Népszabadság, 1989. szeptember (47. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-02 / 207. szám
20 NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1989. szeptember 2., szombat HUSZÁR SÁNDOR: Menekült gondolatok Utánam jöttek a harangok Itt, a budai domboldal lábánál hajnalban sokszor ébredek harangszóra. A kolozsmonostori kistemplom hívó szava — mondom. — Jól ismerem, hisz negyven és negyvennégy között ott ministráltam minden vasár- és ünnepnap. Nem olyan a hangja, mint a főtérié, a Szent Mihály templomé, mert az mély, öblös, férfias. Ez, ami álmaimból engem most ébreszt, más. Inkább segélykérő. Inkább vihar elé futó. Ha Kolozsvárt feljött volt hozzánk a Szén utcai domboldalra, ahol Szabó Dezső után én is gyerekeskedtem, önkéntelenül néztünk az égre. Tudtuk: vihar, jég, zivatar közeleg. Bennünket féltő kis harang volt az. És most, hogy e nevén sem ismert budai domboldal lábánál újólag felriaszt, belém hasít, hogy valami nagy baj van. Mint mikor előző lakhelyemen, Bukarestben késő éjjel csattant a liftajtó. Vagy amikor a háromszéki Sepsiszentgyörgyről rossz híreket hoznak. Hogy a gyerekek még mindig nem kaptak választ a kivándorlási kérelmükre, pedig velünk együtt adták volt be. Olyant is mondanak, hogy szekuratátés besúgók kordonja veszi körül őket. Úgy repül át ide utánunk a félelem és a szorongás, mint politikai határoknak fittyet hányva az esőfelleg, vagy a szennyezett levegő. És én képtelen vagyok aludni. Csak nézem a hajnalodó eget, és arra gondolok, hogy életemre lassan ráborul a végső szürkület. Meg, hogy negyven év kemény munkája után csak ez maradt, a vándorbot. Még az unokám mosolyát is elorozták a történelem szemétkukáinak sikeres guberálói. És az önmarcangolásban idáig érve, önkéntelenül és majdhogynem könnyezve mondom ki: nem! És mint eszelől kiáltanám: Erdély az enyém! És még ezt is mondanám, és ha megtenném, bizonyára üvöltenék: Enyém mindörökre. Erőszak tőlem el nem veheti! Enyém az életem jogán, amely ott hamvadt — egy hónap híján — hatvan évig. Erdély olyan jegy rajtam, mint négeren a fekete bőrszín. Olyan fatális jegy. Persze Erdély mégsem a fajiság szimbóluma. Pont ellenkezőleg. A sokféleség egysége. Az együttélés iskolája, hite és akarása. Bukarestből hoztam magammal ezt a képet: a feltámadás éjféli istentiszteletéről égő gyertyákkal indul haza minden évben a hívőség. Ilyenkor olyan a széles bulevárd, mint egy égő folyam. Ha elfújja némelyik ember gyertyáját a szél, újra gyújtja a szomszédtól. Haza kell vinni a szent lángot! Valami efféle élt bennünk is, Erdély-hívőkben. Csakhogy mi belül égtünk. De azért az egymás tüzétől való megújulás igaz. Jaj, fájóan igaz, mert én már kiszakadtam a gyertyavivők hadából. Az én gyertyám kialudt. Alighanem. Már nem világít, csak füstöl. Könnyeztetően füstöl. Bár, úgy lehet, füst nélkül is könnyeznék, így egymagamban. De Erdélyt nem hagyom, mert Erdély az enyém. Erdély igenis én vagyok. Ahogy a nagyapám fazakalta agyagedény — mit ide is magammal menekítettem — Makfalva. Nem pusztán egy cserépedény, de makfalvi föld, melyet Dózsa György taposott. Makfalvi ízlés formakincs, mit századok óta őrzünk. Élet, amely élni akar, és én is élni akarok vele és érette. Sepsiszentgyörgyön, amikor hónapokkal ezelőtt még ott járhattunk, a Székely Mikó kollégiumból hazafelé menet, a Sugár áruház előtt megállított Réka, a másodosztályos unokánk, s egy új baba megszerzésének reményével ezen szavakkal fordult a nagyanyjához: Ide bemenjünk egy kicsi időre Irmike, Jóje? Hát kié Erdély, ha nyelven beszélve a magyarság évszázados hangulata, ősi életérzése szólal meg? Pedig nem prédikátor, csupán egy gyerek szólt. Persze a