Népszabadság, 1989. február (47. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
14 mmmm« ■ sas* * - - ^ GELLÉRI ANDOR ENDRE: KINCS Gelléri Andor Endre tragikusan kettétört életművét barátok figyelme és filoszok szorgalma gyarapította az elmúlt évtizedekben - kéziratokból, argentínai magyar újságokból, brassói lapokból, kérészéletű, elfelejtett hazai irodalmi folyóiratokból. Remekművek is akadtak köztük. Gellérit Mikes Lajos, ,,a rejtélyes doktor" fedezte fel és indította útjára az Est lapokban, rendszeresen publikált a Nyugatban, különösen Móricz szerkesztése idején, és több novellája jelent meg a Pesti Hírlap Vasárnapjában, mikor azt a jó barát Szegi Pál szerkesztette. Gelléri elragadtatással ír róla az Egy önérzet történetében: ,,. . . csak egy ifjú a mezőn, ahol a csipkeró- i zsabokor mögül eléje lép az első meztelen asszony, csak az tudott olyan áhítattal felnézni és izgulni az eléje táruló szépen, mint én bámultam a tündéri Szegi Pálra. Pusztán a két szemét,e csillogó vagy elboruló golyókat, tehetségesebbnek tartottam, mint tíz esztétát a régi Nyugat-gárdából. Ha rám nézett, már zúgni kezdett bennem az írni vágyás özönvize. S kértem is rá, hogy legyen mindig csak mellettem, hadd tartson ez a lírai özönvíz negyven, száz, ötszáz napokon át." Nemcsak kitűnő kritikus és esszéista volt, hanem biztos kezű és céltudatos szerkesztő is, aki az úri középosztály eklektikus lapjába, a kommersz mellé becsempészte József Attilát és Déry Tibort, Nagy Lajost és Pap Károlyt, Tersánszkyt és Gelléri Andor Endrét; a konzervatív külföldiek mellé pedig Joyce-t, Kafkát, Hemingwayt és Brechtet. A Gelléri-kutató Nagy Sz. Péter, aki több ismeretlen Gelléri-novellát fedezett fel a Pesti Hírlap Vasárnapja hasábjain, melynek irodalmi rovatában ,,konok és tudatos szerkesztői koncepciót figyelhetünk meg" — írja —, ,,ravasz, ügyes és taktikus, de célját sosem tévesztő arc villan felénk e lapokról: Szegi Pál arca". Itt jelent meg 1936. november 8-án az alábbi írás — és azóta sohasem. Az 1936-ban írt novella azoknak a Gellért-írásoknak a sorát szaporítja, melyek Vargha Kálmán szavaival „kifejezik a század kollektív erőszaktételeinek alapsémáját", és „csírájukban, ösztönös-agresszív voltukban ragadják meg a korszak antihumanista elfajulásait". Erin Edit Házakból, padlásablakokból, a fák lombjai közül is lőttek minket. A szabad rablás biztos volt. Amint házról házra előbbre mentünk, amint egyre kijjebb értünk a város széle felé, annál nagyobb csönd maradt utánunk. Férfi, asszony, gyerek csak arra volt jó, hogy ne mozogjon, ne reszkessen előttünk, egybe öt golyót is beleküldtünk. Az elcsendesedett házak tele voltak halottakkal. Az egyik helyen három férfi is védte a házat. Az apa lehetett két serdülő fiával, egy kézigránát ízekre tépte az apát, a két fiút, amint kézssel a kezeiben ránk rohant, lelőttük. S be a házba. Mielőtt ajtót nyitottunk volna, golyót küldtünk be magunk előtt. Úri hely volt: csupa szőnyeg s finom európai bútorok. A vitrinekben porcelánok, puskatussal közéjük vágtunk. Az arany kellett minékünk. Végül is a hálóba