvárnám. Maga a keret azonban feltétlen lehetőséget nyújt rá, hogy a színház valóban megszólaljon a képernyőn. Mert rég tudott, hogy a színházi produkció nem a függönnyel kezdődik és végződik, ha egyáltalán van még függöny. Az üres nézőtér előtt felvett vagy stúdióban rekonstruált színházi produkció tehát nemcsak az előadás atmoszféráját nélkülözi, nemcsak a nézőtérnek a színpadra is visszaható feszültségének van díjával, de végképp nem nyújthatja a színházi környezet atmoszféráját. S ezt bizonyára a ruhatárban és a büfében felsorakozó, az előcsarnokban ődöngő nézőkről készített snittek sem pótolhatják. De a jól megválasztott partnerekkel célratörően vezetett beszélgetések egyegy színház szellemi atmoszférájához vihetnek közel, s ezen át egyegy távoli város szellemébe is betekinthetünk. Zappe László it • I ■ Kovács Éva keramikusművész kiállításának megnyitása 26-án, csütörtökön lesz a Csepel Galériában. □ iMa este hat órai kezdettel a Műcsarnok Art kinója bemutatja a Történet című filmet. A vetítést követő beszélgetésen az Art kinó meghívott vendégei: Ember Judit, a film rendezője és Vekerdi Tamás pszichológus. A Péli Ildikó festőművész és Győrbíró Enikő keramikusművész kiállítása Csepelen, az Iskola Galériában (XXI., Rákosi Endre utca 138.) tekinthető meg március 13-ig. A Ma este a Magyar Állami Hangversenyzenekar koncertet ad Dmitrij Racev szovjet zongoraművész közreműködésével a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban. • A Derkovits-ösztöndíjasok beszámolója március 1-ig látható az Ernst Múzeumban (Nagymező utca 8.). •A Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész alkotásaiból nyílt meg kiállítás hétfőn Budapesten, a Kaesz Gyula FaipariSzakmunkásképző Intézet aulájában. A Szabadfoglalkozású Képző- és Iparművészek pártszervezetével kialakított, immár hagyományosan jó kapcsolat eredményeként több mint egy évtizede rendeznek képzőművészeti bemutatókat az Egressy úti intézményben. Holnap este fél nyolckor a Resti Vigadóban Dráfi Kálmán zongoraestjét rendezik meg. ■ Kurucz Imre festőművész kiállítása Derecskén, a Kisgalériában tegnaptól tekinthető meg. □ Kovács Déneshegedűestje lesz a Zeneakadémia nagytermében 27-én, péntek este fél nyolckor. Közreműködik Bársony László mélyhegedűn és aMagyar Kamarazenekar. Hangversenymester: Tátrai Vilmos. A Budaházi Tibor grafikáiból nyílik meg ma kiállítás Zalaegerszegen, a városi művelődési központban. A Gaál Imre festő- és grafikusművész emlékkiállítása a Pesterzsébeti Múzeumban látható március 25-ig. • Bóta Katalin népi iparművész kiállítása a debreceni Kölcsey Ferenc Művelődési Központban 26- án, csütörtökön nyílik meg. • Horváth Lajos festőművész kiállítása a miskolci Szőnyi István Teremben 26-tól látható. ♦ Ősidők tanúi címmel kiállítás nyílik meg ma Tatabányán, a Közművelődés Házában. A bemutatót, amelyet a Természettudományi Múzeum és a Komárom Megyei Munkásmozgalmi és Ipartörténeti Múzeum közösen rendezett meg, március 22-ig tekinthetik meg az érdeklődők. 7 KÖNYVSZEMLE írta: Plutuo* ésvuty Mielőtt sort kerítenék a februárra kiválasztott könyvek jellemzésére, szeretném önkritikusan korrigálni december 30-i könyvszemlém egyik tévedését. Azt írtam a Corvina Kiadó sorozatáról, hogy a Salvat-féle spanyol művészettörténet magyar fordítása tizennégy kötetben jelenik meg. AZ ÉRETT RENESZÁNSZ címet viselő, most megjelent második kötet után (amely spanyolul a hatodik) valójában még nyolc kötet van hátra, tehát a számozatlan „magyar Salvat”-sorozat is tízkötetes lesz. A spanyol eredetivel való összefüggés tisztázása már csak azért is szükséges, mert Az érett reneszánsz 107. lapján „előző kötetként” természetesennem Az antik világ művészetét tárgyaló első magyar kötetre, hanem arra A