Népszabadság, 1989. június (47. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-09 / 134. szám
1989. június 9., péntek NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Szelíd mértéktartás Szergej Obrazcov: Az emlékezet lépcsőfokain nem okvetlenül szükséges, hogy minden műkedvelőből szakember legyen. A magányos vagy társas műkedvelésnek anélkül is megvan a társadalmi haszna (az egyén számára meg oly nyilvánvaló a haszna, hogy arról kár is beszélni — végtére nem szokás kényszerből műkedvelni, csakis kedvtelésből). Még hogyha csupán a részvevők kedélyére hat is jótékonyan, már az is elég. De többnyire készségeket, képességeket, akaratot is edz, s az élet egyéb terein ezeknek az egyéni tulajdonságoknak az anlititárius megnyilatkozásaival is bízvást számolhat a társadalom. Nem okvetlenül szükséges hát, hogy minden műkedvelőből szakember legyen. Ám elengedhetetlenül szükségesek a mindenkori emberi társadalmak számára az olyan egyedek, akik műkedvelőkből lettek szakemberekké. Egy ilyenről — saját magáról — szól Szergej Obrazcov Az emlékezet lépcsőfokain című könyve. „Apám, annak ellenére, hogy akadémikus volt, azt szokta mondani nekem, hogy a tudományban és a művészetben az újat többnyire műkedvelőik fedezik fel, mert azoknak még nincs szakmájuk. Egy gőzmozdonyszakember nem valószínű, hogy feltalálta volna a villanyvonatot. Egész idő alatt csak a gőzhajtómű egyes részeit tökéletesítené, de egy műkedvelőnek eszébe jut behelyezni egy villanymotort. Sztanyiszlavszkij műkedvelő volt. És Edison és Ciolkovszkij és Ford is. Egyszóval a műkedvelőből lett szakember többnyire újító is.” Obrazcov ezt szerényen nem magára vonatkoztatja, hanem egyik munkatársára. Pedig a legtökéletesebben ráillik. Az idősebb Obrazcovnak — olvashatjuk fia emlékirataiban — nemesi kardja volt ugyan, de ezt az ész nemességének jeleként (felsőfokú képzettsége elismeréseként, átörökíthetetlenül, személyre szólóan) kapta, hiszen raznocsinyec vasútépítő mérnök volt, utóbb műegyetemi professzor, akadémikus, szakterületének egyik legnagyobbja a Szovjetunióban. Érthető, hogy példáját a vasúti közlekedésből vette. A mi Obrazcovunknak, vagyis Szergej Vlagyimirovicsnak, akit a tévedés csekély valószínűségével nevezhetünk az évszázad bábművészének, építészmérnök lett a fia, és sok egyéb épület mellett ő tervezte a Lada-gyártó Togliatti város nagy bevásárlóközpontját. A nagyapa műszaki hajlama és érdeklődése tehát az unokában bukkant ismét dominánsan a felszínre. Nagyapa és unoka közt rendhagyó jelenség: művész, de műkedvelőből lett szakemberművész a fiú. Újító megalapozója a szovjet bábművészetnek. S voltaképpen egy egész nagy korszak — szovjetkorszaknak mondták és írták ezt egy ideig előszeretettel, az egybeírással is kifejezve, hogy meggyökeresedettnek vallott fogalomról van szó, nem holmi alkalmi jelzős szerkezetről — reprezentatív művésze. Korántsem csak azért, mert csakugyan hivatalosan is igen sokszor reprezentálta hazáját külföldön (például békekonferenciákon). Elképzelhető-e, hogy aki látta és hallotta Szergej Obrazcovot, amint — mondjuk — Muszorgszkij Bölcsődalát adta elő világhíressé lett, Tyápa nevű, cumizgató, rakoncátlankodó, majd elszunnyadó kisgyerek bábjával, az lett légyen akár gyerek, akár felnőtt, akár munkás, akár tőkés, jámbor lélek vagy dörzsölt politikus, elképzelhető-e, hogy az dühvel, haraggal, gyűlölettel gondol vissza erre a szovjet művészre? Nem, ez elképzelhetetlen. Szergej Obrazcov a szovjet színi művészet legszelídebb, leghumanistább jegyeit hordozta