Népszabadság, 1989. december (47. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-29 / 307. szám

1989. december 29., péntek NÉPSZABADSÁG - KÜLPOLITIKA - ÁLLÁSPONT Legyen vége a vérontásnak (Folytatás az 1. oldalról.) Ketett felmérni, hányan tettek eleget a felhívásnak. A zavar­keltő, ellenőrizhetetlen híresz­telések miatt a helyzet nem volt egészen megnyugtató, emiatt a rádióban felhívták a lakosság figyelmét, hogy csak azokat a központi információ­kat fogadja el, amelyeket a Nemzeti Megmentés Frontjá­nak Tanácsa tesz közzé a rá­dió vagy a televízió útján. A Nemzeti Megmentés Frontjának Tanácsa felhívást tett közzé, amelyben az új ro­mán vezetés arra szólít fel mindenkit: tartózkodjon a bosszútól és az erőszaktól, hogy megvalósulhasson Ro­mánia minden állampolgárá­nak békés egymás mellett élése. A felhívás szerint a forra­dalom célja a román társada­lom megváltoztatása, jobbá té­tele. A demokráciát, a szabad­ságot és a méltóságot csak bé­kés eszközökkel lehet és kell elérni a társadalom összes erőinek megbékélése útján — hangsúlyozza a felhívás. Petre Román miniszterel­nök, az RKP egykori tagja csü­törtökön kijelentette, hogy Ro­mánia újjászületésével meg­szűnik a Román Kommunista Párt szerepe. Mint mondotta, véleménye szerint a kommu­nista párt a jövőbeli Romá­niában már nem fog szerepet betölteni. Saját legfontosabb feladatát abban jelölte meg, hogy szervezze Románia új kormányát, működőképessé te­gye a közigazgatást, és gondos­kodjék arról, hogy az élet mi­nél kevesebb zökkenővel foly­tatódjék tovább. A Svájcban élő Mihály volt román király azt állította, hogy az ország új vezetői va­lamennyien kommunisták, és a néhai diktátor kiszolgálói. A 24 Heures című francia nyelvű lapnak adott nyilatkozatában azt mondta, hogy az ideigle­nes kormány vezetői hithű kommunisták, akik Ceausescu­­val működtek együtt. „Ezt mindenki tudja. A román nép nem azért harcolt, hogy most is a régi gárda uralkodjék, és folytatódjék a korábbi rend­szer” — jelentette ki az exki­­rály. Londonból érkezett hír, hogy az Amnesty International ne­vű nemzetközi emberi jogi szervezet elítélte a romániai diktátor és felesége kivégzé­sét, s felszólította az új román vezetést, hogy biztosítsa min­den politikai fogoly — bele­értve a korábbi adminisztrá­ció és a Securitate tagjai — emberi jogainak tiszteletben tartását a bírósági tárgyaláso­kon. A londoni székhelyű szerve­zet komoly aggodalmának adott hangot amiatt is, hogy Romániában csütörtök dél­utántól statáriális bíráskodás lép életbe, s azonnal kivégez­hetik az új rendszer ellen har­coló embereket. Az Amnesty International szerint minden bűncselek­ménnyel vádolt ember esetét alaposan ki kell vizsgálni, s a vádlottakat a nemzetközi jog követelményeinek megfelelő bírósági eljárás keretében kell felelősségre vonni. A hírhedt román titkosszol­gálat, a Securitate emberei az érvényben lévő törvények alapján politikai menedékjo­got kaphatnak Svédországban — jelentette ki csütörtökön újságíróknak Per-Erik Nilsson, a svéd bevándorlási hivatal helyettes vezetője. A svéd törvények — mint mondta — ellentétben állnak az ENSZ menekültügyi jogsza­bályozásával, így Svédország­ban mindenki menedéket kap­hat, akit hazájában bármilyen okból halálbüntetés fenyeget. A tisztviselő elmondta, hogy eddi­g még egyetlen „szekus” sem kért menedéket Svédor­szágban, de ha ilyen előfor­dul, akkor „minden esetet külön kivizsgálnak”. Az élet visszatér rendes ke­rékvágásába Nagyszebenben is, ahol a román forradalom el­ső napjaiban 36 órán át meg­szakítás nélkül tartott a tűz­harc. Nicu