Népszabadság, 1989. február (47. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-18 / 42. szám

1989. február 18., szombat NÉPSZABADSÁG Buja vegetációban óvatosan kell járni, abban sok minden meg­terem. Csodálkoztam volna, ha nem alakul egy Szabó Dezső Emléktár­­saság is, amely körül hírlapi vita is kerekedett: a felháborodott hang­ra, melyet az új alakulás szoborál­lítási felhívása kiváltott, névadója munkásságának enyhítő körülmé­nyeit emlegette válasz gyanánt a társaság. Enyhítő körülményeknek még se­hol sem állítottak szobrot, társaság sem alakult még enyhítő körülmé­nyek kultuszának ápolására sehol. Feltehető, hogy ezúttal sincs így, a kísérlet tehát a globális Szabó De­zső kultuszának felszítására irányul. Az alábbiakban Szabó Dezsőnek, az írónak kétségtelen jelentőségével. Szabó Dezsőnek, az embernek jel­lemképével és Szabó Dezső irodal­mon kívüli szereplésével, e szerep­lés pusztító hatásával foglalkozom, nem hallgatva kései enyhítő körül­ményeiről sem. Szabó Dezső esté­jének magányos tragikumáról, amint a maga ihlette világgal bőszen far­kasszemet nézett. Szabó Dezső Budapest ostroma­­ alatt halt meg, és még vagy három évig a Rákóczi tér földjé­ben hevert: lakótársai az átellenes házból oda cipelték át, s ott ásták el tetemét. Azért maradt ott oly so­ká, mert hívei váltig gellérthegyi sziklasírba akarták temetetni, mint pogány törzsek a táltosaikat, de a végtisztesség e furcsa nemét állha­tatosan (és érthetően) megtagadták Szabó Dezsőtől az ebben — ez egy­ben — egyetértő koalíciós illetéke­sek. Még 1948 nyarán is cikkek íródtak ekörül, boncolva magát a jelenséget, az írót. A Haraszti Sándoré volt a legoko­sabb. Cikkemben Szabó Dezsőt ma­gam is prózánk legkülönb mesterei közt tiszteltem, ha hozzátéve is, hogy ezt rangot még csak nem is regényeivel, e szertelen epiko-retori­­kus művekkel szerezte, mint inkább kisebb elbeszélő műveivel (gondol­junk csak például Tanárok című novellájára vagy általában a Nap­ló és elbeszélések egy-egy darab­jára); ezek a remekművek írójukat a magyar elbeszélésnek, sőt az eu­rópai novellának is legelső művé­szei közé emelik. Nem kis dolog ez: nagyobb annál a nagyságnál, amit politikai adeptusai beléje lát­nak, s aminek kétes dicsőségével emlékét megterhelik. Legnagyobb mesterei közé tartozott ezenkívül a politikai és irodalmi pamfletnek is, s ezúttal nem is regényeinek pamf­letízére gondolok, hanem alkonyuló éveinek egy-egy kitűnő effajta írá­sára (például A magyar miniszter­­elnökhöz címűre vagy amit Babits ellen írt Halálfiai, avagy filozopter az irodalomban címmel). Kár volt azonban őt — fűztem tovább — nemzeti tanítómesteri sze­repben Ady Endre mellé állítgatni, sőt mint megtették, e szerepben Victor Hugóhoz mérni. Ami éppen a francia irodalom példatárát illeti, úgy láttam, hogy szerepe és jelen­tősége, sőt világnézeti hullámzatos­­sága s egész egyénisége inkább csak az Henri de Rochefort-éhoz volt ha­sonló, akinek inspiráló munkásságát Szabó Dezső, a Párizst megjárt francia szakos tanár oly jól ismer­te, hogy 1913-ban ő írt róla remek nekrológot a Nyugatba. Az utalást Szabó Dezső politikai életrajzának ijesztő példatárára an­nak idején sem mellőztem el. Ám bemutatni, elemezni, megillusztrálni most próbálom. f­él év híján negyvenegy esztend­­dővel ezelőtt talán nem alapta­lanul, nem tanulság nélkül utal­tam Rochefort-ra: