Népszabadság, 1989. június (47. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-19 / 142. szám
. Az olvasó oldalán ezúttal többségében olyan írásokat közlünk, amelyek szerzői tapasztalataik, véleményük közreadásával történelmi múltunk egy-egy vitatott kérdésének tisztázásához kívánnak hozzájárulni — vagy legalábbis e vitákat kiegészítendő —, megjegyzéseket, információkat fogalmaznak meg. Van közöttük, amely elméleti igénnyel — bár a terjedelmi korlátok miatt csupán jelzésszerűen — a politikai intézményrendszerek típusait, kialakulásuk, fejlődésük főbb útjait vázolja. Mások személyes tapasztalataik felidézésével vitatják a sajtóban — közte lapunkban — megjelent, elhangzott nézetek helytállóságát. A Központi Bizottság postájából most néhány pártszervezet levelét idézzük. nmAichtmDsMBfc awD NEPSZABADSAG - AZ OLVASÓ OLDALA 1989. június 19., hétfő TALLÓZÁS:Miről írnak olvasóink? Heti postánk több mint száznyolcvan levele között néhány olyan is van, amelyben szemrehányást kapunk — miért közlünk ilyen vagy olyan cikkeket, írásokat. Fehér István budapesti olvasónk például nem érti, hogyan lehetséges, miután Garázda elemek címmel (május 6-án) olvasói leveleket jelentettünk meg a rendőrök védelmében, három nappal később rendőrök törvény előtti felelősségre vonásáról szóló bírósági tudósításnak is helyet adtunk. Levélírónk így fogalmaz: köztik az olvasók véleményét, aztán fütyülnek rá? A fenntartását azért emeljük ki, mert az adott témától elvonatkoztatva is jellemzőnek érezzük. Az utóbbi négy évtized egyik fontos tanulsága éppen abban van, hogy az elhallgatás sokszorta alkalmasabb hangulatkeltésre, mint a tényszerű híradás létező társadalmi jelenségekről, netán ellentmondásokról. Szerkesztőségünk címére egyre több nyílt levél, felhívás és mindezekhez való csatlakozás érkezik, teljes terjedelmű közlés igényével. Ezeknek a kéréseknek — lehetőségeink szerint — igyekszünk eleget tenni, ahogy azt az olvasók az utóbbi hónapokban már tapasztalhatták. A helyszűke azonban határt szab szándékainknak. Nem kívánunk említetlenül hagyni egyetlen hozzánk (is) elküldött szocialista tartalmú platformot, véleménynyilvánítást sem, vállalva annak kockázatát, hogy a rész nem tükrözheti az egészet. A Független Magyar Munkásszövetség Borsod megyei szervezőbizottsága aláírással érkezett felhívásból a következőket idézzük: „Mindnyájunk halottai, mindnyájunk hősei, a mi hőseink és áldozataink azok, akik 1956- bam és utána életüket vesztették. A mi hőseink, magyaroké, akármelyik oldalon is álltak. Ugyanakkor ezt egyszer le kell zárni, mert a fájó sebek feltépésével az ország nem jut előbbre. Egyedül a teljes nemzeti megbékélés az a járható út, amelyen együtt járva az egész magyarság, összefogva hazánk érdekeiért, mindent megtehet azért, hogy kimászszunk a gazdasági káoszból.” Szintén az együtt gondolkodás igényével íródott Vas Ida egyetemi docens levele, amelyben Vitányi Iván Nekünk Mohács kell? című (június 7-én megjelent) cikkére reflektál. „A világ egy része vagyunk — vélekedik fővárosi olvasónk. — Aggaszt Argentína. Semmi hírt nem hallani azóta, hogy a katonaság helyett a polgárok fogtak fegyvert az éhes tömegek ellen. Aggaszt Kína... És aggaszt országunk sorsa, hiszen nemcsak Mohács, hanem 1848—1849 is ismétlődni látszik.” A