Népszabadság, 1991. január (49. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-09 / 7. szám

1991. január 9., szerda NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR Duna-gate, hálózat, KGB-kapcsolat (Folytatás az 1. oldalról.)­saság kikiáltása után ugyanis felül kellett vizsgálni vala­mennyi korábban gyűjtött adatot és információt, s az uta­sítás értelmében azokat, ame­lyek az új alkotmány, illetve az új BTK szerint nem minő­sültek üldözendő cselekmény­nek, selejtezni kellett. Ez a szolgálat leállításának egyfaj­ta módja volt. Mai szemmel lehet, hogy nem a legszeren­csésebb. Ezt a munkát decem­ber 31-ig fejeztük be. — Mindenesetre a tények té­nyek, a dokumentumok még meg­voltak. S így logikus a kérdés: az akkor még ellenzéki pártokról, szervezetekről meddig gyűjtötték az adatokat? — Tény, hogy a belső elhá­rítás területén bizonyos sze­mélyekre tovább folyt adat­gyűjtés, mint szabadott volna. De ehhez tudni kell, hogy a titkosszolgálati munka rend­kívül bonyolult, hiszen min­denkor be kell tartani a kons­­pirációs és a titoktartási sza­bályokat. Ezért aztán a szol­gálatnál kiadott utasítások még normális körülmények között is lényegesen lassabban jutnak el a szervezet végpont­jaihoz, az egyes hálózatokhoz, mint a nyílt utasításokkal mű­ködő szervezetekben. Másfél hónap legalább kellett ahhoz, hogy mindenkihez eljusson egy-egy új parancs. — Hallhatnánk konkrét számo­kat arról, hogy mekkora volt va­lójában a szolgálat? — Az állambiztonsági szol­gálat a hírszerzéstől a katonai elhárításig, beleértve az egyes apparátusok adminisztratív állományát is, országosan 5500 és 6200 fő között lehetett. Ezen belül a belső elhárítás közpon­ti állománya mintegy 200-250 fős; országszerte — a megyék­ben és Budapesten — még körülbelül 500-an dolgoztak ezen a területen. — S mekkora volt az ügynöki hálózat? — Ezt nem tudom pontosan megmondani, olyan mélység­ben nem ismertem azt a cso­portfőnökséget. — Mégis, körülbelül hány ügy­nökkel tudott érdemben foglal­kozni egy-egy operatív tiszt. Tíz­zel, tizenöttel vagy még többel? — Legföljebb öttel, öt-hat érdemi kapcsolatnál többel nem lehet hatékonyan és va­lóban eredményesen dolgozni. — Azokat az utasításokat, pa­rancsokat a „leállásra” vonatko­zóan, amelyekre az imént utalt, ki adta ki? — Miniszteri feladatmegha­tározás alapján én, hiszen én feleltem a szolgálatokért. Bár ez is meglehetősen bonyolult kérdés. Mindenki tapasztal­hatta, a társadalmi átalakulás milyen forradalmi gyorsaság­gal ment végbe. Sem a tör­vényalkotás, a jogrendszer, sem az államapparátus nem tudta követni a folyamatokat. Még nem érvénytelenítették az 1974-es szupertitkos mi­nisztertanácsi határozatot. A szolgálat alól is kicsúsztak a jogi alapok. Azzal tisztában voltunk, hogy a hetvenes évek­ben született jogszabályokat már nem tekinthetjük irány­­adónak, nem használhatjuk a régi módszereket, hiszen azok­kal veszélybe sodorhatnánk a békés átmenetet. Mi — a szol­gálatok vezetői — minden le­hetséges úton-módon jeleztük az illetékeseknek, hogy szilárd törvényi alapok nélkül , nem lehet titkosszolgálati­­ tevé­kenységet folytatni, hiszen nem lehet eldönteni, mire kell figyelnünk, s mire nem. De hiába. Ha szabad úgy fogal­maznom: nem kellő súllyal foglalkoztak a javaslatainkkal. — A kormánytól milyen utasí­tásokat