Népszabadság, 1990. február (48. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-08 / 33. szám
6 NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR 1990. február 8., csütörtök Baker, a Capitolium meg a Kreml Egy hete, amikor Baker még nem Moszkvában, hanem Washingtonban volt, és az akkor még esedékes szovjet KB- ülés előtt az amerikai főváros tele volt találgatásokkal, a külügyminiszter történetesen a szenátus külügyi bizottságának ülésére, az itt szokásos „meghallgatásra” volt hivatalos. A miniszter rövid expozét tartott a tárgyról, azaz az amerikai külpolitikáról, majd válaszolt a kérdésekre. A második óra végén olyan epizód következett, amelyet érdemes jegyzőkönyvi hűséggel idézni. A bizottság elnöke, Pell szenátor a hírhedtté vált „Z” aláírási cikkről kérdezte a minisztert, arról a — kormánytisztviselőnek tulajdonított — anonim tanulmányról, amely a peresztrojka kudarcát jósolva voltaképpen a Gorbacsovval való együttműködés értelmét kérdőjelezte meg. Peti: — Egy utolsó kérdés. Szándékában áll-e önnek bármi módon követni „Z" úr tanácsát? Én nagyképű okoskodásnak találtam a cikkét. Baker: — Miféle tanácsot, elnök úr? Pell: — A „Z” cikkét. Baker: — A „Z” cikkét? Pell: — Igen. Baker: — Azt nem. Pell: — Helyes. (derültség) Örülök, hogy ezt hallom. Egy hang: — A miniszter azt sem tudja, hogy mit... Baker: — De igen, én tudom, hogy mit . . . (derültség) Hadd mondjak valamit a „Z” cikkről, elnök úr. Pell: — A válasz eszményi volt. Baker: — Az a cikk egy nagy semmi, egy kommentár arról, hogy sikerülni fog-e Gorbacsov elnöknek vagy sem. Csakhogy igazából nem ez a kérdés. A tulajdonképpeni kérdést ugyanis így kell feltenni: ki tudjuk-e használni vagy sem azt a tényt, hogy van egy Gorbacsov, aki most ott van, és megreformál dolgokat, továbbá, hogy tető alá tudunk-e hozni olyan megállapodásokat, amelyek kölcsönösen előnyösek, amelyek jók az Egyesült Államok szempontjából. Ha szabad megjegyeznem, a szóban forgó cikk nem ajánl politikát. Egyszerű kommentár arról, hogy a reform vagy egy személy, sikerrel jár-e vagy sem. Úgyhogy... ... Pell: — Gratulálok a válaszához. Köszönöm, hogy eljött. (Berekeszti az ülést.) nyilvánosan szurkoljon a Kreml lakójának? Pedig nem is olyan régen — vagy talán olyan régen volt a múlt év nyara? — még arról zajlott itt a vita, hogy „igazi-e” Gorbacsov, valóban akarja-e, vagy csak prédikálja a peresztrojkát. Ne hibáztassuk a tamáskodókat, végül is nincs politikus, aki a mai Közép-Kelet- Európára, vagy — épp e héten — Moszkvára tekintvén, a drámai és rohamos változások láttán ne kiáltana fel: „ki hitte volna” ... Akár csak egy évvel, fél évvel, egy hónappal ezelőtt. Tabuk, vélt igazságok, előítéletek dőlnek meg. Ami tegnap „lehetetlen” volt, ma természetes. Az egy éve hivatalban levő Bush-kormányzat a kezdeti nehézkes nekilendülés után, vitaképpen meglehetősen rövid idő alatt, felismerte, hogy új helyzettel áll szemben, amely — új megközelítés esetén— új lehetőségeket is kínál. Bármennyi bizonytalansági tényezővel terhes is a korábbi hatalmi és szövetségi kapcsolatrendszerek eróziója, a szovjet állami politika „ideológiátlanítása”, a civilizáció hagyományos értékeinek előtérbe állítása a felfoghatóság, az egyértelműség, ha úgy tetszik, egyfajta bizonyosság sokáig hiányzó elemét viszi a nemzetközi politikába. Churchill