Népszabadság, 1989. december (47. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-27 / 305. szám
1989. december 27., szerda NÉPSZABADSÁG - ROMÁNIAI KÖRKÉP A legfontosabb: a forradalom vívmányainak megmentése BESZÉLGETÉS DOMOKOS GÉZÁVAL Éjfél óta kerestük a telefonkapcsolatot A romániai Nemzeti Megmentési Front Ideiglenestanácsának egyik magyar tagjával, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójával, Domokos Gézával. Kedden délben sikerült tőle interjút kapnunk. Első mondatát azonban külön szeretnénk idézni: „A magyaroknak mindent köszönünk...” — Hány tagot számlál ez a testület? — Ion Iliescu, a Nemzeti Megmentési Front Ideiglenes Tanácsának első számú vezetője bejelentette, hogy a testületet pillanatnyilag alkotó személyek listája nem teljes, az összetétel hamarosan módosulni fog. Éppen ebből a célból intézett felhívást az érintettekhez, kérve őket, tegyenek javaslatokat újabb személyek megválasztására, hiszen a munka, az elvégzendő feladat nagyon sok. Elképzelhető, hogy magyar anyanyelvűsekkel is bővül majd a testület? — Hogyne. Egyelőre ketten vagyunk benne. Roppant büszkeséggel tölt el, hogy a temesvári események hősével, Tőkés Lászlóval együtt gondoltak rám, amikor létrehozták az ideiglenes tanácsot. Mindazonáltal jómagam további két jeles magyar személyiség utólagos beválasztását fogom javasolni. Király Károlyét, aki már tizenötesztendővel ezelőtt nyilvánosan kifejtette véleményét a Ceausescu-diktatúráról, a nemzetiségi jogok megsértéséről. Király Károly Románia-szerte élvezi az itt élő magyarság széles körű bizalmát, őszinte szeretet övezi. Rajta kívül Sütő Andrásnak is feltétlenül helye van az ideiglenes tanácsban. Őt is javasolni fogom. Nemcsak azért, mert Sütő András a magyar irodalom egyik óriása, akinek nyolc év óta egyetlen sorát sem engedte megjelenni a cenzúra, hanem mindennekelőtt azért a rendíthetetlen erkölcsi bátorságért, amit az elmúlt években tanúsított, felemelve féltő szavát a romániai magyar kisebbségért, annak kultúrájáért. — Kibővülésért is bizonyára sok a teendője az ideiglenes tanácsnak. Melyek a legfontosabbak? — Röviden fogalmazva az a legfontosabb, hogy megőrizzük a forradalom vívmányait. Optimista vagyok, de azért nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Bukarest és más városok utcáin még lőnek. Itt Bukarestben, főként a központban, igencsak aktívak a terrorista erők, amelyek nyilván destabilizálni akarják a helyzetet, restaurálni a megdöntött hatalmat. Erről még mindig nem mondtak le, noha a rádió és a televízió közhírré tette a Ceausescu házaspár kivégzésének hírét. Ezek a terrorista erők még mindig támadják a volt KB-székházat, a hadügyminisztérium, a televízió és a rádió épületét. Megőrizni a forradalom vívmányait — mondtam röviden —, ez azonban sok-sok részfeladatot jelent, hiszen mozgósítani kell a tömegeket, a hadsereget. De jelenti azt is, hogy biztosítani kell a közellátást, az orvosi-egészségügyi szolgálatot, s a körülményekhez képest a közlekedés, elsősorban a zavarokkal küszködő helyi közlekedés zavartalanságát. Roppant erőfeszítések árán, de elértük, hogy az ellátás nem rosszabbodottt — ami ebben a helyzetben nem kis dolog. Szólni kell arról is, hogy már ezekben a napokban munkát ad a meglévő intézmények működésének beindítása. — Az élet lassan-lassan normalizálódni fog, az új Romániát mind több ország kormánya ismeri el. Eddig hányan? — Pontos számot nem tudok mondani, de gyakorlatilag valamennyi európai ország kormánya jelentkezett már, hogy felvegye a Nemzeti Megmentési Front Ideiglenes Tanácsával a kapcsolatot. Ugyanezt mondhatom el más földrészek országairól, az őket képviselő kormányokról is. Sorra jelentkeznek a bukaresti televízióban