Népszabadság, 1989. július (47. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
1989. július 1., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE GYERTYÁN ERVIN: A végleges felejtés előtt HEGEDŰS ZOLTÁNRÓL, TEMETÉSE UTÁN Utolsó „találkozásunk" lidércnyomásos volt. Ma is gyötör az emléke. Néhány perccel az újságban közölt gyászszertartás előtt érkeztem. Rajtam kívül senki nem volt a ravatalozóban. A katafalkon egy urna, s a sarokban az írószövetség koszorúja jelezte, hogy mégis jó helyen járok. Aztán egy ismeretlen házaspár érkezett, majd Mészáros Gyula, Zoltán filmforgatókönyveinek egykori rendezője. Végül az Írószövetség autója, Major Ottóval és kísérőjével, aki ötünknek mondotta el emelkedett hangú, megindító — később az Élet és Irodalomban megjelent — gyászbeszédét. A családból senki, özvegye beteg, gyerekei külföldön. A filmművészszövetségtől, amelynek éveken át vezetőségi tagja volt — senki. Az újságíró-szövetségtől, a PEN Klubtól'senki. S a magányosan árválkodó írószövetségi koszorú mellett csak az én virágcsokrom. Nem érezte szükségét sem a Kortárs, sem a Vigilia, amelyeknek szerkesztője volt, sem a Népszabadság, amelynek kritikusa, sem a Filmvilág, amelynek olvasószerkesztőként, főszerkesztőként több mint negyedszázadot szentelt életéből, s amely nekrológjában a „mesterét" gyászolta benne, hogy legalább a megemlékezés virágaival jelen legyen a búcsúzónál. Se az öreg barátok, se azok a fiatalabbak, akiknek írói-költői-kritikusi pályakezdésénél kettős minőségben is — mint szerkesztő és mint az 1945-ben megalakuló Írószövetség titkára — annyi szeretettel és hozzáértéssel bábáskodott. S én, aki arra készültem, hogy szellemi életünk színejavával találkozni fogok, döbbenten és megszégyenülten álltam a ravatalnál, s kísértem végső nyughelyére az urnát negyedmagammal. Mozart temetése lehetett ilyen vádoló és lehangoló, ahogy mi őt eltemettük. Hónapokkal halála után, mert — mint Major Ottótól megtudtam — a hamvasztást megrendelték, de a temetésről megfeledkeztek. A vállalat figyelmeztette az illetékeseket, hogy ott kallódik egy urna, kellene már végre valamit csinálni vele. Szomorúságom akadályozott meg abban, hogy glosszát írjak erről, de amikor a Népszabadság megkért, hogy mint tizenhét évig közeli munkatársa a Hámor György szerkesztette Filmvilágban és váltótársa a Népszabadság filmrovatában — talán kései jóvátételként —, idézzem fel alakját, pályáját, úgy éreztem, erről is szólnom kell. Mert ez is justizmord. A társadalom justizmordja. S ez is kontraszelekció. Nagyhangú törtetőktől sem mentes szellemi életünk kontraszelekciója. De mondhatnám a szerénység kálváriájának is. Mert egész élete az volt. A szerénységé és valami titokzatos önfeláldozásé. Egyik kolléganőnk mondotta egyszer, nem lepődne meg azon, ha kiderülne Zoliról, hogy titokban árva gyerekeket támogat. De nem titokban szenvedélyes támogatója volt minden pályakezdőnek, azzal a pontos minőségérzékkel, amely művekben és emberekben egyaránt felismerte az értéket. Eszszéista-kritikusi tevékenységének is az értéknek ez az alázatos és szinte személytelen tisztelete adta meg a sajátosságát. Nehéz időkben kezdtünk akkor — 1958-ban — hozzá ahhoz, hogy évtizedek után az első magyar filmlapot megjelentessük. Nemcsak politikai értelemben, hanem filmkulturális elmaradottságunkat tekintve is. Előttünk állt a feladat, hogy erőnkhöz és a lehetőségekhez képest küzdjünk az ötvenhatot követő diszkriminációk ellen, amely kultúránk legjobbjait sújtotta, a zsdanovizmus fenyegető reneszánsza ellen, s ugyanakkor a magyar filmkultúra sok évtizedes elmaradottságának felszámolásáért, amelyből hiányoztak a művészeti ág hivatott esztétái, kritikusai, amelynek nem volt könyvkiadása, nem voltak klubjai, nem volt meg a filmművészeti „öntudata”. Hegedűs Zoltán tanulmányaiban, kritikáiban élharcosa volt ennek