Népszabadság, 1990. május (48. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-30 / 125. szám

8 Államosíthatók a fortélyos álrészvénytársaságok Tömpe: Idill nem várható Értsen bár egyet valameny­­nyi parlamenti párt, sőt szinte az egész társadalom abban, hogy az állami tulajdon nagy részét magánkézbe kell adni, a privatizáció hosszadalmas és kemény küzdelmekkel nehezí­tett folyamatnak ígérkezik. „Boldog privatizációt!” — álí­totta egyik nyilatkozatában Tömpe István, az Állami Va­gyonügynökség igazgatója, amikor a közvélemény már néhány botrányos vagy peres ügyből ízelítőt kapott abból, hogy az egyes tulajdonrészek államtalanítása mennyire ke­véssé békés folyamat. Most is­mét őt kérdezzük, de mielőtt a tulajdonért folyó harc rész­leteire térnénk, néhány alap­elvet igyekszünk tisztázni.­­ A privatizáció már jó ideje folyik, ám anélkül, hogy tudható lenne, tulajdonának mely részeitől akar, s melyektől nem akar, az ál­lam szabadulni. Van a Vagyon­ügynökségnek erre vonatkozó kon­cepciója? — Egyik legfontosabb fel­adatunk ilyen állásfoglalásra javaslatot tenni, hogy a kor­mány mielőbb kibocsáthasson egy privatizációs kiáltványt, amely megfogalmazza a célo­kat és a teendőket. A lehetsé­ges befektetőknek világos, át­látható rendre van szükségük, hogy tisztában legyenek a kor­mány szándékaival. Egy ilyen alapvető munka elkészítéséhez azonban idő kell, ezért egye­lőre csak arról tudok beszá­molni, hogy miként próbáljuk a leverendő cövekek helyét megtalálni. A hét végén kell kezdeni Ahhoz, hogy kiderüljön, mely ágazatokban mit célsze­rű eladni és mit megtartani, a legjobb módszernek a szél­sőségek ütköztetése látszik. Ezért elképzelésünk szerint a Vagyonügynökség úgy léphet­ne fel, mintha mindent el a­karna adni, vele­ szemben pedig a tárcák úgy, mint az állami tulajdon védelmezői, így kialakulhatnának a priva­tizáció ésszerű korlátai. — Többnyire azon van vita, hogy a prosperáló, vagy pedig a csőd szélén álló vállalatokat kell-e el­adni, ön szerint? — Az állam természetesen a rosszaktól szeretne szabadulni, de nyilvánvaló, hogy a befek­tetők jelentős tőkével a jókért fognak versengeni. A tartósan veszteséges vállalatokkal az állam tehetetlennek bizonyult, ám ha ezek a tőke hozamában érdekelt tulajdonosok kezébe kerülnek, akkor gyakran még termőre fordíthatók. A sike­res vállalatokban viszont óriá­si üzleti lehetőségek vannak, azokból egy kis fantáziával sokkal több pénz csalogatható ki. Alighanem azoknak van igazuk, akik ezt nem alterna­tívaként értelmezik, hanem azt vallják, hogy a privatizá­ciót a hét végén kell kezdeni.­­ Lehet, hogy a kiskereskede­­lemnél kellett volna, amelynek boltjait, áruházait hazai magánvál­lalkozók is meg tudnák vásárolni. Ám ezt az állam elmulasztotta, és a vállalati vezetők átmenekítették magukat gazdasági társaságokba, amivel megakadályozták, hogy a boltok a boltosok, a kocsmák a kocsmárosok kezébe kerüljenek. Lehet itt még valamit tenni? — Lehet és kell is. Volt egy erre vonatkozó törvényjavas­lat, amelynek megtárgyalása elől a Németh-kormány elzár­kózott. Pedig ha megvalósul, elősegíthette volna a hazai kistulajdonosi réteg kifejlődé­sét, majd növekedését, ezáltal a társadalmi egyensúly hely­­rebillentését. De azért ez a parti még korántsem játszó­dott le. Azokat