Népszabadság, 1989. július (47. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-01 / 153. szám

1989. július 1., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE GYERTYÁN ERVIN: A végleges felejtés előtt HEGEDŰS ZOLTÁNRÓL, TEMETÉSE UTÁN Utolsó „találkozásunk" lidércnyo­­másos volt. Ma is gyötör az emléke. Néhány perccel az újságban közölt gyász­­szertartás előtt érkeztem. Rajtam kívül senki nem volt a ravatalozó­ban. A katafalkon egy urna, s a sarokban az írószövetség koszorúja jelezte, hogy mégis jó helyen járok. Aztán egy ismeretlen házaspár ér­kezett, majd Mészáros Gyula, Zoltán filmforgatókönyveinek egykori ren­dezője. Végül az Írószövetség autója, Major Ottóval és kísérőjével, aki ötünknek mondotta el emelkedett hangú, megindító — később az Élet és Irodalomban megjelent — gyász­beszédét. A családból senki, özve­gye beteg, gyerekei külföldön. A filmművészszövetségtől, amelynek éveken át vezetőségi tagja volt — senki. Az újságíró-szövetségtől, a PEN Klubtól­­'senki. S a magányo­san árválkodó írószövetségi koszorú mellett csak az én virágcsokrom. Nem érezte szükségét sem a Kor­társ, sem a Vigilia, amelyeknek szerkesztője volt, sem a Népszabad­ság, amelynek kritikusa, sem a Filmvilág, amelynek olvasószer­kesztőként, főszerkesztőként több mint negyedszázadot szentelt életé­ből, s amely nekrológjában a „mes­terét" gyászolta benne, hogy leg­alább a megemlékezés virágaival jelen legyen a búcsúzónál. Se az öreg barátok, se azok a fiatalabbak, akiknek írói-költői-kritikusi pálya­kezdésénél kettős minőségben is — mint szerkesztő és mint az 1945-ben megalakuló Írószövetség titkára — annyi szeretettel és hozzáértéssel bábáskodott. S én, aki arra készül­tem, hogy szellemi életünk színe­­javával találkozni fogok, döbbenten és megszégyenülten álltam a rava­talnál, s kísértem végső nyughelyére az urnát negyedmagammal. Mozart temetése lehetett ilyen vádoló és le­hangoló, ahogy mi őt eltemettük. Hónapokkal halála után, mert — mint Major Ottótól megtudtam — a hamvasztást megrendelték, de a temetésről megfeledkeztek. A válla­lat figyelmeztette az illetékeseket, hogy ott kallódik egy urna, kellene már végre valamit csinálni vele. Szomorúságom akadályozott meg abban, hogy glosszát írjak erről, de amikor a Népszabadság megkért, hogy mint tizenhét évig közeli mun­katársa a Hámor György szerkesz­tette Filmvilágban és váltótársa a Népszabadság filmrovatában — ta­lán kései jóvátételként —, idézzem fel alakját, pályáját, úgy éreztem, erről is szólnom kell. Mert ez is justizmord. A társadalom justiz­mordja. S ez is kontraszelekció. Nagyhangú törtetőktől sem mentes szellemi életünk kontraszelekciója. De mondhatnám a szerénység kál­váriájának is. Mert egész élete az volt. A sze­rénységé és valami titokzatos önfel­áldozásé. Egyik kolléganőnk mon­dotta egyszer, nem lepődne meg azon, ha kiderülne Zoliról, hogy ti­tokban árva gyerekeket támogat. De nem titokban szenvedélyes támo­gatója volt minden pályakezdőnek, azzal a pontos minőségérzékkel, amely művekben és emberekben egyaránt felismerte az értéket. Esz­­széista-kritikusi tevékenységének is az értéknek ez az alázatos és szinte személytelen tisztelete adta meg a sajátosságát. Nehéz időkben kezdtünk akkor — 1958-ban — hozzá ahhoz, hogy