világ, mint mindig, most is gyanakodva néz és hallgat. Ki vagyok én és milyen jogon vindikálom én magamnak más állam felségterületét? Hogy merészelek ilyesmit tenni? Nos, a merészségre a legkönnyebb válaszolni, mert ezt a fajta merészséget a fájdalom adja. Különben — hogy sorra vegyem a megfogalmazódó kérdéseket — ember vagyok, akit magyar anya szült. Erdélyi magyar vagyok, akit sorsa tanított arra, hogy románt, németet, szerbet, zsidót testvérének érezzen. Azt is mondhatnám, hogy büszke vagyok, mert a világon elsőül tanított meg erre, amikor a tordai országgyűlésen a világon elsőkként kimondják ott a vallási türelmet. És nem valamikori magyar területet követelek vissza. Erdélyt, négymillió román hazáját nem akarom Magyarországhoz csatolni. Csupán Európához... Igen! Visszakövetelem Erdélyt — Európának! Mert mindig is oda tartozott. Hogy mást ne mondjak, Erdély déli határánál ér véget a gótika. A sajátossá álmodott úgynevezett falusi gótika remekműveiért reszket — lassacskán — az egész világ. Követelem tehát, hogy Erdély legyen újra Európa szerves része, mert csak így lehet az én hazám. Az én hazám újra. Az én hazám és a Rékáé, mindörökre. Hol van az otthon mostanában? Sétálunk a Balaton partján a szép, napos délelőttben. Tiszta az idő, látszik a túlpart. Tihany is látszik. Tengerészsapkájában Illyés Gyula integet onnan felénk. Mintha örvendene nekünk. Igen, ő minden bizonnyal örvendene. Az 1947-es naplójában olvasom, Páskándi Géza áttelepülésekor írta: „Ez példának is jó. Érezzék a határon túliak is, hogy helyük (és örökölt joguk) van Pesten.” Persze helyünk és örökölt jogunk főleg ott kellene, hogy legyen, ahol egy évezrede gyökereztünk meg. ő mégis örvendene. Fülemben csengenek még hozzám intézett utolsó szavai, amelyekkel Erdélybe visszatértünkkor utunkra bocsátott: tégy úgy, ahogy a lelkiismereted engedi, de egyet jegyezz meg, mártírokra nincs szükségünk, ennek a népnek már túl sok a mártírja. Igen, ő magához ölelne. És azt mondaná: jól van így, megtetted, ami tőled tellett. És sok bölcs tanácsot is adna, és erőt adna a tudat, hogy ő van ... Szél fúj az északi part felől. Ahogy a házak mögül a partra lépünk, mind erősebb. Vékonyan vagyunk öltözve. — Haza kéne menni — mondja a feleségem. — Haza? — kérdem, és elszorul a torkom. Aztán megfordulunk és elindulunk — a szálloda felé. Persze, hisz itt vendégek vagyunk. Kedves vendégek. Rokonok hívtak le a hétvégére. Hétfőn megyünk. — Hová? — kérdem most már magamtól. Ezek úgy látszik, olyan kérdezős percek. Titkos áramlatok indulnak ilyenkor a lélek mélyvizeiben. Azok vetnek ilyen furcsa fodrot. Hisz a kérdés teljességgel felesleges. Nyilván egy budai vendégházba megyünk. — Haza? — okvetetlenkedek magammal. — Miért, Bukarestbe tán hazamentünk? Nem ott is csak a lakásunkba tértünk vissza? — veszem fel a vitatkozó harci állást. — Voltunk-e otthon valaha is Bukarestben? Ezen azért gondolkodnom kell. Hisz voltak ott szép napok is, melyek azóta melengetik a lelket. Volt mindenekelőtt értelme az életnek. Bizonyossága annak, hogy nagyságomat vagy kicsiségemet én döntöm el, mégpedig azzal, hogy menynyit vállalok át népem gondjaiból. De az elsőség lóversenyszempontját az irodalomban is elutasítottam. Szeretném, hogy ha szeretnének és lennék valakié — mondtam Ady után, és tudva tudtam, ha íróként vagy közéleti emberként szeretnek, akkor e szeretetnek én csak egyik részese vagyok. Mert ez a szegény, magára maradt és sajnos okkal gyanakvó, kijátszott, jogaiból kiforgatott kisebbségi magyar nép kétségbeesetten öleli magához minden fiát, aki ha utat nem is, bár járható ösvényt mutat. Egyszer egy télen a Hargitán elakadtunk. Csíkszeredából mentünk