Népszabadság, 1987. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-01 / 127. szám

1987 június 1., hétfő NÉPSZABADSÁG Elhunyt Alfonzó Életének 76. évében vasárnap haj­nalban váratlanul elhunyt Alfonzó. Markos József érdemes művész. Temetéséről később intézkednek.­ ­ A nagy nevettetők titka abban van, hogy az élet drámáit fs visszá­járól tudják ábrázolni. Mondják, a­ bohóc komédiázását csak egy haj­szál választja e­l a tragikumtól, de azt a hajszálat pahassetm lépi át. Leg­feljebb csak egyszer. A halál pilla­natában. A clown, Markos József, akit min­denki csak Alfonzoként ismert, meg­halt. S ez a­z­­a pillanat, amikor alak­ját végérvényesem­­a szívünkbe zár­juk. Mert berme összesűrűsödött a­ történelem, mindaz, amit átélhet­tünk Európának ezen a felén az el­múlt hetvenöt évben, ő maga sokat tett azért — noha gyakran laikatat­­lanul is, vagy kényszerűségből —, hogy sokoldalúan formálja ezt az idolt. Volt akrobata, pankrátor, pan­tomimes, parodista, s ki tudja, hány­féle mezben próbálta még ki tehet­ségét. Hogy aztán laz legyem, amire ez a tehetség végül is elhivatottá, tette, s aminek büszkém vallotta ma­gát mindig is: bohóc. Furcsa, kesernyés ízű, groteszk ha­tású művészet volt az övé. Nem táp­lálkozott soha másból, mint a való életből. Mestere volt a sűrítésnek, az olyan helyzet- és jellemformáló képességnek, amely akár egy jól el­talált mozdulattal fejez ki bonyo­lult emberi viszonyokat. Nem vé­letlen, hogy tévé- és filmszerepein kívül talán paródiáinak emléke ma­rad fenn emlékezetünkben. S tegy­­egy szlogenje — ,,Maradjanak ülve". ..Nekem teljesem mindegy„Idefi­gyeljenek, emberek!” —, amely a pillanatnyi közhangulatot, életérzést fejezte ki, s egy időre szállóigévé vált. A Vidám Színpad tagja volt 1951- től. A filmezést még korábban kezd­te. Játszott főszerepeket is. Ke­ménykalap és krumpliorr című film­je díjakat is aratott. Hatvanéves ko­rában elszakadt a Színháztól, a kö­zönséggel azonban, mely Alfonzóban önmagát is ünnepelte, elválasztha­tatlanul összeforrt. A hetvenötödik­ születésnapjára rendezett jutalom­­játék, amelynek még nemrégiben tapsolhattunk, fényesen bizonyította ezt. Szép, méltó búcsúzás volt. Kórusbemutató Debrecenben Szakmunkásképző iskolák kórusai­nak részvételével Vándor Sándor fesz­ttiválhangversenyt rendezett a hét végén Debrecenben a Kórusok Országos Tanácsa, az Országos Pe­dagógiai Intézet és a helyi Kölcsey Ferenc Művelődési Központ. A Ván­dor Sándor kórusverseny az amatőr dalosmozgalom legnagyobb rendez­vénye: az idén például kétszázöt­ven kórusban tizenkétezer énekes lépett a közönség elé. (MTI) CSAPDA A NÉZŐN­EK Katona József Színház: Három lány kékben Básti Juli visszeresre sminkelt lá­bakkal, viseltes hacukában, lesimí­­tott, ápolatlan hajjal veszekedik. Szirtes Ági divatjamúlt, műbőr mi­niszoknyában, aranyfoggal, szőkén és punkos gesztusokkal próbálja ré­szeg férjét kordában tartani, Udva­ros Dorottya gondoktól megviselt arccal, ócska bútorok között rohan­­gászik: így kezdődik a három lány története, hideg, kék fényben egy düledező nyaraló előterében. Nem egyszerűen a köznapi gondok mikro­világába csöppenünk Ljudmila Pet­­rusevszkaja darabjában. Ezek a lányok — másod-unokatestvérek — nem ál­talában az élettel viaskodnak, ha­nem egymással is. Most például a nyaraló újrafelosztásán civakodnak, mivel Ira lakrésze száraz, Szvetlá­na és Tatjana meg (gyerekeikkel) beázó tető alatt húzták meg eddig magukat. A