Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-19 / 116. szám

990. május 19., szombat NÉPSZABADSÁG — HÉTVÉGE A parancsnok politikai helyettesének utolsó repülése Jobb volna persze finom esszét írni a rigai szecesszióról. Eizenstein apjának féktelen homlokzatairól, az egész Gaila utcáról, valamennyi há­záról, arról, hogy e korszak emlékei­nek számából­­ítélve milyen, tőke­erős és igényes lehetett a század­fordulón ez az internacionális ki­kötőváros. De csupán erről írni ma felérne a hazugsággal. Mert belül a Gaila utcai udvarok és lépcsőhá­zak züllöttek, kívül benzinhiány miatt nem járnak az autók, távo­labb, az üres áruházakban pedig illetőségi papírra adják a gyerek­játékot és az iskolai zsírkrétát. Luxusvendégnek ezt a szűkössé­get nem kötelező észrevennie. Nem­csak azért, mert vendéglátói, a ri­gai külkapcsolatok társasága, meg a lett kulturális minisztérium jó­voltából szállodája kifogástalan, menüje fejedelmi, és sorbaállás, al­kudozás nélkül juthat napi lazac­előételéhez. Aki nem akarja, nem látja a mizériát azért sem, mert a rigaiak nem viselik. Közhely, de más megtapasztalni, mint hallani róla, hogy a rigaiak ápoltak és jól öltözöttek. S nemcsak miniszterek, kultúraügyi főtisztviselők, művé­szek és műfordítók, akikkel a ven­dégségbe hívott galériásoknak, mű­vészettörténészeknek, múzeumi em­bereknek dolguk akad: errefelé ál­talában nem divat a kihízott zakó és a kelleténél tenyérnyivel rövi­­debb férfinadrág, sem a rosszul tor­nyozott szőkített haj, meg a túl­adagolt fémszál a hölgyöltözködés­ben. E természetes eleganciát leszámít­va egyébként semmi és senki nem próbálja palástolni a súlyos helyze­tet. Sőt. Azért vagyunk ugyan ven­dégül látva április utolsó hetében Skóciából, Franciaországból, Nor­végiából, és Budapestről tucatnyi­an, hogy a helyszínen ismerkedjünk a jelen lett művészetével, meghí­vásunk hangsúlyozott célja az, hogy vigyük hírét a lett talentumnak, de a mai realitásokból és a holnapra, jövőre kalkulált nehézségekből nem csinál titkot sem miniszter, sem idegenvezető, angol szakos bölcsész. Még előtte vagyunk a május har­­madikának, a függetlenség parla­menti kimondásának, de már a kö­vetkezményekről beszél mindenki, és — ezt mi is csak ott tudtuk meg — a litvániai olajcsap elzárása már és előre kiszikkasztotta a lettorszá­gi benzinkutakat is. Politizál tehát a művészet is. És nemcsak a művészet hivatalból iz­gulékony, heveskedő és extrovertált műfajai, a plakát, esetleg a képgra­fika, a díszlet vagy a dekoráció. Az intimebb műformák és a mara­dandó matériájú tárgyak is politi­zálnak. Riga néhány hónapja meg­nyitott iparművészeti múzeuma négy egymás mellett álló műemlék házban és egy évszázadok óta nem fungáló templomban működik, a kiállítás a megosztott templomha­jóban látható. A hatás önmagában is kifeszítő, a közismerten míves és nagyvonalú mai lett iparművészet szépen provokálja a fölötte lévő boltíveket és a régi, erős gerenda­szerkezeteket. De még ebben a kör­nyezetben is egészen rendkívülien hat az a szögesdrótból formált dia­dém­ és kiegészítő karperecekkel felszerelt együttes, amely az Éksze­rek az 1940-es Miss Latinának cí­met viseli. Gyönyörűen reményte­len horganyszínű anyagból formált, tökéletes darab, szögesdrótabb a gyárban készült igazi szögesdrót­nál. Talán ezért, a