Népszabadság, 1989. április (47. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
8 Háztetős házakat! _______________________________________________ • I Köszönöm, jól vagyok! Igen, megkérdeztek, ezért mondom, bár nem vagyok biztos abban, hogy létem minősége s a közérzetem valóban érdekli a kérdezőt. De hátha! Jól vagyok tehát, úgy nagyjából, a körülményekhez képest, viszonylag jól: a munkámmal, az egzisztenciámmal csaknem elégedetten, fedél is a fejem felett— igaz, beázik —, az adómat bevallottam és befizettem, filléres gondjaim nincsenek. Szinte kizárólag nagy kaliberű gondjaim vannak, azaz olyanok, amelyeket önerőből soha nem leszek képes megoldani. Mert hogy egy, még a háborútól romos, ám a békeévek alatt jobban lepusztult lakásban, s egy, eszmélésem óta szocializmust ígérő, ám anyagiakban és szellemiekben egyaránt eladósodott országban élek. És olyan párt tagjaként, amely kudarcként gondjaimért velem együtt felelősséggel tartozik. De vajon együtt-e velem? Mert ehelyett most demokratikus szocializmussal kecsegtet, amivel nem tudok mit kezdeni, mert mintha azzal biztatna, hogy háztetősek lesznek a házak, kerekesek a járművek és gyógyítóak a gyógyszerek. Igen, megkérdeztek, ezért mondtam el, de mert mintha a falaknak beszéltem volna, ezért mondom el megint. Meg azért is, mert a Mire törekszik a Magyar Szocialista Munkáspárt? című dokumentumban „A Központi Bizottság kéri a tagság programot tovább formáló véleményét, javaslatait”. Ezt a programot — szavai szerint — az első helyen a cselekvőképes párt szavatolja. Számomra azonban ez azt jelenti, hogy e programként közzétett jelszógyűjteményt nekünk, párttagoknak kell megtöltenünk tartalommal, mégpedig gyorsan, mielőtt lejárna a szavatossági határidő. Én nem kétlem, hogy a jelszavak fontosak. A jól megválasztott jelszavak. Mint például: Haza és haladás. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy belássam: e jelszavak sorrendje is fontos, s hogy e sorrend nem megfordítható. Mert bár ma is hiszem, hogy csakis a haladásért cselekvők lehetnek hazafiak, megéltem és megértettem, hogy hazátlanul nem szolgálható a haladás. S hogy ez a szolgálat, minél lepusztultabb a házam, minél eladósodottabb a hazám, annál nehezebb. Igen, úgy vélem, ez a sorrend: Hazam, hazám, szocializmusom. És számomra a párt nem ezek után következik, nem is mindezek előtt, hanem mindezekért. Mindenki házáért, mindenki hazájáért és mindenki szocializmusáért. Meglehet, igazságtalan vagyok a pártommal szemben, amiért a tagság közérzetét romboló gyakorlata miatt éppen most dohogok, amikor az említett sorrendetilletően végre azonos hullámhosszon vagyunk. De nekem kötelességem, hogy „a tagság részvételét kizáró politizálástól” való elhatárolódás kiáltványjellegét tőlem telhetően igyekezzem bizalomébresztő cselekedetté nemesíteni. Igen, megkérdeztek, pontosan egy héttel a program közzététele előtt kerültem — az egyik pártalapszervezet titkáraként — és vehettem részt, mondhattam el véleményemet az éppen e célból öszehívott pártfórumon. A legnagyobb vitát egy, a párt iránti bizalom megerősítését, visszaszerzését szolgáló indítvány váltotta ki, amelynek — az ellenzőikkel szemben — elsőként kelhettem a védelmére; s amiért ez személyes sikerélményt is jelentett nekem, az az, hogy ezen indítványt végül, a többség akaratából az aktívaértekezlet állásfoglalásaként