a vállalato­kat, amelyek államigazgatási irányítás alatt állnak, mint például a tüzépek vagy a MÉH, viszonylag könnyen le­het privatizálni. Ezt minden körülmények között meg kell tenni. A vállalatok egy másik csoportjánál — ide tartoznak például a külkereskedelmiek is — két út kínálkozik. Vagy először államigazgatási irányí­tás alá kerülnek, és azután privatizálhatók, vagy enélkül a kissé durva beavatkozás nélkül, velük megállapodva. — És ahol már átfestették a vál­lalati cégtáblát részvénytársaságb­ra? — Ott is több mód kínál­kozik. A boltok egy része úgy van gazdasági társaságban, hogy azért ott maradt felet­tük az állami vállalat. A meg­oldás brutálisan egyszerű: az állam eladja a részvényeit, és ezzel megszünteti a vállalatot. Ha pedig az államot kiforgat­ták vagyonából, ha az állam már nem tulajdonos, akkor az Országgyűlés dönthet úgy, hogy ezeket a fortélyosan lét­rehozott részvénytársaságokat államosítja. Bár a tulajdonvi­szonyok ilyen radikális meg­támadása jó céllal történne, mégis megfontolandó, vajon indokolt-e belemennünk ilyen akciókba. Noha ezeket a vál­lalatokat az átmentés szándé­kával alakították át társasá­gokká, mégsem ez a történet vége. A társaságalapítás gyak­ran megindítja a versenyt, a valóságos privatizációt. Bár véleményem szerint mind a bel-, mind a külkereskedelmet magánkézbe kell adni, agresz­­szív módszerekre csak vég­szükség esetén ajánlatos sort keríteni. — Ez vonatkozna a monopolhely­zetű nagy külkereskedelmi válla­latokra is? — A hagyományos külke­reskedelmi vállalatokon belül is alakulgatnak kft.-k, működ­nek új vállalkozások, de ez az ágazat keményebb dió: a kül­kereskedelem csábít rá, hogy az állam benne­­ maradjon. Az államnak el kell dön­tenie, hogy ezen a területen a tulajdona révén akar-e cse­lekedni, vagy regulációval. A magántulajdont is lehet sza­bályozni, nemcsak az államit. De azt hiszem, a külkereske­delem priváttá válása inkább új vállalkozások létrejöttével fog megtörténni. Nyomasztó história ! Vajon mennyi idő alatt köröz­hetik le a külkereskedelmi magán­­vállalkozások a mégoly lomha ál­lamiakat, ha az utóbbiak úgy is megélhetnek, hogy nem csinálnak semmit, csak bérbe adják a helyi­ségeiket? — Ez nyomasztó história. Az államosítást követően a városok szíve, amely ma aranyló üzleti élet színhelye lehetne, megtelt irodákkal. A lerobbant épületeket, amelyek­nek nem tulajdonosai, csak kezelői a vállalatok, most el­képesztően nagy összegekért lehet bérbe adni. Ezt vagy hagyja a kormány, vagy azt mondja a vállalatnak: ezután nem te szeded, hanem te fize­ted a bérleti díjat! Ha nem tudod fizetni, költözzél ki! Ar­ra kellene törekedni, hogy ezek a vállalatok ne keresztezhes­sék a privatizáció útját, és ar­ra is, hogy a Belváros vagy a Nagymező utca visszanyerhes­se egykori arculatát. Egyene­sen nyugtalanító, hogy a vál­lalatok egy részét azért ve­szik meg külföldiek, mert az ingatlan sokat ér. Hasonló­képp nyugtalanító, hogy olyan vállalatok, amelyeket fel kel­lene számolni, életben marad­hatnak azáltal, hogy kiadják a helyiségeiket. Keressük közö­sen a megoldást jogászokkal és építészekkel, városrende­zőkkel. , , A HungarHotels-botrány után csend honol a szállodák körül, de szenzációval szolgál az idegenfor­galom egyik-másik ágában az IBUSZ. Mi