Népszabadság, 1989. december (47. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-02 / 286. szám

1989. december 2., szombat ­nemrégiben ismét együtt ültünk, egy ön- i­s magunkat előszeretettel intelligensnek és tájékozottnak minősítő félbaráti társaság tag­jai. Témagazdag korunkban is kifogytunk már a megvitatandókból, de korunk még lévén, nem váltottunk át az ilyenkor szokásos önis­métlésekbe és egymásra nem ügyelően el­mondott monológokra, hanem találós kérdé­sekkel múlattuk az időt. Egyikre összevetett erővel se tudtunk válaszolni: — Hány párt van ma Magyarországon? Azóta bizonyára több. A napi- és hetilapok felsorolásával próbál­kozni se mertünk. A minisztériumoké feléből­­harmadából, a minisztereké inkább csak har­madából sikerült. — Mostanában a fordított szalámitaktika korát éljük — vélekedett egyikünk. — Vala­mikor Rákosi a pártok felszeletelésével szün­tette meg a hazai közéletet. Most ugyanezt a pártok teszik meg, egészen a nevetségessé té­tel határáig, a szinte a sejttanból ismert osz­­tódásos szaporodásukkal. „Alig hallottam gondokba merülten, hogy fecseg a felszín, s hallgat a mély” — kezdte egy József Attila-kedvelő, akit nyomban le­intettünk. — Ezt mindenki tudja, beszélik épp eleget. Már Csurka is panaszolta november dereka táján a rádióban ... A lírai hajlandóságú illető nem hagyta ma­gát és Petőfivel folytatta: „Megint beszélünk, s csak beszélünk ...” A beszélési düh természetesen érthető. Aki­től sokáig megvonták ezt a lehetőséget, abból gejzírként szökik fel a szó, amikor erre mód nyílik. Magamról tudom, hogy amikor negy­ven éve megkezdtem azóta tetemessé nőtt bör­tönügyi tapasztalataim gyűjtését, és tizenki­lenc napi egyesben töltött sötétzárka után a szombathelyi ÁVH Malom utcai pincéjének magányából a Szily János utcai megyei bör­tön megváltásába kerültem, egy darabig be se állt a szám. Csakhogy Buzogány Mózes BV- százados úr gondjaira bízva a börtönben első­sorban ún. — inkább botcsinálta, mint igazi — „politikaiak”, vagyis értelmiségiek voltunk, akiket egyként jellemzett ez a fecsegési inger. Ott is, de később, Sátoraljaújhelyen, majd 1957-ben Adonyban és Székesfehérvárott a Penszky bácsihoz vagy a perkátai Gecseg Ga­zsi bácsihoz hasonló zárkózott, zord, öreg ba­saparasztokat és más falusiakat a szófukarság, a hallgatagság. A bizalmatlanság tehát. — Kiben bízzunk, Ivánkám? — kérdezte tőlem nem túl régen egy bölcs és őslakos ta­nácselnök Tolna megye hadd ne mondjam meg, hogy melyik falujában. — Talán a kor­mányban ? Megegyeztünk abban, hogy a személyében rokonszenves Németh Miklós kormányát sze­retni ugyan felesleges, sok kapkodó rendel­kezése miatt elismerni is bajos, de együttér­zést, sajnálatot feltétlenül megérdemel. Azért, ami rámaradt, akár szamárra a füle, vagyis, amit elődei a nyakába zúdítottak. Érdekes, hogy dísztemetések rendezése és évfordulók megünneplése iránt oly fogékony korunkban egy nem is akármilyen apróságról tavaly el­feledkeztünk. Sok minden 140. évfordulója idején, 1988 áprilisában éppen tizennégy év­tizede volt annak, hogy az uralkodó kinevezni kényszerült az első felelős magyar kor­mányt. Ez a rokonszenves és sokatmondó jelző azóta teljesen kikopott a szóhasználatból, sőt jelek szerint a gyakorlatból is. Ha nem így lenne, akkor bajosan tudnám elképzelni, hogy napjainkban bármilyen politikai szerepre as­pirálhatna az a volt miniszterelnök — Grósz Károlyra gondolok —, akinek kormányzása idején elkezdték a magyar történelem legin­kább félresikerült, legdrágább és a jelek sze­rint nemcsak ökológiailag, hanem politikailag is legkárosabb beruházását, a bős-nagyma­rosi építkezést. Az ő rendőrsége verette szét gumibottal a