Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
1989. március 25., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE SZOVJETUNIÓ: Glasznoszttyal a jogállamiságért Van-e igazán nyilvánosság a Szovjetunióban? — kérdeztük Vitalij Koroticsot, a markánsan peresztrojkapárti Ogonyok című hetilap főszerkesztőjét. — Nálunk a glasznoszty csak most születik — mondja Korotics. — Olyanok vagyunk, mint az évtizedekiig béklyóba vert rab, aki végre szabadon lépkedhetne, de még nem tud, pedig már nincs a kölönc a bokáján. Egy politikai bizottsági tag azt mondta, amikor az Ogányok főszerkesztője lettem: Nézd, az előszobámban ez a sok, tömött táskás ember mind főszerkesztő, aki engedélyezésre hozza a cikkeket. Téged itt, ezek között nem szeretnélek látni. Azt közölsz, amit akarsz, de természetesen te is felelsz érte. Én nem fogom a saját fizetésemért a te munkádat is elvégezni. — Vajon hol vannak akkor a glasznoszty határai? — A glasznoszty kereteibe magunk préseljük be önmagunkat. Számomra elismert és szükségesnek tartott határai: az alkotmány és a büntető törvénykönyv. Ennek ellenére ma még nagymértékben az a meghatározó, hogy ki milyen magas „vezetői fülekig” ér föl. Azt mondják: — Ez jó szerkesztő, de csak egy KB-osztályvezetőig van hitelesítve ... Amaz jobb szerkesztő, mert PB-taghoz van bejárása ... A legjobb szerkesztő az, akinek egészen ,a főtitkári fogadószobáig ... Én ezt sajnálatosnak tartom, nem volna szabad, hogy a glasznosztyot a személyes kapcsolatok határozzák meg. — Ön kapott már vezetői telefont, amióta főszerkesztő? — Nagy tisztelettel viseltetem Gorbacsov főtitkár iránt. Először akkor hívott föl, amikor már legalább egy éve működtem a posztomon. De akkor sem azért telefonált, hogy a glasznoszty határait megszabja, hanem, hogy elmondja: miként értelmezi ő az énáltalam megvont határokat. — Zárt területek? — A hadsereg, a KGB, a vezetők magánélete. Utóbbiról, például, hogy hol vásárolnak krumplit, vagy milyen a feleségük, már többször szerettem volna írni. De elutasító választ kaptam, mondván, hogy ez senkit sem érdekel. Pedig amikor Thatcher asszonyt meginterjúvoltam, beszélt arról is, hogy hol vásárol élelmiszert, mit főz a férjének. Szeretném, ha nálunk is így lenne. Ez egyébként a társadalmi ellenőrzés egy fajtája. Angliában találkoztam a Bank Xerox cég vezetőjével. Mondta: a Szovjetuniónak nagyon kellene a mi komputerünk, de a szovjet vállalat nem veheti meg, mert a Ránk Xerox komputerhez kinyomtató is tartozik, az pedig már „szamizdatveszélyes” ... A glasznoszty korlátat így — minthogy a komputer egy fémipari vállalatnak kellene — a műszaki fejlesztés korlátaivá is válnak. — És a készülő sajtótörvény? — Szükség van rá, hogy a mesterséges, magunk támasztotta korlátokat lebontsa. De önmagában nem elég. Szovjet sajátság, hogy ezerféle körlevél, belső utasítás létezik, amely tompítja majd a sajtótörvény erejét. Fölhív a minap Zverkovszkij rendőr tábornok, a szovjet közlekedésrendészet vezetője. Törvényt akarunk végre a közúti közlekedés szabályozására. Mert egy rendelet szerint az ilyen és ilyen rendszámú autó akár keresztben is közlekedhet az úton, az olyan meg olyan formájú lámpával fölszerelt meg még mást is csinálhat ... Azaz: nincs törvény. Szerintem: a glasznoszty a jogállam része. Nem szabad, hogy ennek vagy annak a vezetőnek a jóindulatától függjünk. Azt akarom, hogy a vezetőknek, meg magamnak is egy dolog legyen a meghatározó: a törvény. — Nekem úgy tűnik föl, hogy az utóbbi időben szűkült a nyilvánosság ... — Igen, és az ok: a bürokrácia. Azt mondják: — Mi jól