Népszabadság, 1989. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-14 / 217. szám
1989. szeptember 14., csütörtök NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA ISKOLAKERÜLŐK Hosszú szünet után jelentkezett ismét filmmel Kardos Ferenc, aki már első munkájával, a Rózsa Jánossal közösen forgatott Gyerekbetegségekkel bebizonyította: különös érzéke van a kicsik világának játékosságában is hiteles megidézéséhez. Később bizonyára okkal került messzire pályáján ettől a témakörtől, s az sem lehet véletlen, hogy nem túlságosan nagyszámú rendezéseiben az alaphangtól is eléggé eltávolodott. Most mintha tovább gombolyítaná a rendező a régi fonalat. Mintha, írom, hiszen az új műből hiányzik a felszabadult derű és groteszk látásmód, mely annyi bájt kölcsönzött filmes újhullámunk egyik emlékezetes darabjának. A közeg azonban hasonló. Gyermekek és felnőttek a hősei a forgatókönyvíró Kardos István történetének. Egy vidéki iskola falai között, meg a fölöttébb ingatag „családi” háttérben bontakoznak ki a drámai helyzetek, s küzdenek napról napra igazi esélyek nélkül a sanyarú körülményekkel és egymással pedagógusok, diákok, szülők, mindannyian, akiket csak felvonultat a keserű krónika. Csőrös tanár úr — az ő jellemét bontja ki legalaposabban a film — a lelkét kiteszi annak érdekében, hogy tanítványait az általa helyesnek tartott útra terelje. Maga sem sziklaszilárd egzisztencia, de hallatlan ambíció és hit hajtja előre, amikor ki kell nyújtani a kezét a bajbajutottak után. Sanyikát, a „sebzett madarat” is felkarolja, ám hamarosan kiderül: a srác nem óhajt szövetségre lépni vele. Közben állandóan repedeznek az illuzórikus Rend falai. A tanintézeti fegyelem botrányosan laza. A nevelők és iskolai dolgozók között furcsa érzelmi és érdekviszonyok alakulnak ki. Súlyos tragédiák szegélyezik a kis- és nagykorúak köznapjait. Az iskola, a család, s egyáltalán : egész életünk zsákutcába jutott — mondja az Iskolakerülők. Készségesen el is hinnénk, amit állít, csak az a baj, hogy a hajuknál fogva előráncigált helyzetek nem nagyon hitelesítik a nyugtalanító panaszokat. Voltaképpen minden mozzanat valószerű, ám a művészi erő hiányzik a beállításokból. Csupa-csupa közhely illusztrálja szegény szereplők megbicsaklásait. „Így nem lehet élni”, panaszolják, kudarcaik igazi gyökerei azonban nem tárulnak fel. Oldott pillanatok ritkán ellenpontozzák a komorságot: ilyenek a „szextusák”, melyek a fiatalság élénk érdeklődése, sőt részvétele mellett zajlanak. Az iskolakerülők szerkezeti felépítése elhibázott: a viharnak vagy el kellene indítania, vagy pedig lezárni bizonyos folyamatokat. Ehelyett epizód marad — képben és szimbólumban túlságosan felöltöztetve (akárcsak az aranymosás motívuma). Szalai András képei, Selmeczi György zenei futamai a szürke látványt szolgálják. Madarász Ákos (Sanyika) tehetséges, a gyerekek általában önmagukat adják. A felnőttfigurák többsége ezzel szemben vértelen — kivéve a most is meggyőző Eperjes Károlyt, továbbá Udvaros Dorottyát, Bánsági Ildikót, Pásztori Erzsit. A filmet azonban ők sem képesek megmenteni. Az Iskolakerülők a társadalmi nyugtalanságról, a rossz közérzetről szól — sajnos csak a vázlat, a torzó, az általánosságok szintjén. Nézni helyenként érdekes, átélni sokkal nehezebb. A megszállott Csőrös tanár úr (Eperjes Károly). HALÁLOS MÁNIA A horror előtt már elég régóta fölemelkedett a sorompó, s most elérkezett a lehetősége, hogy a forgalmazók keményebbnél keményebb változatokkal borzolgassák az ilyesmire nagy előszeretettel vállalkozó nézők idegeit. A Helikon behozta a magyar származású Hódi Jenő amerikai