Népszabadság, 1989. december (47. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-02 / 286. szám
1989. december 2., szombat nemrégiben ismét együtt ültünk, egy ön- is magunkat előszeretettel intelligensnek és tájékozottnak minősítő félbaráti társaság tagjai. Témagazdag korunkban is kifogytunk már a megvitatandókból, de korunk még lévén, nem váltottunk át az ilyenkor szokásos önismétlésekbe és egymásra nem ügyelően elmondott monológokra, hanem találós kérdésekkel múlattuk az időt. Egyikre összevetett erővel se tudtunk válaszolni: — Hány párt van ma Magyarországon? Azóta bizonyára több. A napi- és hetilapok felsorolásával próbálkozni se mertünk. A minisztériumoké felébőlharmadából, a minisztereké inkább csak harmadából sikerült. — Mostanában a fordított szalámitaktika korát éljük — vélekedett egyikünk. — Valamikor Rákosi a pártok felszeletelésével szüntette meg a hazai közéletet. Most ugyanezt a pártok teszik meg, egészen a nevetségessé tétel határáig, a szinte a sejttanból ismert osztódásos szaporodásukkal. „Alig hallottam gondokba merülten, hogy fecseg a felszín, s hallgat a mély” — kezdte egy József Attila-kedvelő, akit nyomban leintettünk. — Ezt mindenki tudja, beszélik épp eleget. Már Csurka is panaszolta november dereka táján a rádióban ... A lírai hajlandóságú illető nem hagyta magát és Petőfivel folytatta: „Megint beszélünk, s csak beszélünk ...” A beszélési düh természetesen érthető. Akitől sokáig megvonták ezt a lehetőséget, abból gejzírként szökik fel a szó, amikor erre mód nyílik. Magamról tudom, hogy amikor negyven éve megkezdtem azóta tetemessé nőtt börtönügyi tapasztalataim gyűjtését, és tizenkilenc napi egyesben töltött sötétzárka után a szombathelyi ÁVH Malom utcai pincéjének magányából a Szily János utcai megyei börtön megváltásába kerültem, egy darabig be se állt a szám. Csakhogy Buzogány Mózes BV- százados úr gondjaira bízva a börtönben elsősorban ún. — inkább botcsinálta, mint igazi — „politikaiak”, vagyis értelmiségiek voltunk, akiket egyként jellemzett ez a fecsegési inger. Ott is, de később, Sátoraljaújhelyen, majd 1957-ben Adonyban és Székesfehérvárott a Penszky bácsihoz vagy a perkátai Gecseg Gazsi bácsihoz hasonló zárkózott, zord, öreg basaparasztokat és más falusiakat a szófukarság, a hallgatagság. A bizalmatlanság tehát. — Kiben bízzunk, Ivánkám? — kérdezte tőlem nem túl régen egy bölcs és őslakos tanácselnök Tolna megye hadd ne mondjam meg, hogy melyik falujában. — Talán a kormányban ? Megegyeztünk abban, hogy a személyében rokonszenves Németh Miklós kormányát szeretni ugyan felesleges, sok kapkodó rendelkezése miatt elismerni is bajos, de együttérzést, sajnálatot feltétlenül megérdemel. Azért, ami rámaradt, akár szamárra a füle, vagyis, amit elődei a nyakába zúdítottak. Érdekes, hogy dísztemetések rendezése és évfordulók megünneplése iránt oly fogékony korunkban egy nem is akármilyen apróságról tavaly elfeledkeztünk. Sok minden 140. évfordulója idején, 1988 áprilisában éppen tizennégy évtizede volt annak, hogy az uralkodó kinevezni kényszerült az első felelős magyar kormányt. Ez a rokonszenves és sokatmondó jelző azóta teljesen kikopott a szóhasználatból, sőt jelek szerint a gyakorlatból is. Ha nem így lenne, akkor bajosan tudnám elképzelni, hogy napjainkban bármilyen politikai szerepre aspirálhatna az a volt miniszterelnök — Grósz Károlyra gondolok —, akinek kormányzása idején elkezdték a magyar történelem leginkább félresikerült, legdrágább és a jelek szerint nemcsak ökológiailag, hanem politikailag is legkárosabb beruházását, a bős-nagymarosi építkezést. Az ő rendőrsége verette szét