Népszabadság, 1991. január (49. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-09 / 7. szám
1991. január 9., szerda NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR Duna-gate, hálózat, KGB-kapcsolat (Folytatás az 1. oldalról.)saság kikiáltása után ugyanis felül kellett vizsgálni valamennyi korábban gyűjtött adatot és információt, s az utasítás értelmében azokat, amelyek az új alkotmány, illetve az új BTK szerint nem minősültek üldözendő cselekménynek, selejtezni kellett. Ez a szolgálat leállításának egyfajta módja volt. Mai szemmel lehet, hogy nem a legszerencsésebb. Ezt a munkát december 31-ig fejeztük be. — Mindenesetre a tények tények, a dokumentumok még megvoltak. S így logikus a kérdés: az akkor még ellenzéki pártokról, szervezetekről meddig gyűjtötték az adatokat? — Tény, hogy a belső elhárítás területén bizonyos személyekre tovább folyt adatgyűjtés, mint szabadott volna. De ehhez tudni kell, hogy a titkosszolgálati munka rendkívül bonyolult, hiszen mindenkor be kell tartani a konspirációs és a titoktartási szabályokat. Ezért aztán a szolgálatnál kiadott utasítások még normális körülmények között is lényegesen lassabban jutnak el a szervezet végpontjaihoz, az egyes hálózatokhoz, mint a nyílt utasításokkal működő szervezetekben. Másfél hónap legalább kellett ahhoz, hogy mindenkihez eljusson egy-egy új parancs. — Hallhatnánk konkrét számokat arról, hogy mekkora volt valójában a szolgálat? — Az állambiztonsági szolgálat a hírszerzéstől a katonai elhárításig, beleértve az egyes apparátusok adminisztratív állományát is, országosan 5500 és 6200 fő között lehetett. Ezen belül a belső elhárítás központi állománya mintegy 200-250 fős; országszerte — a megyékben és Budapesten — még körülbelül 500-an dolgoztak ezen a területen. — S mekkora volt az ügynöki hálózat? — Ezt nem tudom pontosan megmondani, olyan mélységben nem ismertem azt a csoportfőnökséget. — Mégis, körülbelül hány ügynökkel tudott érdemben foglalkozni egy-egy operatív tiszt. Tízzel, tizenöttel vagy még többel? — Legföljebb öttel, öt-hat érdemi kapcsolatnál többel nem lehet hatékonyan és valóban eredményesen dolgozni. — Azokat az utasításokat, parancsokat a „leállásra” vonatkozóan, amelyekre az imént utalt, ki adta ki? — Miniszteri feladatmeghatározás alapján én, hiszen én feleltem a szolgálatokért. Bár ez is meglehetősen bonyolult kérdés. Mindenki tapasztalhatta, a társadalmi átalakulás milyen forradalmi gyorsasággal ment végbe. Sem a törvényalkotás, a jogrendszer, sem az államapparátus nem tudta követni a folyamatokat. Még nem érvénytelenítették az 1974-es szupertitkos minisztertanácsi határozatot. A szolgálat alól is kicsúsztak a jogi alapok. Azzal tisztában voltunk, hogy a hetvenes években született jogszabályokat már nem tekinthetjük irányadónak, nem használhatjuk a régi módszereket, hiszen azokkal veszélybe sodorhatnánk a békés átmenetet. Mi — a szolgálatok vezetői — minden lehetséges úton-módon jeleztük az illetékeseknek, hogy szilárd törvényi alapok nélkül , nem lehet titkosszolgálati tevékenységet folytatni, hiszen nem lehet eldönteni, mire kell figyelnünk, s mire nem. De hiába. Ha szabad úgy fogalmaznom: nem kellő súllyal foglalkoztak a javaslatainkkal. — A kormánytól milyen utasításokat kapott ebben az időszakban? Milyen információkra tartott igényt a kormányzat? — Július 3-án foglalkozott a kormány kabinetje az állambiztonsági szolgálat modellváltási koncepciójával. Abban egyebek között az szerepelt, hogy az állambiztonsági szolgálat belső elhárítását az alkotmány- és törvényvédelem irányában kell átalakítani. A kormány a december 17-ei döntésével adta áldását terveinkre, melyek értelmében például február 28-ával megszüntettük volna a belső elhárítást a régi formájában. Egyébként az ellenzék ellen 1989-ben új megfigyelések már nem indultak. — Ám a régiek folyamatban maradtak? — Igen, de hát a széles körű elhárítórendszerek lebontása nem egy egyszerű dolog. Bár most