Népszabadság, 1990. szeptember (48. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-29 / 229. szám

20 NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1990. szeptember 29., szombat LIBIK GYÖRGY: Vendégségben Péter Gábornál 1989. április 30. Baráti közvetítéssel pár hónapja különös gépírásos kézirat jutott el hozzám. Pontosabb volna talán hamarjában papírra vetett fogal­mazványnak nevezni. Szerzője a Svédországban élő Libik György, a Lesiklás című memoárkötet szerzője (Stockholm, 1981.), amúgy régi baloldali, aki az 1944-es német megszállást követően egy ille­gális antifasiszta csoport tagjaként számos üldözöttet, köztük kom­munistákat is bújtatott, 1956 u­tán pedig, az emigrációban­, Kéthly Anna eszmei szövetségesei és — eddig még nem publikált sokévi rendszeres levelezésük alapján ítélve — bizalmasai közé tartozott. E fogalmazványt minden jel szerint kevéssel a Péter Gáborral és feleségével, Simon Jolánnal — Rákosi Mátyás egykori titkárnőjével — való tavalyi találkozása után vetette papírra. Vannak kimunkál­­tabb részei, amelyek publikálási szándékra engednek következtetni. S vannak olyan passzusai, amelyek arra utalnak, hogy szerzőjük azokat nem sokkal a találkozás után, emlékeztetőül, nyersanyagként vetette papírra. Erre engednek következtetni egyes „pro domo” közbeszúrásai, beszélgetőtársait minősítő indulatos magánmegjegy­zései. Azonban úgy gondolom, e máskülönben szinte nyomdakész fogalmazvány ezek elhagyásával is érdekes dokumentum. Sőt a maga nemében páratlan: Péter Gáborról (sz. 1906), a „magyar Béri­jéről”, aki 1945 és 1949 között a BM hírhedt politikai osztályának (ÁVO), 1949 és 1953 között az Államvédelmi Hatóságnak (ÁVH) volt altábornagya rangban a vezetője, lényegében semmit sem tudunk. Azóta, hogy 1959-ben, hatévi börtön után szabadlábra került, tőle magától gyakorlatilag mindössze annyi információ került napvilág­ra, amennyinek közzétételéhez egy kurta lexikoncikkben (Magyar ki kicsoda , 1990.) ő hozzájárult. Más kérdés, hogy számos egykori áldozatának (pl. Demény Pál, Szász Béla stb.) visszaemlékezései­ben sátáni figurája középponti, de legalábbis fontos szerepet játszik, sőt, hogy ő a modellje (persze más néven) Bacsó Péter A tanú című filmje egyik — őze Lajos által játszott — főszereplőjének, a fő-fő titkosrendőrnek is. Ezért tartom érdekesnek és közlésre érdemesnek a máig közöttünk élő Péter Gáborról s a vele való beszélgetésről Libik György írását. Csupán a merőben „házi használatú”, szemé­lyes közbeszúrásokat hagytam belőle ki. Könczöl Csaba Áprilisi budapesti látogatásom alkalmából, 1989-ben többen mond­ták nekem — így Vásárhelyi Mik­lós és a Raoul Wallenberg Társa­ság fiataljai —, hogy próbáljam rá­venni Péter Gábort: adjon nekem interjút, vagy írja meg akár k­önyvnyi terjedelemben a vissza­emlékezéseit. Úgy gondolták, hogy én vagyok az egyetlen, aki esetleg sikerrel járhat: eleddig mindenki más faggatózásának kategorikusan ellenállt. Mire alapozták ezt a föl­tevésüket? Egyedül arra, hogy Le­siklás című könyvemből nem kis meglepetéssel tudták meg: 1944 jú­liusában, a német megszállás ide­jén, a­ztán a bizonyos estén, amikor kiderült, hogy az ő neve is sze­repel a németek letartózta­tási lis­táján, én voltam az, aki Losonczy Gézát és őt — jóllehet korábban egyikőjü­ket sem ismertem szemé­lyesen — Újpesten biztonságba he­lyeztem. Arra gondoltak tehát, hogy ennyi év után, ha másért nem, ihát Viszonzásul életének közel fél évszázaddal ezelőtti megmenté­séért, Péter Gábor esetleg előttem hajlandónak mutatkozik valame­lyest nyíltabban beszélni múltjá­ról, vagy legalábbis arról, hogyan értékeli ő saját egykori politikai te­vékenységét. Végül is engedtem az unszolások­nak. Miután­­megtudtam, hol kell keresnem a telefonkönyvben (nem a saját nevén szerepel), föltárcsáz­tam­ Péter Gábort. Mind ő, mind a felesége, Simon Jolán, nem­­tit­koltan örültek, amikor megmond­tam, ki vagyok. Persze az is le­het, hogy nem is nekem, hanem magának a hívás tényének örültek: gondolom­, nem túl gyakran tárcsáz­zák föl őket olyan személyek, akik­től nincs okuk tartani, akiknek nincs velük személy szerint elszá­­molnivalójuk. Elmondtam nekik, hogy Stockholmban 1981-ben publi­kált könyvem rövidesen Magyaror­szágon is megjelenik, és én — él­ve ezzel az alkalommal — szeret­ném pontosítani, már ahol ez egy­általán még tehetséges, az abban foglalt konkrétumokat. Ezért az összes könyvemben előforduló, még élő szereplővel szeretném egyeztet­ni a róluk írottakat, és ők is ezek közé tartoznak. Nem zárkóztak el, így megállapodtunk, hogy a laká­sukon meglátogatom őket. Érkezésemkor Péter Gábor már fö­ld­szinti budai­ lakásának ajtaja előtt várt. Amint beléptem a­­lép­csőházba, elém jött, és tartózko­dásom ellenére megölelt. Némi meglepetéssel azon kaptam magam, hogy mostani mivoltában jobban emlékeztet Bacsó Péter évekig be­tiltott filmjének, A tanúnak őze La­jos által megszemélyesített Péter Gáboréra, mint amilyenként em­lé­­kezetem őt az 1944—1945-ös idők­ből megőrizte. Mintha a mo­dell hasonult volna filmbéli meg­­személyesüléséhez... A felesége, Simon Jolán pedig egyenesen érzel­gős szívélyességgel­ fogadott. Igaz, ehhez képest kissé furcsán kezdő­dött a beszélgetésünk. Alighogy le­ültünk, Simon Jolán rögvest ez­zel kezdte: „Valószínűleg nem fogsz velem egyetérteni, de ami 1956-ban­­történt, azt én ma is ellenforrada­­­lomnak tartom.” „Én is!" — feleltem neki, amin láthatólag megrökönyö­dött. — „Legalábbis november 4- től...” — tettem hozzá magyarázó­ig. Megjegyzésemet válasz nélkül hagyta. Kettőjük közül egyértelműen a fe­lesége, Rákosi egykori titkárnője hordta a kalapot, igazából az egész beszélgetés alatt Simon Jolán sze­mélyisége dominált. Mindamellett a megjegyzésemet követő röpke kínos hallgatást végül is Péter Gábor törte meg. Ellágyult hangon témát váltott: „Képzeld, Gyurikám, mielőtt Albert végleg elment volna az országból, meglátogatott, és mindenféle szépet és jót beszélt rólad. Azt is mondta: ’44-ben ő szólt neked, hogy helyezzél bennünket biztonságba ..Miután beugrott, hogy „Albert” nyilván nem más, mint Szent-Györgyi Albert, kénytelen voltam közbevágni: „Ez nem egészen így volt. Én Major Ta­mással voltam kapcsolatban már 1942-től, amikor ők Moliére-től a Du­da Gyurit játszották a Népligetben — Nelly mutatott be bennünket egy­­m­ásnak. És ’44-ben, a németek be­vonulása után, Major adta meg ne­kem azoknak a nevét, akik részére az én feladatom volt rejtekhelyről gondoskodni... Tőle kaptam meg Losonczy Géza és a te nevedet is. Ezt követőleg találkoztunk először egy kocsmában, a Ferdinánd híd környé­kén. Losonczyval voltál, de nekem voltaképp