át Székelyudvarhelyre, s ahogy az máskor is megesett, hóviharba keveredtünk. A hideg elől a közeli Fenyő vendéglőben kerestem menedéket. Mikor a vakítóan fehér hómezőről a félhomályos, vastagon cigarettafüstös ivóba léptem, nem láttam semmit. Csak azt hallottam, hogy nyugodt, férfias hangon valaki mond valamit. Sőt mintha az én jöttem váltotta volna ki az illetőből a meleg szavakat. Kezdtem jobban figyelni. — Látjátok, gyerekek, ezt az embert? — kérdezte, mint utóbb kiderült, a tanár úr végzős növedékeitől, akikkel sízni jött e vasárnap délelőttön. — Ez az az ember, akit nagyon kell szeretni. Ez még minden háborúját elvesztette. Persze megkérdezhetitek: ezért kellene valakit szeretni ? Ezért. Mert ennek ellenére mindig újra kezdte. Fogadni mernék, hogy most is valami nyaktörő vállalkozáson van. — Hát — mondtam én akkor — az út valóban nyaktörő, de céljaim békések. Épp a székelyudvarhelyi Népszínház megalakítása miatt járom immár sokadszor a Bukarest— Udvarhely közötti utat. Udvarhelyen csodálatos emberek vannak, akik mindent megtesznek, és semmilyen áldozattól sem riadnak vissza. Csak a bizalmatlansággal nem tudnak szembeszállni, mert az messze, a fővárosban lakik. Ez az én feladatom: bizalmat szerezni. Szép történet, de hol a folytatás? Hát az életem úgy folytatódott, hogy egyszer aztán már nem lehetett újra kezdeni. Pontosabban azon az úton nem lehetett tovább menni, amin addig jártam. A hatalom útjai pedig nyitva álltak. De a hatalomszolgálata mindinkább embertelenséget jelentett, papagájszerepkört, nemzeti és emberi méltóságérzetem teljes feladását. Na, ilyenkor az ember összecsomagolja a betyárbútort, és hazamegy. Haza, de hová? Hol a haza? Én Kolozsváron születtem, de a Kisküküllőnek s a Nyárádnak kellett találkoznia, hogy világra jöjjek. Pontosabban elszegényednie. Mit szépítjük a dolgot: kikoptunk a Székelyföldről. Kihúzták alólunk az ősi földet. Kolozsvár szolgának fogadott be. Szüleim szolgálták is halálukig. Ott is nyugosznak Erdély annyi érdemes szolgálójával azonos földben, a Házsongárdban, öt évvel ezelőtt jártam nálunk legutóbb. A sír még állt, a ház, amiért egy életen keresztül küzdöttek, kézen-közön eltűnt a blokkerdőben. A gyerekkorom Szén utcája tűnt el. Elidegenítették tőlem a panelházak, ismeretlenül jártam a játszótereit. Nem találtam magamat. Valósággal elmenekültem gyerekkorom színteréről. Azt mondhatnám tehát, hogy nincs hazám, de nem mondom! Van. Esetleg így volt. A Trefort után lefelé menve ért utol a bizonyosság. Tizenhat, tizenhét éves lehetett, de lehet, hogy több. A túlsó járdán lépegetett sokáig, s figyelt. Aztán egyszer hozzám lépett, és azt mondta: Sanyi bácsi, Kiss János vagyok a maga régi iskolájából a Farkas utcából. Hatodikban tanultuk egy elbeszélését, és láttam magát is, meg Irma nénit is sokszor a tévében. Igen, ebben a pillanatban otthon voltam. Megtaláltam saját lábam nyomát. Hol? Az emberek emlékezetében? Az újabb illúzióban? Nem kellene végre valami történelmileg tartósabb otthonra szert tenni? Hát van az emberiség történetében tartósabb menedékhely az illúziónál? Elindultam szép hazámból édes szép Erdélyországból. És íme, elértem a Tiszához. Személy szerint a Kis-Szamostól indultam, és a Dimbovicánál kötöttem ki. Hogy aztán a Duna érintésével elérkezzem — a harmadik felvonás szín- helyére — Szegedébe. Ahogy szegény édesanyám magát székelyül kifejezte: mert mi örökké csak kalamoncáltunk. És ez színtiszta igazság. Honfoglaló őseink nyugtalan vére hajtana, vagy mégis inkább, miként az ősöket, a szükség? Bárhogy szorzom-osztom, egyik sem adja ki a végeredményt. Családomról az első híradás 1597- ből való. Abban az esztendőben, szeptember 