Népszabadság, 1988. december (46. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-08 / 292. szám

4 Megemlékezések a magyar sajtó napjánVonalkód a pécsi Konzumban A Vörös Újság­ megjelenésének 70. évfordulója alkalmából szerdán ün­nepi ülést tartott a Magyar Újság­írók Országos Szövetségének választ­mánya a Magyar Sajtó Házában. An­dics Jenő, az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának vezetője méltatta az ünnep jelentőségét, rá­mutatva, hogy a progresszív újság­íróhagyományok egésze előtti tisztel­gés a magyar sajtó napjának méltó megünneplése. Emlékeztetett arra, hogy az első magyarországi kommu­nista újság megjelenésekor hangvé­telében, forradalmiságában különbö­zött az addig megszokottól, de ötvöz­te a progresszív újságírás már akkor is létezett legjobb előnyeit, hozzájá­rult, hogy a haladó újságírás valóban ki tudja alakítani saját arculatát, er­kölcsét, hagyományait. A továbbiakban elemezte a mai, átmeneti, sok nehézséggel járó hely­zetet, amelyben azonban — mint hangsúlyozta — érvényesül a sajtó­­szabadság. Hozzátette: ez szokatlan és új helyzetet eredményez, a poli­tikai újságírás a napi politikai élet rohanásának, új fejleményeinek szo­rításában van. Olyan szakmáról van szó, amelynek hosszú évtizedeken át a lehetőségei korlátozottak voltak. Ma azonban, az átfogó politikai for­dulatot hozó pártértekezlet után át­menetben van az egész társadalom, így az újságírószakma is. Andics Jenő kiemelte: a párt el­kötelezte magát a nyilvános politi­zálás, a demokratizmus s ezzel együtt a nyilvánosság következetes kiépí­tése mellett is. Tette ezt abból a történelmi felismerésből, hogy nyil­vánosság nélkül nincs demokratiz­mus, demokratizmus nélkül pedig nincs szocialista jövő. Természetesnek kell tekinteni, hogy a nyilvánosság felszínre hoz év­tizedes feszültségeket, s ezek egy ré­sze ebben az átmenetben bizonyos konfliktusokat élez ki. Nincs azon­ban választási lehetőség, ezt az utat kell végigjárni. Ezután Pálfy József, a MÚOSZ el­nöke az egykori kolléga újságíró pá­lyáját felelevenítő, szubjektív sza­vakkal emlékezett a száz évvel ez­előtt született Szakasits Árpádra. Az ünnepi ülésen átadták az új­ságíró-szövetség kitüntetéseit. Az életművet elismerő Aranyfóliát ez­úttal 17 újságíró kapta; az 1988-as esztendő újságírói tevékenységéért odaítélt Nívódíjat a nyomtatott saj­tó, a rádió és a televízió munkatár­sai közül tizenhárman, a Szocialista Újságírásért kitüntetést tízen vehet­ték át. Az ülést követően­ koszorúzási ün­nepséget tartottak a Vörös Újság emléktáblájánál. Az MSZMP agitá­ciós és propagandaosztálya nevében Andics Jenő és Karvalics László osz­tályvezető-helyettes, a Miniszterta­nács képviseletében Rajt Miklós ál­lamtitkár, az MT Hivatalának elnöke és Bercsényi Botond, az MT Hivata­lának elnökhely­ettese koszorúzott. A Népszabadság koszorúját Borbély Gábor főszerkesztő és Eötvös Pál főszerkesztő-helyettes, a Gutenberg Szakszervezeti Szövetségét Cs. Nagy Lajos főtitkár, a Művészeti Szakszer­vezetek Szövetségéét Simó Tibor főtitkár helyezte el. Elvitték a ke­gyelet virágait az emléktáblához