Népszabadság, 1987. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-01 / 127. szám
1987 június 1., hétfő NÉPSZABADSÁG Elhunyt Alfonzó Életének 76. évében vasárnap hajnalban váratlanul elhunyt Alfonzó. Markos József érdemes művész. Temetéséről később intézkednek. A nagy nevettetők titka abban van, hogy az élet drámáit fs visszájáról tudják ábrázolni. Mondják, a bohóc komédiázását csak egy hajszál választja el a tragikumtól, de azt a hajszálat pahassetm lépi át. Legfeljebb csak egyszer. A halál pillanatában. A clown, Markos József, akit mindenki csak Alfonzoként ismert, meghalt. S ez aza pillanat, amikor alakját végérvényesema szívünkbe zárjuk. Mert berme összesűrűsödött a történelem, mindaz, amit átélhettünk Európának ezen a felén az elmúlt hetvenöt évben, ő maga sokat tett azért — noha gyakran laikatatlanul is, vagy kényszerűségből —, hogy sokoldalúan formálja ezt az idolt. Volt akrobata, pankrátor, pantomimes, parodista, s ki tudja, hányféle mezben próbálta még ki tehetségét. Hogy aztán laz legyem, amire ez a tehetség végül is elhivatottá, tette, s aminek büszkém vallotta magát mindig is: bohóc. Furcsa, kesernyés ízű, groteszk hatású művészet volt az övé. Nem táplálkozott soha másból, mint a való életből. Mestere volt a sűrítésnek, az olyan helyzet- és jellemformáló képességnek, amely akár egy jól eltalált mozdulattal fejez ki bonyolult emberi viszonyokat. Nem véletlen, hogy tévé- és filmszerepein kívül talán paródiáinak emléke marad fenn emlékezetünkben. S tegyegy szlogenje — ,,Maradjanak ülve". ..Nekem teljesem mindegy„Idefigyeljenek, emberek!” —, amely a pillanatnyi közhangulatot, életérzést fejezte ki, s egy időre szállóigévé vált. A Vidám Színpad tagja volt 1951- től. A filmezést még korábban kezdte. Játszott főszerepeket is. Keménykalap és krumpliorr című filmje díjakat is aratott. Hatvanéves korában elszakadt a Színháztól, a közönséggel azonban, mely Alfonzóban önmagát is ünnepelte, elválaszthatatlanul összeforrt. A hetvenötödik születésnapjára rendezett jutalomjáték, amelynek még nemrégiben tapsolhattunk, fényesen bizonyította ezt. Szép, méltó búcsúzás volt. Kórusbemutató Debrecenben Szakmunkásképző iskolák kórusainak részvételével Vándor Sándor feszttiválhangversenyt rendezett a hét végén Debrecenben a Kórusok Országos Tanácsa, az Országos Pedagógiai Intézet és a helyi Kölcsey Ferenc Művelődési Központ. A Vándor Sándor kórusverseny az amatőr dalosmozgalom legnagyobb rendezvénye: az idén például kétszázötven kórusban tizenkétezer énekes lépett a közönség elé. (MTI) CSAPDA A NÉZŐNEK Katona József Színház: Három lány kékben Básti Juli visszeresre sminkelt lábakkal, viseltes hacukában, lesimított, ápolatlan hajjal veszekedik. Szirtes Ági divatjamúlt, műbőr miniszoknyában, aranyfoggal, szőkén és punkos gesztusokkal próbálja részeg férjét kordában tartani, Udvaros Dorottya gondoktól megviselt arccal, ócska bútorok között rohangászik: így kezdődik a három lány története, hideg, kék fényben egy düledező nyaraló előterében. Nem egyszerűen a köznapi gondok mikrovilágába csöppenünk Ljudmila Petrusevszkaja darabjában. Ezek a lányok — másod-unokatestvérek — nem általában az élettel viaskodnak, hanem egymással is. Most például a nyaraló újrafelosztásán civakodnak, mivel Ira lakrésze száraz, Szvetlána és Tatjana meg (gyerekeikkel) beázó tető alatt húzták meg eddig magukat. A