13-án, hirdette ki a királybíró Csíkszeredában, hogy Báthory Zsigmond fejedelemtől nemességet és Nagyajtai előnevet kaptunk. Nem holmi rongyrázás okán mondom el mindezt. Gondoljuk el: mit érek én, mai menekült a valamikori dicsőséggel? Nagyajta miatt hoztam fel itt az egészet, amely akkoron lakhelyünk lehetett. Mert úgy néz ki, hogy jó négyszáz esztendőkkel ezelőtt Csíkból indultunk neki a nagyvilágnak. Hogy odáig honnan jöttünk, mikor és mivégett — Isten bocsássa ezt meg nekem — nem firtatom. Megelégedtem volna azzal is, ha az Egyesült Államoknál kétszer idősebb családom feleannyi jogot élvez, mint annak polgárai. Igaz, távoli múltunk a ködbe vész. Mint ahogy jószerivel a nemesítés utáni szakasz is. Háromszáz éven át — azt hallom — református papi családként éltük tele a Székelyföldet. Hogy aztán én 1929-ben megszülessek Kolozsváron — katolikusnak és ipari proletárnak. Csak azért nem teszek felkiáltójelet a mondat végére, mert ez már nem a mi kalandunk, hanem a történelemé. Általában az az érzésem, hogy ennek a Történelem nevezetű menedzsernek sokkal nagyobb a szerepe az életünkben, mint hinnénk. Mert — ha magamat jól ismerem — szívesen megülnénk mi egy olyan hazában, amely — mint az örök árva József Attila vágyta volt — keblére ölel. De hát — tessék már nekem elárulni — hol van számunkra az a haza? Vajon nem volt igaza annak a népviseletbe öltözött diák úrnak 1945-ben, aki Mátyás király román eredetét taglalta Kolozsváron, a Fadrusz szobor előtt, és aki közvetlenül azelőtt, hogy társaival körtáncba fogózott, két pofon kíséretében közölte velem, hogy hazátlan vagyok. Az ő szavaival: bozgor. Persze, persze! Hisz ez rég volt, 1945-ben. Azóta sok víz lefolyt a Szamoson. Sőt magam is sokat kalamoncáltam azóta. Nagy utat tettem meg — szinte azt mondtam —, a történelemben. Persze nem történelem volt az, hanem álom. Az Álmok Birodalmában volt kalandozás életemnek talán a legsorsdöntőbb szakasza. Szögezzük le gyorsan: csodálatos kaland volt! Azóta, hogy kivették kezemből a kardot, most hittem el újra először, hogy ember vagyok. Hogy otthon élek. Hogy a két háború közti megaláztatások után most már minden út az igazság és a törvény világába vezet. Tévedtem? Hogy tévedhettem volna, mikor másfél évtizeddel a korszakos pofon után, hatalom vagyok. Igazgató. Nem akármilyen. A legrégibb magyar kőszínház igazgatója. És harminc esztendőm hatalom! Nem, nem eladó. Éppen ez a baj — csak akkor ezt én még nem tudom —, hogy nem eladó. Pedig annyi mindent tudtam már. Azt is, hogy a történelemnek vannak oldallépései. Hisz 1956-ban a magyar nemzetiségű pártvezér, Fazekas János mentett meg a börtöntől, miközben Páskándi Gézát, barátomat bekóterolták. Azt is tudom, hogy a nevezett történelem nagy játékos. Mert lám, a kortárs, aki bukaresti, de magyarul írt lapjában 1956-ban azt közölte rólam, mégpedig vezércikkben, hogy burján vagyok, amit irtani kell, trónfosztott lett, én pedig hatalom lettem. Hát mi ez, ha nem az Igazság diadala? Igaz, hogy a hajdani bukaresti főszerkesztő ma Pesten az ellenállás hőse, nemkülönben a reform bajnoka, én pedig — szerinte — sztálinista vagyok, de e kaméleoni minőségében nem ő az egyedüli. A mai Magyarország sajnos, azt kell mondanom, a színváltók paradicsoma. Sajnos. És különben is, épp azt a korszakomat gyászoljam, amikor a csúcson vagyok? Amikor mindeneken túllépve hirdetem, hogy igenis rajtunk múlik a jövendő. A mi kitartásunkon. Azon, hogy milyen eredménynyel harcolunk helyeinkért a Nap alatt! Hogy aztán elteljék néhány év, és újra nyakamba vegyem az utakat, önként vegyem nyakamba az utakat, mert a kivándorlást akkor kezdtem, még inkább folytatom. Amikor