a Bálint György Újságíró Iskola hall­gatói is. A magyar sajtó napja alkalmából ünnepség volt a Népszabadság szer­mmmmmmmMmmmmmmmmwMtm&smimMim vesztőségének székházában. Szántó Jenő, a Népszabadság szerkesztő­­bizottságának tagja mondott ünnepi beszédet, majd a Vörös Újság, ille­tőleg Rózsa Ferenc emléktáblájánál a Népszabadság szerkesztősége kép­viseletében Borbély Gábor főszer­kesztő, az MSZMP KB tagja és Ma­ros Dénes, a Népszabadság pártveze­tőségének tagja, rovatvezető, majd a Hírlapkiadó Vállalat dolgozói ne­vében Vágner Ferenc vezérigazgató és Kapitány Gyula párttitkár ko­szorúzott. Az emléktáblánál tiszte­legtek az MSZMP KB, a VIII. Ke­rületi Pártbizottság képviselői is. A magyar sajtó napja alkalmából a MÚOSZ nívódíjában részesült a Népszabadság munkatársa, Tanács István. Népszabadság-díjat kapott: E. Fehér Pál, a szerkesztőbizottság tagja, rovatvezető, Hámor Szilvia munkatárs, Kereszty András wa­shingtoni tudósító, Rózsa László fő­­munkatárs, Tamás Ervin rovatveze­tő és Szigethy András munkatárs. Igriczi Zsigmond munkatárs a So­mogy Megyei Tanács nívódíjában részesült. A magyar sajtó napja alkalmából tegnap országszerte megemlékezése­ket tartottak, s több intézménynél újságírókat tüntettek ki. A Honvédelmi Minisztérium ünnep­ségét a Magyar Néphadsereg Műve­lődési Házában rendezték. Szabó Egon vezérőrnagy, az MN politikai főcsoportfőnökének első helyettese Tegnap a magyar sajtó napja al­kalmából a Népszabadság szerkesz­tőbizottsága és a Hírlapkiadó Válla­lat központi ünnepséget rendezett a Népszabadság székházában. Az ün­nepségen a pártsajtó terjesztéséért, olvasótáborának növeléséért kiemel­kedő munkát végzett postásoknak, pártmunkásoknak, társadalmi akti­ti­vistáknak nyújtották át a Népsza­badság Emlékplakettet. Közülük két kitüntetettel beszélgettünk. Lénárd László, a Szegedi Posta­­igazgatóság postaforgalmi helyettese három megyében irányítja a lapter­jesztést. — Az aktuális, a hiteles és a min­denkit érdeklő újságot szeretik az olvasók — mondja. — Az emberek­nek ugyanis természetes igénye, hogy tájékozottak, sőt jól tájékozottak le­gyenek. A központi lapoktól azt várják az előfizetők, hogy hasábjaikon na­gyobb, átfogóbb cikkeket, utat mu­tató írásokat olvashassanak. Ame­lyik lap ennek megfelel, amellől a jövőben sem pártolnak el. Pestimre családi házas körzetéből érkezett Illés Gyula kézbesítő, hogy átvegye a kitüntetést. Tizenkét éve egészséges, jó levegőn eltöltött mun­kára javasolták az orvosok, így lett kézbesítő. A naponta szétosztásra felpakolt csomagban természetesen ott van a Népszabadság is. Ez a második leg­többet kért újság Gyula bácsi kör­zetében. — Országgyűlés, pártértekezlet, KB-ülés idején olyanok is kérik a Népszabadságot, akik egyébként nem ezt a lapot járatják. Természetesen szívesen viszek nekik is a postáról. — Volt már ilyen... Megéltem már olyat, hogy néhány hónap szü­net után újra megrendelték az újjá­köszöntötte azokat az újságírókat, akik rendszeresen publikálnak a Magyar Néphadseregről. A honvé­delmi tudósítók közül többen a Ha­za Szolgálatáért Érdemérem külön­böző