Népszabadság, 1990. szeptember (48. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-29 / 229. szám
20 NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1990. szeptember 29., szombat LIBIK GYÖRGY: Vendégségben Péter Gábornál 1989. április 30. Baráti közvetítéssel pár hónapja különös gépírásos kézirat jutott el hozzám. Pontosabb volna talán hamarjában papírra vetett fogalmazványnak nevezni. Szerzője a Svédországban élő Libik György, a Lesiklás című memoárkötet szerzője (Stockholm, 1981.), amúgy régi baloldali, aki az 1944-es német megszállást követően egy illegális antifasiszta csoport tagjaként számos üldözöttet, köztük kommunistákat is bújtatott, 1956 után pedig, az emigrációban, Kéthly Anna eszmei szövetségesei és — eddig még nem publikált sokévi rendszeres levelezésük alapján ítélve — bizalmasai közé tartozott. E fogalmazványt minden jel szerint kevéssel a Péter Gáborral és feleségével, Simon Jolánnal — Rákosi Mátyás egykori titkárnőjével — való tavalyi találkozása után vetette papírra. Vannak kimunkáltabb részei, amelyek publikálási szándékra engednek következtetni. S vannak olyan passzusai, amelyek arra utalnak, hogy szerzőjük azokat nem sokkal a találkozás után, emlékeztetőül, nyersanyagként vetette papírra. Erre engednek következtetni egyes „pro domo” közbeszúrásai, beszélgetőtársait minősítő indulatos magánmegjegyzései. Azonban úgy gondolom, e máskülönben szinte nyomdakész fogalmazvány ezek elhagyásával is érdekes dokumentum. Sőt a maga nemében páratlan: Péter Gáborról (sz. 1906), a „magyar Bérijéről”, aki 1945 és 1949 között a BM hírhedt politikai osztályának (ÁVO), 1949 és 1953 között az Államvédelmi Hatóságnak (ÁVH) volt altábornagya rangban a vezetője, lényegében semmit sem tudunk. Azóta, hogy 1959-ben, hatévi börtön után szabadlábra került, tőle magától gyakorlatilag mindössze annyi információ került napvilágra, amennyinek közzétételéhez egy kurta lexikoncikkben (Magyar ki kicsoda , 1990.) ő hozzájárult. Más kérdés, hogy számos egykori áldozatának (pl. Demény Pál, Szász Béla stb.) visszaemlékezéseiben sátáni figurája középponti, de legalábbis fontos szerepet játszik, sőt, hogy ő a modellje (persze más néven) Bacsó Péter A tanú című filmje egyik — őze Lajos által játszott — főszereplőjének, a fő-fő titkosrendőrnek is. Ezért tartom érdekesnek és közlésre érdemesnek a máig közöttünk élő Péter Gáborról s a vele való beszélgetésről Libik György írását. Csupán a merőben „házi használatú”, személyes közbeszúrásokat hagytam belőle ki. Könczöl Csaba Áprilisi budapesti látogatásom alkalmából, 1989-ben többen mondták nekem — így Vásárhelyi Miklós és a Raoul Wallenberg Társaság fiataljai —, hogy próbáljam rávenni Péter Gábort: adjon nekem interjút, vagy írja meg akár könyvnyi terjedelemben a visszaemlékezéseit. Úgy gondolták, hogy én vagyok az egyetlen, aki esetleg sikerrel járhat: eleddig mindenki más faggatózásának kategorikusan ellenállt. Mire alapozták ezt a föltevésüket? Egyedül arra, hogy Lesiklás című könyvemből nem kis meglepetéssel tudták meg: 1944 júliusában, a német megszállás idején, aztán a bizonyos estén, amikor kiderült, hogy az ő neve is szerepel a németek letartóztatási listáján, én voltam az, aki Losonczy Gézát és őt — jóllehet korábban egyikőjüket sem ismertem