Népszabadság, 1989. február (47. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
1989. február 18., szombat NÉPSZABADSÁG Buja vegetációban óvatosan kell járni, abban sok minden megterem. Csodálkoztam volna, ha nem alakul egy Szabó Dezső Emléktársaság is, amely körül hírlapi vita is kerekedett: a felháborodott hangra, melyet az új alakulás szoborállítási felhívása kiváltott, névadója munkásságának enyhítő körülményeit emlegette válasz gyanánt a társaság. Enyhítő körülményeknek még sehol sem állítottak szobrot, társaság sem alakult még enyhítő körülmények kultuszának ápolására sehol. Feltehető, hogy ezúttal sincs így, a kísérlet tehát a globális Szabó Dezső kultuszának felszítására irányul. Az alábbiakban Szabó Dezsőnek, az írónak kétségtelen jelentőségével. Szabó Dezsőnek, az embernek jellemképével és Szabó Dezső irodalmon kívüli szereplésével, e szereplés pusztító hatásával foglalkozom, nem hallgatva kései enyhítő körülményeiről sem. Szabó Dezső estéjének magányos tragikumáról, amint a maga ihlette világgal bőszen farkasszemet nézett. Szabó Dezső Budapest ostroma alatt halt meg, és még vagy három évig a Rákóczi tér földjében hevert: lakótársai az átellenes házból oda cipelték át, s ott ásták el tetemét. Azért maradt ott oly soká, mert hívei váltig gellérthegyi sziklasírba akarták temetetni, mint pogány törzsek a táltosaikat, de a végtisztesség e furcsa nemét állhatatosan (és érthetően) megtagadták Szabó Dezsőtől az ebben — ez egyben — egyetértő koalíciós illetékesek. Még 1948 nyarán is cikkek íródtak ekörül, boncolva magát a jelenséget, az írót. A Haraszti Sándoré volt a legokosabb. Cikkemben Szabó Dezsőt magam is prózánk legkülönb mesterei közt tiszteltem, ha hozzátéve is, hogy ezt rangot még csak nem is regényeivel, e szertelen epiko-retorikus művekkel szerezte, mint inkább kisebb elbeszélő műveivel (gondoljunk csak például Tanárok című novellájára vagy általában a Napló és elbeszélések egy-egy darabjára); ezek a remekművek írójukat a magyar elbeszélésnek, sőt az európai novellának is legelső művészei közé emelik. Nem kis dolog ez: nagyobb annál a nagyságnál, amit politikai adeptusai beléje látnak, s aminek kétes dicsőségével emlékét megterhelik. Legnagyobb mesterei közé tartozott ezenkívül a politikai és irodalmi pamfletnek is, s ezúttal nem is regényeinek pamfletízére gondolok, hanem alkonyuló éveinek egy-egy kitűnő effajta írására (például A magyar miniszterelnökhöz címűre vagy amit Babits ellen írt Halálfiai, avagy filozopter az irodalomban címmel). Kár volt azonban őt — fűztem tovább — nemzeti tanítómesteri szerepben Ady Endre mellé állítgatni, sőt mint megtették, e szerepben Victor Hugóhoz mérni. Ami éppen a francia irodalom példatárát illeti, úgy láttam, hogy szerepe és jelentősége, sőt világnézeti hullámzatossága s egész egyénisége inkább csak az Henri de Rochefort-éhoz volt hasonló, akinek inspiráló munkásságát Szabó Dezső, a Párizst megjárt francia szakos tanár oly jól ismerte, hogy 1913-ban ő írt róla remek nekrológot a Nyugatba. Az utalást Szabó Dezső politikai életrajzának ijesztő példatárára annak idején sem mellőztem el. Ám bemutatni, elemezni, megillusztrálni most próbálom. fél év híján negyvenegy esztenddővel ezelőtt talán nem alaptalanul, nem tanulság nélkül utaltam Rochefort-ra: viharzó