rémfilmjét, melyhez sajátságosan hollywoodi reklámot terveztetett. Fogalmam sincs, milyen eredménnyel jár a hadjárat, a Halálos mánia apropóján azonban kénytelen vagyok a magam saját — egyáltalán nem halálos — mániájával előállni. Hogyan is állunk ezzel a filmfélével ? Sokakkal egyetértésben az a véleményem, hogy a horrort kár volt hoszszú időn át karanténban tartani és az elátkozott mozidarabok családjába deportálni. Eltekintve attól a lapos közhelytől, hogy egy műfaj önmagában nem lehet pokolravaló, csak a konkrét produktumok rosszak (ha rosszak), elég egy pillantást vetni a filmtörténeti folyamatokra. Borzalommal és iszonyattal, sejtelmességgel és rémülettel — a horror nélkülözhetetlen alapelemeivel — bizonyos társadalmi jelenségek, politikai mozgalmak lényege kifejezésre juttatható. A diktátorok és diktatúrák ilyen tükörben különösen riasztóak. Ennek a nálunk sokáig tiltott filmműfajnak olyan pár excellence horrorhistóriákat köszönhetünk, mint — kapásból említem a példákat — az Ördög az emberben, Az operaház fantomja, a Psycho, a Mi történhetett Baby Jane-nel, a Rosemary babyje, a Kwaidan, Az ördögűző és így tovább. Mondom: az égvilágon semmi kifogásom sincs az újabb kori kultusz (és a mind sokkolóbbá váló rémségek) ellen, kivált, ha félénken bevallom: már a hétköznapjaink is tömény szörnyűségekkel zsúfoltak. Persze néhány követelményről nem szabad megfeledkezni. A horrortól elvárható épkézláb meseszövés, valamifajta logika, mértéktartás, netán irónia. A Halálos mánia rendezője mindent felvonultat, ami csak elképzelhető a horror borús ege alatt. John Doe, az istentől elrugaszkodott bűnöző, aki — a kiváltságok elleni féktelen gyűlöletében — emberellenes cselekményekre szánja el magát, azzal kezdi, hogy patkánymérget fecskendez a fagylaltba, majd kiadós zsarolási kísérlettel próbálkozik. Később belépnek a kusza bonyodalmakba rendőrök, nők, civilek, John Doe ámokfutása pedig mindaddig folytatódik, amíg ... De addig a pillanatig patakzik a vér, s szegény hősök állandóan élet és halál mezsgyéin járnak. Hódi Jenő sztorija érdekes lehetne, csakhogy minden agyonpoentírozott és túlfeszített benne. A szerző viszolyogtatóan alpári eszközökkel emeli négyzetre a veszélyeket, melyek az őrült fiatalember útját kísérik. Dávid Zoltán, Gothár Péter két legutóbbi filmjének tehetséges operatőrje túlzásba vitte a bombasztikus képi fogalmazásmódot. A színészek szabvány-helyzetgyakorlatokat játszanak el. „Nem elég, hogy magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned” — így szól az egykori Hollywood bölcsessége. Nem kellene érvényt szerezni ennek a még mindig kikezdhetetlen követelménynek ? Veress József szemközt a pesti Duna- part szállodái, itt pedig a hajdani sörkertet benövik a bokrok. Évtizede még vendégvonzó budai környék volt a folyóra tekintő Lánchíd és Apród utca. Itt a híres-hírhedt, lezüllött-elhagyattott, az érdekek (?) vagy csak az önpresztízs csőlátásában kompromisszumképtelen álláspontok közepette enyészői Várkert, bazár és kioszk, a főváros sok rangos épülete mellett az utóbbit is tervező Ybl Miklós szobrával. S itt áll az a ház is, amelyben „az anyák megmentője”, a gyermekágyi láz rémétől megszabadító Semmelweis Ignác orvosdoktor született 1818. július 1-én. Ez az idestova ugyancsak festésre-vakolásra szoruló épület egykor patinás környéken tisztes polgárház, a török kiűzése utáni században újraszületett városrész emléke. A Tabánt pusztító múlt század eleji tűzvész után maga is megújult, majd a második világháború romjaiból ismét újjászületett — nem mindjárt, de már múzeumnak. Csupa újrakezdés — ilyen a