várható még a turisz­tikai cégeknél? — Van annak egy egyszerű oka, hogy a világ vagy hat­van országában, ahol privati­zációs hullám volt, elsősorban a kereskedelemben, azon be­lül is az idegenforgalomban, a szállodaiparban adtak magán­kézbe vállalatokat. Ezek ugyanis általában biztonságos befektetések, és viszonylag gyorsan hoznak pénzt. Nekünk a szállodákat nem érdemes teljesen külföldi kézbe adni, mert az ember a pénztárgépet általában nem adja el, de a menedzsmentet igencsak meg kellene újítani. A menedzs­ment nagyszabású átalakítása viszont minisztériumtól, ide­genforgalmi hivataltól nem várható. Annál inkább a tulaj­donostól, a jó szállodástól, aki rajta tartja a szemét, csökkenti a költségeket, megszünteti a szállodákban honos árnyék­­gazdaságot. A szállodákat an­nál is inkább privatizálni kell, mivel ez az iparág attól roha­mos fejlődésnek indulhat, építkezik, terjeszkedik, amihez költségvetési forrás ma már nincs. Az IBUSZ-nál is ügye­lünk rá, hogy ne sok profit menjen ki az országból, csak annyi külföldi tőkét engedünk be, amennyi az utazási iroda megújításához szükséges. Azt azonban megtesszük. Készül a know-how — Úgy hírlik, legalábbis az AFP francus hírügynökség jelentette, hogy a Vagyonügynökség három jó nevű külföldi céget kért fel ta­nácsadásra. Igaz ez? — Igaz. Nem kell megvárni, amíg a magyar állam hibát hibára halmozva, a maga ta­pasztalataiból tanul meg pri­vatizálni. Pályázatot írtunk ki, amelyre három tekintélyes cég, a Barclays, a Price Water­­house és a Baker and McKen­­zie egy csoportként jelentke­zett, és amelyet tíz meghívott pályázó közül meg is nyert. Embereik már itt vannak, és segítenek kialakítani a Va­gyonügynökség működési rend­jét. Kézikönyv készül, amely­ből kiolvasható, milyen a munkamegosztás, mit hogyan kell vizsgálni, hol legyenek az ellenőrzési pontok. Tanítható és kiszámítható rendszerre van szükségük mind a Vagyon­ügynökség munkatársainak, mind a külföldi partnereinek. Ez a kézikönyv vagy szabály­­gyűjtemény a működéshez na­gyon fontos. — Ugyanakkor ezek a cégek mintha különféle magyarországi privatizációs tranzakciókban önál­lóan is részt vennének.­­ Amíg a csoport itt dolgozik, addig nem vesznek részt. A kritériumokat dolgozzuk ki közösen: hogyan lehet eldön­teni, mit érdemes privatizál­ni, és milyen módon. Ebben nagyokat lehet tévedni, érde­mes tehát megtanulni, hogy másutt miként privatizálnak. Ezért más külföldi kapcsolata­inkat is erősítjük. Van már egy amerikai állampolgárságú munkatársunk, és várunk még két brit szakértőt is, akik két éven át fognak dolgozni ne­künk. Igénybe vesszük a Vi­lágbank segítségét is, így ta­lán sikerül, ha nem is idilli­kusan boldoggá, de szaksze­rűbbé és ésszerűbbé tenni a privatizációt. Gál Zsuzsa Üveg-, porcelán- és díszműáru-szaküzlet & P&zyzet?k& Budapest VI., Bajcsy-Zsilinszky út 23. 