tüntetőket a Batthyány téren, akiknek a szavát most, nem csekély késéssel, ugyanaz a parlament fogadta el, melynek tag­jai nem túl régen (kevés kivétellel) szinkron­ban bólogattak Grósz Károllyal. Ez se biza­lomerősítő tényező, akárcsak az, hogy az ex­­miniszterelnök és exfőtitkár — hamburger­evés előtt és után — hányszor mondott ellent nyilvánosan önmagának. Egyébként annak a bizonyos első magyar kormánynak nem akadt olyan tagja, aki szó szerint ne vette volna halálos komolyan a saját felelősségét. Legjobb tudomásom sze­rint volt ugyan közöttük, aki de facto vagy in effige halálos ítéletet kapott, de magas mi­niszteri nyugdíjat egyikük sem. "T­anácselnök ismerősöm és falubelijeinek zöme persze nemcsak a kormánnyal szemben bizalmatlan, hanem mindenkivel, a pártokat és a sajtót is ide értve. Úgy érzi, hogy ismét egyszer nagyon sokan és nagyon gyor­san felfedezték, honnan várható a majdani szavazatok zöme. Vidékről, faluról, aminek fontossága egyszerre ismét felértékelődött. Csakhogy a nem egykönnyen felejtő „mély” emlékezetében az is él, hogy ilyesmi már elő­fordult néhányszor. Például „kérges” értelmi­ségi tengerek parojára nyújtása, mint nem­rég. Ez ideig az ilyesféle ígérgetés, barátkozás ritkán tartott sokkal tovább, mint a szavaza­tok összeszámlálása és közhírré tétele. A saj­tóban pedig miért bízzon? Szeptember 15-én múlt harminc éve, hogy újságírás a megtalált hivatásom, életformám és talán elmeállapo­tom is, de én se bízom túlságosan. Az ország gyanúsan keveset emlegetett morális válsága az egyre gátlástalanabbal vagdalódzó, sokszor szinte teljesen etikátlanná váló lapjaink ha­sábjain mutatkozik meg leginkább. Ha ez a korábbi „gleichsaltolás” gyógyszere, úgy elég­gé keserű panacea. Ha öt-hat évtized múltán még egyáltalán lesz valaki, aki figyelmet szen­tel napjaink sajtótermékeinek, az döbbenten állapíthatja majd meg, hogy itt négy hosszú évtizeden keresztül mindenki a pártállam vagy az állampárt ellenlábasa volt, és senki se szolgálta ki. Noha kereken tízmilliónyian minden bizonnyal megtettük, ami talán vala­melyest közrejátszott abban, hogy azért hely­­lyel-közzel történtek ebben az országban jó dolgok is. Ma is észrevehetők, csak éppen nyitott szemmel kell járni. Az előbbi kiszol­gálók sorába természetesen magamat is bele­értve, aki több mint 61 évet bírtam ki párton­­kívüliként. Ez az állapot egyébként nem esett nehezemre. Részben azért, mert — nem tiltott, csak tűrt és mérsékelten támogatott létemre — az állampárt részéről soha, senki nem törte magát azért, hogy a soraikba léptessen. Rész­ben pedig, mert évtizedeken keresztül a pár­­tonkívüliség állásfoglalás volt. Ma egyszerű többségi helyzet, netán az össznépi bizalmat­lanság, a „mély” hallgatásának egyik jele, így aztán a kommunizmus ellenlábasa, de az Európa-szerte régóta eléggé jól működő szo­cializmus és pártjai rokonszenvezője lévén, kikötöttem az MSZP-nél. "Ilyesmit manapság nem szokás leírni, ma­­gánügy lévén talán felesleges és ízléste­len is. Új dolgokhoz már öreg vagyok, elöre­gedettek megújulásában közreműködni talán még nem, állást foglalni pedig erkölcsös. Min­den felmenőm nemesember volt, valószínűleg ezért is él bennem némi hajlandóság, talán erőltetett, történelmi összehasonlításokra. Bő 140 éve a nemesség, némi kényszerítő körül­mények hatására, önként lemondott előjogai­ról. Mostanság, ugyancsak némi kényszerítő körülmények hatására, valami erre emlékez­tető történt. Az is öröm és előrelépés volt, ez is az. Remélhetőleg, most nem követi levert sza­badságharc . .. Ordas Iván FECSEG A FELSZÍN... NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR ­ Mi maradt állandónak fel­­bolydult