Népszabadság, 1989. december (47. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-02 / 286. szám
6 NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR 1989. december 2., szombat t.A máltai étlap Csendes vizeket ígér az előrejelzés e hét végére Málta partjainál, így tehát tengeribetegség veszélyének aligha lesznek kitéve a szovjetamerikai csúcstalálkozó résztvevői. Egyébként úgy hírlik, Gorbacsov is, Bush is jól bírja a tengert. Az előbbi négy éve, a reykjaviki szovjetamerikai csúcs idején a kikötőben horgonyzó hajón lakott, az utóbbi pedig a második világháború idején az amerikai haditengerészet légierejénél szolgált. Mégis hullámveréssel kell megküzdeniük, nem a tenger, hanem a világpolitika jóvoltából. Mint bármely korábbi szovjetamerikai csúcstalálkozót, ezt is felfokozott várakozás előzi meg, s éppúgy, mint bármely korábbinak, ennek is megvan a tétje. Lehet, hogy a földközi-tengeri szigetország, Málta úgy vonul be a történelembe, mint amelynek partjainál a tengerbe süllyesztették a hidegháborút? Furcsa ellentmondás: miközben egyfelől az előzetes washingtoni és moszkvai megnyilatkozások „a béke megerősítését szolgáló kivételes alkalomról” szóltak, másfelől sohasem feledkeztek meg hangoztatni a találkozó nem hivatalos, ismerkedési jellegét, kötetlen napirendjét. „Ha meglepetésre számítanak, az lesz a meglepetés, hogy nem lesz meglepetés” — hárította el a napokban Bush elnök a várható eredményekre kíváncsi riportereket. Egy moszkvai szóvivő pedig azt tudatta, hogy aligha kell formális megállapodásokra számítani, inkább „kölcsönös elvi megértésre”. Mi több, mindazokat, akikben a máltai csúcs az 1986-os reykjavíkit idézte fel — a meglepetésszerű, rendkívüli Gorbacsov-javaslatot s hajszál híján a megegyezést a nukleáris rakéták teljes felszámolásáról, a Pravda nyugtatta meg: Európa semmiféle „nagyhatalmi összeesküvésnek” sem tárgya. Mi lehet akkor a „kölcsönös elvi megértés”, amely, ha megszületik, adott esetben többet érhet a világnak, mint valamifajta „részletkérdésbeli” megállapodás? A válasz talán sejtetheti a nyilvánosságra nem hozott „máltai étlap”, mely az egyezség szerint korlátlanul bővíthető, kinek-kinek ízlése szerint. A legfontosabb „fogás” bizonyára Európa jövője — végtére e csúcstalálkozóra elsősorban a viharos gyorsaságú kelet-európai változások késztették Washingtont és Moszkvát. Bush maga beszélt arról, hogy nyári budapesti és varsói útja nyomán, nyugateurópai szövetségesei ösztönzésére tette meg javaslatát, amit Gorbacsov készséggel elfogadott. (Mellesleg: hova tűnt a „ki mondta először?” propagandacsaták ideje?!) S ez akkor is igaz, ha a mielőbbi csúcs érdekében meglehetősen nagy hazai nyomás nehezedett Bushra — adja fel óvatosságát Gorbacsoval szemben, vagy inkább kétségeit a gorbacsovi vonal tartós volta iránt. A szovjet külügyminiszter szeptemberi amerikai tárgyalásai, az áttörés az újabb fegyverkorlátozási megállapodás felé, egyben a „soros” csúcstalálkozó meghirdetése 1990 első felére — mindez már érzékeltette a washingtoni magatartás változását. S ezt csak erősítették a gorbacsovi politika túlélését, sikerét kívánó szaporodó washingtoni nyilatkozatok, meg az, hogy akétkedőket elhallgattatták az amerikai adminisztráción belül. E folyamatot, az igazi kérdést talán mindennél jobban érzékelteti a londoni The Timesban napvilágot látott hasonlat. Az amerikai külpolitika mai irányítóinakkezdeti karrierjét — az 1940-es évek vége óta — az a kérdés árnyékolta be: ki vesztette el Kínát? Érthető, hogy senki, de senki sem kockáztatja meg hogy „Gorbacsov elvesztésével” vádolják. Így történhetett meg, hogy Bush január közepén még úgy nyilatkozott: „nem kíván