fokozatait, illetve politikai fő­csoportfőnöki elismeréseket vettek át. A Népszava szerkesztőségének szék­házában koszorúzási ünnepséget rendeztek Somogyi Béla és Bacsó Béla, a lap mártírjai emléktáblájá­nál. Az 1920-ban a fehérterror ál­dozatául esett két újságíró emlék­táblájára koszorút helyezett el az MSZMP KB agitációs és propagan­daosztályának nevében Andics Jenő osztályvezető és Karvalics László Barta Lajos Kossuth-díjas író-új­ságíróra emlékeztek születésének száztizedik évfordulója és a magyar sajtó napja alkalmából Baranya megye újságírói. A forradalmi pro­letárirodalom képviselője a Pécsi Naplónál kezdte újságírói pályáját. Kaposvárott Gábor Andor Kos­suth-díjas íróra, újságíróra, szer­kesztőre, Somogy megye szülöttére emlékeztek. A kommunista író­újságíró szobránál felidézték élet­útját. A Magyar Vöröskereszt székházá­ban dr. Hantos János, az Országos Végrehajtó Bizottság elnöke a moz­galmat támogató eredményes mun­kájukért a Vöröskeresztes Munkáért kitüntetés arany fokozatát nyújtotta át két újságírónőnek. (MTI) got. Hiába no, az emberek nem tud­nak meglenni a megszokott, kedvelt újságjuk nélkül. * B.I. A magyar sajtó napja alkalmából Népszabadság Emlékplakettel kitün­teti lapterjesztőink: Almádi Istvánné, Almási Antal, Antal Ottó, Árus Imréné, Árva Rózsa, Bagladi Miklós, Bajkó László, Balogh Andrásné, Bartucz Tiborné, Berdó Fe­­rencn­é, Békési Károly, Bíró Bódis Lászlóné, Bokony Rezsőné, Búron Bélá­­né Búzás Ignácné. „ Centert László, Cserhalmi Géza, Debreceni Gábor, Esztergomi István, Farkas Andrásné, Farkas Dezsőné, Fazekas László, Forgó Istvánné, Frank István, Gazsi Lászlóné, Glázer István, Görgics Márta, Kaviár Jánosné, Hortobágyi Károlyné, Horváth István, Höffler János, Ibenhardt Jenőn­é, Illés Gyula, Jelinek Istvánná, Kalmár Zoltánná, Kara Anna, Kata Imréné, Katona István, Kádas Julianna, Kádár Ignác, Kertész István, dr. Kertész József, Kiss Miklós, Kockás Lászlóné, Kollár Józsefné, Kotricz Péterné, Kovács János, Kovács János, Kozák László, dr. Körmendi János, Kővári Miklósné, Kraus Péter, Kulcsár Józsefné, Kullár Ferenc, Kupás Gábor, Lajkó Sándorné, Lakatos István, Laki Mihályn­é, Lenner Jánosné, dr. Lénárd László, Lévai Imréné, Lovasi Imre, Majer Sándorné, Marczi Mihály, Mar­sénál Ferencnné, Miklós László, Molnár István, Nagy Györgyné, Nagy István, Nagy Jenő, Nemes Zsigmond, Németh Lajos, Oláh Mihály, Olláh­ Béláné, Osgyáni Lajosné, Papp György, Patay Árpád, Patócs Kornélné, Paulusz Sándorné, Pátkai Károlyné, Pekk Istvánné, Pető József, Pityer Sándor, Puskás Barnabás,­­Sipos Lajos, dr. Szabó Gyula, Szabó Lajosné, Szabó Lajosné, Szab­ó József­né, Szatmári Gáborné, Szántó István, Szirtes Péterné, Szőke Géza, Szűcs La­jos, Tabi Istvánné, Tass Irén, Tóth Gábor­né, Tóth Gyuláné, Tóth Miklós, Tóth Zsigmond, Török Istvánné, Urszin Albert, Utas­ Dénesné, Varga Gyula, Varga Sándor, Váróczi Mihályné, Vizsnyei László, Vörös Gábor, Zagarits Ferencné. A Népszabadság kiváló lapterjesztőinek kitüntetése Azt hitte, hogy már semmin sem lepődik ------------- meg, de úgy látszik tévedett. Csak állt és nézett a