Népszabadság, 1988. március (46. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-11 / 60. szám

1988. március 11., péntek NÉPSZABADSÁG A Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front küldöttsége hazánkban Magas szintű nicaraguai küldött­ség érkezett hazánkba tegnap Ba­yardo Arcé Castano, a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front Orszá­gos Vezetősége Végrehajtó Bizottsá­ga koordinátorhelyettesének veze­tésével az MSZMP Központi Bizott­sága és a kormány meghívására. A delegációt a Ferihegyi repülőté­ren dr. Csehák Judit, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, szo­ciális és egészségügyi miniszter, a Magyar N nicaraguai Gazdasági, Ke­reskedelmi és Műszaki-tudományos Együttműködési Vegyes Bizottság magyar tagozatának elnöke fogadta. Jelen volt Lizandro Chavez Alfaro, a Nicaraguai Köztársaság budapesti nagykövete.­­A nap folyamán Lázár György, az MSZMP főtitkárhelyettese fogadta Bayardo Arcé Castanót. A szívélyes, baráti légkörű megbeszélésen átte­kintették a magyar­ nicaraguai kap­csolatok alakulását és a nemzetközi élet időszerű kérdéseit. Megállapítot­ták, hogy a két ország jól fejlődő együttműködésében meghatározó je­lentősége van az MSZMP és a San­dinista Nemzeti Felszabadítási Front között a kölcsönös tisztelet és szoli­daritás alapján kialakult jó viszony­nak, megértésnek. Kifejezték, hogy az MSZMP és a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front a jövőben is tá­mogatja a két ország, a két nép si­keresen fejlődő kapcsoltainak szo­rosabbá tételét az élet minden terü­letén. Az MSZMP főtitkárhelyettese pár­tunk és népünk támogatásáról bizto­sította a közép-amerikai válság bé­kés rendezésére irányuló erőfeszíté­seket. Méltatta a nicaraguai vezetés rugalmasságát, és egyértelmű kész­ségét a guatemalai békemegállapodás rendelkezéseinek végrehajtására. Lázár György megerősítette a Ma­gyar Szocialista Munkáspárt szoli­daritását a népi demokratikus, anti­­imperialista, el nem kötelezett poli­tikát folytató Sandinista Nemzeti Felszabadítási Fronttal, a Nicaraguai Köztársasággal. A megbeszélésen részt vett Győr­ke József, a Központi Bizottság kül­ügyi osztályának helyettes vezetője, Dunai Imre kereskedelmi miniszter­­helyettes, valamint Julio Lopez Cam­­pos, a Sandinista Nemzeti Felszaba­dítási Front Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának vezetője, Dionisio Ma­­renco Cardenal tervezési és költség­­vetési miniszter és Lizandro Chavez Alfaro. Csehák Judit baráti légkörben és a kölcsönös megértés szellemében folytatott tárgyaláson tájékoztatást­­adott Bayardo Arco Castanónak or­szágunk helyzetéről, a gazdasági és politikai kibontakozást szolgáló in­tézkedéseinkről. Bayardo Arco Cas­tano ismertette a nicaraguai kor­mányzatnak a nemzeti függetlenség megvédése, a belső helyzet javítása érdekében tett lépéseit. Szólt a gua­temalai megállapodás jelentőségéről és Nicaragua elkötelezettségéről a közép-amerikai béke megteremtése mellett. A tárgyaló felek véleményt cseréltek az államközi kapcsolatok alakulásáról, és megvizsgálták az együttműködés fejlesztésének lehe­tőségeit, hatékonyabb módozatait. (MTI) Befejezte magyarországi látogatását a svéd Szociáldemokrata Munkáspárt küldöttsége Kedvezően alakulnak a két ország kapcsolatai Az MSZMP Központi Bizottságá­nak meghívására, John Olle Pers­­sonnak, a végrehajtó bizottság pót­tagjának vezetésével március 6. és 10. között látogatást tett hazánkban a svéd Szociáldemokrata