Népszabadság, 1990. március (48. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-15 / 64. szám

MÁRCIUS TIZENÖTÖDIKE NÉPSZABADSÁG 15 SÜKÖSD MIHÁLY: KÖZELÍTÉSEK „Ellentétek keresztezési pontja ...’» (Nicolaus Cusanus—Vas István) Kemény Zsigmond: forradalom előtt Megint őt kell közénk hívni, mi­vel példája nem elégszer idézhető, ősünket, meghatározónkat, elődün­ket, báró Kemény Zsigmondot. 1848-ban harmincnégy éves. Vi­szontagságos ifjúkorának tapaszta­latait igyekszik folyamatosan hasz­nosítani. Sokat tanult, történelmet, jogbölcseletet, némi természettudo­mányt is. Sokat élt, gyönyörködött és szenvedett. Számos újságcikk után közreadta első, rá jellemző po­litikai röpiiratát, a sok részletében máig talányos korteskedés és ellen­szereit. Már megírta első, végleges regényét, a Gyulai Pált. Több, mint képességes prózaíró, kitűnő zsurna­liszta, tehetséges politikus, mindent ígérő magyar értelmiségi: itt tart báró Kemény Zsigmond­, amikor Erdélyből Pestre teszi át a székhe­lyét, 1847-ben. „Kevéssel azelőtt érkeztem Pest­re, s még az ellenzék vezetői nem tekintettek valamelyik színezethez lekötöttelek. Régibb irataimból in­kább municion­alistának, az újabbak­ból inkább centralistának látszot­tam.”­­Ne bajlódjunk most e régi jelzők átfordításával mai magyar nyelvre. Pontosabb ennél­, hogy Pestre ér­kezve egyszerre kerül kapcsolatba Széchenyivel, Kossuthtal és Eötvös­sel, a centralistákkal. Három — egy­mással rokon és egymással ellenté­tes — politikai eszmekör és gyakor­lati program ismerője lesz. Kemény mindhárommal rokon­szenvezik és ellenkezik, együtt és egyszerre. Állásfoglalást kérnek­ és várnak tőle, nyílt színvallást, ő azonban bonyolultabb kedély és mé­lyebb intellektus annál, semhogy egyszerűsített igenekre és nemekre hajlamos legyen. Ekkori publicisztikájának és érte­kezéseinek legjellemzőbb fogalma: a súlyegyen. Azonnal megértjük, ha a szópárost megcseréljük: egyensúly, azaz harmónia. A liberális értelmi­ségiek egyik vezérigéje a reform­korban. A különböző, egymással el­lentétes érdekek kiegyenlítésére irányul, mindenkor ügyelve a gya­korlati végrehajtás nehézségeire. Széchenyit azóta bámulja, mióta a Hitelt elolvasta. Később majd, a for­radalom után ragyogó politikai jel­­­lemrajzot alkot róla. Ez a bámulat azonban- most, 1847—48-ban- a leg­kevésbé sem zavarja, hogy polemi­kus újságcikkeiben ne vitatkozzék Széchenyivel. Kossuth pedig­ Kemény Zsigmond Kossuth személyiségétől­ és nézetei­től akkor is idegenkedik, amikor — nem kevés alkalommal 1847-ben és 1848-ban — stratégiájuk közeli vagy éppen egyező. Zsigó bárónak Kos­­suth-komplexusa volt, mondaná egy modern (revizionista) pszicho­analitikus, léhán, de nem alaptala­nul. Ez az elképzelt, kellőképp ironi­kus lélekbúvár amúgy is látványos személyi­ségrajzot alkothatna Ke­mény Zsigmondról. A kínzó el­lentmondásokról, az ellentmondá­sok lehetséges feloldásáról. Közülük talán a legsúlyosabb: a nagy mű megalkotásának állandó gondja. Kemény Zsigmond — ma­gánlevelei némely passzusaiból s tanulmányai szemérmes-szemérmet­len­ utalásaiból egyként tudjuk — csakis írni akart. Szépprózát, re­gényt, könyvet, miinél több és