Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-08 / 292. szám
4 Megemlékezések a magyar sajtó napjánVonalkód a pécsi Konzumban A Vörös Újság megjelenésének 70. évfordulója alkalmából szerdán ünnepi ülést tartott a Magyar Újságírók Országos Szövetségének választmánya a Magyar Sajtó Házában. Andics Jenő, az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának vezetője méltatta az ünnep jelentőségét, rámutatva, hogy a progresszív újságíróhagyományok egésze előtti tisztelgés a magyar sajtó napjának méltó megünneplése. Emlékeztetett arra, hogy az első magyarországi kommunista újság megjelenésekor hangvételében, forradalmiságában különbözött az addig megszokottól, de ötvözte a progresszív újságírás már akkor is létezett legjobb előnyeit, hozzájárult, hogy a haladó újságírás valóban ki tudja alakítani saját arculatát, erkölcsét, hagyományait. A továbbiakban elemezte a mai, átmeneti, sok nehézséggel járó helyzetet, amelyben azonban — mint hangsúlyozta — érvényesül a sajtószabadság. Hozzátette: ez szokatlan és új helyzetet eredményez, a politikai újságírás a napi politikai élet rohanásának, új fejleményeinek szorításában van. Olyan szakmáról van szó, amelynek hosszú évtizedeken át a lehetőségei korlátozottak voltak. Ma azonban, az átfogó politikai fordulatot hozó pártértekezlet után átmenetben van az egész társadalom, így az újságírószakma is. Andics Jenő kiemelte: a párt elkötelezte magát a nyilvános politizálás, a demokratizmus s ezzel együtt a nyilvánosság következetes kiépítése mellett is. Tette ezt abból a történelmi felismerésből, hogy nyilvánosság nélkül nincs demokratizmus, demokratizmus nélkül pedig nincs szocialista jövő. Természetesnek kell tekinteni, hogy a nyilvánosság felszínre hoz évtizedes feszültségeket, s ezek egy része ebben az átmenetben bizonyos konfliktusokat élez ki. Nincs azonban választási lehetőség, ezt az utat kell végigjárni. Ezután Pálfy József, a MÚOSZ elnöke az egykori kolléga újságíró pályáját felelevenítő, szubjektív szavakkal emlékezett a száz évvel ezelőtt született Szakasits Árpádra. Az ünnepi ülésen átadták az újságíró-szövetség kitüntetéseit. Az életművet elismerő Aranyfóliát ezúttal 17 újságíró kapta; az 1988-as esztendő újságírói tevékenységéért odaítélt Nívódíjat a nyomtatott sajtó, a rádió és a televízió munkatársai közül tizenhárman, a Szocialista Újságírásért kitüntetést tízen vehették át. Az ülést követően koszorúzási ünnepséget tartottak a Vörös Újság emléktáblájánál. Az MSZMP agitációs és propagandaosztálya nevében Andics Jenő és Karvalics László osztályvezető-helyettes, a Minisztertanács képviseletében Rajt Miklós államtitkár, az MT Hivatalának elnöke és Bercsényi Botond, az MT Hivatalának elnökhelyettese koszorúzott. A Népszabadság koszorúját Borbély Gábor főszerkesztő és Eötvös Pál főszerkesztő-helyettes, a Gutenberg Szakszervezeti Szövetségét Cs. Nagy Lajos főtitkár, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségéét Simó Tibor főtitkár helyezte el. Elvitték a kegyelet virágait az emléktáblához a Bálint György Újságíró Iskola hallgatói is. A magyar sajtó napja alkalmából ünnepség volt a Népszabadság szermmmmmmmMmmmmmmmmwMtm&smimMim vesztőségének székházában. Szántó Jenő, a Népszabadság szerkesztőbizottságának tagja mondott ünnepi beszédet, majd a Vörös Újság, illetőleg Rózsa Ferenc emléktáblájánál a Népszabadság szerkesztősége képviseletében Borbély Gábor főszerkesztő, az MSZMP KB tagja és Maros Dénes, a Népszabadság pártvezetőségének tagja, rovatvezető, majd a Hírlapkiadó Vállalat dolgozói nevében Vágner