cselből, fenyegetésből, vádaskodásokból épülő manőver most még nem ér célt, de a lakásfoglalók nem adják fel. Különben is minden aprósággal gyötrik egymást: miért verekszik a gyereked, a tied kezdte, nem, az övé, a bicikli gumiját is felhasította, sőt a házinéni macskáját is megnyuvasztotta valaki ... Közben Ira kisfia lázas, s az asszony, mint holdkóros csak arra tud figyelni, hogy valahogy ellássa gyerekét. Tatjana férjében felrobban a vodka, a nyaraló házinénije (Fjodorovna — Törőcsik Mari), mint egy magnetofon meséli hóbortos történeteit rokonairól, dugi pénzéről, macskájáról. Köznapi horror . . . A stemplikhez szokott néző (és kritikus) tudatába azonnal beugranának az ide illő fogalmak: naturalizmus, mikrorealizmus vagy enyhébben: riportszerűség. Ám hamar meggyőződhet róla, hogy az ilyen beskatulyázás ezúttal nem működik. Kétségtelen, hogy Petrusevszkaja az élet apróbb-nagyobb rémségeivel bíbelődik, de ezek a „naturalista" elemek mindig áttűnnek valami félig komikus, kicsit kínos vagy éppen groteszk megvilágításba. A második rész elején Ira anyja egyedül ül szobájában és telefonon panaszkodik arra, hogy halálos beteg, hogy lánya magára hagyja, hogy fél a kórháztól. A litánia hátborzongató, már-már sajnálnánk is, mikor megérkezik Ira. Ám a panaszáradat nem marad abba, inkább felerősödik, a telefonálás most már vádbeszéd, az anya lányával perel, bár csak telefonál. S miközben Ira kirámolja az asztalra a sokféle finomságot, anyja azt búgja a telefonba, hogy lánya éhezteti. A köznapi rémségből egy ironikus csavarral valami más lett, a szavaknak más értelmük lett — mondjuk az, hogy a szeretetvágy terrorizál, a mama megjátssza a beteget, hogy valami kis melegséget csikarjon ki lányából. Igen ám, de pár jelenettel később kiderül, hogy a mama valóban beteg, sőt utolsó pillanatban rohant a kórházba és így hajszál választotta el a súlyosabb szerencsétlenségtől. A groteszk panasz, amit megmosolyogtunk — igaznak bizonyult és máris egy újabb dimenzió nyílt a darabban. Ira története különben is olyan, mintha színét és fonákját felváltva mutatná meg a darab. Ráakaszkodik egy férfi, épp mikor a legnagyobb bajban van beteg gyereke mellett. És a férfi (Nyikolaj Ivanovics, Sínkó László) nyers egyszerűséggel sejteti, mit akar, nem tágít, szemtelen, de van valami ordenáré bája is: gyógyszert kínál, még narancsait is felkínálja ... Ira persze kidobja, és mi úgy érezhetjük, hogy igaza van, micsoda szörnyű alak. Csakhogy később Ira kiszökik hozzá, sőt hoszszabb kalandja is szövődik ezzel a férfival, ami majdnem kisfia életébe kerül. Végül a férfi szakít vele. Mi történt itt valójában? — kérdi Petrusevszkaja. Ő maga nem segít, csak két látszatértelmezés segít. Az egyik: a gonosz férfi elcsábítja a szerencsétlen, magára maradt aszszonyt. A másik: a felelőtlen anya kalandokat keres egy nős férfival, miközben gyereke halálán van ... Egyik értelmezés sem stimmel persze, az igazság e látszatok mögött van, de hogy mi ez az igazság, azt a nézőnek kell kitalálnia, ellesett gesztusokból, elejtett szavakból. Ira igazi története nem fogalmazódik meg sem monológokban, nem szól róla rezonőr útbaigazító használati utasítása, és persze nem is azonos a naturalistának tűnő helyzetekkel sem. Hogy itt valami mélyebbet kell keresnünk, arra már a darab bájos keretjátéka, a kisgyerek szürrealista meséi is figyelmeztetnek, melyek az egyes képek