Munkás­párt küldöttsége. Lázár György, a­z MSZMP főtitkárhelyettese fogadta a delegációt. A svéd szociáldemokra­ták képviselőivel megbeszélést foly­tatott Szűrös Mátyás, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. Találkozott a küldöttséggel Iványi Pál, a Fővárosi Tanács el­nöke, Kótai Géza, a KB külügyi osztályának vezetője, Petrovszki István, a KB párt- és tömegszer­­vezetek osztályának vezetője és Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, a Központi Bizottság tagjai. A svéd politikusok ellátogattak Heves me­gyébe, ahol Barta Alajos, az MSZMP Heves Megyei Bizottságának első tit­kára adott tájékoztatást a megye helyzetével és fejlődésével összefüg­gő időszerű kérdésekről. A szívélyes, baráti légkörű meg­beszéléseken átfogó véleménycserét folytattak a két ország helyzetéről, pártjaik tevékenységéről és felada­tairól, valamint áttekintették a nem­zetközi kapcsolatok néhány aktuális kérdését. Megelégedéssel állapítot­ták meg, hogy a magyar—svéd, il­letve az MSZMP és a svéd SZDMP közötti kapcsolatok jól fejlődnek, s kedvezően járulnak hozzá az össz­európai együttműködés elmélyítésé­hez. Rámutattak, hogy napjainkban valamennyi ország aktív tevékeny­ségére szükség van a nemzetközi béke és biztonság megszilárdítása, a kölcsönösen előnyös együttműködés érdekében. Mindkét részről nagy je­lentőséget tulajdonítottak a kommu­nisták és szociáldemokraták közötti sokoldalú párbeszéd erősítésének. Gyenes András a főváros XXII. kerületében Gyenes András, az MSZMP Köz­ponti Ellenőrző Bizottságának elnö­ke tegnap a főváros XXII. kerüle­tébe látogatott. A kerületi pártbi­zottságon Czank János első titkár és Varga Kovács János tanácselnök tájékoztatta a budai városrész éle­téről, az M 0-ás körgyűrű részeként épülő hárosi Duna-híd beruházási munkálatairól, a Budafokon sok gon­dot jelentő pincetárak és támfalak megerősítéséről. A KEB elnöke ez­után a kerületi úttörő- és ifjúsági művelődési központ életével, rendez­vényeivel ismerkedett. A program következő állomásán, a FOK-GYEM Szövetkezetben, Pap Endre elnök és Jáki László párttit­kár adott tájékoztatást a 600 dol­gozót foglalkoztató üzem tevékeny­ségéről. Szóltak arról is, hogy a ke­rületbe nemrég települt szövetkezet elektronikus műszerei, eredményjel­ző készülékei ismertek a szocialis­ta piacokon, s legújabban már a tő­kés országokban is. Annak ellenére azonban, hogy a termékek kereset­tek, exportértékesítési és kontin­gensproblémákkal küzdenek. Gyenes András a délutáni órák­ban a kerületi pártbizottságon esz­mecserét folytatott a végrehajtó bi­zottság tagjaival és a párt vezető aktivistáival. Képviselőcsoportok ülése Az országgyűlési képviselők Bor­­sod-Abaúj-Zemplén megyei csoport­ja is megtartotta az Országgyűlés ta­vaszi ülésszakát megelőző tanácsko­zását, s megvitatta a közlekedésről szóló törvényjavaslatot. A képvise­lők kifejezték, hogy alapvetően egyetértenek a törvényjavaslattal, a részleteket tekintve viszont többen fenntartásuknak adtak hangot. Töb­ben is rámutattak annak szükséges­ségére, hogy a törvény végrehajtá­si utasításában határozottan jelölje meg a közúti fejlesztésekhez szüksé­ges anyagi eszközök forrásait. A Szabolcs-Szatmár megyei kép­viselők Nyíregyházán tanácskoztak. Az ülésen, amelyen jelen volt Sarlós István, az Országgyűlés elnöke is, Klézl Róbert közlekedési miniszter­­helyettes ismertette a törvényterve­zetet, s kérte hozzá a képviselők tá­mogatását. (MTI) NEMZETKÖZI BÉKEKONFERENCIA BUDAPESTEN