dolgozunk, esek a tömegtájékoztatási eszközök provokálják a népet. Különben nincsenek problémák, azokat az újságírók „találják ki”. Nekem is állandóan azt hajtogatják: kevés pozitív anyagot közölsz. A válaszom: nem ez a feladatom. Mindenki végezze a maga dolgát. Nem akarok pincér lenni ebben a nagy, üres szovjet étteremben. Ugyanolyan vendég szeretnék lenni, mint mások, s ha jónak látom, elkérem a panaszkönyvet is ... — Mit vár a jövőtől a nyilvánosságot illetően? — Kemény harcot a nyilvánosságért. Ma gazdasági nehézségeink vannak, de sok vezető nyugodtan akar élni, a sajtó, úgymond, ne zavarja meg őket. Kik a konszolidációra való fölhívásokon a tömegtájékoztatási eszközökre rakott szájkosarat értik. Én a konszolidáció híve vagyok, de nem az elvtelenségé, ezért magam is a harcra szavazok. Mert ha nem lesz harc, Gorbacsovot szép csöndben, fokozatosan párnával megfojtják, ha viszont demokratikus és hangos közéleti küzdelem lesz, akkor senki sem fogja tudni az embereket suttyomban megfojtani. Ezért is kell nekünk annyira a glasznoszty. Moszkva, 1989. március. Dunai Péter LENGYELORSZÁG:Cenzúra „gumiparagrafusokkal" A lengyel lapokban tallózva az olvasó szeme hamar megakad egy furcsaságon: nem egy cikk kellős közepén megszakad a szöveg, következik egy zárójel, benne pontok, aztán egy törvényre való hivatkozás, majd megint zárójel, s csak ezutánfolytatódik a cikk. Mindez a lengyel olvasónak fel sem tűnik, ő pontosan tudja, hogy eza zárójel a cenzor keze nyoma. Lengyelországban valamennyinyilvánosan megjelenő lap keresztülmegya cenzori hivatalon. Az eredmény változó. A legnagyobb napilapokban gyakorlatilag nem lehet látni, hogy a cenzornak lett volna valami köze a megjelenéshez, a kisebb lapoknál, vagy például a katolikus sajtóban már többször előfordulnak a zárójelek. A dolog természetéből adódóan a szép számban megjelenő illegális kiadványban semmi nyoma a cenzor munkájának. Egyébként a cenzúráról elfogadott 1981-es törvény csupa olyan paragrafust tartalmaz, amellyel elvileg mindenki egyetérthet. Senki nem kifogásolja, hogy a sajtóban nem jelenhetnek meg háborúra uszító írások, a lapok nem szíthatnak fajgyűlöletet, hogy tiszteletben kell tartani mások vallását, világnézetét. Kivételes eset, hogy az említett okok miatt a cenzornak be kellene avatkoznia. A törvénynek azonban vannak olyan túlságosan is általános, ahogyan az egyik lengyel képviselő a parlementben nevezte, „gumiparagrafusai”, amelyeket aztán mindenki úgy forgathat, ahogyan akar. Ilyen például az állambiztonság kérdése. A minap az egyik lap történetet mesélt el arról — s nem lépett közbe a cenzúra —, hogy cikket akart megjelentetni, amelyben bírálták volna azt a módot, ahogyan a kormány a büntető törvénykönyvet módosítani akarja. A cenzortól azzal kapták vissza az írást, hogy nem engedélyezi a publikálást, mert veszélyezteti az állam biztonságát. „Ilyenformán — jegyzi meg a lap — minden kritikát ki lehet iktatni.” Hasonlóképpen gumiparagrafusnak tartják a cenzúratörvénynek azt a megfogalmazását is, amely szerint meg kell védeni az ország alkotmányos intézményeinek, külpolitikájának alapelveit. A cenzorok egyébként az esetek negyven százalékában erre a paragrafusra hivatkozva nyúlnak bele egy-egy írásba. Az érintettek számára azonban nem világos, mit is jelent ez az alapelv, s az eddigi tapasztalatok alapján többen élnek a gyanúperrel, hogy elsősorbana kormányzati tábor érdekeit védi a kritikával szemben. Érthető tehát, hogy amikor elkezdődtek a kerekasztal-megbeszélések a kormányzat és a Szolidaritás-ellenzék között, igen éles viták