jutottunk. Az ágyakat feltúrtuk: senki. A szekrényeket föltéptük: ruhák, asszonyi illatos ruhák. Szuronnyal próbáltuk kipiszkálni mögülük a nőmibert. A némbert, akinek ragyogó aranyrámában a falon csüngött az arcképe. Gyönyörű nő volt, magas, sugaras, csöpp szájú asszony. Az egyik babám a fényképébe döfte a bajonettjét. S ugyanez fölfedezte az egyik sarokban a pénzszekrényt. Hatalmas, két méter magas szekrény volt, Bécsből való, mert a császári sas ékeskedett a homlokán. Le volt csukva. Egyre többen gyűltünk össze a szobában. Pirosan, véresen, száraz torokkal. Néztük a kasszát, ebben sok pénznek kell lenni. De le van zárva. Ki akartuk dobni az ablakon, hogy lezuhanva kipattanjanak az ajtók. Meg se bírtuk tízen mozdítani. A szívünk vadul vert, ha nem lenne benne semmi, nyitva volna. De az úri berendezés mutatta, hogy itt drágaságok rejtőznek. Valaki azt tanácsolta, hogy vágjunk bele kézigránátot. Nem lehetett, mert a szűk szobában a szóródó gránátszilánkok megölnék, aki dobja. Ignác mást ajánlott, ő egyszer látott már kasszazárt. Ilyen meg ilyen alakú, és itt terül el a kulcslyuk körül. Már csönd van, ráérünk. Alljuk körül, s golyóval lőjük körül a zár helyét. Nem olyan vastag az ajtólemez, hogy a golyó ne járná át; ha körüllőttük a kockányi helyet, bajonéttal kifeszítjük, s a zárat majd ki tudjuk valahogy venni. Én revolverrel álltam neki, de előbb bajonéttal Ignác körülrajzolta a zár helyét. Aztán céloztunk és lőttünk. Mikor meghúztam a ravaszt, magam se tudom, mitől, összerázkódtam. — Valaki sikított — mondta Ignác, s mi füleltünk. A kasszából nem hangzott semmi nesz, csak a beléje fúródott golyók nyomán dőlt ki a töltésül szolgáló hamu. Vékonyan, porlódva dőlt a hamu, és egyelőre nem hallottunk semmit. Most az egyik baka csak egyedül lőtt, s mi feszülten figyeltünk. Élesen, tisztán hallottuk a sikoltást. És egy asszony halálosan rémült hangját... egy finom, könyörgő, de nekünk érthetetlen szavú hangot. — Ez van benne — mondtam, és a falon lógó képre mutattam. Lehet, hogy az arckép szépsége okozta, lehet, hogy már túl a harc javán elég volt a vérből és ölésből, és még valami: hogy ezt az asszonyt élve, forrón a kezeink közé kapjuk ... ezek a dolgok bírtak rá, hogy azt mondjam: Valahogy ki kellene nyitni ezt a rohadt kasszát. Kasszát nyitni! Betörők, s a lakatosság művészei értik csak! S van itt egy mód: Ignác ajánlotta. De ha így akarjuk szétlőni a kasszát, megöljük az asszonyt. — Na és aztán? — mondták — eggyel több vagy kevesebb, egyre megy az. De én, én a finom fejet néztem, a mélytüzű szemet a falon, ezt a magasba nyúló gyöngéd alakot, szinte szerelmesnek hittem magam. Most megint hallgatott, biztos zokoghat odabent, de azt nem engedi ki a vastag hamutöltés. — Ez lesz a férje, akihez kézigránátot vágtál — mondtam a freiteromnak. — Fuss le, hátha megvan nála a kassza kulcsa. — Ha nem tudjuk kinyitni, megfullad — mondtam. — Vagy megdöglik éhen. — Hátha beraktak hozzá ételt. A treiter visszajött. Azt mondta, hogy még a cipőjét se találta meg a férjnek, úgy szétvitte a gránát. A kulcsok után befutotta az