Népszabadság, 1989. április (47. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-15 / 88. szám

8 Háztetős házakat! _______________________________________________ • I K­öszönöm, jól vagyok! Igen, megkérdeztek, ezért mondom, bár nem vagyok biz­tos abban, hogy létem minő­sége s a közérzetem valóban érdekli a kérdezőt. De hátha! Jól vagyok tehát, úgy nagy­jából, a körülményekhez ké­pest, viszonylag jól: a mun­kámmal, az egzisztenciámmal csaknem elégedetten, fedél is a fejem felett­­— igaz, beá­zik —, az adómat bevallottam és befizettem, filléres gond­jaim nincsenek. Szinte kizá­rólag nagy kaliberű gondjaim vannak, azaz olyanok, ame­lyeket önerőből soha nem le­szek képes megoldani. Mert hogy egy, még a háborútól ro­mos, ám a békeévek alatt jobban lepusztult lakásban, s egy, eszmélésem óta szocia­lizmust ígérő, ám anyagiak­ban és szellemiekben egy­aránt eladósodott országban élek. És olyan párt tagjaként, amely kudarcként gondjaimért velem együtt felelősséggel tar­tozik. De vajon együtt-e ve­lem? Mert ehelyett most demok­ratikus szocializmussal ke­csegtet, amivel nem tudok mit kezdeni, mert mintha az­zal biztatna, hogy háztetősek lesznek a házak, kerekesek a járművek és gyógyítóak a gyógyszerek. Igen, megkérdeztek, ezért mondtam el, de mert mintha a falaknak beszéltem volna, ezért mondom el megint. Meg azért is, mert a Mire törekszik a Magyar Szocia­lista Munkáspárt? című do­kumentumban „A Központi Bizottság kéri a tagság prog­ramot tovább formáló véle­ményét, javaslatait”. Ezt a programot — szavai szerint — az első helyen a cselekvőké­pes párt szavatolja. Számom­ra azonban ez azt jelenti, hogy e programként közzé­tett jelszógyűjteményt ne­künk, párttagoknak kell meg­töltenünk tartalommal, még­pedig gyorsan, mielőtt lejár­na a szavatossági határidő. Én nem kétlem, hogy a jel­szavak fontosak. A jól meg­választott jelszavak. Mint például: Haza és haladás. Hosszú időnek kellett eltel­nie ahhoz, hogy belássam: e jelszavak sorrendje is fontos, s hogy e sorrend nem meg­fordítható. Mert bár ma is hiszem, hogy csakis a hala­dásért cselekvők lehetnek hazafiak, megéltem és meg­értettem, hogy hazátlanul nem szolgálható a haladás. S hogy ez a szolgálat, minél le­­pusztultabb a házam, minél eladósodottabb a hazám, an­nál nehezebb. Igen, úgy vé­lem, ez a sorrend: Hazam, hazám, szocializmusom. És számomra a párt nem ezek után következik, nem is mindezek előtt, hanem mind­ezekért. Mindenki házáért, mindenki hazájáért és min­denki szocializmusáért. Meg­lehet, igazságtalan vagyok a pártommal szemben, amiért a tagság közérzetét romboló gyakorlata miatt éppen most dohogok, amikor az említett sorrendet­­illetően végre azo­nos hullámhosszon vagyunk. De nekem kötelességem, hogy „a tagság részvételét kizáró politizálástól” való elhatáro­lódás kiáltványjellegét tőlem telhetően igyekezzem bizalom­ébresztő cselekedetté nemesí­teni. Igen, megkérdeztek, pontosan egy héttel a program közzététele előtt kerültem — az egyik pártalap­­szervezet titkáraként — és vehettem részt, mondhattam el véleményemet az éppen e célból öszehívott pártfóru­mon. A legnagyobb vitát egy, a párt iránti bizalom megerő­sítését, visszaszerzését szolgá­ló indítvány váltotta ki, amelynek — az ellenzőikkel szemben — elsőként kelhet­tem a védelmére; s amiért ez személyes sikerélményt is je­lentett nekem, az az, hogy ezen indítványt végül, a többség akaratából az aktívaértekez­let