cselből, fenyegetésből, vádaskodásokból épülő manőver most még nem ér célt, de a lakás­­foglalók nem adják fel. Különben is minden aprósággal gyötrik egy­mást: miért verekszik a gyereked, a tied kezdte, nem, az övé, a bicikli gumiját is felhasította, sőt a háziné­ni macskáját is megnyuvasztotta va­laki ... Közben Ira kisfia lázas, s az asszony, mint holdkóros csak ar­ra tud figyelni, hogy valahogy el­lássa gyerekét. Tatjana férjében fel­robban a vodka, a nyaraló háziné­nije (Fjodorovna — Törőcsik Mari), mint egy magnetofon meséli hóbor­tos történeteit rokonairól, dugi pén­zéről, macskájáról. Köznapi hor­ror . . . A stemplikhez szokott néző (és kritikus) tudatába azonnal beugra­nának az ide illő fogalmak: natura­lizmus, mikrorealizmus vagy eny­hébben: riportszerűség. Ám hamar meggyőződhet róla, hogy az ilyen beskatulyázás ezúttal nem működik. Kétségtelen, hogy Petrusevszkaja az élet apróbb-nagyobb rémségeivel bí­belődik, de ezek a „naturalista" ele­mek mindig áttűnnek valami félig komikus, kicsit kínos vagy éppen groteszk megvilágításba. A második rész elején Ira anyja egyedül ül szo­bájában és telefonon panaszkodik­­ arra, hogy halálos beteg, hogy lánya magára hagyja, hogy fél a kórháztól. A litánia hátborzongató, már-már sajnálnánk is, mikor megérkezik Ira. Ám a panaszáradat nem marad ab­ba, inkább felerősödik, a telefonálás most már vádbeszéd, az anya lá­nyával perel, bár csak telefonál. S miközben Ira kirámolja az asztalra a sokféle finomságot, anyja azt búg­ja a telefonba, hogy lánya éhezteti. A köznapi rémségből egy ironikus csavarral valami más lett, a szavak­nak más értelmük lett — mondjuk az, hogy a szeretetvágy terrorizál, a mama megjátssza a beteget, hogy va­lami kis melegséget csikarjon ki lá­nyából. Igen ám, de pár jelenettel később kiderül, hogy a mama való­ban beteg, sőt utolsó pillanatban ro­hant a kórházba és így hajszál vá­lasztotta el a súlyosabb szerencsét­lenségtől. A groteszk panasz, amit megmosolyogtunk — igaznak bizo­nyult és máris egy újabb dimenzió nyílt a darabban. Ira története különben is olyan, mintha színét és fonákját felváltva mutatná meg a darab. Ráakaszkodik egy férfi, épp mikor a legnagyobb bajban van beteg gyereke mellett. És a férfi (Nyikolaj Ivanovics, Sín­kó László) nyers egyszerűséggel sej­teti, mit akar, nem tágít, szemtelen, de van valami ordenáré bája is: gyógyszert kínál, még narancsait is felkínálja ... Ira persze kidobja, és mi úgy érezhetjük, hogy igaza van, micsoda szörnyű alak. Csakhogy ké­sőbb Ira kiszökik hozzá, sőt hosz­­szabb kalandja is szövődik ezzel a férfival, ami majdnem kisfia életé­be kerül. Végül a férfi szakít vele. Mi történt itt valójában? — kérdi Petrusevszkaja. Ő maga nem segít, csak két látszatértelmezés segít. Az egyik: a gonosz férfi elcsábítja a szerencsétlen, magára maradt asz­­szonyt. A másik: a felelőtlen anya kalandokat keres egy nős férfival, miközben gyereke halálán van ... Egyik értelmezés sem stimmel per­sze, az igazság e látszatok mögött van, de hogy mi ez az igazság, azt a nézőnek kell kitalálnia, ellesett gesztusokból, elejtett szavakból. Ira igazi története nem fogalmazódik meg sem monológokban, nem szól róla rezonőr útbaigazító használati utasítása, és persze nem is azonos a naturalistának tűnő helyzetekkel sem. Hogy itt valami mélyebbet kell keresnünk, arra már a darab bájos keretjátéka, a kisgyerek szürrealista meséi is figyelmeztetnek, melyek az egyes képek között, a