Népszabadság, 1989. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-02 / 207. szám

20 NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1989. szeptember 2., szombat HUSZÁR SÁNDOR: Menekült gondolatok Utánam jöttek a harangok Itt, a budai domboldal lábánál hajnalban sokszor ébredek ha­rangszóra. A kolozsmonostori kis­­templom hívó szava — mondom. — Jól ismerem, hisz negyven és negy­vennégy között ott ministráltam min­den vasár- és ünnepnap. Nem olyan a hangja, mint a főtérié, a Szent Mi­hály templomé, mert az mély, öb­lös, férfias. Ez, ami álmaimból en­gem most ébreszt, más. Inkább se­gélykérő. Inkább vihar elé futó. Ha Kolozsvárt feljött volt hozzánk a Szén utcai domboldalra, ahol Szabó Dezső után én is gyerekeskedtem, önkéntelenül néztünk az égre. Tud­tuk: vihar, jég, zivatar közeleg. Ben­nünket féltő kis harang volt az. És most, hogy e nevén sem ismert budai domboldal lábánál újólag fel­riaszt, belém hasít, hogy valami nagy baj van. Mint mikor előző lakhelye­men, Bukarestben késő éjjel csat­tant a liftajtó. Vagy amikor a há­romszéki Sepsiszentgyörgyről rossz híreket hoznak. Hogy a gyerekek még mindig nem kaptak választ a kivándorlási kérelmükre, pedig ve­lünk együtt adták volt be. Olyant is mondanak, hogy szekuratátés besú­gók kordonja veszi körül őket. Úgy repül át ide utánunk a féle­lem és a szorongás, mint politikai határoknak fittyet hányva az esőfel­­leg, vagy a szennyezett levegő. És én képtelen vagyok aludni. Csak nézem a hajnalodó eget, és ar­ra gondolok, hogy életemre lassan ráborul a végső szürkület. Meg, hogy negyven év kemény munkája után csak ez maradt, a vándorbot. Még az unokám mosolyát is elorozták a történelem szemétkukáinak sikeres guberálói. És az önmarcangolásban idáig ér­ve, önkéntelenül és majdhogynem könnyezve mondom ki: nem! És mint eszelől kiáltanám: Erdély az enyém! És még ezt is mondanám, és ha megtenném, bizonyára üvöltenék: Enyém mindörökre. Erőszak tőlem el nem veheti! Enyém az életem jo­gán, amely ott hamvadt — egy hó­nap híján — hatvan évig. Erdély olyan jegy rajtam, mint négeren a fekete bőrszín. Olyan fatális jegy. Persze Erdély mégsem a fajiság szimbóluma. Pont ellenkezőleg. A sokféleség egysége. Az együttélés iskolája, hite és akarása. Bukarestből hoztam magammal ezt a képet: a feltámadás éjféli is­tentiszteletéről égő gyertyákkal in­dul haza minden évben a hívőség. Ilyenkor olyan a széles bulevárd, mint egy égő folyam. Ha elfújja né­melyik ember gyertyáját a szél, új­ra gyújtja a szomszédtól. Haza kell vinni a szent lángot! Valami efféle élt bennünk is, Er­­dély-hívőkben. Csakhogy mi belül égtünk. De azért az egymás tüzétől való megújulás igaz. Jaj, fájóan igaz, mert én már kiszakadtam a gyer­tyavivők hadából. Az én gyertyám kialudt. Alighanem. Már nem vilá­gít, csak füstöl. Könnyeztetően füs­töl. Bár, úgy lehet, füst nélkül is könnyeznék, így egymagamban. De Erdélyt nem hagyom, mert Er­dély az enyém. Erdély igenis én va­gyok. Ahogy a nagyapám fazakalta agyagedény — mit ide is magammal menekítettem — Makfalva. Nem pusztán egy cserépedény, de mak­­falvi föld, melyet