évti­zedek után az első magyar filmlapot megjelentessük. Nemcsak politikai értelemben, hanem filmkulturális elmaradottságunkat tekintve is. Előttünk állt a feladat, hogy erőnk­höz és a lehetőségekhez képest küzdjünk az ötvenhatot követő diszk­riminációk ellen, amely kultúránk legjobbjait sújtotta, a zsdanovizmus fenyegető reneszánsza ellen, s ugyan­akkor a magyar filmkultúra sok évtizedes elmaradottságának felszá­molásáért, amelyből hiányoztak a művészeti ág hivatott esztétái, kri­tikusai, amelynek nem volt könyv­kiadása, nem voltak klubjai, nem volt meg a filmművészeti „öntuda­ta”. Hegedűs Zoltán tanulmányai­ban, kritikáiban élharcosa volt en­nek a harcnak, amely a Filmvilág megindulásának első esztendeiben a jelentőségét megadta. De szerénysé­gére, és az akkori időkre egyaránt jellemzően gyűjteményes kötetben nem jelentek meg írásai. (Most sem lenne késő.) És így kritikusi mélta­tást sem kaptak a kollégáktól. Pedig a magyar filmkritika egyik úttörő egyénisége volt. Közben sorra jelennek meg — többnyire regényeiből készült — filmforgatókönyvei: a Szombattól­­hétfőig, az Óbudai lányok, Az ígéret földje, a Nagy kék jelzés, őszintén meg kell mondanunk, nem mind­egyik vált jelentős filmalkotássá. De mindegyikben érződik, annak az írónak a jelenléte, aki — ma erről talán nem divatos beszélni — a munkásosztály valóságos életéről, valóságos problémáiról kíván, esz­ményítés és lakkozás nélkül, a se­matizmusnak hadat üzenve szólani. Az olasz neorealizmus és a francia populizmus ihletését követve. Pró­zai írásai közül hozzám legközelebb többnyire életrajzi ihletésű novel­lisztikája áll, amelyet a Háromszem mogyoró című elbeszéléskötetében gyűjtött össze. Hogy volt és van Hegedűs Zoltán írói tevékenységének egy másik di­menziója — amelyről mindég sze­mérmesen hallgatott —, azt akkor tudtam meg, amikor az Élet és Iro­dalom felkért, hogy köszöntsem hat­vanadik születésnapja alkalmából, és nyomozni kezdtem „előélete" után. Akkor ismerkedtem meg Hegedűs Zoltánnal, a költővel. A kitűnő köl­tővel. S költészetében azzal az em­beri sorssal, amely líráját motivál­ta. Már akkor megdöbbentem: mi­csoda pazarlás nemzeti értékeink­kel, hogy ez a költészet ennyire hát­térbe szorult. Igaz, az 1939-ben meg­jelent Az örök dokk felett, az 1942- ben publikált Szamosháti ősz és az 1945-ös Meztelen élet után — amelyért a Baumgarten-díjat meg­kapta — több kötetet már nem bo­csátott közre. A fordulat éve után mintha lírai vénája is kiapadt vol­na, hogy évtizedek múltán az öreg­kor „őszikéiben” keljen új életre. De minden írói sors egyéni, és az irodalmi értéket nem kilóra mérik. Rimbaud hamarabb hagyta abba a versírást, és kevesebb költeményt hagyott maga után — mégis klasz­­szikusa a francia és a világiroda­lomnak. Verseinek újrakiadása, válogatása mind a mai napig várat magára, amikor pedig oly jogos az érdeklő­dés Erdély költői iránt, akik közé Hegedűs Zoltán is beletartozik. S legjobbjai közé. Joggal írta róla Sőtér István: „Útja magányos, bá­torságot és elszántságot igénylő kü­lön ösvény a valóság erdején át... Milyen élénk és széles képet rajzol Váradról, milyen dickensi hangula­tú, sűrű és meleg levegőt bűvöl ut­cák és állomások, műhelyek és bor­délyházak köré ... Nem börtönzi be magát a