ellenfelére a második császárságnak, fegyvertársára a párizsi Kommünnek, majd eszeveszett agitátorára boulangizmuson és antidreyfusard őrjöngésen át minden extrém nacionalizmusnak és cégéres ellenforradalmiságnak. Szabó Dezső francia példákon s kimutathatóan az Henri de Rochefort-on nevelkedett. A bősz mintakép hullámvasútján végigutazott, egész pályáját végigrepetálta, mint Rochefort-ból készült alakhű műfordítás. Beleértve a legmucsaibb zsidózást is, ami az antidreyfusard Rochefort működésének sarkalatos eleme, testamentumának kötelező meghagyása volt. E testamentum követésének elöljáróban most első szakaszát idézem: a második császársággal szemben álló Rochefort-t, aki Szabó Dezső ama virtusos első korszakának felel meg, amikor még jól odamondta Tisza Istvánnak, hogy „üres hassal nem lehet Himnuszt énekelni”. Akkor barátkozott Kassákkal. Ennek a kapcsolatnak tükrében mutatkozik majd jól meg a változás. „Kedves Barátom, engedd meg, hogy tegezzelek, mert úgy érzem, hogy a testvérem vagy, és szeretnélek megölelni” — kereste fel ismeretlenül levelével Szabó Dezső az első világháború elején a pályakezdő Kassák Lajost. A levél — írja Kassák — „siratta az elpusztulókat, és lázongott az intézményes gyilkosságok ellen, szavai olyanok voltak, mintha megtüzesített vasdarabok lennének, éltek és égettek”. A levélíró aztán személyesen látogatta meg Kassákot , s amikor 1915 elején Kassák első folyóirata, A Tett megindult, első számának vezércikkét Szabó Dezső írta. 1917-ben Szabó Dezső megküldte Kassáknak Nincs menekvés című első regényét. Kassáknak nem nagyon tetszett, meg is írta kifogásait a Mában. Szabó Dezső erre megalázkodó — Kassák szerint „mosakodó” — levelet írt, hogy fiatalkori munkája ez a regény, csak azért adta ki, hogy túl legyen rajta. 1918 őszén megalakul a Vörösmarty Akadémia. Az alakulóülésen Kassák — eredménytelenül — tagnak ajánlja Szabó Dezsőt. Erősködésével még az elnöklő, halálos beteg Ady Endrének egy bántó megjegyzését is kihívja maga ellen. Szabó Dezső és Kassák tanulságos kapcsolatának 1919 őszén következik majd el újabb szakasza. Akkor, amikor Szabó Dezső már nem üres hassal Himnuszt, hanem teli hassal Erger-Bergert énekel, a kor hírhedt heccdalát. Közben forradalom volt, kettő is. Mielőtt azonban 1919 ősze következnék, hadd idézzek fel — terjedelmesen, de megéri — 1919 nyaráról egy napot, véletlenül épp Kassák Lajos előadásában (bár kapcsolatát Szabó Dezsővel ez nem érinti). A Tanácsköztársaság írói direktóriumának egyik ülését így írja le: „Szabó Dezső előlépett, és ezt mondta: — Barátaim, engedjék meg, hogy szót emeljek olyan gyalázatos zsidó törekvések ellen, amelyek engem és még sok derék embert ebben a városban módfölött irritálnak. Úgy tudom, ez az ország sohasem volt zsidómenhely, köpködő pajeszosok zsinagógája, s most egyszerre minden a zsidók kezébe került. Osvát kopogtat a ceruzájával, rendre akarja utasítani, de eredménytelenül. Szabó Dezső fejét már elöntötte a vér, olyan az arca, mint valami felfújt, vörös luftballon, és ömlenek belőle a nyers, gyalázkodó szavak. — Ide nézzetek! — kiabálja, és föllendíti a kezét, amelyben egy Múlt és Jövőt lobogtat. — Azt mondjátok, hogy nincs papír ahhoz, hogy a becsületes irodalmunkat kinyomathassuk, és ez a zsidó sajtpapír továbbra is akadálytalanul