valamikor sóhajtva mondta, hogy a Szovjetunió nem úgy viselkedik, mint egy ország, hanem mint egy eszme. A gorbacsovi Szovjetunió ezzel szakított, ezért, lett kiszámítható, stabilizítő hatású világpolitikai partner. Amerika önnön ellenségelenne, ha visszakívánná a „régi szép” időket. Nem is kívánja vissza. (S egyszeriben kiderül, hogy az óceán innenső oldalán sincs feltétlen szükség hajdan van, évek „túlideologizált” politizálására.) A Baker-meghallgatás a szenátus külügyi bizottságának múlt heti ülésén e vonatkozásban is egyértelmű volt. A külügyminiszter, aki hónapok óta igen következesen képviseli a kormányzat peresztrojkapártiságát, ezúttal ismét erőteljesen fogalmazta meg a hivatalos Washington szovjet politikájának filozófiáját. „Keressük a kölcsönös előnyök érintkezési pontjait, azt, hogy hol lehetséges a konfliktusterületeket együttműködési területekké változtatni — mondta Baker. — Ez javunkra válik nekünk, és hozzásegíthetjük a moszkvai reformereket, hogy javukra váljék nekik is.” A külügyminiszter még hozzátette, hogy Amerika „nem célnak, hanem eszköznek” tekinti, amikor azt kívánja, hogy a peresztrojkát siker koronázza. Amerikai érdeknek, egy olyan pillanatban, amikor a gorbacsovi Szovjetunió „új stratégiai viszony kiépítésére”, „a kelet- nyugati biztonsági vetélkedés átalakítására” kínál „történelmi alkalmat”. Ezt nem szabad elszalasztani, ezért mondta el Baker a külügyi bizottság előtt is, amit a kétkedőknek mindig válaszolni szokott: ha valakinek kételyei vannak a szovjet reformok kimenetelét illetően, „egy okkal több, hogy olyan megállapodásokat hozzunk tető alá, amelyek csökkentik a fenyegetéseket, és behatárolják a Kreml jövendő vezetőinek rendelkezésére álló katonai választási lehetőségeket bárkik legyenek is, és bármi legyen is a szándékuk irányunkban”. Nem elképzelhetetlen, hogy ez a gondolatmenet megfordítva is áll. Végül is, Moszkvában is akadhatnak, akik kételkednek abban, hogy tartós lesz-e Amerikában a reálpolitikai gondolkodás e mostani időszaka. S akiknek talán Sevardnadze külügyminiszter vagy más ugyanezt az „egy okkal több” kezdetű választ adja, csak épp a Fehér Házat említve a Kreml helyett. Mindenesetre úgy tűnik fel, hogy bizonyos érdekek kölcsönösségének szintén kölcsönös felismerése minden eddiginél jobb esélyt ad tárgyalásnak, megállapodásnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy most már megy majd minden, mint a karikacsapás. De azt talán igen, hogy kevesebb lesz a haladást fékező súrlódási felület. Az érzékelhető — méghozzá hónapok óta —, hogy Washington igyekszik megőrizni ezt a kedvező közeget. A Szovjetunió belső fejleményeire, Kelet- Európa forradalmára, a német egység felbuzdulására azzal az óvatossággal válaszol, amely pontosan addig megy el, hogy az még megfeleljen az Egyesült Államok kormánya által vallott elveknek, de gyakorlati következményeiben ne veszélyeztesse Gorbacsov helyzetét, a Moszkvával megkezdett párbeszéd jövőjét. (Bush közép- és kelet-európai amerikai—szovjet létszámcsökkentési javaslatában néhány kommentátor egyenesen azt fedezte fel, hogy ez megkönnyítheti Moszkva számára a térség több országában, így Magyarországon is sürgetett csapatkivonást.) Baker mostani moszkvai tárgyalássorozata a nyári csúcs előkészítésére hivatott. Hogy sikerül-e előre lépni a hadászati fegyverzetkorlátozási