gumibottal a tüntetőket a Batthyány téren, akiknek a szavát most, nem csekély késéssel, ugyanaz a parlament fogadta el, melynek tagjai nem túl régen (kevés kivétellel) szinkronban bólogattak Grósz Károllyal. Ez se bizalomerősítő tényező, akárcsak az, hogy az exminiszterelnök és exfőtitkár — hamburgerevés előtt és után — hányszor mondott ellent nyilvánosan önmagának. Egyébként annak a bizonyos első magyar kormánynak nem akadt olyan tagja, aki szó szerint ne vette volna halálos komolyan a saját felelősségét. Legjobb tudomásom szerint volt ugyan közöttük, aki de facto vagy in effige halálos ítéletet kapott, de magas miniszteri nyugdíjat egyikük sem. "Tanácselnök ismerősöm és falubelijeinek zöme persze nemcsak a kormánnyal szemben bizalmatlan, hanem mindenkivel, a pártokat és a sajtót is ide értve. Úgy érzi, hogy ismét egyszer nagyon sokan és nagyon gyorsan felfedezték, honnan várható a majdani szavazatok zöme. Vidékről, faluról, aminek fontossága egyszerre ismét felértékelődött. Csakhogy a nem egykönnyen felejtő „mély” emlékezetében az is él, hogy ilyesmi már előfordult néhányszor. Például „kérges” értelmiségi tengerek parojára nyújtása, mint nemrég. Ez ideig az ilyesféle ígérgetés, barátkozás ritkán tartott sokkal tovább, mint a szavazatok összeszámlálása és közhírré tétele. A sajtóban pedig miért bízzon? Szeptember 15-én múlt harminc éve, hogy újságírás a megtalált hivatásom, életformám és talán elmeállapotom is, de én se bízom túlságosan. Az ország gyanúsan keveset emlegetett morális válsága az egyre gátlástalanabbal vagdalódzó, sokszor szinte teljesen etikátlanná váló lapjaink hasábjain mutatkozik meg leginkább. Ha ez a korábbi „gleichsaltolás” gyógyszere, úgy eléggé keserű panacea. Ha öt-hat évtized múltán még egyáltalán lesz valaki, aki figyelmet szentel napjaink sajtótermékeinek, az döbbenten állapíthatja majd meg, hogy itt négy hosszú évtizeden keresztül mindenki a pártállam vagy az állampárt ellenlábasa volt, és senki se szolgálta ki. Noha kereken tízmilliónyian minden bizonnyal megtettük, ami talán valamelyest közrejátszott abban, hogy azért helylyel-közzel történtek ebben az országban jó dolgok is. Ma is észrevehetők, csak éppen nyitott szemmel kell járni. Az előbbi kiszolgálók sorába természetesen magamat is beleértve, aki több mint 61 évet bírtam ki pártonkívüliként. Ez az állapot egyébként nem esett nehezemre. Részben azért, mert — nem tiltott, csak tűrt és mérsékelten támogatott létemre — az állampárt részéről soha, senki nem törte magát azért, hogy a soraikba léptessen. Részben pedig, mert évtizedeken keresztül a pártonkívüliség állásfoglalás volt. Ma egyszerű többségi helyzet, netán az össznépi bizalmatlanság, a „mély” hallgatásának egyik jele, így aztán a kommunizmus ellenlábasa, de az Európa-szerte régóta eléggé jól működő szocializmus és pártjai rokonszenvezője lévén, kikötöttem az MSZP-nél. "Ilyesmit manapság nem szokás leírni, magánügy lévén talán felesleges és ízléstelen is. Új dolgokhoz már öreg vagyok, elöregedettek megújulásában közreműködni talán még nem, állást foglalni pedig erkölcsös. Minden felmenőm nemesember volt, valószínűleg ezért is él bennem némi hajlandóság, talán erőltetett, történelmi összehasonlításokra. Bő 140 éve a nemesség, némi kényszerítő körülmények hatására, önként lemondott előjogairól. Mostanság, ugyancsak némi kényszerítő körülmények hatására, valami erre emlékeztető történt. Az is öröm és előrelépés volt, ez is az. Remélhetőleg, most nem követi levert szabadságharc . .. Ordas Iván FECSEG A FELSZÍN... NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR Mi maradt állandónak