megjelenhetik. Tiltakozom az ellen, hogy ennek az országnak a javait a zsidók kisajátíthassák! Elképesztő handabanda, olyan durva támadás, hogy a jelenlevők az első pillanatban szóhoz sem tudnak jutni meglepetésükben. Kosztolányi válaszol neki néhány szóval. De talán helyesebb lett volna, ha csöndben marad. Visszautasítja Szabó támadását, de mintha az ő beszéde sem lenne egészen helyénvaló. Elítéli az antiszemitizmust, de látszik, hogy benne is vannak elfojtott elégedetlenségek, vagy legalább nincs bátorsága ahhoz, hogy szembehelyezkedjen a faji elégedetlenségekkel. Szabó türelmetlenül hallgatja végig, aztán még nekivadultabban folytatja a saját tirádáit. Különös, hogy az egész társaságban Színi Gyula, ez az apró kis emberke ez az örökké hallgatag, magába vonult lélek most kicsattant, és nekiment a dromedár ellenfélnek. — Nem a zsidókat akarom megvédeni — mondta —, hanem magunkat, akik pártatlanul állunk ezen a helyen, és a kultúra ügyét szolgáljuk! Azt mondd meg, hogy miért nem jársz el rendesen az ülésekre, miért szaladgálsz állandóan saját kis egyéni dolgaid után, és mi az az elvégzett munka, aminek a jogán most ideállsz, hogy antiszemita heccet rendezz közöttünk? — Nem engedem, hogy a zsidóság fölfalja ezt az országot! — Tudtommal minden fölszedhető pénzt már fölszedtél itt, smost a zsidókérdésen akarsz lovagolni. Jóllehet te már nem is tartozol közénk. — Azokhoz tartozom, akik megérdemelnek és megbecsülnek engem! — Igen, azok közé tartozol, akik a Duna-parti korzón és a budai kiskocsmákban ellenforradalmi konspirációkat űznek! Semmi közöm ahhoz, hogy mi a meggyőződésed, de minősíthetetlennek tartom azt, hogy egy komoly író az ellenforradalmárokkal paktáljon akkor, amikor a forradalmon élősködik. Ezeket a szavakat senki sem várta Színitől. Úgy robbantak ki belőle, mint a bombák, s már nincs is egyéb mondanivalója. Visszaül a helyére, s újra a régi Szini Gyula, megigazítja a cvikkerét, és csöndben lapozgat az iratai között. Úgy érezheti, elvégezte a maga kötelességét, s a többi nem tartozik rá. Szabó Dezső az asztalra dobta a Múlt és Jövő példányát, és elment.” 11 gőzött az ellenforradalom, Kassák a toloncházi pokol tömegcellájának poloskás priccsén fetrengett. Szegény Simon Jolán fűhözfához rohangált, hogy kimentse onnét. Kassák tudtán kívül még Szabó Dezsőhöz is elment. A toloncházi „beszélőn” így referált róla: — Voltam Szabó Dezsőnél, ő most valami fajvédő egyesületnek az elnöke. Nem akar a segítségemre lenni. Nagy nehezen tudtam csak bejutni hozzá, s akkor úgy beszélt rólad, mint gyűlöletes ellenségről. Azt mondta: „A Lajos megérdemli a sorsát! Amit keresett, azt megkapta! Az ilyen fráterekért a kisujjamat sem vagyok hajlandó megmozdítani!”. Képzeld el, ő, aki sohasem volt megelégedve a forradalom mérsékelt tempójával, most így beszélt rólad: „Ha megkérdezett volna, nem engedem őt el Szabó Dezsőhöz, és neki is tudnia kellett volna, hogy az ilyen cinikus, komolyan sehova sem tartozó embertől semmi jó nem várható a mi részünkre” — kommentálta ezt nagy önuralommal Kassák, Henri de Rochefort pályájának új szakaszát. Két író kapcsolatának változó tükrében az élesen látszó teljes Szabó Dezsőt. A személyi előzményeket most már ismerő olvasó formálja csak meg maga Szabó Dezső karakteréről azt a véleményt, amit