Népszabadság, 1990. február (48. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-08 / 33. szám

6 NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR 1990. február 8., csütörtök Baker, a Capitolium meg a Kreml Egy hete, amikor Baker még nem Moszkvában, hanem Washingtonban volt, és az akkor még esedékes szovjet KB- ülés előtt az amerikai főváros tele volt találgatásokkal, a kül­ügyminiszter történetesen a szenátus külügyi bizottságának ülésére, az itt szokásos „meghallgatásra” volt hivatalos. A mi­niszter rövid expozét tartott a tárgyról, azaz az amerikai kül­politikáról, majd válaszolt a kérdésekre. A második óra végén olyan epizód következett, amelyet érdemes jegyzőkönyvi hű­séggel idézni. A bizottság elnöke, Pell sze­nátor a hírhedtté vált „Z” alá­írási­ cikkről kérdezte a mi­nisztert, arról a — kormány­­tisztviselőnek tulajdonított — anonim tanulmányról, amely a peresztrojka kudarcát jósol­va voltaképpen a Gorbacsovval való együttműködés értelmét kérdőjelezte meg. Peti: — Egy utolsó kérdés. Szándékában áll-e önnek bár­mi módon követni „Z" úr ta­nácsát? Én nagyképű okosko­dásnak találtam a cikkét. Baker: — Miféle tanácsot, el­nök úr? Pell: — A „Z” cikkét. Baker: — A „Z” cikkét? Pell: — Igen. Baker: — Azt nem. Pell: — Helyes. (derültség) Örülök, hogy ezt hallom. Egy hang: — A miniszter azt sem tudja, hogy mit... Baker: — De igen, én tudom, hogy mit . . . (derültség) Hadd mondjak valamit a „Z” cikk­ről, elnök úr. Pell: — A válasz eszményi volt. Baker: — Az a cikk egy nagy semmi, egy kommentár arról, hogy sikerülni fog-e Gorbacsov elnöknek vagy sem. Csakhogy igazából nem ez a kérdés. A tulajdonképpeni kér­dést ugyanis így kell feltenni: ki tudjuk-e használni vagy sem azt a tényt, hogy van egy Gor­bacsov, aki most ott van, és megreformál dolgokat, továbbá, hogy tető alá tudunk-e hozni olyan megállapodásokat, ame­lyek kölcsönösen előnyösek, amelyek jók az Egyesült Álla­mok szempontjából. Ha szabad megjegyeznem, a szóban forgó cikk nem ajánl politikát. Egy­szerű kommentár arról, hogy a reform vagy egy személy, si­kerrel jár-e vagy sem. Úgy­­hogy... ... Pell: — Gratulálok a válaszá­hoz. Köszönöm, hogy eljött. (Berekeszti az ülést.) nyilvánosan szurkoljon a Kreml lakójának? Pedig nem is olyan régen — vagy talán olyan régen volt a múlt év nyara? — még arról zajlott itt a vita, hogy „igazi-e” Gorbacsov, valóban akarja-e, vagy csak prédikálja a pereszt­rojkát. Ne hibáztassuk a ta­­máskodókat, végül is nincs po­litikus, aki a mai Közép-Kelet- Európára, vagy — épp e héten — Moszkvára tekintvén, a drá­mai és rohamos változások lát­tán ne kiáltana fel: „ki hitte volna” ... Akár csak egy év­vel, fél évvel, egy hónappal ez­előtt. Tabuk, vélt igazságok, előítéletek dőlnek meg. Ami tegnap „lehetetlen” volt, ma­­ természetes. Az egy éve hivatalban levő Bush-kormányzat a kezdeti ne­hézkes nekilendülés után, vi­taképpen meglehetősen rövid idő alatt, felismerte, hogy új helyzettel áll szemben, amely — új megközelítés esetén— új lehetőségeket is kínál. Bár­mennyi bizonytalansági ténye­zővel terhes is a korábbi ha­talmi és szövetségi kapcsolat­­rendszerek eróziója, a szovjet állami politika „ideológiátlaní­­tása”, a civilizáció hagyomá­nyos értékeinek előtérbe állítá­sa a felfoghatóság, az egyértel­műség, ha úgy tetszik, egyfaj­ta bizonyosság sokáig hiányzó elemét viszi a nemzetközi poli­tikába. Churchill