Dózsa György ta­posott. Makfalvi ízlés formakincs, mit századok óta őrzünk. Élet, amely élni akar, és én is élni akarok vele és érette. Sepsiszentgyörgyön, am­ikor hóna­pokkal ezelőtt még ott járhattunk, a Székely Mikó kollégiumból hazafelé menet, a Sugár áruház előtt megál­lított Réka, a másodosztályos uno­kánk, s egy új baba megszerzésének reményével ezen szavakkal fordult a nagyanyjához: Ide bemenjünk egy kicsi időre Irmike, Jóje? Hát kié Erdély, ha nyelven beszél­ve a magyarság évszázados hangula­ta, ősi életérzése szólal meg? Pedig nem prédikátor, csupán egy gyerek szólt. Persze a világ, mint mindig, most is gyanakodva néz és hallgat. Ki va­gyok én és milyen jogon vindiká­lom én magamnak más állam felség­­területét? Hogy merészelek ilyesmit tenni? Nos, a merészségre a­ legkönnyebb válaszolni, mert ezt a fajta merész­séget a fájdalom adja. Különben — hogy sorra vegyem a megfogalmazódó kérdéseket — em­ber vagyok, akit magyar anya szült. Erdélyi magyar vagyok, akit sorsa tanított arra, hogy románt, németet, szerbet, zsidót testvérének érezzen. Azt is mondhatnám, hogy büszke va­gyok, mert a világon elsőül tanított meg erre, amikor a tordai ország­­gyűlésen a világon elsőkként ki­mondják ott a vallási türelmet. És nem valamikori magyar terüle­tet követelek vissza. Erdélyt, négy­millió román hazáját nem akarom Magyarországhoz csatolni. Csupán Európához... Igen! Visszakövetelem Erdélyt — Európának! Mert mindig is oda tar­tozott. Hogy mást ne mondjak, Er­dély déli határánál ér véget a góti­ka. A sajátossá álmodott úgyneve­zett falusi gótika remekműveiért reszket — lassacskán — az egész vi­lág. Követelem tehát, hogy Erdély le­gyen újra Európa szerves része, mert csak így lehet az én hazám. Az én hazám újra. Az én hazám és a Rékáé, mind­örökre. Hol van az otthon mostanában? Sétálunk a Balaton partján a szép, napos délelőttben. Tiszta az idő, lát­szik a túlpart. Tihany is látszik. Ten­gerészsapkájában Illyés Gyula inte­get onnan felénk. Mintha örvendene nekünk. Igen, ő minden bizonnyal örvendene. Az 1947-es naplójában ol­vasom, Páskándi Géza áttelepülése­­kor írta: „Ez példának is jó. Érez­zék a határon túliak is, hogy helyük (és örökölt joguk) van Pesten.” Per­sze helyünk és örökölt jogunk főleg ott kellene, hogy legyen, ahol egy évezrede gyökereztünk meg. ő még­is örvendene. Fülemben csengenek még hozzám intézett utolsó szavai, amelyekkel Erdélybe visszatértünk­kor utunkra bocsátott: tégy úgy, ahogy a lelkiismereted engedi, de egyet jegyezz meg, mártírokra nincs szükségünk, ennek a népnek már túl sok a mártírja. Igen, ő magához ölelne. És azt mondaná: jól van így, megtetted, ami tőled tellett. És sok bölcs tanácsot is adna, és erőt adna a tudat, hogy ő van ... Szél fúj az északi part felől. Ahogy a házak mögül a partra lépünk, mind erősebb. Vékonyan vagyunk öltözve. — Haza kéne menni — mondja a feleségem. — Haza? — kérdem, és elszorul a torkom. Aztán megfordulunk és elindu­lunk — a szálloda felé. Persze, hisz itt vendégek vagyunk. Kedves ven­dégek. Rokonok hívtak le a hétvé­gére. Hétfőn megyünk. — Hová? — kérdem most már