könnyeimet nyelve, de magamra méltóságot erőltetve kiléptem az Álmok Birodalmából. Nem, nem öngyilkosság volt ez. Akkor még bíztam a jövőben. Bíztam valamilyen jövőben. Azt mondtam: rájöttem, hogy a világban rendet kell tenni, de én erre nem vagyok alkalmas. Ezért adom át a helyemet olyanoknak, akik erre a feladatra képesek. Hisz a falakon fejemmel, lám, rést nem ütöttem. Mert — hogy szavamat ne feledjem —, akkor már azt is tudtam, hogy falak választanak el álmaimtól. Régiek és újak. A valóság kínai falai. És pár évvel később mégis miért kezdtem újra, érzékeny lélekkel, a falak elleni ostromot? Hisz alapjában véve én végig író voltam! Minden helyzetben kötelezően az. A tollamat mindig magammal hordtam, akármerre vetett a sors. A hitemet fennen lobogtattam. Szégyenkezve vallom be, hogy húsznál több könyv viseli a nevemet. Mert hát egy kicsit szégyen az, ha az embernek húsz könyv után a foglalkozását is meg kell mondania, mikor bemutatkozik. Istenem, hogy elcsángáltam én a nyájtól, ha ennyire szem elől vesztettem. Még inkább szem elől vesztettek. Pedig a Dimbovica partján az volt az érzésem, hogy figyelnek rám. Pesten is és helyben is. Igaz, főleg számotkérően néztek rám. Majdhogynem felelősségre vonóan, vagy tán egészen úgy, sőt csakis úgy. Na, lássuk — mondták. És ez erőt adott. A bizalom, alapvetően magamban kételkedő lévén, mindig erőt adott. És mikor Balogh Edgár azt közölte velem, hogy a magyar csúcsértelmiségiek és ,a hatalom az én személyemben kiegyeztek, és lapot alapíthatok a fővárosban, nem kérdezősködtem, mentem. Ősi ösztön ébredt fel akkor bennem. Alighanem valami távoli csatakürt emléke hasított a lelkembe. Még inkább a lármafák riasztottak. Elhagyod a szülőfölded? — sírt fel akkor bennem a lélek. És elhagytam. Ott szolgáljuk a nemzetiségünket, ahol alkalom nyílik rá — mondtam a kétkedőknek. És elindultam szép hazámból. És éltem az idegen világban csaknem két évtizedig. És jól éltem! No nem azért, mert felvetett a jólét, hisz negyvenesztendei munka után — több vámok a tanúk erre — 150 kiló inggel, meg gatyával érkezek majdan Hunniába, a fuszéklikról nem is beszélve. Talán az imént emlegetett bizalom tartott ott olyan sokáig? Ezt sem állíthatom, hisz külföldön is megírták — sírjam el, hogy csak külföldön írták meg? —, hogy a szekuritáté lecsapott rám, és annak alapos gyanújával, hogy magyar vagyok és tehát ősellenség, minden szellemi értékemtől megfosztott. De azért én túljártam az eszükön, mert az életemet megmentettem. Mindent elkövettek, hogy ez nekem ne sikerüljön, de végül sikerült. Vál Lamra vetettem tehát a rokkantsági nyugdíjamat, belekapaszkodtam hű asszonyom kezébe, és nekivágtam. És íme itt vagyok, a Tiszánál. És időnként kiállok az utcára. Nézem az embereket. Keresem a nyugodt, civilizált és megszólalásig európai járókelők szemében annak bizonyosságát, hogy hazaérkeztem. És érzem, hogy a lelkemben csend van. Már nem remegek, ha álmomban csattan a liftajtó, vagy ha léptek kopognak a folyosón. Nem riaszt a gondolat, hogy nincs mit ennem. Az sem gyanús, hogy az a nagyon újságot olvasó úr ott átellenben esetleg engem figyel. Csak időnként kérdem meg magamtól: hol osont be a lelkembe mégis a nyugtalanság? Mert ebben a nagy Tisza-parti nyugalomban azért a nyugtalanság is jelen van. • Ezért nézek oly kolduló szemekkel az emberekre. Azt figyelem: kinek volna esetleg itt énreám szüksége? Legtöbbször alkonyodik, mikor a lakásomra visszaindulok. Nyugodt, megbékélt, öregúr vagyok úgy kinézésre. Még dúdolok is némely alkalomkor. Észre se veszem, önkéntelenül kezdek dúdolni. ... Visszanéztem félutamból, szememből a könny kicsordul. ZVOLSZKY ZITA ILLUSZTRÁCIÓJA