utcát: sehol semmi. A két fiút is kikutatta: nincsen. — No, csak menjetek — mondtam —, nézzetek szét máshol. Ignác, te maradj itt. — Én azt mondom a hadapród úrnak — mondta egyikük —, hogy itt nemcsak asszony van, hanem pénz is. Az pedig jó lenne nekünk is. — Meg kéne próbálni ijesztésül még egyet belelőni — tanácsolta egy alacsony, ravasz arcú baka —, ha sikít, még él, ha nem, hátha utolsót sikonyált már az előbb is. A csönd hozta vagy az, hogy hirtelen nem éreztem magamon a katonaruhát, kezemben a revolvert? Férfi lettem, aki előbbre engedi a hölgyet, és amint néztem a falon függő képet, az mindjobban belém vésődött, a szívembe merült, és meg akartam mindenáron menteni a kasszába zárt asszonyt. Közben egyre többen jöttek be a szobába. Híre ment, hogy itt egy nagy pénzszekrény van, s állítólag ez egy bankárféle volt a városkában, idejöttek, mint dögszagra a legyek. Egészen egyedül álltam, a többiek külön csoportba gyűltek össze. Feszült volt a csönd. Nekik nem volt fontos az asszony, csak az ékszerek kellettek; én húszéves voltam, én az asszonyt akartam megmenteni. Ekkor egy főhadnagy jött be. Dühösen, mogorván. Szétnézett rajtunk, s azt kérdezte: — No, mi az, miféle haditanács? — Főhadnagy úrnak a lassan jelentem, hogy ebbe a kasszába egy élő asszony van bezárva — és a képére mutattam — ez az. — Hol vannak a kasszakulcsok, hadapród? — Sajnos nincsenek meg, főhadnagy úr. — Hát akkor mit tartja föl itt az embert. Jobb neki, ha agyonlőjük. Megfulladjon vagy éhenhaljon. Lőni! S ő maga is kivette a revolverét. Minden tagomban reszkettem. Míg nem tudtam, hogy élő ember van benn, rendben volt. De most láttam, hogyan bújik össze ez az aszszony a sötétben, és halálos rettegéssel figyel, figyel olyan szavakra, amik alig szűrődnek be hozzá, s közben nem tudja, mi van a férjével és két fiával. — Főhadnagy úr, kérem! Eldördült a sortűz. S bentről megint fölhangzott a sikoltás. — Lőni — mondta a főhadnagy, s dühösen egymásután lőtt. De talán a golyók átvágtak a külső falon, s elakadtak a hamuban, vagy a vasajtók belső falán, mert még mindig sikoltozott az asszony, de most az ajtó alsó peremén megjelent az első vérnyom, majd erősödni kezdett és alácsurgott a kassza rámájára, majd végig az alsó részén. Az újabb sortűzre nem felelt semmi, én tudtam: az asszony még élhet, de átmenekült a másik oldalra. De ezek az ördögök már tudták, kitalálták ezt is. Sikoltás, és utána vékonyan, a keskeny kis ajtórésen egyre jobban patakzott a vér. Aztán még megpróbálták, hogy Ignác tanácsa szerint körüllőjük a zár helyét, nem ment. Próbálták földönteni a kasszát, nekifeküdtek vagy húszan, s ettől a baromi erőtől végre megmozdult, emelkedett a faltól és arcra zuhant. Pókok futkostak szét a hátán, pókok, akik mögéje osontak és hálót szőttek rajta, így maradt arcra bukva, magába zárva a nékem drága halottat, s talán ékszereit is, illatszeres üvegét, talán a sonkát és kalácsot, amit a férje rakott be hozzá, hogy óvja szíve drága kincsét. Nem vettem részt a rablásban, gyújtogatásban. Mély, őrjöngő fájdalommal ődöngtem az utcákon. Kedvem lett volna fölrohanni viszsza, egyedül fölemelni a súlyos kaszszát, s kirántani vak erővel az ajtaját. S még ma is kísért, hogy mi lett az arcra borult kasszával. Ki törődött vele, ki nyittatta föl? — Ez az ő arca — fejezte be az egykori hadapród, ezt elhoztam magammal — s egy bűbájos, szelíd asszonyi fejet mutatott nekem. — Még mindig szeretem őt, uram. Luise Rinser német írónő 1911-ben született Pitzingben. Münchenben pedagógiát és pszichológiát tanult. 