Népszabadság, 1989. augusztus (47. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-26 / 201. szám

1989. augusztus 26., szombat NÉPSZABADSÁG - KÜLPOLITIKA - ÁLLÁSPONT Bonn: Nem csillapodik a menekültek hulláma (Folytatás az 1. oldalról.) problémákat is. Amikor a ma­gyarok nyugati határukon el­távolították a vasfüggönyt, egy lépést tettek a hideghá­borútól messzebb, a jószom­szédsághoz közelebb vivő úton. A müncheni Süddeutsche Zeitung hangsúlyozottan mél­tatja a humanitárius akció, a magyar hatóságok magatartá­sának jelentőségét, emlékez­tetve arra, hogy mindezzel a probléma korántsem oldódott meg. Tekintettel az NDK-ra, Magyarország nem nyújthatott többet, mint a Vöröskereszt­megoldás. De a határokon va­ló tömeges napi jellegű mene­külés zavart okoz az ország­nak. Hosszú távon a legegy­szerűbb megoldás a Magyar­­ország és az NSZK közötti vízumkényszer eltörlése len­ne. Mihamarabb meg kellene nyerni ehhez a gondolathoz a Közös Piacot. Győri Sándor : A két német állam között az NDK állampolgárainak tör­vénytelen kiutazása nyomán kialakult helyzet egyre sürge­tőbbé teszi, hogy az NDK és az NSZK kapcsolatait nemzet­közi jogi alapra helyezzék, az NSZK tartsa tiszteletben az NDK-állampolgárság intézmé­nyét. Jurij Gremitszkih szov­jet külügyi szóvivő pénteki moszkvai sajtótájékoztatóján utalt rá, hogy az NDK-állam­­polgárok egy része az illegális kiutazásra a szocialista orszá­gok nyugatnémet nagykövetsé­geit használja fel. Ez érthetet­len akkor, amikor évente öt­millió keletnémet állampolgár utazik az NSZK-ba, és közöt­tük több tízezer évente állan­dó áttelepülési engedélyt is kap — mondta. — Az sem vi­lágos, hogy a nyugatnémet nagykövetségek milyen jogon veszik oltalmukba ezeket a tá­vozni kívánókat, és miért lát­ják el őket nyugatnémet útle­véllel. Jurij Gremitszkih hangsú­lyozta, szerinte ennek hátteré­ben az a múltban kialakult szokás áll, hogy az NSZK a vele normális államközi kap­csolatiban álló, szuverén NDK állampolgárainak érdekvédel­mét is kisajátítja. * A nyugati határszakaszon kialakult helyzet miatt a ha­tárőrség kérésére a munkás­őrök is segítenek a Magyar Népköztársaság államhatárá­nak őrzésében. Szabad idejük­ben elsősorban szombaton és vasárnap teljesítenek főként járőrszolgálatot a határőrök­kel együtt az illegális határ­sértések megakadályozására. Vas megyében például a szom­bathelyi és a kőszegi egység­ből eddig 38 raj járőrözött az utóbbi hetekben. Győr-Sopron megyében 244 soproni és ka­puvári munkásőr kapcsolódott be eddig a határőrség munká­jának segítésébe, alkalmanként nyolcórás szolgálattal. A munkásőrség együttműködik a Vám- és Pénzügyőrséggel is többek között abban, hogy a külföldi állampolgárok által a határon elhagyott gépjármű­veket saját objektumaiban őrzi, a fosztogatások, a lopá­sok megelőzése érdekében. A munkásőrök e hét végén is szolgálatba állnak a nyugati határszakaszon. (MTI) A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának szerepe a 101-ek ügyében A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága „technikai jellegű se­gítségnyújtásának” minősítette azt a módszert, hogy az NSZK budapesti nagykövetségéről 101 NDK-állampolgár a szervezet útlevelével távozhatott Ausztriá­ba. Jürg Bischoff, a Nemzetközi Bizottság