Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-19 / 116. szám
990. május 19., szombat NÉPSZABADSÁG — HÉTVÉGE A parancsnok politikai helyettesének utolsó repülése Jobb volna persze finom esszét írni a rigai szecesszióról. Eizenstein apjának féktelen homlokzatairól, az egész Gaila utcáról, valamennyi házáról, arról, hogy e korszak emlékeinek számábólítélve milyen, tőkeerős és igényes lehetett a századfordulón ez az internacionális kikötőváros. De csupán erről írni ma felérne a hazugsággal. Mert belül a Gaila utcai udvarok és lépcsőházak züllöttek, kívül benzinhiány miatt nem járnak az autók, távolabb, az üres áruházakban pedig illetőségi papírra adják a gyerekjátékot és az iskolai zsírkrétát. Luxusvendégnek ezt a szűkösséget nem kötelező észrevennie. Nemcsak azért, mert vendéglátói, a rigai külkapcsolatok társasága, meg a lett kulturális minisztérium jóvoltából szállodája kifogástalan, menüje fejedelmi, és sorbaállás, alkudozás nélkül juthat napi lazacelőételéhez. Aki nem akarja, nem látja a mizériát azért sem, mert a rigaiak nem viselik. Közhely, de más megtapasztalni, mint hallani róla, hogy a rigaiak ápoltak és jól öltözöttek. S nemcsak miniszterek, kultúraügyi főtisztviselők, művészek és műfordítók, akikkel a vendégségbe hívott galériásoknak, művészettörténészeknek, múzeumi embereknek dolguk akad: errefelé általában nem divat a kihízott zakó és a kelleténél tenyérnyivel rövidebb férfinadrág, sem a rosszul tornyozott szőkített haj, meg a túladagolt fémszál a hölgyöltözködésben. E természetes eleganciát leszámítva egyébként semmi és senki nem próbálja palástolni a súlyos helyzetet. Sőt. Azért vagyunk ugyan vendégül látva április utolsó hetében Skóciából, Franciaországból, Norvégiából, és Budapestről tucatnyian, hogy a helyszínen ismerkedjünk a jelen lett művészetével, meghívásunk hangsúlyozott célja az, hogy vigyük hírét a lett talentumnak, de a mai realitásokból és a holnapra, jövőre kalkulált nehézségekből nem csinál titkot sem miniszter, sem idegenvezető, angol szakos bölcsész. Még előtte vagyunk a május harmadikának, a függetlenség parlamenti kimondásának, de már a következményekről beszél mindenki, és — ezt mi is csak ott tudtuk meg — a litvániai olajcsap elzárása már és előre kiszikkasztotta a lettországi benzinkutakat is. Politizál tehát a művészet is. És nemcsak a művészet hivatalból izgulékony, heveskedő és extrovertált műfajai, a plakát, esetleg a képgrafika, a díszlet vagy a dekoráció. Az intimebb műformák és a maradandó matériájú tárgyak is politizálnak. Riga néhány hónapja megnyitott iparművészeti múzeuma négy egymás mellett álló műemlék házban és egy évszázadok óta nem fungáló templomban működik, a kiállítás a megosztott templomhajóban látható. A hatás önmagában is kifeszítő, a közismerten míves és nagyvonalú mai lett iparművészet szépen provokálja a fölötte lévő boltíveket és a régi, erős gerendaszerkezeteket. De még ebben a környezetben is egészen rendkívülien hat az a szögesdrótból formált diadém és kiegészítő karperecekkel felszerelt együttes, amely az Ékszerek az 1940-es Miss Latinának címet viseli. Gyönyörűen reménytelen horganyszínű anyagból formált, tökéletes darab, szögesdrótabb a gyárban készült igazi szögesdrótnál. Talán ezért, a szakmai, a materiális étosza miatt is több lélegzetakasztó ötletnél, jogos, de levegőbe foszló történelmi sikolynál. Mindenesetre, nemcsak hatásosabb, mélyebb is annál a tőle öt lépésre kiállított domborműves bronzkeresztnél, amelybe Vorkuta és a többi, sok ezer kilométerre keletre található, hideglelős emlékű helység nevét vésték — hasonló indíttatásból. Az iparművészet és az aktuálpolitika viszonya mindig felettébb kényes, lévén már az érvényességi idejük is igen eltérő. Nem biztos, hogy a heves, publicisztikus gondolat, ha mégoly igaz is, premier formában időálló, s ilyenkor az anyag, a tárgy, a funkció, amire ráerőltették, bosszút állhat, tovább hordozza létjoga lejárta után. Azzal a csapágygyűrűre utaló, embertelenül precízre és indusztriálisra esztergált karperecsorozattal például, amely