felbolydult világunkban? Milyen tulajdonságokat, viselkedést tartanak értékesnek az emberek? S kit tekintenek becsülendő személynek? S kit, mit követnek, követnének ők? Karancslapujtőn, a Salgótarjánhoz közeli munkásfaluban kérdeztem erről az ott élőket. * Alig lépek be az ajtón, már tessékelne is kifelé Ozsgyáni Pál, a karancskapujtői párttitkár. Pontosabban: irodavezető, mint helyreigazít. A községi tanács épületében van a pártiroda, asztalán megcímzett borítékok. Talán toborzás? Nem, ezek a karancslejtősi ellenállási mozgalom évfordulójának megünneplésére szóló meghívók. A három összetartozó falu — Karancsalja, Karancsberény és Lapujtő — öt alapszervezetének 430 tagjából heten léptek át az MSZP-be. Az irodavezető, aki függetlenített titkársága maradék feladataként szervezi a pártot, nincs köztük. Az elsők között jelentkezett át viszont Rozgonyi Lukács, akit az irodavezető mint köztiszteletben álló embert ajánl figyelmembe. — Hallom, Lukács bácsi részt vett az ellenállási mozgalomban! — Melyikben? — kérdez vissza Lukács bácsi, fölegyenesedve a kapálásból. — Mert ’44-ben is meg ’56-ban is ellenálltam. Lukács bácsi elmúlt 80 éves, 1928 óta tagja a pártnak. 1943- ban másfél évre elítélték szervezkedésért, röplapok terjesztéséért. — 1956-ban párttitkár voltam, szerveztem a karhatalmat, voltunk hetvenen-nyolcvanan. Ipolytarnócon egyet agyonlőttek közülünk az ellenforradalmárokhoz átállt határőrök. Akkor itt a kastélyban volt a pártház, a karhatalmistáink önként lerakták a fegyvert, a plafonig értek a puskák a nagyteremben. Majdnem sírva fakadtam, de utána Tarjáéban szerveztük a karhatalmat, odavittük a fegyvereket. Honnan voltak? Csehszlovákiából, a katonáktól. Tudták, mire kell, adtak puskát. Meg is sebesültem. Mint politikai tiszt mentem az oroszokkal, felmorzsoltuk az ellenséget Pásztón, elfogtunk egy csendőrt is, aztán hazafelé fölborult velünk az autó. — A csendőrrel mi lett? — Elengedtük. Megfogadta, hogy többet nem csinál ilyet. — Lukács bácsi ismerte Nógrádi Sándort? — Kétszer is találkoztam vele. Kisgyerekkoromban láttam először, én ötéves voltam, ő 19 körüli lehetett, akkor járta az egyetemet. Ott, ahol most a gázpalackkiadó van, azzal szemben volt egy L alakú, szalmás ház, az volt a nagyapjának, a Neumannak — Grinham volt a ragadványneve — a kocsmája. Odaküldtek otthonról, a Sándor meg elkapta a csepp fejem, adott egy nagy barackot, én sírtam, őt meg összeszidta a nagyapja, aki egy szakállas ember volt. Másodszor meg úgy találkoztunk, hogy ’45-ben, március 25-én biciklizek az utcán, mondják, hogy itt van Rákosi. El se akartam hinni. Megyek a pártházhoz, ott egy nagy fekete autó, nézegetem, nézek föl a kastélyra, egy ablak mögött ott les ki Rákosi, mosolyog. Megyek föl, ott ülnek sorban a vendégek. Bemutatkozom: Rozgonyi Lukács vagyok. Rákosi Mátyás vagyok, mondja, ahogy kezet fogunk. Mondom neki: tudom én, hogy te ki vagy, megismerlek. Kint van az életnagyságú képed a falon otthon. A mellette ülő meg azt mondja: te vagy az, kis Lukács? Fáj-e még a barack helye? Az volt a Nógrádi Sándor. — És hol van most az a Rákosi-kép? — A sifonban. — Ott ugyan nincs, nem is volt az itthon soha. Azt te az utcán Láttad — mondja Lukács bácsi felesége. Rozgonyi Lukács 1957 végén ment nyugdíjba. Mivel nemzeti gondozott, 15 ezer forintot hoz neki a postás minden hónapban. Morgenstern Ferenc neve már a pártirodán is szóba került, de ha csak úgy, az utcán érdeklődik az ember megbecsült személyek után, akkor is az elsők között említi mindenki. Vannak, akik szerint a falu leggazdagabb embere, igaz, azt is hozzáteszik: ünneplőben még nem