1935 és 1939 között tanárként dolgoztt, 1939 és 1945 között nem publikálhatott. A háború utolsó évében a nácik bebörtönözték, írásaiban a hétköznapok — főleg a nők és a gyerekek életét megnyomorító , apró szörnyűségeiről szól. Néhány novellája magyarul is olvasható. Jan Lobes Varsóból című elbeszélésgyűjteménye 1959-ben jelent meg a Magvető Kiadó Modern Könyvtár című sorozatának 29. köteteként. Mért gyötör? Tettem már vallomást. Ez nem elég? Megöltem Ida Raithet. Meggyilkoltam. Leszúrtam egy konyhakéssel. Jólesik mindezt meg egyszer hallania? Élvezi a részleteket, ugye? Érdekes is: egy nő leszúrja legjobb barátnőjét fényes nappal, a konyhában, krumplihámozás közben. Nem hisz nekem? Micsoda? Hát úgy nézek én ki, mint aki fel akarja áldozni magát, hogy a vallomásával fedezze az igazi gyilkost? Nincs olyan ember, aki nekem ennyit megérne. És ki más ölte volna meg? Nem volt ellensége. Kedvelték. Mindenki kedvelte. A bűbájos Ranthnié. Kedvelte a mészáros, a rendőr, az adóügyi tanácsadó. A férjem? Csak módjával. Idegesítette, ahogy én is idegesítettem Raith urat. Igen, ez egy tízéves barátság. Raith úr a férjem kollégája. Két hivatalnok az igazságügyi minisztériumban. A ranglétra alján. Mindegyik arra vár, hogy előléptessék. Akkor ugyanis az előléptetett a másik főnöke lenne. Az esélyek egyenlőek. Ezért nem akarja egyik sem összerúgni a port a másikkal, érti? Semmi több? De igen, Raith a legidősebb gyermekem keresztapja, a férjem pedig Raith legidősebb gyermekének a keresztapja. Ahogy illik. Nevetséges, sírni való, milyen normális mindez. Milyen ésszerű. Milyen nagyon takaros. Szóval a Raithék meg a Zimmermannék, mindig együtt, elválaszthatatlanul. Vajon nem csalják-e egymást keresztbe? Hát nem csalták. Túl rendesek voltak, túl kínosan ügyeltek a jó hírükre. Hogy én? Micsoda? Hogy féltékeny voltam-e valamelyikükre is? Nevetséges feltételezés. Hogy szerettem-e Raithnét? No igen. Megszokásból. Gondolkoztam a tegnapi kérdésén. Szóval, a dolog nem volt előre eltervezve, biztosan nem, de valószínűleg olyan ez, mint a rák, azt is magában hordja az ember, és észre sem veszi, míg egy napon vége. Talán így volt. Hogy nem gondoltam-e rá soha előzőleg? Egyszer, igen, akkor azt mondtam: Most menj el, vagy... Vagy mi? Nem tudom. De voltak olyan pillanatok, amikor elviselhetetlennek éreztem. Csak úgy. Nem, nem volt köztünk veszekedés. Soha. Mindig barátságosak és udvariasak voltunk. Mint a szelíd macskák. Házimacskák. Úgy értem, szelídített macskáik. Nem, nem kérek cigarettát. De ha kinyitná az ablakot. Ne féljen, nem ugrom ki, nyitva hagyhatja a cellaajtót meg a börtönkaput, nem megyek