mi­nél jobb könyveket. Közben szinte egész élete során publicisztikát is írt. Újságcikkeket, hetente egyszer,­­kétszer, néha naponta, olykor rend­szertelenül megjelenő lapokba. A forradalmat megelőző időszakban, 1847 januárjától a Pesti Hírlap cikk­írója. Kemény Zsigmond igen okos, rá­adásul nagyon hiú ember volt, tud­ta, hogy a nagy magyar regény hal­hatatlanságot biztosít (akkor is, ha az ő regényeit tizedannyian sem ve­szik és olvassák, mint a Jókai Mór által szerzetteket). A rotációs papír­ra írt újságcikk ellenben, ma meg­jelenik­, holnapra megfakul, holnap­­utá­nra érvényét veszti, jó esetben a késői utókor dokumentuma. Kemény Zsigmond ezzel a tudattal összezár­va, robotosként írta újságcikkeit, napról napra, hétről hétre. Azért is, hogy pénzt keressen, költséges szük­ségleteit fedezni tudja. De rejtet­tebb okokból is. Kötelesség-tudásból. Úgy vélte, ez is a dolgához tarto­zik. Bizalmas magánlevélre ritkán szánta el magát. A forradalom előt­ti időben a címzett ilyenkor majd­nem mindig az erdélyi Wesselényi Miklós. Az egyetlen, akit Kemény viszonylag közel érezhetett magá­hoz, akivel ezért tőle telhetően őszintén és gátlások nélküli kom­munikált. Neki írja 1847. december 5-én: „Betű szerint kérlek érteni azon mondásomat, hogy betegségig dol­goztam. A sok kávé és éjjeli írás miatt nervusaim annyira ingerlé­kennyé lettek, hogy midőn borbé­lyom beretvál és arcomra teszi a ke­zét, szemem reszket s oly kiállha­­tatl­an, érzés foglal el, hogy négy­szer i­s félbe kell hagyatnom borbé­lyom működését...” 1848 elején Zsigmond báró arról panaszkodik Miklós bárónak: szen­ved a regényírás hiányától. Attól, hogy régóta­ elképzelt témáját még felvázolni sincs ideje. Újságcikkeket kell írnia, gyűlésről gyűlésre sietnie. Torkig volt, romokban hevert, de azért folytatta tovább. Kemény Zsigmond nagy regényíróként nagy missztiifikátor is volt: élete során különleges gondot fordított szemé­lyiségének, életformájának, gondol­kodásmódjának stilizálására. Ez a sti­lizáció sokszor nem egyezett a té­nyekkel, de mindig valamilyen esz­ményt követett, ideáltípusra vágyott, amilyennek Kemény Zsigmond kép­zelte önmagát. Amilyen lenni, de legalább látszani szeretett volna, így hát szorgalmasan írta cikkeiit a Pesti Hírlapba. Akarta a forradal­mat, közben rettegett a forradalom következményeitől, már a Hab­burg­­ház trónfosztása előtt is. Mégis — botcsinálta politikus — követte a forradalmi kormányt Debrecenbe. Később, a Békepárt tagjaként vég­képp elege lett Kossuth személyisé­géből és nézeteiből. Azért még Aradna is követte a vég felé mene­külő kormányt. Még később, a bu­kás után megírta nevezetes, máig Vitatott röpirataiit, a Forradalom utánit és a Még egy szó a forrada­lom utánt. Az osztrák rendőrség letartóztat­ta és internálta, mint a forradalom hívét. K­ortársaiinak jelentékeny ré­sze megtagadta, mint a forradalom árulóját. Kemény Zsigmondnak vé­kony volt az értelmiségi arcbőre, szenvedett a kétoldalú bántalmak­­tól, de leginkább munkájára gon­dolt. Amint szabadabb levegőhöz jutott, nekikezdett a regényíráshoz. Második regénye, A szív örvényei 1851-ben jelent meg. Harmadik re­génye 