alkotója szerint Az emancipált asszony ékszere — mindez nem történhet meg. A legrosszabb, ami történhet boldogabb idők eljöttével, hogy keserű aktualitását elvesztvén, szép, nemes fémmunka marad a rigai, csak e századi műveket gyűjtő iparművészeti múzeumban. A ma tudatos művésze a vállalt múlandóságot eleve kalkulálja. A rigai fémművészek idei kiállításának egyik főműve egy vörösrézből konstruált, űrhajószerű lebegő szerkezet volt, fölötte parapléhangulatú ejtőernyő, alatta finomszemű láncocskán hajóhorgony, s a horgony alatt orosz nyelvű újságlap nagybetűs „egység” szóval. Az orosz betűsorból egy rész kiszakadt, az fenn díszlett a térbe függesztett alkalmatosság antennáján. A mű címe A parancsnok politikai helyettesének utolsó repülése, s hitemre, nem érvényesült volna a diákkomiszsága, a keserűsége és a humora, ha nem vörösrézből, nem aranyműves alapossággal, értelmetlen szürrealizmusa nem mérnökvilágossággal készült volna. Hogy a sajátos katonatiszti funkciót megéneklő kompozíciónak mi lesz a műtörténeti sorsa, az éppoly kiszámíthatatlan, mint annak a szigetelt és szigeteletlen drótokból kuszált terjedelmes együttesnek a jövője, amely ugyanezen a rigai fémkiállításon volt látható. De amely ma ugyanilyen polgárjoggal szerepelhetett volna Európa bármely „képzőművészeti” kiállításán is. A határok, mint tudvalevő, összemosódtak. Csakhogy amíg április végén egy olyan nemzetközi kerámiakiállításthagytam magam mögött Budapesten, amely a képzőművészetek és az iparművészetek egyenrangú öszszeszövetkezését, természetes egymásba hatását bizonyította, a két művészeti ág másféle, bár számunkra szintén nem ismeretlen viszonyával is találkozhattam Rigában. És az új típusú, az emancipált felek kapcsolata is. De a legutóbbi időkig erősebb, meghatározóbb volt az az évtizedeken át nálunk is működő sajátos kölcsönhatás, amely a stílusszabadság rövidebb pórázára fogott képzőművészetek meg a szabadabbra engedett iparművészetek között Európának ezen a felén óhatatlanul kialakult. Röviden: ha a vásznon, a papíron, a szoborkiállításon túl sok dolog tiltott, de ugyanez engedélyezett, megtűrt kárpitba szőve, bőrbe domborítva, esetleg fémben és fában is, csak iparművészeti kiállításon — akkor sok erő gravitál az iparművészet felé. Ez a Rigában csaknem máig élő tendencia látszik a műveken is — mindkét terrénum munkáin meglátszik —, de nem csinálnak belőle titkot a vendéglátók sem. A helyzet ismerős: a mai lett textilművészet nemzetközi érték (ott minden textiles maga sző!), a kerámia jobban kötődik a fazekashagyományhoz, de igen magas színvonalú, üvegből láttam a legkevesebbet, de az a kevés fölényes, invenciózus és szabad lelkületű, a fémművesség erényeiről pedig talán képet adtak ötletszerűen előragadott eddigi példáim is. Azaz: a helyzet hamarosan megoldhatatlanná válhat. A kényszerű lélekvándorlásnak, a képzőművészeti gondolat iparművészetbe való menekítésének sok egyéb mellett van bizonyos ízlésbeli, művészetszociológiai és műkereskedelmi kockázata is. Nem biztos, hogy akinek kép kellene, annak jó a kárpit is, még kevésbé biztos, hogy aki képet tud vásárolni, az a gobelint is megengedheti magának, s a legkevésbé sem bizonyos, hogy aki ötvenszer hetvenes vásznat akar a szobájába, azt érdekelni fogja a több négyzetméteres faliszőnyeg. Tavaly jelent meg Rigában a Lett textilművészet című album, nagyívű válogatás, pompás színes képek, háromnyelvű szöveg, igazán impozáns. A színes táblák jegyzékéből pedig kiderül, hogy a kétszázötvennél több műremek tulajdonosa rendre a lett művészeti alap, az ország nemzeti képtára és az illetékes minisztérium. Mindazok a műpártolók, akiknek ezt a beszélgetések során világosan láttatta miniszter és vezető textilművész — az elkövetkező években egyre kevesebb pénze lesz tíz-tizenkét négyzetméteres szövött kárpitok finanszírozására. Nem kellett a cserbenhagyott magyar textil keserű tanmeséjét elmondanom: beszélgetőtársaim nélkülem is tudták, hogy bármiként alakul Lettország jövője, vége a régi, megkövesedett mecenatúrának. Amelyben