kockás taxi után, bá­multa a minden kétséget kizáró fekete 1D-s rendszámtáblát, nem, ez a taxi nem holmi kisvállalkozóé, nem „főállásban alternatív másként gondolkodó, este személyszállító kis­iparos” tartja üzemben, hanem állami válla­lat. Nézett a körúti forgalomban alig-alig araszoló Zsiguli után, amelynek hátsó szél­védőjén piros-fehér-zöld sávból szólt a nép­hez az üzenet: „Hallgassa a BBC magyarnyel­vű adósait!” Ez az adásidővel és hullámsávval is ellá­tott felhívás majdnem megzavarta. Legalább­is hosszú perceknek kellett eltelniük ahhoz, hogy az öröm legyőzze a kételyt. De végül le­győzte, hiszen az első világosan megfogalma­zott gondolata az volt: végre! Nemcsak azért, mert a legutóbbi időkig még a Danubius nyíl­tan vállalt kommersz­ kereskedelmi, viszont önfenntartó adásaihoz is alig mert hozzászok­ni, és nem is csak azért, mert eddig nem tud­ta eldönteni, hogy melyik adó „ellenséges”, melyik „kritikus” és melyik egyszerűen „pol­gári”. Még csak nem is azért, mert az ilyes­fajta felhívások mostanáig csak postaládájá­ba pottyantva, manufakturális módszerekkel sokszorosított cetliken jutottak el hozzá. Leg­inkább annak örült, hogy a „nyilvánosság”­­nak már nemcsak vitája, vezércikkekbe pré­selt, újságpapírszagú két dimenziója van, hogy lám, már nemcsak gondolat- és szólás-, egye­sületi és véleménynyilvánítási, hanem hallga­tásszabadság is létezik. Nincs többé félősen bezárt konyhaablak, szomszédok elől lehalkí­tott készülék, nincs többé fülre tapasztott Sza­bad Európa szigorúan családi, vagy szűk jó baráti körben fogott Amerika Hangja, szabad az éter és szabad a szó. Nincs többé bújócska, az „én tudom, hogy te tudod, hogy mi tudjuk” apáról fiúra szál­ló, véget érni nem akaró ragozása, mint ahogy takargatnivalóink sincsenek: hibáink, vétkeink és bűneink olyan nyilvánvalóak, hogy világgá röpíthetik a rádióhullámok is. Igen, már majdnem boldogan nézett az el­tűnő taxi után, hiszen a matricáról a nyilvá­nosság, a nyilvánosságról a reform, a reform­ról pedig az oly nagyon áhított társadalmi konszenzus jutott eszébe, de valami bujkáló rossz érzés mégsem hagyta igazán örülni. Mintha már hallotta volna néhányszor a BBC magyar nyelvű adásait... Mintha azon a hul­lámhosszon, abban az adásidőben egészen mást mondtak volna, mint amit megtanult, elhitt és olyan elválaszthatatlanul hozzánőtt ez alatt a negyven-egynéhány esztendő alatt, mint a bőre vagy a haja szála. Erősen gon­dolkodott, kucsmáját kissé hátratolva vakar­­gatta gyérülő fürtjeit, aztán elmosolyodott. Ez a hajszál példa mégsem az igazi — hatá­rozottan kopaszodik... De a négy évtized — igen. A legszerényeb­­_________________ ben számolva is negy­ven év történelmi és politikai gyakorlata alatt őszült és kopaszodott meg, ahogyan mondani szokták, tisztességben. Igyekezett mértéktartó maradni azokban az időkben is, amikor a mértéknek követhetetlen volt a léptéke, amikor a viharok jobbra-balra sod­ró szele után, a lendület hevületében még nehezebb volt egyenesen állni, mint valaha. A szélcsend sem ragadtatta szélsőségek­re. Tette, ami a dolga volt, hitte, ami a