én most elhallgatok. Hta egyáltalán kellene még hozzá kiegészítés, szolgáljon vele Hatvany: „Szabó Dezsőt, aki Léváról menekült Pestre. Jászi, a Károlyi-kormány minisztere és Lesznai Anna (Jásziné) unokahúgom küldte hozzám, hogy adjak neki szállást. Be is kvártélyoztam a Tárnok utcai házamba, melynek földszintjén írta ernyedetlenül Az elsodort falut. Ellenem. A kommün után. Adyról írt tanulmányában is lezsidózott, úgy állított be, mint aki kiuzsoráztam Adyt. Amikor azt mondtam egyszer: ,Az elnöktől jövök’, azt kérdezte: ,Ki az?’ ,Károlyitól’ — feleltem. .Nem az én elnököm.’ Nagy megvetéssel beszélt Jásziról is. Lesznai Annáról ezt mondta: ,Verseket ír? Nem is ■tudtam.’ Révész Bélát vallotta mesterének, s Kassákról volt néhány kegyesen elismerő szava. (...) A kommün alatt összehívta a személyzetet a házamban, azt ajánlotta nekik, hogy gyújtsák fejem fölé a tetőt, s búcsú nélkül távozott. Valahol a közelben lakhatott, mert sokszor találkoztunk, de nem köszönt többé.” S a jellemképhez bár nem tartozik, de hadd folytatom azzal, ami ezt Hatvany feljegyzésében követi, s ami kritikai objektivitását dicséri (erősítve egyúttal, amit korábban írtam): „Az elsodort falut csak második emigrációmban, a negyvenes években olvastam. Monstruózus könyve — értve az ellenforradalom idején való szuggesztivitását — már húsz évvel a megjelenése után úgy hatott, mint egy mamut csontváza, melyet a tenger partra vetett. Egyéb regényei olvashatatlanok. Maradó érték, bruegheli remek A kötél legendája című elfeledett hosszú novellája s a Tenger és temető című novelláskötetnek két-három darabja. Irodalmi tanulmányai Berzsenyiről stb. érdekesek. Polémiái, amíg időszerűek voltak, addig hatottak. Attól tartok, hogy ezek a mulatságos írások időszerűségükkel együtt elvesztették a hatásukat is.”Tudom, nem szokás, és nem is való olyan túlontúl kiadós idézetekkel élni, mint a Kassák és a Hatvany tollából származó szakaszok. Itt azonban szükséges volt. Az illusztráció itt érzékletesebb volt, mint lehetne bárminő szöveg. A fotó némelykor mindennél beszédesebb. Az 1919-es írói direktórium ülésén fellépő és a házigazdájával s háznépével társalgó Szabó Dezső kortársi bemutatása nélkül képtelenség lett volna helyesen tájékoztatni az utókori olvasót. Hatvanynak egyébként csak utolsó két mondatában nem volt igaza. Publicisztikához — noha maga is sikerrel művelte — nem volt érzéke, vagyis inkább méltánylata. A jó publicisztikának, még ha időszerűsége elmúlt is, maradandó művészi értéke s hatása van, akár a jó versnek, ha elfoszlott is körülötte az atmoszféra, amelyben írták. Hogy is lehetne máskülönben ma is jó vers A walesi bárdok, vagy a Fölszállott a páva? Heinéről, Petőfiről, sőt Petrarcáról és Dantéról nem is szólva. Érdekes adat különben, hogy a szocialista Révész Bélát vallotta mesterének Szabó Dezső. Árulkodnak is erről stílusának különféle „szétdöbbenései” s egyéb leleményei. Ezek néha csakugyan mintha Révész Béla stílusának kevéssé sikerült karikatúrái volnának. Révész fojtott, süketsége okán külvilágtól elzárt, belső sugallatokra hangzó dikciójának, e korai és önkéntelen magyar expresszionizmusnak hatása hihetetlenül sokfelé sugárzott, s elhatott, lám, Szabó Dezsőig is. Csakhogy ami Révészben a lélek búvópatakjainak, titkos neszeinek feltörő sugdosása