Ceausescu házát és irodáját a tömeg feltörte. A volt szebeni első titkárt — mint ismeretes — a környé­ken fogták el, miután túszo­kat szedett, s egy autón meg­próbált elmenekülni — je­lentette Horváth Júlia, az MTI Nagyszebenben tartózko­dó munkatársa. A városban több ház ki­égett, de a szállodában meleg van, lehet kapni friss élelmi­szert, s működik a posta nemzetközi telefonszolgálata. Nagyszebenbe sok külföldi or­vos érkezett, hogy segítsenek a harcok sebesültjeinek ellá­tásában. Az ellátás gondot okoz, mert a harcok idején a terroristák felrobbantották a kórházi vérplazmaraktárt. Az eseményekről rengeteg külföldi újságíró gyűjti az in­formációkat. Temesvárott sú­lyosan megsebesült a New York Times tudósítója, John Tagliabue. A derekán érte ta­lálat, s megműtötték. Temesvárról származó saj­tóértesülések szerint egyéb­ként a december 16—17-i vé­rengzés áldozatainak száma valószínűleg kevesebb a ko­rábban becsültnél. A hozzá­tartozók ugyanis az áldozatok holttestét igyekeztek megta­lálni, s feltúrták az úgyneve­zett szegénytemetőt. Ott sok olyan személy tetemét talál­ták meg, akik — mint utóbb kiderült — nem a harcokban, hanem a kórházban hunytak el, még az események előtt, s rokonok híján ebbe a temető­be kerültek hamvaik. A meg­kínzott és meggyalázott áldo­zatok egy része pedig a Secu­­ri­tate korábbi vallatásai kö­vetkeztében vesztette életét. Bukaresti fiatalok feldühödtek, mert egy utcai beszédben az új hatalom egy képviselője új­fajta szocializmust emlegetett a jövő Romániájában. „Ne legyen kommunizmus” — skan­dálták. A civil ruhás katona csak géppisztollyal tudja megfékezni a tömeget. m­ti külföldi képszolgálat PÁRIZSI TUDÓSÍTÓNK JEGYZETE A Kennedy-gyilkosság óta a világ nem először éli át kollektív módon a nagy nemzeti politikai drámákat a tévé jóvoltából. Ilyet azon­ban, mint a román népfelke­lés percei, órái és napjai, a harcnak és a szenvedélyeknek ilyen tombolása, a bűn és ke­gyetlenség ilyen paroxizmu­­sát, a gonosz megszemélyesü­­lését és bűnhődését, a két­ségbeesés és remény ilyen váltakozását talán soha nem élte így át a világ. Itt, Párizsban nem tudha­tom, hogy ez miként történt odahaza. Hiszen ha a fősze­replő a román nép is volt, ebbe a drámába mélyen be­leszövődött a magyar sors drámája is. Ezért az érzelmek vihara, a szenvedélyek hullá­ma nálunk sem lehetett cse­kély. Most és itt azonban az történt, hogy a Nyugat is ki­mozdult a felkeléssel szimpa­tizáló, de azt távolról figyelő szerepből. A Nyugat, jeleseb­ből Franciaország e napok­ban úgyszólván maga is át­élte a felelősség katarzisát. S ha lehet igazi dicsérőt mon­dani erről a demokráciáról, hát akkor ez a legnagyobb di­cséret. Miféle felelősségről lehet itt beszélni? Hiszen Franciaor­szágnak és rendszerének sem­miféle ideológiai vagy politi­kai közössége nem lehetett a bukaresti rendszerrel. És mégis, Párizsban is elkezdő­dött, és ma is zajlik a „bűnö­sök kiszt cinkos, aki néma” vita. A „miért tűrte, miért támogatta, miért csak oly ké­sőn jelezte ellenkezését a zsarnokkal és rendszerével szemben”. Olyan kérdés ez most, amit a román esemé­nyek kiváltotta erkölcsi ka­tarzis kényszerít kimondani egy demokráciában. A Libe­ration például Párizs—Buka­rest: húsz év diplomáciai idill címmel sorolja fel, hogy miként udvarolt a nyugati diplomácia a diktátornak és hunyt szemet csak azért, mert Moszkvával való ellentétet lá­tott Ceausescu politikájában. 1968-ban De Gaulle tábor­nok látogatott Bukarestbe, ke­véssel a NATO-ból való ki­válása után, mert Ceausescu­­ban a nyugati példa követését látta Keleten. 