bontakoztak ki a nyilvánosság kérdéséről, illetve ennek jogi garanciáiról. Az ellenzék szeretné a lehető leghamarabb eltöröltetni a cenzúratörvényt, s ezzel az állásponttal nemcsak a hivatalos szakszervezetek, az OPSZ képviselői értenek egyet, igen közel állnak hozzá a koalíciós pártok képviselői is. A kormányzat viszont átmeneti megoldást javasol, egyrészt az előzetes cenzúrát változtassák utólagossá, másrészt pedig hagyják meg a lehetőségét annak, hogy aki előzetesen élni akar vele, megtehesse. Természetesen nemcsak a cenzúra az egyetlen vitatott pontja a lengyel nyilvánosságnak. Az ellenzék, s kisebb-nagyobb hangerővel a koalíciós pártok is azt hangsúlyozzák, hogy amennyiben létrejön egy pluralista politikai rendszer, nyilvánvalóan nem tarthatók fenn a tömegtájékoztatásban sem a korábbi monopóliumok. Ennek megfelelően egy-egy lap megindítását ne az a cenzori hivatal engedélyezze,amely később cenzúrázza a lapot, hanem ahogyan a nemrég elfogadott vállalkozói törvényben is áll, a lapindítása— miként a vállalkozás — csupán bejegyzési kötelezettséggel járjon. Nagy viharokat kavart a televízió és a rádió témája is. Még a koalíciós pártok is arra panaszkodnak, hogy nincs egyenlő joguk e fontos tömegkommunikációs eszközökben való megjelenéshez, az ellenzék pedig külön műsoridőt, később külön csatornát és rádióállomásokat követel magának. Elhangzottak olyan javaslatok is, hogy a televízió és a rádió legyen nemzeti intézmény, amely felett a szej.m,a lengyel parlament által kijelölt bizottság gyakorolna felügyeletet. Mindemellett a lengyel nyilvánosság — összehasonlítva más szocialista országokéval — első látásra is gazdagabb, színesebb, szabadabb. A cenzúra ellenére. Lengyelországban tehát most erről a meglehetősen magas szintről akarnak még magasabbra lépni. Varsó, 1989. március. K. Nyirő József EGYESÜLT ÁLLAMOK: ,A sajtószabadság röviden azt jelenti, hogy a jog elismeri és védi a hírek, az információk gyűjtését és terjesztését, a meggyőződésnek megfelelő véleménynyilvánítást, feltéve ha ez nem rágalmazó, nem közízlést sértő módon történik” — állapítja meg az amerikai sajtó egyik alapműve, a George Fox Mott szerkesztette „Az újságírás új áttekintése”. 1937 óta számtalan kiadást megért és sok egyetemen ma is a jövendő újságírók oktatására használják. Érdemes elgondolkodni: 1937 óta hányszor kellett volna újraírni egy kézikönyvet a magyar újságkiadásról. Az amerikai alkotmány első kiegészítése megtiltja olyan törvény meghozatalát, amely korlátozza a sajtó- és véleményszabadságot. Békeidőben tilos az előzetes cenzúra,a háború esetén viszont engedélyezheti ezt — kivételként — a törvényhozás. Sem bírósági, sem egyéb határozattal nem tiltható meg valamely információ vagy vélemény nyilvánosságra hozása. Jogi akció csupán a megjelenés, a sugárzás után kezdeményezhető. Az amerikai sajtóra vonatkozó törvények egyike azt is leszögezi, nem lehet kemény adózással gátolni a média működését. (Régebben volt erre kísérlet.) Minden információ — beleértve a kormányra, vonatkozó információkat is — publikálható abban az esetben, ha ehhez a tévé-, a rádióállomás vagy az újság hozzáfér. A titkokat az intézményeknek kell védeniük, nem a sajtónak. Kivétel azonban van: az Egyesült Államok elnökének az iratai és a külügyminisztérium dossziéi más országokkal folytatott megbeszélésekről nem publikusak, előzetes engedély kell a közlésükhöz. A sajtószabadság nem jelenti azt, hogy a sajtó semmilyen módon sincs korlátozva. Sajtótermék nyilvánosságra hozatalához, működtetéséhez nem kell előzetes engedély. De mivel az újságok, az