Népszabadság, 1989. december (47. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-02 / 286. szám

6 NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR 1989. december 2., szombat t.A máltai étlap Csendes vizeket ígér az előrejelzés e hét vé­gére Málta partjainál, így tehát tengeribetegség veszélyének aligha lesznek kitéve a szovjet­amerikai csúcstalálkozó résztvevői. Egyébként úgy hírlik, Gorbacsov is, Bush is jól bírja a ten­gert. Az előbbi négy éve, a reykjaviki szovjet­amerikai csúcs idején a kikötőben horgonyzó ha­jón lakott, az utóbbi pedig a második világhá­ború idején az amerikai haditengerészet légi­erejénél szolgált. Mégis hullámveréssel kell megküzdeniük, nem a tenger, hanem a világpo­litika jóvoltából. Mint bármely korábbi szovjet­amerikai csúcstalálkozót, ezt is felfokozott vá­rakozás előzi meg, s éppúgy, mint bármely ko­rábbinak, ennek is megvan a tétje. Lehet, hogy a földközi-tengeri szigetország, Málta úgy vonul be a történelembe, mint amelynek partjainál a tengerbe süllyesztették a hidegháborút? Furcsa ellentmondás: mi­közben egyfelől az előzetes washingtoni és moszkvai megnyilatkozások „a béke megerősítését szolgáló kivéte­les alkalomról” szóltak, más­felől sohasem feledkeztek meg hangoztatni a találkozó nem hivatalos, ismerkedési jellegét, kötetlen napirendjét. „Ha meglepetésre számítanak, az lesz a meglepetés, hogy nem lesz meglepetés” — há­rította el a napokban Bush elnök a várható eredmények­re kíváncsi riportereket. Egy moszkvai szóvivő pedig azt tudatta, hogy aligha kell for­mális megállapodásokra szá­mítani, inkább „kölcsönös el­vi megértésre”. Mi több, mindazokat, akikben a máltai csúcs az 1986-os reykjavíkit idézte fel — a meglepetéssze­rű, rendkívüli Gorbacsov-ja­­vaslatot s hajszál híján a megegyezést a nukleáris ra­kéták teljes felszámolásáról, a Pravda nyugtatta meg: Euró­pa semmiféle „nagyhatalmi összeesküvésnek” sem tárgya. Mi lehet akkor a „kölcsönös elvi megértés”, amely, ha megszületik, adott esetben többet érhet a világnak, mint valamifajta „részletkérdésbe­li” megállapodás? A válasz ta­lán sejtetheti a nyilvánosság­ra nem hozott „máltai étlap”, mely az egyezség szerint kor­látlanul bővíthető, kinek-ki­nek ízlése szerint. A legfontosabb „fogás” bi­zonyára Európa jövője — végtére e csúcstalálkozóra el­sősorban a viharos gyorsasá­gú kelet-európai változások késztették Washingtont és Moszkvát. Bush maga beszélt arról, hogy nyári budapesti és varsói útja nyomán, nyugat­­európai szövetségesei ösztön­zésére tette meg javaslatát, amit Gorbacsov készséggel el­fogadott. (Mellesleg: hova tűnt a „ki mondta először?” propagandacsaták ideje?!) S ez akkor is igaz, ha a mielőb­bi csúcs érdekében meglehe­tősen nagy hazai nyomás ne­hezedett Bushra — adja fel óvatosságát Gorbacsoval szemben, vagy inkább kétsé­geit a gorbacsovi vonal tar­tós volta iránt. A szovjet külügyminiszter szeptemberi amerikai tárgya­lásai, az áttörés az újabb fegyverkorlátozási megállapo­dás felé, egyben a „soros” csúcstalálkozó meghirdetése 1990 első felére — mindez már érzékeltette a washingto­ni magatartás változását. S ezt csak erősítették a gorba­csovi politika túlélését, sike­rét kívánó szaporodó wa­shingtoni nyilatkozatok, meg az, hogy a­­kétkedőket elhall­gattatták az amerikai admi­nisztráción belül. E folyama­tot, az igazi kérdést talán min­dennél jobban érzékelteti a lon­doni The Timesban napvilá­got látott hasonlat. Az ameri­kai külpolitika mai irányítói­nak­­kezdeti karrierjét — az 1940-es évek vége óta — az a kérdés árnyékolta be: ki vesz­tette el Kínát? Érthető, hogy senki, de senki sem kockáztat­ja meg hogy „Gorbacsov el­vesztésével” vádolják. Így történhetett meg, hogy Bush január közepén még úgy nyilatkozott: „nem kíván találkozót