látták, mert az ács kisiparos mindig dolgozik. Csak éppen ő nem ért egyet ezzel. — Egyre kevesebbet vállalunk — mondja. — Tavaly még hat alkalmazottam volt, most már csak családi vállalkozás a miénk. Mióta kisiparos vagyok, 1975 óta, még nem volt ilyen kedvezőtlen világ ránk nézve, mint most. Már nem tudjuk tartani az árakat, szégyenek annyit kérni, amenynyiért nekem megéri valamit megcsinálni. Emiatt a kisiparosok is befelé fordulnak, mindenki próbálja eldugni a dolgait, aki tud, papír nélkül dolgozik, és lerángatja előlünk a jó pénzt. A végeredmény ugyanaz, a lakások így is, úgy is megépülnek, csak az adó van megtakarítva az államtól. Csak hát ezt hosszú távon nem lehet csinálni, én meg arra vagyok berendezkedve. És nem baj az, ha kemény egy törvény, de legalább öt évre szóljon, és mindenkire vonatkozzon. A politikáról, a pártokról is megvan a véleménye. Pedig — vagy éppen ezért? — elzárkózik a politikától. Nem tagja egyik pártnak sem. Az egyikbe ugyan majdnem belépett, de eltántorította egy röplapjuk, amin más pártokat szidtak, s Morgenstern Ferenc szerint a pártoknak nem a többiek rovására, hanem saját tisztességes programjukkal kellene megnyerniük az embereket. Ilyet azonban nem lát. Azt mondja, nem tudja, melyik mit akar, csak azt látja, hogy folyton veszekszenek. Mint az alakuló MSZMP is. — Miért nem vállalják, hogy kommunista pártot akarnak csinálni ? Ha a kongresszus úgy döntött, hogy a párt átalakul, akkor mi jogon huzakodnak? Nem gyerekek már, hogy meggondolják magukat, és félútról visszaforduljanak! Ennél csúnyább dolgot el sem tudnék képzelni. Mikor arról kérdezem, milyen embernek van előtte tekintélye, azt mondja: — Nem kell itt olyan ember, akire fölnézünk, olyan kell, aki kézbe veszi a dolgokat és csinálja. Mint Lantos Sándor, a vízműtársulás elnöke. Megyei tanácstag is. Ha a falunak valami gondja volt, sose inntézgette a dolgokat, hanem elintézett, amit tudott. Tud kapcsolatot tartani, tud nemet mondani, és nem várja meg, amíg hatszor szólnak neki. A pénz? Az nem sokat számít. Az számít, hogyan szerezte meg az ember. — Se maga, se más, a falu mostani vezetői közül egyet se nevezett meg. Miért? — Sok munka volna itt a faluban, de a tanácson sokan még a jogszabályokat sem ismerik. Mindenre csak azt mondják, nem lehet. Az a legegyszerűbb. Meg milyen tanács az, ahol megtűrik az olyan embert, aki úgy távozik a boltból, hogy „elfelejt” fizetni?! Mikor egy öreg nénit, akinek nincs pénze egy liter tejre, ötszáz forintra büntetnek? Ott a vezetésben is hiba van. — Feddhetetlennek kell lennie egy vezetőnek? — Igen. Csak éppen feddhetetlen ember ezt a munkát nem vállalja, mert nem tudna benne az maradni. Pedig ez lenne a legfontosabb, hogy a tanácsban bizalma legyen a népnek. — Maga vállalná a falu vezetését? — Ha tudnám, hogy mit kell csinálni, akkor vállalnám. Lantos Sándort a művelődési házban találom este. Itt a vízműtársulat irodája is, de most nem dolgozik. Édes Erdély címmel műsor van a házban, arra jött ő is. — Azt mondta az egyik vezető, és én ezt nem fogom neki megbocsátani, hogy a magyar szocializmus nem volt jobb a magyar kapitalizmusnál. Mi négyen voltunk testvérek, egyikünk se jutott túl a hat elemin, az én három gyerekem eljutott a főiskoláig. És nem azért fociztunk mi mezítláb márciusban, mert akkor olyan jó tavaszok voltak! Édesapám szénbányász volt, megszakította magát a sok munkában, néhány év múlva az édesanyám is meghalt, akkor még csak nyolcéves voltam. Én gyűlölöm a múlt rendszert, tudja? Ez biztos meghatározza a véleményemet. Nagyon szerettem volna gyerekkoromban tanulni. Aztán a gyerekeimmel