megállapodás még nyitóét, és korántsem csak technikai kérdéseiben, ma még nem tudható. A napi események amúgy is a publikum számára közérthetőbb témákat állítottak előtérbe: két Németország vagy egy, semlegesen, NATO-tagként, vagy fele-fele alapon? (Az itteni ideál a NATO-tagos változat lenne.) Legyen-e, az új európai képlet megoldására is, még az idén újabb helsinki típusú harmincötös csúcsértekezlet? (Amerika kezd hajlani e szovjet indítvány elfogadására.) S tőlünk távolabb, de a két nagyhatalom egyik regionális ütközésének színterén: vajon igaznak bizonyulnak-e a hírek, hogy Baker életképes afganisztáni kompromisszummal utazott Moszkvába? (Lényege: Washington nem ragaszkodnék ahhoz, hogy a rendezésnek előfeltétele legyen Nadzsibullah — elvben később mindenképpen szükségesnek minősített — távozása.) ... Tíz nappal azután, hogy a washingtoni Capitoliumban az amerikai szenátus külügyi bizottsága előtt állt, e hét végén Baker a moszkvai Kremlben a szovjet törvényhozás külügyi bizottságának vendége lesz. Ilyen „meghallgatásira” még nem volt példa a két ország történetében. Gondolom, a jegyzőkönyvében akad majd részlet, amely legalább annyira fogja tükrözni a szovjet hangulati és megközelítésbeli változásokat, mint az a múlt heti capitoliumi az amerikait. Washington, 1990. február. Serény Péter Ez a jegyzőkönyvi részlet — mint csepp a tengert — tükrözi azt a hangulati és megközelítésbeli változást, ami az Egyesült Államok politikacsinálóinak körében, legalábbis a többségében, az amerikai—szovjet kapcsolatokat illetően végbement. Azt a légkört, amelyben szinte már természetesen cseng, amikor Bush elnök azt mondja, hogy a máltai csúcs óta emberileg is jobban érti, mibe vágta a fejszéjét Gorbacsov, s azt kívánja, hogy a szovjet vezető megerősödve kerüljön ki a peresztrojka próbatételeiből. Ugyan volt-e a két nagyhatalom második világháborús együttműködése óta példa ar Gyorsulva előre... Baker és Sevardnadze legutóbbi szeptemra, hogy egy amerikai elnök déli wyomingi csónakkirándulása, a dér spiegel felvétele . PÁRTTÁ ALAKUL A JUGOSZLÁVIAI NÉPFRONT? A Vajdaság, szerb szemszögből Dragan Slijepcsevics, a Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége (népfront) Vajdaság tartományi elnökségének titkárát munkatársunk arról kérdezte Újvidéken, miként fogadták a tartományban azt, hogy Szerbia a Vajdaságra és Kosovóra is kiterjesztette teljes körű köztársasági jogait. Ennek értelmében a belgrádi szerb törvényhozás döntései automatikusan érvényesülnek az autonóm tartományokban is. Ez egy teljesen természetes lépés, hiszen a megelőző állapot jogilag ésszerűtlen volt, korlátozta Szerbia szuverenitását. A módosításokkal megerősödött az önálló szerb államiság. De hangsúlyoznom kell: a legkisebb mértékben sem került veszélybe a tartományok autonómiája. Az autonóm tartományok továbbra is a jugoszláv föderáció részei, ám ezentúl Szerbia alkotórészeként. Azok a tartományokkal kapcsolatos funkciók, amelyek eddig szövetségi hatáskörben voltak, most a Szerb Köztársasághoz kerültek. S ez így logikus, helyénvaló. — Ezt zömmel így ítélik meg a vajdasági magyarok is, akik nemrég nyújtották be a népfronthoz — mint illetékeshez — új szervezetük engedélyezési kérelmét. Bejelentették azt is, hogy a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége a népfront