1065. Telefon: 111-4094. Nyitva: hétköznap 8 órától Szombaton is várjuk Önöket, 9-től 13 óráig. NÉPSZABADSÁG - GAZDASAG 1990. május 30., szerda A KISGAZDA FÖLDREFORM UTÁN Antall József parlamenti be­széde nem hagyott kétséget: kisgazda szellemben újul majd meg a földtörvény, tehát nem engednek a 47-ből. Pedig, ha a 47-es birtokviszonyok szerint történik a rendezés, valószí­nű, új típusú bérletrendszer is születik majd. Hogy mindez mit jelent például a kenyér­árakban? Ezt még egyelőre kevesen gondolták végig. Dr. Mándy Endre, az FM igazgatási és jogügyi főosztá­lyának jelenlegi helyettes ve­zetője az MDF megbízásából felállított egy elméletet. Ha igaz, hogy a városban élő volt tulajdonosokkal, illetve örö­kösökkel együtt mintegy 3,5 millió hektár a visszaigénye­lendő terület, könnyű a szá­mítás. Átlagosan mintegy 2000 forintos hektáronkénti éves bérleti díjjal — körülbelül ennyit lenne képes elviselni a nemzetgazdaság és a bérbe ve­vő — 7 miil­liárdra nőne a többletkiadás. Legfeljebb ez drágítaná az élelmiszer-vásár­lás országosan mintegy 150 milliárd forintos éves össze­gét. Sőt elmélete szerint még ennél is kisebb lehet a drá­gulás, ugyanis nagy megtaka­rítás ígérkezik a téeszekben az újjáalakulás során. Dr. Mocsáry József agrár­mérnök, az MSZP egyik ag­rárszakértője alaposabban el­mélyült a számításokban. Sze­rinte először is el kell dönte­ni kik, hányan kapják vissza a tulajdonjogot. Ha a 47-es tulajdonosok teljes köre, ez a mezőgazdasági üzemeket is választásra kényszeríti. Vagy visszaadják a gazdaságokból a földet, tehát kisebb terüle­ten gazdálkodnak, ami a faj­A békéscsabai Május­i Ter­melőszövetkezetben nem pa­naszkodnak az érdeklődés hiá­nyára, van elég bérlőjük. Ta­goknak éves használatra ezer forint ezer négyzetméter, azaz hektárra vetítve 10 ezer forint a földbérlet. Szövetkezeten kí­vüliek pedig 11 ezer 600 forin­tért bérelhetnek ki egy-egy hektárt. Az Állatorvostudományi Egye­tem Hódmezővásárhelyi Tan­gazdaságában még ki sem szá­molták a bérleti díjat, mert nem volt érdeklődő. A Szeged Állami Gazdaságban idén de­bütál a bérletesül. Egy-egy hek­tár szántóért 12 ezer forintot kérnek, de eddig csupán két külső bérlőjük akadt, összesen hét és fél hektárra. A± állami gazdasági dolgozóknak ugyan­is elegendő az egy-egy hektáros illetményföld. Ennyit a jövőbe tekintő prog­nózisok megalapozottságáról,­lagosan megnövekedett álta­lános költségek miatt előbb­­utóbb az árakban is megjele­nik. Mi fogyasztók pedig a csökkenő kínálat miatt úgyis rákényszerülünk és elfogad­juk a drágulást. Más a hely­zet, ha a földvisszaadás csu­pán ügyes szemfényvesztés, amely szerint ugyan vissza­kapja a tulajdonos a földet, de csak szigorú művelési kö­telezettséggel. Akkor nem mondhatja a régi-új tulajdo­nos a téesznek: ennyi bérleti díjat kérek, kell vagy nem kell, mert ki lesz szolgáltatva a kötelezettségnek. Így keve­sebben kérnék vissza a föld­jüket, mert nem lehet a vá­rosból távművelni a birtokot. Persze biztos lesz olyan is, aki kiveszi a jussát, megpró­bálja művelni. Ha nem sike­rül, legfeljebb nem sikerül, ő megpróbálta, de a föld már az övé, és el is adhatja. Nekünk fogyasztóknak, a legdrágább verzió, ha min­denki — tehát a városlakó 47-es volt tulajdonos is — visszakapja a földet, és a té­­esz bérbevételre kényszerül. A szakmában elfogadott éves bérleti díj alsó határa, ami nemzetközi gyakorlatban be­vált, a termés negyede. A számtanpélda szerint ha egy hektár 4 tonna búzát terem és az egyszerűség kedvéért öt forinttal számoljuk a búza ki­logrammját, ez 20 ezer forint­nyi termést jelent, ami né­hány százalékos jövedelmező­ség mellett alig több mint ma­ga a művelési költség. A gaz­dálkodónak, hogy megéljen, ellensúlyozni