a harcnak, amely a Filmvilág megindulásának első esztendeiben a jelentőségét megadta. De szerénységére, és az akkori időkre egyaránt jellemzően gyűjteményes kötetben nem jelentek meg írásai. (Most sem lenne késő.) És így kritikusi méltatást sem kaptak a kollégáktól. Pedig a magyar filmkritika egyik úttörő egyénisége volt. Közben sorra jelennek meg — többnyire regényeiből készült — filmforgatókönyvei: a Szombattólhétfőig, az Óbudai lányok, Az ígéret földje, a Nagy kék jelzés, őszintén meg kell mondanunk, nem mindegyik vált jelentős filmalkotássá. De mindegyikben érződik, annak az írónak a jelenléte, aki — ma erről talán nem divatos beszélni — a munkásosztály valóságos életéről, valóságos problémáiról kíván, eszményítés és lakkozás nélkül, a sematizmusnak hadat üzenve szólani. Az olasz neorealizmus és a francia populizmus ihletését követve. Prózai írásai közül hozzám legközelebb többnyire életrajzi ihletésű novellisztikája áll, amelyet a Háromszem mogyoró című elbeszéléskötetében gyűjtött össze. Hogy volt és van Hegedűs Zoltán írói tevékenységének egy másik dimenziója — amelyről mindég szemérmesen hallgatott —, azt akkor tudtam meg, amikor az Élet és Irodalom felkért, hogy köszöntsem hatvanadik születésnapja alkalmából, és nyomozni kezdtem „előélete" után. Akkor ismerkedtem meg Hegedűs Zoltánnal, a költővel. A kitűnő költővel. S költészetében azzal az emberi sorssal, amely líráját motiválta. Már akkor megdöbbentem: micsoda pazarlás nemzeti értékeinkkel, hogy ez a költészet ennyire háttérbe szorult. Igaz, az 1939-ben megjelent Az örök dokk felett, az 1942- ben publikált Szamosháti ősz és az 1945-ös Meztelen élet után — amelyért a Baumgarten-díjat megkapta — több kötetet már nem bocsátott közre. A fordulat éve után mintha lírai vénája is kiapadt volna, hogy évtizedek múltán az öregkor „őszikéiben” keljen új életre. De minden írói sors egyéni, és az irodalmi értéket nem kilóra mérik. Rimbaud hamarabb hagyta abba a versírást, és kevesebb költeményt hagyott maga után — mégis klaszszikusa a francia és a világirodalomnak. Verseinek újrakiadása, válogatása mind a mai napig várat magára, amikor pedig oly jogos az érdeklődés Erdély költői iránt, akik közé Hegedűs Zoltán is beletartozik. S legjobbjai közé. Joggal írta róla Sőtér István: „Útja magányos, bátorságot és elszántságot igénylő külön ösvény a valóság erdején át... Milyen élénk és széles képet rajzol Váradról, milyen dickensi hangulatú, sűrű és meleg levegőt bűvöl utcák és állomások, műhelyek és bordélyházak köré ... Nem börtönzi be magát a realitásba, inkább boldog mezejéül választja. De a véges mögé képes építeni bármikor a végtelent .. Ma Hegedűs Zoltán költészete egy mesterségesen elsüllyesztett világnak — a házsongárdi temetőnek, az Ady és a Nyugatosok utáni Váradnak, az egykori szegénységnek — irodalmi-történelmi tanúságtétele is. S egy áldozatos életnek is, amely előbb a Vigilia szerkesztőjeként a neokatolicizmus progresszív irányzataiban kereste emberségének fogódzóit, majd a munkásmozgalmi elkötelezettségen át ível útja a pártkötöttségektől megszabadult baloldaliság demokratizmusáig. Major Ottó joggal mutat rá: „úgy csinálta végig ezt a négy évtizedet — benne az ötvenes éveket —, oly makulátlanul, hogy egyetlen tettét, egyetlen sorát sem kellett megtagadnia; egyetlen folt sem esett emberi, írói becsületén.” Kevés emberről, íróról mondható ez el. Nem tőle, Zelk Zoltántól tudom, hogy 1944-ben élete kockáztatásával bujtatta Zelket is, Basch Lorándot — a Baumgarten-díj kurátorát — is, és más üldözötteket is. A Filmvilág szerkesztőjeként Hámossal karöltve igyekezett megszólaltatni az elnémított írókat, könnyítve életükön, segítve pályájuk folytatását — és természetesen emelve a lap színvonalát is. Mindenkin kész volt segíteni, miközben magába zárta — csak verseiben, novelláiban szólaltatta meg, szemérmesen