szakmai, a ma­teriális étosza miatt is több léleg­zetakasztó ötletnél, jogos, de leve­gőbe foszló történelmi sikolynál. Mindenesetre, nemcsak hatáso­sabb, mélyebb is annál a tőle öt lé­pésre kiállított domborműves bronz­keresztnél, amelybe Vorkuta és a többi, sok ezer kilométerre keletre található, hideglelős emlékű helység nevét vésték — hasonló indíttatás­ból. Az iparművészet és az aktuál­­politika viszonya mindig felettébb kényes, lévén már az érvényességi idejük is igen eltérő. Nem biztos, hogy a heves, publicisztikus gondo­lat, ha mégoly igaz is, premier for­mában időálló, s ilyenkor az anyag, a tárgy, a funkció, amire ráerőltet­ték, bosszút állhat, tovább hordoz­za létjoga lejárta után. Azzal a csapágygyűrűre utaló, embertelenül precízre és indusztriálisra eszter­gált karperecsorozattal például, amely alkotója szerint Az emanci­pált asszony ékszere — mindez nem történhet meg. A legrosszabb, ami történhet boldogabb idők eljöttével, hogy keserű aktualitását elveszt­vén, szép, nemes fémmunka marad a rigai, csak e századi műveket gyűjtő iparművészeti múzeumban. A ma tudatos művésze a vállalt múlandóságot eleve kalku­lálja. A rigai fémművészek idei ki­állításának egyik főműve egy vö­rösrézből konstruált, űrhajószerű lebegő szerkezet volt, fölötte pa­­rapléhangulatú ejtőernyő, alatta fi­nomszemű láncocskán hajóhorgony, s a horgony alatt orosz nyelvű új­ságlap nagybetűs „egység” szóval. Az orosz betűsorból egy rész kisza­kadt, az fenn díszlett a térbe füg­gesztett alkalmatosság antennáján. A mű címe A parancsnok politikai helyettesének utolsó repülése, s hi­temre, nem érvényesült volna a diákkomiszsága, a keserűsége és a humora, ha nem vörösrézből, nem aranyműves alapossággal, értelmet­len szürrealizmusa nem mérnök­világossággal készült volna. Hogy a sajátos katonatiszti funk­ciót megéneklő kompozíciónak mi lesz a műtörténeti sorsa, az éppoly kiszámíthatatlan, mint annak a szi­getelt és szigeteletlen drótokból ku­szált terjedelmes együttesnek a jövője, amely ugyanezen a rigai fémkiállításon volt látható. De amely ma ugyanilyen polgárjoggal szerepelhetett volna Európa bármely „képzőművészeti” kiállításán is. A határok, mint tudvalevő, összemo­sódtak. Csakhogy amíg április vé­gén egy olyan nemzetközi kerámia­kiállítást­­hagy­tam magam mö­gött Budapesten, amely a képzőmű­vészetek és az iparművészetek egyenrangú ösz­­szeszövetkezését, természetes egy­másba hatását bi­zonyította, a két művészeti ág más­féle, bár számunk­ra szintén nem is­meretlen viszo­nyával is találkoz­hattam Rigában. És az új típusú, az emancipált felek kapcsolata is. De a legutóbbi időkig erősebb, meghatá­rozóbb volt az az évtizedeken át ná­lunk is működő sajátos kölcsönha­tás, amely a stílus­szabadság rövi­­debb pórázára fo­gott képzőművé­szetek meg a sza­badabbra engedett iparművészetek között Európának ezen a felén óha­tatlanul kialakult. Röviden: ha a vásznon, a papíron, a szoborkiállítá­son túl sok dolog tiltott, de ugyanez engedélyezett, megtűrt kárpitba szőve, bőrbe dom­borítva, esetleg fémben és fában is, csak iparművészeti kiállításon — akkor sok erő gravitál az­ iparmű­vészet felé. Ez a Rigában csaknem máig élő tendencia látszik a mű­veken is — mindkét terrénum mun­káin meglátszik —, de nem csinál­nak belőle titkot a vendéglátók