Ferenc vezérigazgató és Kapitány Gyula párttitkár koszorúzott. Az emléktáblánál tisztelegtek az MSZMP KB, a VIII. Kerületi Pártbizottság képviselői is. A magyar sajtó napja alkalmából a MÚOSZ nívódíjában részesült a Népszabadság munkatársa, Tanács István. Népszabadság-díjat kapott: E. Fehér Pál, a szerkesztőbizottság tagja, rovatvezető, Hámor Szilvia munkatárs, Kereszty András washingtoni tudósító, Rózsa László főmunkatárs, Tamás Ervin rovatvezető és Szigethy András munkatárs. Igriczi Zsigmond munkatárs a Somogy Megyei Tanács nívódíjában részesült. A magyar sajtó napja alkalmából tegnap országszerte megemlékezéseket tartottak, s több intézménynél újságírókat tüntettek ki. A Honvédelmi Minisztérium ünnepségét a Magyar Néphadsereg Művelődési Házában rendezték. Szabó Egon vezérőrnagy, az MN politikai főcsoportfőnökének első helyettese Tegnap a magyar sajtó napja alkalmából a Népszabadság szerkesztőbizottsága és a Hírlapkiadó Vállalat központi ünnepséget rendezett a Népszabadság székházában. Az ünnepségen a pártsajtó terjesztéséért, olvasótáborának növeléséért kiemelkedő munkát végzett postásoknak, pártmunkásoknak, társadalmi aktitivistáknak nyújtották át a Népszabadság Emlékplakettet. Közülük két kitüntetettel beszélgettünk. Lénárd László, a Szegedi Postaigazgatóság postaforgalmi helyettese három megyében irányítja a lapterjesztést. — Az aktuális, a hiteles és a mindenkit érdeklő újságot szeretik az olvasók — mondja. — Az embereknek ugyanis természetes igénye, hogy tájékozottak, sőt jól tájékozottak legyenek. A központi lapoktól azt várják az előfizetők, hogy hasábjaikon nagyobb, átfogóbb cikkeket, utat mutató írásokat olvashassanak. Amelyik lap ennek megfelel, amellől a jövőben sem pártolnak el. Pestimre családi házas körzetéből érkezett Illés Gyula kézbesítő, hogy átvegye a kitüntetést. Tizenkét éve egészséges, jó levegőn eltöltött munkára javasolták az orvosok, így lett kézbesítő. A naponta szétosztásra felpakolt csomagban természetesen ott van a Népszabadság is. Ez a második legtöbbet kért újság Gyula bácsi körzetében. — Országgyűlés, pártértekezlet, KB-ülés idején olyanok is kérik a Népszabadságot, akik egyébként nem ezt a lapot járatják. Természetesen szívesen viszek nekik is a postáról. — Volt már ilyen... Megéltem már olyat, hogy néhány hónap szünet után újra megrendelték az újjáköszöntötte azokat az újságírókat, akik rendszeresen publikálnak a Magyar Néphadseregről. A honvédelmi tudósítók közül többen a Haza Szolgálatáért Érdemérem különböző fokozatait, illetve politikai főcsoportfőnöki elismeréseket vettek át. A Népszava szerkesztőségének székházában koszorúzási ünnepséget rendeztek Somogyi Béla és Bacsó Béla, a lap mártírjai emléktáblájánál. Az 1920-ban a fehérterror áldozatául esett két újságíró emléktáblájára koszorút helyezett el az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának nevében Andics Jenő osztályvezető és Karvalics László Barta Lajos Kossuth-díjas író-újságíróra emlékeztek születésének száztizedik évfordulója és a magyar sajtó napja alkalmából Baranya megye újságírói. A forradalmi proletárirodalom képviselője a Pécsi Naplónál kezdte újságírói pályáját. Kaposvárott Gábor Andor Kossuth-díjas íróra, újságíróra, szerkesztőre, Somogy megye szülöttére emlékeztek. A kommunista íróújságíró szobránál felidézték életútját. A Magyar Vöröskereszt székházában dr. Hantos János, az Országos Végrehajtó Bizottság elnöke a mozgalmat támogató eredményes munkájukért a Vöröskeresztes Munkáért kitüntetés arany fokozatát nyújtotta át két újságírónőnek. (MTI) got. Hiába