történelmünk. Jó azoknak, akik megszakítás nélkül nyírhatják a füvet, nekik lehet pázsitjuk... Tehát a múzeum is újrakezdés szülötte. A szerencsére rövid „ötvenesként” emlegetett évek után, 1957-ben levegőhöz juthattak elföldelt értékőrző tradíciók is. Akkor alakult meg az orvostörténeti múzeum előkészítő bizottsága. Aztán az újra fölépülő házban éppen 25 éve hivatalosan is otthont kapott a múzeum, hogy négyéves rendezkedés után megnyithassa gyűjteményét a közönség előtt. Abban az évben került Kapronczay Károly fiatal történészként a házba. Felidézi a kezdetet, s az immár három intézményt is magába foglaló együttes történetét. Hiszen a cím is többet jelez annál, ami látható vagy elférne a házban, ahol a raktári gyűjtemény egyébként is szorongatja a kiállítást: Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár. A múzeum fő kiállítóhelye, központja van itt, másutt egyéb gyűjtemények, azonkívül országszerte sok filiálé, patikamúzeum, emlékhely... Miközben végigsétálok a kiállításon , amely orvosi műszerekben, patikaszerekben, régi képek, festmények révén mutatja be az utat a varázslástól a gyógyításig, az ősi és természeti népek, az ókori egyiptomiak, görögök, rómaiak, majd az arabok s az európai középkor medicináján át a bécsi és budapesti orvosi iskolákig —, főként arról váltunk szót, amit a múzeumlátogató nem észlel. Hiszen amit láthat, arról úgyis többet mond a szavaknál a kiállítás. Hogyan is jött létre a gyűjtemény? Nem a semmiből, de nem is a folyamatosságból. Voltak értékes előzmények, gyűjtemények, ám ezek majdhogynem lomra kerültek, hanem éppen onnan menekítették meg darabjaikat. A régi orvosegyesületi könyvtárnak például a szakszervezet foglalta el egykor a helyét, s tulajdonképpen útjában volt a sok könyv... A föloszlatott gyógyítórendnek, az Irgalmasoknak a gyűjteményét úgyszólván lopva menekítették a megsemmisüléstől. (Vajon ha újraalakulna a rend, jogot formál-e a gyűjteményre, vagy marad itt a menekítés jogán? — ötlik fel bennem a mai tulajdoni viták közepette ...) Lappangva, rejtegetve érték meg ezek az értékek azt, hogy jogot nyerjenek ismét a megalakuló intézményben, alapjául szolgáljanak a céltudatos gyarapításnak, az újabb folyamatosságnak. S idesorolható egyebek közt a rangos Ernyey-féle gyógyszerészet-történeti gyűjtemény is ... Persze, ha meggondolom, tűnődve a kiállításon, a hazai orvostudomány is csak ilyen meg-megszakadó folyamatossággal fejlődhetett. Amikor Andreas Vesaliusnak az újkori anatómiát megalapozó műve megjelent Bázelben, Buda várán már két éve a félhold uralkodott. A három részre szakadt ország a létért küzdött — tetézve megannyi „polgárháborús” viaskodással —, s aki a tudományokat kívánta művelni, annak vándorbotot kellett a kezébe vennie. Zsámboky (Sambucus) János a bolognai egyetem tanára, majd a bécsi udvar orvosa volt. Henisch György a bázeli egyetem dékánja. Jeszenszky (Jessenius) János a prágai egyetemen honosította meg a boncolást... A török után, Mária Terézia korában alakulhatott ki az egészségügyi szervezet s az egyetemi orvosképzés, mai szóval azt mondhatnánk: külföldi knowhow-val, az első bécsi orvosi iskola vezéregyéniségének, Gerhard van Swietennek a kezdeményezésére. E kezdeti idők emléke a gyűjteményben az a moulage (életnagyságú női viaszfigura), amelyet II. József ajándékozott a pesti orvosi fakultásnak oktatásra 1789-ben. Rövid időre csorbát szenved a folyamatosság a múlt században is. A reformkori fellendülést megtörte a szabadságharc leverése. Ám a kiemelkedő fiatal tudós-orvosgeneráció — ha egyik-másik tagja börtönt, száműzetést, katonai kényszerszolgálatot