között, a sötétben szólalnak meg, hangszalagról. A könnyű megfejthetőség látszatát nem is a darab kínálja: ezek a mi beidegzett ítélkezési sémáink. Mi akarjuk így látni ezt a sorsot, ehhez szoktunk, köznapi látásmódunk ilyen sematikusan kezeli az egyedi sorsok bonyolultságát, nem kíváncsi a ki nem mondott rejtőzködő egyszeriségre. A darab viszont arra kényszerít bennünket, hogy belássuk: ezek a sémák nem működnek, csak mi erőlködünk, hogy a felszínhez tapadó címkékkel lássuk el az élet zavaró vagy fájdalmasan kusza tényeit, hogy nyugtunk legyen tőlük. Valójában Ira és a férfi több is, kevesebb is, mint ahogy mi beskatulyáznánk őket. Mellesleg még az a furcsaság is színezi a képet, hogy a néző az egykori „szoc. reál”-nak hitt kategóriákat akarja ráhúzni a színpadon látott figurákra, azok meg lépten-nyomon megcáfolják ezt az igyekezetét, mert az írói látásmód radikálisan mélyebb, igazabb emberképet sejtet és kér számon a nézőtől. Olyat, melyről ezek a már elavult sémák lefoszlanak. Nem remekmű Petrusevszkaja darabja, de elementáris frissességével, a csehovi és gogoli látásmód ironikus feltámasztásával, kíméletlenségével és bölcsességével igazolja, hogy méltó folytatója az orosz és szovjet irodalom groteszk hagyományainak. A Katona József Színháznak kézre áll ez a kócos, kusza sorsokat pillanatképek töredékeiben bemutató darab. Ascher Tamás rendezése csak felerősítette a látható és a rejtett közötti különbségeket. Elidőzik egyegy pillanatra a kínos jelenetek groteszk komikumánál, így például Ira telefonon,a fürdőhelyről a zuhogó esőre panaszkodik több ezer kilométerre levő anyjának. Egy ott várakozó fiatalember csak egy pillanatra felnéz a verőfényes égre — a poén halk, de mélyre világít. Ira szeret „mesélni”, életét is így komponálja. A ki nem mondott rétegek így jutnak szóhoz, így hívják fel figyelmünket arra, hogy itt nem is a szavakba öntött panaszokra kell figyelnünk — mögöttük ki nem élt vágyak, elrontott életek, titkos remények szálait kell keresnünk. Udvaros Dorottya rejtélyes figuraként mutatja meg Ira alakját. Látszatra csak éli az életét, impulzív és szótlan, gyerekes álmai, kínzó vágyai vannak, de hogy valójában kicsoda, azt csak sejthetjük. De épp ez a meghatározatlan identitás teszi izgalmassá játékát. Sinkó Lászlóé az előadás legjobb alakítása. Görcsösen próbál lezser lenni, hiszen ő a nagy csábító, ám közben összeszedegeti a kedvese által elhullajtott morzsákat, nehogy anyósa megtalálja az árulkodó nyomokat; lelkesen mesél „nagyvonalú” kalandjairól, melyekben egy szakszervezeti tagkönyv bélyegei játsszák a kulcsszerepet. Valami ormótlan báj és kíméletlen önzés vegyül játékában a korlátoltsággal. Törőcsik Mari monoton beszéddallamával, végtelen történeteivel egy már elmúlt világ dimenzióját nyitja a középgenerációra. Básti Juli (Szvetlána) elszánt, darabos aszszonyként fogja fel figuráját, akit magányos küszködése tett keménynyé, ám aki ha kell, ha igényli valaki, boldogan segít. Máthé Erzsi (Ira anyja) házisárkánykodása, panaszkodásba csomagolt agresszivitása kitűnő. Szirtes Ágnes (Tatjana) és Gáspár Sándor (Tatjana férje) hangos és közönséges, fonákján viszont mindkettejük játéka teli van rejtett iróniával, humorral. Szlávik István díszletei jól találták el a stilizált tér konkrét szerkezetét, amin valahol a naturalista kosz és a mesebeli szürrealizmus között helyezkedik el. A