Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-31 / 311. szám

1988. december 31., szombat ___ _____ _____NÉPSZABADSÁG_____________ FEKETE SÁNDOR: A KÖLTŐ KARDJAI Egy gyönyörűen kiállított könyv­ben volt szerencsém lapozgatni az ünnepek alatt, Lugold Józ­sef és Te­mesvári Ferenc Kardok című képes albumában, melyet a Zrínyi Kiadó jelentetett meg a téli vásárra. A képek közt, talán érthető elfo­gultsággal, először is Petőfi Sándor kardját, valamelyik kardját keres­tem, s hamar meg is leltem a költő jatagánját a 235. szám alatt. Az egyélű, ívelt penge bal oldalán tö­rök motívumok láthatók, s egy fel­irat is olvasható rajta: „A m. for­radalom után Bem tábornok Petőfi Sándornak Petőfi Egressy Gábornak 1849”. E szöveg többszöri olvasgatás után is zavarba ejt. Mit jelenthet elő­ször is az a bizonyos „m.” rövidítés­sel jelzett szó? A „márciusit”? Alig­ha. Nem csak a bécsi októberi fel­kelés után érkezik Pestre, nem a márciusi forradalom után, egyéb­ként az 1849-es dátum is kizárja a márciusi olvasatot. Marad tehát az a lehetőség, hogy a magyar forrada­lom után adta Bem e kardot Petőfi­nek, s Petőfi Egressynek, de ezt is nehéz elképzelnem. Bár a nagyszerű Dienes András egy munkájában Eg­­ressyt a költő „legjobb” barátjának nevezi, én a később morálisan oly szomorú végre jutott színész e mi­nősítését akkor sem tudnám elfo­gadni, ha Egressy a bukás után nem állt volna osztrák szolgálatba. Tud­juk azt is, hogy szorult helyzetében Petőfi még a Bemtől kapott lovát is kénytelen volt eladni, de más a pénzszerzést szolgáló lóeladás, s más a kardajándékozás. A homályos szöveg fő nehézsége mégis e két (Kemény Zsigmondra emlékeztető) szó: „forradalom után”. Eszerint Petőfinek a világosi fegy­verletétel után még élnie kellett, hogy Bemtől e kardot megkaphas­sa... Mire e ciikk megjelenik, a Mikroszkóp Színpadon már lezajlott az a sajtótájékoztató, melyen egy lelkes kutatói közösség egy előzetes táviratuk értelmében már bejelen­tette, hogy „megtalálták Petőfi sír­ját”, s azt 1989 nyarán fel is ássák. Ne csúfolódjunk előre a sírtalálókon. Mégis, jelenlegi ismereteim alapján kételkedem abban, hogy Petőfi túl­élte volna a világosi fegyverletételt. Addig is tehát, míg ki nem derül, hogy Petőfi nem halt meg Erdély­ben, a szóban forgó jatagán üzenete számomra hieroglifa, melyet nem tu­dok értelmezni. Szerencsére vannak megragadha­tóbb kardok, ha nem is ebben a szép könyvben, de a Petőfi-irodalomban. Legizgalmasabb számunkra az a pallos, melyet Petőfi 1848-ban vi­selt, s amelyről Jókai így írt: „Pe­tőfinek volt egy olyan széles pallo­sa, amivel sétálni szökött, hogy azt már guillotine-nak csúfolták. S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé...” (Jókai: Írói arcképek, 1955. 190.) A nagy mesemondó emlékeinek megbízhatóságát sokan szerették kétségbe vonni, nekem egyszer-két­szer egzakt adatokkal talán mégis sikerült hitelesítenem néhány Jó­­kai-állítást. Ezúttal azonban kétség­be kell vonnom, hogy a guillotine­­nak állítólag Eötvös József által el­keresztelt kardot Jókai biztatására kötötte volna fel költőnk. Addig igen valószínűen hangzik az emléke­zés, hogy a március 15-i győzelem után olyanok is rendkívüli forradal­mi szövegekkel álltak elő, akiket Március ifjai korábban sosem lát­tak — ez igen ismerős helyzet a tör­ténelemből. Az is hihető, hogy a „reakcionárius zagyva csőcselék” minden addigi „népvezetőt” áruló­nak kiáltott ki, s a terézvárosi zsi­dók kirablására és a város felgyúj­tására uszított és így