Népszabadság, 1989. augusztus (47. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám
1989. augusztus 26., szombat NÉPSZABADSÁG - KÜLPOLITIKA - ÁLLÁSPONT Bonn: Nem csillapodik a menekültek hulláma (Folytatás az 1. oldalról.) problémákat is. Amikor a magyarok nyugati határukon eltávolították a vasfüggönyt, egy lépést tettek a hidegháborútól messzebb, a jószomszédsághoz közelebb vivő úton. A müncheni Süddeutsche Zeitung hangsúlyozottan méltatja a humanitárius akció, a magyar hatóságok magatartásának jelentőségét, emlékeztetve arra, hogy mindezzel a probléma korántsem oldódott meg. Tekintettel az NDK-ra, Magyarország nem nyújthatott többet, mint a Vöröskeresztmegoldás. De a határokon való tömeges napi jellegű menekülés zavart okoz az országnak. Hosszú távon a legegyszerűbb megoldás a Magyarország és az NSZK közötti vízumkényszer eltörlése lenne. Mihamarabb meg kellene nyerni ehhez a gondolathoz a Közös Piacot. Győri Sándor : A két német állam között az NDK állampolgárainak törvénytelen kiutazása nyomán kialakult helyzet egyre sürgetőbbé teszi, hogy az NDK és az NSZK kapcsolatait nemzetközi jogi alapra helyezzék, az NSZK tartsa tiszteletben az NDK-állampolgárság intézményét. Jurij Gremitszkih szovjet külügyi szóvivő pénteki moszkvai sajtótájékoztatóján utalt rá, hogy az NDK-állampolgárok egy része az illegális kiutazásra a szocialista országok nyugatnémet nagykövetségeit használja fel. Ez érthetetlen akkor, amikor évente ötmillió keletnémet állampolgár utazik az NSZK-ba, és közöttük több tízezer évente állandó áttelepülési engedélyt is kap — mondta. — Az sem világos, hogy a nyugatnémet nagykövetségek milyen jogon veszik oltalmukba ezeket a távozni kívánókat, és miért látják el őket nyugatnémet útlevéllel. Jurij Gremitszkih hangsúlyozta, szerinte ennek hátterében az a múltban kialakult szokás áll, hogy az NSZK a vele normális államközi kapcsolatiban álló, szuverén NDK állampolgárainak érdekvédelmét is kisajátítja. * A nyugati határszakaszon kialakult helyzet miatt a határőrség kérésére a munkásőrök is segítenek a Magyar Népköztársaság államhatárának őrzésében. Szabad idejükben elsősorban szombaton és vasárnap teljesítenek főként járőrszolgálatot a határőrökkel együtt az illegális határsértések megakadályozására. Vas megyében például a szombathelyi és a kőszegi egységből eddig 38 raj járőrözött az utóbbi hetekben. Győr-Sopron megyében 244 soproni és kapuvári munkásőr kapcsolódott be eddig a határőrség munkájának segítésébe, alkalmanként nyolcórás szolgálattal. A munkásőrség együttműködik a Vám- és Pénzügyőrséggel is többek között abban, hogy a külföldi állampolgárok által a határon elhagyott gépjárműveket saját objektumaiban őrzi, a fosztogatások, a lopások megelőzése érdekében. A munkásőrök e hét végén is szolgálatba állnak a nyugati határszakaszon. (MTI) A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának szerepe a 101-ek ügyében A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága „technikai jellegű segítségnyújtásának” minősítette azt a módszert, hogy az NSZK budapesti nagykövetségéről 101 NDK-állampolgár a szervezet útlevelével távozhatott Ausztriába. Jürg Bischoff, a Nemzetközi Bizottság szóvivője csütörtökön Genfben kijelentette, hogy ez az eljárás csak Európában szokatlan. A szervezet mindennapos tevékenységéhez tartozik utazási igazolványok kiállítása érvényes papírokkal nem rendelkező, de utazni kívánó egyének számára. A Vöröskereszt több mint negyven éve nyújt ilyen szolgáltatást. Az útleveleket azonban csak akkor állítja ki, ha ezzel mindkét ország - ahonnan távoznak, és ahova utaznak - egyetért. (DPA). A fenti hír kapcsán fordultunk dr. Alföldi Árpádhoz, a Magyar Vöröskereszt főtitkárhelyetteséhez további információért. — Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy tévesen hívják ezeket az úti okmányokat „vöröskeresztes