Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-31 / 311. szám
1988. december 31., szombat ___ _____ _____NÉPSZABADSÁG_____________ FEKETE SÁNDOR: A KÖLTŐ KARDJAI Egy gyönyörűen kiállított könyvben volt szerencsém lapozgatni az ünnepek alatt, Lugold József és Temesvári Ferenc Kardok című képes albumában, melyet a Zrínyi Kiadó jelentetett meg a téli vásárra. A képek közt, talán érthető elfogultsággal, először is Petőfi Sándor kardját, valamelyik kardját kerestem, s hamar meg is leltem a költő jatagánját a 235. szám alatt. Az egyélű, ívelt penge bal oldalán török motívumok láthatók, s egy felirat is olvasható rajta: „A m. forradalom után Bem tábornok Petőfi Sándornak Petőfi Egressy Gábornak 1849”. E szöveg többszöri olvasgatás után is zavarba ejt. Mit jelenthet először is az a bizonyos „m.” rövidítéssel jelzett szó? A „márciusit”? Aligha. Nem csak a bécsi októberi felkelés után érkezik Pestre, nem a márciusi forradalom után, egyébként az 1849-es dátum is kizárja a márciusi olvasatot. Marad tehát az a lehetőség, hogy a magyar forradalom után adta Bem e kardot Petőfinek, s Petőfi Egressynek, de ezt is nehéz elképzelnem. Bár a nagyszerű Dienes András egy munkájában Egressyt a költő „legjobb” barátjának nevezi, én a később morálisan oly szomorú végre jutott színész e minősítését akkor sem tudnám elfogadni, ha Egressy a bukás után nem állt volna osztrák szolgálatba. Tudjuk azt is, hogy szorult helyzetében Petőfi még a Bemtől kapott lovát is kénytelen volt eladni, de más a pénzszerzést szolgáló lóeladás, s más a kardajándékozás. A homályos szöveg fő nehézsége mégis e két (Kemény Zsigmondra emlékeztető) szó: „forradalom után”. Eszerint Petőfinek a világosi fegyverletétel után még élnie kellett, hogy Bemtől e kardot megkaphassa... Mire e ciikk megjelenik, a Mikroszkóp Színpadon már lezajlott az a sajtótájékoztató, melyen egy lelkes kutatói közösség egy előzetes táviratuk értelmében már bejelentette, hogy „megtalálták Petőfi sírját”, s azt 1989 nyarán fel is ássák. Ne csúfolódjunk előre a sírtalálókon. Mégis, jelenlegi ismereteim alapján kételkedem abban, hogy Petőfi túlélte volna a világosi fegyverletételt. Addig is tehát, míg ki nem derül, hogy Petőfi nem halt meg Erdélyben, a szóban forgó jatagán üzenete számomra hieroglifa, melyet nem tudok értelmezni. Szerencsére vannak megragadhatóbb kardok, ha nem is ebben a szép könyvben, de a Petőfi-irodalomban. Legizgalmasabb számunkra az a pallos, melyet Petőfi 1848-ban viselt, s amelyről Jókai így írt: „Petőfinek volt egy olyan széles pallosa, amivel sétálni szökött, hogy azt már guillotine-nak csúfolták. S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé...” (Jókai: Írói arcképek, 1955. 190.) A nagy mesemondó emlékeinek megbízhatóságát sokan szerették kétségbe vonni, nekem egyszer-kétszer egzakt adatokkal talán mégis sikerült hitelesítenem néhány Jókai-állítást. Ezúttal azonban kétségbe kell vonnom, hogy a guillotinenak állítólag Eötvös József által elkeresztelt kardot Jókai biztatására kötötte volna fel költőnk. Addig igen valószínűen hangzik az emlékezés, hogy a március 15-i győzelem után olyanok is rendkívüli forradalmi szövegekkel álltak elő, akiket Március ifjai korábban sosem láttak — ez igen ismerős helyzet a történelemből. Az is hihető, hogy a „reakcionárius zagyva csőcselék” minden addigi „népvezetőt” árulónak kiáltott ki, s a terézvárosi zsidók kirablására és a város felgyújtására uszított és így