rögzítették s juttatták el a Központi Bizottsághoz. Nem kiragadva a szövegkörnyezetből, szó szerint idézem: „Javasoljuk, hogy az MSZMP egyértelműen és félreérthetetlenül mondja ki: szakít a sztálini típusú, szorosan szervezett, centralizált struktúrával, a bürokratikus irányítási és működési mechanizmussal, az adminisztratív hatalomgyakorlással. Konkrét bizalomerősítő lépések megtételére is szükség van, amelyekkel a párt az egész társadalom előtt hitelesíti céljait és szándékait. Ezek sorában elsőként mondjon le a hatalmi monopóliumát megtestesítő káderhatásköri jogosítványairól.” A magam részéről bizonyos vagyok benne, hogy ezt az indítványt az MSZMP vezetése előbb-utóbb a magáévá teszi, de ha utóbb, akkor már hiába hajtogatja, hogy a tulajdon hatalmi pozícióinak feladását maga a párt kezdeményezte, nem hisznek majd neki. Nagyon hosszú lista lenne felsorolni, mi mindent tartalmaznak a kerületi aktívaértekezlet által állásfoglalásként rögzített javaslatok, közöttük olyanok is, amelyekkel a részvevők bővítették a dokumentumot. És nagyon szomorú vagyok amiatt, hogy legtöbbjének az MSZMP Központi Bizottsága szándéknyilatkozatában nyoma sincs. Nincs például nyoma annak, hogy a pártegység régi, monolitikus felfogásának feladásához át kell értelmezni a demokratikus centralizmus elvét, de annak sem, ami nélkül „a torz, hibás ... politikai-gazdasági szerkezettel” való szakítási szándék őszinteségét a közvélemény számára nem hitelesítheti. Ez pedig az ártatlanul elítéltek rehabilitációja.Tudomásul kellene venni, hogy a közös múlt némely bűnével a párttagság java része is csak napjainkban szembesül, s hogy a konzekvenciákat nem helyettesítheti semmilyen, a szocializmus fogalma elé biggyesztett jelző. Hiába mondanánk például, hogy ezután emberséges szocializmust kívánunk építeni, mert ezáltal nem az embertelenségtől határolnánk el magunkat, hanem éppenséggel feltételeznénk, hogy ahol embertelenség van, ott azért szocializmus még lehet. Márpedig nem kell túlságosan messzire tekintenünk ahhoz, hogy világosan lássuk: ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, s embernyomorító rendszerét a zsarnok hiába nevezi szocializmusnak, ettől az még nem az. Ezért sajnálom, hogy az aktívaértekezleten kisebbségben maradtam, azaz hogy e pártfórum elfogadott tézisei között a demokratikus szocializmus — mint távlati cél — mégis szerepelt. De még jobban sajnálom, hogy a pártvezetés programként közzétett nyilatkozatában ezt a jelzős szerkezetet, és csakis ezt — ráadásul a javasolt szövegkörnyezet nélkül — jelentette meg. Miközben a programpárt bűvöletében a legkülönfélébb eszmeáramlatok előtt szélesre tárta kapuját, s miközben az ideológia fogalmát gondosan elkerülte — csakúgy, mint a kommunizmusét, amelyről pedig Marx óta tudjuk, hogy nem eszmény, nem cél, hanem az adott kor állapotát megszüntető mozgalom —, ezenközben a demokratikus szocializmus építését a párt céljaként deklarálta. Pedig hát a szocializmus nem feldíszítendő karácsonyfa. Jelentős marxista gondolkodók megfogalmazták már, hogy a szocializmus vagy demokratikus lesz, vagy semmilyen (Poulantzas), s hogy a szocializmus demokrácia nélküli fasizmus (Lukács György). A múltba és a szomszédba nézve igazán én csak most értettem meg József Attila látnoki félelmét: „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét — / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arra való, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.” Megkérdeztem, s én elis mondtam egy részét annak, amit mostanában gondolok. Egyébként — noha fölöttem beázik a háztető — köszönöm, jól vagyok. Aczél Gábor NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR 1989. április 15., szombat A Rákosi Mátyás P. T.