no, az emberek nem tudnak meglenni a megszokott, kedvelt újságjuk nélkül. * B.I. A magyar sajtó napja alkalmából Népszabadság Emlékplakettel kitünteti lapterjesztőink: Almádi Istvánné, Almási Antal, Antal Ottó, Árus Imréné, Árva Rózsa, Bagladi Miklós, Bajkó László, Balogh Andrásné, Bartucz Tiborné, Berdó Ferencné, Békési Károly, Bíró Bódis Lászlóné, Bokony Rezsőné, Búron Béláné Búzás Ignácné. „ Centert László, Cserhalmi Géza, Debreceni Gábor, Esztergomi István, Farkas Andrásné, Farkas Dezsőné, Fazekas László, Forgó Istvánné, Frank István, Gazsi Lászlóné, Glázer István, Görgics Márta, Kaviár Jánosné, Hortobágyi Károlyné, Horváth István, Höffler János, Ibenhardt Jenőné, Illés Gyula, Jelinek Istvánná, Kalmár Zoltánná, Kara Anna, Kata Imréné, Katona István, Kádas Julianna, Kádár Ignác, Kertész István, dr. Kertész József, Kiss Miklós, Kockás Lászlóné, Kollár Józsefné, Kotricz Péterné, Kovács János, Kovács János, Kozák László, dr. Körmendi János, Kővári Miklósné, Kraus Péter, Kulcsár Józsefné, Kullár Ferenc, Kupás Gábor, Lajkó Sándorné, Lakatos István, Laki Mihályné, Lenner Jánosné, dr. Lénárd László, Lévai Imréné, Lovasi Imre, Majer Sándorné, Marczi Mihály, Marsénál Ferencnné, Miklós László, Molnár István, Nagy Györgyné, Nagy István, Nagy Jenő, Nemes Zsigmond, Németh Lajos, Oláh Mihály, Olláh Béláné, Osgyáni Lajosné, Papp György, Patay Árpád, Patócs Kornélné, Paulusz Sándorné, Pátkai Károlyné, Pekk Istvánné, Pető József, Pityer Sándor, Puskás Barnabás,Sipos Lajos, dr. Szabó Gyula, Szabó Lajosné, Szabó Lajosné, Szabó Józsefné, Szatmári Gáborné, Szántó István, Szirtes Péterné, Szőke Géza, Szűcs Lajos, Tabi Istvánné, Tass Irén, Tóth Gáborné, Tóth Gyuláné, Tóth Miklós, Tóth Zsigmond, Török Istvánné, Urszin Albert, Utas Dénesné, Varga Gyula, Varga Sándor, Váróczi Mihályné, Vizsnyei László, Vörös Gábor, Zagarits Ferencné. A Népszabadság kiváló lapterjesztőinek kitüntetése Azt hitte, hogy már semmin sem lepődik ------------- meg, de úgy látszik tévedett. Csak állt és nézett a kockás taxi után, bámulta a minden kétséget kizáró fekete 1D-s rendszámtáblát, nem, ez a taxi nem holmi kisvállalkozóé, nem „főállásban alternatív másként gondolkodó, este személyszállító kisiparos” tartja üzemben, hanem állami vállalat. Nézett a körúti forgalomban alig-alig araszoló Zsiguli után, amelynek hátsó szélvédőjén piros-fehér-zöld sávból szólt a néphez az üzenet: „Hallgassa a BBC magyarnyelvű adósait!” Ez az adásidővel és hullámsávval is ellátott felhívás majdnem megzavarta. Legalábbis hosszú perceknek kellett eltelniük ahhoz, hogy az öröm legyőzze a kételyt. De végül legyőzte, hiszen az első világosan megfogalmazott gondolata az volt: végre! Nemcsak azért, mert a legutóbbi időkig még a Danubius nyíltan vállalt kommersz kereskedelmi, viszont önfenntartó adásaihoz is alig mert hozzászokni, és nem is csak azért, mert eddig nem tudta eldönteni, hogy melyik adó „ellenséges”, melyik „kritikus” és melyik egyszerűen „polgári”. Még csak nem is azért, mert az ilyesfajta felhívások mostanáig csak postaládájába pottyantva, manufakturális módszerekkel sokszorosított cetliken jutottak el hozzá. Leginkább annak örült, hogy a „nyilvánosság”nak már nemcsak vitája, vezércikkekbe préselt, újságpapírszagú két dimenziója van, hogy lám, már nemcsak gondolat- és szólás-, egyesületi és véleménynyilvánítási, hanem hallgatásszabadság is létezik. Nincs többé félősen bezárt konyhaablak, szomszédok elől lehalkított készülék, nincs többé fülre tapasztott Szabad Európa szigorúan családi, vagy szűk jó baráti körben