kell az 5000 fo­rintos bérleti díjat, ezért a maradék 3 tonnányi termé­sért kér majd 20 ezer forin­tot. Tehát kilogrammonként 6,66 forint lesz az ár, ami 33 százalékos emelést jelent. Színesíti a képet, ha az Eu­rópába baktató Magyarorszá­gon figyelembe vesszük a nyugat-európai, például az osztrák földbérleti díjakat. Annál is inkább, mert a nyu­gati végeken már nem egy gazdaság adott bérbe földet a szomszédainknak, hektáron­ként 15—25 ezer forintért. De a csattanó még hátra­van. Nevezetesen, hogy mind­ez mennyivel apasztja a buk­szánkat. Ha a 33 százalékos élelmiszer-drágulást az éves vásárlás 1989-es, mintegy 150 milliárd forintos forgalmára vetítjük, jóval több mint 50 milliárdos többletkiadást okoz a vásárlóknak. Ez hozzávető­leg olyan mértékű, mint a ta­valy februári drasztikus élel­miszerár-emelés. Szirmai Péter CÉLOK AZ EZREDFORDULÓIG A telefonhiány százmilliárdba kerül Éppen nyolcadik napja sü­ket fontos munkaeszközöm, a telefon, amikor ezeket a soro­kat írom. Várok és méltányo­lom, hogy udvariasan elnézést kérnek, amikor naponta beje­lentem a hibát. Mert nekem legalább van telefonom. Sokkal türelmetlenebbek le­hetnek nálam azok, akik az ország csaknem kétezer tele­pülésén délután négy és más­nap reggel nyolc óra — a pos­tahivatalok zárási-nyitási ide­je — között nem tudnak tele­fonálni. Körülbelül 600 ezer várakozó döngeti a szolgáltató kapuját és mielőbbi változást sürget, mert az átlagosan 10— 12 évi várakozási idő után fogytán a türelme. A kevés telefon területi eloszlása is rendkívül aránytalan, a vidé­ken élő nyolcmillió lakosnak ugyanannyi telefon jut, mint a kétmilliós fővárosnak, ugyanakkor Budapest az euró­pai fővárosok „telefonos” rangsorában az utolsók között kullog. Hazánk pedig a 27-ik helyen áll a 29 európai ország között a telefonellátottságot tekintve. Míg 1984-ben „csak” néhány tízmilliárd forintra, ma már százmilliárdra becsülik a tele­fonhiány miatti éves népgaz­dasági kárt Magyarországon. Ezen javítandó, s hogy az európai távközlési színvonalat megközelítsük, a Magyar Táv­közlési Vállalat gyorsított fej­lesztési programot dolgozott ki, amely az ezredfordulóig a következő főbb célokat tűzte ki: hárommillió teljesen auto­matizált főállomás, egy éven belül minden igénylő telefon­hoz juttatása, a lakásállomá­sok számának több mint há­romszorosára növelése. Ez utóbbi révén Budapesten át­lagban minden 1,4 lakásban, vidéken minden 2,3 lakásban lesz majd telefon. A tízéves országos program a Magyar Távközlési Vállalat számításai szerint 350 milliárd forintba kerül. Okkal reméli Szitás János, a fejlesztési szak­osztály vezetője, hogy ez vég­re meg is valósul, nem úgy, mint az elmúlt években ki­dolgozott hasonló koncepciók. Azok azért vallottak kudarcot, mert a költségvetés a távköz­lési fejlesztésben mindig az ún. maradékelvet érvényesí­tette. Az új postatörvény, amely várhatóan szeptemberre készül el, a szolgáltatók versenyezte­tését is lehetővé teszi majd egyes területeken. De a Ma­gyar Távközlési Vállalat addig sem tétlen: forrásokat keres a tervezett fejlesztésekhez. Sa­ját erőből ugyanis csupán a program 50—60 százalékát tudná fedezni, a többit hitel­ből, illetve kül- és belföldi működőtőke bevonásával kí­vánja pótolni. Magos Katalin bánhalmi lanoe felvétele

Next