tovább, de tudva egyet s mást a két zseni temperamentumáról, nehéz elképzelnem egy Jókait, amint a forradalmi mezben fellépő reakció ellen így biztat egy Petőfit: „Barátom (..) itt nem rendezünk többé tollal és parapléval, ide kard kell.” Hihetőbb, hogy Petőfi magától is tudta: karddal kell visszakergetni „a piszkos áradatot”, s az ő példájára ragadott fegyvert Jókai is. A költő forradalmi ösztöne mindenkinél megbízhatóbban működött: tudta, hirdette, hogy az udvar kénytelenségből ismerte el a független magyar ministériumot, s csak az alkalmat lesi a visszavágásra. Főleg antimonarchista kitörései okozták, hogy Petőfi fokozatosan elszigetelődött, s ez kétszer is majdnem az életébe került: először akkor, amikor követjelöltként megérkezett a Kiskunságba, kardosan, s álmaiban elképzelt kiskun népe kis híján agyonverte; másodszor, amikor a szabadszállási református pap helyette képviselőnek megválasztott fiát párbajra hívta ki, mert ez a primitív őslény, Nagy Károly egy nyilatkozatában legazemberezte őt. Noha Petőfi már korábban is tanult vívni a híres Chappon mestertől, nem a kardra kívánta bízni bátorsága bizonyítását, hanem pisztolyra, ahogy egy barátjának megindokolta, e megfontolásból: „Én nem akartam puszta parádét, puszta kardpengetést vagy legfölebb néhány karcolást, én kockára akartam tenni életemet azon remény fejében, hogy lelövöm azt a silány fattyát, ki vakmerő volt Oly veszett kutya módon nekem rohanni ...” Így volt-e? Vagy azért választotta a pisztolyt, mert jobb lövőnek érezte magát, mint vívónak? Aligha tudjuk meg valaha is. Mindenesetre egy év sem telik el, s ezt fogja írni Klapkának, saját szavai szerint „nem felhevülve, hanem nyugodt megfontolás után”. ....... békés időben személyes elégtételre hívtam volna, s tán lelőttem volna önt, mint a verebet, mert én meglehetősen lövök ...” Jókai és Pálffy Albert mint segédek mentek Nagy Károlyhoz, „lovagias elégtételt követelni”, ám a forradalmi magyar nemzetgyűlés friss ékessége nem kívánt pisztolyra verekedni, mondván: „ ... álljon elém az a Petőfi egy szál kardra, s tudom, hogy úgy ketté hasítom, hogy fele erre, fele arra esik!” Ami egyértelmű volt a párbaj megtagadásával, szerencsére. Ezért a magyar történelem e hitvány kiss reakciójának köszönhetjük, hogy „gondviselésszerű gyávasága” (Hatvany Lajos szava) megmentette a költőt „a gavallért halál szégyenétől, a népi szabadságért való halál dicsősége számára”. Marad mégis a kérdés: miért akarta költőnk lelőni a veszett kutya papfit? Ő, aki egy hatalmas versben mintegy elvileg foglalt állást a párbaj ellen...? Talán eszébe jutott e vers, a Levél Várady Antalhoz, s mintegy önmagának is magyarázza heveskiállását: „... itt nem becsületem jött kérdésbe, hanem bátorságom, s annak tanúját, fényes tanúját kellett adnom, nehogy feljogosítsák, felbátorítsak minden pimaszt, minden sehonnait, hogy velem packázzék, hogy insultáljon, hogy piszkoljon.” Két hónap sem telt e párbaj elmaradása után, amikor az egyik lapban Egy önkéntes arra biztatta a költőt névtelenül írt gyalázkodó jegyzetében, hogy ne Pesten, hanem a fronton legyen hős. Az arcpirítóan alávaló írást azért érdemes idézni, mert nem Jókai kései emlékezése utal itt Petőfi legendás kardjára, hanem az épp zajló történelem forró pillanatában sistereg a kardos költő elleni gyűlölet, s az gyakran hitelesebb lehet a barát megszépítő emlékeinél: „Íme, most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának — te katona voltál, gyermeked nincs —, s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyira csörömpöltél, mégis hüvelyedben rozsdásodik.” (Nemzetőr, 1848. szeptember 10.) A „guillotine”-nak becézett „széles pallos” tehát nem Jókai találmánya, létezett a „roppant kard” (még ha Barabás oly híres képén, sajna, csak a markolatát látjuk is). Az uszító névtelen „önkéntes” pedig maga Vahot Imre lehetett, aki szerkesztői jegyzetet is fűzött önmagához, imigyen: „Mi, ismervén Petőfinek e részbeni gondolkodását, ő azt tartja, hogy a rácok elleni csatárzás nem szabadságháború, s ezért nem akar abban részt venni”. Dienes igyekszik is védeni a költő igazát, azzal, hogy szeptember 10-ig a délvidéki csatározást csakugyan senki sem tartotta „szabadságháborúnak”, ,amikor Jellasics lóra ült a Drávánál”, akikor állt a világ egyszerre a „feje tetejére”. Nincs azonban bizonyítéka annak, hogy senki sem tartotta a délvidéki küzdelmet a szabadságháború részének. Vahot azért írta vagy közölte az Egy önkéntes szövegét, mert az volt az uralkodó vélemény: „nyakunkon a háború”. S ezt a háborút akarta segíteni a költő is, nem kardjával, hanem július-augusztus folyamán sorozatban harcra buzdító verseivel: Ismét magyar lett a magyar..., Lenkei százada, Respublika, A nemzethez és így tovább. Ez utóbbi vers a legerősebb, de épp ezt nem adta közre a költő, s emiatt kétszeresen érdekes, ez tartalmazza ugyanis a kulcsot magatartásának rejtélyéhez. Petőfi tavasz óta várta a forradalom új, második felvonását, s úgy vélte, hogy annak kirobbantása a legfőbb cél, már csak azért is, mert ez teremti meg a hazavédő háború igazi feltételét is! Ez teljesen Robespierre-ok logikája: az ennemi du decans, a belső ellenséggel szembeni harc, vagyis a forradalom radikalizálása a fő feltétele a külső ellenség legyőzésének. Ez a francia forradalomból levont lecke határozza meg Petőfi egész 1848. őszi magatartását, mely csak akkor változik, amikor az általa többször is megjövendölt új, népi forradalom lehetetlensége bebizonyosodik, s a függetlenségi háború szinte kizárólagos nemzeti érdekké válik. Három versében is vívódik azzal, hogy gyávának tartja a világ, amiért nem megy a frontra (Hallod-e szív, szívem!, Egész világ a harcmezőn ..., Golyók sivítnak, kardok csengenek ...). Ez utóbbiban így ír: „Ne magyarázza senki énnekem. / Tudom nagyon jól, hol van a helyem? / Ha itt végzem kötelességemet, / Csatába s a pokolba is megyek!” E versét kéziratban sorról sorra kitörölte, de a kardot mégis felkötötte — katonának állt. A „guillotine” ház még egyszer felbukkan pályáján: 1848 telén elcserélte a szolgálati célra alkalmatlan pallost Rickl József lovas nemzetőr főhadnagy szolgálati kardjával. Egy harmadik szemtanú bizonyítványt is adott e cseréről az örökösöknek. (A legendás pallos a második világháború alatt, Dienes értesülése szerint, egy ház romjai alá került s elveszett.) A vízaknai csatában, ahol Petőfi egy szál karddal a kezében, tollas Kossuth-kalappal a fején rohamra biztatta a székelyeket, minden jel szerint Rickl József fegyverét viselte. Hogy ez a kard hová lett, arról nem tudok. Lehetséges, hogy ezt a lovas szablyát látjuk a költőről utoljára készült festményen, Orlay művén, melyet a festő első változatban a segesvári ütközet előtt mintegy húsz nappal fejezett be? Ezt kellett volna viselnie Petőfinek akkor is, amikor 1849 elején Vetter tábornok gorombán megleckéztette a nála kard és nyakravaló