Népszabadság, 1989. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-02 / 207. szám

1989. szeptember 2., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE KÉPES GÉZA:­ A lettek és hőseposzok Amikor 1939 nyarán Észtországba menet Lettországban kiszálltam a vonatból, és a Daugava partján, Dau­­gavpilsben, Lettország legfestőibb táján töltöttem el néhány hetet, nem gondoltam volna, hogy valaha még ez a kaland, ez az emlék segít hozzá, hogy a lett szellem és lett irodalom mélyére hatoljak. Daugavpils köze­lében látható az a meredek partrész­let, ahonnan a néphit szerint a lett mondák hőse, Lacplesis a fene­ketlen örvénybe rántotta magával ravasz és nagy erejű ellenfelét. Néhány heti ,lettországi vendéges­kedésem alatt vendéglátóim több íz­ben is, lelkesen és fáradhatatlanul magyarázták, hogy a lett a legrégibb nyelv Európában, sőt az egész vilá­gon egyike a legrégibbeknek. Én mindezt akkor még meglehetősen kételkedve fogadtam — hiszen a ma­gyar romantika korából jól ismer­tem azoknak a nyelvtudósoknak a példáját, akik a magyart a világ leg­régibb nyelveivel, a héberrel, babi­lóniaival és perzsával rokonították, és tudjuk, hogy ezt a tanítást közvé­leményünk szentírásnak vette. A ké­sőbbiek folyamán, mikor már alapo­sabban kezdtem foglalkozni nyelvé­szettel, be kellett látnom: lett ven­déglátóim a tiszta igazat mondták. A lett nyelvnek — mint a litvánnak is — a szókincse valamennyi indo­európai nyelv közül a legerősebb ro­konságot mutatja a szanszekrittal: a szavak gyökere, a szomszédos szláv hatások ellenére, itt őrizte meg leg­tisztábban ősi alakját. 1918-ig, az első világháború végéig, szemünkben a lett is egyike volt a sok kis népnek, amelyet már csak nagy nehezen tud­tunk számon tartani Európában. 1918-ban Lettország független állam­má alakult, és ekkor nemcsak álla­mi, hanem irodalmi életében is új korszak nyitt meg. 1940-ben és utána még két éven át a háború tűz- és vasvihara hányta ide-oda ezt a né­pet, míg aztán a nácik kiverése után, a Szovjetunió tagállamaként az el­pusztított értékek helyett újakat te­remtettek. Már itt megemlítem, hogy irodalmuk a­ legszebb eredményeket a költészetben és a prózában a no­vella területén érte el. Vessünk egy pillantást a lett iro­dalom fejlődésére erről a magaslat­ról, melyet a ma felmutató jelentős nevek és világirodalmi szinten moz­gó művek kínálnak. A lett nemzeti és irodalmi fejlődés ugyanúgy egy­másba kapcsolódva haladt mindig, mint nálunk is — pontosabban: az irodalom egy helyben topogása vagy pedig fellendülése közvetlen követ­kezménye volt a nemzeti élet ha­nyatlásának vagy virágzásának. Az egész középkoron át a lett iro­dalmi nyelv, a köznyelv nem fejlőd­hetett ki. Miután a pápa és a ke­resztény császárok nagy közös keres­kedelmi vállalkozása, a keresztes hadjárat a Szentföldön kudarcba ful­ladt: a szentatya­ és a világi hatal­mak figyelme az észtek, lettek, lit­vánok felé fordult, akik a XIII. szá­zad elején még pogány­ok voltak. A német vallásos misszió és a „Kard­testvérek” nevű lovagrend a pápa ál­dásával megkezdte hát a Balti-tenger partján áldatlan működését. A let­tek hosszú, véres ellenállás után fel­vették a keresztséget, de a latin nyelvű katolikus vallás nem férkő­zött a nép szívéhez. Csak később, a nemzeti nyelven megszólaló lutheri hit hatására kezdett felengedni ko­nok elzárkózásuk és visszahúzódásuk. Mindenesetre már a XIII. század vé­gétől négy századon át idegen, főleg német hatás nyilvánul meg az élet