volt. Szabó Dezsőn kosztümként, külsőségként, a hatásos fellépés sallangjaként hivalkodott, s meg kell adni, hogy mutatványosan sajátos stílust — ha mégoly mellbevágót is — alakítva ki. Nem volt szép tőle, hogy később — Freud a megmondhatója, minő inverzióval — mérgesen „Révész Béla stiláris bajuszpedrőjéről” beszélt. Egykori mesterének életét nemsokára el is metszette az a kétségkívül egyenes vonal, amely Szabó Dezső lélekidomári hatásából a gázkamrákig volt húzható, s amelynek látványa elől a mai emléktársaság szervezői irtózva látszanak eltakarni szemüket. Tehát nem stiláris, hanem általános, kétségbeejtően országos és huzamos hatás volt az, ami a forradalmak utáni Szabó Dezső fellépését követte. Nemcsak belőle magából fakadó. Kölcsönhatás volt, környezetből, atmoszférából táplálkozó, mely őbenne kifejezőjét, alkalmas bálványképét találta meg. A húszas évek egyetemi, azaz középosztályi ifjúsága is még a harmincasoké is — társadalmi összetételénél fogva volt ellenforradalmi. Igaz, attól az lehetett volna 1918 —1919 előtt a túlnyomórészt szintén egyetemi, középosztályi ifjakból álló Galilei-kör is. Mégis forradalmi volt, s különben már annak idején is szemben álltak vele, mégpedig többségben, a középosztályi többségnek megfelelő különféle jobboldali diákszervezetek. 1919 nyárutójától fogva már csak ezek maradtak fenn, mint német mintájú de annál vitézkötésesebb „bajtársi egyesületek”, azaz Burschenschaftok, tányérsapkásan, zsidóverésekben és bűzbombásan: a 48-as márciusi ifjak ellentáborának, az ellenforradalmár Gyűldének már a háború előtt megszervezkedett, jogfolytonos utódai. Csakhogy a Pilvax ellen hadakozó Gyűldének persze nem volt Petőfije. Az új Gyűldének legalább Szabó Dezsője volt. Már a virulens ellenforradalom, a tomboló fehérterror rohamainak is tudvalevőleg ez a Szabó Dezső vad demagógiáján, újságcikkein, előadásain, lármás közszereplésén felbuzdult tömeg volt az igazi derékhada. Szabó Dezső végzetes hatása szempontjából azonban e rohamperiódusnál súlyosabbak voltak a kései húszas és a harmincas évek, amikor immár „intellektuális” ambíciójú turulisták követték Szabó Dezsőt, mint valami hamelni patkányfogót. Láttam egyszer a valóságban is élükön, konfúzusan és lelkesen meneteltek utána. Ezek a fiatalemberek egy s mással talán csakugyan elégedetlenek voltak, de különféle, lelkükben is gyökeret eresztett tilalomfák miatt minden indulatuk cigányútra, a Szabó Dezső cigányútjára ment. Balra nem mehettek, azt az utat diszkreditálták előttük — hát mentek Szabó Dezső után, akinek tamtamja legalább temperamentumuknak valami talányos radikalizmusfélét kínált, s ami fő, a hatalommal való ütközés minden rizikója nélkül, hisz az bennük joviálisan csak „a mi fiaink” szélsőségét látta. Akadt e fiatalemberek közt, akiből aztán, elvétve, mégis aktív antifasiszta lett, de sokkal több, aki végül Imrédyéknél vagy a nyilasoknál kötött ki. Ám csak ezután alakult ki Szabó Dezső hatásának, sajnos, legrosszabb, s máig is makacs szövődménye: egy baljós edzőtábor, a jobboldali értelmiségé, szellemé, irodalomé. Egyébként pozitív szerepű fiatal 1-1 falukutatók némelyike, a népi írók kétségkívül progresszív mozgalmának lassan leváló jobboldala, majd — s ez volt a végzetes — a fasizmussal nem is épp lazán érintkező szélsőjobboldala, a