korai reneszánsz címűre történik utalás, amely magyarul majd csak később lát napvilágot. Az eredeti kötetszámozás elmaradásából szerencsére nem támad nagyobb bonyodalom, aminthogy jelentéktelen sajtóhiba egy helyt a firenzei dóm nevének elírása is. Újólag hangsúlyozom, hogy az efféle apró szeplők mit sem vonnak le a hatalmas képanyaggal illusztrált kötetek tartalmi s könyvművészeti értékéből. Illusztrációira most sem lehet találóbb jelzőm a káprázatosnál. Huszonöt évvel ezelőtt, Szauder József tanácsára, éjt nappallá tevő, hosszú utazást tettem, hogy egy észak-szicíliai kisvárosban láthassam Antonello da Messina fantasztikus szemvillanású férfiképmását. Azóta sem kerültek elém az eredeti da Messina-képek színeinek élességét megközelítő olyan tökéletes másolatok, mint most a Salvat-művészettörténetben. A spanyol és a magyar kiadó méltó partnereként ezért is elismeréssel említendő a technikai kivitelezés műhelye, a Kossuth Nyomda. Ami Az érett reneszánsz képzőművészetének összefoglalását illeti, az a magas szinten népszerűsítő igénynek ugyancsak kiválóan megfelel. A kitűnő fejezetek közül is kiemelkedik a spanyol reneszánsz és a velencei festészet tárgyalása. Emma Micheletti többek között ily láttató dinamizmussal írja le Tiziano egyik képét: „Az izzó szín itt szinte csomóssá válik azoktól a heves csapásoktól, amlyeket már nem is ecsettel, hanem energikus ujjaival vetett oda. A kép szinte torokszorítóan ábrázolja a férfi erőszakos szenvedélyét és a nő kétségbeesett elutasítását.” Az érett reneszánsz érett fordítója Bárdosi Vilmosné Horányi Krisztina, de hogy a főszövegtől három csillaggal elválasztott rövid magyar kiegészítést ki írta, az most nem derül ki a könyvből. A skót származású angol művészettörténész, Kenneth Clark merész című könyve, a NÉZETEIM A CIVILIZÁCIÓRÓL a Gondolat Kiadó jóvoltából jelent meg magyarul (kifogástalan szakszerűséggel fordította Falvay Mihály). Esztendeje is elmúlt, hogy napi olvasmányként tartom a kezem ügyében, mintegy késleltetve a pillanatot, amikor a bírálattal „elidegeníten". Nem hiszem, hogy csak nekem lenne kedvenc könyvem a Nézeteim a civilizációról, mert bámulatra méltó szaktudás és előadói fantázia jellemzi ezt a voltaképpen „csak" ismeretterjesztő művet. Clark olyan felkészült és ideális ismeretközlő, akinek „rögtönzött” szövegét szinte szedőgépbe lehet diktálni; aminthogy volt is elhangzott változata „nézeteinek": a könyv televíziós sorozat nyomán készült, képernyőn még 1969-ben közvetítették Angliában. Clark előadói varázsának egyik titka alighanem az, hogy hangsúlyozottan a mából és saját tudósi-emberi élményei szemszögéből tekint a régiség és a közelmúlt civilizációjára. Tolsztojhoz egy fennmaradt ősfilm kockáit végigpergetve közelít („Láthatjuk, hogyan beszél parasztokkal, hogyan üli meg a lovát, s hogy milyen boldogtalanul sétál a feleségével"). Karsh híres Einstein-fényképéről Rembrandt jut eszébe („Hol is láttuk ezt az arcot? Hát persze, az öreg Rembrandtnál"); Mozart „iszonyatos kis gipszmellszobrát" össze kell törnie, hogy a giccses udvaroncarcot felválthassa az igazi („Iskolás koromban magam is vettem egy ilyen szobrocskát, de amikor először hallgattam a g-moll kvintettet, rájöttem, hogy ezt a darabot mégsem írhatta a kandallópárkányomon álló sikkes, fehér figura, és a szobrocskát a papírkosárba hajítottam"). Megkülönböztető vonása Clark „nézeteinek" az a jellegzetesség is, hogy nem ájuldozik a művészettörténet örök bálványai előtt. A zseniális Dürerről például megállapítja: „korántsem az a jámbor német kézművesfajta, aminek régebben képzelték. Hogy mást ne mondjunk, nagyképű volt és mérhetetlenül hiú." Merész állítását meggyőző önarcképelemzésekkel támasztja alá. Találó szókimondással jellemzi