állásfoglalásaként rögzí­tették s juttatták el a Köz­ponti Bizottsághoz. Nem ki­ragadva a szövegkörnyezetből, szó szerint idézem: „Javasol­juk, hogy az MSZMP egyér­telműen és félreérthetetlenül mondja ki: szakít a sztálini típusú, szorosan szervezett, centralizált struktúrával, a bürokratikus irányítási és működési mechanizmussal, az adminisztratív hatalomgyakor­lással. Konkrét bizalomerősítő lépések megtételére is szük­ség van, amelyekkel a párt az egész társadalom előtt hi­telesíti céljait és szándékait. Ezek sorában elsőként mond­jon le a hatalmi monopóliu­mát megtestesítő káderhatás­köri jogosítványairól.” A magam részéről bizonyos vagyok benne, hogy ezt az indítványt az MSZMP veze­tése előbb-utóbb a magáévá teszi, de ha utóbb, akkor már hiába hajtogatja, hogy a tulaj­don hatalmi pozícióinak fel­adását maga a párt kezdemé­nyezte, nem hisznek majd neki. Nagyon hosszú lista lenne felsorolni, mi mindent tartal­maznak a kerületi aktívaér­tekezlet által állásfoglalás­ként rögzített javaslatok, kö­zöttük olyanok is, amelyekkel a részvevők bővítették a dokumentumot. És nagyon szomorú vagyok amiatt, hogy legtöbbjének az MSZMP Központi Bizottsága szándék­­nyilatkozatában nyoma sincs. Nincs például nyoma annak, hogy a pártegység régi, mo­nolitikus felfogásának feladá­sához át kell értelmezni a de­mokratikus centralizmus elvét, de annak sem, ami nélkül „a torz, hibás ... politikai-gaz­dasági szerkezettel” való sza­­kítási szándék őszinteségét a közvélemény számára nem hitelesítheti. Ez pedig az ár­tatlanul elítéltek rehabilitá­ciója.­­Tudomásul kellene venni, hogy a közös múlt né­mely bűnével a párttagság java része is csak napjaink­ban szembesül, s hogy a kon­zekvenciákat nem helyettesít­heti semmilyen, a szocializ­mus fogalma elé biggyesztett jelző. Hiába mondanánk pél­dául, hogy ezután embersé­ges szocializmust kívánunk építeni, mert ezáltal nem az embertelenségtől határolnánk el magunkat, hanem éppen­séggel feltételeznénk, hogy ahol embertelenség van, ott azért szocializmus még lehet. Márpedig nem kell túlságosan messzire tekintenünk ahhoz, hogy világosan lássuk: ahol zsarnokság van, ott zsarnok­ság van, s embernyomorító rendszerét a zsarnok hiába nevezi szocializmusnak, ettől az még nem az. Ezért sajnálom, hogy az ak­tívaértekezleten kisebbségben maradtam, azaz hogy e párt­fórum elfogadott tézisei kö­zött a demokratikus szocia­lizmus — mint távlati cél — mégis szerepelt. De még job­ban sajnálom, hogy a pártve­zetés programként közzétett nyilatkozatában ezt a jelzős szerkezetet, és csakis ezt — ráadásul a javasolt szöveg­­környezet nélkül — jelentette meg. Miközben a program­párt bűvöletében a legkülön­félébb eszmeáramlatok előtt szélesre tárta kapuját, s mi­közben az ideológia fogalmát gondosan elkerülte — csak­úgy, mint a kommunizmusét, amelyről pedig Marx óta tudjuk, hogy nem eszmény, nem cél, hanem az adott kor állapotát megszüntető mozga­lom —, ezenközben a de­mokratikus szocializmus épí­tését a párt céljaként dekla­rálta. Pedig hát a szocializ­mus nem feldíszítendő kará­csonyfa. Jelentős marxista gondolkodók megfogalmazták már, hogy a szocializmus vagy demokratikus lesz, vagy sem­milyen (Poulantzas), s hogy a szocializmus demokrácia nélkül­i fasizmus (Lukács György). A múltba és a szom­szédba nézve igazán én csak most értettem meg József Attila látnoki félelmét: „Ta­lán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét — / mivelhogy rend kell a világ­ba, / a rend pedig arra va­ló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.” M­egkérdeztem, s én el­­is mondtam egy részét an­nak, amit mostanában gondo­lok. Egyébként — noha fö­löttem beázik a háztető — köszönöm, jól vagyok. Aczél Gábor NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR 1989. április 15., szombat A Rákosi Mátyás P. T.