elektronikus hírközlő eszközök vállalatként működnek, rájuk vonatkozik az üzleti életet szabályozó összes megkötés. Két intézmény saját hatáskörében elutasíthatja a sajtót. A bíró bármikor elrendelheti a zárt tárgyalást. A bűnüldöző szervek ugyanígy „embargósnak” minősíthetnek folyamatban lévő nyomozást. (A korlátozások között nem említi a kézikönyv, de a washingtoni tudósító tapasztalata szerint mindenki szigorúan megtartja a szabályt: ha egy informátor az információ egészét, vagy annak egy részét „off the record” szavaikkal nyilvánosságra nem hozhatónak minősíti, senki sem publikálja azt.) Törvény tiltja az olyan publikációt is, amely kormányellenes lázadásra, a kormány megdöntésére buzdít, a társadalmi békét, a közbiztonságot veszélyeztető erőszakra ösztönöz. A megjelent információ, cikk, kommentár, riport bíróság előtt megtámadható. A bevezetőben említett korlátozás alapján a szerző, a szerkesztő, vagy a hírközlő szerv rágalmazásért vagy a közízlés megsértéséért marasztalható el.Trágár, obszcén szavak, undort keltő leírás, illusztráció, film ms Tilalmak — a korlátozás ellen att.) A sajtó kedvezményes postai díjszabást élvez. Ezért nem vonhatja ki magát az Egyesült Államok postaügyi minisztériumának érvényben lévő rendelete alól: nem adható postára, nem szállítható ki olyan küldemény, amely gyújtogatásra, gyilkosságra, politikai merényletre bújtogat. A leggyakoribb a rágalmazási per. A bíróság ilyenkor először megállapítja, hogy a sajtóban elmarasztaló vélemény jelent meg, amely — ha nem védhető — rágalmazást jelent. Mi védheti az újságot, a tévét, a rádiót a rágalmazás kinyilvánításától? Ha bebizonyítja, hogy a közölt információ igaz, vagy hogy a kifejtett vélemény igaz információn alapult. Nem tekinthető rágalmazásnak, ha a sértő passzus valamely törvényhozás tagjának egyik beszédéből való. Valótlan információ terjesztése esetén akkor kerülhető el a rágalmazásért való büntetés, ha a sajtószerv bocsánatot kér és ezt ki is nyomtatja, be is olvassa az adásába. A bírói gyakorlat jobban védi az átlagembert, mint a közismert személyeket. Ez utóbbiak magánélete nyíltabban vizsgálható. Washington, 1989. március. Kereszty András A londoni Hyde park. Nyilvánosság a televíziózás korában? nszk.] Katharina Blum és a sajtótanács Amíg ,a rádió- és televízióállomások az NSZK-ban sajátos helyi megfogalmazással élve nyilvános közjogi intézmények, addig is napi- és hetilapok tömege magánkézben van. Így a nyilvánosság etikai alapproblémái összehasonlíthatatllanul gyakrabban vetődnek fel a lapoknál, mint a sokirányú ellenőrzés és befolyásoltság alatt álló, eleve kiegyensúlyozottságra kényszerített elektronikus sajtóorgánumoknál. Érdekes sajátossága a nyugatnémet sajtóviszonyoknak, hogy a Bundestag, s a szövetségi parlament a médiák működési feltételeinek csupán nagyon általános kereteit szabja meg. A tömegtájékoztató eszközök ténykedését a tartományok sajtótörvényei szabályozzák részletesen. Ez a sajátosság is megszálló hatalmak ama szándékára vezethető vissza, hogy a háború utáni NSZK-ban kizárják a sajtó politikai szempontból veszélyes irányításbeli koncentrációját. Az NSZK alkotmánybírósága a legfőbb szerv, amely meghatározza a lapok és az újságírók tevékenységének normáit. Garantált a szabad véleménynyilvánítás, az információs források szabad megválasztásának lehetősége. Alkotmányjogi feltétel, hogy semmilyen állami törvény nem korlátozhatja a sajtó szabadságát. A tartományi sajtótörvények egyebek közt szabályozzák a lapok ama kötelességét, hogy helyt adjanak a cikkükkel kapcsolatos ellentétes, kiigazító