magán, s hordozta körül művészetével a világban. Ő ebben a kivételes minőségében volt tipikus szovjet művész. De miért csak volt? Itt van velünk ezzel a könyvével is, amelyet Nikodémusz Elli fordításában jelentetett meg az Európa Könyvkiadó. Persze ezzel a jelenlétével együtt is „volt ember” már a nagyszerű Szergej Obrazcov. Egy lezárult korszak reprezentánsa. Műve, művészete mostanság költözik át a történelem lapjaira. Jókor jelent hát meg nálunk is ez az emlékező kötete. Ez — mellesleg szólva — nem hibátlan remeke műfajának: ahol útirajzba csap át (s ezt teszi nemegyszer), ott lecsapható volna, ha nem sugallana az első oldalától kezdve oly bölcs mértéktartást, amely garanciául szolgál az olvasónak arra, hogy kitérőiben is mértéktartó lesz az elbeszélő. Aminthogy kisgyermeki naivitásainak, vagy állat- és emberbaráti érzelmességeinek emlékező fölidézésében is szelíd mérséklet jellemzi. S ez valahogy szolid megbízhatóságot sugall. Az ilyen embertől szívesen vennénk tanácsokat. Majdhogynem bármire nézve. Nem is véletlen, hogy a Novi Miribeli publikálása után milyen személyes hangú olvasói levélözönt váltottak ki ezek az emlékező fejezetek a Szovjetunióban! Ám Obrazcov ódzkodik tanácsolgatni. Csupán élete kisebb-nagyobb fordulóinak tanulságait nem rejti véka alá. Festőnövendék, majd Nyeimirovics Dancsenko énekes színésze, aki műkedvelőként kap rá a bábozásra. Hogyan lett ebből a műkedvelőből hivatásos, újító bábművész? Ennek a folyamatnak inkább csak a kudarcos állomásait jeleníti meg igazán hangsúlyosan Obrazcov, nyilvánvalóan épp a tanulságok kedvéért. Ezzel a finom „torzítással”, hangsúlyazással aztán többnyire be is éri. Apja is, anyja is pedagógus volt, ő nem oktat. Másoikat csupán a maga ifjúkori fejlődését dokumentálandó, tehát eleve mintegy idézőjelben szól meg epésen, így emlékezik például egy szavalásra 1917-ből (a maga tizenhat éves korából): ... „Aztán egy Balmont-verset szavalt: »Bátor leszek, merész leszek, letépem majd a ruhádat, tested láttán mámor önt el.« Nevetséges. Épp tegnap láttam Balmontot Pjatyigorszkban a villamoson. Kis vörös, hosszú hajú férfi, olyan, mint egy Krisztus-karikatúra. Ugyan, hogy tudná letépni a ruhát? Ki engedné meg ezt neki ?” Balmontnak, persze, semmi szerepe e könyvben, ahogy a névtelen versmondónak is. Obrazcov kritikai érzékének ébredését példázza e szakasz. Az érett művész közvetlen kritikás megjegyzései már csak saját magára vonatkoznak. Ezt akár reklemfogyatékosságának, vagy könyve irodalmi fogyatékosságának is fölfoghatjuk. De ne tegyük, ó, Obrazcov, ilyen, így tanúja korának. S művészi tanúvallomása megszívlelendő a kor megítélésénél. (Európa) Csala Károly Újabban már nemcsak hallgathatjuk a 168 óra című rádióműsort, hanem olvashatjuk is. Az új hetilap, a 168 óra, a népszerű politikai magazinon kívül a nem kevésbé kedvelt Gondolat-jel legérdekesebb interjúit is közzéteszi nyomtatásban hétről hétre. S ez a „másodkiadás” a hírek szerint szép számú vásárlóközönségre talál, dacára annak, hogy az újságstandok roskadoznak az újabbnál újabb lapoktól. A vállalkozás tehát sikeresnek indul. Nem találok ebben semmi meglepőt. Elvégre ez a két adás azok közé tartozik, amelyek hosszú idő óta tartós figyelmet vívtak ki maguknak a hazai közvéleményben, legalábbis annak hangadó köreiben. Mindenekelőtt azzal, hogy a szerkesztők — a mailak, illetve elődeik — következetesen indultak el még a mai „glasznoszty”-korszakot megelőző időszakban olyan úton, amelyen a nyilvánosság elé állított sorompókat igyekeztek