szolidaritásra, az elesettek, rászorulók támogatására nagy szükség van. Ezzel a céllal jött létre az SOS-alapítvány a mozgássérültek megsegítésére is. A kuratórium levelében arról tájékoztat, hogy: „Az alapítvánnyal Urbán Zoltán 19 éves jászfelsőszentgyörgyi és Kovács Lilla hároméves tápiószecsői súlyosan mozgássérült betegek életvitelének megkönnyítéséhez, bélés külföldi gyógykezeltetéséhez szeretnénk hozzájárulni.” A hatszázezer forintos alaptőkével útjának indított alapítvány a Szolnok és Pest megyében élő mozgássérült gyermekek gyógykezeltetését, életkörülményeinek javítását is szeretné a jövőben támogatni. Anyagi hozzájárulást a „Segítek 451-98328-12009”-es csekkszámlán lehet befizetni Takarékszövetkezet, 5126 Jászfényszaru címre. A kuratórium címe pedig: SOS-alapítvány, 5111 Jászfelsőszentgyörgy, postafiók 1., telefon: 16. Az utóbbi években rendkívüli mértékben megnövekedett az igény az idegen nyelvek elsajátítására. A TIT Budapesti Szervezete és a II. Ker. Tanács V. B. Művelődési Központja eredményes módszert alakított ki gyermekek számára, hogy a nyári szünetben, de a tanév folyamán is lehetőséget kapjanak a nyelvtanulásra — tájékoztatták szerkesztőségünket a szervezők. Olyan módszert dolgoztak ki, amellyel óvodás korban kezdi megszeretni a gyermek az idegen nyelvet, majd a megszerzett ismereteket továbbfejlesztő módszerekkel 14—16 éves korukra nyelvvizsga szintre juthatnak el. A félnapos intenzív foglalkozások költségeit természetesen a szülőknek kell viselniük, de a díjak viszonylag alacsonyak. A félnapos intenzív foglalkozásokat angol, német, orosz nyelvű csoportok számára az idén is megszervezték. Sátoraljaújhely és Hegyköz lakossága június 3-án tizenhétezer aláírással küldte be kérését a Minisztertanácshoz egy nagy nyomtávú vasútvonal megépítésére — írja Csajka Imre Sátoraljaújhelyről. Sok nyugdíjas olvasónkkal levelezünk. Érdekes dolgot javasol például dr. Hofer Jenő (Budapest). Szerinte a társadalmi igazságosságot szolgálná, ha a tanácsi bérlakások bérleti jogát nem lehetne automatikusan „örökölni” — még a bentlakóknak sem, hanem fizetnének ők is valamilyen örökösödési illetéket. Végezetül: Papp Mihály fővárosi előfizetőnk panaszát közöljük: felesége január 15-e óta rokkantnyugdíjas, és hiába telefonálnak, járnak el személyesen is, öt hónapja nem kapják meg a nyugdíjat. Három gyermeket nevelnek. Ilyen esetek után szokták írni: no comment. Sereg András Vélemények történelmi múltunkról Napjainkban mind gyakrabban nézünk szembe történelmünkkel, feltérképezzük a múlt „fehér foltjait". Az utóbbi hetekben, hónapokban 1956 értékeléséről alakult ki társadalmi méretű vita, és ebben az együtt gondolkodásban — lapunk hasábjain is — tulajdonképpen négy évtized eredményeit, kudarcait minősítették a részvevők. Az alábbiakban — kényszerű rövidítéssel — olyan olvasói véleményeket adunk közre, amelyek még korábbra nyúlnak vissza a huszadik század történetében, és mégis szorosan kötődnek a mához. Jom. Marxnál a kommünállamban („amely már nem is állam a szó tulajdonképpeni értelmében”) megszűnik az elkülönült-elidegenedett rendőrség és katonaság, amelyeknek helyét az önkéntes alapokon szerveződő felfegyverzett lakosság veszi át. A „létező szocializmus” politikai intézményrendszerét ehhez a