1975-ben Jacques Chirac ment Buka­restbe. „Eufórikus légkör, ölelkezés, ömlengés” — írta erről az akkori Le Monde. 1979-ben Mitterrand, mint a Szocialista Párt főtitkára kö­vetkezett a­ sorban. 1980-ban pedig Ceausescu látogatta meg Giscard-t, s a diktátor itt kiadott életrajzához Poher, a szenátus elnöke írt előszót. Csak 1984-től hidegült el a viszony, amikor már nemzet­közi fórumok elé kerültek a diktátor zsarnoki tettei. Ugyanez a kemény vád éri — és nem is alaptalanul — az FKP-t, amely még az RKP legutóbbi kongresszusán is képviseltette magát. Még ha belpolitikai csatározások szí­nezik is ezeket a kölcsönös szemrehányásokat, morális in­dítékokat akkor se lehet ki­sebbíteni. De persze, minden­ki tudja, hogy itt egyáltalán nem csak Franciaországról van szó. Nixon bukaresti dia­dalmenete talán ezeknél is sokkal jobban hozzájárult a diktátor nemzetközi presztí­zsének növeléséhez, s az is tény, hogy csak a legutóbbi időben szüntették meg az amerikaiak is a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény en­gedélyezését. Ami pedig a ke­leti tömb szemet hunyását és hallgatását illeti, arról mi tudnánk a legtöbbet beszél­ni... Ezért az itt folyó „er­kölcs és diplomácia”, a „ha tudtuk, miért maradtunk né­mák és miért nem cseleked­tünk”, számunkra is nagyon tanulságos. De éppen azért, mert a de­mokratikus mércék, erkölcsök, normák adnak tájékozódási pontot e társadalomnak, az, amit e napokban a képernyőn láttak az élet eldurvulásáról, a rendszer végnapjairól, a nélkülözésekről, az elnyomá­sokról, a szenvedélyek felfa­­kadásáról, a demokratikus in­tézmények úgyszólván teljes hiányáról, a káoszból és vér­ből születő szabadság első, té­tova lépteiről és kezdetleges­ségéről, nemcsak megdöbben­tette a francia társadalmat, hanem lelkesedése mellett többféle nyugtalansággal is el­tölti. A két főbűnös shakespeare-i bűnhődése és végzete egy csep­pet sem ellenkezik itt az em­berek igazságérzetével. Elis­merik, hogy ez olyan befeje­zés, aminek hiányában a meg­kínzott román lakosság egy­szerűen nem hinné el, hogy megszabadult sanyargatóitól. A „per” azonban — mert az emberek már láttak nürnbergi pert, s itt volt az áruló Pétain pere — semmiféle európai jo­gi kritériumnak nem felelt meg. Ellenben ijesztő módon mutatta azt a közjogi űrt, mélypontot, ahova az ország került. A „per” — amelyet be­mutattak a magyar tv-ben is — nélkülözte a tanúkat, a bi­zonyítási eljárást, azt a civili­zált perjogi lefolytatást, ami az európai normákhoz tarto­zik. Nem mintha a legcseké­lyebb kétely is fennmaradt volna a Ceausescu házaspár bűnösségéről, hanem éppen a Ceausescu-bíróságok eljárásai­ra emlékeztetett. Még akkor is, ha azóta tudjuk, hogy rend­kívüli körülmények voltak, és tartani kellett a két főbűnös kiszabadításától. Miért emlékeztetek erre? Mert már az első reakciók is mutatták: a jelenség egy mé­lyebb összefüggést is takar. Jospin oktatási miniszter rög­tön arra utalt, hogy ott a ma­gyarországi demokratikus fej­lődéssel ellentétben a felkelést megelőzően nem alakulhattak ki azok a jogi-politikai intéz­mények, struktúrák, amelyek­ben az eljárások demokratikus módon folytathatók. Márpedig éppen a további folyamatok lehetséges módja, iránya is függ ettől. Éppen ezért az it­teni elemzők közül nem keve­sen tartanak a káosz, a meg­hosszabbított bosszúhadjárat, sőt a lappangó polgárháború lehetőségétől. Némely megfi­gyelő odáig is elmegy, hogy a keleti tömb rendszerváltási le­hetőségének két típusáról be­szél. Az egyik póluson a ma­gyar modell szerepel, dicsérve a jogállamiság szisztematikus kibővítését, a békés