sötétben szó­lalnak meg, hangszalagról. A könnyű megfejthetőség látszatát nem is a darab kínálja: ezek a mi beidegzett ítélkezési sémáink. Mi akarjuk így látni ezt a sorsot, eh­hez szoktunk, köznapi látásmódunk ilyen sematikusan kezeli az egyedi sorsok bonyolultságát, nem kíváncsi a ki nem mondott rejtőzködő egy­­szeriségre. A darab viszont arra kényszerít bennünket, hogy belás­suk: ezek a sémák nem működnek, csak mi erőlködünk, hogy a felszín­hez tapadó címkékkel lássuk el az élet zavaró vagy fájdalmasan ku­sza tényeit, hogy nyugtunk legyen tőlük. Valójában Ira és a férfi több is, kevesebb is, mint ahogy mi be­skatulyáznánk őket. Mellesleg még az a furcsaság is színezi a képet, hogy a néző az egykori „szoc. reál­”-nak hitt kate­góriákat akarja ráhúzni a színpa­don látott figurákra, azok meg lép­­ten-nyomon megcáfolják ezt az igye­kezetét, mert az írói látásmód radi­kálisan mélyebb, igazabb emberké­pet sejtet és kér számon a nézőtől. Olyat, melyről ezek a már elavult sémák lefoszlanak. Nem remekmű Petrusevszkaja darabja, de elemen­táris frissességével, a csehovi és go­­goli látásmód ironikus feltámasztá­sával, kíméletlenségével és bölcses­ségével igazolja, hogy méltó folyta­tója az orosz és szovjet irodalom groteszk hagyományainak. A Katona József Színháznak kézre áll ez a kócos, kusza sorsokat pil­lanatképek töredékeiben bemutató darab. Ascher Tamás rendezése csak felerősítette a látható és a rejtett közötti különbségeket. Elidőzik egy­­egy pillanatra a kínos jelenetek gro­teszk komikumánál, így például Ira telefonon,a fürdőhelyről a zuhogó eső­re panaszkodik több ezer kilométer­re levő anyjának. Egy ott várakozó fiatalember csak egy pillanatra fel­néz a verőfényes égre — a poén halk, de mélyre világít. Ira szeret „mesélni”, életét is így komponálja. A ki nem mondott rétegek így jut­nak szóhoz, így hívják fel figyel­münket arra, hogy itt nem is a sza­vakba öntött panaszokra kell figyel­nünk — mögöttük ki nem élt vá­gyak, elrontott életek, titkos remé­nyek szálait kell keresnünk. Udvaros Dorottya rejtélyes figu­raként mutatja meg Ira alakját. Látszatra csak éli az életét, impul­­zív és szótlan, gyerekes álmai, kínzó vágyai vannak, de hogy valójában kicsoda, azt csak sejthetjük. De épp ez a meghatározatlan identitás teszi izgalmassá játékát. Sinkó Lászlóé az előadás legjobb alakítása. Görcsösen próbál lezser lenni, hiszen ő a nagy csábító, ám közben összeszedegeti a kedvese által elhullajtott morzsákat, nehogy anyósa megtalálja az árul­kodó nyomokat; lelkesen mesél „nagyvonalú” kalandjairól, melyek­ben egy szakszervezeti tagkönyv bé­lyegei játsszák a kulcsszerepet. Va­lami ormótlan báj és kíméletlen önzés vegyül játékában a korlátolt­sággal. Törőcsik Mari monoton be­széddallamával, végtelen történetei­vel egy már elmúlt világ dimenzióját nyitja a középgenerációra. Básti Juli (Szvetlána) elszánt, darabos asz­­szonyként fogja fel figuráját, akit magányos küszködése tett kemény­­nyé, ám aki ha kell, ha igényli va­laki, boldogan segít. Máthé Erzsi (Ira anyja) házisárkánykodása, pa­naszkodásba csomagolt agresszivitá­sa kitűnő. Szirtes Ágnes (Tatjana) és Gáspár Sándor (Tatjana férje) hangos és közönséges, fonákján vi­szont mindkettejük játéka teli van rejtett iróniával, humorral. Szlávik István díszletei jól találták el a sti­lizált tér konkrét szerkezetét, amin valahol a naturalista kosz és a me­sebeli szürrealizmus között helyez­kedik el. A sivárság