Bizalomépítéssel a leszerelésért (Munkatársunktól.) Az Országos Béketanács leszerelé­si bizottsága az ENSZ-közgyűlés harmadik, rendkívül leszerelési ülés­szakára történő felkészülés jegyében nemzetközi tanácskozást rendezett csütörtökön Budapesten, a TIT Ter­mészettudományi Stúdiójának épü­letében. A tanácskozás teljes anya­gáról angol nyelvű dokumentumot készít a béketanács, amelyet eljut­tatnak az ENSZ-ülésszak minden részvevőjéhez. Az értekezlet hazai és külföldi elő­adói korunk nemzetközi biztonságá­ról, a bizalomépítés és az együttmű­ködés lehetőségeiről, a hatékonyabb békére nevelés eszközeiről és céljai­ról, a hagyományos háború megaka­dályozásának lehetőségeiről tartot­tak egyebek között részletes, elemző beszámolót. Mint a tanácskozás egyik szónoka mondotta, napjainkra a nemzetközi politikában a katonai megfontolások ugyan elveszítették hegemón szere­püket, de ez nem jellenti azt, hogy jelentőségük csökkent volna. Egyre több nemzetközi fórumon hangzik el az az álláspontú vélemény, hogy a leszerelés kérdését a nemzetközi biz­tonság átfogó egészén belül lehet és kell értelmezni — összetett szemlé­let részeként. A magyar békemozgalom, mint a tanácskozás záró előadásában el­hangzott, szeretne a maga eszközei­vel is hozzájárulni, hogy a soron kö­vetkező leszerelési ENSZ-ülésszak kedvező kimenetelű és konkrét ered­ményeket hozó eseménye lehessen a nemzetközi életnek. A mostani ta­nácskozásról készülő memorandu­mával ilyenformán a magyar közvé­lemény békeakaratának is hangot ad. • KI FIZETI A RÉVÉSZT? Lázár György fogadta Bayardo Arco Castanóta * Átszervezés közben a Ganz-MÁVAG Nem nekrológot írok, csupán tény­szerűen közlöm: amerikai névroko­nával szemben a honi gazdasági életben kevésbé jól csengő GM már­ka — nincs többé. A Ganz-MÁ­­VAG-ot ugyanis — mint arról ta­valy év végén több alkalommal is hírt adtunk — a csaknem másfél évtizedig tartó folyamatos, ámde si­kertelen állami segítségnyújtások múltán az idén január elsejével fel­számolták, szanálták, decentralizál­ták. Két lépcsőben sem, nem keverek össze ilyen alapvető közgazdasági fogalmakat. A Ganz-MÁVAG-gal ugyanis mind­három eset — megesett. Márkanevét törölték a hazai cégjegyzékből (ezt a jogutód vállalatok nem használ­hatják), ami kifelé — legalábbis ez tűnik ki a világsajtó hivatkozásai­ból — felszámolást jelent. Befelé vi­szont — ezt bizonyítja a töménte­len hazai hivatalos nyilatkozat — azt jelenti, hogy szanálták. Más­ként fogalmazva: szigorú feltételek­hez kötve ugyan, de állami eszkö­zökkel — ezen pedig a kevésbé vájt fülűek még ma is némi köz­ponti pénzmagot értenek — lehe­tővé tették a további folyamatos és gazdaságos működést. Nos, er­ről szó sincs! A volt Ganz-MÁVAG ugyanis az Állami Szanáló Szerve­zettel kötött december végi — két­lépcsős — megállapodás szerint most az első menetben egy fillért sem kapott. Ami önmagában, az előzmé­nyek ismeretében, érthető, hiszen a megelőző többmilliárdos pénzügyi injekciók hatástalannak bizonyul­tak. A megállapodás tehát arrébb csúsztatta — fél évvel? háromne­gyed évvel? — a pénzügyi rende­zés lehetőségét. Anélkül, hogy a nagyvállalat termékszerkezetében, piacpolitikájában, fejlesztési vagy visszafejlesztési tevékenységében bárminemű változás történt volna, a „pénzünk nincs, de adunk több ön­állóságot” újkori jelszavából kiin­dulva a Ganz-MÁVAG 16­ felé osz­lott. Az év második felében pedig az újjáalakult vállalatok gazdálko­dási eredményei, talpra állási-kilá­balási