Népszabadság, 1989. február (47. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-18 / 42. szám

14 mmmm« ■ sas* * - - ^ GELLÉRI ANDOR ENDRE: KINCS Gelléri Andor Endre tragikusan kettétört életművét barátok fi­gyelme és filoszok szorgalma gyarapította az elmúlt évtizedekben - kéziratokból, argentínai magyar újságokból, brassói lapokból, ké­részéletű, elfelejtett hazai irodalmi folyóiratokból. Remekművek is akadtak köztük. Gellérit Mikes Lajos, ,,a rejtélyes doktor" fedezte fel és indította útjára az Est lapokban, rendszeresen publikált a­­ Nyugatban, különösen Móricz szerkesztése idején, és több novellája­ jelent meg a Pesti Hírlap Vasárnapjában, mikor azt a jó barát Szegi Pál szerkesztette. Gelléri elragadtatással ír róla az Egy ön­érzet történetében: ,,. . . csak egy ifjú a mezőn, ahol a csipkeró- i zsabokor mögül eléje lép az első meztelen asszony, csak az tudott­­ olyan áhítattal felnézni és izgulni az eléje táruló szépen, mint én­­ bámultam a tündéri Szegi Pálra. Pusztán a két szemét,­e csillogó vagy elboruló golyókat, tehet­ségesebbnek tartottam, mint tíz esztétát a régi Nyugat-gárdából. Ha rám nézett, már zúgni kezdett bennem az írni vágyás özönvize. S kértem is rá, hogy legyen mindig csak mellettem, hadd tartson ez a lírai özönvíz negyven, száz, ötszáz napokon át." Nemcsak kitűnő kritikus és esszéista volt, hanem biztos kezű és céltudatos szerkesztő is, aki az úri középosztály eklektikus lapjába, a kommersz mellé becsempészte József Attilát és Déry Tibort, Nagy Lajost és Pap Károlyt, Tersánszkyt és Gelléri Andor Endrét; a kon­zervatív külföldiek mellé pedig Joyce-t, Kafkát, Hemingwayt és Brechtet. A Gelléri-kutató Nagy Sz. Péter, aki több ismeretlen Gel­­léri-novellát fedezett fel a Pesti Hírlap Vasárnapja hasábjain, mely­nek irodalmi rovatában ,,konok és tudatos szerkesztői koncepciót figyelhetünk meg" — írja —, ,,ravasz, ügyes és taktikus, de célját sosem tévesztő arc villan felénk e lapokról: Szegi Pál arca". Itt jelent meg 1936. november 8-án az alábbi írás — és azóta sohasem. Az 1936-ban írt novella azoknak a Gellért-írásoknak a so­rát szaporítja, melyek­­ Vargha Kálmán szavaival „kifejezik a szá­zad kollektív erőszaktételeinek alapsémáját", és „csírájukban, ösz­tönös-agresszív voltukban ragadják meg a korszak antihumanista elfajulásait". Erin Edit Házakból, padlásablakokból, a fák lombjai közül is lőttek minket. A szabad rablás biztos volt. Amint házról házra előbbre mentünk, amint egyre kijjebb értünk a város széle felé, annál nagyo­bb csönd ma­radt utánunk. Férfi, asszony, gyerek csak arra volt jó, hogy ne mozog­jon, ne reszkessen előttünk, egybe öt golyót is beleküldtünk. Az el­csendesedett házak tele voltak ha­lottakkal. Az egyik helyen három férfi is védte a házat. Az apa lehetett két serdülő fiával, egy kézigránát ízek­re tépte az apát, a két fiút, amint kézssel a kezeiben ránk rohant, lelőt­tük. S be a házba. Mielőtt ajtót nyitot­tunk volna, golyót küldtünk be ma­gunk előtt. Úri hely volt: csupa sző­nyeg s finom európai bútorok. A vitrinekben porcelánok, puskatussal közéjük vágtunk. Az arany kellett minékünk. Végül is a