bújtatottan — nehéz élete súlyos megpróbáltatásait. A jóságos nagymama gondoskodásában törvénytelen gyerekként megélt, kenyérgondokkal küszködő gyerekkort, a későbbi mellőzéseket, idősebbik fia korai halálát, a beteg feleség gondozásával járó terheket, majd később saját hosszan elnyúló betegsége szenvedéseit. Akkorra mi már elkerültünk egymás közelségéből, s amikor meg akartam látogatni, azt az információt kaptam, hogy nem kíván találkozni senkivel. A halottak mindig hagynak lelkiismeret-furdalést az élőkben, s nem tudom, helyesen tettem-e, hogy respektáltam ezt az óhaját. De éppen mert ismertem, mert tudtam, hogy bár mindenkinek a bánatát megosztotta, magáévá tette, gőgösen — ez volt az egyetlen gőg benne — ügyelt arra, hogy saját szenvedései csak az övé maradjanak, elfogadtam betegsége inkognitóját. Három tudományág adósa azzal, hogy elhelyezze azt a koszorúját szellemi sírhantja előtt, amit valóságos urnájánál elmulasztott lerakni: az irodalom-, a film-, a sajtótörténet. Az irodalomtörténet-írás A magyar irodalom története nemrégiben megjelent költészeti kötetében — ha igazi újrafelfedezésével máig adósak vagyunk is, de — megkezdte ezt a munkát. A másik kettő még várat magára. Reméljük, nem sokáig. Amikor a Lu fejedelemség Cou városában született nagy tudású és nagy tekintélyű Kung mester — akinek nevét és tudományos rangját kínai anyanyelvén Kung Fu-ce-nak mondották — elérkezett negyvenedik születésnapjához, úgy gondolta, hogy elege van a fejedelem udvarában betöltött tanácsadói rangjából, mivelhogy tanácsait a magas székekben ülők nem hallgatják meg. Ezért mély meghajlással tisztelegve legfőbb ura előtt, kifejezte azt az óhaját, hogy leghívebb tanítványai kíséretében elhagyja szülőhelyét és hivatalát, inkább városról városra vándorolva tanítani fogja azokat a tudnivágyókat, akik meghallgatják, ami keveset tudni vél a helyes emberi magatartásról. A fejedelem kegyesen tudomásul vette a már jó ideje felettébb bölcs férfiú hírében álló Kung mester óhaját, valójában ő maga is, udvarának főemberei is örömmel fogadták a kívánságot, mert a tudása miatt igen tisztelt mester olyan erkölcsi mércét állított az uralkodó, a gazdag urak és asszonyaik elé, amelyeknek hitelességét és érvényességét nem lehetett vitatni, de amelyeket kényelmetlen volt, vagy nem is lehetett megtartani. Ezért hát Csi úr, Lu fejedelme változatlan jóakaratáról biztosítva Kung mestert, kegyesen elbocsátotta, még arra is biztatva, hogy ha messze földön tanítván a népeket, a tanítványok nem fejeznék ki kellő ezüstpénzzel hálájukat, és ezért akár ő, akár hűséges kísérői nélkülözni kényszerülnének, erről selyemre tussal írt levélben értesítse őt, és akkor a palota kincstára a hírhozó kezébe leszámol annyit,méghozzá aranyban, amennyiből tudós emberekhez méltó módon fenn tudják tartani magukat, így indult el nevezetes tanító útjára Kung Fu-ce. Egészen pontosan tudjuk, hogy a már akkor nagy hírű bölcs a mi időszámításunk előtt 551-től 479-ig élt. Nevét és hírét itt Európában már az ókorban is ismerték, tanításairól is hallottak egyet-mást. A kínai Kung Fu-ce névalakot a mi kultúrkörünkben azóta is latinosan Konfuciusznak mondjuk. Helye minálunk is az emberiség nagy gondolkodói közt van. És minthogy az emlékezet úgy hozta el, hogy éppen negyvenéves korában indult el történelmi jelentőségű tanító útjára, kiszámíthatjuk, hogy ez i. e. 511-ben, tehát idén pontosan 2500 évvel ezelőtt történt. Ez az igen kerek évforduló talán alkalom, hogy tanításának lényegét felidézve elhelyezzük Kung mestert meghallgatandó tanítómestereink közé. A konfucianizmus — ahogy a kultúrtörténet Kung Fu-ce tanításainak rendszerét nevezi — ősidők óta Kína, illetve a kínai nép legnagyobb létszámú vallási közösségének tanítása. A Távol-Keleten oly elterjedt buddhizmus és a Kínában nagy tömegeknek hitet adó taoizmus is