Népszabadság, 1989. június (47. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-19 / 142. szám

. Az olvasó oldalán ezúttal többségében olyan írásokat köz­lünk, amelyek szerzői tapasztalataik, véleményük közreadá­sával történelmi múltunk egy-egy vitatott kérdésének tisztázá­sához kívánnak hozzájárulni — vagy legalábbis e vitákat ki­egészítendő —, megjegyzéseket, információkat fogalmaznak meg. Van közöttük, amely elméleti igénnyel — bár a terjedel­mi korlátok miatt csupán jelzésszerűen — a politikai intéz­ményrendszerek típusait, kialakulásuk, fejlődésük főbb útjait vázolja. Mások személyes tapasztalataik felidézésével vitatják a sajtóban — közte lapunkban — megjelent, elhangzott néze­tek helytállóságát. A Központi Bizottság postájából most né­hány pártszervezet levelét idézzük. nmAichtmDsMBfc awD NEPSZABADSAG - AZ OL­VASÓ OLDALA 1989. június 19., hétfő TALLÓZÁS:Miről írnak olvasóink? Heti postánk több mint száznyolcvan levele között néhány olyan is van, amely­ben szemrehányást kapunk — miért közlünk ilyen vagy olyan cikkeket, írásokat. Fe­hér István budapesti olvasónk például nem érti, hogyan le­hetséges, miután Garázda ele­mek címmel (május 6-án) ol­vasói leveleket jelentettünk meg a rendőrök védelmében, három nappal később rend­őrök törvény előtti felelősség­re vonásáról szóló bírósági tu­dósításnak is helyet adtunk. Levélírónk így fogalmaz: köz­tik az olvasók véleményét, az­tán fütyülnek rá? A fenntar­tását azért emeljük ki, mert az adott témától elvonatkoz­tatva is jellemzőnek érezzük. Az utóbbi négy évtized egyik fontos tanulsága éppen abban van, hogy az elhallgatás sok­szorta alkalmasabb hangulat­­keltésre, mint a tényszerű híradás létező társadalmi je­lenségekről, netán ellentmon­dásokról. Szerkesztőségünk címére egyre több nyílt levél, felhí­vás és mindezekhez való csat­lakozás érkezik, teljes terje­delmű közlés igényével. Ezek­nek a kéréseknek — lehetősé­geink szerint — igyekszünk eleget tenni, ahogy azt az ol­vasók az utóbbi hónapokban már tapasztalhatták. A hely­szűke azonban határt szab szándékainknak. Nem kívá­nunk említetlenül hagyni egyetlen hozzánk (is) elkül­dött szocialista tartalmú plat­formot, véleménynyilvánítást sem, vállalva annak kockáza­tát, hogy a rész nem tükröz­heti az egészet. A Független Magyar Munkásszövetség Bor­sod megyei szervezőbizottsága aláírással érkezett felhívásból a következőket idézzük: „Mindnyájunk halottai, mind­nyájunk hősei, a mi hőseink és áldozataink azok, akik 1956- bam és utána életüket vesztet­ték. A mi hőseink, magyaroké, akármelyik oldalon is álltak. Ugyanakkor ezt egyszer le kell zárni, mert a fájó sebek feltépésével az ország nem jut előbbre. Egyedül a teljes nem­zeti megbékélés az a járható út, amelyen együtt járva az egész magyarság, összefogva hazánk érdekeiért, mindent megtehet azért, hogy kimász­­szunk a gazdasági káoszból.” Szintén az együtt gondolko­dás igényével íródott Vas Ida egyetemi docens levele, amely­ben Vitányi Iván Nekünk Mo­hács kell? című (június 7-én megjelent) cikkére reflektál. „A világ egy része vagyunk — vélekedik fővárosi olva­sónk. — Aggaszt Argentína. Semmi hírt nem hallani az­óta, hogy a katonaság helyett a polgárok fogtak fegyvert az éhes tömegek ellen. Aggaszt Kína... És aggaszt országunk sorsa, hiszen nemcsak Mohács, hanem 1848—1849 is ismétlőd­ni látszik.” A