realitásba, inkább boldog mezejéül választja. De a véges mögé képes építeni bármikor a végte­lent .. Ma Hegedűs Zoltán költészete egy mesterségesen elsüllyesztett világnak — a házsongárdi temetőnek, az Ady és a Nyugatosok utáni Váradnak, az egykori szegénységnek — irodal­mi-történelmi tanúságtétele is. S egy áldozatos életnek is, amely előbb a Vigilia szerkesztőjeként a neokato­­licizmus progresszív irányzataiban kereste emberségének fogódzóit, majd a munkásmozgalmi elkötele­zettségen át ível útja a pártkötött­ségektől megszabadult baloldaliság demokratizmusáig. Major Ottó jog­gal mutat rá: „úgy csinálta végig ezt a négy évtizedet — benne az öt­venes éveket —, oly makulátlanul, hogy egyetlen tettét, egyetlen sorát sem kellett megtagadnia; egyetlen folt sem esett emberi, írói becsüle­tén.” Kevés emberről, íróról mond­ható ez el. Nem tőle, Zelk Zoltántól tudom, hogy 1944-ben élete kockáztatásával bujtatta Zelket is, Basch Lorándot — a Baumgarten-díj kurátorát — is, és más üldözötteket is. A Filmvilág szerkesztőjeként Hámossal karöltve igyekezett megszólaltatni az elnémí­tott írókat, könnyítve életükön, se­gítve pályájuk folytatását — és ter­mészetesen emelve a lap színvona­lát is. Mindenkin kész volt segíteni, miközben magába zárta — csak ver­seiben, novelláiban szólaltatta meg, szemérmesen bújtatottan — nehéz élete súlyos megpróbáltatásait. A jóságos nagymama gondoskodásában törvénytelen gyerekként megélt, ke­nyérgondokkal küszködő gyerekkort, a későbbi mellőzéseket, idősebbik fia korai halálát, a beteg feleség gondozásával járó terheket, majd később saját hosszan elnyúló beteg­sége szenvedéseit. Akkorra mi már elkerültünk egymás közelségéből, s amikor meg akartam látogatni, azt az információt kaptam, hogy nem kíván találkozni senkivel. A halottak mindig hagynak lelkiismeret-furda­­lést az élőkben, s nem tudom, he­lyesen tettem-e, hogy respektáltam ezt az óhaját. De éppen mert ismer­tem, mert tudtam, hogy bár min­denkinek a bánatát megosztotta, ma­gáévá tette, gőgösen — ez volt az egyetlen gőg benne — ügyelt arra, hogy saját szenvedései csak az övé maradjanak, elfogadtam betegsége inkognitóját. Három tudományág adósa azzal, hogy elhelyezze azt a koszorúját szellemi sírhantja előtt, amit való­ságos urnájánál elmulasztott lerak­ni: az irodalom-, a film-, a sajtótör­ténet. Az irodalomtörténet-írás A magyar irodalom története nemrégi­ben megjelent költészeti kötetében — ha igazi újrafelfedezésével máig adósak vagyunk is, de — megkezdte ezt a munkát. A másik kettő még várat magára. Reméljük, nem sokáig. Amikor a Lu fejedelemség Cou városában született nagy tudású és nagy tekintélyű Kung mester — aki­nek nevét és tudományos rangját kínai anyanyelvén Kung Fu-ce-nak mondották — elérkezett negyvene­dik születésnapjához, úgy gondolta, hogy elege van a fejedelem udvará­ban betöltött tanácsadói rangjából, mivelhogy tanácsait a magas szé­kekben ülők nem hallgatják meg. Ezért mély meghajlással tisztelegve legfőbb ura előtt, kifejezte azt az óhaját, hogy leghívebb tanítványai kíséretében elhagyja szülőhelyét és hivatalát, inkább városról városra vándorolva tanítani fogja azokat a tudnivágyókat, akik meghallgatják, ami keveset tudni vél a helyes em­beri magatartásról. A fejedelem ke­gyesen