körülmé­nyek megőrzését, a politikai pluralizmus biztosítását, a de­mokratikus struktúrák létre­hozását. A másik póluson az ilyen előzmények hiánya okoz­ta robbanás, a semmiből te­remtés nehéz politikai útja. S nem kevés utalás történik a tények józan mérlegelésének, a szenvedélyek lecsillapításá­nak szükségére is. Úgy tűnik, túlságosan köny­­nyű és csábító a kontrasztot hangoztatni a magyar és a ro­mán fejlődési út között, any­­nyit azonban mégis ki lehet mondani a súlyos eseményeket és tragédiákat hordozó román események világánál — hiszen aztán nekünk volt elég ré­szünk tragédiákban is —, hogy Európa még nagyobbra becsüli most az eddig békés, demok­ratikus magyar rendszervál­tást. A történelem mostani vil­lámfénye aligha láttat mást velünk, magyarokkal is. Párizs, december 28. Rózsa László A román katarzis Erdélyről van szó Már a szó is veszélyes volt. Tabu. A viszály almája, mit almája, puskaporom hordója két nemzet között, indu­lat- és könnyfakasztó viták tárgya. „Erdély magyar!” — zúgta, ha tudta, suttogta, ha merte, az egyik fél. „ősi román föld!” replikázott a másik. S nem szójáték: féltt) mind a kettő, hisz ellenfélt tudott a másikban, pusztí­tót, bosszúállót, kiszorítót. December huszonkettedike óta Erdély: egész. Attól, hogy felei, a románok és magyarok, s velük a szászok, zsidók, szerbek, bolgárok, cigányok, Erdély ortodox, re­formátus, katolikus hitű és vallástalan lakói félrelöktek mindent, ami megnyomorította eddigi együttélésüket. A gyanakvást alantas szenvedélyekké uszító kurzus ne­gyedszázada után szinte hihetetlen: elég volt néhány óra, hogy egymás értékeit kutassa és fedezze fel, félszegen rá­csodálkozva a másikra — netán saját magára — a szom­széd, a bolti sorokban tolakvó. Erdély a félelem, a bi­zonytalanság és az örömmámor napjait éli. Románok él­tetik Tőkés Lászlót, magyarok Doina Corneát. Az ezré­vel haladó magyar autókat hálásan üdvözli mindenki. „Keszenem”, „viszontattassa” — gyakorolnak a románok. Sokan életükben először kiabálnak magyar szót az utcán. — László Szőcs vagyok — mondja egy kiskatona a gyu­lafehérvári ellenőrző pontnál, a román tiszt rámosolyog: — Szőcs László vagy te, mondjad csak így! — Egy ro­mán rendőrtől kérdezem, merre kell Szalonta felé men­ni. — Nagyszalonta! — javít ki. — Maguknak az legyen ismét! Torda és Kolozsvár között egy román házaspár ül autónkba. — Te, ha valaki két héttel ezelőtt azt mondja, hogy most egy magyar rendszámú kocsiban ülök... — mondja a fiatalasszony. Búcsúzóul meghagyja a címét: — Legközelebb látogassanak meg. Csoda történt? Pont egy hete, hogy Ceausescu lefa­­sisztázta a tüntetőket, ismét a „horthysta, fasiszta” ma­gyarokat vádolva zavarkeltéssel, Románia vésztgazinté­­sével. Román tüntetők rúgták rá a választ: „Együtt va­gyunk, nem vagyunk fasiszták!” — Az volt a fordulat, hogy elhitték: nem vagyunk nacionalisták —­ bólogat a kolozsvári magyar lap szer­kesztője. S nem ő mondja, hanem a város új — román — vezetőjét idézi. Meséli: románok, kisemberek és hiva­talosak biztatják a magyarokat a kisebbségi jogok megfo­galmazására, valóságba ültetésére. Csoda történt? — Átmennék magukhoz — szólít meg Déván egy román tanító —, mondja, nagyon haragszanak ránk? Érthető ... Válasz helyett együtt számolgatjuk a magyar autó­kat: öt perc alatt negyvenkettő robog el Kőmíves Kele­men vára alatt. Magos Déva vára tényleg meglehetősen fennen áll. Bizalmat pedig még nehezebb építeni. Elég egy-két rossz mozdulat, hogy délre összedőljön, amit reggel húztak. De rossz a hasonlat: magyarok és románok most nem építik, hanem bontják a