azt mondom, ehhez a lebontáshoz egy kicsit talán túlságosan is óvatosan láttunk hozzá. — Említette, hogy a szervezet tehetetlensége okán továbbra is gyűjtött olyan információkat, amelyeket akkor már nem kellett volna. Hová küldték azokat? — Az állam s a kormány illetékes vezetőinek, az elosztó szerint. Egy titkosszolgálat sosem dolgozik a maga számára. — Tiltakozott-e a kormány valamelyik tagja, hogy efféle jelentéseket küldenek neki? — Nem. Pontosabban, egyszer felhívott valaki — hadd ne mondjam a nevét —, de ő is csak amiatt tett megjegyzést, hogy nem a rangjának megfelelő helyen szerepel az elosztó névsorában. — Pallagi úr, a köztársaság kikiáltása után sem gondoltak arra, hogy előbb megszüntessék a III/III-as csoportfőnökséget, mint február 28-a? — Nagyon sokféle elképzelésünk volt, de egészen december végéig a nemzetbiztonsági helyzet nagyon-nagyon veszélyes volt, részben az itthoni, részben a szomszédainknál lejátszódó események miatt. Csak vázlatosan mondanék néhány példát. Október 23-án, a köztársaság kikiáltásának napján realizáltuk az Antonievicz Roland-ügyet. A munkásőrség felszámolását követően több jelzést is kaptunk, hogy a különböző munkásőregységek fegyverei illetéktelen kezekbe juthatnak. Az egyik — ma már parlamenti párt — vezetői azzal kerestek meg a hivatalomban, hogy találtak egy illegális fegyverraktárat, ahová minden bizonnyal a munkásőrségtől kimentett fegyvereket rejtették el. Kivizsgáltuk az ügyet, s közöltük a szóban forgó párt vezetőivel: valóban van ott egy fegyverraktár, de az a néphadseregé. Emellett konkrét információink voltak arról is, hogy az idő tájt jelentősen megnőtt a külföldi titkosszolgálatok érdeklődése is hazánk iránt. — Melyikre gondol? — Például a Securitaténa. Több tízes nagyságrendben kerültek felszínre a menekültek közé átdobott ügynökeik. S mi gőzerővel dolgoztunk, hogy felderítsük itteni tevékenységüket. Szerencsére aztán jött a forradalom, különben februárig egy perc nyugalmunk nem lett volna. — Miért, mi történt volna februárban? — Decemberre sikerült kapcsolatot teremtenünk a Securitate kimondottan Magyarországra dolgozó szakapparátusának egyik tagjával. Beépültek a Securitatéba? — Majdnem. Februárban került volna az illető — a segítségünkkel — olyan helyzetbe, hogy teljes részletességgel feltárhatta volna a Magyarország elleni Securitate-tevékenységet. Emellett számos magas rangú külföldi vendége is volt az országnak, és ez lekötötte az energiánkat, figyelmünket. Például a dél-koreai elnök. Kaptunk olyan jelzéseket, hogy magyarországi látogatása alatt merényletet terveznek ellene. Kiküldtük a figyelőket a határállomásokra. Ferihegyen egy munkatársunk felismert egy ismert terroristát, az egyik nyugat-európai ország vadonatúj útlevelével a kezében. Három lehetőségem volt. Beengedem az országba, s figyeltetem — de mi lesz, ha meglép az embereink elől? — vagy őrizetbe veszem. Kérdés, bizonyítható-e, hogy ő az, akinek gondoljuk? Vagy egyszerűen felültetjük a következő gépre, s hazaküldjük. Ez utóbbi kínálkozott az adott helyzetben a legbiztonságosabb megoldásnak. Kevéssel ezután kaptuk a megbízható információt, hogy egy terrorszervezet le akarja mészárolni Izrael budapesti nagykövetségét. Huszonnégy óránk volt, hogy megtegyük a szükséges óvintézkedéseket. Akkoriban, amikor az ön által említett események történtek, volt még operatív információcserénk a KGB-vel? — Nem, semmiféle operatív információcsere nem volt. Sőt, akkor már javában átalakulóban volt a két szervezet kapcsolatrendszere. Hiszen 1989 szeptemberéig a KGB munkatársai még bent voltak a Belügyminisztérium épületében. — Ön találkozott személyesen a KGB főnökével, Krjucskov tábornokkal? — Igen, 1989 májusában Moszkvában, a KGB székházában. Horváth István belügyminiszterrel jártam ott, amikor Krjucskov úr és a miniszterem megállapodtak a kapcsolatok új alapokra helyezéséről. Közvetlenül a tanácskozás után nekem kellett aprópénzre váltanom az ott