nyugati modellhez kell közelítenünk, ahol meghatározó marad a nagy globális politikai szerveződések (a pártok, a parlament, a kormány stb.) szerepe, és a közvetlen demokrácia intézményei csupán hasznos kiegészítő és tehermentesítő funkciókat látnak el. A többpártrendszerű politikai váltógazdálkodás túlságosan is vonzó és sikeres ahhoz, hogy ki lehetne iktatni a sztálini struktúra meghaladása során. Ha a jövő században találkozik Kelet és Nyugat politikai-társadalmi fejlődése, és létrejön az egységes Európa, akkor nyilvánvalóan a klasszikus nyugati demokráciák pluralista intézményei fognak kombinálódni a közvetlen demokrácia intézményeivel. Ehhez végbe kell mennie az állami tulajdon társadalmasításának Keleten , és a tőke társadalmasításának Nyugaton. Más alternatíva nincs! Dr. Gazdag László egyetemi adjunktus, az MSZMP Tolna Megyei Bizottságának titkára Politikai alapformák Századunkban markánsan kirajzolódik a politikai intézményrendszer fejlődésének három nagy útja. 1. Többpártrendszerű, pluralizmuson alapuló politikai váltógazdálkodás, amely a jogállamiságra és annak intézményeire támaszkodik — s amely főiként az angolszász hagyományokban gyökerezik. A Nyugat legcivilizáltabb centrumának fejlődését határozta meg napjainkig. Ezekben az országokban az egyén, az individuum szabadsága, a hatalom társadalmi ellenőrzése a központi kategóriák. 2. A szovjet vagy kodmánrendszer a másik alapforma, ahol nem a nagy és átfogó országos politikai struktúrák (pl. a pártok) működésével valósul meg a népóhaj kifejezése, hanem a helyi önkormányzatok (kommünök, szovjetek, tanácsok) közvetlen választása és közvetlen ellenőrzése útján. Ez a marxi klaszszikus proletárdiktatúra, amelyet szerencsésebb lett volna munkásdemokráciának vagy munkás-paraszt demokráciának nevezni, hiszen nem anynyira elnyomó funkciói a lényegesek, mint inkább a széles néptömegeknek az ügyek intézésébe való közvetlen bevonása. Először a Párizsi Kommünben jelent meg, és Marx e tapasztalatok általánosításával dolgozta ki a proletárdiktatúra elméletét. 1917 és 1925 között ez a forma létezett Szovjet-Oroszországban, azonban a sztálini ellenforradalom szétzúzta, elsorvasztotta. 3. A pártállami diktatúra, amelynek két fő formája: a sztálinizmus és a fasizmus. Bár a kettő között sok a lényegi különbség (a sztálini struktúra egy szocialisztikus forma degenerálódása, a fasizmus pedig egy monopoltőkés társadalom elfajulása), a politikai intézményrendszer tekintetében szembetűnő a hasonlatosság: egy monolitikus pártnak — pontosabban a párt nevében eljáró apparátusnak — az élet minden területére rátelepedő diktatúrája. Hitlernél az NSDAP, Sztálinnál az SZK(b)P elidegenedett pártapparátusa nőtt össze az államgépezettel. Hitler a klasszikus uralkodó osztályokat használta fel, majd szorította margóra. Sztálin viszont ezeket az osztályokat számolta fel, és helyettesítette az apparátcsíkkal — egy szintén kizsákmányoló talapzaton. Magyarországon az első formába való átmenet figyelhető meg. Itt hangsúlyozni kell, hogy rendszerközömbös kategóriákról van szó, ugyanis a tulajdonviszony, és nem a konkrét politikai-hatalmi forma határozza meg azt, hogy valahol szocializmus van, illetőleg kapitalizmus! Az ,,átfejlődés” nem valamiféle restaurációt, kapitalizációt