pusztán a találko­zóért”. November elején vi­szont, amikor bejelentette a „máltai hétvégét”, felfogásá­nak változását a világ rendkí­vül dinamikus és drámai vál­tozásával indokolta. Márpedig ennek forrása, helyszíne első­sorban Kelet-Európa. A no­vemberi bejelentést követő berlini „faltörés”, majd im­már a prágai fordulat pedig egyértelműen sürgetővé tette a „­közbenső” csúcstalálkozót. Mindaz, ami történt s törté­nik, immár az 1945-ös jaltai találkozóhoz köthető európai békerend felbomlásával fe­nyeget. Ami egyfelől sohasem látott lehetőséget kínál a hi­degháborús megosztottság fel­számolására, másfelől azon­ban magában hordja a bi­zony­talanságot; vajon mi váltja fel a katonai tömbök egyensúlyára épülő stabilitást: a közös európai ház, avagy „Jalta 1945” helyett „Balkán 1914” fenyeget, erősödő nacio­nalizmusokkal és határviszá­ly­okkal ? Aligha véletlen, hogy a Newsweek című hetilap egy amerikai tisztviselőt idézett, aki szerint „Málta kis piszkos titka: a részvevők egyike sem kontrollálja többé az esemé­nyeket”. S jóllehet a világ bú­csúzik attól az időszaktól, amelyben a­­két nagyhatalom szava és egyezsége kivételesen meghatározó volt, a kiszámít­hatatlanság mindkettőjük szá­mára rendkívüli kockázatokat sejtet. A változások fokozatos­sága a helsinki megállapodás megjelölte keretek között — vélhetően ez a válasz rá. En­nek éppúgy része a határok sérthetetlensége, mint a bel­­ügyekbe való be nem avatko­zás, a leszerelés, a gazdasági együttműködés, az emberi jo­gok teljes tiszteletben tartása. A kelet-európai robbanás moszkvai fogadtatását jól jel­lemzi a Geraszimov szóvivő­nek tulajdonított kijelentés: „A Brezsnyev-doktrína halott, önök azonban jól ismerik Frank Sinatra régi dalát: ’A magam útját járom ...’ Ma Sinatra-doktrínánk van.” De egyben azok az ismételt kije­lentések is, amelyek a Varsói Szerződés létét a NATO-éval kötik egybe. Ami pedig az amerikai véleményeket illeti, maga Bush elnök beszélt „nagyhatalomhoz illő megfon­tolt reagálásról”, meg arról, hogy Washington nem kíván­ja Moszkvával szembeni előnyszerzésre felhasználni az egyébként nagyon is üdvözölt fejleményeket. Valószínűleg leginkább áll ez az újraéledt németkérdésre, amely a jövő Európája szem­pontjából a kérdések kérdése. Mitterrand francia államfő szerint egy telefonbeszélgeté­sük során maga Gorbacsov mondta neki: „Még aznap, amikor bejelentik a német új­raegyesítést, kétsoros közle­mény fogja tudtul adni, hogy székemet egy marsall foglalta el.” A német ügyek efféle fo­gadtatása nem szűkíthető le Moszkvára. Idézhetnénk akár párizsi, londoni, sőt washing­toni véleményeket is. Biztos, hogy a csúcson ez igazán elő­kelő helyet kap ... "Európa jövője persze elvá­laszthatatlan a leszerelési tár­gyalások felgyorsításától. A stratégiai támadófegyvereik fe­lére csökkentéséhez lényegé­ben már a­­szeptemberi kül­ügyminiszteri találkozón utat nyitottak, miután Moszkva el­állt attól, hogy szorosan ösz­­szekapcsolja azt az amerikai csillagháborús tervekkel. Mál­tán meggyorsíthatják az üte­met, olyannyira, hogy a jövő évi csúcsra az egyezség készen álljon. Szó lehet még a nuk­leáris­­kísérleteket tiltó egyez­mények megsemmisítéséről. Ami azonban igazán kézen­fekvőnek tűnik: a hagyomá­nyos erők csökkentése, akár a tervezettnél is nagyobb mértékben, egy olyan megál­lapodással a bécsi tárgyaláso­kon, amelyet jövőre már alá is írhatnának. Mindenesetre jelzés értékű, hogy néhány nappal Málta előtt az ameri­kai sajtó kiszivárogtatta: a Pentagon vezetői a katonai kiadások, s így a megrendelé­sek csökkentését fontolgatják a következő évekre előre. Ez­zel reagálva a szovjet kiadá­sok csökkentésére, meg nem utolsósorban a hatalmas ,költ­ségvetési deficit miatt rájuk nehezedő kongresszusi