középosztályi ifjúság s egyéb rétegek egy-egy fasizmusra vezérlő kalauza: ez mind Szabó Dezső iskolájából került ki. Még a legjobbik rész többé-kevésbé határozott újító törekvéseinek sem voltak történelmi gyökerei, homokra épült az egész: a dicső történelmi előzménytől maguk vágták magukat el, abban a légkörben, amelyben felnőttek, s amelyben mindaz, ami az első világháború előtti nagy reformkorban, majd 1918-ban és 1919-ben történt, csupa átkos, nemzetietlen, pláne „zsidó”, tehát csupa meg sem érinthető dolog volt, valóságos bélpoklosságként „kompromittálódott”, lehetetlenült. Legkivált a kommunistaság, de még a polgári radikalizmus is, éppúgy, mint a szociáldemokrácia. Kultikus alak lett Szabó Dezső nyomán a paraszt, sorsát kutatták is, de nem volt hozzá diszciplínájuk, az eredményt nem volt hová, mibe kapcsolniuk, a helyes diagnózishoz terápiájuk nem volt, a munkásosztály pedig sötét, félelmes, kiismerhetetlen massza volt előttük. Maradt tehát az értelmiség, és maradt Szabó Dezső szelleme: nemzetiszínűnek látszó köd, egymásba szőtt populista, antiszemita, helyenként némi erre szorítkozó, szervetlenül antikapitalista retorika. Nemcsak nálunk, Pétainnel kötött ki, Jean Gionóval az élén, a francia irodalmi populisme is. Ott sem tudták, hogy minden nacionalizmus hazaárulásba fúl. Volt Szabó Dezső hívei közt nem egy és nem kettő, kinek útja ebből a bozótból szintén nyílt fasizmusba vezetett, bár közben egy finomított szabódezsőség is megjelent, többé-kevésbé belőle derivált excentrikus elméletekkel és megalomán gesztusokkal, amelyek már Szabó Dezsőnél sem voltak igézőek, de az ő mahomed alakjához és vulkáni lávázásaihoz legalább még úgy-ahogy illettek. Maga Szabó Dezső körülbelül a harmincas évek derekán a hatalommal hasonlott meg, amelynek már nem volt szüksége rá. Aztán tanítványaival, akik közül oly sokan iramodtak meg egy úton, amely már az ő szemében is lejtőnek bizonyult. Azzal a züllő hatalommal pedig, amelyről mind nyilvánvalóbb volt, hogy merre tart, hogy az országot azon a német járszalagon, amelyet ő nem szenvedhetett, milyen ingoványra viszi — azzal Szabó Dezső már szembeszállt. Megtette, hogy (tapogatódzva a Népszava felé is) baloldali polgári lapokba — „zsidó lapokba”, ahogy a Magyar Hírlapot, Esti Kurírt korábban titulálta — öles című, nagy vezércikkeket írt. Persze, amíg öszsze nem veszett velük is. S írta tovább különféle saját sorozatait, füzeteit. Mind vakmerőbben, mind szegényebben, mind magányosabban. Visszabújt francia könyvei közé, onnan, József körúti odújából eregette, amíg lehetett, keserű óvásainak kései villámait. Már mindenben igaza volt, de már senki sem hallgatott rá. Egyedül volt. Vérébe fagyva. Tehetetlenül, szemközt a széllel, melyet ő segített dagadtra fújni. De életének így szép estéje lett. További sorsát, ha meg nem hal tizenhárom nappal a pesti oldal felszabadulása előtt, nem tudom kiszámítani. Nem is tizenhárommal, csak kerek tíz nappal annak a József körúti szakasznak felszabadulása előtt. Tudom, mert ott bújkáltam, két házzal odébb. Nem tudom, akadt-e híve, aki virrasztóba volna. " Ha megmondja valaki, hogy ott kínlódik a szomszédban, átmentem volna hozzá, hogy hűtlen tanítványai helyett segítségére legyek. RÓNAI MIHÁLY ANDRAS A LÉLEKIDOMAR SZKLENAR andras rajza 15