viharzó ellenfelé­re a második császárságnak, fegy­vertársára a párizsi Kommünnek, majd eszeveszett agitátorára boulan­­gizmuson és antidreyfusard őrjön­gésen át minden extrém nacionaliz­musnak és cégéres ellenforradalmi­­ságnak. Szabó Dezső francia példá­kon s kimutathatóan az Henri de Rochefort-on nevelkedett. A bősz mintakép hullámvasútján végiguta­zott, egész pályáját végigrepetálta, mint Rochefort-ból készült alakhű műfordítás. Beleértve a legmucsaibb zsidózást is, ami az antidreyfusard Rochefort működésének sarkalatos eleme, testamentumának kötelező meghagyása volt. E testamentum követésének elöl­járóban most első szakaszát idé­zem: a második császársággal szem­ben álló Rochefort-t, aki Szabó De­zső ama virtusos első korszakának felel meg, amikor még jól oda­mondta Tisza Istvánnak, hogy „üres hassal nem lehet Himnuszt énekel­ni”. Akkor barátkozott Kassákkal. Ennek a kapcsolatnak tükrében mu­tatkozik majd jól meg a változás. „Kedves Barátom, engedd meg, hogy tegezzelek, mert úgy érzem, hogy a testvérem vagy, és szeretné­lek megölelni” — kereste fel isme­retlenül levelével Szabó Dezső az első világháború elején a pályakez­dő Kassák Lajost. A levél — írja Kassák — „siratta az elpusztulókat, és lázongott az intézményes gyil­kosságok ellen, szavai olyanok vol­tak, mintha megtüzesített vasdara­bok lennének, éltek és égettek”. A levélíró aztán személyesen lá­togatta meg Kassákot , s amikor 1915 elején Kassák első folyóirata, A Tett megindult, első számának vezércikkét Szabó Dezső írta. 1917-ben Szabó Dezső megküldte Kassáknak Nincs menekvés című első regényét. Kassáknak nem na­gyon tetszett, meg is írta kifogásait a Mában. Szabó Dezső erre meg­alázkodó — Kassák szerint „mosa­kodó” — levelet írt, hogy fiatalko­ri munkája ez a regény, csak azért adta ki, hogy túl legyen rajta. 1918 őszén megalakul a Vörösmar­ty Akadémia. Az alakulóülésen Kas­sák — eredménytelenül — tagnak ajánlja Szabó Dezsőt. Erősködésé­­vel még az elnöklő, halálos beteg Ady Endrének egy bántó megjegy­zését is kihívja maga ellen. Szabó Dezső és Kassák tanulsá­gos kapcsolatának 1919 őszén követ­kezik majd el újabb szakasza. Ak­kor, amikor Szabó Dezső már nem üres hassal Himnuszt, hanem teli hassal Erger-Bergert énekel, a kor hírhedt heccdalát. Közben forrada­lom volt, kettő is. Mielőtt azonban 1919 ősze következnék, hadd idéz­zek fel — terjedelmesen, de megéri — 1919 nyaráról egy napot, vélet­lenül épp Kassák Lajos előadásában (bár kapcsolatát Szabó Dezsővel ez nem érinti). A Tanácsköztársaság írói direk­­tóriumának egyik ülését így írja le: „Szabó Dezső előlépett, és ezt mondta: — Barátaim, engedjék meg, hogy szót emeljek olyan gyalázatos zsi­dó törekvések ellen, amelyek engem és még sok derék embert ebben a városban módfölött irritálnak. Úgy tudom, ez az ország sohasem volt zsidómenhely, köpködő pajeszosok zsinagógája, s most egyszerre min­den a zsidók kezébe került. Osvát kopogtat a ceruzájával, rendre akarja utasítani, de ered­ménytelenül. Szabó Dezső fejét már elöntötte a vér, olyan az arca, mint valami felfújt, vörös luftballon, és ömlenek belőle a nyers, gyalázkodó szavak. — Ide nézzetek! — kiabálja, és föllendíti a kezét, amelyben egy Múlt és Jövőt lobogtat. — Azt mondjátok, hogy nincs papír ahhoz, hogy a becsületes irodalmunkat ki­nyomathassuk, és ez a zsidó sajtpa­pír továbbra is akadálytalanul