nyo­másra. Annyi bizonyos, hogy ma mind kevésbé lehet hivat­kozni a „szovjet fenyegetés­re”: amerikai hírszerzési ada­tok szerint a Pentagon immár úgy­­számol, hogy nem két he­te, hanem egy-három hónapja van előzetes „veszélyjelzés­re”. Ez pedig ugyancsak­­ked­vező hatással lehet az Euró­pában állomásozó amerikai és szovjet csapatok tervezettnél is nagyobb csökkentésére, ki­vonására. Ugyanakkor vélhe­tően Gorbacsov sem érkezik üres kézzel: a tengeri hely­szín csak ösztönözheti arra, hogy — feltevések szerint — szorgalmazza a bécsi tárgya­lások napirendjén nem sze­replő haditengerészeti erők csökkentését. A leszerelés fel­gyorsítása avagy határozott szándéka — túl az általános légkör­javító hatáson — egy­úttal a gorbacsovi átalakítást erősítheti, s ezt szolgálhatja a szovjet—amerikai gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok fel­lendítése, a mesterséges aka­dályok lebontása is. ... Vasárnap délután, ami­kor a tervek szerint Gorba­csov és Bush együtt lép a saj­tó elé, már megtudhatjuk, mit is hozott a négy éven be­lül hatodik szovjet—amerikai csúcstalálkozó. A világ az utóbbi években már megta­nulhatta: a fanfárok és a konkrét egyezségek hiánya még önmagában semmit sem jelent, a hidegháborút csend­ben is lehet temetni ... Zalai István A két hadihajón minden készen áll. A FI KÖRKÉRDÉSE: Átalakul vagy szétesik Kelet-Európa? Helmut Sonnenfeldt,­ ­Dr. Helmut Sonnenfeldtet haj­dani főnöke szerette így bemu­tatni: „Ha én Nixon Kissingere vagyok, akkor Helmut az én Kissingerem”. Az egykori magas állású kormánytisztviselő ma a híres washingtoni agytröszt, a Brookings Intézet vezető kuta­tója.) — Most, hogy a héten im­már Csehszlovákián is végig­söpört a változások szele, visz­­szafordíthatatlannak látja-e a kelet-európai reforilmmozgást? — A régi rezsimek lebontá­sának folyamata talán vissza­fordíthatatlan. Ezt úgy értem, elkerülhetetlen, hogy azokat más kormányzati formák vált­sák fel, hogy változzék a gaz­daság, sőt a társadalmak jel­lege. Ám azok a konkrét fo­lyamatok, amelyek közepette mindezek a dolgok végbemen­nek, óhatatlanul rengeteg megpróbáltatással, hibával és talán vargabetűvel járnak majd. A váltás tehát nem ke­rülhető ki, de hogy miképpen is zajlik le, az kevésbé világos, mert e vonatkozásban nagyon csekély a tapasztalat. A tota­litárius rezsim lebontása azon­ban­ visszafordíthatatlan. — Nem tart egy erőszakos visszarendeződéstől? — Az erőszakos közbelépés lehetőségére persze mindig számítani kell, de hogy egy ilyen fellépés vissza tudná-e fordítani a folyamatot, az nyi­tott kérdés. — Ha a belső status quo mindenképpen felbomlik, ho­gyan hat ez a külső, európai stabilitásra? — E belső átalakulásban le­vő országok külkapcsolatainak kérdése részben éppen azért oly komoly, mert a régi csat­lós birodalmon belüli kül­­kapcsolataikat ugyanaz a to­­taliitáriánus rendszer termel­te ki, amelyik a belső viszo­nyaikat is. Következésképpen sok megállapodásuknak nincs legitimitása. Ezeket nyilván felülvizsgálják és új döntése­ket hoznak majd, amint a de­mokratikus intézmények meg­­gyökeresednek. Azt, hogy ez milyen formát ölt, nehéz len­ne megmondani, de például a lengyelek máris tettek néhány javaslatot a Varsói Szerződés reformjára, hogy azt legiti­­mebb nemzetközi megállapo­dássá alakítsák. — Nem gondol-e a Varsói Szerződés feloszlatására, vagy arra, hogy valamelyik ország kiváljék belőle? — Az, hogy ilyen recepteket adjak, nem az én dolgom. Hal­lottam magyarokat, akik a semlegesség lehetőségéről be­széltek. Azt gondolom, hogy a demokratikus döntéshozatal, ha úgy tetszik, az önrendel­kezés folyamatában az egyes kelet-európai országok külön­böző megoldásokat találhat­nak a Szovjetunióval fennálló kapcsolataik alakítására, le­gyen az a Varsói