süt szürke fa­lairól, kietlen nyaralóbeli „tenger­partjáról". Szakács Györgyi jelme­zei nem igyekeztek poént gyártani az ízléstelenségből, karaktereket je­leznek elsősorban. .. , Almási Miklós Sinkó László és Udvaros Dorottya. ERDEI KATALIN FELVÉTELE ­ Csak a falak hiányoznak? Beszélgetés egy kortárs képzőművészeti múzeumról Világszerte elfogadott gyakorlattá vált, hogy a múzeumok állandó ki­állításai nemcsak az elmúlt korok lezárt, értékelt művészeti folyama­tait tárják a közönség elé, hanem a jelen vagy a félmúlt művészeti termésének javát is. Olyan műveket tehát, amelyek feltehetően a későb­bi értékítélet szerint is meghatáro­zó szerepet játszanak a képzőmű­vészet arculatának formálásában. Több nagyvárosban alapítottak kor­társ gyűjteményeket, vagy ahogy gyakrabban nevezni szokták: mo­dern művészeti múzeumokat. Hazánkban többfelé megtalálhatjuk a kortárs művészet állandó bemu­tatóhelyeit. Ezek azonban csak egy­­egy irányzat, korszak vagy je­lentősebb alkotó műveit foglalják magukba. Olyan gyűjtemény mind­eddig nem jött létre, amely teljes­­körűen reprezentálná a hazai képző­művészet jelenkori főbb vonulatait. A művészeti szakma és a nagykö­zönség egyaránt régóta hiányol egy ilyen önálló bemutatót, amely az értékek kiválasztásával, a közízlés formálásával jelentős szerepet tölt­hetne be. Nemrégiben egy interjú kereté­ben éppen ezeken a hasábokon me­rült fel egy igazai­ központi kortárs gyűjtemény megalapításának lehető­sége Budapesten. Felkerestük a Mű­velődési Minisztérium képzőművé­szeti osztályának vezetőjét, Horváth Györgyöt, hogy arról érdeklődjünk, a kulturális kormányzat elképzelé­sei között szerepel-e ilyen terv, s ennek megvalósítása során milyen nehézségekkel kell számolni? Vidéken és a fővárosban ? Tapasztalom, hogy a szak­emberek körében számos kérdésben eltérő vélemény alakult ki egy jö­vőbeni kortárs művészeti múzeum­mal kapcsolatban. Mintha nem vol­na kellően tisztázott egy ilyen in­tézmény esztétikai, művészetpoliti­kai rendeltetése; az sem világos, hogy mely időszakra terjedjen ki gyűjtőköre; és sok egyéb között még az is kérdéses, milyen kapcsolat le­gyen a majdani központi és a már meglevő regionális gyűjtemények között? Kezdjük talán az utóbbival.­­ Magyarországon jelenleg nyolc olyan múzeumi intézmény van, amely a kortárs művészet alkotásai körében országos gyűjtési joggal ren­delkezik. Ezek sorában olyan ha­tározott irányultsággal, profillal ki­alakított vidéki képzőművészeti gyűjteményeket említhetnék, mint például a magyar aktivizmus és ko­ra avantgárd alkotásain alapuló pé­csi vagy a későbbi avantgárd törek­véseket felvonultató székesfehérvá­ri, a kortárs grafika és festészet je­lentős alkotásait, továbbá a Kon­dor Béla-hagyaték egy részét magá­ban foglaló miskolci múzeumi anyag; a győri Patkó Imre-gyűjtemény; a Szombathelyi Képtár, mely elsősor­ban Dési Huber és Derkovits mun­kásságát mutatja be; a sajátos színt képviselő alföldi festőiskola Hódme­zővásárhelyen látható darabjai, és így tovább. Ezek külön-külön is szá­mottevő értéket képviselnek, to­vábbfejlesztésük is — a már kiala­kult bázison — kívánatos. E gyűj­temények kialakításában, gyarapítá­sában eddig segítséget nyújtott a minisztérium, elsősorban az állami vásárlások révén, amelyek anyaga­it jórészt ezekben a múzeumokban és más közintézményekben helyez­tük el. Szándékunkban áll ezt a se­gítséget a jövőben is megadni.