a román fővárosiban akkreditált nagykövetek, hogy kormányuk nevében támogatásukról biztosítsák a román népet. Karácsony másnapján éppen Szűts Pál magyar nagykövet beszélt erről a bukaresti televízióban. Alig egy órája vettem fel a kapcsolatot a holland nagykövettel, aki szintén segélyeket ajánlott fel. — Ön a Kriterion Könyvkiadó igazgatója. Ezekben a nehéz napokban vajon gondol-e arra, hogy egyszer ismét könyveket adjon ki? — Hát persze. Erről semmiképp sem akarok lemondani, már ez idő tájt sem. Tegnap este is benn voltam a kiadóban, előkészíteni a legközelebbi időszakra váró feladatok megoldását. El kell mondanom, hogy legalább ötven olyan kéziratunk van, amelyek teljesen elő vannak készítve, s nem rajtunk múlt, hogy a megszerkesztett kéziratok a fiókban maradtak. Most a cenzúra eltörlésével hamarosan napvilágot lát majd’ Cs. Gyimesi Éva nagyesszéje Szilágyi Domokosról, Kányádi Sándor verseskötete, Sütő András elbeszéléseket, esszéket őrző kötete, Szabó T. Attilától Az erdélyi magyar szótörténeti tár ötödik kötete. A romániai magyar irodalmi lexikon második kötete, továbbá különböző történészek, néprajzosok, folkloristák munkái. Úgy kell most újjászervezni a politikai, gazdasági és kulturális struktúrákat, hogy azokban szabadon bontakozhasson ki az emberek mindennapi élete. Ez nem egykét napos feladat. Fejér Gyula A győzelem végérvényes INTERJÚ LÁSZLÓFFY ALADÁRRAL Még nem csitultak el végérvényesen a harcok, az élet azonban mindinkább a civil szférákban zajlik már. Nem tétlenkednek a Romániában élő magyarok szellemi vezetői sem. A különféle helyi magyar tanácsok összefogásával létrejött a Romániai Magyar Demokraták Szövetsége, vezetőségében Domokos Gézával, Sütő Andrással, Király Károllyal és — várhatóan — bukaresti székhellyel. Lászlóffy Aladárral, a szövetséghez tartozó Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács vezetőségi tagjával beszélgetve megtudtuk, hogy a szövetség tulajdonképpen teljesen nyitott, óráról órára bővül, programját tekintve pedig gazdagodik, hiszen máris több százan dolgoznak rajta. Kolozsvár magyar nyelvű lapja, az Igazság, december 22-én jelent meg utoljára. 1989. december 23-a óta az újság neve: Szabadság. Azt pedig, hogy teljesen új időszak köszöntött be a lap életében is, jól jelzi, hogy évfolyamszáma nem folyamatos, azaz a múlt hét szombatján kiadott Szabadságon ez áll: első évfolyam, 1. szám. A lap 3. számában, azaz abban, ami karácsony első napján jelent meg, olvasható a Kolozsvári Demokrata Tanács üdvözlő nyilatkozata, amelynek egyik megszövegezője beszélgető partnerünk, Lászlóffy Aladár volt. — Rendkívüli időket élünk — mondja Lászlóffy Aladár —, most mindennap történik valami nagyon fontos, úgy vélem azonban, hogy ez az üdvözlő nyilatkozat mégis szót érdemel a megannyi fontos esemény között is. Hitet teszünk benne ugyanis Románia hősi forradalma mellett, abban a reményben, hogy a demokrácia erői végérvényesen győzni fognak, s ez az ország az Európaház részévé lesz hamarosan. A nyilatkozat leszögezi, hogy Temesvár hős város példája mindenkit kötelez, és tisztelettel javasoljuk: december 17-ét nyilvánítsák országos gyásznappá, amelyen értelemszerűen a bukaresti és a másutt elesettekre és mártírokra is emlékezünk. — Kolozsvár egyetemi város. Milyen feladatokat ró ez a tény a demokrata tanácsra? — A dolgoknak megvan a maguk precíz sorrendje, ha végig akarjuk őket vinni. A tanügy helyreállítása valóban kulcskérdés, azon belül a Bolyai Egyetem ügye szintén. Ismeretes, hogy 1959 januárjában egyesítették a Victor Babes, illetve a Bolyai Tudományegyetemet, mondván, hogy szeparatizmus lenne külön tanítani a diákokat. Azóta a kolozsvári magyar egyetem gyakorlatilag