tanultam, elvégeztem a hetediknyolcadik osztályt, utána a gépipari technikumot. De közben lehúztam 23 évet a Salgótarjáni Kohászati Üzemekben, melegüzemben, nyugdíjba már mint újítási előadó mentem. Most van 6400 forint nyugdíjam. Én meg is vagyok vele, csak a feleségem van elkeseredve, mert ő osztja be a pénzt, és néha nincs mit beosztani. — Kiket becsülök? Akiket mondani tudnék, azok mind párttagok, és azt most nem veszik jó néven. De azok az emberek egész életükben hittek és dolgoztak. Volt egy tanácselnökünik az ötvenes években, valósággal belebetegedett a beszolgáltatásokba, sírva hajtotta végre, nem sokkal rá meg is halt. És nemcsak ő volt így, sokan belerokkantak abba, hogy olyan feladatokat kellett megoldaniuk, amihez nem volt meg a képzettségük, de ezt nem is lehetett megmondani, mert akkor azt felelték, hogy persze, nem akarja a párt utasítását végrehajtani. — Én is meghasonlottam most, nem is tértem még magamhoz a kongresszus óta. Lehetett volna ezt másképp is csinálni, hogy ne okozott volna ennyi lelki gyötrelmet. Megkérdőjelezik negyven év eredményeit. Akkor miért éltünk, miért dolgoztunk? Én láttam Salgótarjánt régen, és látom, milyen most. Nincs különbség? Vagy ez nem számít? ’45—46- ban, az inflációs időben ingyen dolgoztunk, egész életünk munkájának tőkéjét a szocializmus bankjába raktuk, ha itt félkapitalizmus lesz, hogy várhatjuk vissza a kamatokat? A gyerekeim sokszor szemrehányást tesznek, hogy érdemes volt-e becsületesnek lenni. Csak azt tudom erre mondani, hogy nehéz, de szép. Úgy is lehet harmonikusan élni, ha egyik hónapról a másikra él az ember. Mikor a gyerekek 10— 14 évesek voltak, részesművelést vállaltunk a téeszben, hogy kiegészítsük a jövedelmünket. Az ötvenes években építettünk egy házat, a nyolcvanasban egy másikat, most mindkét itthon levő gyerekemnek van hol laknia. — 1956-ban Salgótarjánban lettek. Itt Karancslapujtőn mi volt? — Semmi különös. A salgótarjániról meg csak hallottam, nem voltam ott. El kellett volna kerülni mindenképp. Úgy szégyelltem magam. Azt mondták, ezt is a párttagok csinálták. Talán hangosabban kellett volna szólni, harcosabban kiállni. Sok mindenben vitatkozik az ember önmagával is. — Nehezen indult be a termelés ’56-ban. Alig néhányan dolgoztak, a többség azt mondta, nem veszik föl a munkát, amíg az oroszok itt vannak. Én igenis hozzáfogtam — pedig ma az ellenkezőjére lehetnék inkább büszke —, de a termelés konszolidálását tartottam legfontosabbnak. Jó lenne persze, gondoltam, ha az oroszok kivonulnának, de láttam, hogy nincs semmi realitása, hiszen ebben a nagyhatalmak állapodtak meg, számít is az, hogy mi mit akarunk! Most is éhen halhatnánk, ha ezt követelnénk, pedig már elindultak kifelé. Azt mondtam, dolgozzunk, mert csak azzal segíthetünk magunkon. — ’56 után ért megtorlás karancslapujtői embereket? — Egy családról tudok. Azt se úgy kellett volna büntetni. A fegyverrettegést büntetik mindenhol a világon, nálunk is. De nem úgy kellett volna, hogy még a gyerekei meg az unokái is megérezzék. De ezekről beszéljen az ellenzék. A katolikusok se szívesen emlegetik az inkvizíciót. Ha én arról beszélek, amivel nem értek egyet, pedig sok mindennel nem értek egyet, akkor könnyen rám fogják, hogy köpönyegforgató vagyok. Nekem nincs szégyenkeznivalóm. Mégis úgy érzem magam, mint a vallásos ember, aki egész életében a tízparancsolat szerint élt, és mikor megöregszik, azt mondják neki: te bolond, nincs is isten. Így jártunk mi is. Na, mindegy. Csak béke legyen! A többi majd megoldódik. Rehák Aranka Rozgonyi Lukács. Morgenstern Ferenc. Lantos Sándor: KULCSÁR JÓZSEF FELVÉTELEI