keretében kíván — önálló tagszervezetként — működni. Erről mi a véleménye? — Igen, kaptunk egy levelet a szervezet kezdeményező bizottságától. A népfront egyeztető bizottsága meg fogja ezt vitatni. Most csak azt tudom mondani, hogy sok minden nem világos, de ezt majd a velük folytatandó közvetlen megbeszéléseken tisztázzuk. A nemzetiségi egyenjogúság kérdését szüntelenül napirenden tartjuk, a részkérdéseket szakemberek bevonásával is áttekintjük. Ami a bejegyzést illeti, annak megvan a maga formája, mechanizmusa, és ehhez idő is kell. El kell mondanom, hogy a Vajdaság egyedülálló a világon: a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúsága páratlan teljességben érvényesül. S minden állampolgárnak, nemzetiségnek erre nagy felelősséggel kell vigyáznia. — Milyen esélyei vannak a jugoszláviai demokratizálási folyamatnak, miután felfüggesztette munkáját a JKSZ kongresszusa? — A kommunisták nálunk teljesen autonóm módon dolgoznak, ez az ő dolguk. Mi, a népfront azzal foglalkozunk, hogy a hozzánk tartozó szervezetek és mozgalmak munkáját összehangoljuk. Hogy a JKSZ-ben mi történik, azt ugyanúgy az ő dolguknak tartjuk, mint például a szakszervezetek vagy az ifjúsági szervezetek kongresszusait vagy határozatait. A többpártrendszerű pluralizmust nem ellenezzük, de rendezett, törvényesen szabályozott formát akarunk. S annak kikötését, hogy egyetlen politikai egyesülés sem sértheti egy másik alapvető jogait. A bejegyzést pedig az állami szerveknek kellene elbírálniuk. Tartományunkban a politikai pluralizmus alakulása elválaszthatatlan attól, hogy mikor jön létre a parlamenti demokrácia összjugoszláv szinten. A vajdasági népfront a demokratizálás híve, s úgy véljük, hogy e folyamat nem lassulhat le. Ugyanakkor ennek természetes módon kell végbemennie, erőltetés nélkül. — Milyen szerepe lehet a jugoszláv népfrontnak a többpártrendszerben? — Világos, hogy a többpártrendszerben a népfrontnak is másképp kell dolgoznia, mint eddig. Az új politikai modellben át kell alakulni, méghozzá az állampolgárok igényei alapján. A fő, hogy tagjai ne hagyják el a népfrontot. S nyilvánvaló: a népfront programja pártprogram lesz, hisz — amikor eljön az ideje — párttá alakul, koalíciókban vesz részt, hivatalos tisztségekbe küldi embereit. Most az a legfontosabb feladatunk, hogy társadalmi-politikai szervezetként hordozói legyünk a demokratikus folyamatnak, a gyakorlatban teremtsük meg a demokrácia alapjait. Addig, amíg kialakul a demokrácia új rendszere, teret adjunk a kedvező változásoknak. Füzes Oszkár Nyomható Japán, Brother, 6 példány átütőképességgel. Nagy írássebesség: 480 jel/sec. Garanciával: 18 tűs írófejjel: 169 000 Ft + áfa, 24 tűs írófejjel: 179 000 Ft + áfa. Tel.: 166-6634. RÓMAI TUDÓSÍTÓNK JEGYZETE Csöves magyar fiúk Rómában A IV. Sixtusról elnevezett hidat, Róma szívében, az útikönyvek szerint Pontelli tervei alapján építették újjá 1474- ben. Több mint egy fél évezrede Nemn meglepő, hogy most, immár hónapok óta állványerdő borítja. A tél ellenére néhányan a híd alatti fa- és esőerdőt választották éjszakai szálláshelyül. Megírta a La Repubblica és az Il Tempo, sőt a csövesekkel riportot készített az olasz állami tévé egyik csatornája is. A sajtó szerint mintegy húsz magyar fiúról volt szó. „Magyar fiatalok, ránézésre hippik, lakás és munka nélkül. S lám Róma