1852-ben. Hívő volt, fatalistának is mond­ható. A tételes vallások istenképze­tében nem hitt, de valamilyen, vi­lági akarat, vi­lágszellem létezésében bizonyos volt. Ennek értelmében végezte a dolgát. Szánjuk és csodáljuk eszményün­ket, Kemény Zs­igmondot. Talleyrand vetése A hosszú Sztálin-k­orszak törté­netírása kevés maradandó terméket hagyott az utókorra. A kivételek közé tartozik Tarle két nevezetes életrajzi kötete: a Napóleon és a Talleyrand. Évtizedekkel ezelőtt ol­vastam mindkettőt, élvezettel és haszonnal. Gyakori beszédtéma lett értelmiségi asztaloknál: vajon Tarle — a marxista történetfilozófiát meghökkentő autonómiával alkal­mazó értelmiségi — hogyan úsizhat­­ta meg a tisztogatásokat? Miként írhatta meg könyveit a harmincas­­negyvenes években? A Szovjetszkaja Kultúra múlt év decemberi számában az olvasható, hogy Tarlét már 1931-ben letartóz­tatták. Érdemes az időpontra oda­figyelni, jó néhány évvel a nagy csisztkák előtt. Száműzik Alma-Atá­­ba­­ ó, mily kedvelt deportálási hely akkoriban), aztán, visszaengedik Moszkvába. Látszatra minden rend­ben van, Tarle dolgozhat, írhat. 1937-ben, egyazon napon, mérgezett bírálatot közöl a Napóleon-monog­ráfiánál a Pravda és az Izvesztyija. Aztán másnap rövid szerkesztőségi jegyzet érvényteleníti az előző na­pi bírálatokat. Sem a támadás, sem a védelem nem történhetett a Gazda akarata nélkül. Mint tudjuk, kevéske sza­badidejében Sztálin az elit értelmi­ség sorsát is kitüntető figyelemmel kísérte. Körülbelül úgy játszadozott Tanlévtal, mint kandúrmacska az óriásegérrel. Különleges egér, nem­zetközileg is hasznos egér, ,ne még­iscsak egér. Páros években kerges­sük halálra vagy legalább halálve­szélybe, páratlan években tüntes­sük ki a macskáról elnevezett Sztá­­lin-díjjal. A Szovjetszkaja Kultúra cikke után kedvem támadt újból átolvas­ni a Talleyrand-életrajzot. Nincs csalódás, a szöveg romlat­lan maradt. Különösképp Talleyrand minden­kori politikai színe­vált­ása­i­na­k áb­rázolását élvezhetjük. Közismert, hogy ez a kiváló képességű állam­férfi egymás után szolgálta és ki­szolgálta:­Bourbon XVI. Lajost, az­tán a forradalmat, később a direk­tóriumot, majd Napóleonit, rákövet­kezően Bourbon XVIII. Lajost, vé­gül Lajos Fülöpöt. Ha jól számoljuk, Talleyrand esetében — különle­ges képességein túl — két tényező készteti ámulásra az utókort: a tö­kéletes erkölcsi-pszichológiai gátlás­talanság s az abszolút politikai elv­­telenség. Minden uralkodó eszmét ismert, de mindegyiket megvetette, ezért félredobta. Életösztönnel párosult intellektusa azt sugallta, az eszmék arra valók, hogy a mindenkori po­litikai gyakorlat nyelvére lefordít­hatók legyenek. Mivel Talleyrand korának egyik legpallérozottabb el­méje volt, a mindenkori fordítás kötéltáncmutatványai nem okoztak számára különösebb nehézséget. Sok­ élvezettel töltötték el. Környezete gyűlölte, félt tőle, de tisztelte, sőt csodálta. Úgy érezték, Talleyrand sérthetetlenül örökkéva­ló, mert szükség van rá. Odafent, valahol, valakinek. És környezeté­nek ebben mindenkor igaza volt. Hogy gátlástalan, hogy pénzért vagy hatalmi juttatásért bárkit bár­m­ikor elárul, bárkit bármikor más­valakire