sivárság süt szürke falairól, kietlen nyaralóbeli „tengerpartjáról". Szakács Györgyi jelmezei nem igyekeztek poént gyártani az ízléstelenségből, karaktereket jeleznek elsősorban. .. , Almási Miklós Sinkó László és Udvaros Dorottya. ERDEI KATALIN FELVÉTELE Csak a falak hiányoznak? Beszélgetés egy kortárs képzőművészeti múzeumról Világszerte elfogadott gyakorlattá vált, hogy a múzeumok állandó kiállításai nemcsak az elmúlt korok lezárt, értékelt művészeti folyamatait tárják a közönség elé, hanem a jelen vagy a félmúlt művészeti termésének javát is. Olyan műveket tehát, amelyek feltehetően a későbbi értékítélet szerint is meghatározó szerepet játszanak a képzőművészet arculatának formálásában. Több nagyvárosban alapítottak kortárs gyűjteményeket, vagy ahogy gyakrabban nevezni szokták: modern művészeti múzeumokat. Hazánkban többfelé megtalálhatjuk a kortárs művészet állandó bemutatóhelyeit. Ezek azonban csak egyegy irányzat, korszak vagy jelentősebb alkotó műveit foglalják magukba. Olyan gyűjtemény mindeddig nem jött létre, amely teljeskörűen reprezentálná a hazai képzőművészet jelenkori főbb vonulatait. A művészeti szakma és a nagyközönség egyaránt régóta hiányol egy ilyen önálló bemutatót, amely az értékek kiválasztásával, a közízlés formálásával jelentős szerepet tölthetne be. Nemrégiben egy interjú keretében éppen ezeken a hasábokon merült fel egy igazai központi kortárs gyűjtemény megalapításának lehetősége Budapesten. Felkerestük a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetőjét, Horváth Györgyöt, hogy arról érdeklődjünk, a kulturális kormányzat elképzelései között szerepel-e ilyen terv, s ennek megvalósítása során milyen nehézségekkel kell számolni? Vidéken és a fővárosban ? Tapasztalom, hogy a szakemberek körében számos kérdésben eltérő vélemény alakult ki egy jövőbeni kortárs művészeti múzeummal kapcsolatban. Mintha nem volna kellően tisztázott egy ilyen intézmény esztétikai, művészetpolitikai rendeltetése; az sem világos, hogy mely időszakra terjedjen ki gyűjtőköre; és sok egyéb között még az is kérdéses, milyen kapcsolat legyen a majdani központi és a már meglevő regionális gyűjtemények között? Kezdjük talán az utóbbival. Magyarországon jelenleg nyolc olyan múzeumi intézmény van, amely a kortárs művészet alkotásai körében országos gyűjtési joggal rendelkezik. Ezek sorában olyan határozott irányultsággal, profillal kialakított vidéki képzőművészeti gyűjteményeket említhetnék, mint például a magyar aktivizmus és kora avantgárd alkotásain alapuló pécsi vagy a későbbi avantgárd törekvéseket felvonultató székesfehérvári, a kortárs grafika és festészet jelentős alkotásait, továbbá a Kondor Béla-hagyaték egy részét magában foglaló miskolci múzeumi anyag; a győri Patkó Imre-gyűjtemény; a Szombathelyi Képtár, mely elsősorban Dési Huber és Derkovits munkásságát mutatja be; a sajátos színt képviselő alföldi festőiskola Hódmezővásárhelyen látható darabjai, és így tovább. Ezek külön-külön is számottevő értéket képviselnek, továbbfejlesztésük is — a már kialakult bázison — kívánatos. E gyűjtemények kialakításában, gyarapításában eddig segítséget nyújtott a minisztérium, elsősorban az állami vásárlások révén, amelyek anyagait jórészt ezekben a múzeumokban és más közintézményekben helyeztük el. Szándékunkban áll ezt a segítséget a jövőben is megadni.Ami pedig a budapesti kortárs anyagot