nyitogatni, vagy azokon legalább átjárást teremteni. S most, amikor nemhogy sorompók, hanem zsilipek látszanak megnyílni, s valóságos áradatként vesz körül minket az információ, melynek felszínén zavaros habok is tajtékoznak, e két műsorfolyam szélesíti, de nem hagyja el korábbi medrét. A hallgatók, s most már az olvasók alighanem honorálják, hogy e műsorok nem válnak a pillanatnyikonjunktúra kiszolgálóivá, hanem ragaszkodnak távlatos reformprogramjukhoz. Ezért is örülök a népszerűségnek, a hetilap kelendőségének. Úgy hiszem, e vállalkozást az a közönségréteg viszi sikerre, amelynek tagjai nyitott szemmel figyelik a körülöttünk zajló változásokat, véleményalkotásukban nem a hangulatoknak, hanem a tényeknek és az érveknek adnak elsőbbséget, s nem csupán szemlélői, hanem cselekvő részesei is kívánnak lenni az eseményeknek. Ami persze, nem jelenti, hogy a sikerben ne játszana szerepet, sőt elsődleges szerepet sok „szenzáció” is, amit a két műsor és a hetilap hétről hétre tálal. Mindazonáltal nem hiszem, hogy csupán a rádiós hetilap gazdáin múlik a siker. Maga a jelenség korunk sajátja. Olyan időt élünk, amikor az ember szinte nem hisz a fülének. Hallja, hogy ez sem úgy van, meg az sem úgy van, ahogy korábban mondták. No, de akkor hogy van? Gyakran nem érezni tisztán, ki mit állít, ki mit tagad. Mi is történt valójában, amiről eddig nem tudtunk? S hogy lesz eztán? Csoda-e, ha sokan a saját szemükkel is meg kívánnak győződni az erről nyilatkozók szó szerinti érveiről, állításairól? Ez szinte természetes. A nyomtatott 168 óra megóvhat minket azoktól a félrehallásoktól, utólagos torzításoktól, amelyeknek a rádióműsorok általábanki vannak téve. S ezzel hozzájárul a tájékoztatás hitelességéhez. Amellett, hogy olyanok számára is hozzáférhetővé teszi a műsorokat, akik az elhangzáskor nem voltak rádiókörelben. Ám ezzel már nemcsak gazdagítja a nyilvánosságot, hanem — úgy vélem — szegényíti is. A rádióinterjú ugyanis önálló sajtóműfaj. Semmiképp sem azonos vele írásba „áttett” változata, ami lehet bár szó szerinti, de mégis kevesebb, mint az elhangzott beszéd. (Ahogy a megírt interjú is más, több, mint a „nyers” párbeszéd lebetűzése.) A rádióban elhangzó interjúban nemcsak az alany szavainak, mondatainak értelme fontos a hallgató számára, hanem az is, ahogyan beszél, amilyen hangulatot, magatartásmódot, személyiséget ezzel elárul magáról. A beszélők akaratlanul is köztik, milyen társadalmi réteget képviselnek, milyen körben forognak, hol és miben érzik magukat otthonosnak. Izgalmuk vagy magabiztosságuk, látszatnyugalmuk is érződik hanghordozásukon. Némelykor bizony azt is felfedik, hogy igazat mondanak-e vagy hazudnak. Szavaik értelme és előadásmódjuk metalkommunikatív jelentése ellentétbe is kerülhet egymással. Voltaképpen ezért a „kalandért” érdemes rádióinterjút készíteni, és méginkább hallgatni. És ezért az említett műsorok és a 168 órában kinyomtatott jegyzőkönyvük nem azonos. Nézetem szerint a műfaj sajátosságai miatt mindenképpen az eredeti formának — az elhangzásnak — kellene elsőbbséget adni. Azért hozakodom elő ezzel, mert úgy látszik, a rádiós illetékesek ezt másként gondolják. Feltehetően a hetilap megjelenése miatt, megszüntették az adások ismétlését. Megvallom, ezt szomorúan vettem tudomásul. Talán nem én voltam egyedül, aki korábban gyakran meghallgatta a reprízt (mellesleg ingyen és nem 22 forintért). Most, őszintén szólva, kicsit bosszant, hogy alkalomadtán egy csökkentett változatot kell megvennem — ha mégoly ízléseset is — egykét