sem. A helyzet ismerős: a mai lett textilművészet nemzetközi érték (ott minden textiles maga sző!), a kerámia jobban kötődik a fazekas­hagyományhoz, de igen magas szín­vonalú, üvegből láttam a legkeve­sebbet, de az a kevés fölényes, in­­venciózus és szabad lelkületű, a fémművesség erényeiről pedig talán képet adtak ötletszerűen előraga­dott eddigi példáim is. Azaz: a helyzet hamarosan meg­oldhatatlanná válhat. A kényszerű lélekvándorlásnak, a képzőművésze­ti gondolat iparművészetbe való menekítésének sok egyéb mellett van bizonyos ízlésbeli, művészetszo­ciológiai és műkereskedelmi kocká­zata is. Nem biztos, hogy akinek kép kellene, annak jó a kárpit is, még kevésbé biztos, hogy aki képet tud vásárolni, az a gobelint is meg­engedheti magának, s a legkevésbé sem bizonyos, hogy aki ötvenszer hetvenes vásznat akar a szobájába, azt érdekelni fogja a több négyzet­­méteres faliszőnyeg. Tavaly jelent meg Rigában a Lett textilművészet című album, nagyívű válogatás, pompás színes képek, háromnyel­vű szöveg, igazán impozáns. A szí­nes táblák jegyzékéből pedig kide­rül, hogy a kétszázötvennél több műremek tulajdonosa rendre a lett művészeti alap, az ország nemzeti képtára és az illetékes minisztéri­um. Mindazok a műpártolók, akik­nek­­ ezt a beszélgetések során vi­lágosan láttatta miniszter és vezető textilművész — az elkövetkező években egyre kevesebb pénze lesz tíz-tizenkét négyzetméteres szövött kárpitok finanszírozására. Nem kellett a cserbenhagyott magyar textil keserű tanmeséjét el­mondanom: beszélgetőtársaim nél­külem is tudták, hogy bármiként alakul Lettország jövője, vége a régi, megkövesedett mecenatúrá­nak. Amelyben azonban a megkö­vesedett biztosat is jelent. Csupán azt nem tudják még, hogy a logika szerint oly kézenfekvő változás ke­servesen nem kézenfekvő. Hogy az a nem központosított vállalati meg a magán-vásárlóerő, amely hivatva volna a mecénás hivatalt felválta­ni, mily kevéssé automatikusan áll fel a hivatása magaslatára. Bíznak a nemzeti öntudatban is; a május harmadikát megelőző napokban nemcsak kedélyrontó, igazában ért­hetetlen is, maradt az óvatos utalás az üres áruházak valósága és a nemzeti tudatú magánmecenatúra korlátozott volta közötti összefüg­gésre. Nem a magyar vendégek utaltak, jószándékúan és tapintatlanul ra­cionális norvég szakemberek tették. A magyarok hallgattak. És maguk­ban azt kívánták, hogy a Moszkvá­tól most elszakadni készülő lett művészetnek adjon a sors nagyobb és teljesebb belső és nemzetközi ke­resletet, anyagi biztonságot és meg­rendelést annál, amennyi az ilyen elszakadásra már nem kényszerülő magyar művészeteknek ma jut. Rózsa Gyula Egymáshoz ragasztott polgárházak és egy ótemplom, négy régi épületben a rigai iparművészeti múzeum. Templom­, azaz kiállításbelső. ben az igazságban, még ha ez az igazság kisebbségi és ellenzéki volt is. Csakhogy nem tudhatta, hogy teo­lógiai fogalommá szentségesítik és gyakorlatiasítják azt, amit „egyetlen parancsként” hirdet, s azt sem, hogy erre hivatkozván parcellázódhat az emberi élet és világ, s az összekötő lényeget nevezte meg, mások erre hivatkozva különítettek el. Tehát: a szeretet ma nem filozófiai fogalom. A jég víz, a víz jég. De minőségi kö­vetkezménye van a halmazállapot­változásnak: nem oktalanul félünk a fagytól. A fagy csak