még sejtelmem se volt ró­la, kicsodák-micsodák vagytok, csak annyit tudattak velem, hogy német­ellenesek vagytok, a németek pedig üldöznek benneteket, sürgősen el kell titeket bújtatni — de ennyi nekem akkor éppen elég volt.” Ami Szent-Györgyi Albert 1946-os állítólagos búcsúlátogatását illeti, ar­ról nem volt mit mondanom: nem voltam jelen. Viszont így is erősen valószínűtlennek tartom. Egyrészt, mert Péter Gábor 1946-ban, maga mögött immár egyéves hírhedett ÁVO-főnöki múlttal, aligha tartozott azok közé, akiktől az ország végle­ges elhagyásakor Szent-Györgyi Al­bert érzelmes búcsút akarhatott ven­ni. Másrészt, mert Péter Gábort ak­kor már egészen másfajta indítékok­ból keresték föl, akik egyáltalán megtehették. Nem kizárt, hogy Szent-Györgyi valóban járt nála, de ha igen, akkor föltehetőleg sokkal inkább azért, hogy világhírét, érint­­hetetlenségét, tekintélyét valamilyen eltűnt barátja vagy ismerőse érde­kében vesse latba. Mindez már ott keresztülcikázott az agyamon, de hangosan nem mondtam ki. Ehelyett inkább fellapoztam a könyvemnek azt a részét, amely arról szólt, ho­gyan mutatta be nekem Major Ta­más ’44 júliusában a Ferdinánd híd Lehel utcai oldalán levő kocsmában Péter Gábort és Losonczy Gézát, vagy — mint Major akkor nevezte őket — „Bajuszt” és „Karcsit”. Megint másik téma. Simon Jolán Péter Gáborról: „Képzeld, egyszer a férjem azt mondta Rákosinak: ki van zárva, hogy Rajk kém volt. Tud­tam volna róla, hiszen egyszer még aludt is nálam!.. Kaptam az alkalmon, és Péter Gá­borhoz fordultam: „Szerinted miért volt szüksége Rákosinak erre az egész Rajk-ügyre? Valóban veszélyes rivá­list látott benne?” — ő erre csak szó nélkül bólintott, és annyit jegyzett meg, hogy a Históriában 1986-ban volt is erről egy írás, szívesen adna belőle egy példányt, csak éppen nem találja. Sebaj, majd csak sikerült má­sutt előkeresnem. Simon Jolán köz­beveti : Zinner Tibor, a történész, aki ezekkel a dolgokkal elég sokat fog­lalkozik, nincs túlzottan jó viszony­ban Litván Györggyel, mivel Litván kétségbe vonja Zinner szavahihetősé­gét. Én: „Litvánt ismerem, nagyon jó róla a véleményem.” Simon Jolán: „Ugyan, Litván is azok közé tarto­zik, akik már réges-rég csak abból él­nek, hogy valamikor le voltak csuk­va!” Ezen a ponton napi gondjaikra is ráterelődik a szó. Panaszkodnak: nagyon kevés a nyugdíjuk. „Meny­nyi?” „Négyezer-háromszáz” — mondja Péter. „És a feleségednek?” „Ugyanennyi.” Általában véve való­ban nem valami sok. De NEKIK ?! — gondolom, de nem mondom. „Ren­geteg elmegy a gyógyszerekre ...” — folytatják a panaszkodást, és ezt el is hiszem nekik: valóban elaggott emberroncsok benyomását keltik mind a ketten. Erről viszont újra eszembe jut jövetelem eredeti célja. „Tudjátok, fontos lenne a világnak, a nemzetnek, s nektek magatoknak is, ha leírnátok az igazságot mindar­ról, amit tudtok, és amit ma már alighanem kizárólag ti tudhattok. És ez szerintem megoldaná anyagi gond­jaitokat is." Péter Gábor, mintha nem is hal­lotta volna, témát váltott, és furcsa, eltévedő monológba kezdett: „Már hatodik éve ültem a börtönben, ami­kor egyszer kijött hozzám Földes, a belügyminiszter-helyettes. És azt mondta: »Hallgass ide, a párt me­gint elővette az ügyedet, és megálla­pította, hogy te is felelősséggel tarto­zol a történtekért. De a feleségedet, a Simon Jolánt azért majd elhozzuk hozzád.