csak ezt a hidat nyújtotta nekik — hálószobaként” — így írt a La Repubblica, hozzátéve, hogy állításuk szerint „a szegénység elől menekültek”, fizikai munkások, kőművesek voltak. A kizárólag gyalogosforgalomra szolgáló Ponte Sistón ezúttal is ott üldögéltek négyen-öten, már-már tavaszias napsütésben. Előttük kis tábla, amelyen adakozásra kérik az arra járóikat. Tehát fogalmazzunk világosan: koldulnak. Egyoldalú bemutatkozás részemről, hiszen ők már ismertekké váltak. Kólás üveg mellettük, mosolyognak. Még csak nem is „hippi kinézetűek”, legalábbis ezúttal, hogy cáfolja a La Repubblicát. Farmerban, dzsekiben, olyanok mint római kortársaik. Talán csak a hosszabb haj a megkülönböztető jel, ami most nincs divatban az olasz fővárosban. Nem, nincs kifogásuk, hogy elbeszélgessenek a magyar újságíróval. Sőt. Hallották ugyanis, hogy az Esti Hírlap és a Népszava mennyit „hazudott” róluk. Védem ugyan a laptársakat, hogy csak az olasz újságok alapján írtak róluk. Végül megegyezünk, visszajövök magnóval, hogy szöveghű lehessek. Fotó és névhasználat pedig nincs. Másfél órával később a Sisto hídon csak néhány kétes küllemű, boros üveg társaságában üldögélő olasz. Magyarjaim viszont sehol. Meggondolták volna? Ám, ahogy átsétálok a Tiberis bal partjára, az ugyancsak Sixtus nevét viselő kút lépcsőin vagy tucatnyian beszélgetnek. Láthatóan vártak. Kérdezés nélkül is szidják a magyarországi újságokat. De hát mi is valójában a kifogásuk? „Rendőrségről, meg minden ilyesmiről írnak. Azt hiszik rólunk otthon, hogy úgy élünk mint a patkányok, rendőrségről rendőrségre járunk.” Nem kellett a rendőrségre menni? „Ez a macera egészen más, mint Magyarországon. Megmondták a rendőrök, hogy maradhatunk, csak a papírjaink legyenek rendben és ne balhézzunk, ne lopjunk. Mit mondjak még? Van, akit már többször is kiutasítottak, mert nincs semmiféle igazolványa és olasz tartózkodási engedélye sem. Mégis itt van most is közöttünk.” Az se lenne igaz, hogy a híd alatt csöveztek? „Az csak volt. Mióta írtak rólunk a lapok, no meg egy újságíró segített, van már szállásunk. Megkaptuk a „Hotel Gemini” hatodik emeletét. 24 ágy, de sohasem vagyunk többen 13— 14-nél éjszakánként.” Közbeszól egy másik fiú: „Elmondjam, hogy milyen? Volt maga már magyarországi munkásszálláson? Hát ez éppen olyan. Szar, nincs fűtés. Kezdetben vizünk se volt. Most lett, viszont nem működnek a lefolyók. Szóval, mint egy munkásszálláson. Ráadásul a Caritas azzal fenyegetőzik, hogy el kell hagynunk a szállást, mert nem tartunk olyan rendet, mint például az oroszok a második emeleten.” Visszaveszi a szót, aki ezúttal a hangadó, jó egy tízessel idősebb a fiúk többségénél. „Nem kell itt ámítani és kábítani. Amikor kijöttünk, vállaltuk a nehézségeket. Otthon, hogy el tudd tartani a családot, napi húsz órát gürizhettél. Itt viszont, ha semmit se csinálsz, akkor is megélsz. Látja ezt az aranyláncot a kezemen — s mutatja —, száznegyvenért (mármint száznegyvenezer líráért) vettem.” E szerint munka is van már, hiszen az olasz lapok még az ellenkezőjét írták. „Alkalmi munka, kocsiablakmosás, meg ilyesmi, mindig akadna, ha akarnánk. De hát itt minek. Van szállásunk és ingyen kajánk is. Ad az egyház, nem kell ahhoz hívőnek lenni.” Egy fiatal srác jóval csendesebben hozzáteszi, a baj az, hogy csak időszaki munkára, feketén vesznek