szóvivője csütörtökön Genfben kijelentette, hogy ez az eljárás csak Európában szokat­lan. A szervezet mindennapos tevékenységéhez tartozik uta­zási igazolványok kiállítása ér­vényes papírokkal nem rendel­kező, de utazni kívánó egyének számára. A Vöröskereszt több mint negyven éve nyújt ilyen szolgál­tatást. Az útleveleket azonban csak akkor állítja ki, ha ezzel mindkét ország - ahonnan tá­voznak, és ahova utaznak - egyetért. (DPA). A fenti hír kapcsán fordul­tunk dr. Alföldi Árpádhoz, a Magyar Vöröskereszt főtitkár­helyetteséhez további infor­mációért. — Mindenekelőtt azt szeret­ném elmondani, hogy tévesen hívják ezeket az úti okmányo­kat „vöröskeresztes útlevél­nek”. Hivatalos nevük ugyan­is a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának (Genf) Útiok­­mánya, angolul Travel Docu­ment. Vagyis egyáltalán nem útlevél. Az intézmény egyéb­ként 1945 óta létezik, s eddig félmillió embernek segített megoldani határátlépési ne­hézségeit. — Kik folyamodhatnak a Vöröskereszt Nemzetközi Bi­zottságához segítségért? — Olyan személyek, akik­nek az egyik országból a má­sikba való átjutását bizonyos okok akadályozzák. Az ok­mánynak az illető személyi adatain kívül tartalmaznia kell a befogadó ország vízu­mát, valamint a kiutazási en­gedélyt is. — Tavaly például hányan vehették igénybe ezt a lehető­séget? — A pontos statisztika sze­rint 3202-en, főként afgánok, etiópok, irániak és vietnami­ak. Európában az utóbbi év­tizedekben ritkább esetben volt szükség erre a megoldásra. — A magyar gyakorlatban mennyire gyakori a határát­lépésnek ez a módja? — Mi korábban legfeljebb egy-egy — mindig szigorúan egyedi alapon elbírált — eset­ben használtuk ezt a megol­dást. Legutóbb a hazánk szó­fiai nagykövetségére menekült tizenkét erdélyi magyar ese­tében került sor ilyen úti ok­mányok kiállítására. Ezekkel utaztak a menekültek Bécsbe, majd onnan újabb ilyen do­kumentumokkal Budapestre. Eddig ebben az évben hét ro­mán állampolgárságú személy kapott vöröskeresztes úti ok­mányt. — Így utólag elmondaná, hogyan utaztak el az NDK- állampolgárok az NSZK bu­dapesti nagykövetségéről? — Miután az illetékes ma­gyar és külföldi szervek egyezségre jutottak az ügy­ben, a Vöröskereszt Nemzet­közi Bizottsága vállalkozott rá, hogy segítséget nyújtson a probléma megoldásához. Ma­gyarországra érkezett munka­társainak a Magyar Vöröske­reszt adott technikai jellegű támogatást és teremtette meg a kapcsolatot a magyar szer­vekkel is. A részletek egyez­tetése után éjszaka jelentek meg az NDK-állampolgárok­­nak menedéket nyújtó épüle­teknél, és részletes felvilágo­sítást adtak a lehetőségről. Ezután szigorúan négyszem­közti beszélgetéseken győződ­tek meg arról, hogy az érin­tettek elhatározása szilárd és önkéntes. A szállítóeszközök csak ezt követően vitték őket a felszállásra kész repülőgép­hez. Én hajnali háromnegyed négykor kaptam értesítést a repülőgép fedélzetén lévő genfi kollégáimtól arról, hogy minden rendben lezajlott. Horváth Gábor Nyilatkozik a határőrség A Népszabadságban augusz­tus 24-én Még mindig pár lé­pés a határ című megjelent interjúban a BM Határőrség egyik vezetője arról is szólt, hogy különböző hazai és nem­zetközi szervezetek autóbuszo­kat bérelnek, így szállítanak le NDK-állampolgárokat a