hite, jó érzékkel és sok szerencsével kerülte ki a hol gyanúsan gyorsan váltakozó, hol pe­dig évtizedek alatt rojtossá kopott divatok hullámait. S ha elbizonytalanodott olykor, csak alaposan végig kellett gondolnia, hogy a lényegeset a lényegtelentől éppen a lényeg választja el — a formával még sokáig lehet kísérletezni, van még idő, mert erről szól az egész jövő ... Bár legutóbb, mintha éppen azon az es­--------------------- Jén bizonytalanodott vol­na el, amikor a rádió gombját csavargatta, s nagy nehezen megszólalt a BBC... Akkor kényszerült ilyesfajta számvetésszerű meditá­cióra, amikor az ELTE tanára fejtegette ál­láspontját arról, hogy az utóbbi egy-két év­tizedben a marxizmus szerencsére háttérbe szorult, helyét és szerepét a századforduló né­met filozófiája vette át világszerte. Szerencsé­re , hiszen a marxizmus már régen üressé vált, az ilyen típusú, egypontú távlati, opti­­misztikus filozófia már nem is lehet tudo­mányos. Támaszt és kiutat csak a többpontú, a közelre tervező, az egyszemélyes problé­mákra is választ adó irányzatok mutathat­nak ... Valami ilyesmit mondott a tanárokat, a magyar fiatalság jövendő formálóit képező magyar egyetem hivatalban lévő tanára. És akkor nem is azért zárta el a rádiót, mert fel volt háborodva, hanem mert nem tudott mit kezdeni a hallottakkal. Ennek már semmi kö­ze nem volt a lényeget ilyen-olyan ruhákba öltöztető divatokhoz, az új és még újabb hullámhoz, a formakereséshez — ez a tar­talmát érintette. Már nem volt sehol a matricás taxi, ré­­ges-régen eltűnt a szeme elől, elnyelte a kora esti csúcsforgalom. De valahogy nem volt fontos a marxizmusról szóló esti nyilatkozat sem, pedig annak idején még napokig, hete­kig piszkálta, gondolatai vissza-visszatértek a tudományos igénnyel fogalmazott monda­tokhoz, akár akarta, akár nem. De a lucskos járda szélén állva már csak az őszítő-kopa­­szító negyven-egynéhány esztendőn járt az esze. Semmi más nem foglalkoztatta, csak a leltár: mi minden fért bele? A hosszú és nem éppen türelmes munká­val kialakított reflexek, az igaznak hitt ér­vek, az utolsó vérig vívott harcok, az örök­lődő sebek és hegek. A sokak szerint egyál­talán nem tisztességben, hanem vaksin és rö­vidlátón leélt négy évtized, olyan, történelmi léptékkel számolva néhány pillanat, amely­nek elfogult krónikáját ideges legyintéssel la­pozza át az utókor. A zsákutca, a jóhiszemű tévedés, a felnőttkorba nyúló gyermekbeteg­ség többször át- meg áthúzott, javított, kitö­rölt és újrafogalmazott lapjait. Lassan elindult hazafelé. Amíg bandukolt, arra gondolt, hogy milyen picike papírszalag, egy tenyérnyi matrica elég lehet ahhoz, hogy elfedje egy ember életét, hogy mindig a leg­újabb, leghangosabb és legdivatosabb jelsza­vak a legkorszerűbbek. Ki fogjuk nőni — vigasztalta otthon a ----------------------- fia, aki nem is értette, inkább érezte a néhány percnyi sétától éve­ket öregedett apja alig összefüggő panaszát. Ne törődj vele, jelvény és matrica, egyik nap jön, másik nap megy. Azt mondják, hogy ezek a kitűzők az „utca ideológiájaként” segítenek kiadni a fáradt gőzt, a BBC-reklám is csak olyan, mint a gyerekek kabátján a „NO! ked­­li!” vagy az „Adj egy fényképet, mert gyűj­töm a természeti katasztrófákat!”