minden területén. A XVII. század­ban egy időre a svéd király, majd az orosz cár uralma alá került az or­szág és a nép, de sem a svéd, sem az orosz uralom nem érintette a bal­ti bárók előjogait, akik szégyenletes kegyetlenséggel tartották rabszolga­­sorban az őslakosságot. A XVIII. szá­zad derekától kezdve, a romantikus mozgalom jóvoltából, végre megin­dul a nemzeti irodalom. Persze, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez csak az írott irodalom, az írásbeliség út­ja volt. De a nép közt, ahogy mon­dani szokás, a nép ajkán rendkívül színes, gazdag és erőteljes íratlan költészet állt lírai dalok, dam­ák és mondák formájában. Ezekből ková­csolta ki a XIX. század derekán Andrej Pumpurs, a legnagyobb lett klasszikus költő, a lettek eposzát, a Lacplesist. A lett romantikus mozgalom min­denekelőtt eposzt követelt — hiszen szomszédaik, az észtek, akikkel min­dig versenyeztek, 1861-ben már tel­jes nemzeti eposzt adtak ki. A lettek sem késtek sohá. Persze még egy nagy költőnek is fel kellett lépnie, akit népi származása, nagy tehetsége és munkabírása alkalmassá és mél­tóvá tett erre az emberfeletti fel­adatra. Ez a költő: Andrej Pum­purs. A mondákat egyetlen remek­művé, eposszá kovácsoló költő maga is eposzi hőssé válik — erre már Arany János is rámutatott. Az eposz hősének neve: Lacplesis, ez lett a mű címe is. Meg kell állapítanunk, hogy egészen érthetetlen és méltat­lan módon Európában kevéssé isme­rik ezt a hőskölteményt. Ebben mi sem voltunk kivételek, ami annyival leverőbb jelenség, mivel a lett mon­dás hős és a magyar népmeséink leg­ősibb rétegének egyik hőse, és ennek tettei közt nem egy közös vonásra bukkanunk. Lacplesis neve azt je­lenti: „Medvefülű”. Erre az a ma­gyarázat, hogy a hős medvétől származik, és ennek látható jelét, a medvefület élete utolsó órájáig vi­selte. Az eposz hat énekből áll. Az első ének az ősi lett istenek tanácskozá­sát mutatja be. Az Atyaisten azért hívta össze őket, hogy közölje velük: új hit kezd terjedni, a krisztusi hit, amit a gonoszok kiforgattak a maga valóságából, és most arra használ­ják, hogy a Balti-tenger népeit, min­denekelőtt a letteket leigázzák. A német papok és vasas lovagok fel­adata lesz, hogy végrehajtsák ezt az ördögi tervet. Az istenek nem nyu­­gosznak bele, hogy mindez a végzet rendelése, aki az istenek fölött is rendelkezik. A Villámisten, Perkons kimondja az istenek elhatározását, hogy a lett népet mindegyik a maga területén segíteni fogja a papok és a vasasak elleni küzdelmében. Lac­plesis az a hős, akinek erejére és tehetségére leginkább számítanak, aki majd vezeti és győzelemre viszi a népi erőket. Lacplesis csodálatos tetteket visz véghez, hiszen kilenc ember ereje feszül benne, éppúgy, mint a magyar mesehősben, akit egyik ilyen ősrégi mesénk „Medve Jankó”, a másik pedig „Kilenc” néven sze­repeltet. Lacplesisnek szerelmese is van: Lajmdota — ebben is külön­bözik sok más eposzi hőstől. Larm­­dotát bosszús boszorkányok és Lac­plesis más ellenségei is el akarják rabolni, de a két szerelmes végül is egymásra talál, és a Daugava partján épült Lielvarde várába vonulnak vissza. De az ellenség barátnak ál­cázva, ott is hozzáférkőzik a hőshöz. A várhoz érkező vasas lovagokat Kaupa, a híres verekedő vezeti. Lac­plesis szívesen fogadja az érkező­ket, a kaput megnyittatja előttük, hiszen Kaupa a rigai püspök köve­tének mondja magát, és békéről akar tárgyalni a hőssel. Napokig tartó ün­nepségeket, lakomákat és hősi tornát