cserél, a mindenkori hata­lom mindenkori birtokosai tudták. Mégsem nélkülözhették Talleyrand-t. Túl okos volt, a mindenkori új re­­zsimek neofitáihoz mérve különös­képp. Túl sokat tudott mindenkiről, s túl jó volt a memóriája. Túl sok helyütt osztotta szét célirányosan a tudását. Tarle könyvét újból átolvasva az zsi­bbasztott el leginkább, hogy hő­se, a bölcs öreg, már elevenen is rengeteg tanítványt teremtett. Kül- és belpolitikusokat, diplomatákat, írókat, újságírókat. Személyüket többnyire nem kedvelte, de a közös mesterség szabályaira szigorúan ügyeit. Gőgösen és szigorúan elma­gyarázta nekik, mi kell ahhoz, hogy efféle pályán érvényesülni lehessen. Hit? Ilyen kérdésre Talleyrand csak megvetően beszopta a vékony alsó ajkát. Meggyőződés? Már jobban hang­zik. A meggyőződést kötelező meg­tanulni, profi módon. Az egyik meggyőződést is, a másikat, harma­dikat is. Leginkább azért, hogy le­hetőség és szükség esetén az egyik meggyőződést a másikra, a mási­kat a harmadikra kicserélni képe­sek legyünk. Talileynand örökös tanulásra buz­dította lelkes (bár általa megvetett) tanítványait. Minden héten két új könyvet elolvasni, minden második évben egy új nyelvet felsőfokon megtanulni, minden harmadik na­pon új informatív kapcsolatot léte­síteni, alapvető követelmények. A mester megbékélten hajtotta örök álomra fejét, 84 éves korában. Tanítványai Franciaországból szer­­terajzottak a világba, utódokat és további tanítványokat nemzettek, különféle országokban. Ma is­­ köztünk élnek. A morális, gátlástalanságot hiánytalanul elta­nulták a mestertől. Az intellektuá­lis igényességet hézagosan. Kemény Zsigmond: Talleyrand. remtő, szerfölött ügyes szónoki fo­gással azt ecsetelgette, mit tapasz­talna a költő, ha élne. Természete­sen, csupa szépet és jót: lendületes fejlődést, hazaszeretetet, szabadsá­got, nemzeti összefogást, szabad saj­tót, általános kulturálódást stb. Jó­kai — profi dramaturgként — a legnagyobb poént persze a befeje­zésre tartogatja: „És még egyet lát­hat. Azt, hogy van még egy népei­től szeretett és népeit szerető ki­rály, s az Magyarországé.” A dús fantáziájú írónak tehát sikerült föltennie a pontot az i-re. Egybe­fonta a „Nincsen többé szeretett ki­rály” elszánt, határozott republika­­nizmusának Petőfijét és Ferenc Jó­zsef alakját, korát — elmésen társí­totta a tüzet és vizet. Jókai később eldicsekedett azzal, hogy e kétség­kívül nem akármilyen bravúrt ma­ga az uralkodó is elismerte, állító­lag e szavakkal: „nagyon szép volt az emlékbeszéd, amit ön Petőfi szobránál tartott”. E meglehetősen vállveregető gesztus feltétlenül ki­járt neki. Hogy Petőfitől mit kapott volna? Aligha dicséretet... Gátlás nélkül A kisajátítások történetében ennél sokkalta durvább esetek is előfordul­nak. Ezek közé tartozik például az, amikor — túltéve az ilyen-olyan fő­hercegi tósztokon, túl a Pekár- vagy Klebelsberg-féle hol giccses, hol tudálékos fráziszuhatagokon — a legelvakultabb antiszemitizmus plat­formjáról próbálták megidézni a költő nevét. Sértő Kálmán — egyik versként árult otromba tákolmá­nyában — azon füstölög: milyen kár, hogy Petőfi életművében egyet­lenegy zsidóellenes