. Ne izgulj, lesz még taxi „Hallgassa néha a Kossuth rá­dió adásait is!” felirattal. Pedig nem is izgult. Nem idegeskedett, tö­kéletesen értette, hogy egyszer szemétre ke­rül a sok lecsengett divathóbortkellék, s az újak feltűnéséig megmarad a Lukács György­től származó vigasz: ,A divatok nem szoktak sokat törődni a szerzők belső szándékaival...” Még kabátokra tűzve sem. Még matricá­kon sem. Még nyomtatásban sem. Láng Zsuzsa MATRICA HLfülABAUS Ab 1988. december 8., csütörtök A múlt év végén a Konzum Szö­vetkezeti Közös Vállalat (azóta már részvénytársaság) elhatározta, hogy hozzáfog a vonalkódos kereskedelmi rendszer bevezetéséhez. A cég leg­­reprezentánsabb egységében, a pécsi Konzum Áruházban júniusban való­sággá is vált a terv egy töredéke: a könyv- és hanglemezosztályon tűn­tek fel először a „letapogató ceruzák”. Aztán szeptember 15-re az áruház egész iparcikkosztályán működésbe lépett a fejlett világban már olyany­­nyira elterjedt kereskedelmi rend­szer. Jövőre a ruházati osztályon is megjelenik. 1990-ben pedig jön az igazi nagy falat. Baranya megye legforgalmasabb üzlete, a földszinti élelmiszer-áruház. Eddig a Konzum hatmillió forintot költött a vonalkód bevezetésére. Eleinte úgy tűnt, töb­be kerül, ám egy pécsi mérnök, Je­­rezánovics Ferenc újításának kö­szönhetően a régi elektronikus pénz­tárgépeket nem kellett lecserélni. Csekély, de ötletes átalakítással adaptálhatók voltak a rendszerbe. Általában minden újdonság szo­rongást okoz azoknak, akik először kénytelenek használni. Nem volt ez másként most sem. Hiszen ment ed­dig minden, mint a karikacsapás, az áron ott volt az ár, azt csak be kel­lett ütni a gépbe és kész. Most meg ki tudja, hogyan működik, mit for­gat a „fejében” ez a letapogató, amint a maga módján beüti a gép­be az árat és összead, ki látja, mi­kor téved? S lesz-e ember, aki meg­találja a hibát? Nos, ez a félelem egy hétig sem tartott. A Görfi Zol­tán által készített program és az elektronika kifogástalanul működött. A pénztárosok hamar megszerették az új módit. Nem csoda, hiszen munkájukat megkönnyíti, felgyorsít­ja. Az áruház­ szempontjából pedig az a legfontosabb, hogy a rendszer által az áruskála nem hogy napra, de percre készen követhető, s a leg­megfelelőbb áruválaszték kialakítá­sára folyamatosan lehetőség nyílik. Ami fogy, az hadd jöjjön, ami meg a kutyának sem kell, attól valami ügyes üzleti fogással gyorsan meg kel szabadulni, s a legközelebbi megrendelés majd május 15-én vár­ható. Hogy miből, mennyi fogyott az elmúlt hónapban, héten, napon, az a számítógép monitorjára másodper­cek alatt odavarázso­lható. A koráb­ban háromnapi munkát adó leltár néhány órát igényel. Elnézést a szakemberektől, hogy a kívülálló ember örömével, ugyan­akkor a szakszerűtlenség rémé­vel küszködve írok minderről, de hát eddig még nem szokhattam hoz­zá a vonalkódhoz. Olvastam ugyan róla elégszer, s tudtam, erényei szá­mosak, de a szememmel látni mind­eddig nem volt