rendeznek a „vendégeknek”. És ak­kor Kaupa párviadalra hívja ki a hőst. . Az szabadkozik, hiszen nem akarja megsebezni a vendéget, mire az gúnyolni kezdi, és hetvenkedő szájhősnek nevezi a hőst. Most kard­jával nekimegy a ravasz lovagnak, de ő maga csak védekezik, támadni nem akar. Ezt Kaupa kihasználja és váratlan csapással lenyesi Lacple­sisnek egyik medvefülét. A hős ék­telen dühre gerjedve, kardjával át­vágja a lovag mell­vértjét, úgy hogy az vérezni kezd. De a hős kardja a vasvértbe beletört és most, a kard­jától megfosztott hősnek Kaupa le­vágja a másik fülét is. A vasas lovag így helyrehozhatatlan gúnyt űz a hős medvei származásából — igazán tra­gikus vagy tragikomikus fordulat ez: most már a hős semmiképpen nem­ maradhat életben, még akkor se, ha győzne. De nem győz, ölre mennek és hosszas, elkeseredett birkózás után a part peremére szorulnak, és a végén mind a ketten lezuhannak a Daugava örvényébe, és ott is vesz­nek. Ez a szörnyű látvány Larmdotát azonnal megöli. Amikor lett barátaim magyarázták nekem, hogy­ ott zuhant le Lacple­sis a feneketlen mélységbe, és hogy néha, viharos éjszakákon a hajósok, lent haladva, látnak fent a meredek parton két alakot, két férfit elszán­tan birkózni, és végül lezuhanni a mélybe — nem tették hozzá, hogy: a néphit szerint. Úgy mondták el ne­kem, mint valóságos eseményt, és azt is, hogy fenn a parton, a két birkózó férfitól távolabb, látni Lajmdotát, amint lesi, ki lesz a­ győztes. Az eposz, mint általában az epo­szok, híven tükrözik a történelmi eseményeket, de azoknak — nagyon helyesen — mindig a mondás válto­zatait, így például az eposz megfor­­málója bőven merített anyagot a lett Henriknek nevezett történetíró „Kró­­niká”-jából, ugyanúgy, bár nem olyan mértékben, mint Vörösmarty Anonymus „Gestá”-jából. Lett Hen­rik a legenda szerint lett nemzetisé­gű — a valóság nem ez —, ő az első német missziós papok egyike. Törté­nelmi valóság a németek követsége a római pápához, aminek sikere elha-­­ tározó a lettek, észtek, lívek leigá­zásában. Történelmi tény Kaupa alakja, aki lív törzsfőnök volt, de Albert rigai érsek árulásra bírta, és hamarosan keresztény hitre térve, a germán megszállás vak eszköze lett. Purnurs munkája remekül sike­rült. Ma már felfogásában és a mon­dák végleges megformálásának mód­szerében egyet s mást kifogásolnánk, de ne felejtsük el, hogy ő a XIX. század fia, és nemzetének mind a politikai, mind a szellemi fejlődés terén felbecsülhetetlen érdemeket szerzett. * LÁCSPLÉSZISZ, A MEDVEÖLŐ Történt pedig egyik este: Lajmdota meg Lácsplészisz Benn a várban beszélgettek Úgy, mint máskor — de mégis Lajmdotában bánat bujkál — Jó ideje így van eg már — Haj, nem olyan mint hajdanra: Könnyű kedvű, víg szemű volt! Mindig mélyen elmerülve Töprenkedik, tűnődik — Nyugtalanság, gond nyomasztja, Szelíd szóval imígy szól: „Lácsplészisz, te kedves társam! Néha napján nagy és néma Bánattól a lelkem béna — Sötét árnyak súgnak-búgnak, Rám ront szörnyű, rút szorongás, Hogy mi, magam sem tudom — Orvul támad, földre nyom. " Pedig boldog vagyok véled S tán épp ezért sejtek veszélyt: Valami csúf baj csap le ránk, Durván feldúl minden jót, Miben eddig részünk volt...” Lám, Lácsplészisz azon nyomban Nyugosztalja, nyugtatgatja — De kapus jön és jelenti: „Lovasok kérnek bebocsátást, Bizonykodnak, hogy barátok.” Lácsplészisz ablakon kinéz: Bejönni kik kívánkoznak? Sosem látott vasas lovagok, köztük Kaupa, híres harcos. S lám, Lácsplészisz nem