azonban a megkövesedett biztosat is jelent. Csupán azt nem tudják még, hogy a logika szerint oly kézenfekvő változás keservesen nem kézenfekvő. Hogy az a nem központosított vállalati meg a magán-vásárlóerő, amely hivatva volna a mecénás hivatalt felváltani, mily kevéssé automatikusan áll fel a hivatása magaslatára. Bíznak a nemzeti öntudatban is; a május harmadikát megelőző napokban nemcsak kedélyrontó, igazában érthetetlen is, maradt az óvatos utalás az üres áruházak valósága és a nemzeti tudatú magánmecenatúra korlátozott volta közötti összefüggésre. Nem a magyar vendégek utaltak, jószándékúan és tapintatlanul racionális norvég szakemberek tették. A magyarok hallgattak. És magukban azt kívánták, hogy a Moszkvától most elszakadni készülő lett művészetnek adjon a sors nagyobb és teljesebb belső és nemzetközi keresletet, anyagi biztonságot és megrendelést annál, amennyi az ilyen elszakadásra már nem kényszerülő magyar művészeteknek ma jut. Rózsa Gyula Egymáshoz ragasztott polgárházak és egy ótemplom, négy régi épületben a rigai iparművészeti múzeum. Templom, azaz kiállításbelső. ben az igazságban, még ha ez az igazság kisebbségi és ellenzéki volt is. Csakhogy nem tudhatta, hogy teológiai fogalommá szentségesítik és gyakorlatiasítják azt, amit „egyetlen parancsként” hirdet, s azt sem, hogy erre hivatkozván parcellázódhat az emberi élet és világ, s az összekötő lényeget nevezte meg, mások erre hivatkozva különítettek el. Tehát: a szeretet ma nem filozófiai fogalom. A jég víz, a víz jég. De minőségi következménye van a halmazállapotváltozásnak: nem oktalanul félünk a fagytól. A fagy csak a konzerválásban tesz jót, semmi másban. * Megannyiszor akart végre tiszta lapra írni az ember. Vérbe kellett hozzá mártania a tollát. A vér jól fog, sokáig tetszetős is. Aztán fakul a színe. A látvány egyre kevésbé gusztusos. Be kellene fejezni már ezt a tiszta lapozást, gondolom. Nincs, mert nem lehet, nem lehet, mert nincs. Ez tiszta lap lehetne. S arra már nem lehetne vérrel írni, mert vér sem lenne hozzá. * Tisztában vagyok vele: hit- és eszmetagadásom merő hit és eszme. Hiába oldozom le a béklyót a lóról, hiába oldom el a karótól: béklyó és karó a beláthatatlan, tágas mező. A hit- és szabadságeszmék labirintussá valóságosodnak, s akkor már inkább a fortélyos Ariadne-fonál a mitológiából, amelynek segítségével a menekvés esélyét őrizzük. Anani Coffi — talán azóta már meghalt? — dahomayi-bénini barátomnak sok neve volt félhivatalosan, de neki törvényes természetességgel. Eleinte nem fogtam föl a ,legitimációs” valóságot. És türelmesen többször mesélte: születésekor nevet adott neki — jelképes jót kívánással — az összes közvetlen és közvetett rokon ismerős, természetszerűen mindenki mást, a hozzá való leendő viszonyulás mágiás érdeke szerint. Őcsupán a gyarmatosfrancia múlt adminisztrációs kényszere miatt egyszerűsödött Anani Coffivá, pedig egyik sem keresztneve, sem apai neve (ez is, az önmagában jelentéssel bír), még ha ez utóbbi származást és sorrendet jelképez is. És nevetett, ahogyan csak a négerek tudnak, és fölcsapta fehéremberes tenyerét, hogy üssek bele. Tizenhat év gomolygása után ismerem föl az igazukat, a sokféle viszonyulás természetes elismertségét és jelenlétét az egy ember nevében is. Mert a sokból megőrződött bennem a Menumjava is, amit mintha az édesanyja adott volna — emlékezetem szerint. Nem, nem dölyfölt neveivel, amelyek úgy ütötték meg őt, hogy szabaddá ,, kényszerítették’ ’. Végül is nem tudom a nevét. De tudom őt, éltében és nem tudhatóságában. Én is megkeresztelhettem volna. S ez nem példabeszéd. A civilizáció szükséges és örvendetes teret nyitott az embernek, miközben szándéktalanul minőségi korlátokat állított föl. Rangokba korlátozta az embert. S most éljük e dicső csődöt. Praktikusan gazdagabbá lett a valóságunk (s általa könnyebbé látszatra), de szegényebbé a lényegünk.