kapott ebben az időszak­ban? Milyen információkra tartott igényt a kormányzat? — Július 3-án foglalkozott a kormány kabinetje az ál­lambiztonsági szolgálat mo­dellváltási koncepciójával. Ab­ban egyebek között az szere­pelt, hogy az állambiztonsági szolgálat belső elhárítását az alkotmány- és törvényvédelem irányában kell átalakítani. A kormány a december 17-ei döntésével adta áldását terve­inkre, melyek értelmében pél­dául február 28-ával megszün­tettük volna a belső elhárítást a régi formájában. Egyébként az ellenzék ellen 1989-ben új megfigyelések már nem indul­tak. — Ám a régiek folyamatban ma­radtak? — Igen, de hát a széles kö­rű elhárítórendszerek lebon­tása nem egy egyszerű dolog. Bár most azt mondom, ehhez a lebontáshoz egy kicsit talán túlságosan is óvatosan láttunk hozzá. — Említette, hogy a szervezet tehetetlensége okán továbbra is gyűjtött olyan információkat, amelyeket akkor már nem kellett volna. Hová küldték azokat? — Az állam s a kormány illetékes vezetőinek, az elosz­tó szerint. Egy titkosszolgálat sosem dolgozik a maga szá­mára. — Tiltakozott-e a kormány vala­melyik tagja, hogy efféle jelenté­seket küldenek neki? — Nem. Pontosabban, egy­szer felhívott valaki — hadd ne mondjam a nevét —, de ő is csak amiatt tett megjegy­zést, hogy nem a rangjának megfelelő helyen szerepel az elosztó névsorában. — Pallagi úr, a köztársaság ki­kiáltása után sem gondoltak ar­ra, hogy előbb megszüntessék a III/III-as csoportfőnökséget, mint február 28-a? — Nagyon sokféle elképze­lésünk volt, de egészen de­cember végéig a nemzetbiz­tonsági helyzet nagyon-nagyon veszélyes volt, részben az itt­honi, részben a szomszédaink­nál lejátszódó események mi­att. Csak vázlatosan monda­nék néhány példát. Október 23-án, a köztársaság kikiáltá­sának napján realizáltuk az Antonievicz Roland-ügyet. A munkásőrség felszámolását követően több jelzést is kap­tunk, hogy a különböző mun­­kásőregységek fegyverei ille­téktelen kezekbe juthatnak. Az egyik — ma már parla­menti párt — vezetői azzal ke­restek meg a hivatalomban, hogy találtak egy illegális fegyverraktárat, ahová min­den bizonnyal a munkásőrség­től kimentett fegyvereket rej­tették el. Kivizsgáltuk az ügyet, s közöltük a szóban for­gó párt vezetőivel: valóban van ott egy fegyverraktár, de az a néphadseregé. Emellett konkrét információink voltak arról is, hogy az idő tájt je­lentősen megnőtt a külföldi titkosszolgálatok érdeklődése is hazánk iránt. — Melyikre gondol? — Például a Securitaténa. Több tízes nagyságrendben ke­rültek felszínre a menekültek közé átdobott ügynökeik. S mi gőzerővel dolgoztunk, hogy felderítsük itteni tevékenysé­güket. Szerencsére aztán jött a forradalom, különben februá­rig egy perc nyugalmunk nem lett volna. — Miért, mi történt volna feb­ruárban? — Decemberre sikerült kap­csolatot teremtenünk a Secu­­ritate kimondottan Magyaror­szágra dolgozó szakapparátu­sának egyik tagjával. Beépültek a Securitatéba? — Majdnem. Februárban került volna az illető — a se­gítségünkkel — olyan helyzet­be, hogy teljes részletességgel feltárhatta volna a Magyaror­szág elleni Securitate-tevé­­kenységet. Emellett számos magas rangú külföldi vendége is volt az országnak, és ez le­kötötte az energiánkat, figyel­münket. Például a dél-koreai elnök. Kaptunk olyan jelzése­ket, hogy