találkozót pusztán a találkozóért”. November elején viszont, amikor bejelentette a „máltai hétvégét”, felfogásának változását a világ rendkívül dinamikus és drámai változásával indokolta. Márpedig ennek forrása, helyszíne elsősorban Kelet-Európa. A novemberi bejelentést követő berlini „faltörés”, majd immár a prágai fordulat pedig egyértelműen sürgetővé tette a „közbenső” csúcstalálkozót. Mindaz, ami történt s történik, immár az 1945-ös jaltai találkozóhoz köthető európai békerend felbomlásával fenyeget. Ami egyfelől sohasem látott lehetőséget kínál a hidegháborús megosztottság felszámolására, másfelől azonban magában hordja a bizonytalanságot; vajon mi váltja fel a katonai tömbök egyensúlyára épülő stabilitást: a közös európai ház, avagy „Jalta 1945” helyett „Balkán 1914” fenyeget, erősödő nacionalizmusokkal és határviszályokkal ? Aligha véletlen, hogy a Newsweek című hetilap egy amerikai tisztviselőt idézett, aki szerint „Málta kis piszkos titka: a részvevők egyike sem kontrollálja többé az eseményeket”. S jóllehet a világ búcsúzik attól az időszaktól, amelyben akét nagyhatalom szava és egyezsége kivételesen meghatározó volt, a kiszámíthatatlanság mindkettőjük számára rendkívüli kockázatokat sejtet. A változások fokozatossága a helsinki megállapodás megjelölte keretek között — vélhetően ez a válasz rá. Ennek éppúgy része a határok sérthetetlensége, mint a belügyekbe való be nem avatkozás, a leszerelés, a gazdasági együttműködés, az emberi jogok teljes tiszteletben tartása. A kelet-európai robbanás moszkvai fogadtatását jól jellemzi a Geraszimov szóvivőnek tulajdonított kijelentés: „A Brezsnyev-doktrína halott, önök azonban jól ismerik Frank Sinatra régi dalát: ’A magam útját járom ...’ Ma Sinatra-doktrínánk van.” De egyben azok az ismételt kijelentések is, amelyek a Varsói Szerződés létét a NATO-éval kötik egybe. Ami pedig az amerikai véleményeket illeti, maga Bush elnök beszélt „nagyhatalomhoz illő megfontolt reagálásról”, meg arról, hogy Washington nem kívánja Moszkvával szembeni előnyszerzésre felhasználni az egyébként nagyon is üdvözölt fejleményeket. Valószínűleg leginkább áll ez az újraéledt németkérdésre, amely a jövő Európája szempontjából a kérdések kérdése. Mitterrand francia államfő szerint egy telefonbeszélgetésük során maga Gorbacsov mondta neki: „Még aznap, amikor bejelentik a német újraegyesítést, kétsoros közlemény fogja tudtul adni, hogy székemet egy marsall foglalta el.” A német ügyek efféle fogadtatása nem szűkíthető le Moszkvára. Idézhetnénk akár párizsi, londoni, sőt washingtoni véleményeket is. Biztos, hogy a csúcson ez igazán előkelő helyet kap ... "Európa jövője persze elválaszthatatlan a leszerelési tárgyalások felgyorsításától. A stratégiai támadófegyvereik felére csökkentéséhez lényegében már aszeptemberi külügyminiszteri találkozón utat nyitottak, miután Moszkva elállt attól, hogy szorosan öszszekapcsolja azt az amerikai csillagháborús tervekkel. Máltán meggyorsíthatják az ütemet, olyannyira, hogy a jövő évi csúcsra az egyezség készen álljon. Szó lehet még a nukleáriskísérleteket tiltó egyezmények megsemmisítéséről. Ami azonban igazán kézenfekvőnek tűnik: a hagyományos erők csökkentése, akár a tervezettnél is nagyobb mértékben, egy olyan megállapodással a bécsi tárgyalásokon, amelyet jövőre már alá is írhatnának. Mindenesetre jelzés értékű, hogy néhány nappal Málta előtt az amerikai sajtó kiszivárogtatta: a Pentagon vezetői a katonai kiadások, s így a megrendelések csökkentését fontolgatják a következő évekre előre. Ezzel reagálva a szovjet kiadások csökkentésére, meg nem utolsósorban a hatalmas ,költségvetési deficit miatt rájuk nehezedő kongresszusi