megszűnt, mindössze évfolyamonként hétnyolc diák lehetett a magyar filológiakar hallgatója. Más nem is volt. A Victor Babes biológusról elnevezett egyetem, amit 1918 után alapítottak Kolozsvárott, tulajdonképpen teljesen kiszorította a magyar egyetemet, ami századunkban többször cserélt várost is, hiszen hol Szegedre költözött, hol meg vissza, Kolozsvárra. — Több mint három évtizedes szünet után most bizonyára megvan rá a remény, hogy ismét lesz magyar egyetem. Tegnap ülésezett az egyetemi tanács, és mondhatom, hogy a román kollégák aláírásával lezárt nyilatkozat igazán demokratikus hozzáállást tükröz, hiszen szól a kisebbségek jogainak fontosságáról az oktatásban is, és hangsúlyozza, hogy az egyetemi oktatás rangját az európai követelményekhez való igazodás adhatja viszsza. Ezt a nyilatkozatot majd a mindennapok aprólékos munkájának kell követnie. — És Lászlóffy Aladárra az elkövetkezendő hétköznapokban milyen aprólékos feladatok várnak? — Azt vallom: csinálja mindenki azt, amihez ért. Tartom magam ahhoz, amit Apáczaitól a maiakig vallanak az írók: egyszemélyes műhelyüket igyekezvén fenntartani, tökéletesíteni. Én továbbra is az íróasztalomhoz kötődöm majd, mert jobban értek a szavak leírásához, mint a szónokláshoz. F. Gy. Kecskemét újtárs mondta be a rádió először: a határőrség — tekintettel a helyzetre — pillanatnyilag nem engedi át a segélyszállítmányokat. — Na, apa, akkor mi jól bevásároltunk — jegyezte meg Pista fiam. . . — Azért csak menjünk tovább , így Sanyi, fiam szomszédja, barátja, karosszéria-lakatos. Ők ketten tervelték ki az egészet, szenteste előtti reggel. Én csak úgy mentem velük. Hogy kipihenjem az újságíró-szövetséget, a sajtótörvényt, a rádió-tévé felügyelő bizottság, az etikai bizottság, a világ öszszes bizottságainak meddő vitáit. Sanyi Bécsben négyezer schillingért, plusz hatvanötezer forint vámért vásárolt tizenegy éves Fiat-Ritmója — a konzervek és a zugligeti máltalan lovaglás érzéstelenítők súlya alatt — oda-odakoccant a kövezethez, amint betaroltunk Gyulán a gyűjtőközpontba, amely egyben a helyi MDF kedves családi fészke is. Mellettem a kanapén, magas, testes, farmeros, nem tudomhonnan ismerős fehér szakállú negyvenes. — Szervusz, szervusz, ne haragudj, nemigen nézem a tévét — mondom emeszpésen zavartan a „kiderült” Horváth Balázs veszprémi ügyvédnek, az MDF egyik — nemcsak testilag tekintélyes — országos vezetőjének, jogi szakértőjének. Aztán — apolitikusan, — öszszekacsintünk. — Pista, Sanyi, most ti szépen átpakoltok Balázs Ladájába, és azt mondjátok este anyunak, hogy elnézést, apu itt éjszakázik Gyulám Majd jelentkezem. Az ajándékok ott vannak az íróasztal alatt. Gyulán tankoltunk utoljára. Velem volt a borotvám, félüveg cseresznye és egy magnó. A határőrség parancsnokának szobájába zsúfolódva tétován bizakodó kamionosok, fideszesek, demiszesek, meg még egy második csatornás tévéstáb is, amely éppen az Aradról visszatérő Lakos Györgyöt faggatja arról, hogyan lőnek a szekusok a segélyszállítmányokra, s hogy ezért ő nemigen javasolná ... Majd orrom alá dugják a mikrofont. Elég nagyképűen közlöm, hogy az én vietnami, libanoni, teheráni „harctéri” tapasztalataim azt mondatják velem, hogy messziről majdnem minden veszélyesebb, mert hogy a nézővel csak a veszély pontjait láttatják. Körös-körül azért élet is van. Meg hogy én kamera nélkül ezúttal úgysem a szenzációt keresem. Ezzel az MDF is egyetértett — s ha fejcsóválva —, de a főhadnagy parancsnok is. Saját felelősségére (remélem, nem kap fegyelmit). Utóbbi átkísér bennünket — gyalog — cigányképű román kollégájához és közli vele katonásan : — Csau Nikola. Itt vannak ezek a fiúk (parancsnokunk a fiam lehetne), viszik a cuccot az aradi