magyarországi láto­gatása alatt merényletet ter­veznek ellene. Kiküldtük a fi­gyelőket a határállomásokra. Ferihegyen egy munkatársunk felismert egy ismert terroris­tát, az egyik nyugat-európai ország vadonatúj útlevelével a kezében. Három lehetőségem volt. Beengedem az országba, s figyeltetem — de mi lesz, ha meglép az embereink elől? — vagy őrizetbe veszem. Kér­dés, bizonyítható-e, hogy ő az, akinek gondoljuk? Vagy egy­szerűen felültetjük a követke­ző gépre, s hazaküldjük. Ez utóbbi kínálkozott az adott helyzetben a legbiztonságosabb megoldásnak. Kevéssel ezután kaptuk a megbízható informá­ciót, hogy egy terrorszervezet le akarja mészárolni Izrael budapesti nagykövetségét. Hu­szonnégy óránk volt, hogy megtegyük a szükséges óvin­tézkedéseket.­­ Akkoriban, amikor az ön ál­tal említett események történtek, volt még operatív információcse­rénk a KGB-vel? — Nem, semmiféle opera­tív információcsere nem volt. Sőt, akkor már javában át­alakulóban volt a két szerve­zet kapcsolatrendszere. Hiszen 1989 szeptemberéig a K­GB munkatársai még bent voltak a Belügyminisztérium épületé­ben. — Ön találkozott személyesen a KGB főnökével, Krjucskov tábor­nokkal? — Igen, 1989 májusában Moszkvában, a KGB székhá­zában. Horváth István bel­ügyminiszterrel jártam ott, amikor Krjucskov úr és a mi­­niszterem megállapodtak a kapcsolatok új alapokra he­lyezéséről. Közvetlenül a ta­nácskozás után nekem kellett aprópénzre váltanom az ott elhangzottakat. Azaz, én kö­zöltem a KGB illetékes veze­tőivel, hogy az új alapokon egyebek között a kölcsönös­ség maximális érvényesülését kell érteniük. S mivel a mi ottani munkatársunk sem a KGB székházában dolgozik, ők sem maradhatnak a mi objek­tumainkban. Ezt ők tudomá­sul vették, ha nem is öröm­mel vagy vita nélkül. — Erről szólva: kevés magyar találkozott Krjucskov tábornokkal, és ők általában nem nyilatkoz­nak. Ön milyennek ismerte meg? — Széles látókörű, a part­ner helyzetét jól ismerő tár­gyalófél volt. Magyarul olyan jól ért és beszél, hogy a tol­mácsok csak a szovjet dele­gáció többi tagja kedvéért vol­tak ott. Krjucskovot nem lehet összehasonlítani elődjével, Csebrikoval, aki szűk látókö­rű és aggályoskodó volt: egy ízben például hosszú szemre­hányásait kellett végighall­gatnunk, amiért Magyarország enged a burrzsoá ideológia di­­verziós nyomásának. — Mit értett ez alatt Csebnikov úr? — Azt, hogy a Duna-parti szállodákban nyugati tévéket lehetett nézni, és működni kezdett a Danubius rádió ... — Mindazzal, amit a fentiekben elmondott, azt kívánja magyaráz­ni, túlságosan mozgalmas volt az élet akkoriban, s nem tudtak kellő figyelmet fordítani a belbiz­tonságiakra, s hogy ilyen okok is közrejátszottak abban, hogy a szervezet tovább gyűjtötte az ak­kor már nem is törvénysértő cse­lekményekről az adatokat? — Visszagondolva arra az időszakra, egyet s mást ma már másképp csinálnék. Bár nem tudok szabadulni attól a nyomástól, ami az idő tájt ránk nehezedett. — Pallagi úr, mit remél a per­től? — Meggyőződésem, hogy tu­datos bűncselekményt nem követtem el. Bízom abban, hogy kiderült minden kérdés­ben az igazság, és vége lesz ennek a kanosszajárásnak. F. Gy. A. — V. P. SZABÓ BARNABÁS FELVÉTELE Ültétt karácsony és újév óta némi idő. Szükségem volt erre az időmúlásra, hogy hig­gadtabban írjak. 