­­Ami pedig a budapesti kortárs anyagot illeti, elsőként a Nemzeti Galéria gyűjteményéről kell szólni. Ennek alapját éppen harminc év­vel ezelőtt teremtették meg, amikor a korábbi Fővárosi Képtár és a Szépművészeti Múzeum XIX—XX. századi gyűjteményének anyagait egyesítették. Ez a bázis azóta jelen­tős mértékben kiszélesedett olyan főművekkel, amelyek képesek a felszabadulást követő művészeti fo­lyamatok szinte mindegyik fő vo­nulatáról beszámolni. Ugyanakkor jelentősnek mondható művészettör­téneti szempontból az az anyag is, amelyet a kiscelli kastélyban őriz­nek, a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményében, igaz, ez elsősor­ban a főváros történetéhez kapcsoló­dó képzőművészeti alkotásokat fog­ja össze, de ezen felül számos más, igen jó képet, grafikát, szobrot tar­talmaz. Ezt egészítik ki még olyan kiemelkedő alkotók munkásságát bemutató állandó kiállítások, mint amilyen például a Budapest Galé­ria szervezetében létesült Varga Im­­re-házban látható. Nagy vonalak­ban ez a kép tárul elénk, ha a kor­társ művészetek múzeumáról gon­dolkodunk. — Az érdeklődő tárlatlátogatónak az a benyomása, hogy talán elsősor­ban a Nemzeti Galéria feladata vol­na egy központi gyűjtemény létre­hozása. — Ez több szempontból látszik ésszerűnek. A Galéria kiállításai a nemzeti művészettörténetbe vezet­nek be az államalapítástól a felsza­badulásig, illetve a hatvanas éve­kig. Ehhez elvben kapcsolható len­ne a legutóbbi évtizedek törekvé­­seinek bemutatója. S noha a Galé­ria gyűjteménye ezt lehetővé ten­né — hiszen részben a miniszté­rium támogatásával folyamatosan vásárolt és vásárol új műveket —, jelenleg nincs szabad kiállítótere, amelyben még egy állandó kiállítást berendezhetne. Értékviták hiányzó fóruma Ugyanakkor más elképzelések is felmerültek. A főváros is jelentke­zett azzal a szándékával, hogy ön­álló kortárs gyűjteményt hozna lét­re, amely a Budapesti Történeti Mú­zeum említett anyagán alapulna, s a Budapest Galéria szervezeti kere­tébe tartozna. Egy ilyen megoldás­nál kétségtelen előny a Budapest Galéria kiállítási tevékenysége, az alkotóművészekkel kialakult mun­kakapcsolata. Mégis célszerűbbnek látszik egy új gyűjteményt ott el­helyezni, ahol a szakmai feltárás, gondozás, restaurálás stb. feltételei már kialakultak, vagyis egy már meglevő múzeumban. Hallani olyan vélekedéseket is — ezek zömmel művészektől erednek —, hogy a kortárs bemutató az élő magyar művészet teljességét képvi­selje. Tehát nem múzeumi jellegű, művészettörténetileg átgondolt kiál­lítást szorgalmaznak, hanem egy ál­landó szalont, ahol — némi túlzással — mindenki jelen van. — Azt hiszem, ezen a ponton vá­lik el a szervezeti kérdésektől az igazi szakmai problematika. Való­jában mit értsünk kortárs művésze­ti gyűjteményen? — Ez döntő kérdés. Kiállításpoli­tikánk, művészettörténeti közéle­tünk gyengeségei közé tartozik, hogy a kortárs művészetet bemu­tató kiállításaink nem kellően elemző szándékúak. Nem mindig vállalják az értékek közötti válasz­tás, az értékek alapján történő ori­entálás felelősségét. Többször elő­fordult, hogy egyesek ezt a felada­tot az állami vásárlásokra kívánták korlátozni, számon kérve azokon egyfajta értékrendet, ami a művé­szeti élet mechanizmusában nem mindig tudott kikristályosodni. Hol­ott csak akkor lehetnek az állami vásárlások — a mecenatúra e fon­tos eszközei — az értékek tekinte­tében megbízhatóbbak, ha a művé­szeti bemutatókon, az azokat kísérő viták során alakulnak ki, formá­lódnak