jelent, hanem éppen ellenkezőleg, a szocializmus vállalását. A civilizált régiókban (döntően a Nyugaton) az első és a második alapforma egyfajta kombinációja alakult ki, az első forma dominanciájával. Különösen a legutóbbi másfél évtizedben erősödött fel Nyugaton a közvetlen demokrácia intézményrendszerének fejlődése a klasszikus parlamentarizmus mellett. A helyi ügyekben egyre inkább az érintettek döntenek. Gomba módra szerveződnek a kis, spontán lakóhelyi közösségek, amelyek a helyi politika formálásában is hallatják hangjukat. Meglepőnek tűnhet, de én ezt a marxi kommüntípusú politikai fejlődéshez hasonlí Semmi okunk a takargatásra Az utóbbi évtizedek során sok mindent helyrehoztunk, amit Sztálin, Rákosi és más csalhatatlan vezérek elkövettek. Ennek folyamán azonban elhanyagoltuk saját pártjaink, mozgalmunk történetének tisztázását a hamisításoktól, torzító lerakódásoktól. Azt várjuk, hogy majd valamikor feldolgozzuk saját múltunkat és eligazodunk benne. Pedig most is vannak összefoglaló művek, amikre igen sok dologban viszsza lehetne nyúlni. Igaz, ezek javarészt a „másik partról” származnak, de adott esetben éppen ezért tárgyilagosabbak. Egyet említek meg ezek közül: E. H. Carr „History of Soviet Russia” című munkáját, amely a Madilián kiadónál látott napvilágot. Carr támaszkodott ugyan „külső” forrásokra is, különböző emigráns kiadványokra, visszaemlékezésekre, a Trockij-archívumra , de döntő mértékben autentikus anyagokat használt fel (jegyzőkönyveket, hivatalos közlönyöket, statisztikákat). Jómagam több olyan dolog pontos leírására leltem benne, ami elszórva talán megtalálható a korabeli orosz szépirodalomban, a kortárs történetírásban azonban semmiképpen sem. Kezdődik azzal, hogy a bolsevikok nem ellenezték eleve a pluralizmust, hiszen kezdetben koalíciós kormányt hoztak létre az eszerekkel. Sőt a húszas években még akkor is meghívták képviselőiket a szovjetek kongresszusaira, amikor egyébként nem szereztek mandátumot. Ami pedig a nyílt ellenséget illeti: az októberi hatalomátvétellel szemben azonnal jelentkezett fegyveres ellenállás, cári tisztek, tábornokok irányításával. Az ellenállókat elkapták, letartóztatták , és elengedték becsületszóra! A Vörös Hadseregben egyébként jóval több régi tiszt és főtiszt szolgált, mint ahogyan azt fél évszázadon keresztül tanították nekünk az iskolákban. Talán a legkevésbé ismert, hogy az igen kemény viszonyok ellenére a bolsevikok vezette szovjetállamra nem volt jellemző a bosszúállás, a szükségtelen represszió — még akkor sem, amikor a Lenin elleni merényletre válaszként kihirdették az állami terrort. A szerző erre külön is felhívja a figyelmet. Úgy gondolom, hasznos lenne Carr e könyvének magyar nyelvű megjelentetése. Függetlenül attól, mit is írnak rólunk, a nemzetközi mozgalomról mások, magunknak kellene nyilvánosság elé tárni a valóságot, amelynek takargatására voltaképpen már évtizedek óta nem volt semmi okunk — a szellemi restségen és a lelki gyávaságon kívül. Lendvai Ottó Budapest A Központi Bizottság postájából A Központi Bizottság legutóbbi ülése előtt ismét összeállítást készítettek a pártpolitikai osztály munkatársai a testülethez érkezett levelek tartalmáról. A tájékoztatóból ezúttal a párt belső életéhez kapcsolódó szemelvényeket emeltük