-i iskolán történt (II.) Rehabilitáló ítélet Néhány hete, március 13-i, szombati számunkban, a fenti címen részleteiben is megismertettem olvasóinkkal két alaptalanul törvénytelenül kivégzett katonatiszt, Mészáros Jenő őrnagy és dr. Szánthó Elemér orvos őrnagy 39 évvel ezelőtti halálos ítéletét, az ítéletet megalapozó koholt előzményeket, a törvénytelenségek idején érvényben levő, elemi eljárási szabályok lábbal tiprását és a legfőbb ügyész törvényességi óvását, amit 1989 márciusában nyújtott be a Legfelsőbb Bírósághoz. Megírtam, hogy egy, a Rákosi Mátyás Páncélostiszti Iskolán 1950. december 15-én délben főzött lekváros tészta esti elfogyasztásából eredőközönséges ételfertőzés — noha három nap múlva már csak hárman gyengélkedtek a kórházban — hogyan lett egyik pillanatról a másikra szabotázs, a szabotázsból „államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése”, letartóztatás, beismerő vallomás, és ugyanaznap vádirat, majd öt nappal később halálos ítélet, lefokozás, újabb öt nap múltán, a vádlottak jelenléte nélkül, immár jogerős halálos ítélet, s megint öt nap múlva kötél általi kivégzés. Már a múltkor is sejthető volt, most már tudom: valaki személyes súlyával is mozgatta ezt az ügyet. Mert az ÁVH-nál a „rövid úton” intézett, hasonló eljárások sem zajlottak ekkora sebességgel. Farkas Mihályról van szó. Példát statuált „a népi demokrácia két elszánt ellenségével” szemben, akik a hadsereg megmérgezésével akarták „gyengíteni, majd megdönteni a népi demokráciát”. Most, hogy a legfőbb ügyész törvényességi óvást emelt ebben a még a laikusnak is azonnal törvénysértésgyanús ügyben, és a Legfelsőbb Bíróság elnökségi tanácsa lefolytatta a törvényességi pert. az iratok részletes ismertetésekor kiderült, ki volt a fő mozgató személyiség. „F. M.” szignó jelezte több helyütt is, hogy Farkas Mihály beleszólt ebbe az ügybe is. Egy feltáró vizsgálat keretében bukkantak a katonai ügyészek a minap erre a rémületesen primitív koholmányra, a Mészáros és Szánthó őrnagy elleni ítéletre, amelyre a közeli hozzátartozókon kívül talán csak az a húsz páncélos tisztjelölt emlékezett, akiket a két őrnagy akasztására annak idején kirendeltek. A valóságot azonban ők sem tudták, hiszen a pert titokban folytatták le, igen nagy gyorsasággal. „őrizetbe venni — F. M.”, „Nyilvános kivégzést! F. M.” — olvashatók az iratokon. Farkas Mihály széljegyzetei, amelyek eligazítást adnak, miért is született vádirat ugyanazon a napon, amikor a két tisztet kihallgatták, miért erősítette meg a fellebbviteli bíróság az elsőfokú halálos ítéletet úgy, hogy a két vádlott szemébe sem nézhetett bíráinak, mert jelen sem volt egy ilyen főbenjáró „bűn” és az ítélet jogerős kimondásánál. Arra sem fordított gondot a bíróság, hogy a halálos büntetéssel sújtható vádhoz legalább két védőt rendeljen ki. Egy védő védte — védte?! — a két embert. „Az eljárt bíróságok nem vizsgálták az ügy bizonyítékait, és annak ellenére fogadták el a terheltek beismerő vallomását