világunkban? Milyen tulajdonságokat, viselkedést tartanak értékesnek az embe­rek? S kit tekintenek becsülen­dő személynek? S kit, mit kö­vetnek, követnének ők? Ka­­rancslapujtőn, a Salgótarján­hoz közeli munkásfaluban kér­deztem erről az ott élőket. * Alig lépek be az ajtón, már tessékelne is kifelé Ozsgyáni Pál, a karancsk­apujtői párttit­kár. Pontosabban: irodavezető, mint helyreigazít. A községi ta­nács épületében van a pártiro­da, asztalán megcímzett borí­tékok. Talán toborzás? Nem, ezek a karancslejtősi ellenál­lási mozgalom évfordulójának megünneplésére szóló meghí­vók. A három összetartozó fa­lu — Karancsalja, Karancsbe­­rény és Lapujtő — öt alap­­szervezetének 430 tagjából he­ten léptek át az MSZP-be. Az irodavezető, aki függetlenített titkársága maradék feladata­ként szervezi a pártot, nincs köztük. Az elsők között jelent­kezett át viszont Rozgonyi Lu­kács, akit az irodavezető mint köztiszteletben álló embert ajánl figyelmembe. — Hallom, Lukács bácsi részt vett az ellenállási mozga­lomban! — Melyikben? — kérdez vissza Lukács bácsi, fölegyene­sedve a kapálásból. — Mert ’44-ben is meg ’56-ban is el­lenálltam. Lukács bácsi elmúlt 80 éves, 1928 óta tagja a pártnak. 1943- ban másfél évre elítélték szer­vezkedésért, röplapok terjesz­téséért. — 1956-ban párttitkár vol­tam, szerveztem a karhatal­mat, voltunk hetvenen-nyolc­­vanan. Ipolytarnócon egyet agyonlőttek közülünk az ellen­­forradalmárokhoz átállt határ­őrök. Akkor itt a kastélyban volt a pártház, a karhata­lmis­­táink önként lerakták a fegy­vert, a plafonig értek a puskák a nagyteremben. Majdnem sír­va fakadtam, de utána Tarjáé­ban szerveztük a karhatalmat, odavittük a fegyvereket. Hon­nan voltak? Csehszlovákiából, a katonáktól. Tudták, mire kell, adtak puskát. Meg is se­besültem. Mint politikai tiszt mentem az oroszokkal, felmor­zsoltuk az ellenséget Pásztón, elfogtunk egy csendőrt is, az­tán hazafelé fölborult velünk az autó. — A csendőrrel mi lett? — Elengedtük. Megfogadta, hogy többet nem csinál ilyet. — Lukács bácsi ismerte Nóg­rádi Sándort? — Kétszer is találkoztam ve­le. Kisgyerekkoromban láttam először, én ötéves voltam, ő 19 körüli lehetett, akkor járta az egyetemet. Ott, ahol most a gázpalackkiadó van, azzal szemben volt egy L alakú, szal­más ház, az volt a nagyapjá­nak, a Neumannak — Grin­­ham volt a ragadványneve — a kocsmája. Odaküldtek ott­honról, a Sándor meg elkapta a csepp fejem, adott egy nagy barackot, én sírtam, őt meg összeszidta a nagyapja, aki egy szakállas ember volt. Másod­szor meg úgy találkoztunk, hogy ’45-ben, március 25-én bi­ciklizek az utcán, mondják, hogy itt van Rákosi. El se akar­tam hinni. Megyek a pártház­hoz, ott egy nagy fekete autó, nézegetem, nézek föl a kastély­ra, egy ablak mögött ott les ki Rákosi, mosolyog. Megyek föl, ott ülnek sorban a vendégek. Bemutatkozom: Rozgonyi Lu­kács vagyok. Rákosi Mátyás vagyok, mondja, ahogy kezet fogunk. Mondom neki: tudom én, hogy te ki vagy, megismer­lek. Kint van az életnagyságú képed a falon otthon. A mel­lette ülő meg azt mondja: te vagy az, kis Lukács? Fáj-e még a barack helye? Az volt a Nóg­rádi Sándor. — És hol van most az a Rá­­kosi-kép? — A sifonban. — Ott ugyan nincs, nem is volt a­z itthon soha. Azt te az utcán Láttad — mondja Lukács bácsi felesége. Rozgonyi Lukács 1957 végén ment nyugdíjba. Mivel nemze­ti gondozott, 15 ezer forintot hoz neki a postás minden hó­napban. Morgenstern Ferenc neve már a pártirodán is szóba ke­rült, de ha csak úgy, az utcán érdeklődik az ember megbe­csült személyek után, akkor is az elsők között említi minden­ki. Vannak, akik szerint a falu leggazdagabb embere, igaz, azt is hozzáteszik: ünneplőben még nem