ki. Az összefoglaló szerint a levélírók többsége az őszi kongresszustól várja az MSZMP sorainak újraszervezését. Javasolják, hogy a demokratikusan kiválasztott küldöttek vitassák meg és értékeljék a tavaly májust követő időszak politikai, gazdasági eseményeit, valamint vonják le a megfelelő személyi következtetéseket is. A közelgő választásokra közérthető, világos és mozgósító programra van szükség, és sokan a párt új szervezeti-működési rendjének kialakítását is sarkalatos kérdésnek tartják. Mint a Temaforg alapszervezetétől érkezett levél megfogalmazza: „mi olyan párt tagjai kívánunk maradni, amely az eddigi szerveződési formával szakítva, a kor és gyorsan változó környezetünk hatásaira élenjáróan tud reagálni.” Az előbbi gondolatot folytatja az MSZMP zalaegerszegi reformköre. A zalaiak azt írják, hogy „olyan pártot akarunk, melyben nem alá- és fölérendeltségi viszonyok uralkodnak, és amelynek tagjai minden kérdésben illetékesek dönteni”. Az MSZMP vezető szerveit felelős testületeknek tartjuk, tisztségviselőiket pedig felkészült, komoly embereknek ismerjük — állapítják meg a budapesti Kismotor- és Gépgyár kommunistái. — Elvárjuk tehát, hogy nyíltan, megfontoltan és egyértelműen nyilatkozzanak a pártot érintő kérdésekről. Végezetül az MSZMP VI. Kerületi Bizottságának a Központi Bizottsághoz megküldött állásfoglalásából idézünk: „Az apparátus létszámának gyors leépülése következtében a hagyományos kapcsolatok, kommunikációs csatornák, politikai színterek felbomlása gyorsabb ütemben történik, mint az új módszerek, csatornák, eszközök, színterek kialakulása. Ez a tény átmenetileg súlyos vákuummal és valószínűleg visszafordíthatatlan következményekkel jár a politikában. A múlt és a jelen egyaránt igazolja, hogy a pártszervezetek túlnyomó része még mindig nem képes a politikai apparátus támogatása, koordináló, szervező ereje, informáló, orientáló szerepe nélkül működni. Az alapszervezetek tagsága ezért is rohamosan fogy, tovább gyengül az MSZMP tömegbázisa.” A levél aláírói kérik a Központi Bizottságot, hogy vizsgálja felül a pártapparátus szervezetét, munkafeltételeit, valamint azt, hogy határozza meg helyét, szerepét és jövőbeni feladatait. Hogyan is volt? „Óriási lelkesedéssel” olvastam a lap május 18-i számában Asperján György Zwack úr című írását. Kár, hogy a szerző csak az 1948-as államosításokat tartja hibásnak. Valójában, milyen „együgyűek” voltak az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselői már 1944. december 21-én, amikor elfogadtak egy olyan programot, amelyben szó volt holmi agrárreformról, vagy a „föld méhe kincseinek” köztulajdonba vételéről, meg az „egykéz” vállalatok megszüntetéséről. Hát nem gondoltak arra, hogy Chorin Ferencék jobb gazdái lennének a bányáknak, mint a demokratikus állam? Az államosítás nem a szocialista forradalom „találmánya”, mert 1945-ben Angliában is államosítottak. Sőt az Olasz Köztársaság alkotmánya is magában foglalja a monopóliumok elleni harcot. Ami pedig az 1948-ban kinevezett nyolcelemis munkásigazgatókat illeti, ők azért tudtak valamit, annak ellenére hogy lehetett közöttük olyan is, aki csak hat elemit végzett. Többségük régi manásmozgalmi tevékenysége, vezetőkészsége alapján, a nehéz körülmények közötti irányításban szerzett tapasztalatai