Szerződés keretében, kétoldalú megálla­podás útján, vagy a semle­gesség valamely formájában. Kérdéses, hogy a Varsói Szer­ződés egyáltalán folytathatja-e úgy a tevékenységét, mint ed­dig. — Végül: mit tanácsolna nekünk, magyaroknak? — Most, a népszavazás után úgy látom, sok még Magyar­­országon a zavar, a bizonyta­lanság. Koncentráljanak a po­litikai rendszer építésére és a gazdaság működésbe hozásá­ra, a külföldi befektetők ér­deklődésének felkeltésére. Washington, 1989. december 1. Serény Péter (Georg Brunner a kölni egye­tem keleti joggal foglalkozó in­tézetének igazgatója, az NSZK egyik, nemzetközileg is legis­mertebb Kelet-Európa-szakértő­­je.) — Profeszor úr, hogyan ítéli meg a kelet-európai reformfo­lyamat irányát és jövőjét? — Mindent egybevetve, kedvezően. A legpozitívabb fejlemény, hogy a Brezsnyev­­doktrína végérvényesen halott, s így minden kelet-európai or­szágnak megadatik a lehető­ség saját politikai kultúrájá­nak megfelelő politikai rend­szer kialakítására. Ám azt világosan látni kell, hogy ez a politikai kultúra államonként eltérő. Nagy vonalakban há­rom országcsoportot lehetne megkülönböztetni: az első a közép-kelet-európai országok együttese, amelyhez Magyar­­országon kívül Csehszlovákia, az NDK, Lengyelország, vala­mint a Szovjetunió balti köz­társaságai tartoznak. Náluk kimutatható egy történelmileg megalapozott jogállami és­­ki­sebb mértékben demokratikus politikai kultúra. Erre támasz­kodva fölépülhet egy demok­ratikus politikai rendszer. A második országcsoport a bal­káni államoké, ahová Bulgá­ria és Románia tartozik. Ott az említett jogállami és de­mokratikus struktúrák a tör­ténelmi hagyományokból adó­dóan lényegesen gyengébbek, s nem hinném, hogy belátható időn belül valóban sor kerül­het egy demokratikus állam­rendszer megteremtésére. A harmadik csoportot a Szov­jetunió, pontosabban Oroszor­szág alkotja, ahol a jogállami­demokratikus feltételek talán még a balkáni államokénál is kevésbé állnak fenn. Ebből kiindulva Közép-Kelet-Euró­­pában perspektivikusan szá­molni lehet a demokrácia ki­alakulásával, míg a két má­sik csoportban előrelátható­an olyan tekintélyelvű-plura­­lisztikus rendszer jöhet létre, mint annak idején Spanyolor­szágban és Portugáliában. Georg Brunner: — Miben látja a regionális átrendeződés legfőbb gátló té­nyezőit? — Egész biztos, hogy a de­mokratizálódás útján a gazda­sági helyzetből fakadnak a legnagyobb nehézségek. Ám­bár itt i­s nagyok az eltérések. Hisz nyilvánvalóan Lengyel­­országban a legrosszabb a helyzet, Magyarországon még aránylag tűrhető, jóllehet ezt a magyarok másként látják. Tény, ebből a gazdasági alap­helyzetből az átalakulás során elkerülhetetlen szociális fe­szültségek adódnak majd. A gazdasági előrehaladás mo­torja ugyanis az egyéni vál­lalkozás, s ha valóban teret engednek neki, úgy szükség­képpen megnőnek a szociális és vagyoni különbségek. Olyan fejlődés alakul ki, amely Nyugat-Európában már a múlt században lezajlott. Ehhez képest a döntő különbség ab­ban rejlik: a negyvenéves államszocializmus nyomán a lakosság körében kifejlődött egy olyan szociális egyenlőség­érzet, amely a 19. századi Nyu­gat-Európában még nem volt meg.­­ Vélhetően szóba kerül Máltán a németközi viszony kérdése is, amely most telje­sen új módon vetődik fel, ön hogyan látja ezt? — A két német állam egy­máshoz való közeledése szük­ségszerű folyamat, amely több szakaszban, lépcsőzetesen bo­nyolódhat le. S a végén, a tá­voli végén következhet be az egyesülés. — Magyarországon elterje­dőben az aggály, hogy az NSZK-nak túlzottan leköti majd a figyelmét és a lehető­ségeit a másik német állam. Miként vélekedik erről? — Ez­­pesszimista­­beállított­ság, még akkor is, ha az NSZK érdeklődésének hom­lokterében jelenleg