fel. „A leghosszabb idő egy hónap volt, amíg egyfolytában melózhattam. Tányérmosogatás napi ötvenezer líráért. Ha nem is volt jó, de biztos pénz volt, mégha egy olasz több mint a dupláját kapta ugyanazért. A haverral kettesben havi hatszázezerért bérelünk egy szobát.” Kettőjüknek, a mintegy húszból, hamarosan befejeződik a hosszúra nyúlt olaszországi tartózkodás. Majd kétévi várakozás után megkapták a beutazási engedélyt Kanadába. Higgadtan hozzáteszi: „Hülyeség, ha valaki itt közülünk politikai indítékokról beszél. Húszévesek vagyunk, a kalandvágy meg a jobb anyagi lehetőség vonzott ki legtöbbünket." A hangadó idősebb visszaveszi a szót. Nem kalandvágy, hanem a kényszer. A kommunisták uralma alatt, aki meg akart élni, annak meg kellett tanulnia „lopni, csalni és hazudni”. Szinte kérkedik azzal, hogy „két feleséget és három családot” hagyott otthon, no meg valamiféle rendőrségi balhét. „Te csak a magad nevében beszélj!” — kiáltanak többen is. „Nehogy úgy tűnjön, hogy senki nem szereti a hazáját. Én bizony nem fogom letagadni, bárhová is kerüljek, hogy magyar vagyok. Nem az országgal volt a bajom, hanem bizonyos dolgokkal. Nem becsülték meg a fiatalokat, ami otthon folyt, azzal elvették az életkedvünket. Itt mindenki tudja rólam, amint öszszejön 20—30 ezer lírám, azonnal telefonálok az aszszonynak. A felerészemet otthon hagytam. Az anyósoknál laktunk, reményünk sem volt önálló lakásra. Ha maguk, újságírók, itt összevissza írnak rendőrségi ügyekről, akkor aligha jön utánam a feleségem.” Honnan és hogyan verbuválódott ez a csapat? Van egykét budapesti, no meg sokan Gyömrőről. „Igen, Gyömrő, az jó hely”. Mindenhonnan az országból. Itt jöttek össze „Olaszban”, volt, aki megjárta az ausztriai menekülttáborokat avagy itt Capuát. Rómában viszont sokkal jobb. Ez itt a szabadság? „Lehet, hogy hülyén hangzik, de én saját magamat keresem. Megméretni magam a világban. Nem tudom, hogy volt-e valóban okom eljönni otthonról. Sokan így vagyunk ezzel. De el kellett jönni. Érti, ugye, mire gondolok. Beállt az a helyzet, amikor egyszerre minden szar körülötted. Hát ez van.” Nem áll szándékomban kommentálni a beszélgetést. Tényként álljon itt, hogy Rómában, illetve a főváros környékén mintegy kétszáz magyar várakozik a továbbutazásra. Ki így, ki úgy. Tisztában vannak azzal, hogy a magyarországi átalakulás óta státusuk még bizonytalanabbá vált, végleg megszűnt a hivatkozási alap a „politikai menedékjogra”. Beszűkült a továbbutazás csatornája. Több ezer lengyel és szovjetunióbeli zsidó várakozik az amerikai beutazási vízumra. A magyarokat elméletben csak Kanada fogadja, ám az utóbbi hónapokban ez a követség is szüneteltette az engedélyek kiadását. A „banda magjával”, miként a fiúk nevezik, egy idősebb, negyvenes férfival a beszélgetés után találkoztam. Nem hallotta, miről volt szó, most izgatottan, támadóan kérdezi, mi a célja az újságírónak ezzel a riporttal. Be akarom húzni a csőbe ezeket a fiúkat, akiknek még nincs élettapasztalatuk? Óvni, védeni kell őket, segíteni nekik. Azt hiszem, ebben egyetérthetünk, még ha nem is ugyanarra gondolunk, hogy miitől kell megóvni a fiúkat. Nem is tagadják különösebben, néhányan közülük priusszal hagyták el Magyarországot. Mi lesz, ha az olasz sajtó reklámjának is köszönhető — „védőháló” megszűnik? Róma, 1990. február. Ortutay L. Gyula