valamikor só­hajtva mondta, hogy a Szov­jetunió nem úgy viselkedik, mint egy ország, hanem mint­ egy eszme. A gorbacsovi Szov­jetunió ezzel szakított, ezért, lett kiszámítható, stabilizítő hatású világpolitikai partner. Amerika önnön ellensége­­len­ne, ha visszakívánná a „régi szép” időket. Nem is kívánja vissza. (S egyszeriben kiderül, hogy az óceán innenső oldalán sincs feltétlen szükség hajdan van, évek „túlideologizált” politizá­lására.) A Baker-meghallgatás a szenátus külügyi bizottságá­nak múlt heti ülésén e vonat­kozásban is egyértelmű volt. A külügyminiszter, aki hónapok óta igen következe­sen képvi­seli a kormányzat peresztroj­­kapártiságát, ezúttal ismét erő­teljesen fogalmazta meg a hi­vatalos Washington szovjet po­litikájának filozófiáját. „Ke­ressük a kölcsönös előnyök érintkezési pontjait, azt, hogy hol lehetséges a konfliktuste­rületeket együttműködési terü­letekké változtatni — mondta Baker. — Ez javunkra válik nekünk, és hozzásegíthetjük a moszkvai reformereket, hogy javukra váljék nekik is.” A külügyminiszter még hozzátet­te, hogy Amerika „nem cél­nak, hanem eszköznek” tekin­ti, amikor azt kívánja, hogy a peresztrojkát siker koronázza. Amerikai érdeknek, egy olyan pillanatban, amikor a gorba­csovi Szovjetunió „új stratégiai viszony kiépítésére”, „a kelet- nyugati biztonsági vetélkedés átalakítására” kínál „történel­mi alkalmat”. Ezt nem szabad elszalasztani, ezért mondta el Baker a külügyi bizottság előtt is, amit a kétkedőknek mindig válaszolni szokott: ha valaki­nek kételyei vannak a szovjet reformok kimenetelét illetően, „egy okkal több, hogy olyan megállapodásokat hozzunk tető alá, amelyek csökkentik a fe­nyegetéseket, és behatárolják a Kreml jövendő vezetőinek ren­delkezésére álló katonai vá­lasztási lehetőségeket­­­­ bár­kik legyenek is, és bármi le­gyen is a szándékuk irányunk­ban”. Nem elképzelhetetlen, hogy ez a gondolatmenet megfordít­­va is áll. Végül is, Moszkvában is akadhatnak, akik kételked­nek abban, hogy tartós lesz-e Amerikában a reálpolitikai gondolkodás e mostani idősza­ka. S akiknek talán Sevard­nadze külügyminiszter vagy más ugyanezt az „egy okkal több” kezdetű választ adja, csak épp a Fehér Házat említ­ve a Kreml helyett. Minden­esetre úgy tűnik fel, hogy bi­zonyos érdekek kölcsönösségé­nek szintén kölcsönös felisme­rése minden eddiginél jobb esélyt ad tárgyalásnak, megál­lapodásnak. Ez persze nem je­lenti azt, hogy most már megy majd minden, mint a karika­­csapás. De azt talán igen, hogy kevesebb lesz a haladást féke­ző súrlódási felület. Az érzékelhető — méghozzá hónapok óta —, hogy Washing­ton igyekszik megőrizni ezt a kedvező közeget. A Szovjetunió belső fejleményeire, Kelet- Európa forradalmára, a német egység felbuzdulására azzal az óvatossággal válaszol, amely pontosan addig megy el, hogy az még megfeleljen az Egyesült Államok kormánya által val­lott elveknek, de gyakorlati kö­vetkezményeiben ne veszélyez­tesse Gorbacsov helyzetét, a Moszkvával megkezdett párbe­széd jövőjét. (Bush közép- és kelet-európai amerikai—szov­jet létszámcsökkentési javasla­tában néhány kommentátor egyenesen azt fedezte fel, hogy ez megkönnyítheti Moszkva számára a térség több országá­ban, így Magyarországon is sürgetett csapatkivonást.) Baker mostani moszkvai tár­gyalássorozata a nyári csúcs előkészítésére hivatott. Hogy sikerül-e előre lépni a hadá­szati fegyverzetkorlátozási