ma­gamtól. Ezek úgy látszik, olyan kér­­dezős percek. Titkos áramlatok in­dulnak ilyenkor a lélek mélyvizei­ben. Azok vetnek ilyen furcsa fod­rot. Hisz a kérdés teljességgel feles­leges. Nyilván egy budai vendégház­ba megyünk. — Haza? — okvetetlenkedek ma­gammal. — Miért, Bukarestbe tán hazamentünk? Nem ott is csak a la­kásunkba tértünk vissza? — veszem fel a vitatkozó harci állást. — Vol­tunk-e otthon valaha is Bukarest­ben? Ezen azért gondolkodnom kell. Hisz voltak ott szép napok is, me­lyek azóta melengetik a lelket. Volt mindenekelőtt értelme az életnek. Bizonyossága annak, hogy nagysá­gomat vagy kicsiségemet én dön­töm el, mégpedig azzal, hogy meny­nyit vállalok át népem gondjaiból. De az elsőség lóversenyszempontját az irodalomban is elutasítottam. Sze­retném, hogy ha szeretnének és len­nék valakié — mondtam Ady után, és tudva tudtam, ha íróként vagy közéleti emberként szeretnek, akkor e szeretetnek én csak egyik részese vagyok. Mert ez a szegény, magára maradt és sajnos okkal gyanakvó, kijátszott, jogaiból kiforgatott ki­sebbségi magyar nép kétségbeesetten öleli magához minden fiát, aki ha utat nem is, bár járható ösvényt mu­tat. Egyszer egy télen a Hargitán el­akadtunk. Csíkszeredából mentünk át Székelyudvarhelyre, s ahogy az máskor is megesett, hóviharba keve­­redtünk. A hideg elől a közeli Fe­nyő vendéglőben kerestem menedé­ket. Mikor a vakítóan fehér hómező­ről a félhomályos, vastagon cigaret­tafüstös ivóba léptem, nem láttam semmit. Csak azt hallottam, hogy nyugodt, férfias hangon valaki mond valamit. Sőt mintha az én jöttem váltotta volna ki az illetőből a me­leg szavakat. Kezdtem jobban fi­gyelni. — Látjátok, gyerekek, ezt az em­bert? — kérdezte, mint utóbb kide­rült, a tanár úr végzős növedékei­­től, akikkel sízni jött e vasárnap délelőttön. — Ez az az ember, akit nagyon kell szeretni. Ez még min­den háborúját elvesztette. Persze megkérdezhetitek: ezért kellene va­lakit szeretni ? Ezért. Mert ennek el­lenére mindig újra kezdte. Fogadni mernék, hogy most is valami nyak­törő vállalkozáson van. — Hát — mondtam én akkor — az út valóban nyaktörő, de céljaim békések. Épp a székelyudvarhelyi Népszínház megalakítása miatt já­rom immár sokadszor a Bukarest— Udvarhely közötti utat. Udvarhelyen csodálatos emberek vannak, akik mindent megtesznek, és semmilyen áldozattól sem riadnak vissza. Csak a bizalmatlansággal nem tudnak szembeszállni, mert az messze, a fő­városban lakik. Ez az én feladatom: bizalmat szerezni. Szép történet, de hol a folytatás? Hát az életem úgy folytatódott, hogy egyszer aztán már nem lehe­tett újra kezdeni. Pontosabban azon az úton nem lehetett tovább menni, amin addig jártam. A hatalom útjai pedig nyitva álltak. De a hatalom­­szolgálata mindinkább embertelen­séget jelentett, papagájszerepkört, nemzeti és emberi méltóságérzetem teljes feladását. Na, ilyenkor az ember összecsoma­golja a betyárbútort, és hazamegy. Haza, de hová? Hol a haza? Én Kolozsváron születtem, de a Kisküküllőnek s a Nyárádnak kellett találkoznia, hogy világra jöjjek. Pon­tosabban elszegényednie. Mit szé­pítjük a dolgot: kikoptunk a Szé­kelyföldről. Kihúzták alólunk az ősi földet. Kolozsvár szolgának fogadott be. Szüleim szolgálták is halálukig. Ott is nyugosznak Erdély annyi ér­demes szolgálójával azonos földben, a Házsongárdban, öt évvel ezelőtt jártam nálunk legutóbb. A sír még állt, a ház, amiért egy életen keresz­tül küzdöttek, kézen-közön eltűnt a blokkerdőben. A gyerekkorom Szén utcája tűnt el. Elidegenítették tő­lem a panelházak, ismeretlenül jár­tam a játszótereit. Nem találtam ma­gamat. Valósággal elmenekültem gyerekkorom színteréről. Azt mondhatnám tehát, hogy nincs hazám, de nem mondom! Van. Eset­leg így­ volt. A Trefort után lefelé menve ért utol a bizonyosság. Tizen­hat, tizenhét éves lehetett, de lehet, hogy több. A túlsó járdán lépege­tett sokáig, s figyelt. Aztán egyszer hozzám lépett, és azt mondta: Sa­nyi bácsi, Kiss János vagyok a maga régi iskolájából a Farkas utcából. Hatodikban tanultuk egy elbeszélé­sét, és láttam magát is, meg Irma né­nit is sokszor a tévében. Igen, ebben a pillanatban otthon voltam. Megtaláltam saját lábam nyomát. Hol? Az emberek emlékezetében? Az újabb illúzióban? Nem kellene végre valami történelmileg tartó­­sabb otthonra szert tenni? Hát van az emberiség történeté­ben tartósabb menedékhely az illú­ziónál? Elindultam szép hazámból édes szép Erdélyországból. És íme, elértem a Tiszához. Sze­mély szerint a Kis-Szamostól indul­tam, és a Dim­bovicánál kötöttem ki. Hogy aztán a Duna érintésével elér­kezzem — a harmadik felvonás szín-­ helyére — Szegedébe. Ahogy szegény édesanyám magát székelyül kifejez­te: mert mi örökké csak kalamon­­cáltunk. És ez színtiszta igazság. Honfoglaló őseink nyugtalan vére hajtana, vagy mégis inkább, miként az ősöket, a szükség? Bárhogy szor­­zom-osztom, egyik sem adja ki a végeredményt. Családomról az első híradás 1597- ből való. Abban az esztendőben, szeptember 13-án, hirdette ki a ki­rálybíró Csíkszeredában, hogy Bá­thory Zsigmond fejedelemtől nemes­séget és Nagyajtai előnevet kaptunk. Nem holmi rongyrázás okán mon­dom el mindezt. Gondoljuk el: mit érek én, mai menekült a valamikori dicsőséggel? Nagyajta miatt hoztam fel itt az egészet, amely akkoron lakhelyünk lehetett. Mert úgy néz ki, hogy jó négyszáz esztendőkkel ezelőtt Csíkból indultunk neki a nagyvilágnak. Hogy odáig honnan jöttünk, mikor és mivégett — Isten bocsássa ezt meg nekem — nem fir­tatom. Megelégedtem volna azzal is, ha az Egyesült Államoknál kétszer idősebb családom feleannyi jogot élvez, mint annak polgárai. Igaz, tá­voli múltunk a ködbe vész. Mint ahogy jószerivel a nemesítés utáni szakasz is. Háromszáz éven át — azt hallom — református papi csa­ládként éltük tele a Székelyföldet. Hogy aztán én 1929-ben megszüles­sek Kolozsváron — katolikusnak és ipari proletárnak. Csak azért nem teszek felkiáltójelet a mondat végé­re, mert ez már nem a mi kalan­dunk, hanem a történelemé. Általá­ban az az érzésem, hogy ennek a Történelem nevezetű menedzsernek sokkal nagyobb a szerepe az éle­tünkben, mint hinnénk. Mert — ha magamat jól ismerem — szívesen megülnénk mi egy olyan hazában, amely — mint az örök árva