tudomásul vette a már jó ide­je felettébb bölcs férfiú hírében álló Kung mester óhaját, valójában ő maga is, udvarának főemberei is örömmel fogadták a kívánságot, mert a tudása miatt igen tisztelt mester olyan erkölcsi mércét állított az uralkodó, a gazdag urak és asszo­nyaik elé, amelyeknek hitelességét és érvényességét nem lehetett vitat­ni, de amelyeket kényelmetlen volt, vagy nem is lehetett megtartani. Ezért hát Csi úr, Lu fejedelme válto­zatlan jóakaratáról biztosítva Kung mestert, kegyesen elbocsátotta, még arra is biztatva, hogy ha messze földön tanítván a népeket, a tanítvá­nyok nem fejeznék ki kellő ezüst­pénzzel hálájukat, és ezért akár ő, akár hűséges kísérői nélkülözni kényszerülnének, erről selyemre tus­sal írt levélben értesítse őt, és akkor a palota kincstára a hírhozó kezébe leszámol annyit,­­méghozzá arany­ban, amennyiből tudós emberekhez méltó módon fenn tudják tartani magukat, így indult el nevezetes ta­nító útjára Kung Fu-ce. Egészen pontosan tudjuk, hogy a már akkor nagy hírű bölcs a mi idő­számításunk előtt 551-től 479-ig élt. Nevét és hírét itt Európában már az ókorban is ismerték, tanításairól is hallottak egyet-mást. A kínai Kung Fu-ce névalakot a mi kultúrkörünk­ben azóta is latinosan Konfuciusz­­nak mondjuk. Helye minálunk is az emberiség nagy gondolkodói közt van. És minthogy az emlékezet úgy hozta el, hogy éppen negyvenéves korában indult el történelmi jelen­tőségű tanító útjára, kiszámíthatjuk, hogy ez i. e. 511-ben, tehát idén pon­tosan 2500 évvel ezelőtt történt. Ez az igen kerek évforduló talán alka­lom, hogy tanításának lényegét fel­idézve elhelyezzük Kung mestert meghallgatandó tanítómestereink közé. A konfucianizmus — ahogy a kul­túrtörténet Kung Fu-ce tanításainak rendszerét nevezi — ősidők óta Kí­na, illetve a kínai nép legnagyobb létszámú vallási közösségének taní­tása. A Távol-Keleten oly elterjedt buddhizmus és a Kínában nagy tö­megeknek hitet adó taoizmus is sokkal kevesebb kínainak a hitvilá­ga, nem is szólva az ott legföljebb szórványnak tekinthető, Európából odáig jutott kereszténységről, illetve keresztyénségről. Amíg a Kínai Csá­szárság fennállott (1911-ig), a kon­­fucianizmus volt a hivatalos, az ál­lami vallás. Az azóta világi állam — korábban a polgári köztársaság, 1949 óta népköztársaság — ma már milliárdnál is sokkal több lelket­számláló népének körében a többség vallása a 2500 évvel ezelőtt megfo­galmazott tanításon alapszik. Ennek a vallásnak a jellegéhez az is hozzá tartozik, hogy Kung mester, aki ma­gát korábban udvari tanácsadónak, majd a tanulni vágyók oktatójának tartotta és még csak prófétafélének se tekintette magát, évszázadról évszázadra legendásabb alak lett a köztudatban, majd nem is oly ré­gen — a XVIII. században — csá­szári rendeletre istenné nyilvánítot­ták. Ez annál különösebb útja az emlékek módosulásának, mert Kung Fu-ce maga nem is volt vallásos. Nem volt vallásellenes sem. A gondolkodó embereknek ahhoz a fajtájához tartozott, akik bizonyo­sak benne, hogy az emberi elme semmit sem tudhat meg a földi éle­ten túli vagy kívüli lét lehetőségei­ről. Ő úgy hirdette, hogy a Menny­béli vagy talán mennybéliek a mi számunkra megközelíthetetlenek. A legfőbb isten talán befolyásolja éle­tünket, de hogy