viselt is — hamarosan folytathatta szakmai, szervező- és nevelőmunkásságát, társaival együttműködve. Így alakulhatott ki a pesti orvosiskola, benne Semmelweisszel, így bontakozott ki immár folyamatos, szerves fejlődés. Nemzeti önbecsülésünknek tartozunk nagyjaink emlékének elevenen tartásával (Semmelweisnek egyébként nemcsak emlék-, sírhelye is itt van!), hiszen a nemzetek között „méltó régi szép hírére” nemcsak Petőfi (őt idézzük) magyarja adott, hanem a mai is ad. Mindemellett pedig a medicina gyűjteménye azt sugallja, hogy miilyen fontos a folyamatosság. Ha van az emberiség életében — s ez nyilvánvaló a tudományokban — fejlődés, abban a változások összekapcsolódnak, az értékek egymásra épülnek. Hiszen könnyebb (és mennyivel olcsóbb !) megőrizve folytatni, mint újrakezdeni... Kilépve, az Ybl-szoborra pillantok ismét. Az építész tekintetét követve nézem a várbazárt, a házrengeteget. Vajon mibe kerül annyi mindent enyészni hagyni, gazdátlanul? Tanulunk mi a történelemből? Németh Ferenc Varázslástól a gyógyításig 9 fontos és érdekes ismeretterjesztő vállalkozásiba fogott a Magvető Könyvkiadó. Klaniczay Gábor szerkesztésében útjára bocsátotta a Mikrotörténelem nevű sorozatot, hogy a múltból vágott nagyon vékony „metszeteket” nagyítólencse alá tegye. A cél: „Szövetek, iruhák, bútorok, lakások — az anyagi kultúra tárgyi emlékei. Naplók, levelek, peres jegyzőkönyvek, végrendeletek — az egykori társadalmi kapcsolatok dokumentumai... A történelem ízét-zamatát adják az efféle részletek. Sőt többet is: a részletek mögött olykor láthatóbban sejlenek fel az egyes korok nagy struktúrái... A rokon tudományok (néprajz, szociológia, művészettörténet) módszereit hasznosító, határtágító, kísérletező kutatás teszi izgalmassá, újszerűvé, olvasmányossá ezeket a történelmünk határterületeit feltáró írásokat.” Első pillantásra meghökkentő, hogy ismeretterjesztő sorozatban jelenik meg Szabó Péter szaktanulmányt ígérő című munkája: A végtisztesség — a főúri gyászszertartás mint látvány. De ha belelapozunk a könyvbe, rögtön rájövünk: a szerző nem valamiféle általánosságban mozgó vagy aprólékosan rendszerező művet ad a kezünkbe, hanem gondos és tehetséges idegenvezetőként, élményt élményre halmoztatva kalauzol el bennünket a XVII. század derekára. Igaz, a „nagy történelemnek” csupán egyik mellékszínterére — de hát az emberek zöme akkor is és most is a „mellékszíntereken” élte és éli az életét. Az 1652. augusztus 25—26-án lezajlott vezekényi csatában a török ellen harcolva halt meg az Esterházy-család négy tagja: László, Ferenc, Tamás és Gáspár. Holttestüket november 26-án helyezték örök nyugalomra a nagyszombati jezsuita templomban. A két időpont közötti gyászceremóniiasorozat a könyv „sztorija”. A szerző nem öncélúan írja le a szertartásrendezés folyamatát, a szertartás mozzanatainak különféle kellékeit, azok valóságos és jelképes szerepét, a halottas menetben részt vevő egyéneket és csoportokat — mindezzel sajátos szempontú képet ad a korabeli magyar társadalom szerkezetéről, a társadalmat irányító elit és az irányítottak életéről, a közvetlen környezethez és a túlvilághoz való kapcsolódásáról, gondolkodásmódjáról. A sorozat első három darabja közül az egyetlen, amelyiknek „aláírták” a címlapját: L. Rohbock és J. M. Kolb acélmetszetének részlete: a pesti Aldunasor. A kötet illusztrációiról szólva mindenképpen említést érdemel, hogy részletenként fölnagyítva is láthatjuk Hans Rudolf Miller és Mauritz Lang rézmetszetének (Az Esterházy fiúk temetési menete) néhány jellegzetes csoportozatát. Endrei Walternek a Patyolat és posztó című