kórházba. A körénk sereglő négy román tiszt közül kettő magyar, de lehet hogy anyanyelvi fokon román. Közös haditanács. Tovaris Nikola felnéz a csillagokra, mond valakinek valamit, majd megjeleltük a sötétben háromnégy borostás civil. Aztán előállítanak két román kamiont. — Egyiktek vezesse a konvojt, mögöttük az urak három kocsija. A te kamionod meg zárja a Sort. Feleltek értük, értitek? Fegyvert nem tudok adni. Értitek. A borostások értik. Elindulunk. Körülbelül 150 méterre a határtól a konvoj megáll. Romániában vagyunk. De a vaksötét és a halotti csend, mintha csak a senki, földjét jelezné. A mögöttünk jövő Skodából kiszáll egy fiú. (Nem látom, fideszes-e, vagy demiszes. Talán csak a helyzet mossa össze őket.) Honnan tudjuk, kik ezek a kamionosok? S hogy hova visznek bennünket? Balázzsal egymásra nézünk. Kiszállunk. Balázs eltűnik. Én is, mert felfedezek egy pislákot az árok túlsó oldalán. Gyertyafény. Templom. Tele magyar üdítővel. A borostások rakodják. A pap — tört magyarul — áldását adja ránk és káromkodva sürget. A hátsó kamion előreáll: reflektorai világosítják fel arakodást. Mindenki ideges. Hol van Balázs? Negyedóra múlva jön, és elakadt hangon meséli: — Mondtam a románparancsnoknak, hogy a srácok nem bíznak a kamionosokban. Az őrnagy elsírta magát: „Tudom, hogy ti még nem bíztok bennünk. De az életemre és a három lányomra esküszöm, hogy ismerem ezeket a kamionosokat. Jó helyre visznek benneteket. Kérlek, bízzatok és siessetek. Aradon is vannak halottak. És még több a sebesült. A konvoj újra elindul. Következő falu: Stoj! Civil fegyveresek vesznek körül. Többnyire vadászpuskásan. Varsand után vagyunk vagy húsz kilométerre. Nem emlékszem a falu nevére. Tíz fegyveres közül vagy nyolc magyar. De számít ez itt? Mindenki nagyjából — isten akaratából —, egyforma a mutató- meg a középső ujja: egyértelműen Viktóriáit mutatnak. Megrészegedünk a köménypálinkás pusziktól. De az egyik borostás kirángat a kocsiból. Átgázolunk árkon-latyakon. A tanácselnök szobájában (akit előző nap letartóztattak) hegy emelkedik gömbölyű gyulai kétkilós rozskenyérből. Az egyik kamionos lesütött szemmel rubrikás, tintaceruzás füzetet tart elém: írjam alá, átvettük. Fő a bizalom. Átöleltetnek velem is vagy négyszer két kilót. Aztán föláll a kamionig a Fidesz—Demisz—MDF— MSZP lánc. Kisebbségben vagyok. De talán mindenki abban van. Együtt. Boldogan. Még háromszor állítanak meg bennünket. Rakodni. Ellenőrizni. Puszilkodni. Győzelmet ordítani. Az egyik fiú mozog, túl lassan haladunk. De hát csak a városi kislámpa az irányadó. — Ne félj, a két kamion véd bennünket, elölről, hátulról. — Nem félek, de mi van, ha oldalról lőnek, ami a valószínűbb. Mindegy. Megyünk. Arad határában este fél tíz. A Lumano-camion, vagy ilyesmi udvara. Olyan köménypálinkás, pogácsás a nyüzsgés, mintha egy szolgálaton kívüli Hungarocamion-állomás szenteste előzetese lenne valahol Anatólia és Irán határán. De a magyar kamionok még a gyulai, a nagylaki határállomáson torlódtak ekkor (azt hiszem, elsietett, vagy elkésett volt a tiltó parancs. De hát a legjobb hatóság is félhet a magyar anyák,feleségük féltésétől.) Egy másik Sanyi — az aradi szállítóvállalat magyar—román szerelőrészlegének mérnök vezetője közli velünk: nem lehet átjutni pillanatnyilag a négy kilométerre levő kórházhoz. Három kupicával odébb mondjuk egymásnak: — És ha megpróbálnánk? Sanyi kézen fog. — A francba is. Kétszer raktam újra össze a Daciámat. Csak átvisz bennünket. Harminc, negyven centisen mély pocsolyás mellékutcák. ] Távolian elszórt lövések. Sai- gon óta nem láttam ilyen tűn , délien csillagos eget. Torkolattűz sehol. Ellenőrzés sehol. Még csak nem is szondáznak. A kórház udvarán gumiláncos