útlevélnek”. Hivatalos nevük ugyanis a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának (Genf) Útiokmánya, angolul Travel Document. Vagyis egyáltalán nem útlevél. Az intézmény egyébként 1945 óta létezik, s eddig félmillió embernek segített megoldani határátlépési nehézségeit. — Kik folyamodhatnak a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságához segítségért? — Olyan személyek, akiknek az egyik országból a másikba való átjutását bizonyos okok akadályozzák. Az okmánynak az illető személyi adatain kívül tartalmaznia kell a befogadó ország vízumát, valamint a kiutazási engedélyt is. — Tavaly például hányan vehették igénybe ezt a lehetőséget? — A pontos statisztika szerint 3202-en, főként afgánok, etiópok, irániak és vietnamiak. Európában az utóbbi évtizedekben ritkább esetben volt szükség erre a megoldásra. — A magyar gyakorlatban mennyire gyakori a határátlépésnek ez a módja? — Mi korábban legfeljebb egy-egy — mindig szigorúan egyedi alapon elbírált — esetben használtuk ezt a megoldást. Legutóbb a hazánk szófiai nagykövetségére menekült tizenkét erdélyi magyar esetében került sor ilyen úti okmányok kiállítására. Ezekkel utaztak a menekültek Bécsbe, majd onnan újabb ilyen dokumentumokkal Budapestre. Eddig ebben az évben hét román állampolgárságú személy kapott vöröskeresztes úti okmányt. — Így utólag elmondaná, hogyan utaztak el az NDK- állampolgárok az NSZK budapesti nagykövetségéről? — Miután az illetékes magyar és külföldi szervek egyezségre jutottak az ügyben, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága vállalkozott rá, hogy segítséget nyújtson a probléma megoldásához. Magyarországra érkezett munkatársainak a Magyar Vöröskereszt adott technikai jellegű támogatást és teremtette meg a kapcsolatot a magyar szervekkel is. A részletek egyeztetése után éjszaka jelentek meg az NDK-állampolgároknak menedéket nyújtó épületeknél, és részletes felvilágosítást adtak a lehetőségről. Ezután szigorúan négyszemközti beszélgetéseken győződtek meg arról, hogy az érintettek elhatározása szilárd és önkéntes. A szállítóeszközök csak ezt követően vitték őket a felszállásra kész repülőgéphez. Én hajnali háromnegyed négykor kaptam értesítést a repülőgép fedélzetén lévő genfi kollégáimtól arról, hogy minden rendben lezajlott. Horváth Gábor Nyilatkozik a határőrség A Népszabadságban augusztus 24-én Még mindig pár lépés a határ című megjelent interjúban a BM Határőrség egyik vezetője arról is szólt, hogy különböző hazai és nemzetközi szervezetek autóbuszokat bérelnek, így szállítanak le NDK-állampolgárokat a határra és nyújtanak nekik segítséget ahhoz, hogy illegálisan hagyják el az országot. A kérdésre adott válasz — miszerint ilyen szervezet lehet-e a Máltai Szeretetszolgálat — félreérthető volt, egyértelműen nem zárta ki ezt a lehetőséget, annak alapján, hogy az előző napon a Máltai Szeretetszolgálatra hivatkozva és annak nevével visszaélve béreltek ilyen célra autóbuszokat. A Máltai Szeretetszolgálat humánus missziója közmegbecsülésnek örvend, tevékenységét mi is ismerjük és becsüljük, ezért őszintén sajnáljuk, hogy a félreérthető kijelentés a szervezetet rossz színben tüntette fel. BM Határőrség Országos Parancsnoksága HISZIK IS, NEM IS . Íme, egy kivonat a pénteki Mai Nap tudósításából az NDK-menekültek elfogásáról az osztrák-magyar határszélről: „Nagy lövöldözés kezdődött, majd verekedés. A határőrök ütöttek mindenkit, akit értek, ököllel, gumibottal csépelték a népet. Volt, aki mintha pályán lenne, rúgdosott. Amikor már összepofozták a menekülőket, mindenkit letérdeltettek. Egy fiatal lány vonakodott, lassan térdelt le. A határőr ideges lett, a térdéhez egészen közel a földbe lőtt. A lőszer göröngyöt vágott a levegőbe, a lány térde és a válla is megsérült. A menekülőket buszra, kocsikba hajtották, mint a barmokat. Ez történt." Mindezt a Mai Napnak egy „izgatott telefonáló” jelentette. A tudósítás szerint „hisszük is, nem is a híreket — az ember annyi csúfságot hall." Igaz, a lap közli a határőrség illetékesének kategorikus cáfolatát is: nem volt sem lövöldözés, sem térdeltetés, sem sérülés. Az olvasó azonban azt gondolhatja: nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Ha egyszer egy újságot teljes bizonyossággal, nem tudom, milyen szándékkal félrevezetett egy névtelen telefonáló, akkor nem szokta közölni a „hírt”. Most mégis közölte a beteges fantázia e termékét. Érthetetlennek, ízléstelennek és megdöbbentőnek tartjuk ezt az eljárást: idegennek a felelős, kritikus tájékoztatás szellemétől. Határőreink, ezek a „kiskatonák”, akik igen nehéz feltételek közt humánus és tisztességes módon látják el feladatukat, miközben nemegyszer életüket is veszélyeztetik a határ felé száguldó gépkocsik, nem ezt érdemlik. V. P. A moszkvai bürokrata apparátus az észt sztrájkok mögött? Észt értelmiségiek sajtóértekezlete ( MOSZKVAI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Pénteken az észt képviseleten a balti állam vezető értelmiségeinek egy csoportja sajtóértekezletet tartott. Határozottan bírálták az orosz nyelvű lakosság egy részét tömörítő Intermozgalmat, a múlt hetek sztrájkjának a szervezőit. A sztrájk elsősorban a Legfelsőbb Tanácsban akkor első olvasásban tárgyalt észt gazdasági önelszámolási koncepció elleni erők fellépését jelentette — hangzott el. Ezek az erők, a Moszkvának alárendelt, a minisztériumi, főhatósági bürokrata apparátus elemei abban érdekeltek, hogy megtorpedózzák az észt önelszámolást, a gazdaságipolitikai önállósodást, a nagyobb függetlenség megszerzésére irányuló tallinni akciókat, megtartsák az Észtországban működő nagyvállalatokat a Moszkvától való közvetlen függésben. Elhangzott, hogy a sztrájk, amelyben kizárólag a Moszkvának közvetlenül alárendelt néhány nagyvállalat (orosz igazgatókkal, zömében orosz munkásokkal) mintegy harmincezer alkalmazottja vett részt, 25—30 millió rubeles kárt okozott az ország népgazdaságának. Az Ein Poldroos, az észt KB irodájának póttagja, a köztársaság képzőművész-szövetségének elnöke részvételével tartott sajtóértekezleten elmondták: a moszkvai központ, a minisztériumok jóváhagyása nélkül nem sztrájkolhatott volna néhány észt ágazat (például a vasút). Mindemögött a konzervatív, a régi struktúrához ragaszkodó, annak meglétéhez létérdekeikkel kötődő csoportokat, az Intermozgalmat látják, amely ezt a bonyolult konfliktusforrást az észt és az orosz nemzetiségűek viszályára igyekszik redukálni, s ezzel elterelni a figyelmet a valós helyzetről. Az új észt újságíró-szövetség elnöke, Maert Muur határozottan visszautasította azokat a kísérleteket, amelyekkel úgy akarják föltüntetni Észtországot, mint olyan államot, amely ki akar lépni a Szovjetunió kötelékéből. Beszélt arról, hogy a központi szovjet sajtó egy része másfél hónapja valóságos sajtóháborút vív Észtországgal, amelynek láttán Tallinnban megkérdik: vajon egyesek a központi sajtószerveknél miért akarják annyira, hogy Észtország kilépjen a Szovjetunióból? Bírálta a moszkvai sajtót, amelynek egyes részei Észtországról írva, kizárólag a (moszkvai központi, minisztériumi-állami) bürokrata apparátus érdekeit kiszolgáló, úgynevezett Észt Sztrájkbizottság adataira támaszkodnak cikkeikben. Ezek között különösen hevesen kritizálta az orosz föderáció írószövetsége vezetőségének egy, Észtországról szóló dokumentumát, amelyet Nyina Andrejevna-stílusban, a sztálinisták által készítettnek minősített. Ern Poldroos „mítosznak” bélyegezte Észtországban az észtek és az oroszok ellentéteiről terjesztetteket. Dunai Péter Kudarc a Kambodzsa-konferencián? A francia külügyminisztérium pénteken hivatalosan bejelentette, hogy hétfőn Párizsban összeül a nemzetközi Kambodzsa-konferencia záró, miniszteri szintű szakasza. Lehetséges