valósnak, és alapítottak erre ítéleti tényállást, hogy számos, ezt cáfoló adat merült fel” — olvasható a 39 évvel későbbi törvényességi óvásiban. Ma, harminckiilenc év múltán kapott a két főtiszt emléke elégtételt a Legfelsőbb Bíróságon, ahol dr. Jacsó János vezérőrnagy, a Legfelsőbb Bíróság elnökének katonai helyettese, hat tanácsvezető bírótársával élte-gondolhatta végig a korabeli iratok ismertetése közben, hová visz, ha az igazságszolgáltatást napi politikai célok szolgálatába állítják. Hová vezet, ha a politika rátelepszik a bírói függetlenségre, és a bíró nem a törvényt érvényesíti, hanem közvetlen politikai áramlatok szolgálatába áll. A jegyzőkönyvekre, jelentésekre írt széljegyzetek és az ezeket hitelesítő szignó, F. M., elegendő volt, hogy mindenki tudja, a hadügyminiszter, a koncepciós perek serény irányítója, gyakran kiagyalója, de szinte mindig felügyelője, egyenesen elvárja — ez esetben is —, a kivitelező ÁVH-s tiszteiktől, a törvénysértésre kész katonai ügyészektől, a túlteljesítő bíráktól és a kizárólag saját egzisztenciájával törődő ügyvédtől, hogy a magas helyről érkező igénynek érdemes megfelelni! A jogállamiság kulcskérdése a bírói függetlenség. Amikor most, a törvényes felülvizsgálat keretében az ügyet ismertető bíró — dr. Rabóczky Ede ezredes — szavai nyomán újra életet kaptak az egykori papírok — például a szemmel láthatóan kicsikart beismerő vallomások, amelyek annyira egyezőek voltak, hogy még a helyesírási hibákat is ugyanott „ejtette” Mészáros vallomása ahol Szánthóé, persze papíron, mindenkinek elszorult a torka, aki hallgatta. Érzelmeikkel szemmel láthatóan küszködő bírák, könynyező védők, a nyilvánosságot képviselő dermedt újságírók, véletlenül idetévedt, s a hallottakra mindinkább iszonyodva reagáló érdeklődőik szorongtak a szégyenteljes bírói eljárástól. Még nem láttam párás szemű bírákat. Itt és most igen. Jelen volt a két kivégzett főtiszt két lánya is, azzal a joggal felruházva, hogy kérdezhetnek, az elnöklő hadbíró tábornok válaszol. Nem kellett semmire válaszolni. Mindent elárultak az iratok, amelyeknek felolvasásával 39 év múltán is mindent befogott a képzelet. A két asszonylány zokogott. Holott már egyikben sem munkált gyermeki érzelem. De az emlék nem halt, nem halhatott el. „Tizenegy éves voltam, tisztelt bíróság, kivégzett apámról azt mondták, áruló. És nekem ezért kellett gyerekként nyomorognom.” „Ennek is eljött a napja , feltárult, hogy hamisítás volt az államrend megdöntésének a vádja.” Lám, ez a bírói ítélet nem állta, nem állhatta ki a történelem ítéletét! Pedig az igazságszolgáltatásnak mindig olyannak kell lennie,hogy a történelem ítélőszéke előtt is megállja a helyét. Mert a politikai áramlatok gyakran változhatnak, de a napi politikai célok nem befolyásolhatják a bírót, hogy túltegye magát a jog és az élet elemi törvényein, a jogászi etikán, a humánum sarkalatos tételein. Ez a koholt ügy is intő tanulság a mának. Egyebeken túl azzal, hogy a halálbüntetés helyrehozhatatlan. Politikai természetű ügyek megítélésénél pedig a történelem különösképpen nehezen fogadja el az élet kioltását. Ezért a halálbüntetések eltörlésének a követelése — az állam ellen irányuló, politikai töltetű ügyeknél — még inkább egybeesik az élethez való jog biztosításával. A Legfelsőbb Bíróság elnökségi tanácsa Mészáros Jenő őrnagy I. r. és