koncepciójuk értékelése alap­ján határoznak majd közösen a fő­hatóságok a bankokkal a vesztesé­gek rendezéséről, a tartozások átüte­mezéséről, illetve — ha indokolt — a ráfizetéses tevékenységek felszá­molásáról. Az újjáalakuló Ganz-vállalatok a decentralizációval tehát most nem kaptak mást, mint bizalmat az új­rakezdés lehetőségéhez. Hogy fél év alatt mennyire lehet „kibontakozni” — az persze nagy kérdés, de sok­ban függ az induló pozícióktól. Ép­pen ezért, hogy ez a szanálási meg­oldás a korábbi, ám utóbb hibás­nak bizonyuló központi beavatkozá­sokkal szemben mennyire állja majd ki az idők próbáját, arról ma kár lenne jóslatokba bocsátkozni. Én bízom abban, hogy az önállóság kényszerétől hajtva a régi-új Gan­zok túlnyomórészt valóban összesze­dik magukat. Idővel tehát érdem­ben kiderülhet, hogy melyik élet­képes közülük, és hol keletkeznek a tartós veszteségek. Ennyiben a de­centralizáció időszerűségét, a hosszú távú gazdasági tisztánlátás igényét — sem vállalaton kívül, sem belül — nem vitatják. Ám tart a vita — hozzáteszem: okkal — a szervezeti módosítás módszeréről, menetéről és feltételeiről. Érdemes előrebocsátani: a válás, majd az új családalapítás meg az adoptálás a gazdasági életben is sok időbe és pénzbe kerül. Ugyanis a mostani decentralizációval a „16 Ganzok” közül csupán hét lett tel­jes jogon önálló. Született viszont öt leányvállalatuk, egy vegyesvállala­tuk és három közös vállalatuk. En­nek a feltűnő és gyors vállalati ter­mékenységnek azonban ára és je­lentékeny költsége van-lesz. Az érin­tettek állítják: egyelőre nem látha­tó, ki fizeti a révészt, és egyáltalán partot érnek-érhetnek-e az utasok? Az első, megfontolandó ellenvetés az átszervezés rendkívül szoros, már-már gazdasági paradoxonnak számító időtartamára vonatkozik. Az új vállalatok megalakításához ugyanis — írd és mondd — mindössze 10 nap állt a rendelke­zésükre. Ebből adódóan a Ganz-vál­­lalatok január elsejével csupán pa­píron — azaz: formálisan — alakul­hattak meg. Február vége felé még nem volt önálló bankszámlájuk, pénztáruk, s nem szerveződött meg a saját lábra állás számos jogi, technikai, személyi feltétele sem, valamint mindmáig nyomasztó az önálló gazdálkodáshoz elengedhetet­lenül szükséges információk hiánya. Nem csupán az új adó- és árrend­szerrel nem tudnak mit kezdeni, de a hagyományos elő- és utókalkulá­ció elkészítésére sincsenek kiforrott módszereik. A termelés zavarai csak azért nem szembetűnőek, mert en­nél a vállalatnál korábban is ter­mészetes állapotnak tartották az anyag- és rendeléshiányt. Mindez nem az új vállalatok ve­­zetőinek-kollektívájának a decentra­lizációval szembeni ellenállása vagy alkalmatlansága miatt van így. Egy ilyen nagy horderejű átszervezés ugyanis hosszabb időt, alapos elő­készítést, jogi-gazdasági felkészítést igényel. Az utóbbi évek hasonló gépipari decentralizációi közül most csupán a Mezőgép-vállalatok önálló­sítására, illetve az Elzett, a VBKM és a Lampart Művek szervezeti vál­toztatásaira érdemes emlékeztetni, amelyeket egy-másfél éves részle­tes és az önállósuló gazdálkodó egy­ségek véleményét kikérő, velük egyeztetett akciósorozat előzött meg. Ám a válás még ezekben az ese­tekben sem volt — nem is lehetett — feszültségmentes: igaz, utóbb a szétválás, önállósulás gazdasági haszna a rokon vállalatok eltérő jö­vedelmezőségi pozíciói ellenére is igazolódott. Ezzel szemben az új Ganzok kénytelenek voltak — sport­nyelven szólva — edzés és úszóöv nélkül fejest