tovább, de tudva egyet s mást a két zseni tem­peramentumáról, nehéz elképzelnem egy Jókait, amint a forradalmi mez­ben fellépő reakció ellen így biztat egy Petőfit: „Barátom (..) itt nem rendezünk többé tollal és parapléval, ide kard kell.” Hihetőbb, hogy Pe­tőfi magától is tudta: karddal kell visszakergetni „a piszkos áradatot”, s az ő példájára ragadott fegyvert Jókai is. A költő forradalmi ösztöne min­denkinél megbízhatóbban működött: tudta, hirdette, hogy az udvar kény­­telenségből ismerte el a független magyar ministériumot, s csak az al­kalmat lesi a visszavágásra. Főleg antimonarchista kitörései okozták, hogy Petőfi fokozatosan elszigetelő­dött, s ez kétszer is majdnem az éle­tébe került: először akkor, amikor követjelöltként megérkezett a Kis­kunságba, kardosan, s álmaiban el­képzelt kiskun népe kis híján agyon­verte; másodszor, amikor a szabad­­szállási református pap helyette kép­viselőnek megválasztott fiát párbaj­ra hívta ki, mert ez a primitív ős­lény, Nagy Károly egy nyilatkozatá­ban legazemberezte őt. Noha Petőfi már korábban is tanult vívni a hí­res Chappon mestertől, nem a kard­ra kívánta bízni bátorsága bizonyí­tását, h­anem pisztolyra, ahogy egy barátjának megindokolta, e meg­fontolásból: „Én nem akartam pusz­ta parádét, puszta kardpengetést vagy legfölebb néhány karcolást, én kockára akartam tenni életemet azon remény fejében, hogy lelövöm azt a silány fattyát, ki vakmerő volt Oly veszett kutya módon nekem ro­hanni ...” Így volt-e? Vagy azért választotta a pisztolyt, mert jobb lö­vőnek érezte magát, mint vívónak? Aligha tudjuk meg valaha is. Min­denesetre egy év sem telik el, s ezt fogja írni Klapkának, saját szavai szerint „nem felhevülve, hanem nyu­godt megfontolás után”. ....... békés időben személyes elégtételre hívtam volna, s tán lelőttem volna önt, mint a verebet, mert én meglehetősen lö­vök ...” Jókai és Pálffy Albert mint segé­dek mentek Nagy Károlyhoz, „lo­­vagias elégtételt követelni”, ám a forradalmi magyar nemzetgyűlés fris­s ékessége nem kívánt pisztoly­ra verekedni, mondván: „ ... álljon elém az a Petőfi egy szál kardra, s tudom, hogy úgy ketté hasítom, hogy fele erre, fele arra esik!” Ami egy­értelmű volt a párbaj megtagadásá­val, szerencsére. Ezért a magyar tör­ténelem e hitvány kiss reakciójának köszönhetjük, hogy „gondviseléssze­­rű gyávasága” (Hatvany Lajos sza­va) megmentette a költőt „a gaval­lért halál szégyenétől, a népi sza­badságért való halál dicsősége szá­mára”. Marad mégi­s a kérdés: miért akarta költőnk lelőni a veszett ku­tya papfit? Ő, aki egy hatalmas versben mintegy elvileg foglalt állást a párbaj ellen...? Talán eszébe ju­tott e vers, a Levél Várady Antal­hoz, s mintegy önmagának is ma­gyarázza heves­­kiállását: „... itt nem becsületem jött kérdésbe, ha­nem bátorságom, s annak tanúját, fényes tanúját kellett adnom, ne­hogy feljogosítsák, felbátorítsak minden pimaszt, minden sehonnait, hogy velem packázzék, hogy insul­­táljon, hogy piszkoljon.” Két hónap sem telt e párbaj el­maradása után, amikor az egyik lap­ban Egy önkéntes arra biztatta a költőt névtelenül írt gyalázkodó jegyzetében, hogy ne Pesten, hanem a fronton legyen hős. Az arcpirítóan alávaló írást azért érdemes idézni, mert nem Jókai kései emlékezése utal itt Petőfi legendás kardjára, ha­nem az épp zajló történelem forró pillanatában sistereg a kardos köl­tő elleni gyűlölet, s az gyakran hi­telesebb lehet a barát megszépítő emlékeinél: „Íme, most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának — te katona voltál, gyermeked nincs —, s roppant kar­dod, mellyel a márciusi napokban annyira csörömpöltél, mégis hüve­lyedben rozsdásodik.” (Nemzetőr, 1848. szeptember 10.) A „guillotine”-nak becézett „szé­les pallos” tehát nem Jókai talál­mánya, létezett a „roppant kard” (még ha Barabás oly híres képén, sajna, csak a markolatát látjuk is). Az uszító névtelen „önkéntes” pedig maga Vahot Imre lehetett, aki szer­kesztői jegyzetet is fűzött önmagá­hoz, imigyen: „Mi, ismervén Pető­finek e részbeni gondolkodását, ő azt tartja, hogy a rácok elleni csa­tárzás nem szabadságháború, s ezért nem akar abban részt venni”. Die­nes igyekszik i­s védeni a költő iga­zát, azzal, hogy szeptember 10-ig a délvidéki csatározást csakugyan sen­ki sem tartotta „szabadságháború­­nak”, ,­amikor Jellasics lóra ült a Drávánál”, akikor állt a világ egy­szerre a „feje tetejére”. Nincs azon­ban bizonyítéka annak, hogy senki sem tartotta a délvidéki küzdelmet a szabadságháború részének. Vahot azért írta vagy közölte az Egy ön­kéntes szövegét, mert az volt az uralkodó vélemény: „nyakunkon a háború”. S ezt a háborút akarta se­gíteni a költő i­s, nem kardjával, ha­nem július-augusz­tus folyamán so­rozatban harcra buzdító verseivel: Ismét magyar lett a magyar..., Lenkei százada, Respublika, A nem­zethez és így tovább. Ez utóbbi vers a legerősebb, de épp ezt nem adta közre a költő, s emiatt kétszeresen érdekes, ez tartalmazza ugyanis a kulcsot magatartásának rejtélyé­hez. Petőfi tavasz óta várta a for­radalom új, második felvonását, s úgy vélte, hogy anna­k kirobbantása a legfőbb cél, már csak azért is, mert ez teremti meg a hazavédő háború igazi feltételét is! Ez teljesen Robespierre-ok logiká­ja: az ennemi du decans, a belső ellenséggel szembeni harc, vagyis a forradalom radikalizálása a fő fel­tétele a külső ellenség legyőzésének. Ez a francia forradalomból levont lecke határozza meg Petőfi egész 1848. őszi magatartását, mely csak akkor változik, amikor az általa többször is megjövendölt új, népi forradalom lehetetlensége bebizo­nyosodik, s a függetlenségi háború szinte kizárólagos nemzeti érdekké válik. Három versében is vívódik az­zal, hogy gyávának tartja a világ, amiért nem megy a frontra (Hal­lod-e szív, szívem!, Egész világ a harcmezőn ..., Golyók sivítnak, kar­dok csengenek ...). Ez utóbbiban így ír: „Ne magyarázza senki énnekem. / Tudom nagyon jól, hol van a he­lyem? / Ha itt végzem kötelessége­met, / Csatába s a pokolba is me­gyek!” E versét kéziratban sorról sorra kitörölte, de a kardot mégis felkötötte — katonának állt. A „guillotine” ház még egyszer felbukkan pályáján: 1848 telén el­cserélte a szolgálati célra alkalmat­lan pallost Rickl József lovas nem­zetőr főhadnagy szolgálati kardjá­val. Egy harmadik szemtanú bizo­nyítványt is adott­ e cseréről az örö­kösöknek. (A legendás pallos a má­sodik világháború alatt, Dienes ér­tesülése szerint, egy ház romjai alá került s elveszett.) A vízaknai csa­tában, a­hol Petőfi egy szál karddal a kezében, tollas Kossuth-kalappal a fején rohamra biztatta a széke­lyeket, minden jel szerint Rickl Jó­zsef fegyverét viselte. Hogy ez a kard hová lett, arról nem tudok. Lehetséges, hogy ezt a lovas szab­­lyát látjuk a költőről utoljára ké­szült festményen, Orlay művén, me­lyet a festő első változatban a se­gesvári ütközet előtt mintegy húsz nappal fejezett be? Ezt kellett volna viselnie Petőfinek akkor is, amikor 1849 elején Vetter tábornok gorom­bán megleckéztette a nála kard és nyakravaló