ki, hová is mennék, mindennek vége, ami ott kint van, az számomra már nem létezik. A gyerekeim? Ők sem léteznek már. Nélkülem is élhetnek. Ennek is vége. Leéltem az életemet, nem érti? Hogy beteg vagyok-e? Nem. Azt hiszem, nem. Depressziós? Ki nem az? Nem, nem volt öngyilkossági kísérletem. Soha. Kábítószer? Soha. Nem, nem kell pszichiáter. Csak azt ne. Enyhítő körülmény? Nem kell. Hallotta: nem kell. Nem kell kegyelem. Senkitől öltem, és beszámítható állapotban voltam. Nem hiszi? Hogy beszámítható állapotban nem szúrja le valaki a barátnőjét? Azt maga csak gondolja. Egy ilyen barátságba mindenféle dolog belekeveredik, az ember sokáig nem is tud erről, letagadja maga előtt, nem néz le a sötét mélységbe. Egyszer kirándulni voltunk, és egy kúthoz értünk, egy ciszternához, ő meg belenyúlt, ki, hát a Raithné, és fogott egy békát, és odavágta valami falhoz, hogy miért, mert látni akarta, hogy lesz-e a békából királyfi, mint a békakirályról szóló mesében, én meg rákiáltottam, hagyd abba, és el akartam venni tőle a békát, ő meg erre viszszadobta a kútba, de a béka már döglött volt, és Raithné azt mondta a férjének: Kipróbáljam veled vagy Zimmermann-nal, és mi akkor megijedtünk tőle, ezt tegnap nem meséltem el, nem, nem emlékszem többre, egyszer meg utánam kapott, mint egy kutya, de igen, úgy van, ahogy tegnap mondtam, a férjem felé harapott, szóval úgy közénk harapott mindig mindent meg akart enni, azt szokta mondogatni, úgy szeretlek, majd’ megeszlek, sose lehetett tudni nála, hogy ez vicc volt-e, vagy valami más, de hogy ez lett volna a tettem indítéka, nem, az oka talán, úgy távolról, de ez mindig egészen rejtve maradt, ki is gondolta volna, hogy boszorkány, mikor láttuk, milyen csinos, milyen rózsás és szőke, milyen vidám és hétköznapi, azt kérdi, hogyhogy boszorkány, de hát éppen ez az, hogy boszorkány volt, és mi nem tudtuk, én sem tudtam, amíg a kicsi felé nem harapott, de igen, így van, el kell hinnie, ez a legfontosabb a történetben, ami aztán megesett egy napon, igen, persze, hogy el akarom mesélni, bár hát elmondtam már magának, de értem én. Azt hiszi, ellentmondásba keveredek, maga meg leleplezhet, és rámutathat a hibákra, amelyek felmentenek, de én nem hibázok, csak azok az emberek hibáznak, akik fel akarják menteni magukat, én nem fogok hibázni, mert én nem akarom magamat felmenteni, világos? Igen, mindjárt elmondom, de maga férfi, s ezért nem fogja megérteni a dolog egészét, maga ugyanis azt hiszi, hogy mindent meg lehet egyetlen síkon magyarázni, pedig több sík is van, kettő vagy három, és mindegyiken ... Figyel maga? Látom, semmit nem hisz el abból, amit mondok, vagy csak a felét, csak egy keveset, de én megkönnyítem magának, megpróbálom leírni a jelenetet, ahogy mindez történt, szóval: ez itt egy bérlakás konyhája, délelőtt tizenegy óra van, a konyha még kitakarítatlan, a reggeli edény nincs elmosogatva, és itt áll egy nő, olyan, mint én, a haja csapzott, a köténye piszkos, és papucs van a lábán, és fáradt, mert hatkor kelt, elkészítette a két nagyobbik gyereknek meg a férjének a reggelit, a nagyobb