József Attila vágyta volt — keblére ölel. De hát — tessék már nekem elárul­ni — hol van számunkra az a haza? Vajon nem volt igaza annak a népviseletbe öltözött diák úrnak 1945-ben, aki Mátyás király román eredetét taglalta Kolozsváron, a Fadrusz szobor előtt, és aki közvet­lenül azelőtt, hogy társaival körtánc­ba fogózott, két pofon kíséretében közölte velem, hogy hazátlan va­gyok. Az ő szavaival: bozgor. Persze, persze! Hisz ez rég volt, 1945-ben. Azóta sok víz lefolyt a Szamoson. Sőt magam is sokat ka­­lamoncáltam azóta. Nagy utat tet­tem meg — szinte azt mondtam —, a történelemben. Persze nem törté­nelem volt az, hanem álom. Az Ál­mok Birodalmában volt kalandozás életemnek talán a legsorsdöntőbb szakasza. Szögezzük le gyorsan: csodálatos kaland volt! Azóta, hogy kivették kezemből a kardot, most hittem el újra először, hogy ember vagyok. Hogy otthon élek. Hogy a két hábo­rú közti megaláztatások után most már minden út az igazság és a tör­vény világába vezet. Tévedtem? Hogy tévedhettem vol­na, mikor másfél évtizeddel a kor­szakos pofon után, hatalom vagyok. Igazgató. Nem akármilyen. A leg­régibb magyar kőszínház igazgatója. És harminc esztendőm hatalom! Nem, nem eladó. Éppen ez a baj — csak akkor ezt én még nem tudom —, hogy nem eladó. Pedig annyi mindent tudtam már. Azt is, hogy a történelemnek vannak oldallépései. Hisz 1956-ban a ma­gyar nemzetiségű pártvezér, Faze­kas János mentett meg a börtöntől, miközben Páskándi Gézát, baráto­mat bekóterolták. Azt is tudom, hogy a nevezett történelem nagy játékos. Mert lám, a kortárs, aki bukaresti, de magyarul írt lapjában 1956-ban azt közölte rólam, mégpedig vezér­cikkben, hogy burján vagyok, amit irtani kell, trónfosztott lett, én pe­dig hatalom lettem. Hát mi ez, ha nem az Igazság dia­dala? Igaz, hogy a hajdani bukaresti fő­­szerkesztő ma Pesten az ellenállás hőse, nemkülönben a reform bajno­ka, én pedig — szerinte — sztáli­nista vagyok, de e kaméleoni mi­nőségében nem ő az egyedüli. A mai Magyarország sajnos, azt kell mondanom, a színváltók paradicso­ma. Sajnos. És különben is, épp azt a korsza­komat gyászoljam, amikor a csúcson vagyok? Amikor mindeneken túllép­ve hirdetem, hogy igenis rajtunk múlik a jövendő. A mi kitartásun­kon. Azon, hogy milyen eredmény­nyel harcolunk helyeinkért a Nap alatt! Hogy aztán elteljék néhány év, és­­ újra nyakamba vegyem az utakat, önként vegyem nyakamba az uta­kat, mert a kivándorlást akkor kezd­tem, még inkább folytatom. Amikor könnyeimet nyelve, de magamra méltóságot erőltetve kiléptem az Ál­mok Birodalmából. Nem, nem ön­­gyilkosság volt ez. Akkor még bíz­tam a jövőben. Bíztam valamilyen jövőben. Azt mondtam: rájöttem, hogy a világban rendet kell tenni, de én erre nem vagyok alkalmas. Ezért adom át a helyemet olyanok­nak, akik erre a feladatra képesek. Hisz a falakon fejemmel, lám, rést nem ütöttem. Mert — hogy szava­mat ne feledjem —, akkor már azt is tudtam, hogy falak választanak el álmaimtól. Régiek és újak. A va­lóság kínai falai. És pár évvel később mégis miért kezdtem újra, érzékeny lélekkel, a falak elleni ostromot? Hisz