meg­jelenhetik. Tiltakozom az ellen, hogy ennek az országnak a javait a zsi­dók kisajátíthassák! Elképesztő handabanda, olyan durva támadás, hogy a jelenlevők az első pillanatban szóhoz sem tud­nak jutni meglepetésükben. Kosztolányi válaszol neki néhány szóval. De talán helyesebb lett vol­na, ha csöndben marad. Visszauta­sítja Szabó támadását, de mintha az ő beszéde sem lenne egészen he­lyénvaló. Elítéli az antiszemitizmust, de látszik, hogy benne is vannak elfojtott elégedetlenségek, vagy leg­alább nincs bátorsága ahhoz, hogy szembehelyezkedjen a faji elégedet­lenségekkel. Szabó türelmetlenül hallgatja végig, aztán még neki­­vadultabban folytatja a saját tirá­dáit. Különös, hogy az egész társaság­ban Színi Gyula, ez az apró kis emberke ez az örökké hallgatag, magába vonult lélek most kicsat­tant, és nekiment a dromedár el­lenfélnek. — Nem a zsidókat akarom meg­védeni — mondta —, hanem ma­gunkat, akik pártatlanul állunk ezen a helyen, és a kultúra ügyét szol­gáljuk! Azt mondd meg, hogy mi­ért nem jársz el rendesen az ülé­sekre, miért szaladgálsz állandóan saját kis egyéni dolgaid után, és mi az­ az elvégzett munka, aminek a jogán most ideállsz, hogy antisze­mita heccet rendezz közöttünk? — Nem engedem, hogy a zsidó­ság fölfalja ezt az országot! — Tudtommal minden fölszedhe­tő pénzt már fölszedtél itt, s­­most a zsidókérdésen akarsz lovagolni. Jóllehet te már nem is tartozol kö­zénk. — Azokhoz tartozom, akik meg­érdemelnek és megbecsülnek en­gem! — Igen, azok közé tartozol, akik a Duna-parti korzón és a budai kis­kocsmákban ellenforradalmi konspi­rációkat űznek! Semmi közöm ah­hoz, hogy mi a meggyőződésed, de minősíthetetlennek tartom azt, hogy egy komoly író az ellenforradalmá­rokkal paktáljon akkor, amikor a forradalmon élősködik. Ezeket a szavakat senki sem vár­ta Színitől. Úgy robbantak ki be­lőle, mint a bombák, s már nincs is egyéb mondanivalója. Visszaül a helyére, s újra a régi Szini Gyula, megigazítja a cvikkerét, és csönd­ben lapozgat az iratai között. Úgy érezheti, elvégezte a maga köteles­ségét, s a többi nem tartozik rá. Szabó Dezső az asztalra dobta a Múlt és Jövő példányát, és el­ment.” 11 gőzött az ellenforradalom, Kas­­sák a toloncházi pokol tömeg­cellájának poloskás priccsén fetren­­gett. Szegény Simon Jolán fűhöz­­fához rohangált, hogy kimentse on­nét. Kassák tudtán kívül még Sza­bó Dezsőhöz is elment. A tolonc­házi „beszélőn” így referált róla: — Voltam Szabó Dezsőnél, ő most valami fajvédő egyesületnek az el­nöke. Nem akar a segítségemre len­ni. Nagy nehezen tudtam csak be­jutni hozzá, s akkor úgy beszélt ró­lad, mint gyűlöletes ellenségről. Azt mondta: „A Lajos megérdemli a sorsát! Amit keresett, azt megkap­ta! Az ilyen fráterekért a kisujja­­mat sem vagyok hajlandó megmoz­dítani!”. Képzeld el, ő, aki soha­sem volt megelégedve a forradalom mérsékelt tempójával, most így be­szélt rólad: „Ha megkérdezett volna, nem en­gedem őt el Szabó Dezsőhöz, és ne­ki is tudnia kellett volna, hogy az ilyen cinikus, komolyan sehova sem tartozó embertől semmi jó nem vár­ható a mi részünkre” — kommen­tálta ezt nagy önuralommal Kassák, Henri de Rochefort pályájának új szakaszát. Két író kapcsolatának változó tükrében az élesen látszó teljes Szabó Dezsőt. A személyi előzményeket most már ismerő olvasó formálja csak meg maga Szabó Dezső karakteré­ről azt a véleményt, amit