elhangzottakat. Azaz, én közöltem a KGB illetékes vezetőivel, hogy az új alapokon egyebek között a kölcsönösség maximális érvényesülését kell érteniük. S mivel a mi ottani munkatársunk sem a KGB székházában dolgozik, ők sem maradhatnak a mi objektumainkban. Ezt ők tudomásul vették, ha nem is örömmel vagy vita nélkül. — Erről szólva: kevés magyar találkozott Krjucskov tábornokkal, és ők általában nem nyilatkoznak. Ön milyennek ismerte meg? — Széles látókörű, a partner helyzetét jól ismerő tárgyalófél volt. Magyarul olyan jól ért és beszél, hogy a tolmácsok csak a szovjet delegáció többi tagja kedvéért voltak ott. Krjucskovot nem lehet összehasonlítani elődjével, Csebrikoval, aki szűk látókörű és aggályoskodó volt: egy ízben például hosszú szemrehányásait kellett végighallgatnunk, amiért Magyarország enged a burrzsoá ideológia diverziós nyomásának. — Mit értett ez alatt Csebnikov úr? — Azt, hogy a Duna-parti szállodákban nyugati tévéket lehetett nézni, és működni kezdett a Danubius rádió ... — Mindazzal, amit a fentiekben elmondott, azt kívánja magyarázni, túlságosan mozgalmas volt az élet akkoriban, s nem tudtak kellő figyelmet fordítani a belbiztonságiakra, s hogy ilyen okok is közrejátszottak abban, hogy a szervezet tovább gyűjtötte az akkor már nem is törvénysértő cselekményekről az adatokat? — Visszagondolva arra az időszakra, egyet s mást ma már másképp csinálnék. Bár nem tudok szabadulni attól a nyomástól, ami az idő tájt ránk nehezedett. — Pallagi úr, mit remél a pertől? — Meggyőződésem, hogy tudatos bűncselekményt nem követtem el. Bízom abban, hogy kiderült minden kérdésben az igazság, és vége lesz ennek a kanosszajárásnak. F. Gy. A. — V. P. SZABÓ BARNABÁS FELVÉTELE Ültétt karácsony és újév óta némi idő. Szükségem volt erre az időmúlásra, hogy higgadtabban írjak. 1953 szilveszterét a Rókus Kórházban töltöttem. Éjfélkor, 1954 első perceiben, kisétáltam a kórteremből, és a zegzugos folyosókon eljutottam egy olyan sarokablakig, ahonnan jól beláttam az utcát. És számomra, a pesti egyetemre nemrég fölkerült, ám itt betegágyba kényszerült vidéki fiú számára meghökkentő volt ebben az órában a Rákóczi út és aNagykörút egy-egy szakasza. Tömeg nem hömpölygött ugyan, ám sokan rótták jókedvűen a járdát, és néha papírtrombitába fújtak. Szelíd-szolid kis szilveszteri karnevál volt ez a pesti utcán. Nekem mégis új, fölpezsdítő. Később megértem Budapesten sok, mind zajosabb, ámde még mindig többé-kevésbé kedélyes szilveszterért.Pár éve már a petárdadurranásoktól hangosabbakat is. Ám az, ahogyan az idén a pokol mármár elszabadult, még ezután is meglepetés volt. Főként mert a mulatság eldurvulása 1990 végén nem korlátozódott egyetlen éjszakára. Rögtön, amint a Körútra kirakodtak a karácsonyi-szilveszteri alkalmi árusok, elkezdődött a petárdázás is. Hetedik kerületi lakásomból karácsony minden estéjén hallgathattam ezt a számomra megszokhatatlan és baljós harci zajt. S azután végig szilveszterig, majd még január 1-jén is. Telt a munícióból. Azt is tudom, kiknek. A környékünkön arcról, anovákról ismerem azt a néhány sihedercsapatot, amelyek végigvívták ezt a többhetes petárdacsatát. Csak a fülünk és az idegeink ellen. Mert fegyelmezőktől nem kellett tartaniuk. Más. Más? Amikor Demszky Gábor lett Budapest főpolgármestere, első útja a pályaudvarokat megszálló hajléktalanokhoz vezetett. És lakbérhátralékok elengedését emlegette. Azt hiszem, ismerem az indítékait. És tudom jól, hogy a hajléktalanok, a közüzemi díjakat és a lakbért nem fizetők egy része önhibáján kívül került nehéz helyzetbe. Velük törődni kell. Ám az a „Róbert-bácsizmus”, amely szentimentálisan és kapkodóan elárasztotta karácsony táján a várost, az igazi szociálpolitikához még csak nem is hasonlít. Még kevésbé helyettesíti azt. Ellenkezőleg, részben eltereli arról a figyelmet, összezavar, lejáratja a jó ügyet. Nem csupán az igen tiszteletreméltó Máltai Szeretetszolgálat keveredik e helyzetben össze az