fogott Amerika Hangja, szabad az éter és szabad a szó. Nincs többé bújócska, az „én tudom, hogy te tudod, hogy mi tudjuk” apáról fiúra szálló, véget érni nem akaró ragozása, mint ahogy takargatnivalóink sincsenek: hibáink, vétkeink és bűneink olyan nyilvánvalóak, hogy világgá röpíthetik a rádióhullámok is. Igen, már majdnem boldogan nézett az eltűnő taxi után, hiszen a matricáról a nyilvánosság, a nyilvánosságról a reform, a reformról pedig az oly nagyon áhított társadalmi konszenzus jutott eszébe, de valami bujkáló rossz érzés mégsem hagyta igazán örülni. Mintha már hallotta volna néhányszor a BBC magyar nyelvű adásait... Mintha azon a hullámhosszon, abban az adásidőben egészen mást mondtak volna, mint amit megtanult, elhitt és olyan elválaszthatatlanul hozzánőtt ez alatt a negyven-egynéhány esztendő alatt, mint a bőre vagy a haja szála. Erősen gondolkodott, kucsmáját kissé hátratolva vakargatta gyérülő fürtjeit, aztán elmosolyodott. Ez a hajszál példa mégsem az igazi — határozottan kopaszodik... De a négy évtized — igen. A legszerényeb_________________ ben számolva is negyven év történelmi és politikai gyakorlata alatt őszült és kopaszodott meg, ahogyan mondani szokták, tisztességben. Igyekezett mértéktartó maradni azokban az időkben is, amikor a mértéknek követhetetlen volt a léptéke, amikor a viharok jobbra-balra sodró szele után, a lendület hevületében még nehezebb volt egyenesen állni, mint valaha. A szélcsend sem ragadtatta szélsőségekre. Tette, ami a dolga volt, hitte, ami a hite, jó érzékkel és sok szerencsével kerülte ki a hol gyanúsan gyorsan váltakozó, hol pedig évtizedek alatt rojtossá kopott divatok hullámait. S ha elbizonytalanodott olykor, csak alaposan végig kellett gondolnia, hogy a lényegeset a lényegtelentől éppen a lényeg választja el — a formával még sokáig lehet kísérletezni, van még idő, mert erről szól az egész jövő ... Bár legutóbb, mintha éppen azon az es--------------------- Jén bizonytalanodott volna el, amikor a rádió gombját csavargatta, s nagy nehezen megszólalt a BBC... Akkor kényszerült ilyesfajta számvetésszerű meditációra, amikor az ELTE tanára fejtegette álláspontját arról, hogy az utóbbi egy-két évtizedben a marxizmus szerencsére háttérbe szorult, helyét és szerepét a századforduló német filozófiája vette át világszerte. Szerencsére , hiszen a marxizmus már régen üressé vált, az ilyen típusú, egypontú távlati, optimisztikus filozófia már nem is lehet tudományos. Támaszt és kiutat csak a többpontú, a közelre tervező, az egyszemélyes problémákra is választ adó irányzatok mutathatnak ... Valami ilyesmit mondott a tanárokat, a magyar fiatalság jövendő formálóit képező magyar egyetem hivatalban lévő tanára. És akkor nem is azért zárta el a rádiót, mert fel volt háborodva, hanem mert nem tudott mit kezdeni a hallottakkal. Ennek már semmi köze nem volt a lényeget ilyen-olyan ruhákba öltöztető divatokhoz, az új és még újabb hullámhoz, a formakereséshez — ez a tartalmát érintette. Már nem volt sehol a matricás taxi, réges-régen eltűnt a szeme elől, elnyelte a kora esti csúcsforgalom. De valahogy nem volt fontos a marxizmusról szóló esti nyilatkozat sem, pedig annak idején még napokig, hetekig piszkálta, gondolatai vissza-visszatértek a tudományos igénnyel fogalmazott mondatokhoz, akár akarta, akár nem. De a lucskos járda szélén állva már csak az őszítő-kopaszító negyven-egynéhány esztendőn járt az esze. Semmi más nem foglalkoztatta, csak a leltár: mi minden fért bele? A hosszú és nem éppen türelmes munkával kialakított reflexek, az