van-e szándéka, és ha van, az milyen, ugyanúgy megis­­merhetetlen, mint az, hogy a már nem élő tiszteletre méltó ősök szelle­mei törődnek-e velünk vagy sem. Okos ember tehát ilyen kérdésekkel nem is foglalkozik. Az európai filo­zófia ezt a világszemléletet „agnosz­­ticizmus”-nak nevezi. Ez a bölcselet eleve lemond arról, hogy véleményt alakítson ki vallásosság és vallásta­­lanság, materializmus és idealizmus között, állítván, hogy a földi élet adottságai és körülményei között er­re sem igenlő, sem tagadó bizonyíté­kot nem lehet szerezni.­­ Ilyen mó­don Kung Fu-ce tanait a legkülön­bözőbb hitvallásúak elfogadhatták Mégis volt ellenük nem is kis ellen­állás, főleg a fejedelmi udvarokban a főtisztviselők és a leggazdagabbak körében. A konfucianizmus ugyanis mindenekelőtt erkölcstan, amely feltétlen tisztességet, méltányossá­got, az emberek egymás iránti fele­lősségét követeli meg. Minden embert a saját szigorú bí­­rájának akar megtenni. Mondásai­nak egyik leghíresebbike így hang­zik: „Ha a népet rendeletekkel kor­mányozzák és büntetéseikkel tartják féken, akkor ki fogja játszani a bün­tetéseket, de a szégyent nem fogja ismerni. Ha erénnyel kormányozzák és a magatartás előírt szertartásai­val tartják féken, akkor ismerni fog­ja a szégyent, és mindig tisztességes lesz, nehogy saját lelkiismerete előtt szégyellje magát.” Hirdette továbbá, hogy a nemességet nem a származás és nem a hatalom vagy a vagyon adja, hanem a minél több tanulás. A helyes élet pedig az elfogadott, mindenkinek hasznos magatartás szertartásos követése. Ebben a sza­bályrendben egybeesik az er­kölcs és az illem. A megbotránkoz­tató viselkedés bűn a többiek ellen, de a kifejezett bűncselekvőtől ugyanolyan undorral fordulnak el, mint aki szemérmetlenül — szemet, fület, ízlést sértve — viselkedik. A mester nem szorult rá, hogy egykori fejedelmi ura segítse: aho­vá elment tanítani, ott szívesen lát­ták, mindenütt újabb tanítványok gyűltek körébe. Ezeket élőszóval ta­nította, és oktatásának lényegét, bölcs mondásait ezek írták le. Oly­kor egyenesen diktált nekik. Fel­jegyzéseiket állították össze a „Be­szélgetések és mondások” (kínaiul: Lun jü) című könyvbe, amely kez­dettől fogva alapja a konfucianiz­­musnak. Ez már alighanem együtt volt, amikor már idős korában ha­zatért szülővárosába, ahol nagy te­kintélyű iskolát nyitott a fejedelmi és nagyúri otthonokban működő szertartásvezetők számára. Ezek a körök ugyan fenntartással, nemegy­szer elutasítással fogadták a híres mester tanításait, amelyek lelkifur­dalásra és önmaguk előtti szégyen­kezésre késztették a helyzetük elő­nyeivel nem tisztességesen élőket, és ami veszedelmesebb, bíráló szem­pontokat és lehetőséget adtak min­denki számára — mégis olyan te­kintélye volt az iskolának, hogy a felső körök is igyekeztek oda járatni fiaikat. Aki pedig onnét kikerült, jól indult a további életútra, mert azokról tudták, hogy alaposan mű­velt emberek, alkalmasak az oly fontos szertartásvezetői méltóságra. Kung mester példaadóan méltányos volt tanítványaival is, de nem tűr­te a szorgalomhiányt, megkövetelte, hogy aki tanul, mindennap művel­tebb legyen, mint az előző napon. Halála után jó néhány könyvet tu­lajdonítottak neki. Ezeket sem ő ír­ta, de az ő tanainak vagy