1953 szilveszterét a Rókus Kórházban töltöttem. Éjfélkor, 1954 első perceiben, kisétál­tam a kórteremből, és a zeg­zugos folyosókon eljutottam egy olyan sarokablakig, ahon­nan jól beláttam az utcát. És számomra, a pesti egyetemre nemrég fölkerült, ám itt be­tegágyba kényszerült vidéki fiú számára meghökkentő volt ebben az órában a Rákóczi út és a­­Nagykörút egy-egy sza­kasza. Tömeg nem hömpöly­gött ugyan, ám sokan rótták jókedvűen a járdát, és néha papírtrombitába fújtak. Sze­­líd-szolid kis szilveszteri kar­nevál volt ez a pesti utcán. Nekem mégis új, fölpezsdítő. Később megértem Budapesten sok, mind zajosabb, ámde még mindig többé-kevésbé kedé­lyes szilveszterért.­­Pár éve már a petárdadurranásoktól hangosabbakat is. Ám az, ahogyan az idén a pokol már­­már elszabadult, még ezután is meglepetés volt. Főként mert a mulatság el­durvulása 1990 végén nem korlátozódott egyetlen éjszaká­ra. Rögtön, amint a Körútra kirakodtak a karácsonyi-szil­veszteri alkalmi árusok, elkez­dődött a petárdázás is. Hete­dik kerületi lakásomból kará­csony minden estéjén hallgat­hattam ezt a számomra meg­szokhatatlan és baljós harci zajt. S azután végig szilvesz­terig, majd még január 1-jén is. Telt a munícióból. Azt is tudom, kiknek. A környékün­kön arcról, anovákról isme­rem azt a néhány sihedercsa­­patot, amelyek végigvívták ezt a többhetes petárdacsatát. Csak a fülünk és az idegeink ellen. Mert fegyelmezőktől nem kellett tartaniuk. Más. Más? Amikor Demsz­ky Gábor lett Budapest főpol­gármestere, első útja a pálya­udvarokat megszálló hajlékta­lanokhoz vezetett. És lakbér­hátralékok elengedését emle­gette. Azt hiszem, ismerem az indítékait. És tudom jól, hogy a hajléktalanok, a köz­üzemi díjakat és a lakbért nem fizetők egy része önhibá­ján kívül került nehéz hely­zetbe. Velük törődni kell. Ám az a „Róbert-bácsiz­­mus”, amely szentimentálisan és kapkodóan elárasztotta ka­rácsony táján a várost, az igazi szociálpolitikához még csak nem is hasonlít. Még ke­vésbé helyettesíti azt. Ellen­kezőleg, részben eltereli ar­ról a figyelmet, összezavar, le­járatja a jó ügyet. Nem csu­pán az igen tiszteletreméltó Máltai Szeretetszolgálat keve­redik e helyzetben össze az Üdvhadsereg amerikanizmu­sával, hanem vitéz nagybányai Horthy Miklósné főméltóságú asszony képe összekeveredik a Solt Ottíliáéval — és ebben nem az utóbbi a hibás. Kellenek szükségszállások, ám azokat nem elég átadotá­­ban megnyitni, és azután ma­gukra hagyni. Nyilván kelle­nek ingyenkonyhák — vagy inkább, nagyon kedvezménye­sek? — is, ám ezeket merő­ben hibás úgy szervezni, hogy néhány napig van tucatnyi is, más-más emblémával, ame­lyeket akár végigesznek a nél­külözők és a „nélkülözők”, az­után meg, elmúlván az ün­nep, a pazarló kapkodás után esetleg marad az igazán rá­szorulóknak az éhkopp. Talán helyes „mindenki ka­rácsonyfáját” is állítani. [De hogy a Múzeurrt-kertben áll­jon a főváros karitatív-repre­zentatív karácsonyfája, és hogy az ünnepnapokon ott osz­­szanak bablevest? Ez nem csupán számos muzeológust háborított föl, akik egyébként kerítéseiken belül magukat is érezhetik olykor a nemzet koldusainak. Nem mintha Pe­tőfinek leesne az ujjáról az aranygyűrű­z­őnéki, aki, ugye, nem is szavalta soha a Mú­zeum lépcsőjéről a Nemzeti dalt. Nem őróla van szó. Mi­­rólunk, s a dolgok helyéről. Nem cselédlépcsőre