sokkal kevesebb kínainak a hitvilága, nem is szólva az ott legföljebb szórványnak tekinthető, Európából odáig jutott kereszténységről, illetve keresztyénségről. Amíg a Kínai Császárság fennállott (1911-ig), a konfucianizmus volt a hivatalos, az állami vallás. Az azóta világi állam — korábban a polgári köztársaság, 1949 óta népköztársaság — ma már milliárdnál is sokkal több lelketszámláló népének körében a többség vallása a 2500 évvel ezelőtt megfogalmazott tanításon alapszik. Ennek a vallásnak a jellegéhez az is hozzá tartozik, hogy Kung mester, aki magát korábban udvari tanácsadónak, majd a tanulni vágyók oktatójának tartotta és még csak prófétafélének se tekintette magát, évszázadról évszázadra legendásabb alak lett a köztudatban, majd nem is oly régen — a XVIII. században — császári rendeletre istenné nyilvánították. Ez annál különösebb útja az emlékek módosulásának, mert Kung Fu-ce maga nem is volt vallásos. Nem volt vallásellenes sem. A gondolkodó embereknek ahhoz a fajtájához tartozott, akik bizonyosak benne, hogy az emberi elme semmit sem tudhat meg a földi életen túli vagy kívüli lét lehetőségeiről. Ő úgy hirdette, hogy a Mennybéli vagy talán mennybéliek a mi számunkra megközelíthetetlenek. A legfőbb isten talán befolyásolja életünket, de hogy van-e szándéka, és ha van, az milyen, ugyanúgy megismerhetetlen, mint az, hogy a már nem élő tiszteletre méltó ősök szellemei törődnek-e velünk vagy sem. Okos ember tehát ilyen kérdésekkel nem is foglalkozik. Az európai filozófia ezt a világszemléletet „agnoszticizmus”-nak nevezi. Ez a bölcselet eleve lemond arról, hogy véleményt alakítson ki vallásosság és vallástalanság, materializmus és idealizmus között, állítván, hogy a földi élet adottságai és körülményei között erre sem igenlő, sem tagadó bizonyítékot nem lehet szerezni. Ilyen módon Kung Fu-ce tanait a legkülönbözőbb hitvallásúak elfogadhatták Mégis volt ellenük nem is kis ellenállás, főleg a fejedelmi udvarokban a főtisztviselők és a leggazdagabbak körében. A konfucianizmus ugyanis mindenekelőtt erkölcstan, amely feltétlen tisztességet, méltányosságot, az emberek egymás iránti felelősségét követeli meg. Minden embert a saját szigorú bírájának akar megtenni. Mondásainak egyik leghíresebbike így hangzik: „Ha a népet rendeletekkel kormányozzák és büntetéseikkel tartják féken, akkor ki fogja játszani a büntetéseket, de a szégyent nem fogja ismerni. Ha erénnyel kormányozzák és a magatartás előírt szertartásaival tartják féken, akkor ismerni fogja a szégyent, és mindig tisztességes lesz, nehogy saját lelkiismerete előtt szégyellje magát.” Hirdette továbbá, hogy a nemességet nem a származás és nem a hatalom vagy a vagyon adja, hanem a minél több tanulás. A helyes élet pedig az elfogadott, mindenkinek hasznos magatartás szertartásos követése. Ebben a szabályrendben egybeesik az erkölcs és az illem. A megbotránkoztató viselkedés bűn a többiek ellen, de a kifejezett bűncselekvőtől ugyanolyan undorral fordulnak el, mint aki szemérmetlenül — szemet, fület, ízlést sértve — viselkedik. A mester nem szorult rá, hogy egykori fejedelmi ura segítse: ahová elment tanítani, ott szívesen látták, mindenütt újabb tanítványok gyűltek körébe. Ezeket élőszóval tanította, és oktatásának lényegét, bölcs mondásait ezek írták le. Olykor egyenesen diktált nekik. Feljegyzéseiket állították össze a „Beszélgetések és mondások” (kínaiul: Lun jü) című könyvbe, amely kezdettől fogva alapja a konfucianizmusnak. Ez már alighanem együtt volt, amikor már idős korában hazatért szülővárosába, ahol nagy tekintélyű iskolát nyitott a fejedelmi és nagyúri otthonokban működő szertartásvezetők számára. Ezek a körök ugyan fenntartással, nemegyszer elutasítással fogadták a híres mester tanításait, amelyek lelkifurdalásra és önmaguk előtti szégyenkezésre késztették a helyzetük előnyeivel nem