Dürer Szent Jeromos-rajzát is: „Jellegzetes erasmusi szoba: tiszta, napfényes, takaros; a temérdek párna éppen nem kolostorba illő." Clark önmagáról sem ítél elfogulatlanabbul, hogy skót származék, mint megannyi nagy angliai szellem, ezzel éppúgy nem átall dicsekedni, mint megvallani, hogy maga is hiú természet... Táj és történelem, civilizáció és művészet hazai hagyományairól és emlékeiről maradandóan és élményszerűen szólni, ehhez sem kívántatik csekélyebb felkészültség, mintha az egyetemes reneszánsz vagy az európai szellem teljesítményeit értelmezzük. Ennek az igényességnek a jegyében izmosodott meg nálunk a szülőföld-ismertetés műfaja, s bár vannak provinciális túlzásai, java termésére a józan mérték és a tágabb összefüggések érzékeltetése jellemző. A Tankönyvkiadó 1972-ben indult (most Benkő Attila által szerkesztett) Szülőföldünk sorozata a sikeres kísérletek közül való: a múlt század végi „szülőföldismék”hez képest szinte enciklopédikus ismeretanyagot közvetít, s világosan kialakult műfaja is: az antologikus, képes olvasókönyv. A legutóbbi kétrészes kötet, a SZÜLŐFÖLDÜNK, A TISZÁNTÚL Másíts László és Gácsér József szerkesztésében állítja rendbe azokat a dokumentumokat, amelyek hazánknak ezt a nagy történelmi tájegységét ismertetik meg az ifjabb olvasókkal. Gácsér Józsefnek Békés és Csongrád jutott, Masits László a szolnoki, a hajdú-bihari, a szabolcsi és a partiumi részek krónikása. Ez a nagyobb terület kínálta a mozgalmasabb szerkesztés lehetőségét, következésképpen a Masits László jegyezte kötet a változatosabb anyagot felölelő, Gácsér Józsefé pedig a szabályosabb, a szemelvényeket tekintve egyneműbb. Érthető ez, hiszen hasonlítsuk csak össze példának okáért Debrecen történelmének folytonosságát a hódoltság után elnéptelenedett Békés megye helyzetével. Anélkül, hogy a II. kötet összeállítójának érdemeit kisebbíteném, a művészettörténész Masits László teljesítményét méltatom. Művészi kompozícióba rendezett (Kölcsey Himnuszával kezdődő, Veres Péter próza versével berekesztett) könyve a bátorligeti ősláptól a debreceni Atommagkutató Intézetig fogja át a Tiszántúl nagyobbik részének történelmét, föld- és néprajzát, irodalom- és művelődéstörténetét. A gazdag és sokféle anyagot leleményesen csoportosító szerkesztő felfogását mindenekelőtt a tágasság, a Hortobágy horizontján túltekintő szemlélet és a szülőföldünkre vonatkozó külföldi vélekedések számontartása jellemzi. Dunántúli tájakra vezérlő könyvkalauzaink is vannak bőséggel (a Tankönyvkiadó sorozatában Tüskés Tibor írta meg 1980-ban a Dunántúl-kötetet), ZALA MEGYE azonban többet érdemelne, mint amit kapott eddig. Fel kell hát figyelnünk a helyi kezdeményezésekre. Németh József és Lackner László könyvei, a Zala megye műemlékei és a Barangolás Zalában immár második kiadásban jelennek meg Zalaegerszegen, és hasonlóképpen összetartozók, mint a két Tiszántúl-kötet. Lackner László olvashatatlanul picire sikeredett minikönyvként is kiadott munkája gyakorlati idegenforgalmi kézikönyv, Németh Józsefé tudományos igényű összegezés. A megyei múzeumigazgató nagy kutatói hozzáértéssel és szemérmes szeretettel veszi sorra Zala említést érdemlő műemlékeit. Egerszeg mezőváros XVI. századi temetőkertjének köveiről még azt is számon tartja, hogyan kerültek a körmendi vár falába, majd onnan a zalai vasútépítkezésekre. A kis „kőtörténeti” kitérő — akárcsak a könyv egésze — stilárisan is megmunkált („A halottak nyugalmát őrző, majd harci eszközzé kényszerült kövek negyedfélszáz esztendő múlva vasúti töltéssé szelídültek”), s ez az igényesség Németh József kötetének joggal dicsérhető erénye. Egyenrangú szerzőtársa a fotóművész Szabóky Zsolt, sötét tónusú képei közül több táj - és templomfénykép igazi remeklés.