falat. Két nap alatt körberobogva Erdélyt, százával érzé­keltették apró, de sokatmondó példák: itt a pillanat. Itt a megbékélés óriási esélye, az egymásra találásé. S bár­mennyire igaz, hogy természeti és szellemi szépsége ré­vén Erdély valóban Tündérország, lakói természetesen nem angyalok. Szerencsére. Hisz csakis az ember képes úrrá lenni önmagán és a múlton. Nem összeborulás kell most. Ha­nem tudatosan kell öröklángon tartani a most kigyúrt ro­­konszenvet, sokáig küzdve a túladagolt méreg tartós utóhatásai ellen. Arra törekedve, hogy a magyarság ter­mészetes módon helyeztessék vissza jogaiba Románia Er­dély nevű részében, s hogy ezt a románok félelem nél­kül, országuk javaként, a maguk értékeként fogadják el. Idő kell hozzá, s munka. Ez utóbbi is közös szavunk a románnal. Édes Erdély... Az nekünk, az a havasalföldieknek, s legfőképpen az mindazok számára, akiknek hazája. Édes hazája románnak, magyarnak, mind a többieknek, mert mostantól Erdély is szabad a szabad Romániában. Füzes Oszkár I Megváltozott címbetűk Lapunk mai számában megváltoznak a címbetűk. Egységes képet olt — a kulturális oldalak kivételével — az újság. Mától tehát lényegesen változik a lap kön­töse, s ezzel — bevallottan — világirányzatot köve­tünk. A Népszabadság tegnapig változatos címtipográ­­fiával élt. Nevezhetjük ezt hagyományosnak. De hát ez is divat volt csupán: a század 40-es, 50-es éveinek ízlé­se. Az akkori nyomótechnika nem tette lehetővé, hogy éles, jó képeket közöljenek a lapok, ezért színesítették az oldalakat változatos betűkkel, ezért volt egy-egy lap­ban annyiféle szedés. A világ címbetű irányzata most puritán. A grafikai elemek, az ofszetnyomtatás által lehetővé vált remek fotók akkor emelkednek ki igazán az oldaliból, ha nyugodt, higgadt a­ címek rendszere. A változtatást sür­gette az a tény is, hogy októberben (jelezvén: nem va­gyunk többé a Magyar Szocialista Munkáspárt központi orgánuma) megváltoztattuk a lapfejet. Az újság címfel­irata modernné vált, most hozzá kellett igazítanunk az újság teljes külsejét. Úgy döntöttünk, hogy a tipográfiá­val is kifejezzük a lapunk szerkesztési elvének vallott higgadtságot, megbízhatóságot, érdekességet. Tudomá­sunk szerint a világon nincs még egy újság, amely eb­ből a Radiantnak nevezett betűből szedné címeit, így az újságárusoknál első pillanatban fel lehet majd ismer­ni a Népszabadságot. Olvasóink észrevehették, hogy lapunk a megújulás jegyében erőteljesen törekszik a változásra. Ezt jelzi az is, ami nincs. Nincs ma pénteken Hullámhossz, az új családi melléklet, a rádió- és televízióműsorokkal. Nincs, mivel próbaszámaink után a jövő esztendőben már he­­­tente jelentkezünk ezzel az új szolgáltatásunkkal, s ez az utolsó hét a valódi rajt előtt még szükséges a felké­szüléshez; igazítjuk, finomítjuk elképzeléseinket. Sok ol­vasó panaszolta: ráesik a műsor betűi. Megpróbáljuk a lehetőségekhez képest növelni ezeket. Szóvá tették az olvasók, hogy van, aki hétvégi programjának tervezése előtt tájér­ozódik a következő szombat-vasárnap televí­ziós programjáról. Ez viszont új műsorunkban nem volt található. Segítünk ezen is. Szerkesztőségünk nagyra be­csüli az olvasó véleményét, hasznosnak tekint minden kritikát, megjegyzést, véleményt. Megjegyzések az új ti­pográfiához ugyancsak lesznek. Az újságolvasás szokás is. Tudjuk, nem mindenki­nek tetszik majd a változtatás. Ezektől az olvasóinktól türelmet kérünk. Csak a betűk változtak, lapunk tar­­talma, az elkészítés igényessége megmaradt. S idővel — reméljük — szépnek találják majd azt, ami most szo­katlan. 3

Next