szolidaritásra, az eleset­tek, rászorulók támogatására nagy szükség van. Ezzel a cél­lal jött létre az SOS-alapít­­vány a mozgássérültek meg­segítésére is. A kuratórium le­velében arról tájékoztat, hogy: „Az alapítvánnyal Urbán Zol­tán 19 éves jászfelsőszent­­györgyi és Kovács Lilla há­roméves tápiószecsői súlyosan mozgássérült betegek életvite­lének megkönnyítéséhez, bél­és külföldi gyógykezeltetésé­hez szeretnénk hozzájárulni.” A hatszázezer forintos alaptő­kével útjának indított alapít­vány a Szolnok és Pest me­gyében élő mozgássérült gyer­mekek gyógykezeltetését, élet­­körülményeinek javítását is szeretné a jövőben támogat­ni. Anyagi hozzájárulást a „Segítek 451-98328-12009”-es csekkszámlán lehet befizetni Takarékszövetkezet, 5126 Jász­­fényszaru címre. A kurató­rium címe pedig: SOS-alapít­­vány, 5111 Jászfelsőszent­­györgy, postafiók 1., telefon: 16. Az utóbbi években rendkí­vüli mértékben megnövekedett az igény az idegen nyelvek el­sajátítására. A TIT Budapesti Szervezete és a II. Ker. Tanács V. B. Művelődési Központja eredményes módszert alakított ki gyermekek számára, hogy a nyári szünetben, de a tanév folyamán is lehetőséget kapja­nak a nyelvtanulásra — tájé­koztatták szerkesztőségünket a szervezők. Olyan módszert dol­goztak ki, amellyel óvodás korban kezdi megszeretni a gyermek az idegen nyelvet, majd a megszerzett ismerete­ket tovább­fejlesztő módsze­rekkel 14—16 éves korukra nyelvvizsga szintre juthatnak el. A félnapos intenzív foglal­kozások költségeit természete­sen a szülőknek kell viselni­ük, de a díjak viszonylag ala­csonyak. A félnapos intenzív foglalkozásokat angol, német, orosz nyelvű csoportok számá­ra az idén is megszervezték. Sátoraljaújhely és Hegyköz lakossága június 3-án tizen­hétezer aláírással küldte be kérését a Minisztertanácshoz egy nagy nyomtávú vasútvonal megépítésére — írja Csajka Imre Sátoraljaújhelyről. Sok nyugdíjas olvasónkkal levelezünk. Érdekes dolgot ja­vasol például dr. Hofer Jenő (Budapest). Szerinte a társa­dalmi igazságosságot szolgál­ná, ha a tanácsi bérlakások bérleti jogát nem lehetne auto­matikusan „örökölni” — még a bentlakóknak sem, hanem fizetnének ők is valamilyen örökösödési illetéket. Végeze­tül: Papp Mihály fővárosi elő­fizetőnk panaszát közöljük: felesége január 15-e óta rok­kantnyugdíjas, és hiába tele­fonálnak, járnak el személye­sen is, öt hónapja nem kapják meg a nyugdíjat. Három gyer­meket nevelnek. Ilyen esetek után szokták írni: no com­­ment. Sereg András Vélemények történelmi múltunkról Napjainkban mind gyak­rabban nézünk szembe törté­nelmünkkel, feltérképezzük a múlt „fehér foltjait". Az utób­bi hetekben, hónapokban 1956 értékeléséről alakult ki társa­dalmi méretű vita, és ebben az együtt gondolkodásban — lapunk hasábjain is — tulaj­donképpen négy évtized ered­ményeit, kudarcait minősítet­ték a részvevők. Az alábbiak­ban — kényszerű rövidítéssel — olyan olvasói véleménye­ket adunk közre, amelyek még korábbra nyúlnak vissza a hu­szadik század történetében, és mégis szorosan kötődnek a mához. Jom. Marxnál a kommünál­­lamban („amely már nem is állam a szó tulajdonképpeni értelmében”) megszűnik az elkülönült-elidegenedett rend­őrség és katonaság, amelyek­nek helyét az önkéntes alapo­kon szerveződő felfegyverzett lakosság veszi át. A „létező szocializmus” po­litikai intézményrendszerét eh­hez a