személyesen — Újpesten biztonságba helyeztem. Arra gondoltak tehát, hogy ennyi év után, ha másért nem, ihát Viszonzásul életének közel fél évszázaddal ezelőtti megmentéséért, Péter Gábor esetleg előttem hajlandónak mutatkozik valamelyest nyíltabban beszélni múltjáról, vagy legalábbis arról, hogyan értékeli ő saját egykori politikai tevékenységét. Végül is engedtem az unszolásoknak. Miutánmegtudtam, hol kell keresnem a telefonkönyvben (nem a saját nevén szerepel), föltárcsáztam Péter Gábort. Mind ő, mind a felesége, Simon Jolán, nemtitkoltan örültek, amikor megmondtam, ki vagyok. Persze az is lehet, hogy nem is nekem, hanem magának a hívás tényének örültek: gondolom, nem túl gyakran tárcsázzák föl őket olyan személyek, akiktől nincs okuk tartani, akiknek nincs velük személy szerint elszámolnivalójuk. Elmondtam nekik, hogy Stockholmban 1981-ben publikált könyvem rövidesen Magyarországon is megjelenik, és én — élve ezzel az alkalommal — szeretném pontosítani, már ahol ez egyáltalán még tehetséges, az abban foglalt konkrétumokat. Ezért az összes könyvemben előforduló, még élő szereplővel szeretném egyeztetni a róluk írottakat, és ők is ezek közé tartoznak. Nem zárkóztak el, így megállapodtunk, hogy a lakásukon meglátogatom őket. Érkezésemkor Péter Gábor már földszinti budai lakásának ajtaja előtt várt. Amint beléptem alépcsőházba, elém jött, és tartózkodásom ellenére megölelt. Némi meglepetéssel azon kaptam magam, hogy mostani mivoltában jobban emlékeztet Bacsó Péter évekig betiltott filmjének, A tanúnak őze Lajos által megszemélyesített Péter Gáboréra, mint amilyenként emlékezetem őt az 1944—1945-ös időkből megőrizte. Mintha a modell hasonult volna filmbéli megszemélyesüléséhez... A felesége, Simon Jolán pedig egyenesen érzelgős szívélyességgel fogadott. Igaz, ehhez képest kissé furcsán kezdődött a beszélgetésünk. Alighogy leültünk, Simon Jolán rögvest ezzel kezdte: „Valószínűleg nem fogsz velem egyetérteni, de ami 1956-bantörtént, azt én ma is ellenforradalomnak tartom.” „Én is!" — feleltem neki, amin láthatólag megrökönyödött. — „Legalábbis november 4- től...” — tettem hozzá magyarázóig. Megjegyzésemet válasz nélkül hagyta. Kettőjük közül egyértelműen a felesége, Rákosi egykori titkárnője hordta a kalapot, igazából az egész beszélgetés alatt Simon Jolán személyisége dominált. Mindamellett a megjegyzésemet követő röpke kínos hallgatást végül is Péter Gábor törte meg. Ellágyult hangon témát váltott: „Képzeld, Gyurikám, mielőtt Albert végleg elment volna az országból, meglátogatott, és mindenféle szépet és jót beszélt rólad. Azt is mondta: ’44-ben ő szólt neked, hogy helyezzél bennünket biztonságba ..Miután beugrott, hogy „Albert” nyilván nem más, mint Szent-Györgyi Albert, kénytelen voltam közbevágni: „Ez nem egészen így volt. Én Major Tamással voltam kapcsolatban már 1942-től, amikor ők Moliére-től a Duda Gyurit játszották a Népligetben — Nelly mutatott be bennünket egymásnak. És ’44-ben, a németek bevonulása után, Major adta meg nekem azoknak a nevét, akik részére az én feladatom volt rejtekhelyről gondoskodni... Tőle kaptam meg Losonczy Géza és a te nevedet is. Ezt követőleg találkoztunk először egy kocsmában, a Ferdinánd híd környékén. Losonczyval voltál, de nekem voltaképp még