látták, mert az ács kis­iparos mindig dolgozik. Csak éppen ő nem ért egyet ezzel. — Egyre kevesebbet válla­lunk — mondja. — Tavaly még hat alkalmazottam volt, most már csak családi vállal­kozás a miénk. Mióta kisiparos vagyok, 1975 óta, még nem volt ilyen kedvezőtlen világ ránk nézve, mint most. Már nem tudjuk tartani az árakat, szé­gyenek annyit kérni, ameny­­nyiért nekem megéri valamit megcsinálni. Emiatt a kisipa­rosok is befelé fordulnak, min­denki próbálja eldugni a dol­gait, aki tud, papír nélkül dol­gozik, és lerángatja előlünk a jó pénzt. A végeredmény ugyanaz, a lakások így is, úgy is megépülnek, csak az adó van megtakarítva az államtól. Csak hát ezt hosszú távon nem lehet csinálni, én meg arra va­gyok berendezkedve. És nem baj az, ha kemény egy törvény, de legalább öt évre szóljon, és mindenkire vonatkozzon. A politikáról, a pártokról is megvan a véleménye. Pedig — vagy éppen ezért? — elzárkó­zik a politikától. Nem tagja egyik pártnak sem. Az egyikbe ugyan majdnem belépett, de eltántorította egy röplapjuk, amin más pártokat szidtak, s Morgenstern Ferenc szerint a pártoknak nem a többiek ro­vására, hanem saját tisztessé­ges programjukkal kellene megnyerniük az embereket. Ilyet azonban nem lát. Azt mondja, nem tudja, melyik mit akar, csak azt látja, hogy foly­ton veszekszenek. Mint az ala­kuló MSZMP is. — Miért nem vállalják, hogy kommunista pártot akarnak csinálni ? Ha a kongresszus úgy döntött, hogy a párt átalakul, akkor mi jogon huzakodnak? Nem gyerekek már, hogy meg­gondolják magukat, és félútról visszaforduljanak! Ennél csú­nyább dolgot el sem tudnék képzelni. Mikor arról kérdezem, mi­lyen embernek van előtte te­kintélye, azt mondja: — Nem kell itt olyan ember, akire fölnézünk, olyan kell, aki kézbe veszi a dolgokat és csi­nálja. Mint Lantos Sándor, a vízműtársulás elnöke. Megyei tanácstag is. Ha a falunak va­lami gondja volt, sose inntézget­­te a dolgokat, hanem elintézett, amit tudott. Tud kapcsolatot tartani, tud nemet mondani, és nem várja meg, amíg hatszor szólnak neki. A pénz? Az nem sokat számít. Az számít, ho­gyan szerezte meg az ember. — Se maga, se más, a falu mostani vezetői közül egyet se nevezett meg. Miért? — Sok munka volna itt a faluban, de a tanácson sokan még a jogszabályokat sem is­merik. Mindenre csak azt mondják, nem lehet. Az a leg­egyszerűbb. Meg milyen tanács az, ahol megtűrik az olyan em­bert, aki úgy távozik a boltból, hogy „elfelejt” fizetni?! Mikor egy öreg nénit, akinek nincs pénze egy liter tejre, ötszáz fo­rintra büntetnek? Ott a veze­tésben is hiba van. — Feddhetetlennek kell len­nie egy vezetőnek? — Igen. Csak éppen feddhe­tetlen ember ezt a munkát nem vállalja, mert nem tudna ben­ne az maradni. Pedig ez lenne a legfontosabb, hogy a tanács­ban bizalma legyen a népnek. — Maga vállalná a falu ve­zetését? — Ha tudnám, hogy mit kell csinálni, akkor vállalnám. Lantos Sándort a művelődési házban találom este. Itt a víz­műtársulat irodája is, de most nem dolgozik. Édes Erdély címmel műsor van a házban, arra jött ő is. — Azt mondta az egyik ve­zető, és én ezt nem fogom neki megbocsátani, hogy a magyar szocializmus nem volt jobb a magyar kapitalizmusnál. Mi négyen voltunk testvérek, egyi­künk se jutott túl a hat ele­min, az én három gyerekem el­jutott a főiskoláig. És nem azért fociztunk mi mezítláb márciusban, mert akkor olyan jó tavaszok voltak! Édesapám szénbányász volt, megszakítot­ta magát a sok munkában, né­hány év múlva az édesanyám is meghalt, akkor még csak nyolcéves voltam. Én gyűlölöm a múlt rendszert, tudja? Ez biztos meghatározza a vélemé­nyemet. Nagyon szerettem vol­na gyerekkoromban tanulni. Aztán a gyerekeimmel