egyidejű, vagy nem sokkal későbbi összefog­lalásai voltak. Erkölcsi alapjai le­hettek akár egy vallásnak, akár egy kormányzási rendszernek. Igaz, a kínai államokat birodalomba egye­sítő első császár, Li Huang-ti i. e. 213-ban elégettette Kung Fu-ce könyveit, sértette az uralkodóra is érvényesnek hirdetett erkölcstan. De hamarosan kiderült, hogy a pat­riarchális önkényuralomnak is hasz­nos a magatartás fegyelmezett sza­bályozása, és a nagy tanító eszméi előbb hivatalos filozófiává, majd hi­vatalos vallássá váltak. Mint vallás évezredek alatt a nép legkülönbö­zőbb hiedelmeit szívta magába, az egykori tudós a köztudatban mind­inkább övezett mitikus alakká vált, hogy több mint kétezer évvel ké­sőbb kinyilvánított isten legyen be­lőle. Azóta őmaga már rég a meg­­dicsőült ősök árnyai közt bolyong­ván bizonnyal mindent megértő bölcs mosolyával vette ezt is tudo­másul. A konfucianizmus máig is élő ta­nítási rendszer, és sok száz millió ember vallása Kínában. Máig ható erejére jellemző, hogy a közelmúlt évtizedekben, a kínai „kulturális forradalom” eszmei zűrzavarában életveszélyes vitákat keltett Kung Fu-ce élő emlékezete: az elvakult műemlékrombolók az élő hagyo­mányt is meg akarták semmisíteni. De változhatnak az idők, jöhetnek­­múlhatnak viharok, sőt változhatnak a különböző hiteket kínáló világné­zetek . Kung mester emberséges erkölcstana túlél mindent. Aligha­nem azért, mert arra készteti az em­bereket, hogy legyenek önmaguk bí­rái... és tudjanak szégyenkezni, ha helytelenül cselekedtek. — Aligha­nem ez a legfontosabb felidéznivaló ennek az eszmének 250. évforduló­ján. HEGEDŰS GÉZA: A vallástalan vallásalapító Tandori Dezső: SZÓLÓ A szótlan, szóló utak, melyek nap mint nap visszatérnek, mintha jogaikat követelnék, ürügy volt rájuk valamikor egy emlék esélye, mely nem jut észbe, ni­ncs fogyatkozása, szótla­n, szóló utak, mert valami nincs másra még. A külső változások, ritkán, a helyek átmeneti szinte módosít­ja szótlan, szóló utakon, ahogy a benéző ki nem hagyna egyetlen állomást sem, s mik ezek, pincék, lépcsők, ajtók, megállók, sarkok, padok, üzletek, standok, parkok, kocsmák, újságosok, mik még, nagyjából végigment mindenen, madarak kerülgetése, ahogy észreveszi, itt és ott etetnek, egy-egy kutya, árak a zöldségesnél, minőségek a piacon, elhatározás, mit vigyen aznap haza. Hogyan közlekedjen. Napra nap, azon kapja magéit, hogy ugyanazt az utat teszi meg. A Bloomsburynek se adhatott mást! A Southampton Row, a Charing Cross, a St. James’ Street, a Shaftasbury Avenue, a Montague Place, a High Holborn. Szótlan, mert itthoni utcáit nem nevezi meg. Ez természetes. Az élőkre, jegyzi fel, áttevődött a hangsúly, lassan kikopik az elveszítettek fájdalma. Új életkori rekord közeledik, egy madáré­­itt, akiről kevesen tudnak, ahogy átszoktam én is a nevekről a nevekre, más nevek, ugyanazok a szóló utak, az érdeklődés — vagy érdektelenség — változatlanjai tartanak. Simor András: VÁNDORDAL Lidérc iszkol, levél törren, megmozdul az erdő. Jobbra, balra kémlel a szél, mint ember, esendő. Farkas támad a juhokra, vagy farkast a juhok ölnek, kinek halálát huhogja a bagoly, a nálunk bölcsebb, nem tudni most, csillagolta megint az éj, éjek éje. Fölképzelem csillagunkat dölyfölni az égre. 21

Next