nélkül megjelent századost. De lehetséges, hogy a kardcsere nem 1848 decemberében esett meg, hanem 1849-ben, talán épp a kardtalan kihallgatás kínos következményei miatt? De nem szeretnék találgatni ott, ahol oly kevés a fogódzó, maradjunk hát a végső fénynél: ama július 31-i napon, az orosz túlerő ellen vállalt csatában Petőfi ló és fegyver nélküli nézőként vett részt. Bemtől kapott lovát már korábban eladta, „hogy árán kenyeret vegyen magának” (lásd 1849. május 27-i, Arany Jánoshoz intézett levelét), kardjáról nincs egzakt adat. Egy fegyveres és lovas katona Bem oldalán elmenekülhetett volna a vesztett csatából, a tiszti rangja ellenére civilben és gyalog menekülő költőnek erre nem nyílhatott esélye a szabadságharc egyik legvéresebb ütközete után. Amikor késő délután a legendás kukoricásból porfelhő közepette előrobogott az orosz lovasság, Lengyel József orvos, állítása szerint, rákiáltott Petőfire, s jelezte a közeledő veszélyt. Petőfi nem mozdult, csupán ennyit felelt, megintcsak Lengyel szerint: „Potomság.” Az orvos erre a költő háta mögé mutatott, a balszárnyra, ahol már Bem és táborkara is menekült. Ekkor kezdett futni a költő is ... Potomság — a szó igen petőfisen hangzik, pedig csak kétszer írta le, legalábbis ismert műveiben. Fontos viszont, hogy mindkét írás népies elbeszélés, melynek hősei nagyon is a költő népies modorában beszélnek, gondolkodnak. Hajlok tehát arra, hogy Lengyel doktor vallomását e tekintetben hitelesnek fogadjam el, sőt attól sem riadok vissza, hogy e „potomság”-ot Petőfi utolsó ismert szavának tekintsem. E szó számomra szinte magába sűríti alkatának-jellemének legfőbb jellemzőit: hajthatatlan makacsságát, forradalmi merészségét, azt a már vőgig hevülő büszkeséget, amely a meghátrálást elvben s tettben egyaránt gyűlöli. Azt a szenvedélyes, halálos elszántságot, mely a bátorság bizonyítását is fontosnak tartja, önmagában is személyes értékének tekinti, mint a már idézett, párbajozó szándékát magyarázó levélben írta, bátorságának mindenkor „fényes tanúját”, vagyis tanúságtételét kell adnia. Cassiustól Tell Vilmoson át Desmoulins-ig maga is sorolta példaképeit. Nem tagadva e követésre buzdító példák hatását, mégis emlékeztetnem kell arra, hogy már a gyerek s még nem forradalmár ifjú Petőfinél is kiütköznek a dacnak, a szembeszegülésnek azok az ösztönei, amelyek a csak-azért is-megmutatom jelszavával jellemezhető tettekre késztetik. A nagyobb és erősebb diáktársakkal szemben is dacoskodik, s bátorságával dicsekedve magyarázza, hogyan kell a marhát egyetlen csapással leütni, szülői parancsokat fitymálva áll be kamaszfejjel hol katonának, hol vándorszínésznek, illemnek, szokásnak fittyet hányva, hajlandó az arszlánoktól díszlő Váci utcán egy targoncában végigtolatnia magát, megkérni egy gazdag ember nem is ismert leányának kezét, és így továbbá a nagyközönség is épp eleget tudhat Petőfi ilyen kitöréseiről. E jellemvonása már 1845-ben is oly feltűnő volt, és oly sokakat irritált, hogy gúnyolták is „túlzott” önérzetéért, még barátai is, mint például Pákh Albert a színész-költőt csúfoló paródiájában. Hát még ellenségei! Az irigység jó pszichológus, a vetélytárs, főleg, ha sikertelen, a vesékbe lát. Szemere Miklós egész, meglehetősen súlytalan életművének két legjobb darabja Petőfi elleni szatíra. Amikor a 21—22 éves költő egyre többször kezd célozgatni arra, hogy jobb lett volna ezer év előtt születnie, mert a kard illene hozzá (életében összesen több mint 340-szer írta le műveiben a kard szavát), Szemere egyik verses karikatúrájában így „beszélteti” Petőfit, csúfolódva Zöld Marci című darabjának elutasításán is: E kar hatalmas bár a tollra, Hatalmasb volna kardra még, A hőskard cinketermetemhez Ugye, dicsően illenék? Látom csodálsz, s csodálhatsz is mert Nálam nincs ember már nagyobb: Az ebrudon kiröppent Marczi Zöld éneklője én vagyok! Jókai szerint Petőfi jót nevetett (?) a versen, s egy ideig Marczi Zöldnek hívták a költőt barátai. Mindenesetre a csiketermetet s hőskardot együtt idéző 1845-ös vers nemcsak 1848 márciusának hősét idézheti eszünkbe, engem az Aszódon kardról álmodozó kis hősre is emlékeztet. Petrovics Sándor ugyanis, II. grammatista korában, tehát 12—13 évesen egy német nyelvű anekdotás könyvből épp ezt a kis Witziger Einfallt, vicces ötletet másolta ki magának: „Midőn Cicero, ki igen kedvelte a tréfáit, megpillantotta vejét — ki kis emberke volt —, hoszszú karddal az oldalán, így kiáltott fel az ördögbe is, ugyan ki kötötte vémet e kardhoz?” Nem tudom elkülöníteni e kis feljegyzést attól a gyerektől, aki ugyanebben a tanévben, 1835—1836-ban lovaskardos huszárt rajzol egyik levelének hátlapjára, attól az ifjútól, akit cinketermetűnek gúnyol majd Szemere 1845-ben, s aki egy termetéhez nem illő hatalmas „guillotine”-t köt az oldalára 1848 márciusában, majd 1849 júliusának utolsó napján „Potomság !”-nak szeretné látni az ellenség halált hozó lovas rohamát. Örlődött-e a kis Petrovics tizenkét évesen „cinketermete” miatt, az alkata s huszáros ábrándjai közti ellentét miatt? Ezt nem akarom állítani. Nem kedvelem a zuglélektant, amely azt hiszi, „megmagyarázza’’ Napóleont, ha a császár kis termetét, s egyébként is szerény férfiúi képességeit elemezgeti — én nem kívánom bizonygatni, hogy Petőfi forradalmi elszántsága levezethető pusztán cinketermetének kompenzálásából. Mégis, amikor eddigi ismereteim szerint először írta le a kard szót (német szöveget másolt, tehát Degen-t írt), a vicces ötlet lemásolásakor olyan tudatalatti ,,szándékosság” vezette, amely mélyen befolyásolta egész pályáját. Bátornak lenni, mindig, mindenkivel szemben, Klapkával, akadémikusokkal,tábornokokkal, Kossuthtal szemben is — ő azután csakugyan tettleg igazolta versben is meghirdetett életelvét: „Félénk eb a sors, csak csahol; / A bátraktól szalad, / Kik szembeszállanak vele ... / Azért ne hagyd magad!” Lovas huszár rajza Petőfinek 1836. jan. 23-án Sárkány Jánoshoz írt levelén. Petőfi Sándor. A TÉL HALÁLA Durva zsarnok, jégszívű tél, Készülj ... készülj, a halálra! Jármodat megunta a föld, És ledobja valahára, Szabadság lesz! ím, az ég is Ide szegődött a földhöz, Fegyvertárából, a napból, Tűznyilakkal rád lövöldöz. Meg fogsz halni, vad, bitor tél! Addig él csak minden zsarnok, Míg magok alattvalói Szabadságot nem akarnak; Hogyha egyszer a raboknak Akaratja ki van mondva, összeomlik börtön és lánc, S elenyészik híre hamva. Harcolj, harcolj, föld, a téllel, Ne félj, megbirod, levágod, S szabadságodat kivívod, Tavasz a te szabadságod. Eljön, eljön a szép tavasz, S hoz virágokat kebledre, És szivárványt diadalmi koszorúnak a fejedre! Nézd, a melynek rabja voltál, A tél maga érzi vesztét, Dúlt arcán megtört szemébül Sűrű könnyek omlanak szét, Hah, ki eddig csupa jég volt, Most hogy olvad, mily gyáván hal!... Nem csoda, hiszen testvér a Gyávaság a zsarnoksággal. Pest, 1848. február. ___________________13