illeti, elsőként a Nemzeti Galéria gyűjteményéről kell szólni. Ennek alapját éppen harminc évvel ezelőtt teremtették meg, amikor a korábbi Fővárosi Képtár és a Szépművészeti Múzeum XIX—XX. századi gyűjteményének anyagait egyesítették. Ez a bázis azóta jelentős mértékben kiszélesedett olyan főművekkel, amelyek képesek a felszabadulást követő művészeti folyamatok szinte mindegyik fő vonulatáról beszámolni. Ugyanakkor jelentősnek mondható művészettörténeti szempontból az az anyag is, amelyet a kiscelli kastélyban őriznek, a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményében, igaz, ez elsősorban a főváros történetéhez kapcsolódó képzőművészeti alkotásokat fogja össze, de ezen felül számos más, igen jó képet, grafikát, szobrot tartalmaz. Ezt egészítik ki még olyan kiemelkedő alkotók munkásságát bemutató állandó kiállítások, mint amilyen például a Budapest Galéria szervezetében létesült Varga Imre-házban látható. Nagy vonalakban ez a kép tárul elénk, ha a kortárs művészetek múzeumáról gondolkodunk. — Az érdeklődő tárlatlátogatónak az a benyomása, hogy talán elsősorban a Nemzeti Galéria feladata volna egy központi gyűjtemény létrehozása. — Ez több szempontból látszik ésszerűnek. A Galéria kiállításai a nemzeti művészettörténetbe vezetnek be az államalapítástól a felszabadulásig, illetve a hatvanas évekig. Ehhez elvben kapcsolható lenne a legutóbbi évtizedek törekvéseinek bemutatója. S noha a Galéria gyűjteménye ezt lehetővé tenné — hiszen részben a minisztérium támogatásával folyamatosan vásárolt és vásárol új műveket —, jelenleg nincs szabad kiállítótere, amelyben még egy állandó kiállítást berendezhetne. Értékviták hiányzó fóruma Ugyanakkor más elképzelések is felmerültek. A főváros is jelentkezett azzal a szándékával, hogy önálló kortárs gyűjteményt hozna létre, amely a Budapesti Történeti Múzeum említett anyagán alapulna, s a Budapest Galéria szervezeti keretébe tartozna. Egy ilyen megoldásnál kétségtelen előny a Budapest Galéria kiállítási tevékenysége, az alkotóművészekkel kialakult munkakapcsolata. Mégis célszerűbbnek látszik egy új gyűjteményt ott elhelyezni, ahol a szakmai feltárás, gondozás, restaurálás stb. feltételei már kialakultak, vagyis egy már meglevő múzeumban. Hallani olyan vélekedéseket is — ezek zömmel művészektől erednek —, hogy a kortárs bemutató az élő magyar művészet teljességét képviselje. Tehát nem múzeumi jellegű, művészettörténetileg átgondolt kiállítást szorgalmaznak, hanem egy állandó szalont, ahol — némi túlzással — mindenki jelen van. — Azt hiszem, ezen a ponton válik el a szervezeti kérdésektől az igazi szakmai problematika. Valójában mit értsünk kortárs művészeti gyűjteményen? — Ez döntő kérdés. Kiállításpolitikánk, művészettörténeti közéletünk gyengeségei közé tartozik, hogy a kortárs művészetet bemutató kiállításaink nem kellően elemző szándékúak. Nem mindig vállalják az értékek közötti választás, az értékek alapján történő orientálás felelősségét. Többször előfordult, hogy egyesek ezt a feladatot az állami vásárlásokra kívánták korlátozni, számon kérve azokon egyfajta értékrendet, ami a művészeti élet mechanizmusában nem mindig tudott kikristályosodni. Holott csak akkor lehetnek az állami vásárlások — a mecenatúra e fontos eszközei — az értékek tekintetében megbízhatóbbak, ha a művészeti bemutatókon, az azokat kísérő viták során alakulnak