nyugati modellhez kell közelítenünk, ahol meghatá­rozó marad a nagy globális politikai szerveződések (a pár­tok, a parlament, a kormány stb.) szerepe, és a közvetlen demokrácia intézményei csu­pán hasznos kiegészítő és te­hermentesítő funkciókat lát­nak el. A többpártrendszerű politikai váltógazdálkodás túl­ságosan is vonzó és sikeres ahhoz, hogy ki lehetne iktat­ni a sztálini struktúra meg­haladása során. Ha a jövő szá­zadban találkozik Kelet és Nyugat politikai-társadalmi fejlődése, és létrejön az egysé­ges Európa, akkor nyilvánva­lóan a klasszikus nyugati de­mokráciák pluralista intézmé­nyei fognak kombinálódni a közvetlen demokrácia intéz­ményeivel. Ehhez végbe kell mennie az állami tulajdon tár­sadalmasításának Keleten , és a tőke társadalmasításának Nyugaton. Más alternatíva nincs! Dr. Gazdag László egyetemi adjunk­tus, az MSZMP Tolna Megyei Bizott­ságának titkára Politikai alapformák Századunkban markánsan kirajzolódik a politikai intéz­ményrendszer fejlődésének há­rom nagy útja. 1. Többpártrendszerű, plu­ralizmuson alapuló politikai váltógazdálkodás, amely a jog­­államiságra és annak intéz­ményeire támaszkodik — s amely főiként az angolszász hagyományokban gyökerezik. A Nyugat legcivilizáltabb centrumának fejlődését hatá­rozta meg napjainkig. Ezek­ben az országokban az egyén, az individuum szabadsága, a hatalom társadalmi ellenőrzé­se a központi kategóriák. 2. A szovjet vagy kod­mán­­rendszer a másik alapforma, ahol nem a nagy és átfogó országos politikai struktúrák (pl. a pártok) működésével valósul meg a népóhaj kifeje­zése, hanem a helyi önkor­mányzatok (kommünök, szov­jetek, tanácsok) közvetlen vá­lasztása és közvetlen ellenőr­zése útján. Ez a marxi klasz­­szikus proletárdiktatúra, ame­lyet szerencsésebb lett volna munkásdemokráciának vagy munkás-paraszt demokráciá­nak nevezni, hiszen nem any­­nyira elnyomó funkciói a lé­nyegesek, mint inkább a szé­les néptömegeknek az ügyek intézésébe való közvetlen be­vonása. Először a Párizsi Kommünben jelent meg, és Marx e tapasztalatok általá­nosításával dolgozta ki a pro­letárdiktatúra elméletét. 1917 és 1925 között ez a forma lé­tezett Szovjet-Oroszországban, azonban a sztálini ellenforra­dalom szétzúzta, elsorvasztot­ta. 3. A párt­állami diktatúra, amelynek két fő formája: a sztálinizmus és a fasizmus. Bár a kettő között sok a lé­nyegi különbség (a sztálini struktúra egy szocialisztikus forma degenerálódása, a fa­sizmus pedig egy monopoltő­kés társadalom elfajulása), a politikai intézményrendszer tekintetében szembetűnő a hasonlatosság: egy monoliti­kus pártnak — pontosabban a párt nevében eljáró appa­rátusnak — az élet minden területére rátelepedő diktatú­rája. Hitlernél az NSDAP, Sztálinnál az SZK(b)P el­idegenedett pártapparátusa nőtt össze az államgépezet­tel. Hitler a klasszikus ural­kodó osztályokat használta fel, majd szorította margóra. Sztá­lin viszont ezeket az osztá­lyokat számolta fel, és helyet­tesítette az apparátcsíkkal — egy szintén kizsákmányoló ta­lapzaton. Magyarországon az első for­mába való átmenet figyelhető meg. Itt hangsúlyozni kell, hogy rendszerközömbös kate­góriákról van szó, ugyanis a tulajdonviszony, és nem a konkrét politikai-hatalmi for­ma határozza meg azt, hogy valahol szocializmus van, il­letőleg kapitalizmus! Az ,,át­­fejlődés” nem valamiféle res­taurációt, kapitalizációt