nap múlva az újságárusoknál. Engedtessék meg, hogy hallgassuk (is) a szót. Varsányi Gyula Hallgassuk (is) a szót A THEATRIO ’89 Nemzetközi színházi találkozó Zalaegerszegen Jól kitalálta, aki kitalálta a Theatrio elnevezést, szép és találó a címet is: mintha három „ölelkező” reflektor fényköre esne egyetlen színpadra. Június első három napján a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház találkozóra hívta azt a két társulatot, amely a térkép tanúsága (és kissé a hagyományok) szerint egy régióba tartozik a zalaiakkal: a Vereinigte Bühnen Graz és a Mestno Globalisce Ljubljana művészeit. Új eszmény teremtés Magyarországon nem túlzottan gyakoriak a nemzetközi színházi randevúk, s különösen ritka, hogy egy színházi műhely, amely már esztendők óta vállalja (idén decemberre is tervezi) az újabb hazai drámairodalom pártfogolására hivatott Nyílt Fórum megrendezését, évadzáráskor ilyen eseménysorozattal is előálljon. Az egerszegiek a közelmúltbankialakult művészi és munkakapcsolataikat emelték magasabb szintre a találkozó létrehívásával. „A közép-európai kulturális egység” jegyében szervezték a programot, a közös élményekről és gondokról kívántak eszmét cserélni.. Hogy ez az egység valóságosan mit jelent, mit jelenthet, illetve hogy Graz, Ljubljana és Zalaegerszeg színházainak mindennapi működésében konkrétan mi a közös, az csak halványan körvonalazódhatott a három nap során. A „jó előadásokat csinálni”, a ..művészileg, erkölcsileg, gondolatilag lépést tartani a változó korral, változó világgal” mindenkori, általános igénye egyelőre elegendő volt az ismerkedéshez, a hagyományteremtéshez. Amásodik nap délelőttjének barátságos tanácskozása is inkább gondolatmagvarat ültetett el: miről lehet majd beszélgetni a következő esztendőkben. Francek Drosencik ljubljanai igazgató, Tone Partijic művészeti vezető, Zarko Petan és Janez Pipan rendező a szlovén színház, illetve a jugoszláviai színházművészet törekvéseit vázolta, azon kezdve, hogy évtizedekkel ezelőtt „tele volt semmivel” a szlovén színpad, s e sivárság ellen az abszurd szerzők tartalmas ürességével, majd a „jól megcsinált színház” darabjaival, utóbb az 1968 körül eszmélő fiatalok teremtő indulataival, bátrabb, politikusabb művészetével küzdöttek. A futó áttekintésből is kitetszettek a magyar színházzal való érintkezési pontok. Heinrich Kaiser dramaturg a graziak részéről azt hangsúlyozta: a politika nem a díszletek között, hanem odakint, a mindennapi életben szólal meg — újabb osztrák tapasztalatok szerint néha váratlanul hangosan (példa rá Peter Turrini régebbi, Thomas Bernhard friss — immár utolsó bemutatója). Szó került az ifjúságnak szóló előadások problémáiról, s arról: üdvös lenne a színész- és rendezőcsere a három társulat között. Tömöry Péter rendező az új eszményteremtési folyamatban jelölte meg a feladatot, amelyet a regionális kultúrpolitika egyazon súllyal ró ki grazi, ljubljanai, egerszegi művészekre. A zalaegerszegi színház nézőtéri előterében — az állandóan megtekinthető Hevesi Sándor-emlékszobát folytatva a jelenben — szcenikai kiállítás nyílt meg. A három műhely tervezőinek rajzai, makettjei, a közszemlére tett díszletelemek mellett irigy pillantásokat vethettünk a mintegy négy évtizede alapított Mestno Glebalisce 1987 januárjában kiadott monográfiájára, az igen fürgének és szorgosnak mondható, színházi tárgyú jugoszláviai könyvkiadás hírnökeire. Az egyik délután sor került a zalaegerszegi társulat Nádasdy Kálmánról elnevezettszínészképző stúdiójának bemutatkozására (a Bernarda Alba háza kamaraváltozatát Vándorfi László vitte színre). A legnagyobb érdeklődés azonban természetesen a háromszorkét előadást előzte meg. Egy-egy nagyszínházi és egy-egy stúdiódarabbal lépett föl mindhárom együttes. A graziak ezúttal nem dokumentálták a kortárs osztrák dráma tendenciáit:klasszikus francia és mai olasz művet hoztak. A ljubljanaiak annál inkább belehasítottak napjaink valóságába az újabb szlovén drámaírás képviseletével. A zalaegerszegiek sköztes utat jártak, amikor egy (saját műhelyükben készült) friss magyar musicalt, illetve egy híres Thomas Mann-novella új, hazai adaptációját választották. Drago Jancar Klement zuhanása című drámája kétségtelenül a találkozó legeredetibb alkotása volt. A szerzővel való személyes találkozásra, sajnos, nem volt mód — de viszonylag kellemes okból: odahaza nézte meg ugyanekkor egy színházi találkozón A nagy briliáns valcer című művét a vendégül hívott veszprémiek tolmácsolásában. Sztálin és Tito Az író a (beszélő nevű) Klement Jug, a fiatalfilozófus halált hívó sorsában a realitástól elszakadt, mégis vonzó erkölcsi maxiimákat és az emberi léptékű, földitermészetű létezést fordítja szembe egymással. Az idő: 1924 — a világháború utáni ébredés. A hely: Ljubljana egy-két nyilvános, illetve intim szeglete, ahol ifjú értelmiségiek megfordulhatnak. Sanja Jurca, fekete, fehér és piros színekben és vakító fénypászmákban öszszefogott, kevéssé vonzó díszletét magasban függő kötél szeli át. Klement a hegymászás férfipróbájában találja meg a hozzá méltó, életre-halálra szóló küzdést. A kőszikla által akar kősziklává lenni. Jancar a kérlelhetetlen esemőember példaszerű tökélyét és jóvátehetetlen életidegenségét ragadta meg a végig érvényesülő, sokoldalúan kibontott főmetaforában. Janez Pipán érzékeny, szinte mai mód ideges, vibráló rendezése nem tudott szabadulni a darab egyenetlenségeitől, de a század elejéről mintegy a század végére költöztette a drámát. A nehézkes, szétszórt első rész után megragadóbb, kiérleltebb a második. Janez Skof Klementje viszi az előadást, hangban, gesztusnyelvben állandóan emelve az intenzitást. A dachaui per, melyet Zarko Petan írt és rendezett, egy negyven évvel ezelőtti jugoszláviai koncepciós per általános érvényű, tragikus eseményjátéka. A nálunk előadott, részben hasonló művekhez képest szokatlan —kis híján viszolyogtató —, a vádlott spanyolfal mögött történő, mégis nyilvános, hosszas fizikaikínzása, kéjesen bogozott elektromos vezetékekkel, szakszerűen forgatott gumibotokkal. Sztálin és Tito egymás mellé akasztott fényképe előtt lesz nyilvánvalóvá, miként „sikerült” szétverni, megölni a baloldali gondolat legjobbjait — az „övéiknek”, s miként lovalta bele magát kiosztott szerepébe a vádló. A szuggesztív Eugen Cár (aki egy-két általános, ám kulcsfontosságú szót magyarul mondott) szégyenteli halksággal kezdte, kötelező, a mikrofonoknak szánt hangossággal folytatta, majd hátborzongatóan üvöltötte beszédét. Az özvegy (Judita Kreft-Hahn) csöndes vallomásai, s a törékenységében is szilárd Tone Kuntner (a vádlott) visszafogottsága biztosította a kamara-előadás egyensúlyát. A graziak Danávi Györgyöt rendezőként Peter Lotschak jegyezte. Hans Michael Heger hófehér falú, itt-ott megtart, takarékos udvarházdíszletében Michaela Mayer modernizáltan régies jelmezei festőién mutattak a mozivászonszerű háttér előtt, és sokat ígérően indult a Moliére-produkció: a zsírosparaszt Dandin szűzi lepleken lépdelve vezeti haza jóval fiatalabb feleségét, az elszegényedett