gyerekeket elvitte kocsival az iskolába, a kisebbiket pedig útközben beadta az óvodába, aztán visszarohant, mert félt, hogy a kisbaba felébred, és beteg, vagy megfulladt a párna alatt, vagy elrabolták, kis híján elgázol egy kutyát, nekihajit a járdaszegélynek, a sárhányó behorpad, fölrohan a lépcsőn, hallja a sírást, hál’ istennek, a gyerek él, megfürdeti és megeteti, aztán a babát a kiskocsiba téve elmegy a szupermarketbe, péntek van, ilyenkor mindenki mindig úgy bevásárol, mintha eztán soha többé nem lehetne venni semmit, aztán hazamegy, mindezt végig futólépésben, kitakarítja a fürdőszobát, áthúzza az ágyneműt, és nekilát a krumplihámozásnak, micsoda? Hogy tegnap nem krumplit mondtam? De igen, krumpli volt, fél tizenegy, a konyha rendetlen, én rendetlen vagyok, minden rendetlen, fáj a fejem az általános rendetlenségtől, és akkor csöngetnek, ki lehet az, na hát ő, éppen a fodrásztól jövet, szépen, rendezetten, csinosan, felöltözve, rózsásan és vidáman, látja, ahogy ott áll? Új, világoskék ruha van rajta. Világoskék, égszínkék, mint egy fiatal lányon. Drágám, a postára megyek, és nem tudom megállni, hogy be ne szaladjak üdvözölni téged. Az lehet, de nálam ... Nem tesz semmit, csak sír a kicsi, biztosan beteg. Nem, csak becsinált, és büdös, ez minden, hagyd békén, hagyd ott a kiságyában, rögtön tisztába teszem. De mikor olyan édes! Persze, édes, igen, lehet, de büdös. Ő máris fölvette a kicsit, körbetáncolja vele a konyhát, és valami hülye amerikai dalt énekel, hogy my sweet baby, my angel és ilyeneket, én meg mondom, hogy tedd vissza a gyereket az ágyba! De drágám, hagyd csak, kérlek, ugye, szeretsz nálam lenni, babuka, a maminak úgy sincs ideje rád, miért is van nektek négy gyereketek, túl sok az. Én erre azt mondom, te is szerettél volna többet, tudom, no persze, sajnos, senki sincs bebiztosítva egy teljes kipakolás ellen, de végtére ma már vannak más módszerek is, hogy gyereked legyen, igen, és most tedd vissza rögtön azt a gyereket a kiságyba. Úgy istesz, abbahagyja az éneklést, most kávét akar, csinálsz nekem, csinálj magadnak, ott az üveg, ott van a cukor, a tej a hűtőben, a víz a kávéfőzőben, csak tessék. Ma nem vagy valami vendégszerető, nem, nem vagyok, hát nem látod, hogy megbolondulok, annyi a munkám. Látom, mondja, nagyon ideges vagy, ki kell kapcsolódnod egyszer, szabadságra kell menned. Persze, négy gyerekkel, hogyan és hová. De hiszen van egy anyukád, aki helyettesíthet. Az anyukám, ugyan, ő nem szereti a kisgyerekeket. Akkor az anyósod, ő meg engem nem szeret. Akkor valaki más rokon. Nincs rokonom, és nincs is rá szükségem. Tönkreteszed magad. Ugyan. De igen, és a férjednek semmi sem jut már belőled, fodrászhoz kell menned, de hát megy is, ugye, holnapra vagyunk meghíva a főnökhöz, el kell jönnöd. Nem kell, nem tudok, nincs aki vigyázzon a gyerekekre. Szerzek neked egy diáklányt. Hagyd. De hát milyen benyomást fog kelteni, ha egyedül jön a férjed, az emberek még azt hihetnék, hogy. Az emberek csak higgyenek, amit akarnak, menj már el, össze kell pakolnom a szennyest, hogy elvigyem a mosodába