je­lent, hanem éppen ellenkező­leg, a szocializmus vállalását. A civilizált régiókban (dön­tően a Nyugaton) az első és a második alapforma egyfaj­ta kombinációja alakult ki, az első forma dominanciájával. Különösen a legutóbbi más­fél évtizedben erősödött fel Nyugaton a közvetlen demok­rácia intézményrendszerének fejlődése a klasszikus parla­mentarizmus mellett. A helyi ügyekben egyre inkább az érintettek döntenek. Gomba módra szerveződnek a kis, spontán lakóhelyi közösségek, amelyek a helyi politika for­málásában is hallatják hang­jukat. Meglepőnek tűnhet, de én ezt a marxi kommüntípusú politikai fejlődéshez hasonlí­ Semmi okunk a takargatásra Az utóbbi évtizedek során sok mindent helyrehoztunk, amit Sztálin, Rákosi és más csalhatatlan vezérek elkövet­tek. Ennek folyamán azonban elhanyagoltuk saját pártjaink, mozgalmunk történetének tisz­tázását a hamisításoktól, tor­zító lerakódásoktól. Azt vár­juk, hogy majd valamikor fel­dolgozzuk saját múltunkat és eligazodunk benne. Pedig most is vannak összefoglaló művek, amikre igen sok dologban visz­­sza lehetne nyúlni. Igaz, ezek javarészt a „másik partról” származnak, de adott esetben éppen ezért tárgyilagosabbak. Egyet említek meg ezek kö­zül: E. H. Carr „History of Soviet Russia” című munká­ját, amely a Madi­lián kiadó­nál látott napvilágot. Carr tá­maszkodott ugyan „külső” forrásokra is, különböző emig­ráns kiadványokra, visszaem­lékezésekre, a Trockij-archí­­vumra , de döntő mértékben autentikus anyagokat használt fel (jegyzőkönyveket, hivata­los közlönyöket, statisztiká­kat). Jómagam több olyan dolog pontos leírására lelte­m benne, ami elszórva talán megtalál­ható a korabeli orosz szépiro­dalomban, a kortárs történet­­írásban azonban semmiképpen sem. Kezdődik azzal, hogy a bolsevikok nem ellenezték ele­ve a pluralizmust, hiszen kez­detben koalíciós kormányt hoz­tak létre az eszerekkel. Sőt a húszas években még akkor is meghívták képviselőiket a szovjetek kongresszusaira, amikor egyébként nem szerez­tek mandátumot. Ami pedig a nyílt ellenséget illeti: az októ­beri hatalomátvétellel szem­ben azonnal jelentkezett fegy­veres ellenállás, cári tisztek, tábornokok irányításával. Az ellenállókat elkapták, letar­tóztatták , és elengedték be­csületszóra! A Vörös Hadse­regben egyébként jóval több régi tiszt és főtiszt szolgált, mint ahogyan azt fél évszáza­don keresztül tanították ne­künk az iskolákban. Talán a legkevésbé ismert, hogy az igen kemény viszonyok ellené­re a bolsevikok vezette szov­­jetállamra nem volt jellemző a bosszúállás, a szükségtelen represszió — még akkor sem, amikor a Lenin elleni me­rényletre válaszként kihirdet­ték az állami terrort. A szerző erre külön is felhívja a figyel­met. Úgy gondolom, hasznos len­ne Carr e könyvének magyar nyelvű megjelentetése. Függet­lenül attól, mit is írnak rólunk, a nemzetközi mozgalomról má­sok, magunknak kellene nyil­vánosság elé tárni a valóságot, amelynek ta­kargatására volta­képpen már évtizedek óta nem volt semmi okunk — a szel­lemi restségen és a lelki gyá­vaságon kívül. Lendvai Ottó Budapest A Központi Bizottság postájából A Központi Bizottság leg­utóbbi ülése előtt ismét össze­állítást készítettek a pártpoli­tikai osztály munkatársai a testülethez érkezett levelek tartalmáról. A tájékoztatóból ezúttal a párt belső életéhez kapcsolódó szemelvényeket