azonban, hogy néhány vezető nagyhatalom külügyminisztere, így Eduard Sevardnadze szovjet és James Baker amerikai külügyminiszter nem vesz részt személyesen. Párizsba érkezett viszont már pénteken Hun Sen kambodzsai kormányfő és Nguyen Co Thach vietnami külügyminiszter. Bár a tanácskozásról kiszivárgott hírek szerint a bizottságokban változatlanul nem sikerült még megegyezésre jutni számos kérdésben (mindenekelőtt az eljövendő és a választásokig hivatalban maradó kormány összetételében, a vörös khmerek képviseletében) a közvetítési kísérletek szinte szünet nélkül folytatódnak. Legújabban állítólag a Délkelet-Ázsiai Országok Szervezetéhez, az ASEAN-hoz tartozó országok terjesztettek elő kompromiszszumos javaslatot, amelyről csütörtökön a kambodzsai ellenzék vezetőjével, Norodom Szihanukkal tárgyaltak. Közben Roland Dumas francia külügyminiszter, a konferencia társelnöke az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagállamainak a konferencián részvevő küldöttségei vezetőivel tanácskozott. A párizsi Le Figaro pénteki jelentése szerint Franciaország megpróbálja elhárítani az értekezlet kudarcát, de diplomáciai forrásokra hivatkozva a cikk úgy vélekedik, hogy az csak csodával sikerülhet. A Liberation ennek magyarázatát abban adja meg, hogy „a vörös khmerek megtorpedózták a bizottságok munkáját”. (MTI) Pillantás a hídról Vadonatújnak nem mondható, de mégiscsak érvényes retorikánkban: híd vagyunk. Nem rés, nem bástya, hanem híd a Nyugat és Kelet között. Pontosabban az ókori görögségből származtatható társadalomfejlődés során kialakult mozgékony, karcsú Európa, valamint a bizánci és az ázsiai kultúrák lomha, testes világa között. Sajnos ez a híd egyelőre inkább csak gondolati, semmint valóságos, és Malraux szerint az eszmék nem arra valók, hogy gondoljuk, hanem hogy átéljük őket. De ugyanakkor az is tagadhatatlan: erős képzelőerő nélkül még soha, sehol nem emeltek merész ívelésű hidakat. Nyers Rezső mondta még sok esztendővel a fordulat előtt: „Gúzsba kötve nem lehet táncolni.” Ezért ne becsülje alá senki, hogy legalább a fantáziánk szabadult ki a gúzsból, amibe egyáltalán nem saját jószántunkból köttetett. Mert ez is valami. Méghozzá egyáltalán nem csekélység. A tánchoz ugyan még kevés, de az álmodáshoz már nem, és álmok nélkül nincs valamirevaló emberi élet. S most vessünk egy pillantást a tájra erről a képzeletbeli hídról! Amott látható egy vasúti szerelvény, európai színvonalúnak egyáltalán nem mondható, a keleti határainkon túli, ködbe vesző, irdatlan kiterjedésű területek menynyiségi igényeihez viszonyítva nevetségesen csekély ipari termékkel megrakodva. Rakományainak előállításához konvertibilis valutát is költenünk kellett, ami — sok egyébtől eltekintve — növeli a dollárelszámolású külkereskedelmi hiányunkat, mivel az ezért kapott fizetőeszköz sajnos még nem konvertibilis. S mindezenközben a képzelet hídjának korlátjához dőlve, lelki szemeink előtt hallatlan forgalom zajlik rajta mindkét irányban, amiből sok és jogos hasznunk származik. Csakhogy ez a híd — minthogy képzeletbeli — egyelőre átkozottul csendes. Dermesztően néma, és nem lehet tudni, mikor népesül be. Innét a magasból sok minden jól kivehető. Amott például eszméket és virágokat tranzitál néhány ifjú internacionalista érzelmű honfitársunk oda, ahová korábban „testvéri tankok” indultak a többi között innét is. Félreértés ne essék: nem Guernica, amit látunk, nem a „soknyelvű, egyszívű brigád” élethalál küzdelme, hanem egy olyan tüntetés, amelyen idehaza háborítatlanul, minden különösebb kockázat nélkül részt vehetnének. Csakhogy nincsenek idehaza. Mások a törvények, mások a kockázatok. Ezek a fiatalok kétségtelenül a képzelet merész ívelésű hídját akarták igénybe venni, de csak azt használhatták, ami a rendelkezésükre állt. Megint másfelé fordulva észrevehetjük, hogy férfiak és nők