utasí­tom a kéregetőket. Nem azt várom, hogy rejtsük el a sze­génység szégyenét a külváro­sok koromgyánós tűzfalai mö­gé. De a szociális-karitatív te­vékenység azon helyi hatósá­gok és egyházak feladata, amelyek ismerik — vagy: is­merjék meg! — a valóban rá­szorulókat, amelyek egyedül akadályozhatják meg az elbur­­jánzó visszaélést, élősködést, küzdhetik le a szemérmes rá­szorultak visszahúzódását ép­pen úgy, mint a szemérmet­len, agresszív követelőzést. Ha polgári Magyarországot akarunk, a szó nemesi értel­mében, akkor arról is dönteni kell — a Múzeum-kert józan fölhasználási körén túl —, hogy kié lesz ezután az utca. Most nem közvetett politikai értelemben. Hanem mindkö­zönségesen. „Használatilag." Elvileg járdáinkon járni ma is oszthatatlan állampolgári és vendégjog. Bel- és külföldi mind szabadon járhat ott, aki él. Gyakorlatilag azonban ez a jog mind korlátozottabb, ne­hezen érvényesíthető. Nekünk. Mind többen vagyunk, akik úgy élünk, hogy félünk a jár­dára kilépni, járdáinkon ma ugyanis a kisstílű újburzsoá és az agresszív lumpen ural­kodik, egymás mellett és egy­mással­­keveredve. Miközben az igazi polgár, a citoyen, be­húzza a nyakát, szólni se mer. Kerülgeti a föltolakodott autó­kat, az alkalmi és állandó bó­dék és közöttük a szeméthal­mok sokaságát, a kirakodóvá­sárt, az Itt a piros, hol a pi­ros csalimadarakkal és figye­lőkkel övezett dobozait és a többit. Próbál közöttük mi­nél észrevétlenebbül haza­osonni, biztonsági zárakkal is oly bizonytalan otthonába. Demszky Gábor második lé­pése, a belvárosi utcarend helyreállítására tett, igen kor­látozott és igen óvatos kísér­let mintha ugyanerre a felis­merésre mutatna. Csakhogy ez még mindig sokkal inkább lát­­ványos-hírveréses kampány, kevéssé hatékony akció volt, mintsem annak a szívós, ab­­bahagyhatatlan aprómunkának a kezdete, amire igazán szük­ségünk lenne. Lázár István Mindenki Múzeum-kertje? A Remporték igazsága Vízkereszt múlt. Fagyos szél fúj, mint valami folyosón, a Duna fölött észak felől. A Parlamentet vigyázó kormány­­őrök fázósan húzzák nyakukat a igazilék­ok bundája mögé. Néhány méterrel arrébb, a bokrok között fóliadarabokból eszkábált sátorban Remport Sáraiainé mintha rózsa­füzért morzsolgatna, élesztgeti gém­­benedett ujjait. Az igazságot keresi... — De hát milyen, s hol lakik az igazság? Miért emlegetik, keresik, s hivatkoznak rá a hatalmasok éppúgy, mint föl­dönfutók? — Remporték megvásároltak egy zártkerti ingatlant — mondja Fodor István függet­len országgyűlési képviselő —, hogy házat építsenek rá. Még 1983-ban. Az adásvétel után derült ki, tilos a telken épít­kezni. Egy esztendejük lett volna rá, hogy érvénytelenítsék a szerződést, és visszakapják a pénzüket. De Remporték saj­nos nem a megfelelő jogi utat választották, hanem rögtöni a legfelsőbb szervekhez fordul­tak. Ők pedig ide-oda küldöz­gették őket. Közben lejárt az év. Azóta futnak a pénzük után. De nincs olyan­­bíróság a világon, amelyik ennyi idő után igazat adna nekik... Kétségkívül tisztességesebb itt a Parlament előtt sátorozni, mint bűnözővé válni, de csak a tisztességgel nem sokra­ men­nek. Előbbre tartanának, ha ők is segíteni akarnának magu­kon. De nem. A helyi tanács által felajánlott szükséglakást is elutasították. Mániákusan ragaszkodnak az igazukhoz ... Az asszony