emeltük ki. Az összefoglaló szerint a le­vélírók többsége az őszi kong­resszustól várja az MSZMP sorainak újraszervezését. Ja­vasolják, hogy a demokratiku­san kiválasztott küldöttek vi­tassák meg és értékeljék a ta­valy májust követő időszak politikai, gazdasági eseményeit, valamint vonják le a megfele­lő személyi következtetéseket is. A közelgő választásokra közérthető, világos és mozgó­sító programra van szükség, és sokan a párt új szervezeti-mű­ködési rendjének kialakítását is sarkalatos kérdésnek tart­ják. Mint a Temaforg alapszer­vezetétől érkezett levél meg­fogalmazza: „mi olyan párt tagjai kívánunk maradni, amely az eddigi szerveződési formával szakítva, a kor és gyorsan változó környezetünk hatásaira élenjáróan tud rea­gálni.” Az előbbi gondolatot folytatja az MSZMP zalaeger­szegi reformköre. A zalaiak azt írják, hogy „olyan pártot akarunk, melyben nem alá- és fölérendeltségi viszonyok ural­kodnak, és amelynek tagjai minden kérdésben illetékesek dönteni”. Az MSZMP vezető szerveit felelős testületeknek tartjuk, tisztségviselőiket pedig felké­szült, komoly embereknek is­merjük — állapítják meg a budapesti Kismotor- és Gép­gyár kommunistái. — Elvárjuk tehát, hogy nyíltan, megfontol­tan és egyértelműen nyilatkoz­­zanak a pártot érintő kérdé­sekről. Végezetül az MSZMP VI. Kerületi Bizottságának a Köz­ponti Bizottsághoz megküldött állásfoglalásából idézünk: „Az apparátus létszámának gyors leépülése következtében a ha­gyományos kapcsolatok, kom­munikációs csatornák, politi­kai színterek felbomlása gyor­sabb ütemben történik, mint az új módszerek, csatornák, eszközök, színterek kialakulá­sa. Ez a tény átmenetileg sú­lyos vákuummal és valószínű­leg visszafordíthatatlan követ­kezményekkel jár a politiká­ban. A múlt és a jelen egy­aránt igazolja, hogy a párt­­szervezetek túlnyomó része még mindig nem képes a po­litikai apparátus támogatása, koordináló, szervező ereje, in­formáló, orientáló szerepe nél­kül működni. Az alapszerveze­tek tagsága ezért is rohamosan fogy, tovább gyengül az MSZMP tömegbázisa.” A levél aláírói kérik a Központi Bi­zottságot, hogy vizsgálja felül a pártapparátus szervezetét, munkafeltételeit, valamint azt, hogy határozza meg helyét, szerepét és jövőbeni feladatait. Hogyan is volt? „Óriási lelkesedéssel” olvas­tam a lap május 18-i számá­ban Asperján György Zwack úr című írását. Kár, hogy a szerző csak az 1948-as álla­mosításokat tartja hibásnak. Valójában, milyen „együgyű­­ek” voltak az Ideiglenes Nem­zetgyűlés képviselői már 1944. december 21-én, amikor el­fogadtak egy olyan progra­mot, amelyben szó volt holmi agrárreformról, vagy a „föld méhe kincseinek” köztulaj­donba vételéről, meg az „egy­­kéz” vállalatok megszünteté­séről. Hát nem gondoltak ar­ra, hogy Chorin Ferencék jobb gazdái lennének a bá­nyáknak, mint a demokrati­kus állam? Az államosítás nem a szo­cialista forradalom „találmá­nya”, mert 1945-ben Angliá­ban is államosítottak. Sőt az Olasz Köztársaság alkotmá­nya is magában foglalja a monopóliumok elleni harcot. Ami pedig az 1948-ban ki­nevezett nyolcelemis munkás­­igazgatókat illeti, ők azért tudtak valamit, annak ellené­re hogy lehetett közöttük olyan is, aki csak hat elemit végzett. Többségük régi man­­ásmozgalmi tevékenysége, ve­zetőkészsége alapján, a ne­héz körülmények közötti irá­nyításban szerzett tapasztala­tai