hálóba jutot­tunk. Az ágyakat feltúrtuk: senki. A szekrényeket föltéptük: ruhák, asszonyi illatos ruhák. Szuronnyal próbáltuk kipiszkálni mögülük a nőmibert. A némbert, akinek ragyogó aranyrámában a falon csüngött az arcképe. Gyönyörű nő volt, magas, sugaras, csöpp szájú asszony. Az egyik babám a fényképébe döfte a bajonettjét. S ugyanez fölfedezte az egyik sarokban a pénzszekrényt. Hatalmas, két méter magas szek­rény volt, Bécsből való, mert a csá­szári sas ékeskedett a homlokán. Le volt csukva. Egyre többen gyűltünk össze a szobában. Pirosan, véresen, száraz torokkal. Néztük a kasszát, ebben sok pénznek kell lenni. De le van zárva. Ki akartuk dobni az ab­lakon, hogy lezuhanva kipattanja­nak az ajtók. Meg se bírtuk tízen mozdítani. A szívünk vadul vert, ha nem lenne benne semmi, nyitva volna. De az úri berendezés mutat­ta, hogy itt drágaságok rejtőznek. Valaki azt tanácsolta, hogy vág­junk bele kézigránátot. Nem lehetett, mert a szűk szobá­ban a szóródó gránátszilánkok meg­ölnék, aki dobja. Ignác mást ajánlott, ő egyszer lá­tott már kasszazárt. Ilyen meg ilyen alakú, és itt terül el a kulcslyuk kö­rül. Már csönd van, ráérünk. All­juk körül, s golyóval lőjük körül a zár helyét. Nem olyan vastag az aj­tólemez, hogy a golyó ne járná át; ha körüllőttük a kockányi helyet, bajonéttal kifeszítjük, s a zárat majd ki tudjuk valahogy venni. Én revolverrel álltam neki, de előbb bajonéttal Ignác körülrajzol­ta a zár helyét. Aztán céloztunk és lőttünk. Mikor meghúztam a ravaszt, magam se tu­dom, mitől, összerázkódtam. — Valaki sikított — mondta Ig­nác, s mi füleltünk. A kasszából nem hangzott semmi nesz, csak a beléje fúródott golyók nyomán dőlt ki a töltésül szolgáló hamu. Vékonyan, porlódva dőlt a hamu, és egyelőre nem hallottunk semmit. Most az egyik baka csak egyedül lőtt, s mi feszülten figyel­tünk. Élesen, tisztán hallottuk a sikol­tást. És egy asszony halálosan ré­mült hangját... egy finom, könyör­gő, de nekünk érthetetlen szavú hangot. — Ez van benne — mondtam, és a falon lógó képre mutattam. Lehet, hogy az arckép szépsége okozta, lehet, hogy már túl a harc javán elég volt a vérből és ölésből, és még valami: hogy ezt az asszonyt élve, forrón a kezeink közé kap­juk ... ezek a dolgok bírtak rá, hogy azt mondjam: Valahogy ki kellene nyitni ezt a rohadt kasszát. Kasszát nyitni! Betörők, s a laka­tosság művészei értik csak! S van itt egy mód: Ignác ajánlotta. De ha így akarjuk szétlőni a kasszát, meg­öljük az asszonyt. — Na és aztán? — mondták — eggyel több vagy kevesebb, egyre megy az. De én, én a finom fejet néztem, a mélytüzű szemet a falon, ezt a ma­gasba nyúló gyöngéd alakot, szinte szerelmesnek hittem magam. Most megint hallgatott, biztos zo­koghat odabent, de azt nem engedi ki a vastag hamutöltés. — Ez lesz a férje, akihez kézigrá­nátot vágtál — mondtam a freite­­romnak. — Fuss le, hátha megvan nála a kassza kulcsa. — Ha nem tudjuk kinyitni, meg­fullad — mondtam. — Vagy megdöglik éhen. — Hátha beraktak hozzá ételt. A treiter visszajött. Azt mondta, hogy még a cipőjét se találta meg a férjnek, úgy szétvitte a gránát. A kulcsok után befutotta az utcát: se­hol semmi. A két fiút is kikutatta: nincsen. — No, csak menjetek — mond­tam —, nézzetek szét máshol. Ignác, te maradj itt. — Én azt mondom a hadapród úrnak — mondta egyikük —, hogy itt nemcsak asszony van, hanem pénz is. Az pedig jó lenne nekünk is. — Meg kéne próbálni ijesztésül még egyet belelőni — tanácsolta egy alacsony, ravasz arcú baka —, ha sikít, még él, ha nem, hátha utolsót sikonyált már az előbb is. A csönd hozta vagy az, hogy hir­telen nem éreztem magamon a ka­tonaruhát, kezemben a revolvert? Férfi lettem, aki előbbre engedi a hölgyet, és amint néztem a falon függő képet, az mindjobban belém vésődött, a szívembe merült, és meg akartam mindenáron menteni a kasszába zárt asszonyt. Közben egyre többen jöttek be a szobába. Híre ment, hogy itt egy nagy pénzszekrény van, s állítólag ez egy bankárféle volt a városká­ban, idejöttek, mint dögszagra a le­gyek. Egészen egyedül álltam, a többi­ek külön csoportba gyűltek össze. Feszült volt a csönd. Nekik nem volt fontos az asszony, csak az ékszerek kellettek; én húszéves voltam, én az asszonyt akartam megmenteni. Ekkor egy főhadnagy jött be. Dü­hösen, mogorván. Szétnézett raj­tunk, s azt kérdezte: — No, mi az, miféle haditanács? — Főhadnagy úrnak a lassan je­lentem, hogy ebbe a kasszába egy élő asszony van bezárva — és a ké­pére mutattam — ez az. — Hol vannak a kasszakulcsok, hadapród? — Sajnos nincsenek meg, főhad­nagy úr. — Hát akkor mit tartja föl itt az embert. Jobb neki, ha agyonlőjük. Megfulladjon vagy éhenhaljon. Lőni! S ő maga is kivette a revolverét. Minden tagomban reszkettem. Míg nem tudtam, hogy élő ember van benn, rendben volt. De most lát­tam, hogyan bújik össze ez az asz­­szony a sötétben, és halálos rette­géssel figyel, figyel olyan szavakra, amik alig szűrődnek be hozzá, s közben nem tudja, mi van a férjével és két fiával.­­ — Főhadnagy úr, kérem! Eldördült a sortűz. S bentről me­gint fölhangzott a sikoltás. — Lőni — mondta a főhadnagy, s dühösen egymásután lőtt. De talán a golyók átvágtak a külső falon, s elakadtak a hamuban, vagy a vas­­ajtók belső falán, mert még mindig sikoltozott az asszony, de most az ajtó alsó peremén megjelent az első vérnyom, majd erősödni kezdett és alácsurgott a kassza rámájára, majd végig az alsó részén. Az újabb sor­­tűzre nem felelt semmi, én tudtam: az asszony még élhet, de átmenekült a másik oldalra. De ezek az ördö­gök már tudták, kitalálták ezt is. Sikoltás, és utána vékonyan, a kes­keny kis ajtórésen egyre jobban pa­takzott a vér. Aztán még megpróbálták, hogy Ig­nác tanácsa szerint körüllőjük a zár helyét, nem ment. Próbálták föl­dönteni a kasszát, nekifeküdtek vagy húszan, s ettől a baromi erő­től végre megmozdult, emelkedett a faltól és arcra zuhant. Pókok fut­kostak szét a hátán, pókok, akik mögéje osontak és hálót szőttek raj­ta, így maradt arcra bukva, magába zárva a nékem drága halottat, s ta­lán ékszereit is, illatszeres üvegét, talán a sonkát és kalácsot, amit a férje rakott be hozzá, hogy óvja szí­ve drága kincsét. Nem vettem részt a rablásban, gyújtogatásban. Mély, őrjöngő fáj­dalommal ődöngtem az utcákon. Kedvem lett volna fölrohanni visz­­sza, egyedül fölemelni a súlyos kasz­­szát, s kirántani vak erővel az aj­taját. S még ma is kísért, hogy mi lett az arcra borult kasszával. Ki törő­dött vele, ki nyittatta föl? — Ez az ő arca — fejezte be az egykori hadapród, ezt elhoztam ma­gammal — s egy bűbájos, szelíd asszonyi fejet mutatott nekem. — Még mindig szeretem őt, uram. Luise Rinser német írónő 1911-ben született Pitzingben. Münchenben pedagógiát és pszi­chológiát tanult. 