nélkül megjelent száza­dost. De lehetséges, hogy a kard­csere nem 1848 decemberében esett meg, hanem 1849-ben, talán épp a kardtalan kihallgatás kínos követ­kezményei miatt? De nem szeretnék találgatni ott, ahol oly kevés a fogódzó, marad­junk hát a végső fénynél: ama jú­lius 31-i napon, az orosz túlerő el­len vállalt csatában Petőfi ló és fegyver nélküli nézőként vett részt. Bemtől kapott lovát már korábban eladta, „hogy árán kenyeret vegyen magának” (lásd 1849. május 27-i, Arany Jánoshoz intézett levelét), kardjáról nincs egzakt adat. Egy fegyveres és lovas katona Bem ol­dalán elmenekülhetett volna a vesz­tett csatából, a tiszti rangja ellenére civilben és gyalog menekülő költő­nek erre nem nyílhatott esélye a szabadságharc egyik legvéresebb üt­közete után. Amikor késő délután a legendás kukoricásból porfelhő közepette elő­robogott az orosz lovasság, Lengyel József orvos, állítása szerint, rákiál­tott Petőfire, s jelezte a közeledő ve­szélyt. Petőfi nem mozdult, csupán ennyit felelt, megintcsak Lengyel szerint: „Potomság.” Az orvos erre a költő háta mögé mutatott, a bal­szárnyra, ahol már Bem és tábor­kara is menekült. Ekkor kezdett fut­ni a költő is ... Potomság — a szó igen petőfisen hangzik, pedig csak kétszer írta le, legalábbis ismert műveiben. Fontos viszont, hogy mindkét írás népies elbeszélés, melynek hősei nagyon is a költő népies modorában beszélnek, gondolkodnak. Hajlok tehát arra, hogy Lengyel doktor vallomását e tekintetben hitelesnek fogadjam el, sőt attól sem riadok vissza, hogy e „potomság”-ot Petőfi utolsó ismert szavának tekintsem. E szó számomra szinte magába sűríti alkatának-jellemének legfőbb jellemzőit: hajthatatlan makacsságát, forradalmi merészségét, azt a már vőgig hevülő büszkeséget, amely a meghátrálást elvben s tettben egy­aránt gyűlöli. Azt a szenvedélyes, halálos elszántságot, mely a bátor­ság bizonyítását is fontosnak tartja, önmagában is személyes értékének tekinti, mint a már idézett, párba­jozó szándékát magyarázó levélben írta, bátorságának mindenkor „fé­nyes tanúját”, vagyis tanúságtételét kell adnia. Cassiustól Tell Vilmoson át Des­­moulins-ig maga is sorolta példaké­peit. Nem tagadva e követésre buz­dító példák hatását, mégis emlékez­tetnem kell arra, hogy már a gyerek s még nem forradalmár ifjú Petőfi­nél is kiütköznek a dacnak, a szem­beszegülésnek azok az ösztönei, ame­lyek a csak-azért­ is-megmutatom jelszavával jellemezhető tettekre késztetik. A nagyobb és erősebb di­áktársakkal szemben is dacoskodik, s bátorságával dicsekedve magya­rázza, hogyan kell a marhát egyet­len csapással leütni, szülői paran­csokat fitymálva áll be kamaszfej­jel hol katonának, hol vándorszí­nésznek, illemnek, szokásnak fittyet hányva, hajlandó az arszlánoktól díszlő Váci utcán egy targoncában végigtolatnia magát, megkérni egy gazdag ember nem is ismert leá­nyának kezét, és így tovább­á a nagyközönség is épp eleget tudhat Petőfi ilyen kitöréseiről. E jellem­vonása már 1845-ben is oly feltűnő volt, és oly sokakat irritált, hogy gúnyolták is „túlzott” önérzetéért, még barátai is, mint például Pákh Albert a színész-költőt csúfoló paró­diájában. Hát még ellenségei! Az irigység jó pszichológus, a vetély­­társ, főleg, ha sikertelen, a vesékbe lát. Szemere Miklós egész, meglehe­tősen súlytalan életművének két leg­jobb darabja Petőfi elleni szatíra. Amikor a 21—22 éves költő egyre többször kezd célozgatni arra, hogy jobb lett volna ezer év előtt szület­nie, mert a kard illene hozzá (életé­ben összesen több mint 340-szer ír­ta le műveiben a kard szavát), Sze­mere egyik verses karikatúrájában így „beszélteti” Petőfit, csúfolódva Zöld Marci című darabjának eluta­sításán is: E kar hatalmas bár a tollra, Hatalmasb volna kardra még, A hőskard cinketermetemhez Ugy­e, dicsően illenék? Látom csodálsz, s csodálhatsz is mert Nálam nincs ember már nagyobb: Az ebrudon kiröppent Marczi Zöld éneklője én vagyok! Jókai szerint Petőfi jót nevetett (?) a versen, s egy ideig Marczi Zöldnek hívták a költőt barátai. Mindenesetre a csiketermetet s hős­kardot együtt idéző 1845-ös vers nemcsak 1848 márciusának hősét idézheti eszünkbe, engem az Aszó­don kardról álmodozó kis hősre is emlékeztet. Petrovics Sándor ugyanis, II. gra­m­­matista korában, tehát 12—13 éve­sen egy német nyelvű anekdotás könyvből épp ezt a kis Witziger Einfallt, vicces ötletet másolta ki magának: „Midőn Cicero, ki igen kedvelte a tréfáit, megpillantotta ve­­jét — ki kis emberke volt —, hosz­­szú karddal az oldalán, így kiáltott fel­ az ördögbe is­, ugyan ki kötötte vémet e kardhoz?” Nem tudom el­különíteni e kis feljegyzést attól a gyerektől, aki ugyanebben a tanév­ben, 1835—1836-ban lovaskardos hu­szárt rajzol egyik levelének hát­lapjára, attól az ifjútól, akit cinke­­termetűnek gúnyol majd Szemere 1845-­ben, s aki egy termetéhez nem illő hatalmas „guillotine”-t köt az oldalára 1848 márciusában, majd 1849 júliusának utolsó napján „Po­tomság !”-nak szeretné látni az el­lenség halált hozó lovas rohamát. Örlődött-e a kis Petrovics tizen­két évesen „cinketermete” miatt, az alkata s huszáros ábrándjai közti el­lentét miatt? Ezt nem akarom állí­tani. Nem kedvelem a zuglélektant, amely azt hiszi, „megmagyarázza’’ Napóleont, ha a császár kis terme­tét, s egyébként is szerény férfiúi képességeit elemezgeti — én nem kí­vánom bizonygatni, hogy Petőfi for­radalmi elszántsága levezethető pusztán cinketermetének kompenzá­lásából. Mégis, amikor eddigi isme­reteim szerint először írta le a kard szót (német szöveget másolt, tehát Degen-t írt), a vicces ötlet lemáso­lásakor olyan tudatalatti ,,szándé­kosság” vezette, amely mélyen be­folyásolta egész pályáját. Bátornak lenni, mindig, mindenkivel szem­ben, Klapkával, akadémikusokkal,­­tábornokokkal, Kossuthtal szemben is — ő azután csakugyan tettleg iga­zolta versben is meghirdetett életel­­vét: „Félénk eb a sors, csak csa­hol; / A bátraktól szalad, / Kik szem­­beszállanak vele ... / Azért ne hagyd magad!” Lovas huszár rajza Petőfinek 1836. jan. 23-án Sárkány Jánoshoz írt levelén. Petőfi Sándor. A TÉL HALÁLA Durva zsarnok, jégszívű tél, Készülj ... készülj, a halálra! Jármodat megunta a föld, És ledobja valahára, Szabadság lesz! ím, az ég is Ide szegődött a földhöz, Fegyvertárából, a napból, Tűznyilakkal rád lövöldöz. Meg fogsz halni, vad, bitor tél! Addig él csak minden zsarnok, Míg magok alattvalói Szabadságot nem akarnak; Hogyha egyszer a raboknak Akaratja ki van mondva, összeomlik börtön és lánc, S elenyészik híre hamva. Harcolj, harcolj, föld, a téllel, Ne félj, megbirod, levágod, S szabadságodat kivívod, Tavasz a te szabadságod. Eljön, eljön a szép tavasz, S hoz virágokat kebledre, És szivárványt diadalmi koszorúnak a fejedre! Nézd, a melynek rabja voltál, A tél maga érzi vesztét, Dúlt arcán megtört szemébül Sűrű könnyek omlanak szét, Hah, ki eddig csupa jég volt, Most hogy olvad, mily gyáván hal!... Nem csoda, hiszen testvér a Gyávaság a zsarnoksággal. Pest, 1848. február. ___________________13

Next