tétováz: „Nyissák ki a kaput!” — kiált: „Várom őket! Vendégeimet Tiszta szívvel tisztelem meg.” Kaupa közelebb lép s köszönti: „Követként a püspök küldött, Hogy békéről beszélgessünk, Biztos barátságot kössünk.” Lám, Lácsplészisz, ha nincs ok rá, Nem látja, mért hadakoznék. Hát örömest beszél bsz ő Kaupával a békéről. Az idegenek sokáig időztek még Lielváráén: Lácsplészisz úgy látta őket, Jobban sem kell, vendégül. Rendezett jó sok játékot, Viadalt, víg versenyeket — Lajmdota meg napokon át Nyugtalan volt, gondok nyomták. * Utolsó ének Sértette a sötét lovag, Tartott tőle, viszolygott, Bár az hódolt és hajbókolt, Hizelgett Lajmdotának. Akkor is így volt, mikor ismét Hadi tornát tartottak S mind legyőzte már a többit Megint a sötét lovag. Lácsplésziszhez lép most lassan, Landán a sötét lovag. Viadalra hívja őt ki, Ám Lácsplészisz könnyű kedvvel. Tréfásan hárítja el. Hát ez meg haragra gerjed, Bántó gúnnyal így beszél: „Minden merő mende-monda, Amit rólad regélnek. Csak rege ez a roppant erő: Hetvenkedés, hencegés!” Lácsplészisz már se lát, se hall, Odalép a lovag elé, Kardra kapnak, súlyos kardra , vadul vívni kezdenek. Lácsplészisz nem ont vendég vért, Inkább csak védekezik, De a lovag Lácsplészisznek Most levágja fél fülét. Lácsplészisz haragra lobban, Szörnyűt csattan, hogy lecsap: A lovagnak vas mellvértjét Mint a villám vágja át. Vért lát már, de vasmarkában Ketten-ketté tört a kard: A lovag meg, hogy ezt látja, Támad másodjára is, Hát a hősnek másik fülit Azon nyomba lenyesi. Most a rontás rájuk rontott, Ki állítja meg vajon? öldökölve mennek ölre, Dong alattuk, reng a föld. Három ízben így kapta fel A vasvértes lovagot, Közben ő is meg-megingott, Bírta szusszal a másik is. A lovagok, kik ezt látták, Sápadtan sustorogtak, Lábuk attól, amit láttak, Szinte már a földbe nőtt. Két küzdőre vak veszély várt: Ahogy ők ott öklelöztek, Meredek part állt előttük S lent a szörnyű szakadék. Lácsplészisz most a lovagot Megragadja s lökné le: Az elkapja ellenfelét S ő is véle zuhan le. Vad csobbanás, víz csapott fel, Elmerültek lenn a mélyben, Nem is tűnnek többé fel! Rémült riadás robban ki A várkastély kőfalán És Larmdota életének Ez a perc véget vetett. Sápadt esti sugarakat Dajkálgat a Daugava, Sűrű, tömött köd ömlik el, Mintha folyna könnyfolyam. Búsan bőgött, rítt a hullám, Hömpölygött a Daugava, ölére ölelte ő most A lett nép legelső hősét. Emlékművet ott emeltek, Szép, nagy sziklaszigetet. A had többi lett hőse is, Ritka elszánt rokonok, Haj, halomra hullt a hős had, Túlerő tiporta le! Idegenek törtek itt ránk S a nyakunkra ült urak Századokon át vérünk szívták, De a robotban rá gondoltunk, Lácsplésziszre, a híres hősre: Nem halt meg! A nép híven őrzi, Mint ki él még kastélyában, Daugavánál, a sziget fölött, őslakában, Lielvárdéban. A hajós itt elhaladva A Daugaván éjféltájban Lát fenn két elszánt férfiút Meredek marton birkózni — Ilyenkor a kastély romja Mint a máglya, fellángol. Két keményen küzdő férfi Magas mari szék­hez szorul, Így vínak, míg mind a kettő Le a hullámsírba hull: Vijjog a várból vad rikoltás, Lobban a láng s kialszik — Lácsplészisz az, ki még mindig Harcol itt az idegennel S Lajmdota a várban várja, Hogy győzzön mint annyiszor. _ S majd ha egyszer megesik, hogy Elvakult ellenfelét Pártperemről letaszítja Őrjöngő örvény ölébe:" Új korszak kezdődik akkor, Nagy ünnepe lesz a népnek, Mert szabad lesz már, szabad! Képes Géza fordítása RÁCZ ENDRE FELVÉTELE 19

Next