* A tudás óhatatlanul általánosítás, ugyanis szinte mindig valamely általános érvény fölismerése. Sokat köszönhetünk neki, majdnem mindent. De az egyszeriségek érvényét ez a tudás eleve mellékesíti. Márpedig mindannyian egyszeri emberek vagyunk a létezésben. * A szeretet tehát mégis a legfilozófiaibb fogalom. De a bölcseknek ezt a kövét végül ideológiai briliánssá csiszolgatták. És a briliánsnak ára van. Horribile dictu: a valóságot is szeretni kellene, nem észérvesen megváltoztatni. De a valóság mindig olyan, hogy előbb meg kell változtatni ahhoz, hogy szeretni lehessen. Az embernek ugyanis nyomós oka volt mindig arra, hogy puszta szeretettel nem hihet valódi változásban, kivált úgy, hogy utána már nem kell soha változtatnia. A béléselé kényszeredett elfogadja szeretettel ezt a megváltoztathatatlan valóságot — vagy nem fogadja el szeretettel, s így kívülre kerül. A bölcs attól bölcs, hogy már nincsenek többé megkötő kötődései sem belül, sem kívül. Bölcsességei nem osztják ketté a valóságot, hogy itt vagy ott birtokot okozzanak. A bölcs megelégszik kevéssel, és arra sem tart igényt. A bölcs súlyozza tenyerében a tudhatót és a tudhatatlant, de megelégszik vele, hogy magának súlyozza. Déry nem volt boldogabb, mint Lukács, Lukács nem volt boldogabb, mintDéry. Volt rá külön okuk. De boldogak is lehettek végül, külön és együtt, szövetségtelenül. Nincs értelme a méricskélésnek. Bölcsekké lettek boldogan és boldogtalanul. Ami azt jelenti számomra: emberek. Úgy egymással szemben, hogy nem egymás ellen. A nem ártani tudtommal hippokratészi követelménye a gyógyításnak. Mintha ezt visszhangozná a francia laisser faire — laisser passer fölismert engedése. Igaz, újabb kori történelmeink akciót erőszakolnak, súlyos okokkal. De az erőszak erőszakot hitelesít tagadva is. Eleddig tagadtunk és állítottunk. Állításunk a tagadás függvénye volt, tagadásunk az állítás függvénye volt. Emberi mondatot mondani nem tanultunk meg közben. Olyan korban, amelyben látszatra és valóságosan is szinte minden egyszerre tisztul ki és zavarosodik öszsze, kényszert érez az ember a számadásra, a fogadkozásra. Ez a kényszer kívülről és belülről egyaránt ösztökél, jelezve a mindenkori egymásra hatást, egymástól való függést. Különös, ritka helyzet és idő, miként a napfogyatkozásé, az üstökösvonulásé: kevésszer adatik meg az embernek, viszonylag kevés embernek adatik meg. De a kevés ember nem biztos, hogy különb ember is, még ha részese is az élménynek. A napfogyatkozások és üstökösvonulások idejét ugyanis épp azok az emberek számolták és számítják ki, akik csak várták és várnak az élményre. Hálátlanságnál több megfeledkezni róluk, önbecsapás az élményrészesek érdeméül föltüntetni a napfogyatkozást, az üstökösvonulást. De az élmény általában „elvakítja” az embert. Kormos üveg kell, hogy tisztán lássa a napfogyatkozást, csillagfényes sötétség, hogy lássa az üstökösvonulást. És ez az ember feledi a kormozott üveglap örökölt tapasztalatát, feledi a csillagos sötétet. Különös, ritka helyzet és idő, amelyben szinte törvényszerűen eltorzulnak a számadások és fogadkozások a vakító fények miatt. Mivel az ember birtokos hajlamú, meg akarja kaparintani a fényből a részét. A múlt nem ing, amely levethető, ha koszlott, ha szakadt. Nessus-ing az, vérrel átitatódott és mérgezett. S mindannyiunkon rajtunk van egyegy Nessus-ing ebből vagy abból a múltból. Humánusabb lenne fertőtleníteni a jelenben, mivel illúzió és gyarló hazugság visszafehéríteni. A hypo jól dolgozik, de a hypo méreg. tegnap azt mondtam, igen. Ma ugyanarra azt mondom: nem. Talán amiatt, mert közben történt valami. S vajon mi történhetett? Vagy kiderült, hogy az, amire tegnap igent mondtam, tudtomon kívül nem érdemelte meg a pártolást. Vagy kiderült: van ma már igazabb, jobb. Mindkettő a folyamatban való hitet igazolja. Mivel nem csupán a helyzet változik. Az ember változása nélkül nem tud változni a helyzet, s a helyzet változása nélkül nem tud változni az ember. Félek attól, aki változni képtelen, akkor is, ha igazát mindig ugyanúgy harsogta. A változatlanság aligha lehet a változtatás előidézője. A változás öröksége a változás ígérete. Az új kockázata feltétele a régi értékelésének. (1999.) ■ 21