dr. Szánthó Elemér orvos őrnagy II. r. terhelt ellen az 1951. január 8- án hozott jogerős ítéletet bűnösség hiányában hatályon kívül helyezte, s egyben hivatalból megtette a lépéseket a jogkövetkezményeik felszámolására és az anyagi kártérítés rendezésére. Az élet azonban egy és pótolhatatlan. Szabó László ÚJ ARCOK A KÖZÉLETBEN Egy érdes tárgyalópartner Gyuricska Kálmánra legfeljebb erős megszorítással érvényes a felcím, miszerint új arc lenne a közéletben. Jómagam 1971 óta ismerem, már akkor is a közéletben találkoztam vele: a Nyíregyházi Városi Pártbizottság titkára volt. Úgy viszont kétségkívül új arc, hogy a tavaly december 3-i pártértekezlet óta — tehát alig öt hónapja — a Szabolcs-Szatmár Megyei Pártbizottság első titkára, e hét szerdájától pedig a Központi Bizottságnak is tagja. Valóságos gátszakadás Ha egyetlen tollvonásnyi lendülettel kéne felrajzolnom politikai arcélét, úgy imám, eretnek gondolatok hordozója és elviselője. Azt a decemberi pártértekezletet magam is végigültem. Olyan volt, mint a legizgalmasabb dráma, csakhogy a főrendező szerepét itt maga az élet vállalta. A másnap hajnalba nyúló választáson a testület tagjainak 70 százaléka kicserélődött, beleértve valamennyi titkárt is. E valóságos gátszakadásnak egyetlen lényegi oka volt. Az, hogy a többség úgy vélte: a korábbi vezetésnem képviselte kellő eréllyel a megye céljait. — Érdes tárgyalópartnerek lettünk — jelentette ki Gyuricska Kálmán nemrégiben egy idelátogató országos vezetőnek, mielőtt beszámolójába fogott. Hadd tudja a vendég, mit várjon itt. A helyi történelmi közelmúlthoz képest 180 fokos fordulatot leginkább a következő példa jellemzi. E megye vezetése annak idején, ha teheti, vérét, ám legalábbis bérét veszi ,a szociográfus-írónak, amiért az megírta az Állóvizet (jóllehet az országos botrány után — legalábbis a penészleki állóvíz — akkor alaposan föltisztult). Nos a maiak maguk fognak megíratni valamely avatott tollú emberrel egy mai Állóvizet, a Társadalomtudományi Intézetnek az elszegényedés folyamatát elemző tanulmánycsokrához pedig modellnek ajánlkozott a megye. — Mi magunk igazmondók is és szenvedélyesek is lehetünk, ám idegen tárgyilagos kívülállók nem — vélekedik Gyuricska Kálmán. — Mondja ki a tudós, az író azt, hogy ebben a tenyérnyi országban micsoda különbségek vannak a létfeltételek, a társadalmi esélyek között. Meglehet, azért adja ki nyugodtan a taktikát a legkisebb részletekig, mert nem arra épít. Ami pedig a megye soron következő nagy feladataira való felkészülést illeti, arra az itt mostanában igencsak megélénkült pártéletnél alkalmasabb terepet keresve is aligha lehetne találni. A három titkár közül Gyuricsku Kálmán csak az egyikkel dolgozott korábban közvetlenül együtt, de a pártértekezleten határozottan elutasította az ajánlkozást, amikor valaki megkérdezte: tegyen-e „spontán” javaslatot neki tetsző munkatársakra. — Engem is választottak, és én is azokkal dolgozom, akikre a többség szavazott. Röpke négy és fél hónap alatt összerázódtunk. A helyzet rázott össze bennünket. Most azon örvendezik, hogy kemény vb-t választottak, amely őt sem engedi elpuhulni. A pártbizottság pedig a végrehajtó bizottságot nem engedi, hogy tagjai úgy érezzék, mintha ők lennének a felkent tizenhármak. Hallgassuk ismét Gyuricska Kálmánt: — A minap is úgy lesöpörték a vb egyik előterjesztését, hogy