megállapodás még nyitóét, és korántsem csak technikai kér­déseiben, ma még nem tudha­tó. A napi események amúgy is a publikum számára közért­hetőbb témákat állítottak elő­térbe: két Németország vagy egy, semlegesen, NATO-tag­­ként, vagy fele-fele alapon? (Az itteni ideál a NATO-tagos változat lenne.) Legyen-e, az új európai képlet megoldására is, még az idén újabb helsinki típusú harmincötös csúcsérte­kezlet? (Amerika kezd hajla­ni e szovjet indítvány elfoga­dására.) S tőlünk távolabb, de a két nagyhatalom egyik regio­nális ütközésének színterén: vajon igaznak bizonyulnak-e a hírek, hogy Baker életképes afganisztáni kompromisszum­mal utazott Moszkvába? (Lé­nyege: Washington nem ra­gaszkodnék ahhoz, hogy a ren­dezésnek előfeltétele legyen Nadzsibullah — elvben később mindenképpen szükségesnek minősített — távozása.) ... Tíz nappal azután, hogy a washingtoni Capitoliumban az amerikai szenátus külügyi bi­zottsága előtt állt, e hét végén Baker a moszkvai Kremlben a­ szovjet törvényhozás külügyi bizottságának vendége lesz. Ilyen „meghallgatásira” még nem volt példa a két ország történetében. Gondolom, a jegyzőkönyvében akad majd részlet, amely legalább annyi­ra fogja tükrözni a szovjet hangulati és megközelítésbeli változásokat, mint az a múlt heti capitoliumi az amerikait. Washington, 1990. február. Serény Péter Ez a jegyzőkönyvi részlet — mint csepp a tengert — tükrözi azt a hangulati és megközelí­tésbeli változást, ami az Egye­sült Államok politikacsinálói­nak körében, legalábbis a több­ségében, az amerikai—szovjet kapcsolatokat illetően végbe­ment. Azt a légkört, amelyben szinte már természetesen cseng, amikor Bush elnök azt mond­ja, hogy a máltai csúcs óta em­berileg is jobban érti, mibe vágta a fejszéjét Gorbacsov, s azt kívánja, hogy a szovjet ve­zető megerősödve kerüljön ki a peresztrojka próbatételeiből. Ugyan volt-e a két nagyhata­lom második világháborús­­ együttműködése óta példa ar­ Gyorsulva előre... Baker és Sevardnadze legutóbbi szeptem­­ra, hogy egy amerikai elnök déli wyomingi csónakkirándulása, a dér spiegel felvétele . PÁRTTÁ ALAKUL A JUGOSZLÁVIAI NÉPFRONT? A Vajdaság, szerb szemszögből Dragan Slijepcsevics, a Dol­gozó Nép Szocialista Szövetsé­ge (népfront) Vajdaság tarto­mányi elnökségének titkárát munkatársunk arról kérdezte Újvidéken, miként fogadták a tartományban azt, hogy Szer­bia a Vajdaságra és Kosovóra is kiterjesztette teljes körű köztársasági jogait. Ennek ér­telmében a belgrádi szerb tör­vényhozás döntései automati­kusan érvényesülnek az auto­nóm tartományokban is.­ ­ Ez egy teljesen természe­tes lépés, hiszen a megelőző állapot jogilag ésszerűtlen volt, korlátozta Szerbia szuvereni­tását. A módosításokkal meg­erősödött az önálló szerb ál­lamiság. De hangsúlyoznom kell: a legkisebb mértékben sem került veszélybe a tarto­mányok autonómiája. Az au­tonóm tartományok továbbra is a jugoszláv föderáció ré­szei, ám ezentúl Szerbia alko­tórészeként. Azok a tartomá­nyokkal kapcsolatos funkciók, amelyek eddig szövetségi ha­táskörben voltak, most a Szerb Köztársasághoz kerültek. S ez így logikus, helyénvaló. — Ezt zömmel így ítélik meg a vajdasági magyarok is, akik nemrég nyújtották be a népfronthoz — mint illetékes­hez — új szervezetük engedé­lyezési kérelmét. Bejelentették azt is, hogy a Vajdasági Ma­gyarok Demokratikus Közös­sége a népfront keretében kí­ván — önálló tagszervezetként — működni. Erről mi a véle­ménye? — Igen, kaptunk egy leve­let a szervezet kezdeményező bizottságától. A népfront egyeztető bizottsága meg fog­ja ezt vitatni. Most csak azt tudom mondani, hogy sok min­den nem világos, de ezt majd a velük folytatandó közvetlen megbeszéléseken tisztázzuk. A nemzetiségi egyenjogúság kér­dését szüntelenül napirenden tartjuk, a részkérdéseket szak­emberek bevonásával is át­tekintjük. Ami a bejegyzést il­leti, annak megvan a maga formája, mechanizmusa, és ehhez idő is kell. El kell mon­danom, hogy a Vajdaság egye­dülálló a világon: a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúsá­ga páratlan teljességben érvé­nyesül. S minden állampolgár­nak, nemzetiségnek erre nagy felelősséggel kell vigyáznia. — Milyen esélyei vannak a jugoszláviai demokratizálási folyamatnak, miután felfüg­gesztette munkáját a JKSZ kongresszusa? — A kommunisták nálunk teljesen autonóm módon dol­goznak, ez az ő dolguk. Mi, a népfront azzal foglalkozunk, hogy a hozzánk tartozó szer­vezetek és mozgalmak mun­káját összehangoljuk. Hogy a JKSZ-ben mi történik, azt ugyanúgy az ő dolguknak tart­juk, mint például a szakszer­vezetek vagy az ifjúsági szer­vezetek kongresszusait vagy határozatait. A többpártrend­szerű pluralizmust nem elle­nezzük, de rendezett, törvé­nyesen szabályozott formát akarunk. S annak kikötését, hogy egyetlen politikai egye­sülés sem sértheti egy másik alapvető jogait. A bejegyzést pedig az állami szerveknek kellene elbírálniuk. Tartomá­nyunkban a politikai pluraliz­mus alakulása elválaszthatat­lan attól, hogy mikor jön lét­re a parlamenti demokrácia összjugoszláv szinten. A vaj­dasági népfront a demokrati­zálás híve, s úgy véljük, hogy e folyamat nem lassulhat le. Ugyanakkor ennek természe­tes módon kell végbemennie, erőltetés nélkül. — Milyen szerepe lehet a jugoszláv népfrontnak a több­pártrendszerben? — Világos, hogy a többpárt­rendszerben a népfrontnak is másképp kell dolgoznia, mint eddig. Az új politikai modell­ben át kell alakulni, méghoz­zá az állampolgárok igényei alapján. A fő, hogy tagjai ne hagyják el a népfrontot. S nyilvánvaló: a népfront prog­ramja pártprogram lesz, hisz — amikor eljön az ideje — párttá alakul, koalíciókban vesz részt, hivatalos tisztsé­gekbe küldi embereit. Most az a legfontosabb feladatunk, hogy társadalmi-politikai szer­vezetként hordozói legyünk a demokratikus folyamatnak, a gyakorlatban teremtsük meg a demokrácia alapjait. Addig, amíg kialakul a demokrácia új rendszere, teret adjunk a kedvező változásoknak. Füzes Oszkár Nyomh­ató Japán, Brother, 6 példány átütőképességgel. Nagy írássebesség: 480 jel/sec. Garanciával: 18 tűs írófejjel: 169 000 Ft + áfa, 24 tűs írófejjel: 179 000 Ft + áfa. Tel.: 166-6634. RÓMAI TUDÓSÍTÓNK JEGYZETE Csöves magyar­ fiúk Rómában A IV. Sixtusról elnevezett hidat, Róma szívében, az úti­könyvek szerint Pontelli ter­vei alapján építették újjá 1474- ben. Több mint egy fél évez­rede­ Nemn meglepő, hogy most, immár hónapok óta állvány­erdő borítja. A tél ellenére néhányan a híd alatti fa- és esőerdőt választották éjszakai szálláshelyül. Megírta a La Repubblica és az Il Tempo, sőt a csövesekkel riportot ké­szített az olasz állami tévé egyik csatornája is. A sajtó szerint mintegy húsz magyar fiúról volt szó. „Magyar fia­talok, ránézésre hippik, lakás és munka nélkül. S lám Róma csak ezt a hidat nyújtotta ne­kik — hálószobaként” — így írt a La Repubblica, hozzáté­ve, hogy állításuk szerint „a szegénység elől menekültek”, fizikai munkások, kőművesek voltak. A kizárólag gyalogosforga­lomra szolgáló Ponte Sistón ezúttal is ott üldögéltek né­­gyen-öten,­­ már-már tava­­szias napsütésben. Előttük kis tábla, amelyen adakozásra kérik az arra járóikat. Tehát fogalmazzunk világosan: kol­dulnak. Egyoldalú bemutat­kozás részemről, hiszen ők már ismertekké váltak. Kó­­lás üveg mellettük, mosolyog­nak. Még csak nem is „hippi kinézetűek”, legalábbis ezút­tal, hogy cáfolja a La Repubb­­licát. Farmerban, dzsekiben, olyanok mint római kortár­saik. Talán csak a hosszabb haj a megkülönböztető jel, ami most nincs divatban az olasz fővárosban. Nem, nincs kifogásuk, hogy elbeszélgessenek a magyar újságíróval. Sőt. Hallották ugyanis, hogy az Esti Hírlap és a Népszava mennyit „ha­zudott” róluk. Védem ugyan a laptársakat, hogy csak az olasz újságok alapján írtak róluk. Végül megegyezünk, visszajövök magnóval, hogy szöveghű lehessek. Fotó és névhasználat pedig nincs. Másfél órával később a Sis­­to hídon csak néhány kétes küllemű, boros üveg társasá­gában üldögélő olasz. Ma­gyarjaim viszont sehol. Meg­gondolták volna? Ám, ahogy átsétálok a Tiberis bal part­jára, az ugyancsak Sixtus ne­vét viselő kút lépcsőin vagy tucatnyian beszélgetnek. Lát­hatóan vártak. Kérdezés nélkül is szidják a magyarországi újságokat. De hát mi is valójában a ki­fogásuk? „Rendőrségről, meg minden ilyesmiről írnak. Azt hiszik rólunk otthon, hogy úgy élünk mint a patkányok, rendőrségről rendőrségre já­runk.” Nem kellett a rendőr­ségre menni? „Ez a macera egészen más, mint Magyaror­szágon. Megmondták a rend­őrök, hogy maradhatunk, csak a papírjaink legyenek rend­ben és ne balhézzunk, ne lop­junk. Mit mondjak még? Van, akit már többször is kiutasí­tottak, mert nincs semmiféle igazolványa és olasz tartóz­kodási engedélye sem. Mégis itt van most is közöttünk.” Az se lenne igaz, hogy a híd alatt csöveztek? „Az csak volt. Mióta írtak rólunk a la­pok, no meg egy újságíró se­gített, van már szállásunk. Megkaptuk a „Hotel Gemini” hatodik emeletét. 24 ágy, de sohasem vagyunk többen 13— 14-nél éjszakánként.” Közbe­szól egy másik fiú: „Elmond­jam, hogy milyen? Volt ma­ga már magyarországi mun­kásszálláson? Hát ez éppen olyan. Szar, nincs fűtés. Kez­detben vizünk se volt. Most lett, vis­zont nem működnek a lefolyók. Szóval, mint egy munkásszálláson. Ráadásul a Caritas azzal fenyegetőzik, hogy el kell hagynunk a szál­lást, mert nem tartunk olyan rendet, mint például az oro­szok a második emeleten.” Visszaveszi a szót, aki ez­úttal a hangadó, jó egy tízes­sel idősebb a fiúk többségé­nél. „Nem kell itt ámítani és kábítani. Amikor kijöttünk, vállaltuk a nehézségeket. Ott­hon, hogy el tudd tartani a családot, napi húsz órát gü­rizhettél. Itt viszont, ha sem­mit se csinálsz, akkor is meg­élsz. Látja ezt az aranyláncot a kezemen — s mutatja —, száz­negyvenért (mármint száz­negyvenezer líráért) vettem.” E szerint munka is van már, hiszen az olasz lapok még az ellenkezőjét írták. „Alkalmi munka, kocsiab­lakmosás, meg ilyesmi, min­dig akadna, ha akarnánk. De hát itt minek. Van szállásunk és ingyen kajánk is. Ad az egyház, nem kell ahhoz hívő­nek lenni.” Egy fiatal srác jóval csen­desebben hozzáteszi, a baj az, hogy csak időszaki munkára, feketén vesznek fel. „A leg­hosszabb idő