én most­­ elhallgatok. Ht­a egyáltalán kellene még hoz­­zá kiegészítés, szolgáljon vele Hatvany: „Szabó Dezsőt, aki Léváról mene­kült Pestre. Jászi, a Károlyi-kor­mány minisztere és Lesznai Anna (Jásziné) unokahúgom küldte hoz­zám, hogy adjak neki szállást. Be is kvártélyoztam a Tárnok utcai há­zamba, melynek földszintjén írta ernyedetlenül Az elsodort falut. El­lenem. A kommün után. Adyról írt ta­nulmányában is lezsidózott, úgy ál­lított be, mint aki kiuzsoráztam Adyt. Amikor azt mondtam egyszer: ,Az elnöktől jövök’, azt kérdezte: ,Ki az?’ ,Károlyitól’ — feleltem. .Nem az én elnököm.’ Nagy megvetéssel be­szélt Jásziról is. Lesznai Annáról ezt mondta: ,Verseket ír? Nem is ■tudtam.’ Révész Bélát vallotta mesterének, s Kassákról volt néhány kegyesen elismerő szava. (...) A kommün alatt összehívta a sze­mélyzetet a házamban, azt ajánlot­ta nekik, hogy gyújtsák fejem fölé a tetőt, s búcsú nélkül távozott. Va­lahol a közelben lakhatott, mert sokszor találkoztunk, de nem kö­szönt többé.” S a jellemképhez bár nem tarto­zik, de hadd folytatom azzal, ami ezt Hatvany feljegyzésében követi, s ami kritikai objektivitását dicsé­ri (erősítve egyúttal, amit korábban írtam): „Az elsodort falut csak második emigrációmban, a negyvenes évek­ben olvastam. Monstruózus könyve — értve az ellenforradalom idején való szuggesztivitását — már húsz évvel a megjelenése után úgy ha­tott, mint egy mamut csontváza, me­lyet a tenger partra vetett. Egyéb regényei olvashatatlanok. Maradó érték, bruegheli remek A kötél le­gendája című elfeledett hosszú no­vellája s a Tenger és temető című novelláskötetnek két-három darab­ja. Irodalmi tanulmányai Berzsenyi­ről stb. érdekesek. Polémiái, amíg időszerűek voltak, addig hatottak. Attól tartok, hogy ezek a mulatsá­gos írások időszerűségükkel együtt elvesztették a hatásukat is.”­­T­­udom, nem szokás, és nem is való olyan túlontúl kiadós idé­zetekkel élni, mint a Kassák és a Hatvany tollából származó szakaszok. Itt azonban szükséges volt. Az il­lusztráció itt érzékletesebb volt, mint lehetne bárminő szöveg. A fotó né­melykor mindennél beszédesebb. Az 1919-es írói direktórium ülésén fel­lépő és a házigazdájával s háznépé­vel társalgó Szabó Dezső kortársi be­mutatása nélkül képtelenség lett vol­na helyesen tájékoztatni az utókori olvasót. Hatvanynak egyébként csak utol­só két mondatában nem volt igaza. Publicisztikához — noha maga is sikerrel művelte — nem volt érzé­ke, vagyis inkább méltánylata. A jó publicisztikának, még ha időszerűsé­ge elmúlt is, maradandó művészi értéke s hatása van, akár a jó vers­nek, ha elfoszlott is körülötte az atmoszféra, amelyben írták. Hogy is lehetne máskülönben ma is jó vers A walesi bárdok, vagy a Fölszállott a páva? Heinéről, Petőfiről, sőt Pet­rarcáról és Dantéról nem is szól­va. Érdekes adat különben, hogy a szocialista Révész Bélát vallotta mesterének Szabó Dezső. Árulkod­nak is erről stílusának különféle „szétdöbbenései” s egyéb lelemé­nyei. Ezek néha csakugyan mintha Révész Béla stílusának kevéssé si­került karikatúrái volnának. Révész fojtott, süketsége okán külvilágtól elzárt, belső sugallatokra hangzó dikciójának, e korai és önkéntelen magyar expresszionizmusnak hatása hihetetlenül sokfelé sugárzott, s el­hatott, lám, Szabó Dezsőig is. Csak­hogy ami Révészben a lélek búvó­patakjainak, titkos neszeinek feltö­rő sugdosása