tisztességesen élőket, és ami veszedelmesebb, bíráló szempontokat és lehetőséget adtak mindenki számára — mégis olyan tekintélye volt az iskolának, hogy a felső körök is igyekeztek oda járatni fiaikat. Aki pedig onnét kikerült, jól indult a további életútra, mert azokról tudták, hogy alaposan művelt emberek, alkalmasak az oly fontos szertartásvezetői méltóságra. Kung mester példaadóan méltányos volt tanítványaival is, de nem tűrte a szorgalomhiányt, megkövetelte, hogy aki tanul, mindennap műveltebb legyen, mint az előző napon. Halála után jó néhány könyvet tulajdonítottak neki. Ezeket sem ő írta, de az ő tanainak vagy egyidejű, vagy nem sokkal későbbi összefoglalásai voltak. Erkölcsi alapjai lehettek akár egy vallásnak, akár egy kormányzási rendszernek. Igaz, a kínai államokat birodalomba egyesítő első császár, Li Huang-ti i. e. 213-ban elégettette Kung Fu-ce könyveit, sértette az uralkodóra is érvényesnek hirdetett erkölcstan. De hamarosan kiderült, hogy a patriarchális önkényuralomnak is hasznos a magatartás fegyelmezett szabályozása, és a nagy tanító eszméi előbb hivatalos filozófiává, majd hivatalos vallássá váltak. Mint vallás évezredek alatt a nép legkülönbözőbb hiedelmeit szívta magába, az egykori tudós a köztudatban mindinkább övezett mitikus alakká vált, hogy több mint kétezer évvel később kinyilvánított isten legyen belőle. Azóta őmaga már rég a megdicsőült ősök árnyai közt bolyongván bizonnyal mindent megértő bölcs mosolyával vette ezt is tudomásul. A konfucianizmus máig is élő tanítási rendszer, és sok száz millió ember vallása Kínában. Máig ható erejére jellemző, hogy a közelmúlt évtizedekben, a kínai „kulturális forradalom” eszmei zűrzavarában életveszélyes vitákat keltett Kung Fu-ce élő emlékezete: az elvakult műemlékrombolók az élő hagyományt is meg akarták semmisíteni. De változhatnak az idők, jöhetnekmúlhatnak viharok, sőt változhatnak a különböző hiteket kínáló világnézetek . Kung mester emberséges erkölcstana túlél mindent. Alighanem azért, mert arra készteti az embereket, hogy legyenek önmaguk bírái... és tudjanak szégyenkezni, ha helytelenül cselekedtek. — Alighanem ez a legfontosabb felidéznivaló ennek az eszmének 250. évfordulóján. HEGEDŰS GÉZA: A vallástalan vallásalapító Tandori Dezső: SZÓLÓ A szótlan, szóló utak, melyek nap mint nap visszatérnek, mintha jogaikat követelnék, ürügy volt rájuk valamikor egy emlék esélye, mely nem jut észbe, nincs fogyatkozása, szótlan, szóló utak, mert valami nincs másra még. A külső változások, ritkán, a helyek átmeneti szinte módosítja szótlan, szóló utakon, ahogy a benéző ki nem hagyna egyetlen állomást sem, s mik ezek, pincék, lépcsők, ajtók, megállók, sarkok, padok, üzletek, standok, parkok, kocsmák, újságosok, mik még, nagyjából végigment mindenen, madarak kerülgetése, ahogy észreveszi, itt és ott etetnek, egy-egy kutya, árak a zöldségesnél, minőségek a piacon, elhatározás, mit vigyen aznap haza. Hogyan közlekedjen. Napra nap, azon kapja magéit, hogy ugyanazt az utat teszi meg. A Bloomsburynek se adhatott mást! A Southampton Row, a Charing Cross, a St. James’ Street, a Shaftasbury Avenue, a Montague Place, a High Holborn. Szótlan, mert itthoni utcáit nem nevezi meg. Ez természetes. Az élőkre, jegyzi fel, áttevődött a hangsúly, lassan kikopik az elveszítettek fájdalma. Új életkori rekord közeledik, egy madáréitt, akiről kevesen tudnak, ahogy átszoktam én is a nevekről a nevekre, más nevek, ugyanazok a szóló utak, az érdeklődés — vagy érdektelenség — változatlanjai tartanak. Simor András: VÁNDORDAL Lidérc iszkol, levél törren, megmozdul az erdő. Jobbra, balra kémlel a szél, mint ember, esendő. Farkas támad a juhokra, vagy farkast a juhok ölnek, kinek halálát huhogja a bagoly, a nálunk bölcsebb, nem tudni most, csillagolta megint az éj, éjek éje. Fölképzelem csillagunkat dölyfölni az égre. 21