határ­ra és nyújtanak nekik segítsé­get ahhoz, hogy illegálisan hagyják el az országot. A kér­désre adott válasz — misze­rint ilyen szervezet lehet-e a Máltai Szeretetszolgálat — félreérthető volt, egyértelműen nem zárta ki ezt a lehetőséget, annak alapján, hogy az előző napon a Máltai Szeretetszol­gálatra hivatkozva és annak nevével visszaélve béreltek ilyen célra autóbuszokat. A Máltai Szeretetszolgálat hu­mánus missziója közmegbecsü­lésnek örvend, tevékenységét mi is ismerjük és becsüljük, ezért őszintén sajnáljuk, hogy a félreérthető kijelentés a szervezetet rossz színben tün­tette fel. BM Határőrség Országos Parancsnoksága ­ HISZIK IS, NEM IS .­ Íme, egy kivonat a pén­teki Mai Nap tudósításából az NDK-menekü­ltek elfo­gásáról az osztrák-magyar határszélről: „Nagy lö­völdözés kezdődött, majd verekedés. A határőrök ütöttek mindenkit, akit ér­tek, ököllel, gumibottal csépelték a népet. Volt, aki mintha pályán lenne, rúg­­dosott. Amikor már össze­pofozták a menekülőket, mindenkit letérdeltettek. Egy fiatal lány vonakodott, lassan térdelt le. A határ­őr ideges lett, a térdéhez egészen közel a földbe lőtt. A lőszer göröngyöt vágott a levegőbe, a lány térde és a válla is megsérült. A me­nekülőket buszra, kocsikba hajtották, mint a barmokat. Ez történt." Mindezt a Mai Napnak egy „izgatott telefonáló” je­lentette. A tudósítás szerint „hisszük is, nem is a híre­ket — az ember annyi csúf­ságot hall." Igaz, a lap köz­li a határőrség illetékesé­nek kategorikus cáfolatát is: nem volt sem lövöldözés, sem térdeltetés, sem sérü­lés. Az olvasó azonban azt gondolhatja: nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Ha egyszer egy újságot tel­jes bizonyossággal, nem tu­dom, milyen szándékkal félrevezetett egy névtelen telefonáló, akkor nem szok­ta közölni a „hírt”. Most mégis közölte a beteges fantázia e termékét. Érthe­tetlennek, ízléstelennek és megdöbbentőnek tartjuk ezt az eljárást: idegennek a fe­lelős, kritikus tájékoztatás szellemétől. Határőreink, ezek a „kiskatonák”, akik igen nehéz feltételek közt humánus és tisztességes mó­don látják el feladatukat, miközben nemegyszer éle­tüket is veszélyeztetik a határ felé száguldó gépko­csik, nem ezt érdemlik. V. P. A moszkvai bürokrata apparátus az észt sztrájkok mögött? Észt értelmiségiek sajtóértekezlete ( MOSZKVAI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Pénteken az észt képvisele­ten a balti állam vezető ér­telmiségeinek egy csoportja sajtóértekezletet tartott. Ha­tározottan bírálták az orosz nyelvű lakosság egy részét tö­mörítő Intermozgalmat, a múlt hetek sztrájkjának a szervezőit. A sztrájk elsősor­ban a Legfelsőbb Tanácsban akkor első olvasásban tárgyalt észt gazdasági önelszámolási koncepció elleni erők fellépé­sét jelentette — hangzott el. Ezek az erők, a Moszkvának alárendelt, a minisztériumi, főhatósági bürokrata appará­tus elemei abban érdekeltek, hogy megtorpedózzák az észt önelszámolást, a gazdasági­politikai önállósodást, a na­gyobb függetlenség megszer­zésére irányuló tallinni akció­kat, megtartsák az Észtor­szágban működő nagyvállala­tokat a Moszkvától való köz­vetlen függésben. Elhangzott, hogy a sztrájk, amelyben kizárólag a Moszk­vának közvetlenül alárendelt néhány nagyvállalat (orosz igazgatókkal, zömében