kötete nagyobbik felében a köznép öltözködési kultúráját mutatja be a XIV. és a XIX. század között. Ki gondolná, hogy e múltbéli tárgyhoz a mai telefonkönyvnek forrásként van valamelyes köze. „Ha megnézzük az egyéni előfizetők telefonjegyzékét — írja a szerző —, 20,5 oldalnyi Szabó vezetéknevű előfizető mellett csak hatoldalnyi Takácsot találunk. Ejnye, berzenkedik logikánk, hiszen egy öltönyhöz való szövet megszövése jóval tovább tart, mint kiszabása, megvarrása. De legalább abban a korban, a XV—XVI. században, a családnevekkialakulásakor, a nehézkes szövőszék alig engedte meg néhány rés előállítását, a szabásminták viszont a mainál egyszerűbbek voltak, a szabómester szerszámai, az olló, a tű és vasaló pedig azonos maradt fél évezrede... Ám a telefonkönyv ténye konokabb az ilyen elméleti eszmefuttatásnál. Ötszáz éve, és később is, Magyarországon bizony jóval több szabó munkálkodott, mint vászon- és posztó takács; a hiányzó végeket külföldről szerezték be, és a magyar gazdaság arannyal, élő marhával, borral fizetett érte.” Endrei kötetéből nemcsak a szakember, hanem a laikus érdeklődő is olvasmányos betekintést kap egy fél évezred gazdaság-, ipar-, technika- és életmódtörténetének megannyi jellegzetes részletébe, a textilfeldolgozás alapműveleteibe, az üzemformákba, azanyagfélékbe, az európai textilpiac területi megoszlásába (Magyarország fontos textilimportőr volt!), a kor áruszerkezetébe, területenként és koronként változó divatjába, és az ennél is szigorúbb „ruharendtartásba”. Nagy érdeme a szerzőnek, hogy tanulmánya mellé alapos szójegyzéket illesztett — megtudhatjuk belőle, hogy mi a bakacsin és a Velence, a főposztó és a csemelet, meg jó néhány más, történelmi tárgyú szépirodalmi hagyományunkban gyakorta előforduló kifejezés. (Szépséghibája a kötetnek, hogy van benne egy csúnya tévesztés: a „Magyar paraszt [18. sz. eleje]” aláírás fölött egy XVIII. század eleji zsidó szalag- és kendőárus látható. És hiányzik a címlapon levő kép aláírása. Vagyis ez: „A tatai takácsok céhszabályzatának címoldala 1774-ből”. — Szabó Péter könyvének címlapja is talány az olvasónak; a helyes „megfejtés”: Batthyány Boldizsárné Zrínyi Dorottya özvegyi portréjának részlete [ismeretlen mester munkája a XVI. és a XVII. század fordulójáról]). A vállalkozók előfutárai — nagykereskedők a reformkori Pesten című könyvében Bácskai Vera gazdaságtörténetünk egyik nagy átalakulási időszakát vizsgálja pontosan meghatározott szemszögből. Tárgyát nemcsak általánosságban fejtegeti, hanem közben seregnyi jellegzetes portrét is fölvázol. Így a gazdasági folyamat sokkal elevenebb, plasztikusabb, valóságosabb. A szikár statisztikai adat mellett ott egy lakásbelső leírása, nemcsak azt tudjuk meg a szerzőtől, hogy a kereskedők közül mennyi volt a hazai (egyébiránt: a többség) és mennyi az „idegen”, hanem azt is, hogy e vállalkozók miképpen fejlesztették, őrizték és hagyományozták tovább a„polgári értékeket”. A rövid életű vállalkozások bemutatása közben arra is fényt derít Bácskai, hogy milyen szerepük volt akkori gazdaságunkban a társadalom középrétegeinek. A hosszú életű cégek históriájának felrajzolásakor pedig arra is figyel, hogy megkülönböztesse egymástól a „vállalkozói” és a „hagyományos” utat követő nagykereskedők típusát, illetőleg hogy bemutassa a „nemesített kereskedőt”. Ezen a ponton a könyv már a mi évvszázadunk felé mutat. A Mikrotörténelem sorozat első három darabja bizalmat előlegez a folytatásnak. Sávoly Mária Temetések, textilek, vállalkozók Mikrotörténelem I.ül. UViSkol VERA A vállalkozók előfzttái A Kereskedő Testület háza (Lloyd-palota).