ugrani az önállóság mély vizébe. Hiába vitatta majd há­romnegyed éven át a vállalati ta­nács a nagyvállalat gondjait, hiába jelezte előre a szanáló szervezet a válságos helyzetből adódó drákói beavatkozás lehetőségét, a szemé­lyi, szervezeti és presztízscsatározá­sok, a vezetés megosztottsága és a sokszoros információ-visszatartás nyomán a decentralizáció ténye a gyárakat, üzemeket végül mégis de­rült égből villámcsapásként érte. (Ezért feltehetően el lehetne ma­rasztalni a nagyvállalat volt veze­tőit is, csakhogy ők már nincsenek a helyükön, ugyanakkor a késleke­dés következményei az önállósuló vállalatokon csattannak.) Kényszerpályán A kényszerpályára került Ganzok — első riadalmukban — az ipari tárcához fordultak: nevezzen ki egy miniszteri biztost az átalakulás koordinálására. Ettől a megoldástól azonban a minisztérium elzárkózott, mivel az új vállalatok — a vasúti­­jármű-gyár kivételével — továbbra is kollektív irányítás alá tartoznak. Ezért — az átmenet nehézségeit oldandó — operatív bizottságot hoz­tak létre, amit a nagyvállalat ko­rábbi függetlenített párttitkára, a most alakult szolgáltató közös vál­lalat igazgatója vezet, mivelhogy a házon belüli partnerek az ő szemé­lyét találták a legkevésbé elfogult­nak. Az igen rokonszenves és am­biciózus fiatalember azonban olyan terhet vállalt ezzel magára, ami­nek súlyát sem ő, sem a többi társ­­vállalat a bizottság létrehozásakor igazán még nem érzékelhetett. Ami nemigen vezethetett máshová, mint a mai rosszízű alkudozáshoz. Nem csupán arról van szó, hogy gyakorlatilag karácsony és szilvesz­ter között kellett felszámolni a nagyvállalati központot: ez — egye­bek között — több mint 1400 al­kalmazottat érintett. A decentralizá­lás sajátos melléktermékeként azon­ban a „szétszórattatással” nemhogy csökkent volna — ami pedig a sza­nálási megállapodás egyik pillére — az önállósuló Ganz-vállalatok alkal­mazotti létszáma, hanem tovább nőtt. Az újjáalakulás ugyanis sok­féle párhuzamos funkció kialakítá­sát is igényli, ráadásul az új válla­latok a régi reflexeknek engedve minél több embert kívántak „be­gyűjteni”, hogy ez is jobb pozí­ciókat adjon például az ÁBMH- val még hátralevő bérkorrekciós tárgyalásokhoz. Csakhogy ami­kor majd a félév táján minősí­tik munkájukat, számon fogják raj­tuk kérni a racionális létszámgaz­dálkodást is, és így előbb-utóbb le kell építeni a mesterségesen felduz­zasztott apparátusokat. Ami persze újabb emberi-szakmai konfliktusok­hoz vezethet. S ez talán, ha a köz­pont leépítése átgondoltabban törté­nik, megelőzhető lett volna. Ám ez csak egy probléma a sok közül. Nagyobb gond — s ezzel a közeli napokban, hetekben kell szembenézniük az új Ganzoknak —, hogy dönteniük kell a vállalati va­gyon, az épületek, anyagok, gépek igazságos elosztásáról, az adósságok és a veszteségek felosztásáról, és kalkulálni az átalakulás előre pon­tosan nem becsülhető, de sokmilliós többletköltségével. Elkészült ugyan­is a múlt esztendő nagyvállalati zárómérlege, s az örökség eleve ma­gában rejti a családon belüli vi­szály feléledését. A volt Ganz-MÁ­VAG a 7,5 milliárdos árbevétel és 1,3 milliárdos tőkés export ellené­re tavaly 400 milliós veszteséggel működöttt. Ehhez kell hozzáadni a 10 milliárd forintot meghaladó tar­tozást, aminek harmada az idén, az év közepén lejár. További teher, hogy már tavaly is 1,2 milliárdos adóhátralékuk volt, amit az újabb veszteség tovább növel. Emellett je­lentősek a befagyott készleteik, vi­szont 800 