-i iskolán történt (II.) Rehabilitáló ítélet Néhány hete, március 13-i, szombati számunkban, a fen­ti címen részleteiben is meg­ismertettem olvasóinkkal két alaptalanul­ törvénytelenül ki­végzett katonatiszt, Mészáros Jenő őrnagy és dr. Szánthó Elemér orvos őrnagy 39 évvel ezelőtti halálos ítéletét, az ítéletet megalapozó koholt előzményeket, a törvénytelen­ségek idején érvényben levő, elemi eljárási szabályok láb­bal tiprását és a legfőbb ügyész törvényességi óvását, amit 1989 márciusában nyúj­tott be a Legfelsőbb Bíróság­hoz. Megírtam, hogy egy, a Rákosi Mátyás Páncélostiszti Iskolán 1950. december 15-én délben főzött lekváros tészta esti elfogyasztásából eredő­­kö­zönséges ételfertőzés — noha három nap múlva már csak hárman gyengélkedtek a kór­házban — hogyan lett egyik pillanatról a másikra szabo­tázs, a szabotázsból „állam­rend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése”, letar­tóztatás, beismerő vallomás, és ugyanaznap vádirat, majd öt nappal később halálos ítélet, lefokozás, újabb öt nap múl­tán, a vádlottak jelenléte nél­kül, immár jogerős halálos ítélet, s megint öt nap múlva kötél általi kivégzés. Már a múltkor is sejthető volt, most már tudom: vala­ki személyes súlyával is moz­gatta ezt az ügyet. Mert az ÁVH-nál a „rövid úton” in­tézett, hasonló eljárások sem zajlottak ekkora sebességgel. Farkas Mihályról van szó. Példát statuált „a népi de­mokrácia két elszánt ellensé­gével” szemben, akik a had­sereg megmérgezésével akar­ták „gyengíteni, majd meg­­dönteni a népi demokráciát”. Most, hogy a legfőbb ügyész törvényességi óvást emelt eb­ben a­­ még a laikusnak is azonnal törvénysértésgyanús ügyben, és a Legfelsőbb Bíró­ság elnökségi tanácsa lefoly­tatta a törvényességi pert. az iratok részletes ismertetésekor kiderült, ki volt a fő mozgató személyiség. „F. M.” szignó jelezte több helyütt is, hogy Farkas Mihály beleszólt ebbe az ügybe is. Egy feltáró vizs­gálat keretében bukkantak a katonai ügyészek a minap er­re a rémületesen primitív ko­holmányra, a Mészáros és Szánthó őrnagy elleni ítéletre, amelyre a közeli hozzátarto­zókon kívül talán csak az a húsz páncélos tisztjelölt emlé­kezett, akiket a két őrnagy akasztására annak idején ki­rendeltek. A valóságot azon­ban ők sem tudták, hiszen a pert titokban folytatták le, igen nagy gyorsasággal. „őrizetbe venni — F. M.”, „Nyilvános kivégzést! F. M.” — olvashatók az iratokon. Farkas Mihály széljegyzetei, amelyek eligazítást adnak, mi­ért is született vádirat ugyan­azon a napon, amikor a két tisztet kihallgatták, miért erő­sítette meg a fellebbviteli bí­róság az elsőfokú halálos íté­letet úgy, hogy a két vádlott szemébe sem nézhetett bírái­nak, mert jelen sem volt egy ilyen főbenjáró „bűn” és az ítélet jogerős kimondásánál. Arra sem fordított gondot a bíróság, hogy a halálos bün­tetéssel sújtható vádhoz leg­alább két védőt rendeljen ki. Egy védő védte — védte?! — a két embert. „Az eljárt bíró­ságok nem vizsgálták az ügy bizonyítékait,­ és annak elle­nére fogadták el a terheltek beismerő vallomását