révén vált alkalmassá a nemzeti vállalatok igazgatói teendőinek ellátására. Majd éveket töltöttek különböző iskolákon, főiskolákon, egyetemeken, hogy megszerezzék azt az elméleti ismeretanyagot, amelyre nem volt módjuk a földbirtokosok és a nagytőkések országlása alatt. Még valamit: Asperján György nem nézett utána, hogy a „szociális értékű” Zwack úr édesapja mennyi bért fizetett munkásainak. Sajnálom, hogy ő is beáll azok sorába, akik a mai divatot követve hajlandók a mosdóvízzel együtt a gyereket is kiönteni. Várkonyi György Budapest Végre valaki, aki röviden és tömören megírta annak az igazságnak nagy részét, ami idejuttatott bennünket. Persze ehhez a csődtömeghez egyebek is kellettek. Koromnál fogva sokat megértem és átéltem, hiszen 1928-ban tanulólányként kezdtem dolgozni a Budapesti Hírlap nyomdájában. 1933- ig mint berakónő, amikor is a Budapesti Hírlap fúzionált a Pallas Nyomdával, és a munkások zöme nappal a szakszervezetben töltötte idejét, várva a sorára, hogy majdcsak kiközvetítik valamelyik nyomdába. Az államosítás idején a Globus Nyomdában dolgoztam. Sokan csak bámultunk, hogy kik kerültek a vezetésbe, sem szakmailag, sem emberileg nem voltak alkalmasak rá. Persze minket, szürke melósokat senki sem kérdezett, özv. Varga Józsefné Budapest Én voltam hadifogoly! Válasz Für Lajos történésznek Megdöbbenve hallgattam május 25-én a Hazai tükör című televízióműsorban azt az állítását, hogy a szovjetunióbeli hadifogolytáborok rosszabbak voltak, mint a náci koncentrációs táborok. Nem szó szerint idézem, de ez volt a lényeg. Én negyvenkét hónapot töltöttem Harkovban. Testileglelkileg meggyötört a fogság, mégis úgy érzem, hogy az igazságot kell elmondanom. Hogyan is kezdődött? A kassai légitámadás után a Horthykormányzat hadat üzent a Szovjetuniónak, s csapataink meg sem álltak a Don-kanyarig. De tudja-e ön, történész úr, mivel járt ez? Miért csodálkozik azon, hogy azok, akiknek elpusztult családja-otthona, szintén attrocitásokat követtek el nálunk? A Zala megyei Pakodról kerültem — több ezer magyar társammal együtt — Harkovba, a fogságba. Igaz, az elején sokat éheztünk, de egy biztos, amikor elkezdtünk dolgozni, jobb lett a helyzetünk. Egy ember napi ételadagja a következő volt: 60 dkg kenyér, egy evőkanál cukor, 10 dkg olajos hal, naponta háromszor leves (csalán, korpa, krumpli), köles, vagy buriskása és tea. Sajnos volt közöttünk olyan is, aki egy hétre előre eladta az adagja felét cigarettáért. Természetesen ők egészségileg leromlottak és sokan meghaltak közülük. Az is tény, hogy aki jól dolgozott, még fizetést is kapott, amiért élelmiszert vásárolhatott. Tudom, hogy voltak táborok, ahol sokat szenvedtek a foglyok, de bennünket nem ütöttek, nem kínoztak, állítom — másokkal együtt. (A címüket szívesen a rendelkezésére bocsátom.) Visszatérve az ön állítására, meg kellene kérdezni azokat az ártatlanul elhurcolt magyar zsidókat is, akik ön szerint jobban éltek ennél a haláltáborokban. Legalábbis azokat, akik életben maradtak! Summa summárum: olvastam a Boglárlellén április 19- én elmondott programbeszédét, amelyben kijelentette „tisztességes elszámolást akarunk, mert mi európaiaknak érezzük magunkat!” (mármint az MDF-tagok). Szerintem minden magyar ember ezt akarja. Bernáth Andor Szántód