tanul­tam, elvégeztem a hetedik­nyolcadik osztályt, utána a gépipari technikumot. De köz­ben lehúztam 23 évet a Salgó­tarjáni Kohászati Üzemekben, melegüzemben, nyugdíjba már mint újítási előadó mentem. Most van 6400 forint nyugdí­jam. Én meg is vagyok vele, csak a feleségem van elkese­redve, mert ő osztja be a pénzt, és néha nincs mit beosztani. — Kiket becsülök? Akiket mondani tudnék, azok mind párttagok, és azt most nem ve­szik jó néven. De azok az em­berek egész életükben hittek és dolgoztak. Volt egy tanács­­elnökü­nik az ötvenes években, valósággal belebetegedett a be­szolgáltatásokba, sírva hajtotta végre, nem sokkal rá meg is halt. És nemcsak ő volt így, so­kan belerokkantak abba, hogy olyan feladatokat kellett meg­oldaniuk, amihez nem volt meg a képzettségük, de ezt nem is lehetett megmondani, mert ak­kor azt felelték, hogy persze, nem akarja a párt utasítását végrehajtani. — Én is meghasonlottam most, nem is tértem még ma­gamhoz a kongresszus óta. Le­hetett volna ezt másképp is csi­nálni, hogy ne okozott volna ennyi lelki gyötrelmet. Meg­kérdőjelezik negyven év ered­ményeit. Akkor miért éltünk, miért dolgoztunk? Én láttam Salgótarjánt régen, és látom, milyen most. Nincs különbség? Vagy ez nem számít? ’45—46- ban, az inflációs időben ingyen dolgoztunk, egész életünk mun­kájának tőkéjét a szocializmus bankjába raktuk, ha itt félka­­pitalizmus lesz, hogy várhat­juk vissza a kamatokat? A gyerekeim sokszor szemrehá­nyást tesznek, hogy érdemes volt-e becsületesnek lenni. Csak azt tudom erre mondani, hogy nehéz, de szép. Úgy is le­het harmonikusan élni, ha egyik hónapról a másikra él az ember. Mikor a gyerekek 10— 14 évesek voltak, részesműve­lést vállaltunk a téeszben, hogy kiegészítsük a jövedelmünket. Az ötvenes években építettünk egy házat, a nyolcvanasban egy másikat, most mindkét itthon levő gyerekemnek van hol lak­nia. — 1956-ban Salgótarjánban lettek. Itt Karancslapujtőn mi volt? — Semmi különös. A salgó­tarjániról meg csak hallottam, nem voltam ott. El kellett vol­na kerülni mindenképp. Úgy szégyelltem magam. Azt mond­ták, ezt is a párttagok csinál­ták. Talán hangosabban kellett volna szólni, harcosabban ki­állni. Sok mindenben vitatko­zik az ember önmagával is. — Nehezen indult be a ter­melés ’56-ban. Alig néhányan dolgoztak, a többség azt mond­ta, nem veszik föl a munkát, amíg az oroszok itt vannak. Én igenis hozzáfogtam — pedig ma az ellenkezőjére lehetnék inkább büszke —, de a terme­lés konszolidálását tartottam legfontosabbnak. Jó lenne per­sze, gondoltam, ha az oroszok kivonulnának, de láttam, hogy nincs semmi realitása, hiszen ebben a nagyhatalmak állapod­tak meg, számít is az, hogy mi mit akarunk! Most is éhen hal­hatnánk, ha ezt követelnénk, pedig már elindultak kifelé. Azt mondtam, dolgozzunk, mert csak azza­l segíthetünk magunkon. — ’56 után ért megtorlás ka­­rancslapujtői embereket? — Egy családról tudok. Azt se úgy kellett volna büntetni. A fegyverrettegést büntetik mindenhol a világon, nálunk is. De nem úgy kellett volna, hogy még a gyerekei meg az unokái is megérezzék. De ezek­ről beszéljen az ellenzék. A ka­tolikusok se szívesen emlegetik az inkvizíciót. Ha én arról be­szélek, amivel nem értek egyet, pedig sok mindennel nem ér­tek egyet, akkor könnyen rám fogják, hogy köpönyegforgató vagyok. Nekem nincs szégyen­keznivalóm. Mégis úgy érzem magam, mint a vallásos ember, aki egész életében a tízparan­csolat szerint élt, és mikor megöregszik, azt mondják ne­ki: te bolond, nincs is isten. Így jártunk mi is. Na, mindegy. Csak béke le­gyen! A többi majd megoldó­dik. Rehák Aranka Rozgonyi Lukács. Morgenstern Ferenc. Lantos Sándor: KULCSÁR JÓZSEF FELVÉTELEI

Next