egy hónap volt, amíg egyfolytában melózhat­tam. Tányérmosogatás napi ötvenezer líráért. Ha nem is volt jó, de biztos pénz volt, mégha egy olasz több mint a dupláját kapta ugyanazért. A haverral kettesben havi hat­százezerért bérelünk egy szo­bát.” Kettőjüknek, a mintegy húszból, hamarosan befejező­dik a hosszúra nyúlt olaszor­szági tartózkodás. Majd két­évi várakozás után megkap­ták a beutazási engedélyt Ka­nadába. Higgadtan hozzáteszi: „Hülyeség, ha valaki itt közü­lünk politikai indítékokról be­szél. Húszévesek vagyunk, a kalandvágy meg a jobb anya­­­gi lehetőség vonzott ki leg­többünket." A hangadó idősebb vissza­veszi a szót. Nem kaland­vágy, hanem a kényszer. A kommunisták uralma alatt, aki meg akart élni, annak meg kellett tanulnia „lopni, csalni és hazudni”. Szinte kérkedik azzal, hogy „két fe­leséget és három családot” hagyott otthon, no meg vala­miféle rendőrségi balhét. „Te csak a magad nevében beszélj!” — kiáltanak többen is. „Nehogy úgy tűnjön, hogy senki nem szereti a hazáját. Én bizony nem fogom leta­gadni, bárhová is kerüljek, hogy magyar vagyok. Nem az országgal volt a bajom, ha­nem bizonyos dolgokkal. Nem becsülték meg a fiatalokat, ami otthon folyt, azzal elvet­ték az életkedvünket. Itt min­denki tudja rólam, amint ösz­­szejön 20—30 ezer lírám, azonnal telefonálok az asz­­szonynak. A felerészemet ott­hon hagytam. Az anyósoknál laktunk, reményünk sem volt önálló lakásra. Ha maguk, új­ságírók, itt összevissza írnak rendőrségi ügyekről, akkor aligha jön utánam a felesé­gem.” Honnan és hogyan verbu­válódott ez a csapat? Van egy­két budapesti, no meg sokan Gyömrőről. „Igen, Gyömrő, az jó hely”. Mindenhonnan az országból. Itt jöttek össze „Olaszban”, volt, aki megjár­ta az ausztriai menekülttábo­rokat avagy itt Capuát. Ró­mában viszont sokkal jobb. Ez itt a szabadság? „Lehet, hogy hülyén hang­zik, de én saját magamat ke­resem. Megméretni magam a világban. Nem tudom, hogy volt-e valóban okom eljönni otthonról. Sokan így vagyunk ezzel. De el kellett jönni. Ér­ti, ugye, mire gondolok. Be­állt az a helyzet, amikor egy­szerre minden szar körülöt­ted. Hát ez van.” Nem áll szándékomban kom­mentálni a beszélgetést. Tény­ként álljon itt, hogy Rómá­ban, illetve a főváros kör­nyékén mintegy kétszáz ma­gyar várakozik a továbbuta­zásra. Ki így, ki úgy. Tisztá­ban vannak azzal, hogy a ma­gyarországi átalakulás óta státusuk még bizonytalanab­bá vált, végleg megszűnt a hivatkozási alap a „politikai menedékjogra”. Beszűkült a továbbutazás csatornája. Több ezer lengyel és szovjetunió­­beli zsidó várakozik az ame­rikai beutazási vízumra. A magyarokat elméletben csak Kanada fogadja, ám az utób­bi hónapokban ez a követség is szüneteltette az engedé­lyek kiadását. A „banda magjával”, mi­ként a fiúk nevezik, egy idő­sebb, negyvenes férfival a be­szélgetés után találkoztam. Nem hallotta, miről volt szó, most izgatottan, támadóan kérdezi, mi a célja az újság­írónak ezzel a riporttal. Be akarom húzni a csőbe ezeket a fiúkat, akiknek még nincs élettapasztalatuk? Óvni, vé­deni kell őket, segíteni nekik. Azt hiszem, ebben egyetérthe­tünk, még ha nem is ugyan­arra gondolunk, hogy miitől kell megóvni a fiúkat. Nem is tagadják különösebben, né­hányan közülük priusszal hagyták el Magyarországot. Mi lesz, ha­­ az olasz sajtó reklámjának is köszön­hető — „védőháló” megszű­nik? Róma, 1990. február. Ortutay L. Gyula

Next