millió forint értékben sor­ban állnak a bankoknál. Lehet-e egy ilyen hagyatékot igaz­ságosan szétosztani ? Elfogadható rendező elv-e az „arányos tehervise­lés”, aminek következtében a job­bak sem tudnak előrerukkolni? A legnehezebb helyzetben persze a jár­műgyártás, új nevén a Ganz Moz­dony-, Vagon- és Gépgyár Vállalat van. Részint mert eddig is itt keletke­zett a legtöbb veszteség. De azért is, mert a mostani osztozkodás so­rán a legtöbb terhet erre a válla­latra kívánják a társvállalatok át­rakni. Abból a megfontolásból: a járműgyártás jelenéről-jövőjéről így is, úgy is központilag fognak dön­teni. Ami persze nem lehet tár­gyalási alap az osztozkodáshoz. Pél­dául azért sem, mert az aránytalan veszteségvállalás az eljövendő köz­ponti döntés objektivitását is meg­kérdőjelezheti. Mindemellett további zavar forrása, hogy ez a vállalat az általános jogutód­, náluk reklamál­nak az utóbb tévesnek ítélt ágazati­iparági beruházási döntések követ­kezményeit most nyögő társvállala­tok. Ide futnak be a korábbi szállí­tások minőségi panaszai, holott a volt nagyvállalat vertikális szerve­zetéből adódóan a hibák nem csu­pán a végtermékgyártónál keletkez­tek. A vérre menő vitákban persze az erősebb gazdálkodási pozícióban levő társvállalatok szava esik na­gyobb súllyal a latba, de az nem biztos, hogy a várt gazdasági tisz­tánlátást erősíti. Ki koordináljon? Az alkudozásokat pedig — tiszte szerint — az operatív bizottságnak kell vezérelnie. Úgy, hogy közben — a felállásból adódóan — nincs sem döntési, sem utasítási jogkö­re (ennek ellenére persze dönteni és utasítani kényszerül), sem jogi, sem gazdasági felelőssége az osztoz­kodási feltételekről az induló pozí­ciók kialakulásáért. Mivelhogy a jó­rossz következményeket egyarán­t és teljes egészében az önálló Ganz-vál­lalatoknak kell a továbbiakban vi­selniük. Az óra pedig ketyeg! A Ganz-MÁVAG körüli többéves főhatósági bizonytalankodások, a kormánybizottsági elhatározások, majd visszakozások ismeretében egyszerűen felfoghatatlan, hogy amikor végül egy határozott de­centralizációs lépés születik, akkor ennek a végrehajtása miért törté­nik ilyen ad hoc módon. A hazai és a nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe véve az is érthetetlen, hogy ezt a koordinációs szerepkört miért nem vállalta-vállalhatta ma­gára egy objektív — akár az ipari és a pénzügyi tárca, illetve a ban­kok képviselőiből álló — szakértői testület. Például egy olyan „bizott­ság”, amelynek vannak eszközei — ösztönző és szankcionáló lehetőségei is — a jó kompromisszumok kiala­kításához az új Ganz-vállalatok kö­zött. Ami nyomatékosan jelzi: van még mit tanulnunk az ilyen felszá­molások — szanálások — decentrali­zálások „kivitelezésében”! Félek, hogy ebben az „adj, uram Isten, de rögtön” módon vég­bevitt — céljaiban helyes és elő­remutató — decentralizációban van egy tudatosan fel nem ismert — vagy fel nem vállalt? — újabb feszültség is. Nem volt, és tovább­ra sincsenek meg a feltételek a fájdalmasabb, de reálisabb, a nép­gazdaságnak hosszabb távon hasznot hozó rendezésre? Szervezzünk hát át, mert ezzel is időt nyerünk. Ráadá­sul lesz újabb „hivatkozási alap” is: ha az új vállalatok netán az év közepén a kelleténél jobban gyen­gélkednek, rá lehet majd mindezt kenni a sebbel-lábbal végrehajtott — s ha megfontoltabban, szaksze­rűbben csinálják, nyilván eredményt is hozó — decentralizációra. Csakhogy ennek a csúsztatásnak is ára van. De lesz-e felelőse? Bossányi Katalin

Next