volt. Szabó Dezsőn kosztümként, külsőségként, a hatá­sos fellépés sallangjaként hivalko­dott, s meg kell adni, hogy mutat­ványosan sajátos stílust — ha még­oly mellbevágót is — alakítva ki. Nem volt szép tőle, hogy később — Freud a megmondhatója, minő in­verzióval — mérgesen „Révész Bé­­­la stiláris bajuszpedrőjéről” beszélt. Egykori mesterének életét nemso­kára el is metszette az a kétség­kívül egyenes vonal, amely Szabó Dezső lélekidomári hatásából a gáz­kamrákig volt húzható, s amelynek látványa elől a mai emléktársaság szervezői irtózva látszanak eltakar­ni szemüket. T­e­hát nem stiláris, hanem álta­­lános, kétségbeejtően országos és huzamos hatás volt az, ami a forradalmak utáni Szabó Dezső fel­lépését követte. Nemcsak belőle ma­gából fakadó. Kölcsönhatás volt, környezetből, atmoszférából táplál­kozó, mely őbenne kifejezőjét, al­kalmas bálványképét találta meg. A húszas évek egyetemi, azaz kö­zéposztályi ifjúsága i­s még a har­mincasoké is — társadalmi össze­tételénél fogva volt ellenforradalmi. Igaz, attól az lehetett volna 1918 —1919 előtt a túlnyomórészt szin­tén egyetemi, középosztályi ifjak­­ból álló Galilei-kör is. Mégis for­radalmi volt, s különben már an­nak idején is szemben álltak vele, mégpedig többségben, a középosz­tályi többségnek megfelelő külön­féle jobboldali diákszervezetek. 1919 nyárutójától fogva már csak ezek maradtak fenn, mint német mintájú de annál vitézkötésesebb „bajtársi egyesületek”, azaz Burschenschaf­­tok, tányérsapkásan, zsidóverések­ben és bűzbombásan: a 48-as már­ciusi ifjak ellentáborának, az ellen­forradalmár Gyűldének már a há­ború előtt megszervezkedett, jog­folytonos utódai. Csakhogy a Pil­vax ellen hadakozó Gyűldének per­sze nem volt Petőfije. Az új Gyűl­dének legalább Szabó Dezsője volt. Már a virulens ellenforradalom, a tomboló fehérterror rohamainak is tudvalevőleg ez a Szabó Dezső vad demagógiáján, újságcikkein, előadásain, lármás közszereplésén felbuzdult tömeg volt az igazi de­rékhada. Szabó Dezső végzetes hatá­sa szempontjából azonban e roham­­periódusnál súlyosabbak voltak a kései húszas és a harmincas évek, amikor immár „intellektuális” am­bíciójú turulisták követték Szabó Dezsőt, mint valami hamelni pat­kányfogót. Láttam egyszer a való­ságban is élükön, konfúzusan és lel­kesen meneteltek utána. Ezek a fia­talemberek egy s mással talán csak­ugyan elégedetlenek voltak, de kü­lönféle, lelkükben is gyökeret eresz­tett tilalomfák miatt minden indu­latuk cigányútra, a Szabó Dezső ci­­gányútjára ment. Balra nem mehet­tek, azt az utat diszkreditálták előt­tük — hát mentek Szabó Dezső után, akinek tamtamja legalább temperamentumuknak valami talá­nyos radikalizmusfélét kínált, s ami fő, a hatalommal való ütközés min­den rizikója nélkül, hisz az bennük joviálisan csak „a mi fiaink” szél­sőségét látta. Akadt e fiatalembe­rek közt, akiből aztán, elvétve, még­is aktív antifasiszta lett, de sok­kal több, aki végül Imrédyéknél vagy a nyilasoknál kötött ki. Ám csak ezután alakult ki Szabó Dezső hatásának, sajnos, legrosszabb, s máig is makacs szövődménye: egy baljós edzőtábor, a jobboldali ér­telmiségé, szellemé, irodalomé. Egyébként pozitív szerepű fiatal 1-1 falukutatók némelyike, a né­pi írók kétségkívül progresszív moz­galmának lassan leváló jobboldala, majd — s ez volt a végzetes — a fasizmussal nem is épp lazán érint­kező