alkalmam. Tulajdonképpen ma sem értem, miért vágott bele a Konzum. Mert amíg az ipar nem használja ezt a rendszert, és minden árucikkre utó­lag úgy kell ráragasztani a kódolt címkét — aminek ráadásul papír­anyaga hiánycikk —, addig viszony­lag kevés örömöt, s főleg a benne rejlőnél sokkalta kevesebb nyeresé­get hoz ez az újdonság. Wéber György, az áruház üzletigazgatója azonban nem panaszkodik. Fő érve, hogy ez a rendszer segít az optimá­lis árukészlet kialakításában. Ha ezt egy áruház vagy egy kereskedelmi cég meg tudja határozni, akkor ez­zel nagyban csökkenteni képes a hi­teligényét, illetve a felvett hitelt jobban tudja hasznosítani. Magyar­­országon egyre nehezebb hitelhez jutni, a kamatok egyre magasabbak, így az elmondottakból egyértelmű a vonalkód hallatlan előnye. Mindamellett nemm ártana, ha va­lami felgyorsítaná a vonalkód elter­jedését. Ám nincs gazdája az „ügy­nek”. Meggyőzően senki sem propa­gálja, irányítja, koordinálja terjesz­tését. Ha valaki vállalkozna is egy ilyen beruházásra, azt se tudja, ho­vá forduljon. A termelőket semmi sem ösztönzi a vonalkód bevezetésé­re, s akadnak köztük olyanok, akik az exportállt áruikra felvésik a vo­nalakat, az itthon maradottakról vi­szont lehagyják. Így aztán marad a sóhajtozás. S marad az aggódás, hogy mi lesz, ha az úttörőket elnyeli a cselekvőkép­telenség dzsungele. Még mielőtt bár­ki félreértene: nem az úttörőket fél­tem, hanem a többieket. Ungár Tamás Nyílt levél a világkiállításról Az építőművészek véleménye: Aquincum alkalmasabb A Magyar Építőművészek Szövet­ségének vezetősége nyílt levelet kül­dött Grósz Károlynak, az MSZMP főtitkárának, Németh Miklósnak, a Minisztertanács elnökének, Iványi Pálnak, a Fővárosi Tanács elnökének és Stadinger Istvánnak, az Ország­­gyűlés elnökének. A levélben kifej­tik azt a véleményüket, hogy a ter­vezett Bécs—Budapest közös világki­állítás eddigi előkészítése során nem vették figyelembe a köz akaratát, a szakmai fórumok véleményét és az időpont jelentőségét sem. A levélben hangsúlyozzák, hogy a kiállítás idő­pontja egybeesik a magyar államiság és a honfoglalás 1100, s a felszabadu­lás 50. évfordulójával, és ezért soha vissza nem térő alkalom mutatkozna arra, hogy jobban átgondolt prog­rammal a világkiállítás megemlékez­zen a magyar nép történelméről, kul­túrájáról, eredményeiről. Ezért is a testület ellenérzéssel fogadta a Fő­városi Tanácsnak azt a döntését, amelyben a világkiállítás budapesti helyszínéül Gazdagrétet javasolta. A magyar építészek a világkiállítás megrendezését szükségesnek tartják — írják a levélben —, elengedhetet­lennek érzik azonban demokratizá­lódó közéletünkben, hogy a döntést ne hivatalok, hanem a terheket vál­laló lakosság hozza meg. S ezután le­gyen lehetősége minden tenni szán­dékozónak a maga módján e jelentős évfordulók megünneplésére. A szö­vetség vezetősége szerint az új terü­let kijelölésekor figyelembe kell ven­ni a világörökség részét képező Du­­na-parti panorámát, kulturális, tör­téneti értékeinket. A számításba jö­hető területek közül erre Aquincum kínálkozik a legalkalmasabbnak. (MTI)

Next