utána alig győztünk levegőhöz jutni. Egyszersmind hatáskörbe is vonták a párton belüli káderügyek jelentős részét. Vajon hány esztendeig maradhat ebben a vezető tisztségben? Gyuricska Kálmán eddigi pályája úgy hat-nyolc évet sugall. A Nyíregyházi Városi Pártbizottság titkára 1970- ben lett, ezt 1975-ben a szovjet aspirantúra szakította meg. A városi tanács elnöke 1979-től 1985-ig volt, utána megyei titkár lett, és még ma is az lenne, ha meg nem választják az első titkári posztra. E pozíciókban a 22-es csapdája az, hogy minél erőteljesebb egy vezető, annál gyorsabban jön el az az idő, amikor a testület az ő képére formálódik — mondja Gyuricska Kálmán. — Amennyiben az ember a munkatársait eretnek gondolkodásra biztatja, akkor rögvest fel kell állnia, midőn először visszamondják neki a saját gondolatait. Orvtámadás volt? Sem magának, sem másnak nem ad esélyt ezen időszak nyugalmas „áttelelésére”. Legutóbb a megyei tanács elnökét hozták itt „sértődésközeli” állapotba, mert végrehajtó bizottsági határozatot alkottak, amely a tanács, de a kormányszervek ideirányuló tevékenységéről is éles véleményeket tartalmaz. Fehéren-feketén megjelölik benne, mely gazdasági szervezeteket tartják olyanoknak, amelyek mindennapnyi további működéssel csak a veszteséget termelik, miért gondolják, hogy a tervgazdasági bizottságnak küldött színvonalas előterjesztés óta a tanácsiak csak ülnek a babérjaikon, miközben más, élelmesebb megyék elhúzóban vannak, s miért ítélik némely országos alapok elosztását a helyi önállóságot mélyen megsértő gyakorlatnak. Mindez a kisebb baj volt, a nagyobbnak az bizonyult, hogy az anyagot 160 példányban lesokszorosították, és a miniszterelnöktől kezdve a bírált országos szerveken át a kommunista tanácsi tagokig sokaknak elküldték. Az, hogy ez orvtámadás volt, a visszahallott minősítések sorából még az árnyaltabbak közé tartozott. — Pedig miért lett volna az? — kérdezi a megyei első titkár. — A pártértekezleten megfogadtuk, hogy óvakodunk az operatív beavatkozástól, ehelyett a véleményezés lehetőségével és kötelezettségével élünk. Nos, ez alkalommal is azzal éltünk. Most éppen Záhony térségéért porolnék. A beérkező szovjet nyersfa jelentős részét errefelé, Tuzsérban dolgozzák fel, de még így is vagy tucatnyi távoli üzembe jut belőle. Gyuricska Kálmán közgazdasági abszurdnak tartja, hogy fűrészport szállítanak drága pénzért messzi földre. Nincsenek — ebben sincsenek illúziói, tudja, hogy emögött kemény, lokális érdekek állnak. Mégis csatázik és csatáztat a MÉM Faipari Hivatalával. Programok, listák Végül is másfajta küzdelmekre, előbb-utóbb választásokra is készülődnek. Sejtik: lesznek majd központi irányelvek, s megismerkedhetnek mások programjaival is. Ám úgy tartja: általános vagy kölcsönprogrammal itt nem lehet győzni. A helyit pedig megint csak néhány felkent elmének kell kitalálnia. Azon szervezkednek, hogy teljes megyére szóló pályázatot írnak ki a pártapparátus és a helyi tisztségviselők részére. A saját program majd ennek legjobb elképzeléséből áll össze. A megyét nyomasztó gondokról, a cigány lakosság helyzetétől a munkahelyhiányon át a záhonyi ügyekig jószerint az egész ábécéhez illeszkedő listát lehetne készíteni. Az első titkár mégis csak azt kérné, hogy gyarapodjon a szellemi tőke. Úgy véli, hogy ha ez van, akkor előbb-utóbb minden más is lesz. Rác T. János