nyomásra. Annyi bizonyos, hogy ma mind kevésbé lehet hivatkozni a „szovjet fenyegetésre”: amerikai hírszerzési adatok szerint a Pentagon immár úgyszámol, hogy nem két hete, hanem egy-három hónapja van előzetes „veszélyjelzésre”. Ez pedig ugyancsakkedvező hatással lehet az Európában állomásozó amerikai és szovjet csapatok tervezettnél is nagyobb csökkentésére, kivonására. Ugyanakkor vélhetően Gorbacsov sem érkezik üres kézzel: a tengeri helyszín csak ösztönözheti arra, hogy — feltevések szerint — szorgalmazza a bécsi tárgyalások napirendjén nem szereplő haditengerészeti erők csökkentését. A leszerelés felgyorsítása avagy határozott szándéka — túl az általános légkörjavító hatáson — egyúttal a gorbacsovi átalakítást erősítheti, s ezt szolgálhatja a szovjet—amerikai gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok fellendítése, a mesterséges akadályok lebontása is. ... Vasárnap délután, amikor a tervek szerint Gorbacsov és Bush együtt lép a sajtó elé, már megtudhatjuk, mit is hozott a négy éven belül hatodik szovjet—amerikai csúcstalálkozó. A világ az utóbbi években már megtanulhatta: a fanfárok és a konkrét egyezségek hiánya még önmagában semmit sem jelent, a hidegháborút csendben is lehet temetni ... Zalai István A két hadihajón minden készen áll. A FI KÖRKÉRDÉSE: Átalakul vagy szétesik Kelet-Európa? Helmut Sonnenfeldt, Dr. Helmut Sonnenfeldtet hajdani főnöke szerette így bemutatni: „Ha én Nixon Kissingere vagyok, akkor Helmut az én Kissingerem”. Az egykori magas állású kormánytisztviselő ma a híres washingtoni agytröszt, a Brookings Intézet vezető kutatója.) — Most, hogy a héten immár Csehszlovákián is végigsöpört a változások szele, viszszafordíthatatlannak látja-e a kelet-európai reforilmmozgást? — A régi rezsimek lebontásának folyamata talán visszafordíthatatlan. Ezt úgy értem, elkerülhetetlen, hogy azokat más kormányzati formák váltsák fel, hogy változzék a gazdaság, sőt a társadalmak jellege. Ám azok a konkrét folyamatok, amelyek közepette mindezek a dolgok végbemennek, óhatatlanul rengeteg megpróbáltatással, hibával és talán vargabetűvel járnak majd. A váltás tehát nem kerülhető ki, de hogy miképpen is zajlik le, az kevésbé világos, mert e vonatkozásban nagyon csekély a tapasztalat. A totalitárius rezsim lebontása azonban visszafordíthatatlan. — Nem tart egy erőszakos visszarendeződéstől? — Az erőszakos közbelépés lehetőségére persze mindig számítani kell, de hogy egy ilyen fellépés vissza tudná-e fordítani a folyamatot, az nyitott kérdés. — Ha a belső status quo mindenképpen felbomlik, hogyan hat ez a külső, európai stabilitásra? — E belső átalakulásban levő országok külkapcsolatainak kérdése részben éppen azért oly komoly, mert a régi csatlós birodalmon belüli külkapcsolataikat ugyanaz a totaliitáriánus rendszer termelte ki, amelyik a belső viszonyaikat is. Következésképpen sok megállapodásuknak nincs legitimitása. Ezeket nyilván felülvizsgálják és új döntéseket hoznak majd, amint a demokratikus intézmények meggyökeresednek. Azt, hogy ez milyen formát ölt, nehéz lenne megmondani, de például a lengyelek máris tettek néhány javaslatot a Varsói Szerződés reformjára, hogy azt legitimebb nemzetközi megállapodássá alakítsák. — Nem gondol-e a Varsói Szerződés feloszlatására, vagy arra, hogy valamelyik ország kiváljék belőle? — Az, hogy ilyen recepteket adjak, nem az én dolgom. Hallottam magyarokat, akik a semlegesség lehetőségéről beszéltek. Azt gondolom, hogy a demokratikus döntéshozatal, ha úgy tetszik, az önrendelkezés folyamatában az egyes kelet-európai országok különböző megoldásokat találhatnak a Szovjetunióval fennálló kapcsolataik alakítására, legyen az a Varsói