megnyilatkozást sem lelhetünk. Nem bizony, sőt hí­ressé vált forradalmi naplójában szinte a legélesebben épp azokat bélyegzi meg, akik a régebbi diszk­riminációk felelőtlen fölújítására törekedtek: „Az egyetértés, mely ed­dig kivétel nélkül uralkodott a fő­városban, bomlani kezd. Német pol­gárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok föl! e kettő ítéljen fö­löttetek. Ők nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe maguk közé zsidót nem vesznek, és így ők dob­tak először sarat március 15-ikének szüztiszta zászlajára!”... Ez Petőfi szava, félre aligha érthető álláspont­ja. A gyöngécske rigmusfaragót azon­ban ez — tehát az igazság — egy csep­pet sem zavarja, ő ennek ellenére megkísérli a lehetetlent: sötét szán­dékaihoz igazítani, ezek szintjére le­rántani Petőfi szellemét. Azzal a sanda képtelenséggel, hogy bezzeg, ha itt lenne közöttünk (a „vers” 1939-ben jelent meg), mennyire másként vélekedne... De a rám­is­­sokat sem feszélyezi a költő valódi öröksége, a „magyar valóságot” emlegetve ők is szemrebbenés nél­kül idézgetik Petőfit. A gátlástalan­ságnak tényleg nincs határa. Más típusa a kisajátításnak az, amikor a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején az ünnepi meg­emlékezések fölöttébb merészen fo­galmazó szónokai — rutinosan al­kalmazva a Jókai által bevezetett fogást — cáfolhatatlan, bárki szá­mára oly nyilvánvalónak tetsző bi­zonyosságként állították: immár el­értük mindazt, amiről Petőfi álmo­dott. Horváth Márton önleleplező szavait idézve: „Igaz, hogy Petőfi programját teljesítettük és túltelje­sítettük. Magától értetődik, hogy a munkásosztály megvalósult uralma messze túljutott, túlnőtt a polgári forradalom legradikálisabb jakobi­nus célkitűzésein is ...” Magá­tól értetődik ... Igen, ha zárójel­be tesszük a valóságot. Azt, hogy e hamis, önáltató propagandisztikus érv mily masszív kövületté vált. hí­ven bizonyítja: amikor a hatvanas­hetvenes évek fordulóján (!) Fekete Sándor felhívta a figyelmet arra, mennyire elhamarkodottak, a min­dennapi tapasztalatokkal éppen nem igazolhatóak az efféle kijelentések (Petőfi és Kossuth — ma: Kortárs 1970), akkor ez a teljességgel jogos és ártalmatlannak tűnő kritika ko­moly felzúdulást keltett, némelyek egyenesen az ismert Petőfi-kutató újabb megleckéztetését követelték. Amin persze, nem is csodálkozha­tunk akkor, ha tudjuk, hogy az öt­venes évek végén a politikai karri­erjének elején álló Komócsin Zol­tán Petőfi-idézettel igyekezett csi­nos történelmi igazolást adni az 1956-ot követő megtorlásnak: „Köz­tünk van a legnagyobb ellenség, / A cudar, az áruló testvérek! / S egy közülök százakat ront el, mint / A pohár bort az egy cseppnyi mé­reg. / Könnyű bánni külső ellenink­­kel, / Ha kivesznek a belső bitan­gok.” (Mellesleg: Komócsin — vél­hetően „praktikus szempontok” alap­ján — igen nagyvonalúan idéz. Ci­tátumának utolsó két sora előtt ki­hagy egy teljes strófát. Aki kíváncsi rá, mi maradt ki, nézze meg A nem­zethez című költeményt...). A példákat — szemléletesebbnél szemléletesebbeket — még hosszan lehetne sorolni. Mindenekelőtt an­nak tanúbizonyságaként, hogy csak­nem valamennyi, akár