« Tudod, én 21 éves voltam, amikor pártmunkás lettem. 1929-től pedig egyfolytában mint illegális pártmunkás dolgoztam. Nos, amikor hívatott az öreg, a Rákosi, én követ­tem, mi mást tehettem. Mindig csak azt tettem, amire ő utasított.” „És amikor ’53-ban Rákosi lefoga­tott, te nem mondtad, hogy kitől kap­tál utasítást mindarra, aminek az el­követésével vádoltak?” „Ugyan, minek mondtam volna? Hisz ezt mindenki pontosan tudta. Én is tudtam, hogy ők tudják, ők is tudták, hogy én tudom, és Rákosi is tudta, hogy sem ők, sem én nem fo­gunk semmi ilyesmit firtatni, hisz mindenki mindent tudott.” Én: „Láttad a Bacsó filmjét, A ta­nút? Nekem fantasztikus élmény volt. Igaz, ahogy a zakó szövetét vizsgálgatod, az nem volt egészen hi­teles. Legalábbis ’44-ben még nem ilyen voltál. Most viszont mintha jobban hasonlítanál a filmbeli ala­kodra, mint a ’44-esre .. Péter Gábor: „Tudod, a rosszindu­lat feledékennyé tesz... ’52-ben bá­nyaszerencsétlenség történt Miskol­con. Tizenhét bányász a tárnában re­kedt, már mindenki letett az életük­ről. Akkor fölhívott Rákosi telefo­non, hogy csináljak már valamit. Miskolcról fúrógépeket hozattam a bányához, két hétig éjjel-nappal dol­goztam, de végül is sikerült kimen­tenem őket...” Én: „Miért nem bíztad ezt a mun­kát, mondjuk, az Iparügyi Miniszté­riumra? Ott talán még szakemberek is akadtak volna... De hagyjuk. Jobban érdekelne, mi lett volna sze­rinted, ha más ül Rákosi helyén? Akkor is sor került volna a perekre? És akkor is ugyanígy alakult volna a te életed? .. Péter Gábor: „Engem szerinted Major Tamás mutatott be neked — lehet, hogy így volt. Kádár Jánost viszont én mutattam be Major Ta­másnak ...’’ Én: «... Ha például Kádár ül Rá­kosi helyén ... 1965-ben Zilahy La­josnál jártam New Yorkban. Azt mondja egyszer: »Megfigyelted, mi­lyen embertelen szomorúság ül ál­landóan a Kádár arcán?*­­*Persze — mondtam —, a miénken szintén az ülne, ha két ízben is ki kellett volna végeztetnünk azokat az embereket, akiket a legjobban tiszteltünk, és akiknek az életben a legtöbbet kö­szönhettük ...« Én úgy gondolom mégis, hogy ami itt Magyarországon folyt, azt ha sokkal jobban nem is, valamivel emberségesebben azért le­hetett volna csinálni, írnod kellene ezekről az elszalasztott lehetőségek­ről. Amiket most már talán látsz. És amikre ti lehetnétek a legfontosabb tanúk. Hogy nyoma maradjon pél­dául annak, mi volt az oroszok di­­rekt parancsa egyes esetekben, mennyire mentek ők bele a részle­tekbe ... Előlegbe letennék részetek­re devizában egymillió forintot, ha vállalkoznátok ezeknek a dolgoknak a megírására.” Péter Gábor: „Tudod, az utolsó harminckét évben mi semmiben nem vettünk részt. Nem tudnánk szólni­­ róla semmi.” Én: „De a többiről!" Péter Gábor: „... Tizenhat napot töltöttünk ott egyfolytában. Orvosok, mentőkocsik, miegymás. A szovje­tektől is kaptam fúrógépeket. Aztán egyik nap telefon a Rákositól: *Med­dig akar még ott totojázni? Azt kép­zeli, hogy maga a Vöröskereszt?*...’’ Én: „Nemrég olvastam Faludy György könyvét, a »Pokolbéli víg napjaim*-at.. Simon Jolán: „A Faludy egy szeni­lis hülye!” Én: „Szerintem pompás könyv. Az egyik pillanatban sírtam, a másik­ban nevettem, amíg olvastam. De ő csak az egyik oldal szemszögéből ír­ta meg a dolgokat. Ha ti megírnátok a másikéból, ezzel teljesebb lehetne a kép .. Péter Gábor: „Méghogy totojáz­tunk ... Két álló hétig éjjel-nappal dolgoztunk...’’ Simon Jolán: „... és mihelyt az emberek látták, hogy ő nincs ott, azonnal leálltak a munkával.. Péter Gábor: .. Aztán végül is kijöttek. A saját lábukon ráadásul. Mi ételt készítettünk, terített asztal­lal vártuk őket, körbeülték, és enni kezdtek.. Simon Jolán: „Az valami gyönyö­rű szép dolog volt. A bányászok Rá­kosinak is írtak egy köszönő levelet, ötvenhatban aztán a férjem mégis­csak kénytelen volt megmondani, hogy Rákosi személyesen adott uta­sítást a verésekre is .. Péter Gábor: „Tudod, hogy fogtak le? ’53. Rákosi fölhív telefonon: néz­zek be a hivatali szobájába. Belépek, kezet nyújt — aztán hirtelen kivágó­dik a szobája melletti kis fülke ajta­ja, kiront két testőre, rám vetik ma­­gukat, és megbilincselik a kezemet.” Simon Jolán: „Aztán nekem tele­fonált Rákosi, mint a titkárnőjének: kért, hogy jöjjek be azonnal papír­ral és ceruzával, küld értem egy ko­csit. Engem is megbilincseltek. Az­nap éjjelre átvittek egy másik lakás­ba, ami szintén a Rákosié volt, de üresen állt. Másnap hátrakötötték a kezemet, és átszállítottak a börtönbe. De addig, egész éjjel, hátrabilincselt kézzel hagytak.” (Mutatja nekem, ho­gyan kellett egy éjszakán át hátrabi­lincselt kezekkel ülnie.) Én: „A rendszer tette volna ilyen­né az embereket? Vagy fordítva? Hisz egy demokratikus rendszerben effélék nem történhetnek meg ... Talán a Khomeiniéban... Rákosi mint a magyar ajatollah... Hm.. Simon Jolán: „Nem! Nem a rend­szerben volt a hiba! Amerikát de­mokráciának mondják, de tudjuk, ott is mi minden megtörténik!" Én: „No persze, gengszterizmus mindenütt van. De még a gengszte­rek között is van zsiványbecsület! Nálatok meg egymást.. Simon Jolán: „Ez más!! Ezek poli­tikai ügyek voltak! POLITIKAIAK! Aki ezt nem fogja föl, az nem ért semmit!” Lassan lecsillapodik, aztán szelí­­debb témákra terelődik a beszélge­tés. Simon Jolán elmondta: bár sze­rényen, szűkösen élnek, ráadásul mind a ketten sokat betegeskednek, azért tűrhetően érzik magukat. Ud­variasan érdeklődik, meddig mara­dok, mit csinálok; én elmondom, hogy svéd és magyar technológiák és találmányok cseréjével próbálkozom, augusztusban tartok egy előadást az MTESZ-ben — szóval a beszélgetés kezdett elsekélyesedni. Már jó két óra eltelt, ami alatt én mindhiába igyekeztem rábírni őket, hogy írják meg emlékeiket. Péter Gáborban lá­tok ugyan némi hajlandóságot a múltidézésre, viszont láthatólag ő Si­mon Jolántól tart, Simon Jolán meg mintha még most is úgy érezné, hogy a KGB nem annyira döglött oroszlán, mint látszik, csupán szunnyad egy kicsit — az elővigyázatosság sosem árt. Udvarias búcsúzkodás. Mondtam, fölösleges lekísérniük, magam is ki­találok, udvariasságukat pedig épp eléggé jelezték azzal, hogy jöttem­­kor már a lépcsőházban vártak. Em­lékül és emlékezetfrissítőül otthagy­tam nekik egy példányt a könyvem­ből. Így zajlott le negyvenöt év utá­ni első, s föltehetőleg utolsó találko­zásunk. Néhány héttel később fölhívtam őket: olvasták-e a könyvemet, vagy legalábbis a róluk szóló részét. Si­mon Jolán válaszolt: nagyon el vol­tak foglalva, nem jutott rá idejük. Valószínűleg az elkövetkezőkben sem fog rá jutni , így másnap vissza is küldik részemre ... szabó barnabás felvétele

Next