sejtelmem se volt róla, kicsodák-micsodák vagytok, csak annyit tudattak velem, hogy németellenesek vagytok, a németek pedig üldöznek benneteket, sürgősen el kell titeket bújtatni — de ennyi nekem akkor éppen elég volt.” Ami Szent-Györgyi Albert 1946-os állítólagos búcsúlátogatását illeti, arról nem volt mit mondanom: nem voltam jelen. Viszont így is erősen valószínűtlennek tartom. Egyrészt, mert Péter Gábor 1946-ban, maga mögött immár egyéves hírhedett ÁVO-főnöki múlttal, aligha tartozott azok közé, akiktől az ország végleges elhagyásakor Szent-Györgyi Albert érzelmes búcsút akarhatott venni. Másrészt, mert Péter Gábort akkor már egészen másfajta indítékokból keresték föl, akik egyáltalán megtehették. Nem kizárt, hogy Szent-Györgyi valóban járt nála, de ha igen, akkor föltehetőleg sokkal inkább azért, hogy világhírét, érinthetetlenségét, tekintélyét valamilyen eltűnt barátja vagy ismerőse érdekében vesse latba. Mindez már ott keresztülcikázott az agyamon, de hangosan nem mondtam ki. Ehelyett inkább fellapoztam a könyvemnek azt a részét, amely arról szólt, hogyan mutatta be nekem Major Tamás ’44 júliusában a Ferdinánd híd Lehel utcai oldalán levő kocsmában Péter Gábort és Losonczy Gézát, vagy — mint Major akkor nevezte őket — „Bajuszt” és „Karcsit”. Megint másik téma. Simon Jolán Péter Gáborról: „Képzeld, egyszer a férjem azt mondta Rákosinak: ki van zárva, hogy Rajk kém volt. Tudtam volna róla, hiszen egyszer még aludt is nálam!.. Kaptam az alkalmon, és Péter Gáborhoz fordultam: „Szerinted miért volt szüksége Rákosinak erre az egész Rajk-ügyre? Valóban veszélyes riválist látott benne?” — ő erre csak szó nélkül bólintott, és annyit jegyzett meg, hogy a Históriában 1986-ban volt is erről egy írás, szívesen adna belőle egy példányt, csak éppen nem találja. Sebaj, majd csak sikerült másutt előkeresnem. Simon Jolán közbeveti : Zinner Tibor, a történész, aki ezekkel a dolgokkal elég sokat foglalkozik, nincs túlzottan jó viszonyban Litván Györggyel, mivel Litván kétségbe vonja Zinner szavahihetőségét. Én: „Litvánt ismerem, nagyon jó róla a véleményem.” Simon Jolán: „Ugyan, Litván is azok közé tartozik, akik már réges-rég csak abból élnek, hogy valamikor le voltak csukva!” Ezen a ponton napi gondjaikra is ráterelődik a szó. Panaszkodnak: nagyon kevés a nyugdíjuk. „Menynyi?” „Négyezer-háromszáz” — mondja Péter. „És a feleségednek?” „Ugyanennyi.” Általában véve valóban nem valami sok. De NEKIK ?! — gondolom, de nem mondom. „Rengeteg elmegy a gyógyszerekre ...” — folytatják a panaszkodást, és ezt el is hiszem nekik: valóban elaggott emberroncsok benyomását keltik mind a ketten. Erről viszont újra eszembe jut jövetelem eredeti célja. „Tudjátok, fontos lenne a világnak, a nemzetnek, s nektek magatoknak is, ha leírnátok az igazságot mindarról, amit tudtok, és amit ma már alighanem kizárólag ti tudhattok. És ez szerintem megoldaná anyagi gondjaitokat is." Péter Gábor, mintha nem is hallotta volna, témát váltott, és furcsa, eltévedő monológba kezdett: „Már hatodik éve ültem a börtönben, amikor egyszer kijött hozzám Földes, a belügyminiszter-helyettes. És azt mondta: »Hallgass ide, a párt megint elővette az ügyedet, és megállapította, hogy te is felelősséggel tartozol a történtekért. De a feleségedet, a Simon Jolánt azért majd elhozzuk hozzád.