1935 és 1939 között tanárként dolgoztt, 1939 és 1945 között nem publikálha­tott. A háború utolsó évében a nácik bebör­tönözték, írásaiban a hétköznapok — főleg a nők és a gyerekek életét megnyomorító , ap­ró szörnyűségeiről szól. Néhány novellája ma­gyarul is olvasható. Jan Lobes Varsóból című elbeszélésgyűjteménye 1959-ben jelent meg a Magvető Kiadó Modern Könyvtár című soro­zatának 29. köteteként. Mért gyötör? Tettem már­ vallomást. Ez nem elég? Megöltem Ida Raithet. Meggyilkoltam. Leszúr­­tam egy konyhakéssel. Jólesik mindezt meg egyszer halla­nia? Élvezi a részleteket, ugye? Ér­dekes is: egy nő leszúrja legjobb ba­rátnőjét fényes nappal, a konyhában, krumplihámozás közben. Nem hisz nekem? Micsoda? Hát úgy nézek én ki, mint aki fel akarja áldozni ma­gát, hogy a vallomásával fedezze az igazi gyilkost? Nincs olyan ember, aki nekem ennyit megérne. És ki más ölte volna meg? Nem volt ellensé­ge. Kedvelték. Mindenki kedvelte. A bűbájos Ran­thnié. Kedvelte a mészá­ros, a rendőr, az adóügyi tanács­adó. A férjem? Csak módjával. Ide­gesítette, ahogy én is idegesítettem Raith urat. Igen, ez egy tízéves ba­rátság. Raith úr a férjem kollégája. Két hivatalnok az igazságügyi mi­nisztériumban. A ranglétra alján. Mindegyik arra vár, hogy előléptes­sék. Akkor ugyanis az előléptetett a másik főnöke lenne. Az esélyek egyenlőek. Ezért nem akarja egyik sem összerúgni a port a másikkal, érti? Semmi több? De igen, Raith a legidősebb gyermekem keresztapja, a férjem pedig Raith legidősebb gyer­mekének a keresztapja. Ahogy illik. Nevetséges, sírni való, milyen nor­mális mindez. Milyen ésszerű. Mi­lyen nagyon takaros. Szóval a Rai­­thék meg a Zimmermannék, mindig együtt, elválaszthatatlanul. Vajon nem csalják-e egymást keresztbe? Hát nem csalták. Túl rendesek vol­tak, túl kínosan ügyeltek a jó hírük­re. Hogy én? Micsoda? Hogy félté­keny voltam-e valamelyikükre is? Nevetséges feltételezés. Hogy sze­rettem-e Raithnét? No igen. Meg­szokásból. Gondolkoztam a tegnapi kérdésén. Szóval, a dolog nem volt előre eltervezve, biztosan nem, de valószínűleg olyan ez, mint a rák, azt is magában hordja az ember, és észre sem veszi, míg egy napon vé­ge. Talán így volt. Hogy nem gon­doltam-e rá soha előzőleg? Egyszer, igen, akkor azt mondtam: Most menj el, vagy... Vagy mi? Nem tudom. De voltak olyan pillanatok, amikor elviselhetetlennek éreztem. Csak úgy. Nem, nem volt köztünk veszekedés. Soha. Mindig barátságo­sak és udvariasak voltunk. Mint a szelíd macskák. Házimacskák. Úgy értem, szelídített macskáik. Nem, nem kérek cigarettát. De ha kinyit­ná az ablakot. Ne féljen, nem ug­rom ki, nyitva hagyhatja a cellaaj­tót meg a börtönkaput, nem megyek