még tizenkettő előtt. Nahát, te elviszed a szennyest, én ezt sose teszem, én magam mosok mosószappannal, csakis az a jó, a mosodában mosóport használnak, az pedig egészségtelen, bőrbetegséget kapnak tőle a gyerekek. Az enyéim nem. De hát hogyhogy nem szeretsz mosni, én szeretek, amikor a mosógép jár, énekelek, úgy fel vagyok dobva. Aha, énekelsz, no igen. Mondd csak, drágám, ne segítsek neked egyszer levenni a függönyöket, piszkosak, de tényleg, miért ilyen barnák? Mert a férjem dohányzik. Micsoda, te nem tiltod meg neki a dohányzást, amikor itt a kisbaba, az én férjem nem dohányzik, csak akielégítetlen férfiak dohányoznak. Aha, szóval a tiéd ki van elégítve, no persze, a csinos kis titkárnője besegít nektek. Nevet, nem lehet megsérteni, áthatolhatatlan páncélja van önelégültségből. Na hát, mondom, én jobb szeretem a füstös függönyöket, mint hogy a férjemnek legyen egy nyuszikája az irodában, mégiscsak van négy gyerekünk, akik mind tőle vannak, akiket akartunk, és nem használtunk fogamzásgátlót, az én férjem nem marad hoppon, igazán nem. Én az enyémnek megengedek minden félrelépést, mondja, úgyis mindig visszajön, bűnbánóan, dekielégülve, és nekünk is ezt kellene tennünk. Mit? Félrelépni, az megőrzi a fiatalságot, te például megtehetnéd. Mit? Ó, hiszen Petersen doktor szerelmes beléd. Kicsoda? A gyerekorvos. Hülyeséget beszélsz. Csinos kis flört lenne, nekem is van. Micsoda, te csalod a férjed? Csadom, néha-néha, jókedvem lesz tőle. A gyerek megint sírni kezd, föl akarom venni, de ő már fölkapta, magához rántotta, járkál vele, magához szorítja, össze fogja törni a csontjait, megint énekel, hamisan énekel, add ide a gyereket, mondom, nem, nekem van időm járkálni vele, neked nincs. Add ide, tisztába kell tennem. Ugyan már, az ráér, látod, hogy nevet, örül, szeret engem, ugye, édesem, szeretsz engem. Add ide a gyereket. Körbekörbe ugrándozik vele, táncol, énekel, átugorja a ruháskosarat, add ide a gyereket, tovább táncol, egyre csak a konyhaasztal körül, a kávéfőző fütyül, a gyerek nyivákol, ő felugrik az asztalra, és nevet, boszorkány, most látom, mindjárt el fog repülni, kezében a gyerekkel, vagy nem is, kitátja a száját, meg fogja enni, én is felugrom az asztalra, kitépem a kezéből a gyereket. ő kiabál, hagyd nálam a gyereket, de én elviszem, befektetem a kiságyba, ő utánam akar jönni, akkor fölkapom a konyhakést és szúrok, a vér a nyakán jön ki, csodálkozva néz rám, aztán eldől, otthagyom elnyúlva, és a rendőrségre megyek: megöltem valakit. Így volt. És most már végképp hagyjon békén. Most minden elrendeződött. Egyszer s mindenkorra. Hogyan? Ezt már tegnap is mondta. Azt hiszi, mindezt kitaláltam? Hogy maga milyen ostoba. Mintha ez bármit is számítana. Megöltem. Elintéztem. A dolog be van fejezve. Hogy mi van, ha mégis él, és bejön az ajtón? Ez magának bizonyíték lenne? Nevetnem kell. Maga hazudik. Milyen ostobán hazudik. Egyáltalán nem ért semmit, ő meghalt, egészen és örökre. És most menjen végre. Glavina Zsuzsa fordítása LUISE RINSER: Csak semmi enyhítő körülmény KÉPSZABMBLÁt 1989. február 18., szombat