« Tudod, én 21 éves voltam, amikor pártmunkás lettem. 1929-től pedig egyfolytában mint illegális pártmunkás dolgoztam. Nos, amikor hívatott az öreg, a Rákosi, én követtem, mi mást tehettem. Mindig csak azt tettem, amire ő utasított.” „És amikor ’53-ban Rákosi lefogatott, te nem mondtad, hogy kitől kaptál utasítást mindarra, aminek az elkövetésével vádoltak?” „Ugyan, minek mondtam volna? Hisz ezt mindenki pontosan tudta. Én is tudtam, hogy ők tudják, ők is tudták, hogy én tudom, és Rákosi is tudta, hogy sem ők, sem én nem fogunk semmi ilyesmit firtatni, hisz mindenki mindent tudott.” Én: „Láttad a Bacsó filmjét, A tanút? Nekem fantasztikus élmény volt. Igaz, ahogy a zakó szövetét vizsgálgatod, az nem volt egészen hiteles. Legalábbis ’44-ben még nem ilyen voltál. Most viszont mintha jobban hasonlítanál a filmbeli alakodra, mint a ’44-esre .. Péter Gábor: „Tudod, a rosszindulat feledékennyé tesz... ’52-ben bányaszerencsétlenség történt Miskolcon. Tizenhét bányász a tárnában rekedt, már mindenki letett az életükről. Akkor fölhívott Rákosi telefonon, hogy csináljak már valamit. Miskolcról fúrógépeket hozattam a bányához, két hétig éjjel-nappal dolgoztam, de végül is sikerült kimentenem őket...” Én: „Miért nem bíztad ezt a munkát, mondjuk, az Iparügyi Minisztériumra? Ott talán még szakemberek is akadtak volna... De hagyjuk. Jobban érdekelne, mi lett volna szerinted, ha más ül Rákosi helyén? Akkor is sor került volna a perekre? És akkor is ugyanígy alakult volna a te életed? .. Péter Gábor: „Engem szerinted Major Tamás mutatott be neked — lehet, hogy így volt. Kádár Jánost viszont én mutattam be Major Tamásnak ...’’ Én: «... Ha például Kádár ül Rákosi helyén ... 1965-ben Zilahy Lajosnál jártam New Yorkban. Azt mondja egyszer: »Megfigyelted, milyen embertelen szomorúság ül állandóan a Kádár arcán?**Persze — mondtam —, a miénken szintén az ülne, ha két ízben is ki kellett volna végeztetnünk azokat az embereket, akiket a legjobban tiszteltünk, és akiknek az életben a legtöbbet köszönhettük ...« Én úgy gondolom mégis, hogy ami itt Magyarországon folyt, azt ha sokkal jobban nem is, valamivel emberségesebben azért lehetett volna csinálni, írnod kellene ezekről az elszalasztott lehetőségekről. Amiket most már talán látsz. És amikre ti lehetnétek a legfontosabb tanúk. Hogy nyoma maradjon például annak, mi volt az oroszok direkt parancsa egyes esetekben, mennyire mentek ők bele a részletekbe ... Előlegbe letennék részetekre devizában egymillió forintot, ha vállalkoznátok ezeknek a dolgoknak a megírására.” Péter Gábor: „Tudod, az utolsó harminckét évben mi semmiben nem vettünk részt. Nem tudnánk szólni róla semmi.” Én: „De a többiről!" Péter Gábor: „... Tizenhat napot töltöttünk ott egyfolytában. Orvosok, mentőkocsik, miegymás. A szovjetektől is kaptam fúrógépeket. Aztán egyik nap telefon a Rákositól: *Meddig akar még ott totojázni? Azt képzeli, hogy maga a Vöröskereszt?*...’’ Én: „Nemrég olvastam Faludy György könyvét, a »Pokolbéli víg napjaim*-at.. Simon Jolán: „A Faludy egy szenilis hülye!” Én: „Szerintem pompás könyv. Az egyik pillanatban sírtam, a másikban nevettem, amíg olvastam. De ő csak az egyik oldal szemszögéből írta meg a dolgokat. Ha ti megírnátok a másikéból, ezzel teljesebb lehetne a kép .. Péter Gábor: „Méghogy totojáztunk ... Két álló hétig éjjel-nappal dolgoztunk...’’ Simon Jolán: „... és mihelyt az emberek látták, hogy ő nincs ott, azonnal leálltak a munkával.. Péter Gábor: .. Aztán végül is kijöttek. A saját lábukon ráadásul. Mi ételt készítettünk, terített asztallal vártuk őket, körbeülték, és enni kezdtek.. Simon Jolán: „Az valami gyönyörű szép dolog volt. A bányászok Rákosinak is írtak egy köszönő levelet, ötvenhatban aztán a férjem mégiscsak kénytelen volt megmondani, hogy Rákosi személyesen adott utasítást a verésekre is .. Péter Gábor: „Tudod, hogy fogtak le? ’53. Rákosi fölhív telefonon: nézzek be a hivatali szobájába. Belépek, kezet nyújt — aztán hirtelen kivágódik a szobája melletti kis fülke ajtaja, kiront két testőre, rám vetik magukat, és megbilincselik a kezemet.” Simon Jolán: „Aztán nekem telefonált Rákosi, mint a titkárnőjének: kért, hogy jöjjek be azonnal papírral és ceruzával, küld értem egy kocsit. Engem is megbilincseltek. Aznap éjjelre átvittek egy másik lakásba, ami szintén a Rákosié volt, de üresen állt. Másnap hátrakötötték a kezemet, és átszállítottak a börtönbe. De addig, egész éjjel, hátrabilincselt kézzel hagytak.” (Mutatja nekem, hogyan kellett egy éjszakán át hátrabilincselt kezekkel ülnie.) Én: „A rendszer tette volna ilyenné az embereket? Vagy fordítva? Hisz egy demokratikus rendszerben effélék nem történhetnek meg ... Talán a Khomeiniéban... Rákosi mint a magyar ajatollah... Hm.. Simon Jolán: „Nem! Nem a rendszerben volt a hiba! Amerikát demokráciának mondják, de tudjuk, ott is mi minden megtörténik!" Én: „No persze, gengszterizmus mindenütt van. De még a gengszterek között is van zsiványbecsület! Nálatok meg egymást.. Simon Jolán: „Ez más!! Ezek politikai ügyek voltak! POLITIKAIAK! Aki ezt nem fogja föl, az nem ért semmit!” Lassan lecsillapodik, aztán szelídebb témákra terelődik a beszélgetés. Simon Jolán elmondta: bár szerényen, szűkösen élnek, ráadásul mind a ketten sokat betegeskednek, azért tűrhetően érzik magukat. Udvariasan érdeklődik, meddig maradok, mit csinálok; én elmondom, hogy svéd és magyar technológiák és találmányok cseréjével próbálkozom, augusztusban tartok egy előadást az MTESZ-ben — szóval a beszélgetés kezdett elsekélyesedni. Már jó két óra eltelt, ami alatt én mindhiába igyekeztem rábírni őket, hogy írják meg emlékeiket. Péter Gáborban látok ugyan némi hajlandóságot a múltidézésre, viszont láthatólag ő Simon Jolántól tart, Simon Jolán meg mintha még most is úgy érezné, hogy a KGB nem annyira döglött oroszlán, mint látszik, csupán szunnyad egy kicsit — az elővigyázatosság sosem árt. Udvarias búcsúzkodás. Mondtam, fölösleges lekísérniük, magam is kitalálok, udvariasságukat pedig épp eléggé jelezték azzal, hogy jöttemkor már a lépcsőházban vártak. Emlékül és emlékezetfrissítőül otthagytam nekik egy példányt a könyvemből. Így zajlott le negyvenöt év utáni első, s föltehetőleg utolsó találkozásunk. Néhány héttel később fölhívtam őket: olvasták-e a könyvemet, vagy legalábbis a róluk szóló részét. Simon Jolán válaszolt: nagyon el voltak foglalva, nem jutott rá idejük. Valószínűleg az elkövetkezőkben sem fog rá jutni , így másnap vissza is küldik részemre ... szabó barnabás felvétele