ki, hová is mennék, mindennek vé­ge, ami ott kint van, az számom­ra már nem létezik. A gyerekeim? Ők sem léteznek már. Nélkülem is élhetnek. Ennek is vége. Leéltem az életemet, nem érti? Hogy beteg vagyok-e? Nem. Azt hiszem, nem. Depressziós? Ki nem az? Nem, nem volt öngyilkossági kísérletem. Soha. Kábítószer? Soha. Nem, nem kell pszichiáter. Csak azt ne. Enyhítő kö­rülmény? Nem kell. Hallotta: nem kell. Nem kell kegyelem. Senkitől­ öltem, és beszámítható állapotban voltam. Nem hiszi? Hogy beszámít­ható állapotban nem szúrja le vala­ki a barátnőjét? Azt maga csak gon­dolja. Egy ilyen barátságba minden­féle dolog belekeveredik, az ember sokáig nem is tud erről, letagadja maga előtt, nem néz le a sötét mély­ségbe. Egyszer kirándulni voltunk, és egy kúthoz értünk, egy ciszter­nához, ő meg belenyúlt, ki, hát a Raithné, és fogott egy békát, és oda­vágta valami falhoz, hogy miért, mert látni akarta, hogy lesz-e a bé­kából királyfi, mint a békakirály­­ról szóló mesében, én meg rákiál­tottam, hagyd abba, és el akartam venni tőle a békát, ő meg erre visz­­szadobta a kútba, de a béka már döglött volt, és Raithné azt mondta a férjének: Kipróbáljam veled vagy Zimmermann-nal, és mi akkor meg­ijedtünk tőle, ezt tegnap nem mesél­tem el, nem, nem emlékszem több­re, egyszer meg utánam kapott, mint egy kutya, de igen, úgy van, ahogy tegnap mondtam, a férjem felé ha­rapott, szóval úgy közénk harapott mindig mindent meg akart enni, azt szokta mondogatni, úgy szeretlek, majd’ megeszlek, sose lehetett tud­ni nála, hogy ez vicc volt-e, vagy valami más, de hogy ez lett volna a tettem indítéka, nem, az oka talán, úgy távolról, de ez mindig egészen rejtve maradt, ki is gondolta volna, hogy boszorkány, mikor láttuk, mi­lyen csinos, milyen rózsás és szőke, milyen vidám és hétköznapi, azt kérdi, hogyhogy boszorkány, de hát éppen ez az, hogy boszorkány volt, és mi nem tudtuk, én sem tudtam, amíg a kicsi felé nem harapott, de igen, így van, el kell hinnie, ez a legfontosabb a történetben, ami az­tán megesett egy napon, igen, per­sze, hogy el akarom mesélni, bár hát elmondtam már magának, de ér­tem én. Azt hiszi, ellentmondásba keveredek, maga meg leleplezhet, és rámutathat a hibákra, amelyek fel­mentenek, de én nem hibázok, csak azok az emberek hibáznak, akik fel akarják menteni magukat, én nem fogok hibázni, mert én nem akarom magamat felmenteni, világos? Igen, mindjárt elmondom, de maga férfi, s ezért nem fogja megérteni a dolog egészét, maga ugyanis azt hiszi, hogy mindent meg lehet egyetlen síkon magyarázni, pedig több sík is van, kettő vagy három, és mindegyi­ken ... Figyel maga? Látom, sem­mit nem hisz el abból, amit mon­dok, vagy csak a felét, csak egy ke­veset, de én megkönnyítem­ magá­nak, megpróbálom leírni a jelene­tet, ahogy mindez történt, szóval: ez itt egy bérlakás konyhája, dél­előtt tizenegy óra van, a konyha még kitakarítatlan, a reggeli edény nincs elmosogatva, és itt áll egy nő, olyan, mint én, a haja csapzott, a köténye piszkos, és papucs van a lábán, és fáradt, mert hatkor kelt, elkészítette a két nagyobbik gye­reknek meg a férjének a reggelit, a nagyobb