nyugdíja 4400 fo­rint. A férj cukorbeteg, folt van a tüdején, negyvenszáza­lékos rokkant, egy fillért sem kap, imént ennyi még kevés a rokkantsághoz, így alkalman­ként utcasöprő. Most dolgozik. Remportné öltözete láttán, a néhai mozgalmi szótárból me­rítve, azt mondhatnánk: prole­tár. Remportné tiltakozik: úgy vél, méltatlan e minősítés, mert ő nem csaló, nem élős­ködő, máséhoz vilá­géletében nem nyúlt, és most is azért van csak itt, hogy a­­sajátját megvédje. Remportné nem tudja, hogy proletárnak tenni nem szégyen, hanem állapot. Kötegnyi fénymásolt kér­vényt, beadványt, levelet lo­bogtat Remportné. Szeme fényűik, ajkai keskeny. — Mindenről papírom van! — süvíti. — Bizonyítékom! A teleik másik felén kacsalábon forgó ház áll. Ők építkezhet­tek! Becsaptak. Meghamisítot­ták az iratokat. Korrupció ölel körül bennünket. Nyolc esz­tendeje járjuk a hivatalokat, és nem született orvoslat... Ezért aztán­­tavaly szeptember 11-én ideköltöztem. Mert nem tudom elhinni, hogy ott, ahol az alkotmányt alkotják, ne lenne igazság ... Az igazság rideg, kegyetlen és titokzatos. Soha senki nem tudja, merre jár, is annyiféle, ahányan vagyunk, így min­denkinek jussa van hozzá. És Remportné ezt a kicsi­t, a ne­ki járót követeli. Az­­igazság itt a Parlamen­ten kívül fázik, odabenn pe­dig melege van. Remporték ágyait­­kaptak — mégse a földön, kartondobozo­kon aludjanak — és tarkarót is hozzá, selymes tapintásút, el­végre­­nem akármilyen „bla­­mázs” lenne, ha éppen az Or­szág Háza előtt intenének bú­csút az árn­yékvilágnak. — Vannak még jóságos­­lel­kek és emberséges szervezetek — mondja Remportné... — Legutóbb például Fodor úr adott kölcsön 3000 forintot, egy kis kempinggázpalackra. Nap nap után­­honatyák,­­ál­lamtitkárok,­­miniszterek men­nek el mellettük. Ijedten kap­ják el tekintetüket, néznek ,me­reven előre, az égre, földre v­a egy más irányba, és úgy tesz­nek, mintha észre sem vennék az összetákolt sátrat. Figyel­mes szemlélődő azonban olvas­hat az arcukon: „Te jó ég! Ezek még mindig itt vannak? Mikor és hol mosdanak? Va­jon fehérneműt váltanak? Már rég el kellett volna őket távolítani! Odabenn a törvény az igaz­ság. Idekint az alkalmazkodás. A hét végén Budapest rend­őrfőkapitánya osztagokat ve­zényelt a Duna hídjaira, a főváros forgalmas csomópont­jaira, hogy minden eszközzel megőrizzék a demokrácia rendjét. Az igazság borzasztóan­­hi­ányzik a lettekből. És minél kiszolgáltatottabbak vagyunk, leszünk, annál inkább sóvárog­juk, mert egyedül tőle -remél­jük sorsunk jobbra fordulását. De mit ér az igazság, ha ma­gányos? Mit­ ér a Don Quijote­­küzdelem? Enyhe borzongással csodál­kozunk Remporték elszántsá­gán. Mi az ő helyükben már az első novemberi dét idején fel­adtuk volna. — Ha kell, holtomig itt­ ma­radok! — mondja Remportné. — És ha­­nem intézik el az ügyünket, fellázítjuk a hajlék­talanokat, a­­munkanélkülieket, és azok­ait is, akik ma még dol­goznak, de holnap elviszik fe­jük fölül a tetőt, s kikerülnek az utcára. Mert sokan vagyunk és m­ég többen leszünk. Mi leszünk a­ legnagyobb párt és mindannyian idejövünk. És senkitől sem félünk. Sátorvá­rost építünk körös-körül, amíg a szem ellát. És még azon is túl... Vízkereszt múlt. Remporték az igazságot­­keresik. Csavarog val­a­hol. . .! Bartha Szabó József BÁNHALMI JÁNOS FELVÉTELE

Next