valósnak, és alapítottak erre ítéleti tényállást, hogy számos, ezt cáfoló adat merült fel” — ol­vasható a 39 évvel későbbi törvényességi óvásiban. Ma, harminckiilenc év múl­tán kapott a két főtiszt emlé­ke elégtételt a Legfelsőbb Bí­róságon, ahol dr. Jacsó János vezérőrnagy, a Legfelsőbb Bí­róság elnökének katonai he­lyettese, hat tanácsvezető bí­rótársával élte-gondolhatta vé­gig a korabeli iratok ismer­tetése­ közben, hová visz, ha az igazságszolgáltatást napi politikai célok szolgálatába ál­lítják. Hová vezet, ha a po­litika rátelepszik a bírói füg­getlenségre, és a bíró nem a törvényt érvényesíti, hanem közvetlen politikai áramlatok szolgálatába áll. A jegyző­könyvekre, jelentésekre írt széljegyzetek és az ezeket hi­telesítő szignó, F. M., elegen­dő volt, hogy mindenki tudja, a hadügyminiszter, a koncep­ciós perek serény irányítója, gyakran kiagyalója, de szinte mindig felügyelője, egyenesen elvárja — ez esetben is —, a kivitelező ÁVH-s tiszteiktől, a törvénysértésre kész katonai ügyészektől, a túlteljesítő bí­­ráktól és a kizárólag saját eg­zisztenciájával törődő ügyvéd­től, hogy a magas helyről ér­kező igénynek érdemes meg­felelni! A jogállamiság kulcs­kérdése a bírói függetlenség. Amikor most, a törvényes felülvizsgálat keretében az ügyet ismertető bíró — dr. Ra­­bóczky Ede ezredes — szavai nyomán újra életet kaptak az egykori papírok — például a szemmel láthatóan kicsikart beismerő vallomások, amelyek annyira egyezőek voltak, hogy még a helyesírási hibákat is ugyanott „ejtette” Mészáros vallomása ahol Szánthóé, per­sze papíron­­, mindenkinek elszorult a torka, aki hallgat­ta. Érzelmeikkel szemmel lát­hatóan küszködő bírák, köny­­nyező védők, a nyilvánosságot képviselő dermedt újságírók, véletlenül idetévedt, s a hal­lottakra mindinkább iszonyod­va reagáló érdeklődőik szo­rongtak a szégyenteljes bírói eljárástól. Még nem láttam pá­rás szemű bírákat. Itt és most igen. Jelen volt a két kivégzett főtiszt két lánya is, azzal a joggal felruházva, hogy kér­dezhetnek, az elnöklő hadbíró tábornok válaszol. Nem kel­lett semmire válaszolni. Min­dent elárultak az iratok, ame­lyeknek felolvasásával 39 év múltán is mindent befogott a képzelet. A két asszonylány zokogott. Holott már egyikben sem munkált gyermeki érze­lem. De az emlék nem halt, nem halhatott el. „Tizenegy éves voltam, tisztelt bíróság, kivégzett apámról azt mond­ták, áruló. És nekem ezért kellett gyerekként nyomorog­nom.” „Ennek is eljött a nap­ja , feltárult, hogy hamisítás volt az államrend megdönté­sének a vádja.” Lám, ez a bí­rói ítélet nem állta, nem áll­hatta ki a történelem ítéle­tét! Pedig az igazságszolgáltatás­nak mindig olyannak kell lennie,­­hogy a történelem íté­lőszéke előtt is megállja a he­lyét. Mert a politikai áram­latok gyakran változhatnak, de a napi politikai célok nem befolyásolhatják a bírót, hogy túltegye magát a jog és az élet elemi törvényein, a jogá­szi etikán, a humánum sar­kalatos tételein. Ez a koholt ügy is intő tanulság a mának. Egyebeken túl azzal, hogy a halálbüntetés helyrehozhatat­lan. Politikai természetű ügyek megítélésénél pedig a történelem különösképpen ne­hezen fogadja el az élet kiol­tását. Ezért a halálbüntetések eltörlésének a követelése — az állam ellen irányuló, poli­tikai töltetű ügyeknél — még inkább egybeesik az élethez való jog biztosításával. A Legfelsőbb Bíróság elnök­ségi tanácsa Mészáros Jenő őrnagy I. r. és dr. Szánthó