arisztokratalányt. Aztán fölkapják a patyolatokat — és trágyában tocsog minden ... Bekukkant egy cselédlány, szemrehányólag, szóval a gazda ezután nem a pajtában, nem nála keresi majd a futó szerelmet... A jó kezdés után az előadásból csak az alig hatásos szépség és a becsülendő tömörség marad. Vígjátéknak nevetésszegény, drámáinak eléggé érdektelen a társadalmi megbecsültségre hiába áhítozó (itt) ostoba Dandin fölszarvazása. Franz Friedrich derekas bumfordisággal adja a címszerepet. Jó(és Dandinként talán egészen kitűnő lehetett volna) Csikasz figurájában Ernst Prassel — aki Ute Radkohl társaságában, León Baden rendezésében Franca Rame és Dario Fo Nyolcvannál kezdődik az élet című kétszemélyes komédiáját is eljátszotta. A vendéglátó színház musicaljéről (Victor Hugó—Tömöry Péter—Kemény Gábor: A Notre Dame-i toronyőr) ismét kiderült: erős kurtításra szorul. Tervezik is, hogy ősztől rövidítve adják elő. A szöveg és a dalszöveg egyenletesebb, sikerültebb, mint a hulámzó zene, amely valószínűleg amostani terjengősség miatt is nélkülözi az igazán emlékezetes számokat. Halasi Imre rendező mestere a műfajnak, jól használja ki és gyönyörűen világítja Menczel Róbert székesegyházdíszletét. Nem „nagy szereplőgárdát”, hanem társulatot vonultat föl. Megnyugtató, hogy a legváltozatosabb karakterek többségére van alkalmas színésze, bár inkább megpendítik, „elkapják”, mintsem végig bírják a szerepet. Segesvári Gabriellának, Egervári Klárának, Rácz Tibornak, Kerekes Lászlónak, Balogh Tamásnak köszönhetünk szép pillanatokat. A Quasimodót Bakai Lászlóval fölváltva játszó Mikó Istvánban ezúttal maradtak még tartalékok: a Tháliából hívott vendég máskor biztosabb ura voltaz alaknak. Próba szerencse A Mario és a varázsló újabb színpadi változatát Spiró György készítette. A mágus számtrükkjébe csupa „magyarrul beszélő” dátumot illesztett, másutt is időszerűsített, de az elbeszélést nem sértette meg. Merő Béla ötletes szcenírozása és eredményes színészvezetése szuggesztív előadást hozott létre, melynek epizodistái közül Fekete Gizi, Major Zsolt, Borhy Gergely tökéletesen beletaláltak szerepükbe. Farkas Ignácnak (Mario) túl hosszas és passzív várakozás jutott, s némiképp bizonytalan, miért lövi le a varázslót (bár az bizonyos : megaláztatása után le kell lőnie). Hetényi Pál hatásos Cipollájában az az újszerű, hogy a „meg kell történnie” kényszerét és az enerváltságot nyomatékosítja a zsarnoki, fasisztoid vonások helyett. A produkciók színvonalát nevezzük átlagosnak: mindegyiknek akadtak figyelemre méltó elemei, de egyik sem közelített a kiemelkedőhöz. Az első Theatrión nem is ez volt a cél. Mint Halasi Imre, a zalaegerszegi színház igazgatója elmondotta: valójában a cselekvésvágy, a „próba szerencse”, a kezdeményezésigény hajtotta őket. Hiszen a színházművészetben is csak akkor történik valami, ha a várakozást, bizakodást fölváltja a tett; ha hírek és hallomások helyett szemtől szembe látják egymást,akiknek vannak, lehetnek közös dolgaik. Megtudtuk: az elsők egyértelműen rokonszenvesnek, hasznosnak kezdeményezéseiben sikeresnek, percről percre barátinak mondható . Theatrio a Hevesi Sándor Színház következő évadjának műsorrendjében, tervezett bemutatóiban nem okoz változást. Nemkészülnek immár olyan darabokra, amelyeket speciálisan az újabb randevú vendégjátékára szánnának, noha bizonyos, a kiválasztott előadásokkal lesz hová utazni jövőre. Elhangzott ugyanis az örömmel fogadott bejelentés: 1990. június 1. és 3. között Ljubljana várja a trió másik két tagját. Tarján Tamás