igaznak hitt érvek, az utolsó vérig vívott harcok, az öröklődő sebek és hegek. A sokak szerint egyáltalán nem tisztességben, hanem vaksin és rövidlátón leélt négy évtized, olyan, történelmi léptékkel számolva néhány pillanat, amelynek elfogult krónikáját ideges legyintéssel lapozza át az utókor. A zsákutca, a jóhiszemű tévedés, a felnőttkorba nyúló gyermekbetegség többször át- meg áthúzott, javított, kitörölt és újrafogalmazott lapjait. Lassan elindult hazafelé. Amíg bandukolt, arra gondolt, hogy milyen picike papírszalag, egy tenyérnyi matrica elég lehet ahhoz, hogy elfedje egy ember életét, hogy mindig a legújabb, leghangosabb és legdivatosabb jelszavak a legkorszerűbbek. Ki fogjuk nőni — vigasztalta otthon a ----------------------- fia, aki nem is értette, inkább érezte a néhány percnyi sétától éveket öregedett apja alig összefüggő panaszát. Ne törődj vele, jelvény és matrica, egyik nap jön, másik nap megy. Azt mondják, hogy ezek a kitűzők az „utca ideológiájaként” segítenek kiadni a fáradt gőzt, a BBC-reklám is csak olyan, mint a gyerekek kabátján a „NO! kedli!” vagy az „Adj egy fényképet, mert gyűjtöm a természeti katasztrófákat!”. Ne izgulj, lesz még taxi „Hallgassa néha a Kossuth rádió adásait is!” felirattal. Pedig nem is izgult. Nem idegeskedett, tökéletesen értette, hogy egyszer szemétre kerül a sok lecsengett divathóbortkellék, s az újak feltűnéséig megmarad a Lukács Györgytől származó vigasz: ,A divatok nem szoktak sokat törődni a szerzők belső szándékaival...” Még kabátokra tűzve sem. Még matricákon sem. Még nyomtatásban sem. Láng Zsuzsa MATRICA HLfülABAUS Ab 1988. december 8., csütörtök A múlt év végén a Konzum Szövetkezeti Közös Vállalat (azóta már részvénytársaság) elhatározta, hogy hozzáfog a vonalkódos kereskedelmi rendszer bevezetéséhez. A cég legreprezentánsabb egységében, a pécsi Konzum Áruházban júniusban valósággá is vált a terv egy töredéke: a könyv- és hanglemezosztályon tűntek fel először a „letapogató ceruzák”. Aztán szeptember 15-re az áruház egész iparcikkosztályán működésbe lépett a fejlett világban már olyanynyira elterjedt kereskedelmi rendszer. Jövőre a ruházati osztályon is megjelenik. 1990-ben pedig jön az igazi nagy falat. Baranya megye legforgalmasabb üzlete, a földszinti élelmiszer-áruház. Eddig a Konzum hatmillió forintot költött a vonalkód bevezetésére. Eleinte úgy tűnt, többe kerül, ám egy pécsi mérnök, Jerezánovics Ferenc újításának köszönhetően a régi elektronikus pénztárgépeket nem kellett lecserélni. Csekély, de ötletes átalakítással adaptálhatók voltak a rendszerbe. Általában minden újdonság szorongást okoz azoknak, akik először kénytelenek használni. Nem volt ez másként most sem. Hiszen ment eddig minden, mint a karikacsapás, az áron ott volt az ár, azt csak be kellett ütni a gépbe és kész. Most meg ki tudja, hogyan működik, mit forgat a „fejében” ez a letapogató, amint a maga módján beüti a gépbe az árat és összead, ki látja, mikor téved? S lesz-e ember, aki megtalálja a hibát? Nos, ez a félelem egy hétig sem tartott. A Görfi Zoltán által készített program és az elektronika kifogástalanul működött. A pénztárosok hamar megszerették az új módit. Nem csoda, hiszen munkájukat megkönnyíti, felgyorsítja. Az áruház szempontjából pedig az a legfontosabb, hogy a rendszer által az áruskála nem hogy napra, de percre készen követhető, s a legmegfelelőbb áruválaszték kialakítására folyamatosan lehetőség nyílik. Ami fogy, az hadd jöjjön, ami meg a kutyának sem kell, attól valami ügyes üzleti fogással gyorsan meg kel szabadulni, s a