révén vált alkalmassá a nemzeti vállalatok igazgatói teendőinek ellátására. Majd éveket töltöttek különböző iskolákon, főiskolákon, egye­temeken, hogy megszerezzék az­t az elméleti ismeretanya­got, amelyre nem volt mód­juk a földbirtokosok és a nagytőkések országlása alatt. Még valamit: Asperján György nem nézett utána, hogy a „szociális értékű” Zwack úr édesapja mennyi bért fizetett munkásainak. Sajnálom, hogy ő is beáll azok sorába, akik a mai di­vatot követve hajlandók a mosdóvízzel együtt a gyereket is kiönteni. Várkonyi György Buda­pest Végre valaki, aki röviden és tömören megírta annak az igazságnak nagy részét, ami idejuttatott bennünket. Per­sze ehhez a csődtömeghez egyebek is kellettek. Koromnál fogva sokat meg­értem és átéltem, hiszen 1928-ban tanulólányként kezd­tem dolgozni a Budapesti Hírlap nyomdájában. 1933- ig mint berakónő, amikor is a Budapesti Hírlap fúzionált a Pallas Nyomdával, és a mun­kások zöme nappal a szak­­szervezetben töltötte idejét, várva a sorára, hogy majd­csak kiközvetítik valamelyik nyomdába. Az államosítás idején a Globus Nyomdában dolgoz­tam. Sokan csak bámultunk, hogy kik kerültek a vezetés­be, sem szakmailag, sem em­berileg nem voltak alkalma­sak rá. Persze minket, szürke melósokat senki sem kérdezett, özv. Varga Józsefné Budapest Én voltam hadifogoly! Válasz Für Lajos történésznek Megdöbbenve hallgattam má­jus 25-én a Hazai tükör című televízióműsorban azt az állí­tását, hogy a szovjetunióbeli hadifogolytáborok rosszabbak voltak, mint a náci koncent­rációs táborok. Nem szó sze­rint idézem, de ez volt a lé­nyeg. Én negyvenkét hónapot töl­töttem Harkovban. Testileg­­lelkileg meggyötört a fogság, mégis úgy érzem, hogy az igaz­ságot kell elmondanom. Ho­gyan is kezdődött? A kassai légitámadás után a Horthy­­kormányzat hadat üzent a Szovjetuniónak, s csapataink meg sem álltak a Don-kanya­­rig. De tudja-e ön, történész úr, mivel járt ez? Miért cso­dálkozik azon, hogy azok, akik­nek elpusztult családja-ottho­­na, szintén attrocitásokat kö­vettek el nálunk? A Zala megyei Pakodról ke­rültem — több ezer magyar társammal együtt — Harkov­­ba, a fogságba. Igaz, az elején sokat éheztünk, de egy biztos, amikor elkezdtünk dolgozni, jobb lett a helyzetünk. Egy ember napi ételadagja a kö­vetkező volt: 60 dkg kenyér, egy evőkanál cukor, 10 dkg olajos hal, naponta háromszor leves (csalán, korpa, krumpli), köles­, vagy buriskása és tea. Sajnos volt közöttünk olyan is, aki egy hétre előre eladta az adagja felét cigarettáért. Ter­mészetesen ők egészségileg le­romlottak és sokan meghaltak közülük. Az is tény, hogy aki jól dolgozott, még fizetést is kapott, amiért élelmiszert vá­sárolhatott. Tudom, hogy voltak táborok, ahol sokat szenvedtek a fog­lyok, de bennünket nem ütöt­tek, nem kínoztak, állítom — másokkal együtt. (A címüket szívesen a rendelkezésére bo­csátom.) Visszatérve az ön állításá­ra, meg kellene kérdezni azo­kat az ártatlanul elhurcolt ma­gyar zsidókat is, akik ön sze­rint jobban éltek ennél a ha­láltáborokban. Legalábbis azo­kat, akik életben maradtak! Summa summárum: olvas­tam a Boglárlellén április 19- én elmondott programbeszé­dét, amelyben kijelentette „tisztességes elszámolást aka­runk, mert mi európaiaknak érezzük magunkat!” (mármint az MDF-tagok). Szerintem minden magyar ember ezt akarja. Bernáth Andor Szántód

Next