orosz munkásokkal) mintegy har­mincezer alkalmazottja vett részt, 25—30 millió rubeles kárt okozott az ország népgaz­daságának. Az Ein Poldroos, az észt KB irodájának pót­tagja, a köztársaság képzőmű­vész-szövetségének elnöke részvételével tartott sajtóér­tekezleten elmondták: a moszkvai központ, a miniszté­riumok jóváhagyása nélkül nem sztrájkolhatott volna né­hány észt ágazat (például a vasút). Mindemögött a kon­zervatív, a régi struktúrához ragaszkodó, annak meglété­hez létérdekeikkel kötődő csoportokat, az Intermozgal­­mat látják, amely ezt a bo­nyolult konfliktusforrást az észt és az orosz nemzetiségű­ek viszályára igyekszik redu­kálni, s ezzel elterelni a fi­gyelmet a valós helyzetről. Az új észt újságíró-szövet­ség elnöke, Maert Muur hatá­rozottan visszautasította azo­kat a kísérleteket, amelyekkel úgy akarják föltüntetni Észt­országot, mint olyan államot, amely ki akar lépni a Szovjet­unió kötelékéből. Beszélt ar­ról, hogy a központi szovjet sajtó egy része másfél hónap­ja valóságos sajtóháborút vív Észtországgal, amelynek lát­tán Tallinnban megkérdik: vajon egyesek a központi saj­tószerveknél miért akarják annyira, hogy Észtország ki­lépjen a Szovjetunióból? Bí­rálta a moszkvai sajtót, amely­nek egyes részei Észtországról írva, kizárólag a (moszkvai központi, minisztériumi-ál­lami) bürokrata apparátus ér­dekeit kiszolgáló, úgynevezett Észt Sztrájkbizottság adataira támaszkodnak cikkeikben. Ezek között különösen heve­sen kritizálta az orosz föde­ráció írószövetsége vezetősé­gének egy, Észtországról szóló dokumentumát, amelyet Nyi­­na Andrejevna-stílusban, a sztálinisták által készítettnek minősített. Ern Poldroos „mí­tosznak” bélyegezte Észtor­szágban az észtek és az oro­szok ellentéteiről terjesztette­ket. Dunai Péter Kudarc a Kambodzsa-konferencián? A francia külügyminisztérium pénteken hivatalosan bejelen­tette, hogy hétfőn Párizsban összeül a nemzetközi Kam­­bodzsa-konferencia záró, mi­niszteri szintű szakasza. Lehetséges azonban, hogy néhány vezető nagyhatalom külügyminisztere, így Eduard Sevardnadze szovjet és James Baker amerikai külügyminisz­ter nem vesz részt személye­sen. Párizsba érkezett viszont már pénteken Hun Sen kam­bodzsai kormányfő és Nguyen Co Thach vietnami külügymi­niszter. Bár a tanácskozásról kiszivárgott hírek szerint a bizottságokban változatlanul nem sikerült még megegyezés­re jutni számos kérdésben (mindenekelőtt az eljövendő és a választásokig hivatalban maradó kormány összetételé­ben, a vörös khmerek képvi­seletében) a közvetítési kísér­letek szinte szünet nélkül folytatódnak. Legújabban ál­lítólag a Délkelet-Ázsiai Or­szágok Szervezetéhez, az ASEAN-hoz tartozó országok terjesztettek elő kompromisz­­szumos javaslatot, amelyről csütörtökön a kambodzsai el­lenzék vezetőjével, Norodom Szihanukkal tárgyaltak. Köz­ben Roland Dumas francia külügyminiszter, a konferen­cia társelnöke az ENSZ Biz­tonsági Tanácsa állandó tag­államainak a konferencián részvevő küldöttségei vezetői­vel tanácskozott. A párizsi Le Figaro pénteki jelentése szerint Franciaor­szág megpróbálja elhárítani az értekezlet kudarcát, de diplomáciai forrásokra hivat­kozva a cikk úgy vélekedik, hogy az csak csodával sikerül­het. A Liberation ennek ma­gyarázatát abban