afféle alkalmi pontonhídnak próbálnak használni minket, miközben — óriási diplomáciai bonyodalmakat és fatális halált is okozva — német területekről ugyancsak német területekre igyekeznek. Az álompillérű hídról szemlélve van ebben valami felfoghatatlan, de sajnos a valóság nem ezen utazik, s mi erről tekingetve legfeljebb csak riadtan integetünk, hogy uramisten, mi lesz még ebből, majd megkönnyebbült sóhajjal nyugtázzuk a humanitárius hatalmi jószolgálatokat. És van határunk, amelyet a túloldalon szögesdróttal próbálnak elreteszelni. De az emberáradat valahogy áttör ezeken a zárakon is. Ha csak magyarok lennének, még hihetnék, hogy csupán a nemzeti összetartozás hajtja őket. De nem, jönnek mások is, s ha másért nem, akkor már ezért is teljesen nyilvánvaló: európai létre vágynak nálunk, akiktől ez még legalább olyan messze van, mint tőlük mi, noha karnyújtásnyira mindkét határ. Álomhíd nélkül mindez nem lenne. De vajorít, ígyépül-e belőle az igazi? S ha egyszer ez is bekövetkezte a világ mennyire értékeli majd az álomhídverők egyáltalán nem kockázatmentes, a maga nemében gigászi vállalkozását? Vagy lehet, hogy addigra egészen másutt vezetnek majd a fő közlekedési vonalak a Nyugat és a Kelet között? Egyszersmind a feledés homályába burkolva heroikus erőfeszítéseink javát? Akárhogyan is, mi erre a hídra legalább gondolatban felkapaszkodtunk, s egyelőre nagyobb szédületek nem fogtak el bennünket. Fodor Gábor Diplomácia vagy hangerő? Meg lehet érteni azoknak az elkeseredését, akik tiltakoznak Deutsch Tamás és Kerényi Gábor folytatódó fogva tartása ellen. Szintúgy meg lehet érteni a budapesti éhségsztrájkolók érzelmeit. Hadd reméljük, hogy a csehszlovák hatóságok mielőbb humánus döntést hoznak, a törvény betűje és szelleme mellett figyelembe veszik elhatározásuk határaikon túlsugárzó következményeit. Ez az ő felelősségük. Nem volna azonban helyes hallgatnunk a saját felelősségünkről. A külügyminiszter tegnapi nyilatkozata politikai bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor aláhúzta: hozzánk hasonlóan más országok sem veszik szívesen a politikájukba való külső beavatkozást. Azoknak, akik ennek ellenére nem engedélyezett politikai demonstráción vesznek részt, számolniuk kell a várható következménnyel. A kialakult helyzetben a magyar diplomácia a nemzet iránti elkötelezettségét bizonyítva, elismerésre méltó energiával arra összpontosította erőfeszítéseit, hogy elérje a fogva tartott magyarok szabadon bocsátását, megelégedéssel kell azt nyugtáznunk, hogy kilenc fiatalember közül hét már hazatérhetett szeretteihez. Célszerű arra törekednünk, hogy azt, ami történt, értelmesen és valódi jelentőségének megfelelően értékeljük. A magyar—csehszlovák kapcsolatokban nem a jelzők eszkalációjára van szükség. Nem túl szerencsés például az újabb Vencel térre irányuló utazások kilátásba helyezése. Félő, hogy Deutsch Tamásnak és Kerényi Györgynek sem használna ez. Célszerűbb lenne a nemzeti érdek előtérbe helyezése. Ez nem jelenti azt, hogy hivatalból helyeseljük a prágai rendőrség eljárását, vagy hogy saját álláspontunkat a vízlépcső ügyében az övékéhez igazítsuk. Egyáltalán nem. De igenis jelenti azt, hogy a feszültségeket csökkenteni igyekszünk és megőrizzük azt a jószomszédi együttműködést, amely Csehszlovákiával kialakult. Erre nekünk nem kevésbé van szükségünk, mint Csehszlovákiának. Korszerű diplomáciának egy, a korábbinál bonyolultabb helyzetben, amikor a szövetségi rendszeren belül nyíltan is felmerülhetnek nézeteltérések, csak a problémák rendezése és nem azok elmélyítése lehet a célja. A mérce pedig nem lehet más, mint az eredményesség. Ez utóbbit pedig — nem vonva kétségbe senki jó szándékát — az állhatatos, következetes és csendes diplomácia esetenként talán jobban szolgálja, mint a látványosságra törekvő gesztusok és a maximálisra csavart hangerő. Vajda Péter