véleményeknek. Ám az újságírót sem lehet arra kényszeríteni, hogy információs forrásait megnevezze. A nyugatnémet sajtó tényleges szabadsága rendkívül nagy, sem országok, sem szervezetek, sem személyek nem lehetnek tabuk. Ez még akkor is helytálló, ha az erősen jobboldali Springer-konszern térnyerése folytán megfigyelhető a napi- és hetilapok nemkívánatos koncentrációja, amit NSZK-szerte bírálnak. A hetilapoknál dominál az úgynevezett leleplező újságírás, amelynek egyképp kimutathatók pozitívumai és kártékony vadhajtásai. Utóbbira elég sűrűn szolgáltat példát a vezető európai bulvárlap, az54 millió példányban megjelenő Bild-Zeitung. Heinrich Böll híres, megfilmesített kisregénye, a Katharina Blum elvesztett tisztessége nagy hatású ,művészi formában pellengérezte ki a Bild-Zeitung kíméletlen, a demokratizmus szellemét sértő szenzációhajhászását. A sok ellenpélda közül talán érdemes a Der Spiegelt, a nyugatnémet és az európai sajtó sok szempontból páratlan vállalkozását kiemelni. Ha a Der Spiegel semmi mást nem tett volna az utóbbi évtizedekben, mint a nyugatnémet közvéleményt olyannyira megrázó Barschel-botrány feltárása, máris jeles szolgálatot tett a politikai kultúrának. Leleplezéseivel a nyugatnémet sajtó általában fontos katalizátora a politika öntisztulási folyamatainak. Az alkotmány normáin belüli elemző rendszerkritika az elmúlt évtizedekben teljes mértékig elfogadottá, természetessé vált. Habár a kelet-európaihoz képest a nyilvánosság nyugatnémet szintje rendkívül széles, azért megvannak a józant természet adta határai, így az NSZK büntető törvénykönyve is előírja a jogos, mindenekelőtt közérdekek védelmét. Hogy mi tartozik ebbe a fogalomkörbe, jogászok és sajtószakemberek között egyaránt vitatott. A napi gyakorlat azt mutatja, hogy az állami, stratégiai vagy kisebb horderejű gazdasági titkok csorbítatlan megőrzése döntően a titkok hordozóira hárul. Felelőssége folytán a sajtó legtöbbször még akaratán kívül sem kerülhet olyan helyzetbe, hogy államtitkokat fecsegjen ki. Vállalatoknál és állami intézményeknél egyaránt bevett gyakorlat, hogy a munkahelyi szerződés előírja: a feladatkör teljesítése során fölmerülő bizalmas információk, tények, esetleges titkok nem adhatók ki. Ez a munka- és büntetőjogi kockázatok mellett a közmondásos nyugatnémet fegyelmezettséggel együtt elegendő biztosíték. A sajtószabadság felelősségteljes gyakorlásának biztosítására, az önkontroll intézményes védelmére hozták létre 1956-ban a Német Sajtótanácsot. Tizenhárom tagja különböző sajtóorgánumokat, a nyomdaipari szakszervezetet és a kiadók tömörüléseit képviseli; a testület amolyan felettes erkölcsi hatóságként működik, bár nincsenek adminisztratív eszközei határozatai végrehajtására. Működése azon alapszik, hogy az írott , és az elektronikus sajtó orgánumai önként elismerik erkölcsi, etikai iránymutatását. A sajtótanács 1973-ban részletes sajtókódexet fogalmazott meg, amely rögzíti az újságírói és szerkesztői munka erkölcsi, gyakorlati elveit, a személyi szabadságjogok, a demokratikus játékszabályok megőrzésének útját-módját. Ha bárhol ütközésre kerül sor, a panaszos, legyen az politikai párt vagy miniszter, vállalat vagy magánszemély, ehhez a független szervezethez fordul. A rendkívüli visszhangot keltő, s tragédiával végződött gladbecki túszdrámában a rendőrök szakszervezete fordult a sajtótanácshoz. Kérésükre az utóbbi a legélesebben elítélte, hogy újságírók önös, példányszámnövelő meggondolásokból kritikus helyzetben gátolták, nehezítették a rendőrség munkáját. Bonn, 1989. március. Győri Sándor 15