Elemér orvos őrnagy II. r. ter­helt ellen az 1951. január 8- án hozott jogerős ítéletet bű­nösség hiányában hatályon kí­vül helyezte, s egyben hiva­talból megtette a lépéseket a jogkövetkezményeik felszámo­lására és az anyagi kártérítés rendezésére. Az élet azonban egy és pó­tolhatatlan. Szabó László ÚJ ARCOK A KÖZÉLETBEN Egy érdes tárgyalópartner Gyuricska Kálmánra legfel­jebb erős megszorítással érvé­nyes a felcím, miszerint új arc lenne a közéletben. Jómagam 1971 óta ismerem, már akkor is a közéletben találkoztam ve­le: a Nyíregyházi Városi Párt­­bizottság titkára volt. Úgy vi­szont kétségkívül új arc, hogy a tavaly december 3-i pártér­tekezlet óta — tehát alig öt hó­napja — a Szabolcs-Szatmár Megyei Pártbizottság első tit­kára, e hét szerdájától pedig a Központi Bizottságnak is tagja. Valóságos gátszakadás Ha egyetlen tollvonásnyi len­dülettel kéne felrajzolnom po­litikai arcélét, úgy imám, eret­nek gondolatok hordozója és elviselője. Az­t a decemberi pártértekezletet magam is vé­gigültem. Olyan volt, mint a legizgalmasabb dráma, csak­hogy a főrendező szerepét itt maga az élet vállalta. A más­nap hajnalba nyúló választá­son a testület tagjainak 70 szá­zaléka kicserélődött, beleértve valamennyi titkárt is. E való­ságos gátszakadásnak egyetlen lényegi oka volt. Az, hogy a többség úgy vélte: a korábbi vezetés­­nem képviselte kellő eréllyel a megye céljait. — Érdes tárgyalópartnerek lettünk — jelentette ki Gyu­ricska Kálmán nemrégiben egy idelátogató országos vezetőnek, mielőtt beszámolójába fogott. Hadd tudja a vendég, mit vár­jon itt. A helyi történelmi közel­múlthoz képest 180 fokos for­dulatot leginkább a következő példa jellemzi. E megye veze­tése annak idején, ha teheti, vérét, ám legalábbis bérét ve­szi ,a szociográfus-írónak, amiért az megírta az Állóvizet (jóllehet az országos botrány után — legalábbis a penész­­leki állóvíz — akkor alaposan föltisztult). Nos­ a maiak ma­guk fognak megíratni valamely avatott tollú emberrel egy mai Állóvizet, a Társadalomtudo­mányi Intézetnek az elszegé­nyedés folyamatát elemző ta­nulmánycsokrához pedig mo­dellnek ajánlkozott a megye. — Mi magunk igazmondók is és szenvedélyesek is lehe­tünk, ám idegen tárgyilagos kívülállók nem — vélekedik Gyuricska Kálmán. — Mondja ki a tudós, az író azt, hogy eb­ben a tenyérnyi országban mi­csoda különbségek vannak a létfeltételek, a társadalmi esé­lyek között. Meglehet, azért adja ki nyu­godtan a taktikát a legkisebb részletekig, mert nem arra épít. Ami pedig a megye soron következő nagy feladataira va­ló felkészülést illeti, arra az itt mostanában igencsak megélén­kült pártéletnél alkalmasabb terepet keresve is aligha lehet­ne találni. A három titkár kö­zül Gyuricsku Kálmán csak az egyikkel dolgozott korábban közvetlenül együtt, de a párt­értekezleten határozottan el­utasította az aj­ánlkozást, ami­kor valaki megkérdezte: te­gyen-e „spontán” javaslatot neki tetsző munkatársakra. — Engem is választottak, és én is azokkal dolgozom, akikre a többség szavazott. Röpke négy és fél hónap alatt össze­rázódtunk. A helyzet rázott össze benn­ünket. Most azon örvendezik, hogy kemény vb-t válasz­tottak, amely őt sem engedi el­­puhulni. A pártbizottság pedig a végrehajtó bizottságot nem engedi, hogy tagjai úgy érez­zék, mintha ők lennének a fel­kent tizenhármak. Hallgassuk ismét Gyuricska Kálmánt: — A minap is úgy lesöpör­ték a vb egyik előterjesztését, hogy utána alig győztünk le­vegőhöz jutni. Egyszersmind hatáskörbe is vonták a párton belüli káderügyek jelentős ré­szét. Vajon hány esztendeig ma­radhat ebben a vezető tiszt­ségben? Gyuricska Kálmán eddigi pályája úgy hat-nyolc évet sugall. A Nyíregyházi Vá­rosi Pártbizottság titkára 1970- ben lett, ezt 1975-ben a szovjet aspirantúra szakította meg. A városi tanács elnöke 1979-től 1985-ig volt, utána megyei tit­kár lett, és még ma is az len­ne, ha meg nem választják az első titkári posztra.