alapjában véve én végig író voltam! Minden helyzetben kötele­zően az. A tollamat mindig magam­mal hordtam, akármerre vetett a sors. A hitemet fennen lobogtattam. Szégyenkezve vallom be, hogy húsz­nál több könyv viseli a nevemet. Mert hát egy kicsit szégyen az, ha az embernek húsz könyv után a fog­lalkozását is meg kell mondania, mikor bemutatkozik. Istenem, hogy elcsángál­tam én a nyájtól, ha ennyire szem elől vesz­tettem. Még inkább szem elől vesz­tettek. Pedig a Dimbovica partján az volt az érzésem, hogy figyelnek rám. Pes­ten is és helyben is. Igaz, főleg szá­­motkérően néztek rám. Majdhogy­nem felelősségre vonóan, vagy tán egészen úgy, sőt csakis úgy. Na, lás­suk — mondták. És ez erőt adott. A bizalom, alapvetően magamban kételkedő lévén, mindig erőt adott. És mikor Balogh Edgár azt közölte velem, hogy a magyar csúcsértelmi­ségiek és ,a hatalom az én szemé­lyemben kiegyeztek, és lapot alapít­hatok a fővárosban, nem kérdezős­ködtem, mentem. Ősi ösztön ébredt fel akkor bennem. Alighanem vala­mi távoli csatakürt emléke hasított a lelkembe. Még inkább a lármafák riasztottak. Elhagyod a szülőfölded? — sírt fel akkor bennem a lélek. És elhagy­tam. Ott szolgáljuk a nemzetiségün­ket, ahol alkalom nyílik rá — mond­tam a kétkedőknek. És elindultam szép hazámból. És éltem az idegen világban csaknem két évtizedig. És jól éltem! No nem azért, mert felvetett a jó­lét, hisz negyvenesztendei munka után — több vámok a tanúk erre — 150 kiló inggel, meg gatyával érke­zek majdan Hunniába, a fuszéklik­­ról nem is beszélve. Talán az imént emlegetett biza­lom tartott ott olyan sokáig? Ezt sem állíthatom, hisz külföldön is megírták — sírjam el, hogy csak külföldön írták meg? —, hogy a sze­­kuritáté lecsapott rám, és annak ala­pos gyanújával, hogy magyar va­gyok és tehát ősellenség, minden szellemi értékemtől megfosztott. De azért én túljártam az eszükön, mert az életemet megmentettem. Mindent elkövettek, hogy ez nekem ne sikerüljön, de végül sikerült. Vál­ Lamra vetettem tehát a rokkantsági nyugdíjamat, belekapaszkodtam hű asszonyom kezébe, és nekivágtam. És íme itt vagyok, a Tiszánál. És időnként kiállok az utcára. Né­zem az embereket. Keresem a nyu­godt, civilizált és megszólalásig eu­rópai járókelők szemében annak bi­zonyosságát, hogy hazaérkeztem. És érzem, hogy a lelkemben csend van. Már nem remegek, ha álmomban csattan a liftajtó, vagy ha léptek ko­pognak a folyosón. Nem riaszt a gondolat, hogy nincs mit ennem. Az sem gyanús, hogy az a nagyon új­ságot olvasó úr ott átellenben eset­leg engem figyel. Csak időnként kérdem meg ma­gamtól: hol osont be a lelkembe mégis a nyugtalanság? Mert ebben a nagy Tisza-parti nyugalomban azért a nyugtalanság is jelen van. • Ezért nézek oly kolduló szemekkel az emberekre. Azt figyelem: kinek volna esetleg itt énreám szüksége? Legtöbbször alkonyodik, mikor a lakásomra visszaindulok. Nyugodt, megbékélt, öregúr vagyok úgy ki­nézésre. Még dúdolok is némely al­kalomkor. Észre se veszem, önkén­telenül kezdek dúdolni. ... Visszanéztem félutamból, sze­memből a könny kicsordul. ZVOLSZKY ZITA ILLUSZTRÁCIÓJA

Next