az értékrendek. Itt tehát a kulturális politika számára is feszí­tő gondról van szó, amelynek meg­oldásához nagyban hozzájárulna egy elemző, értékfeltáró, vitára serken­tő állandó kortárs bemutató. Ebben mód nyílna külföldi kiállítások fo­gadására is, ami lehetővé tenné ha­zai és külföldi tendenciák összeha­sonlítását, megmérettetését. Éppen ezért a kulturális irányítás program­jában — ha még nem is kellő konk­rétsággal — szerepel ez a terv. Állandó és változó­ tárlat — korábbi művészeti korszakok műveit — több-kevesebb biztonság­gal — ma már meg tudjuk ítélni. Ám a kortárs művészetek szemünk előtt zajló áramlásaiban sok az eset­legesség, ritkán lehet végleges ér­tékítéletet megfogalmazni. S ha egy múzeumban — a Nemzeti Galéria különösen jó példa erre — a biz­tos értékek szomszédságában a bi­zonytalanok is helyet kapnak, ez szükségképpen értékzavarokhoz ve­zethet. — Kétségtelen, a jelen és a kö­zelmúlt művészeti folyamataiban ne­héz biztonsággal tájékozódni. Úgy vélem, hozzávetőleg másfél évtize­des távlat szükséges ahhoz, hogy a minőség, az érték tekintetében tu­dományosan megalapozott véle­ményt tudjunk alkotni. Persze ez sem lehet „végleges". Ennek alap­ján azt lehet mondani, hogy a het­venes évek elejéig-közepéig tudjuk biztonsággal nyomon követni, érté­kelni a művészeti életben történt eseményeket, s ennek dokumentálá­sához megítélésem szerint rendelke­zünk megfelelő anyaggal. — Gondolom, hazai művészek al­kotásairól lehet szó. — Igen, mert ezen kívül nekünk nincs — néhány nagy külföldi mú­zeummal ellentétben — számottevő nemzetközi kortárs anyagunk. Bár meg kell jegyezni, hogy ha volna kortárs múzeumunk, talán e téren is számíthatnánk változásra. Visszatérve az előbbi problémá­hoz: feltehetően két részből álló ál­landó kortárs bemutatóra volna szükség — a meglevő, múzeumi gyűjteményektől elkülönített helyen. Az egyik rész az úgynevezett törzs­anyagot tartalmazná, a jelentősebb vonulatokat fölmutató főműveket. A másik pedig a még vitatható, elem­zendő újabb törekvéseket, alkotáso­kat. Természetesen az utóbbi állan­dó kiállítás időszakonként módosul­na, felfrissülne, így tölthetné be nélkülözhetetlen szerepét a közízlés alakításában, az értékek kiválasztá­sában. És itt szeretnék visszautalni a vi­déki gyűjtemények helyzetére. Úgy gondolom, a központi kortárs be­mutató e gyűjtemények gondolói számára is kedvező lenne abból a szempontból, hogy jobban összpon­tosíthatnák figyelmüket saját kör­nyezetükre, az ott felfedezhető mű­vekre. A vidéki életmű-kiállítások is jól kiegészíthetik a központi gyűj­teményt, hiszen hitelesen tudósít­hatnak egy-egy művészi pálya tel­jes ívéről, amiből a központi mú­zeum legfeljebb bizonyos szakaszo­kat, esetleg csak egyes alkotásokat mutatna be, a teljes művészeti fo­lyamat részeként. — Hadd legyek kissé tamásko­­dó, amikor azt mondom, talán lát­szatra túl sok elvi probléma gyűlt fel, noha valójában csak egyetlen gyakorlati gond van: nincs az ál­lamnak elegendő pénze kortárs mű­vészeti múzeumra. — Jelenlegi gazdasági viszonyaink valóban nem­ kedvezőek egy ilyen terv megvalósításához. De azt azért hadd mondjam el, hogy nem kell monumentális épületre gondolni, amely hatalmas beruházási összeget igényel. A kulturális létesítmények közül talán a múzeum a legolcsób­ban létrehozható, hiszen alig kell hozzá több, mint tiszta fehér fal. S ami a falra, a belső terekbe ke­rül, már jórészt megvan. Varsányi Gyula

Next