ki, formálódnak az értékrendek. Itt tehát a kulturális politika számára is feszítő gondról van szó, amelynek megoldásához nagyban hozzájárulna egy elemző, értékfeltáró, vitára serkentő állandó kortárs bemutató. Ebben mód nyílna külföldi kiállítások fogadására is, ami lehetővé tenné hazai és külföldi tendenciák összehasonlítását, megmérettetését. Éppen ezért a kulturális irányítás programjában — ha még nem is kellő konkrétsággal — szerepel ez a terv. Állandó és változó tárlat — korábbi művészeti korszakok műveit — több-kevesebb biztonsággal — ma már meg tudjuk ítélni. Ám a kortárs művészetek szemünk előtt zajló áramlásaiban sok az esetlegesség, ritkán lehet végleges értékítéletet megfogalmazni. S ha egy múzeumban — a Nemzeti Galéria különösen jó példa erre — a biztos értékek szomszédságában a bizonytalanok is helyet kapnak, ez szükségképpen értékzavarokhoz vezethet. — Kétségtelen, a jelen és a közelmúlt művészeti folyamataiban nehéz biztonsággal tájékozódni. Úgy vélem, hozzávetőleg másfél évtizedes távlat szükséges ahhoz, hogy a minőség, az érték tekintetében tudományosan megalapozott véleményt tudjunk alkotni. Persze ez sem lehet „végleges". Ennek alapján azt lehet mondani, hogy a hetvenes évek elejéig-közepéig tudjuk biztonsággal nyomon követni, értékelni a művészeti életben történt eseményeket, s ennek dokumentálásához megítélésem szerint rendelkezünk megfelelő anyaggal. — Gondolom, hazai művészek alkotásairól lehet szó. — Igen, mert ezen kívül nekünk nincs — néhány nagy külföldi múzeummal ellentétben — számottevő nemzetközi kortárs anyagunk. Bár meg kell jegyezni, hogy ha volna kortárs múzeumunk, talán e téren is számíthatnánk változásra. Visszatérve az előbbi problémához: feltehetően két részből álló állandó kortárs bemutatóra volna szükség — a meglevő, múzeumi gyűjteményektől elkülönített helyen. Az egyik rész az úgynevezett törzsanyagot tartalmazná, a jelentősebb vonulatokat fölmutató főműveket. A másik pedig a még vitatható, elemzendő újabb törekvéseket, alkotásokat. Természetesen az utóbbi állandó kiállítás időszakonként módosulna, felfrissülne, így tölthetné be nélkülözhetetlen szerepét a közízlés alakításában, az értékek kiválasztásában. És itt szeretnék visszautalni a vidéki gyűjtemények helyzetére. Úgy gondolom, a központi kortárs bemutató e gyűjtemények gondolói számára is kedvező lenne abból a szempontból, hogy jobban összpontosíthatnák figyelmüket saját környezetükre, az ott felfedezhető művekre. A vidéki életmű-kiállítások is jól kiegészíthetik a központi gyűjteményt, hiszen hitelesen tudósíthatnak egy-egy művészi pálya teljes ívéről, amiből a központi múzeum legfeljebb bizonyos szakaszokat, esetleg csak egyes alkotásokat mutatna be, a teljes művészeti folyamat részeként. — Hadd legyek kissé tamáskodó, amikor azt mondom, talán látszatra túl sok elvi probléma gyűlt fel, noha valójában csak egyetlen gyakorlati gond van: nincs az államnak elegendő pénze kortárs művészeti múzeumra. — Jelenlegi gazdasági viszonyaink valóban nem kedvezőek egy ilyen terv megvalósításához. De azt azért hadd mondjam el, hogy nem kell monumentális épületre gondolni, amely hatalmas beruházási összeget igényel. A kulturális létesítmények közül talán a múzeum a legolcsóbban létrehozható, hiszen alig kell hozzá több, mint tiszta fehér fal. S ami a falra, a belső terekbe kerül, már jórészt megvan. Varsányi Gyula