­­ E pozíciókban a 22-es csapdája az, hogy minél erőtel­jesebb egy vezető, annál gyor­sabban jön el az az idő, amikor a testület az ő képére formáló­dik — mondja Gyuricska Kál­mán. — Amennyiben az ember a munkatársait eretnek gon­dolkodásra biztatja, akkor rögvest fel kell állnia, midőn először visszamondják neki a saját gondolatait. Orvtámadás volt? Sem magának, sem másnak nem ad esélyt ezen időszak nyugalmas „áttelelésére”. Leg­utóbb a megyei tanács elnökét hozták itt „sértődésközeli” ál­lapotba, mert végrehajtó bi­zottsági határozatot alkottak, amely a tanács, de a kormány­­szervek ideirányuló tevékeny­ségéről is éles véleményeket tartalmaz.­­ Fehéren-feketén megjelölik benne, mely gazda­sági szervezeteket tartják olya­noknak, amelyek mindennap­nyi további működéssel csak a veszteséget termelik, miért gondolják, hogy a tervgazda­sági bizottságnak küldött szín­vonalas előterjesztés óta a ta­nácsiak csak ülnek a babérjai­kon, miközben más, élelmesebb megyék elhúzóban vannak, s miért ítélik némely országos alapok elosztását a helyi ön­állóságot mélyen megsértő gya­korlatnak. Mindez a kisebb baj volt, a nagyobbnak az bizo­nyult, hogy az anyagot 160 pél­dányban lesokszorosították, és a miniszterelnöktől kezdve a bírált országos szerveken át a kommunista tanácsi tagokig so­kaknak elküldték. Az, hogy ez orvtámadás volt, a visszahal­lott minősítések sorából még az árnyaltabbak közé tartozott. — Pedig miért lett volna az? — kérdezi a megyei első titkár. — A pártértekezleten megfogadtuk, hogy óvakodunk az operatív beavatkozástól, ehelyett a véleményezés lehe­tőségével és kötelezettségével élünk. Nos, ez alkalommal is azzal éltünk. Most éppen Záhony térségé­ért porolnék. A beérkező szov­jet nyersfa jelentős részét er­refelé, Tuzsérban dolgozzák fel, de még így is vagy tucatnyi távoli üzembe jut belőle. Gyu­ricska Kálmán közgazdasági abszurdnak tartja, hogy fű­részport szállítanak drága pén­zért messzi földre. Nincsenek — ebben sincsenek­­ illúziói, tudja, hogy emögött kemény, lokális érdekek állnak. Mégis csatázik és csatáztat a MÉM Faipari Hivatalával. Programok, listák Végül is másfajta küzdel­mekre, előbb-utóbb választá­sokra is készülődnek. Sejtik: lesznek majd központi irány­elvek, s megismerkedhetnek mások programjaival is. Ám úgy tartja: általános vagy köl­­csönprogrammal itt nem lehet győzni. A helyit pedig megint csak néhány felkent elmének kell kitalálnia. Azon szervez­kednek, hogy teljes megyére szóló pályázatot írnak ki a pártapparátus és a helyi tiszt­ségviselők részére. A saját program majd ennek legjobb elképzeléséből áll össze. A megyét nyomasztó gondok­ról, a cigány lakosság helyze­tétől a munkahelyhiányon át a záhonyi ügyekig jószerint az egész ábécéhez illeszkedő lis­tát lehetne készíteni. Az első titkár mégis csak azt kérné, hogy gyarapodjon a szellemi tőke. Úgy véli, hogy ha ez van, akkor előbb-utóbb minden más is lesz. Rác T. János

Next