valóban az NDK is áll. Ne feledje, hogy az NSZK már eddi­g is hatal­mas összegekkel támogatta az NDK-t csekély ellenszolgálta­tás fejében vagy egyenesen anélkül. Bárhogy alakuljanak is a dolgok, az NSZK tudatá­ban van a kelet-európai re­­formátumokkal szemben vi­selt, történelmi-kulturális okokra, s részben a Nyugat ösztöké­lésére visszavezethető, különleges felelősségének. Nem hiszem, hogy drámai fordulat állna be anyagi támogatásá­ban. — Mostanában sűrűn kérde­zik a szakértőktől, megfordít­­hatatlannak tartják-e a kelet­európai átrendeződést, ön mit válaszol erre? — Optimista vagyok, szerin­tem megfordíthatatlan a folya­mat. A Szovjetunió ugyanis megítélésem szerint nem kerül még egyszer olyan pozícióba, hogy valós érdekeit követendő katonai erővel akarná megaka­dályozni a kelet-európai re­formfolyamat előrehaladását. Tehát lehetséges egy autonóm fejlődés. Ennek feltétele Kö­­zép-Kelet-Európában, s azon belül is Magyarországon a leg­jobbak. — Úgy érzi, hogy mi már valamelyest hozzáedződtünk az elkerülhetetlen negatívumok­hoz? — így is fogalmazhatunk. Szabadjon még megjegyeznem, habár ez ma Magyarországom nem népszerű, az egész Kádár­­korszaknak nagy érdeme volt abban, hogy megteremtette a valódi reformok előfeltételeit. Egy rendszer átalakulásának a legfőbb akadálya az, hogy a hatalmon levő funkcionáriusok — pozíciójuk elvesztésétől fél­ve — ragaszkodnak a régi szisztémához. Magyarországon azonban a Kádár-korszak alatt nem kizárólag a politikai szempontok volltak az irány­adóak, hanem a szakmai tu­dás is lényeges szerepet ját­szott. Ezért úgy vélem, a párt- és állami funkcionáriusok te­kintélyes része rendelkezhet az önbizalommal, hogy egy más, egy olyan rendszerben is megállja a helyét, amelyben a teljesítőképesség a siker mér­céje. Győri Sándor Moszkvában Jurij Kornyilovot, a TASZSZ szemleíróját, a neves külpolitikai szakértőt kérdeztük meg. " A kelet-európai államok­ban, az NDK-ban, Csehszlová­kiában, Magyarországon, Len­gyelországban, Bulgáriában valóban változások mennek végbe, ám ezek között jelen­tős különbségek vannak. Sa­játságos, helyi tényezők ötvö­ződnek általános, közös ele­mekkel — olyanokkal, ame­lyek a Szovjetunióra is jel­lemzőek. Melyeket sorolom én a közös vonások körébe? Az áttörést a társadalom demok­ratizálása, a humánus szocia­lizmus, a nyitottság felé. Bár­mennyire is különbözőek a je­lei, megnyilvánulási formái az egyes országokban, ez az át­törés, véleményem szerint, a Jurij Kornyilov, helsinki megállapodások tel­jesítését testesíti meg. A vál­tozások medrét az új­­kül­politikai gondolkodásmód ha­tározza meg. Az átalakulások fokozatosan, de feltartóztat­hatatlanul rombolják a kon­frontáció, a régi vágású erő­politika, a beavatkozás falait. Lehetővé teszik a nemzetközi viszonyok normalizálását és segítik az összeurópai ház gon­dolatának a gyakorlati meg­valósítását. Úgy látom, hogy valamennyi, a második világ­háború folytán „örökölt” kér­dés csak a helsinki megálla­podás alapján oldható meg. — Hogyan vélekedik a cseh­szlovák megújulásról, a má­sodik prágai tavaszról? — Személy szerint üdvöz­löm a változásokat. Bár a helyzet bonyolult, nehéz, úgy látom, hogy az alapirányt a demokrácia felé való törekvés adja meg. — A fentiek alapján hogyan ítéli meg a Szovjetunió és a kelet-európai államok jövő­beni viszonyának alakulását? — A megújulási folyama­tok, emellett a földrajzi és történelmi okok miatt, no meg ezen államok népeinek szabad akaratnyilvánítása folytán, egy percig sem két­lem, hogy kapcsolataink a jö­vőben megerősödnek. Né­hány, nézetem szerint nem túl messzire tekintő szovjetoló­­gus ugyan az ellenkezőjét ál­lítja, de — szerintem — or­szágaink viszonya a jövőben javul, új tartalommal telik meg. Dunai Péter

Next