Szerződés keretében, kétoldalú megállapodás útján, vagy a semlegesség valamely formájában. Kérdéses, hogy a Varsói Szerződés egyáltalán folytathatja-e úgy a tevékenységét, mint eddig. — Végül: mit tanácsolna nekünk, magyaroknak? — Most, a népszavazás után úgy látom, sok még Magyarországon a zavar, a bizonytalanság. Koncentráljanak a politikai rendszer építésére és a gazdaság működésbe hozására, a külföldi befektetők érdeklődésének felkeltésére. Washington, 1989. december 1. Serény Péter (Georg Brunner a kölni egyetem keleti joggal foglalkozó intézetének igazgatója, az NSZK egyik, nemzetközileg is legismertebb Kelet-Európa-szakértője.) — Profeszor úr, hogyan ítéli meg a kelet-európai reformfolyamat irányát és jövőjét? — Mindent egybevetve, kedvezően. A legpozitívabb fejlemény, hogy a Brezsnyevdoktrína végérvényesen halott, s így minden kelet-európai országnak megadatik a lehetőség saját politikai kultúrájának megfelelő politikai rendszer kialakítására. Ám azt világosan látni kell, hogy ez a politikai kultúra államonként eltérő. Nagy vonalakban három országcsoportot lehetne megkülönböztetni: az első a közép-kelet-európai országok együttese, amelyhez Magyarországon kívül Csehszlovákia, az NDK, Lengyelország, valamint a Szovjetunió balti köztársaságai tartoznak. Náluk kimutatható egy történelmileg megalapozott jogállami éskisebb mértékben demokratikus politikai kultúra. Erre támaszkodva fölépülhet egy demokratikus politikai rendszer. A második országcsoport a balkáni államoké, ahová Bulgária és Románia tartozik. Ott az említett jogállami és demokratikus struktúrák a történelmi hagyományokból adódóan lényegesen gyengébbek, s nem hinném, hogy belátható időn belül valóban sor kerülhet egy demokratikus államrendszer megteremtésére. A harmadik csoportot a Szovjetunió, pontosabban Oroszország alkotja, ahol a jogállamidemokratikus feltételek talán még a balkáni államokénál is kevésbé állnak fenn. Ebből kiindulva Közép-Kelet-Európában perspektivikusan számolni lehet a demokrácia kialakulásával, míg a két másik csoportban előreláthatóan olyan tekintélyelvű-pluralisztikus rendszer jöhet létre, mint annak idején Spanyolországban és Portugáliában. Georg Brunner: — Miben látja a regionális átrendeződés legfőbb gátló tényezőit? — Egész biztos, hogy a demokratizálódás útján a gazdasági helyzetből fakadnak a legnagyobb nehézségek. Ámbár itt is nagyok az eltérések. Hisz nyilvánvalóan Lengyelországban a legrosszabb a helyzet, Magyarországon még aránylag tűrhető, jóllehet ezt a magyarok másként látják. Tény, ebből a gazdasági alaphelyzetből az átalakulás során elkerülhetetlen szociális feszültségek adódnak majd. A gazdasági előrehaladás motorja ugyanis az egyéni vállalkozás, s ha valóban teret engednek neki, úgy szükségképpen megnőnek a szociális és vagyoni különbségek. Olyan fejlődés alakul ki, amely Nyugat-Európában már a múlt században lezajlott. Ehhez képest a döntő különbség abban rejlik: a negyvenéves államszocializmus nyomán a lakosság körében kifejlődött egy olyan szociális egyenlőségérzet, amely a 19. századi Nyugat-Európában még nem volt meg. Vélhetően szóba kerül Máltán a németközi viszony kérdése is, amely most teljesen új módon vetődik fel, ön hogyan látja ezt? — A két német állam egymáshoz való közeledése szükségszerű folyamat, amely több szakaszban, lépcsőzetesen bonyolódhat le. S a végén, a távoli végén következhet be az egyesülés. — Magyarországon elterjedőben az aggály, hogy az NSZK-nak túlzottan leköti majd a figyelmét és a lehetőségeit a másik német állam. Miként vélekedik erről? — Ezpesszimistabeállítottság, még akkor is, ha az NSZK érdeklődésének homlokterében jelenleg valóban