a konzervá­lásban tesz jót, semmi másban. * M­egannyiszor akart végre tiszta lapra írni az ember. Vérbe kellett hozzá mártania a tol­lát. A vér jól fog, sokáig tetszetős is. Aztán fakul a színe. A látvány egyre kevésbé gusztusos. Be kellene fejez­ni már ezt a tiszta lapozást, gondo­lom. Nincs, mert nem lehet, nem le­het, mert nincs. Ez tiszta lap lehet­ne. S arra már nem lehetne vérrel írni, mert vér sem lenne hozzá. * Tisztában vagyok vele: hit- és esz­metagadásom merő hit és eszme. Hiába oldozom le a béklyót a lóról, hiába oldom el a karótól: béklyó és karó a beláthatatlan, tágas mező. A hit- és szabadságeszmék labirintussá valóságosodnak, s akkor már inkább a fortélyos Ariadne-fonál a mitoló­giából, amelynek segítségével a me­nekvés esélyét őrizzük. Anani Coffi — talán azóta már meghalt? — dahomayi-bénini bará­tomnak sok neve volt félhivatalosan, de neki törvényes természetességgel. Eleinte nem fogtam föl a ,­legitimá­ciós” valóságot. És türelmesen több­ször mesélte: születésekor nevet adott neki — jelképes jót kívánással — az összes közvetlen és közvetett rokon­ ismerős, természetszerűen mindenki mást, a hozzá való leendő viszonyulás mágiás érdeke szerint. Ő­­csupán a gyarmatos­­francia múlt ad­minisztrációs kényszere miatt egy­szerűsödött Anani Coffivá, pedig egyik sem keresztneve, sem apai ne­ve (ez is, az önmagában jelentéssel bír), még ha ez utóbbi származást és sorrendet jelképez is. És nevetett, ahogyan csak a négerek tudnak, és fölcsapta fehéremberes tenyerét, hogy üssek bele. Tizenhat év go­­molygása után ismerem föl az igazu­kat, a sokféle viszonyulás természe­tes elismertségét és jelenlétét az egy­ ember nevében is. Mert a sok­ból megőrződött bennem a Menum­­java is, amit mintha az édesanyja adott volna — emlékezetem szerint. Nem, nem dölyfölt neveivel, amelyek úgy ütötték meg őt, hogy szabaddá ,, kény­szerí­tették’ ’. Végül is nem tudom a nevét. De tudom őt, éltében és nem tudhatóságában. Én is meg­keresztelhettem volna. S ez nem pél­dabeszéd. A civilizáció szükséges és örven­detes teret nyitott az embernek, mi­közben szándéktalanul minőségi kor­látokat állított föl. Rangokba korlá­tozta az embert. S most éljük e dicső csődöt. Praktikusan gazdagabbá lett a valóságunk (s általa könnyebbé látszatra), de szegényebbé a lénye­günk.* A tudás óhatatlanul általánosítás, ugyanis szinte mindig valamely ál­talános érvény fölismerése. Sokat köszönhetünk neki, majdnem min­dent. De az egyszeriségek érvényét ez a tudás eleve mellékesíti. Márpe­dig mindannyian egyszeri emberek vagyunk a létezésben. * A szeretet tehát mégis a legfilo­zófiaibb fogalom. De a bölcseknek ezt a kövét végül ideológiai briliáns­sá csiszolgatták. És a briliánsnak ára van. H­orribile dictu: a valóságot is szeretni kellene, nem észérve­­sen megváltoztatni. De a való­ság mindig olyan, hogy előbb meg kell változtatni ahhoz, hogy szeretni lehessen. Az embernek ugyanis nyo­mós oka volt mindig arra, hogy pusz­ta szeretettel nem hihet valódi vál­tozásban, kivált úgy, hogy utána már nem kell soha változtatnia. A bélés­elé kényszeredett elfogadja szeretet­tel ezt a megváltoztathatatlan való­ságot — vagy nem fogadja el sze­retettel, s így kívülre kerül. A bölcs attól bölcs, hogy már nincsenek töb­bé megkötő kötődései sem belül, sem kívül. Bölcsességei