kétéltű. Tehát nem tank. Ilyen főleg a szekusoknak van. (Ezeket téveszthetteössze a magyar információs rendszer is a tankokkal, amelyek idegen országot is támadhatnak.) Tehát ez egy Szekus kétéltű. . Otthagyták. Belőle lőnek már az új hatalomnak hithű katonái. A valószínű semmibe. Irányzókkal, iránytalanul. Mindjárt éjfél. A Gyermek édesanyja már vajúdik. Kialvatlan szemű orvosok, ápolónők. Itt nincs, puszilkodás. Nincs idő. Csak kipakolás van. Az érzéstelenítőiket, az antibiotikumokat az előcsarnokban hagyjuk. Hegyén,-hátán. A kézivezérlést Simonffy Kati főmnővér veszi át. Székely asszony. A férjét egy hete, a gyerekeit négy napja nem látta. Nem tudnak egymáshoz jutni. Vagy a munka, vagy a helyzet miatt. Biztonság nincs. Csak Securitate. Helyenkint. És szabadság. Már majdnem mindenütt. A kiválóan működő lift a hatodikra repít. Ez az idegosztály. Ott van még egy félig üres tízágyas kórterem. A kaposvári, a komáromi, a balatonfüredi fideszesek, demiszesek, és az emeszpé egy szál tagja elterül. Vagy nincs villany a kórházban, vagy nem szabad felgyújtani. Kimegyek a WC-re. Kinyitom az ablakot és nézem a román helyzetet. Az egy szál kétéltű időnként megereszt még egy-egy sorozatot. Most döbbenek rá: ezek meg vannak őrülve. A kórház udvarából lőnek?! Eszembe villan 1956. október 26-ának reggele. Amikor is a pilisvörösvári tüzérek páncélautójával megálltunk egy Baross utcaiklinika előtt és én hangosbeszélő tölcsérén át azt ordítoztam a körút túlsó oldalán lévő tanácsházába befészkelt felkelőknek: „Fiúk, ne lőjetek!” Hallgassátok Nagy Imre felszólítását. Ne lőjön senki! Békesség kell!” Tudom, ez a történelmi hasonlat is mindkét lábára sántít. A pilisvörösvári tüzérek már másnap zömmel átálltak a felkelőkhöz; parancsnokukat— később — tíz évre ítélte, aki ítélt. De akkor, 1956. október 26- ánkirohant a Baross utcai kapualjiba egy orvos és átkozódva küldött el bennünket a francba. Mondván, hogy azok ott ide lőhetnek a klinikára. Az aradi kórház páncélos gépágyúsainak nyugodt lehet a lelkiismerete. A szekusoknak osialk kézifegyvereik vannak. Nem visznek messzire. Bár lézeresek, tehát tonkolattűzileg láthatatlanok , „a mieink” nyugodtan lehetnek. Igaz, a semmibe. Éjjeli kettő lehetett, mikor behoztak kilenc halottat, és tizennégy sebesültet. Én már nem láttam őket. Átaludtam őket. Az idegek. Hajnalban az egyik fideszes, vagy demiszes horkolása ébreszt. Balázs egész éjjel nem aludt. Katival és a többi nővérrel beszélgetett a Székelyföld szépségeiről, amelyet Csau már nem tudott a földbe döngölni — meg az ideggyógyásszal arról — hogy még mi kellene .... Csöndben kel fel a nap. Balázs búcsúzik, visszaindul Pestre, újabb szállítmányért. Újabb sorozat. A főorvos szerint az aradi repülőtér felől jön. Az meg messze van. És akkor a kórház előcsarnokából valaki franciául és udvariatlanul szakítja félbe a búcsúzást: — Est ce qui on peut partir poru Timisoara? (Eljuthatunk Temesvárra?) Két koszosan farmeres meg egy nyakkendős. Az első egy „vacak” nyolc milliméteres Sony kamerát tart a kezében. A másik a nyakában. Három fényképezőgépet. A harmadik a France-Soir tudósítója. Utóbbinak főnöke — mit tesz isten — az a Gábriel Farkas volt, akivel együtt ösztöndíjaskodtam 1948-ban Párizsban; előzőleg a csepeli üzemi lapot szerkesztette, aztán a Rajk-per után lelépett. Én sem mehetek még haza. A francia operatőrnek nincs ■iportere. Nekem nincs kamerám. „Üzletet” kötünk. Én megcsinálom neki a riportokat az Antennet 2 számára. 5 pedig három riport erejéig átjátsszam nekem a videókalettát a magyar tévének, így állt össze a szakmai malíció. Viszonylag olcsón. Irány Timisoara. Temesvár. Róbert László Szenteste előtt, Arad felé BALOGH IMRE FELVÉTELE