szélsőjobboldala, a középosztá­lyi ifjúság s egyéb rétegek egy-egy fasizmusra vezérlő kalauza: ez mind Szabó Dezső iskolájából került ki. Még a legjobbik rész többé-kevésbé határozott újító törekvéseinek sem voltak történelmi gyökerei, homok­ra épült az egész: a dicső tör­ténelmi előzménytől maguk vágták magukat el, abban a légkörben, amelyben felnőttek, s amelyben mindaz, ami az első világháború előtti nagy reformkorban, majd 19­18-ban és 1919-ben történt, csupa átkos, nemzetietlen, pláne „zsidó”, tehát csupa meg sem érinthető do­log volt, valóságos bélpoklosságként „kompromittálódott”, lehetetlenült. Legkivált a kommunistaság, de még a polgári radikalizmus is, éppúgy, mint a szociáldemokrácia. Kultikus alak lett Szabó Dezső nyomán a paraszt, sorsát kutatták is, de nem volt hozzá diszciplínájuk, az ered­ményt nem volt hová, mibe kap­csolniuk, a helyes diagnózishoz te­rápiájuk nem volt, a munkásosztály pedig sötét, félelmes, kiismerhetet­len massza volt előttük. Maradt tehát az értelmiség, és maradt Szabó Dezső szelleme: nem­zetiszínűnek látszó köd, egymásba szőtt populista, antiszemita, helyen­ként némi erre szorítkozó, szervet­lenül antikapitalista retorika. Nem­csak nálunk, Pétainnel kötött ki, Jean Gionóval az élén, a francia irodalmi populisme is. Ott sem tud­ták, hogy minden nacionalizmus ha­zaárulásba fúl. Volt Szabó Dezső hívei közt nem egy és nem kettő, kinek útja ebből a bozótból szin­tén nyílt fasizmusba vezetett, bár közben egy finomított szabódezső­­ség is megjelent, többé-kevésbé be­lőle derivált excentrikus elméletek­kel és megalomán gesztusokkal, amelyek már Szabó Dezsőnél sem voltak igézőek, de az ő mahomed alakjához és vulkáni lávázásaihoz legalább még úgy-ahogy illettek. M­aga Szabó Dezső körülbelül a harmincas évek derekán a ha­talommal hasonlott meg, amelynek már nem volt szüksége rá. Aztán tanítványaival, akik közül oly so­kan iramodtak meg egy úton, amely már az ő szemében is lejtőnek bi­zonyult. Azzal a züllő hatalommal pedig, amelyről mind nyilvánvalóbb volt, hogy merre tart, hogy az or­szágot azon a német járszalagon, amelyet ő nem szenvedhetett, mi­lyen ingoványra viszi — azzal Sza­bó Dezső már szembeszállt. Megtette, hogy (tapogatódzva a Népszava felé is) baloldali polgári lapokba — „zsidó lapokba”, ahogy a Magyar Hírlapot, Esti Kurírt ko­rábban titulálta — öles című, nagy vezércikkeket írt. Persze, amíg ösz­­sze nem veszett velük is. S írta to­vább különféle saját sorozatait, fü­zeteit. Mind vakmerőbben, mind szegényebben, mind magányosabban. Visszabújt francia könyvei közé, on­nan, József körúti odújából ereget­te, amíg lehetett, keserű óvásainak kései villámait. Már mindenben iga­za volt, de már senki sem hallga­tott rá. Egyedül volt. Vérébe fagy­va. Tehetetlenül, szemközt a széllel, melyet ő segített dagadtra fújni. De életének így szép estéje lett. További sorsát, ha meg nem hal tizenhárom nappal a pesti oldal fel­­szabadulása előtt, nem tudom ki­számítani. Nem is tizenhárommal, csak ke­rek tíz nappal annak a József kör­úti szakasznak felszabadulása előtt. Tudom, mert ott bújkáltam, két házzal odébb. Nem tudom, akadt-e híve, aki vir­rasztóba volna. " Ha megmondja valaki, hogy ott kínlódik a szomszédban, átmentem volna hozzá, hogy hűtlen tanítvá­nyai helyett segítségére legyek. RÓNAI MIHÁLY ANDRAS A LÉLEKIDOMAR SZKLENAR andras rajza 15

Next