gátlástalan, akár szemérmesebb politikai kisajá­títás , végül is — torzítás. A különb­ség jobbára csak a mértékekben rej­tőzhet. Torzítás, mégpedig szükség­képpen, hiszen Petőfi életműve — szuverén szellem alkotása, egyszeri, megismételhetetlen történelmi-em­beri konstelláció szülötte, ideálok, normák, vágyak vissza nem térő kombinációja. E bonyolult ötvözet­ből még a legjobb szándékú politika is törvényszerűen csak egy-két sa­játosságot emelhet ki, mindössze né­mely részlet aktualizálására vállal­kozhat, s így menthetetlenül defor­mál. Ha nem is mindegyik ugyan­olyan arányban. Mert az sem két­séges, hogy a kisajátítók, a Petőfit idézők között azért lényegi különb­ségek vannak. A valóban nagyobb szabadságra, társadalmi igazságos­ságra törekvő, az emberi kiszolgál­tatottsággal szembeszálló, szociális érzékenység, plebejus elkötelezettség jellemezte politikai erők — az ilyen általánosságok, a történelmi foly­tonosság sajátosságai jegyében — nehezen elvitatható hitellel hivat­kozhatnak Petőfire, az ő esetükben eleve jóval kisebb a torzítás ve­szélye. Míg a kiváltságokat konzer­váló, esetleg új arisztokráciát te­remtő, a tömegek valódi érdekeit semmibe vevő, velük manipuláló re­­zsimek, csoportok kizárólag előbb­­utóbb lelepleződő demagóg képmu­tatással idézhetik alakját, ők min­denképp végletesen megcsonkítják­­-hamisítják örökségét. Meggyőződésem szerint a politi­kában mind kisebb szerepet kellene kapniuk a múltbeli tekintélyekre apelláló, merőben propagandisztikus szólamoknak, az elődkeresés érvei­nek. Ha a közéletben a konkrét, markáns programok és a mérhető, ellenőrizhető teljesítmények lesznek a meghatározóak, ha az észelvűség normái háttérbe szorítják a szenve­délyeket és indulatokat, az előítéle­tek változatait, akkor az effajta hi­vatkozások egyre anakronisztiku­­sabbakká válnak. A politikának — e vonatkozásban — Petőfi utóéletéből is ki kellene vonulnia. Bárkié lehet Kié Petőfi? Költészete, a magatar­tásában testet öltött maradandó pél­da — természetesen mindenkié. Mert ha omnipotens, mindentudó vezérekre többé nem is, de a vá­lasztásainkat, céljainkat befolyásoló mintákra — divatos szóval: paradig­mákra — változatlanul szükségünk lesz. Arra az eszményre, melyről Illyés Gyula ezt írta: „Kínzó örök­ség. Orgazdának érezheti magát, aki csak verseinek 'szépségét’ élvezi, és elzárkózik a bennük rejlő pa­rancstól. Annak teljesítésével vált­hatunk csak jogot, hogy hívőnek mondjuk magunkat”. Végül: ne kelljen őt szeretni! A kultuszok idejét e tekintetben is jó lenne immár lezárni. Ne legyen ke­gyeletsértés, exkommunikációért ki­áltó botrány, nemzetgyalázás, ha valaki nem őt ítéli a legnagyobb­nak, a legkedvesebbnek. Weöres Sándor szavaival: „maradjon a köl­tő sérthetően eleven, s a méltán vagy igaztalanul megtámadott Pe­tőfit százezrek fogják újra olvasni, vitatni, szidni, védeni.” Kié Petőfi? Oly kézenfekvő a válasz: a verseit olvasóé. Azé, aki — József Attila egyik verssorát asszociálva — is­meri és szereti. Akire hatnak mű­vei, akit egy-egy verse, gesztusa nem hagy nyugodni. Bárkié lehet tehát: a tied, a mienk — valamen­­­nyiünké. Balogh Ernő Dagerrotípia 1847-ből.

Next