adja meg, hogy „a vörös khmerek meg­torpedózták a bizottságok munkáját”. (MTI) Pillantás a hídról Vadonatújnak nem mondható, de mégiscsak érvényes retorikánkban: híd vagyunk. Nem rés, nem bástya, hanem híd a Nyugat és Kelet között. Pontosabban az ókori gö­rögségből származtatható társadalomfejlődés során kiala­kult mozgékony, karcsú Európa, valamint a bizánci és az ázsiai kultúrák lomha, testes világa között. Sajnos ez a híd egyelőre inkább csak gondolati, sem­mint valóságos, és Malraux szerint az eszmék nem arra valók, hogy gondoljuk, hanem hogy átéljük őket. De ugyanakkor az is tagadhatatlan: erős képzelőerő nélkül még soha, sehol nem emeltek merész ívelésű hidakat. Nyers Rezső mondta még sok esztendővel a fordulat előtt: „Gúzsba kötve nem lehet táncolni.” Ezért ne becsülje alá senki, hogy legalább a fantáziánk szabadult ki a gúzsból, amibe egyáltalán nem saját jószántunkból köttetett. Mert ez is valami. Méghozzá egyáltalán nem csekélység. A tánchoz ugyan még kevés, de az álmodáshoz már nem, és álmok nélkül nincs valamirevaló emberi élet. S most vessünk egy pillantást a tájra erről a képze­letbeli hídról! Amott látható egy vasúti szerelvény, európai színvo­nalúnak egyáltalán nem mondható, a keleti határain­kon túli, ködbe vesző, irdatlan kiterjedésű területek meny­­nyiségi igényeihez viszonyítva nevetségesen csekély ipari termékkel megrakodva. Rakományainak előállításához konvertibilis valutát is költenünk kellett, ami — sok egyébtől eltekintve — növeli a dollárelszámolású kül­kereskedelmi hiányunkat, mivel az ezért kapott fizetőesz­köz sajnos még nem konvertibilis. S mindezenközben a képzelet hídjának korlátjához dőlve, lelki szemeink előtt hallatlan forgalom zajlik rajta mindkét irányban, ami­ből sok és jogos hasznunk származik. Csakhogy ez a híd — minthogy képzeletbeli — egyelőre átkozottul csendes. Dermesztően néma, és nem lehet tudni, mikor népesül be. Innét a magasból sok minden jól kivehető. Amott például eszméket és virágokat tranzitál néhány ifjú in­ternacionalista érzelmű honfitársunk oda, ahová koráb­ban „testvéri tankok” indultak a többi között innét is. Félreértés ne essék: nem Guernica, amit látunk, nem a „soknyelvű, egyszívű brigád” élethalál­ küzdelme, hanem egy olyan tüntetés, amelyen idehaza háborítatlanul, min­den különösebb kockázat nélkül részt vehetnének. Csak­hogy nincsenek idehaza. Mások a törvények, mások a kockázatok. Ezek a fiatalok kétségtelenül a képzelet merész ívelésű hídját akarták igénybe venni, de csak azt használhatták, ami a rendelkezésükre állt. Megint másfelé fordulva észrevehetjük, hogy férfiak és nők afféle alkalmi pontonhídnak próbálnak használni minket, miközben — óriási diplomáciai bonyodalmakat és fatális halált is okozva — német területekről ugyan­csak német területekre igyekeznek. Az álompillérű híd­ról szemlélve van ebben valami felfoghatatlan, de sajnos a valóság nem ezen utazik, s mi erről tekingetve leg­feljebb csak riadtan integetünk, hogy uramisten, mi lesz még ebből, majd megkönnyebbült sóhajjal nyugtázzuk a humanitárius hatalmi jószolgálatokat. És van határunk, amelyet a túloldalon szögesdróttal próbálnak elreteszelni. De az emberáradat valahogy áttör ezeken a zárakon is. Ha csak magyarok lennének, még hihetnék, hogy