gyerekeket elvitte kocsival az iskolába, a kisebbiket pedig út­közben beadta az óvodába, aztán visszarohant, mert félt, hogy a kis­baba felébred, és beteg, vagy meg­fulladt a párna ala­tt, vagy elrabol­ták, kis híján elgázol egy kutyát, nekihajit a járdaszegélynek, a sár­hányó behorpad, fölrohan a lépcsőn, hallja a sírást, hál’ istennek, a gye­rek él, megfürdeti és megeteti, az­tán a babát a kiskocsiba téve el­megy a szupermarketbe, péntek van, ilyenkor mindenki mindig úgy be­vásárol, mintha eztán soha többé nem lehetne venni semmit, aztán hazamegy, mindezt végig futólépés­ben, kitakarítja a fürdőszobát, át­húzza az ágyneműt, és nekilát a krumplihámozásnak, micsoda? Hogy tegnap nem krumplit mondtam? De igen, krumpli volt, fél tizenegy, a konyha rendetlen, én rendetlen va­gyok, minden rendetlen, fáj a fe­jem az általános rendetlenségtől, és akkor csöngetnek, ki lehet az, na hát ő, éppen a fodrásztól jövet, szé­pen, rendezetten, csinosan, felöltöz­ve, rózsásan és vidáman, látja, ahogy ott áll? Új, világoskék ruha van rajta. Világoskék, égszínkék, mint egy fiatal lányon. Drágám, a pos­tára megyek, és nem tudom meg­állni, hogy be ne szaladjak üdvözöl­ni téged. Az lehet, de nálam ... Nem tesz semmit, csak sír a kicsi, bizto­san beteg. Nem, csak becsinált, és büdös, ez minden, hagyd békén, hagyd ott a kiságyában, rögtön tisz­tába teszem. De mikor olyan édes! Persze, édes, igen, lehet, de büdös. Ő máris fölvette a kicsit, körbetán­colja vele a konyhát, és valami hü­lye amerikai dalt énekel, hogy my sweet baby, my angel és ilyeneket, én meg mondom, hogy tedd vissza a gyereket az ágyba! De drágám, hagyd csak, kérlek, ugye, szeretsz nálam lenni, babuka, a maminak úgy sincs ideje rád, miért is van nektek négy gyereketek, túl sok az. Én erre azt mondom, te is szeret­tél volna többet, tudom, no persze, sajnos, senki sincs bebiztosítva egy teljes kipakolás ellen, de végtére ma már vannak más módszerek is, hogy gyereked legyen, igen, és most tedd vissza rögtön azt a gyereket a kiságyba. Úgy is­­tesz, abbahagyja az éneklést, most kávét akar, csi­nálsz nekem, csinálj magadnak, ott az üveg, ott van a cukor, a tej a hűtőben, a víz a kávéfőzőben, csak tessék. Ma nem vagy valami ven­dégszerető, nem, nem vagyok, hát nem látod, hogy megbolondulok, annyi a munkám. Látom, mondja, nagyon ideges vagy, ki kell kapcso­lódnod egyszer, szabadságra kell menned. Persze, négy gyerekkel, ho­gyan és hová. De hiszen van egy anyukád, aki helyettesíthet. Az anyukám, ugyan, ő nem szereti a kisgyerekeket. Akkor az anyósod, ő meg engem nem szeret. Akkor va­laki más rokon. Nincs rokonom, és nincs is rá szükségem. Tönkreteszed magad. Ugyan. De igen, és a férjed­nek semmi sem jut már belőled, fodrászhoz kell menned, de hát megy is, ugye, holnapra vagyunk meghíva a főnökhöz, el kell jönnöd. Nem kell, nem tudok, nincs aki vi­gyázzon a gyerekekre. Szerzek ne­ked egy diáklányt. Hagyd. De hát milyen benyomást fog kelteni, ha egyedül jön a férjed, az emberek még azt hihetnék, hogy. Az embe­rek csak higgyenek, amit akarnak, menj már el, össze kell pakolnom a szennyest, hogy elvigyem a mo­sodába még