az NDK is áll. Ne feledje, hogy az NSZK már eddig is hatalmas összegekkel támogatta az NDK-t csekély ellenszolgáltatás fejében vagy egyenesen anélkül. Bárhogy alakuljanak is a dolgok, az NSZK tudatában van a kelet-európai reformátumokkal szemben viselt, történelmi-kulturális okokra, s részben a Nyugat ösztökélésére visszavezethető, különleges felelősségének. Nem hiszem, hogy drámai fordulat állna be anyagi támogatásában. — Mostanában sűrűn kérdezik a szakértőktől, megfordíthatatlannak tartják-e a keleteurópai átrendeződést, ön mit válaszol erre? — Optimista vagyok, szerintem megfordíthatatlan a folyamat. A Szovjetunió ugyanis megítélésem szerint nem kerül még egyszer olyan pozícióba, hogy valós érdekeit követendő katonai erővel akarná megakadályozni a kelet-európai reformfolyamat előrehaladását. Tehát lehetséges egy autonóm fejlődés. Ennek feltétele Közép-Kelet-Európában, s azon belül is Magyarországon a legjobbak. — Úgy érzi, hogy mi már valamelyest hozzáedződtünk az elkerülhetetlen negatívumokhoz? — így is fogalmazhatunk. Szabadjon még megjegyeznem, habár ez ma Magyarországom nem népszerű, az egész Kádárkorszaknak nagy érdeme volt abban, hogy megteremtette a valódi reformok előfeltételeit. Egy rendszer átalakulásának a legfőbb akadálya az, hogy a hatalmon levő funkcionáriusok — pozíciójuk elvesztésétől félve — ragaszkodnak a régi szisztémához. Magyarországon azonban a Kádár-korszak alatt nem kizárólag a politikai szempontok volltak az irányadóak, hanem a szakmai tudás is lényeges szerepet játszott. Ezért úgy vélem, a párt- és állami funkcionáriusok tekintélyes része rendelkezhet az önbizalommal, hogy egy más, egy olyan rendszerben is megállja a helyét, amelyben a teljesítőképesség a siker mércéje. Győri Sándor Moszkvában Jurij Kornyilovot, a TASZSZ szemleíróját, a neves külpolitikai szakértőt kérdeztük meg. " A kelet-európai államokban, az NDK-ban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Lengyelországban, Bulgáriában valóban változások mennek végbe, ám ezek között jelentős különbségek vannak. Sajátságos, helyi tényezők ötvöződnek általános, közös elemekkel — olyanokkal, amelyek a Szovjetunióra is jellemzőek. Melyeket sorolom én a közös vonások körébe? Az áttörést a társadalom demokratizálása, a humánus szocializmus, a nyitottság felé. Bármennyire is különbözőek a jelei, megnyilvánulási formái az egyes országokban, ez az áttörés, véleményem szerint, a Jurij Kornyilov, helsinki megállapodások teljesítését testesíti meg. A változások medrét az újkülpolitikai gondolkodásmód határozza meg. Az átalakulások fokozatosan, de feltartóztathatatlanul rombolják a konfrontáció, a régi vágású erőpolitika, a beavatkozás falait. Lehetővé teszik a nemzetközi viszonyok normalizálását és segítik az összeurópai ház gondolatának a gyakorlati megvalósítását. Úgy látom, hogy valamennyi, a második világháború folytán „örökölt” kérdés csak a helsinki megállapodás alapján oldható meg. — Hogyan vélekedik a csehszlovák megújulásról, a második prágai tavaszról? — Személy szerint üdvözlöm a változásokat. Bár a helyzet bonyolult, nehéz, úgy látom, hogy az alapirányt a demokrácia felé való törekvés adja meg. — A fentiek alapján hogyan ítéli meg a Szovjetunió és a kelet-európai államok jövőbeni viszonyának alakulását? — A megújulási folyamatok, emellett a földrajzi és történelmi okok miatt, no meg ezen államok népeinek szabad akaratnyilvánítása folytán, egy percig sem kétlem, hogy kapcsolataink a jövőben megerősödnek. Néhány, nézetem szerint nem túl messzire tekintő szovjetológus ugyan az ellenkezőjét állítja, de — szerintem — országaink viszonya a jövőben javul, új tartalommal telik meg. Dunai Péter