csupán a nemzeti összetartozás hajtja őket. De nem, jönnek mások is, s ha másért nem, akkor már ezért is teljesen nyilvánvaló: európai létre vágynak nálunk, akiktől ez még legalább olyan messze van, mint tőlük mi, noha karnyújtásnyira mindkét határ. Álomhíd nélkül mindez nem lenne. De vajorít, így­­épül-e belőle az igazi? S ha egyszer ez is bekövetkezte a világ mennyire értékeli majd az álomhídverők egyáltalán nem kockázatmentes, a maga nemében gigászi vállalko­zását? Vagy lehet, hogy addigra egészen másutt vezetnek majd a fő közlekedési vonalak a Nyugat és a Kelet kö­zött? Egyszersmind a feledés homályába burkolva heroi­kus erőfeszítéseink javát? Akárhogyan is, mi erre a hídra legalább gondolat­ban felkapaszkodtunk, s egyelőre nagyobb szédületek nem fogtak el bennünket. Fodor Gábor Diplomácia vagy hangerő­? Meg lehet érteni azoknak az elkeseredését, akik tilta­koznak Deutsch Tamás és Kerényi Gábor folytatódó fog­va tartása ellen. Szintúgy meg lehet érteni a budapesti éhségsztrájkolók érzelmeit. Hadd reméljük, hogy a cseh­szlovák hatóságok mielőbb humánus döntést hoznak, a törvény betűje és szelleme mellett figyelembe veszik el­határozásuk határaikon túlsugárzó következményeit. Ez az ő felelősségük. Nem volna azonban helyes hallgatnunk a saját fele­lősségünkről. A külügyminiszter tegnapi nyilatkozata po­litikai bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor aláhúzta: hozzánk hasonlóan más országok sem veszik szívesen a politikájukba való külső beavatkozást. Azoknak, akik ennek ellenére nem engedélyezett politikai demonstrá­ción vesznek részt, számolniuk kell a várható következ­ménnyel. A kialakult helyzetben a magyar diplomácia a nemzet iránti elkötelezettségét bizonyítva, elismerésre méltó energiával arra összpontosította erőfeszítéseit, hogy elérje a fogva tartott magyarok szabadon bocsátását, meg­elégedéssel kell azt nyugtáznunk, hogy kilenc fiatalember közül hét már hazatérhetett szeretteihez. Célszerű arra törekednünk, hogy azt, ami történt, értelmesen és valódi jelentőségének megfelelően értékeljük. A magyar—csehszlovák kapcsolatokban nem a jel­zők eszkalációjára van szükség. Nem túl szerencsés pél­dául az újabb Vencel térre irányuló utazások kilátásba helyezése. Félő, hogy Deutsch Tamásnak és Kerényi Györgynek sem használna ez. Célszerűbb lenne a nem­zeti érdek előtérbe helyezése. Ez nem jelenti azt, hogy hivatalból helyeseljük a prágai rendőrség eljárását, vagy hogy saját álláspontunkat a vízlépcső ügyében az övéké­hez igazítsuk. Egyáltalán nem. De igenis jelenti azt, hogy a feszültségeket csökkenteni igyekszünk és megőrizzük azt a jószomszédi együttműködést, amely Csehszlovákiá­val kialakult. Erre nekünk nem kevésbé van szükségünk, mint Csehszlovákiának. Korszerű diplomáciának egy, a korábbinál bonyolul­tabb helyzetben, amikor a szövetségi rendszeren belül nyíltan is felmerülhetnek nézeteltérések, csak a problé­mák rendezése és nem azok elmélyítése lehet a célja. A mérce pedig nem lehet más, mint az eredményesség. Ez utóbbit pedig — nem vonva kétségbe senki jó szándékát — az állhatatos, következetes és csendes diplomácia esetenként talán jobban szolgálja, mint a látványosság­ra törekvő gesztusok és a maximálisra csavart hangerő. Vajda Péter

Next