tizenkettő előtt. Nahát, te elviszed a szennyest, én ezt sose teszem, én magam mosok mosószap­pannal, csakis az a jó, a mosodá­ban mosóport használnak, az pedig egészségtelen, bőrbetegséget kapnak tőle a gyerekek. Az enyéim nem. De hát hogyhogy nem szeretsz mosni, én szeretek, amikor a mosógép jár, énekelek, úgy fel vagyok dobva. Aha, énekelsz, no igen. Mondd csak, drágám, ne segítsek neked egyszer levenni a függönyöket, piszkosak, de tényleg, miért ilyen barnák? Mert a férjem dohányzik. Micsoda, te nem tiltod meg neki a dohányzást, ami­kor itt a kisbaba, az én férjem nem dohányzik, csak a­­kielégítetlen férfiak dohányoznak. Aha, szóval a tiéd ki van elégítve, no persze, a csinos kis titkárnője besegít nek­tek. Nevet, nem lehet megsérteni, áthatolhatatlan páncélja van önelé­gültségből. Na hát, mondom, én jobb szeretem a füstös függönyöket, mint hogy a férjemnek legyen egy nyuszikája az irodában, mégiscsak van négy gyerekünk, akik mind tőle vannak, akiket akartunk, és nem használtunk fogamzásgátlót, az én férjem nem marad hoppon, iga­zán nem. Én az enyémnek megen­gedek minden félrelépést, mondja, úgyis mindig visszajön, bűnbánóan, de­­kielégülve, és nekünk is ezt kel­lene tennünk. Mit? Félrelépni, az megőrzi a fiatalságot, te például megtehetnéd. Mit? Ó, hiszen Peter­­sen doktor szerelmes beléd. Kicso­da? A gyerekorvos. Hülyeséget be­szélsz. Csinos kis flört lenne, nekem is van. Micsoda, te csalod a fér­jed? Csadom, néha-néha, jókedvem lesz tőle. A gyerek megint sírni kezd, föl akarom venni, de ő már fölkapta, magához rántotta, járkál vele, magához szorítja, össze fogja törni a csontjait, megint énekel, ha­misan énekel, add ide a gyereket, mondom, nem, nekem van időm jár­kálni vele, neked nincs. Add ide, tisztába kell tennem. Ugyan már, az ráér, látod, hogy nevet, örül, sze­ret engem, ugye, édesem, szeretsz engem. Add ide a gyereket. Körbe­­körbe ugrándozik vele, táncol, éne­kel, átugorja a ruháskosarat, add ide a gyereket, tovább táncol, egy­re csak a konyhaasztal körül, a ká­véfőző fütyül, a gyerek nyivákol, ő felugrik az asztalra, és nevet, bo­szorkány, most látom, mindjárt el fog repülni, kezében a gyerekkel, vagy nem is, kitátja a száját, meg fogja enni, én is felugrom az asz­talra, kitépem a kezéből a gyere­ket. ő kiabál, hagyd nálam a gye­reket, de én elviszem, befektetem a kiságyba, ő utánam akar jönni, ak­kor fölkapom a konyhakést és szú­rok, a vér a nyakán jön ki, csodál­kozva néz rám, aztán eldől, ottha­gyom elnyúlva, és a rendőrségre megyek: megöltem valakit. Így volt. És most már végképp hagyjon bé­kén. Most minden elrendeződött. Egyszer s mindenkorra. Hogyan? Ezt már tegnap is mondta. Azt hiszi, mindezt kitaláltam? Hogy maga mi­lyen ostoba. Mintha ez bármit is szá­mítana. Megöltem. Elintéztem. A do­log be van fejezve. Hogy mi van, ha mégis él, és bejön az ajtón? Ez magának bizonyíték lenne? Nevet­nem kell. Maga hazudik. Milyen os­tobán hazudik. Egyáltalán nem ért semmit, ő meghalt, egészen és örök­re. És most menjen végre. Glavina Zsuzsa fordítása LUISE RINSER: Csak semmi enyhítő körülmény KÉPSZABMBLÁt 1989. február 18., szombat

Next