nem osztják ket­té a valóságot, hogy itt vagy ott bir­tokot okozzanak. A bölcs megelég­szik kevéssel, és arra sem tart igényt. A bölcs súlyozza tenyerében a tudhatót és a tudhatatlant, de megelégszik vele, hogy magának sú­lyozza. Déry nem volt boldogabb, mint Lukács, Lukács nem volt bol­dogabb, mint­­Déry. Volt rá külön okuk. De boldogak is lehettek végül, külön és együtt, szövetségtelenül. Nincs értelme a méricskélésnek. Böl­csekké lettek boldogan és boldogta­lanul. Ami azt jelenti számomra: emberek. Úgy egymással szemben, hogy nem egymás ellen. A nem árta­ni tudtommal hippokratészi követel­ménye a gyógyításnak. Mintha ezt visszhangozná a francia laisser faire — laisser passer fölismert engedése. Igaz, újabb kori történelmeink akciót erőszakolnak, súlyos okokkal. De az erőszak erőszakot hitelesít tagadva is. Eleddig tagadtunk és állítottunk. Állításunk a tagadás függvénye volt, tagadásunk az állítás függvénye volt. Emberi mondatot mondani nem ta­nultunk meg közben. Olyan korban, amelyben látszatra és valóságosan is szinte minden egy­szerre tisztul ki és zavarosodik ösz­­sze, kényszert érez az ember a szám­adásra, a fogadkozásra. Ez a kény­szer kívülről és belülről egyaránt ösztökél, jelezve a mindenkori egy­másra hatást, egymástól való függést. Különös, ritka helyzet és idő, miként a napfogyatkozásé, az üstökösvonu­lásé: kevésszer adatik meg az ember­nek, viszonylag kevés embernek ada­tik meg. De a kevés ember nem biz­tos, hogy különb ember is, még ha részese is az élménynek. A napfo­gyatkozások és üstökösvonulások idejét ugyanis épp azok az emberek számolták és számítják ki, akik csak várták és várnak az élményre. Há­látlanságnál több megfeledkezni ró­luk, önbecsapás az élményrészesek érdeméül föltüntetni a napfogyat­kozást, az üstökösvonulást. De az él­mény általában „elvakítja” az em­bert. Kormos üveg kell, hogy tisztán lássa a napfogyatkozást, csillagfényes sötétség, hogy lássa az üstökösvonu­lást. És ez az ember feledi a kormo­zott üveglap örökölt tapasztalatát, feledi a csillagos sötétet. Különös, ritka helyzet és idő, amelyben szin­te törvényszerűen eltorzulnak a számadások és fogadkozások a vakí­tó fények miatt. Mivel az ember bir­tokos hajlamú, meg akarja kaparin­­tani a fényből a részét.­­ A múlt nem ing, amely levethető, ha koszlott, ha szakadt. Nessus-ing az, vérrel átitatódott és mérgezett. S mindannyiunkon rajtunk van egy­­egy Nessus-ing ebből vagy abból a múltból. Humánusabb lenne fertőt­leníteni a jelenben, mivel illúzió és gyarló hazugság visszafehéríteni. A hypo jól dolgozik, de a hypo méreg. t­egnap azt mondtam, igen. Ma ugyanarra azt mondom: nem. Talán amiatt, mert közben tör­tént valami. S vajon mi történhe­tett? Vagy kiderült, hogy az, amire tegnap igent mondtam, tudtomon kí­vül nem érdemelte meg a pártolást. Vagy kiderült: van ma már igazabb, jobb. Mindkettő a folyamatban való hitet igazolja. Mivel nem csupán a helyzet változik. Az ember változása nélkül nem tud változni a helyzet, s a helyzet változása nélkül nem tud változni az ember. Félek attól, aki változni képtelen, akkor is, ha iga­zát mindig ugyanúgy harsogta. A változatlanság aligha lehet a változ­tatás előidézője. A változás öröksége a változás ígérete. Az új kockázata feltétele a régi értékelésének. (1999.) ■ 21

Next