legközelebbi megrendelés majd május 15-én várható. Hogy miből, mennyi fogyott az elmúlt hónapban, héten, napon, az a számítógép monitorjára másodpercek alatt odavarázsolható. A korábban háromnapi munkát adó leltár néhány órát igényel. Elnézést a szakemberektől, hogy a kívülálló ember örömével, ugyanakkor a szakszerűtlenség rémével küszködve írok minderről, de hát eddig még nem szokhattam hozzá a vonalkódhoz. Olvastam ugyan róla elégszer, s tudtam, erényei számosak, de a szememmel látni mindeddig nem volt alkalmam. Tulajdonképpen ma sem értem, miért vágott bele a Konzum. Mert amíg az ipar nem használja ezt a rendszert, és minden árucikkre utólag úgy kell ráragasztani a kódolt címkét — aminek ráadásul papíranyaga hiánycikk —, addig viszonylag kevés örömöt, s főleg a benne rejlőnél sokkalta kevesebb nyereséget hoz ez az újdonság. Wéber György, az áruház üzletigazgatója azonban nem panaszkodik. Fő érve, hogy ez a rendszer segít az optimális árukészlet kialakításában. Ha ezt egy áruház vagy egy kereskedelmi cég meg tudja határozni, akkor ezzel nagyban csökkenteni képes a hiteligényét, illetve a felvett hitelt jobban tudja hasznosítani. Magyarországon egyre nehezebb hitelhez jutni, a kamatok egyre magasabbak, így az elmondottakból egyértelmű a vonalkód hallatlan előnye. Mindamellett nemm ártana, ha valami felgyorsítaná a vonalkód elterjedését. Ám nincs gazdája az „ügynek”. Meggyőzően senki sem propagálja, irányítja, koordinálja terjesztését. Ha valaki vállalkozna is egy ilyen beruházásra, azt se tudja, hová forduljon. A termelőket semmi sem ösztönzi a vonalkód bevezetésére, s akadnak köztük olyanok, akik az exportállt áruikra felvésik a vonalakat, az itthon maradottakról viszont lehagyják. Így aztán marad a sóhajtozás. S marad az aggódás, hogy mi lesz, ha az úttörőket elnyeli a cselekvőképtelenség dzsungele. Még mielőtt bárki félreértene: nem az úttörőket féltem, hanem a többieket. Ungár Tamás Nyílt levél a világkiállításról Az építőművészek véleménye: Aquincum alkalmasabb A Magyar Építőművészek Szövetségének vezetősége nyílt levelet küldött Grósz Károlynak, az MSZMP főtitkárának, Németh Miklósnak, a Minisztertanács elnökének, Iványi Pálnak, a Fővárosi Tanács elnökének és Stadinger Istvánnak, az Országgyűlés elnökének. A levélben kifejtik azt a véleményüket, hogy a tervezett Bécs—Budapest közös világkiállítás eddigi előkészítése során nem vették figyelembe a köz akaratát, a szakmai fórumok véleményét és az időpont jelentőségét sem. A levélben hangsúlyozzák, hogy a kiállítás időpontja egybeesik a magyar államiság és a honfoglalás 1100, s a felszabadulás 50. évfordulójával, és ezért soha vissza nem térő alkalom mutatkozna arra, hogy jobban átgondolt programmal a világkiállítás megemlékezzen a magyar nép történelméről, kultúrájáról, eredményeiről. Ezért is a testület ellenérzéssel fogadta a Fővárosi Tanácsnak azt a döntését, amelyben a világkiállítás budapesti helyszínéül Gazdagrétet javasolta. A magyar építészek a világkiállítás megrendezését szükségesnek tartják — írják a levélben —, elengedhetetlennek érzik azonban demokratizálódó közéletünkben, hogy a döntést ne hivatalok, hanem a terheket vállaló lakosság hozza meg. S ezután legyen lehetősége minden tenni szándékozónak a maga módján e jelentős évfordulók megünneplésére. A szövetség vezetősége szerint az új terület kijelölésekor figyelembe kell venni a világörökség részét képező Duna-parti panorámát, kulturális, történeti értékeinket. A számításba jöhető területek közül erre Aquincum kínálkozik a legalkalmasabbnak. (MTI)