Üdvhadsereg amerikanizmusával, hanem vitéz nagybányai Horthy Miklósné főméltóságú asszony képe összekeveredik a Solt Ottíliáéval — és ebben nem az utóbbi a hibás. Kellenek szükségszállások, ám azokat nem elég átadotában megnyitni, és azután magukra hagyni. Nyilván kellenek ingyenkonyhák — vagy inkább, nagyon kedvezményesek? — is, ám ezeket merőben hibás úgy szervezni, hogy néhány napig van tucatnyi is, más-más emblémával, amelyeket akár végigesznek a nélkülözők és a „nélkülözők”, azután meg, elmúlván az ünnep, a pazarló kapkodás után esetleg marad az igazán rászorulóknak az éhkopp. Talán helyes „mindenki karácsonyfáját” is állítani. [De hogy a Múzeurrt-kertben álljon a főváros karitatív-reprezentatív karácsonyfája, és hogy az ünnepnapokon ott oszszanak bablevest? Ez nem csupán számos muzeológust háborított föl, akik egyébként kerítéseiken belül magukat is érezhetik olykor a nemzet koldusainak. Nem mintha Petőfinek leesne az ujjáról az aranygyűrűzőnéki, aki, ugye, nem is szavalta soha a Múzeum lépcsőjéről a Nemzeti dalt. Nem őróla van szó. Mirólunk, s a dolgok helyéről. Nem cselédlépcsőre utasítom a kéregetőket. Nem azt várom, hogy rejtsük el a szegénység szégyenét a külvárosok koromgyánós tűzfalai mögé. De a szociális-karitatív tevékenység azon helyi hatóságok és egyházak feladata, amelyek ismerik — vagy: ismerjék meg! — a valóban rászorulókat, amelyek egyedül akadályozhatják meg az elburjánzó visszaélést, élősködést, küzdhetik le a szemérmes rászorultak visszahúzódását éppen úgy, mint a szemérmetlen, agresszív követelőzést. Ha polgári Magyarországot akarunk, a szó nemesi értelmében, akkor arról is dönteni kell — a Múzeum-kert józan fölhasználási körén túl —, hogy kié lesz ezután az utca. Most nem közvetett politikai értelemben. Hanem mindközönségesen. „Használatilag." Elvileg járdáinkon járni ma is oszthatatlan állampolgári és vendégjog. Bel- és külföldi mind szabadon járhat ott, aki él. Gyakorlatilag azonban ez a jog mind korlátozottabb, nehezen érvényesíthető. Nekünk. Mind többen vagyunk, akik úgy élünk, hogy félünk a járdára kilépni, járdáinkon ma ugyanis a kisstílű újburzsoá és az agresszív lumpen uralkodik, egymás mellett és egymássalkeveredve. Miközben az igazi polgár, a citoyen, behúzza a nyakát, szólni se mer. Kerülgeti a föltolakodott autókat, az alkalmi és állandó bódék és közöttük a szeméthalmok sokaságát, a kirakodóvásárt, az Itt a piros, hol a piros csalimadarakkal és figyelőkkel övezett dobozait és a többit. Próbál közöttük minél észrevétlenebbül hazaosonni, biztonsági zárakkal is oly bizonytalan otthonába. Demszky Gábor második lépése, a belvárosi utcarend helyreállítására tett, igen korlátozott és igen óvatos kísérlet mintha ugyanerre a felismerésre mutatna. Csakhogy ez még mindig sokkal inkább látványos-hírveréses kampány, kevéssé hatékony akció volt, mintsem annak a szívós, abbahagyhatatlan aprómunkának a kezdete, amire igazán szükségünk lenne. Lázár István Mindenki Múzeum-kertje? A Remporték igazsága Vízkereszt múlt. Fagyos szél fúj, mint valami folyosón, a Duna fölött észak felől. A Parlamentet vigyázó kormányőrök fázósan húzzák nyakukat a igazilékok bundája mögé. Néhány méterrel arrébb, a bokrok között fóliadarabokból eszkábált sátorban Remport Sáraiainé mintha rózsafüzért morzsolgatna, élesztgeti gémbenedett ujjait. Az igazságot keresi... — De hát milyen, s hol lakik az igazság? Miért emlegetik, keresik, s hivatkoznak rá a hatalmasok éppúgy, mint földönfutók? — Remporték megvásároltak egy zártkerti ingatlant — mondja Fodor István független országgyűlési képviselő —, hogy házat építsenek rá. Még 1983-ban. Az adásvétel után derült ki, tilos a telken építkezni. Egy esztendejük lett volna rá, hogy érvénytelenítsék a szerződést, és visszakapják a pénzüket. De Remporték sajnos nem a megfelelő jogi utat választották, hanem rögtöni a legfelsőbb szervekhez fordultak. Ők pedig ide-oda küldözgették őket. Közben lejárt az év. Azóta futnak a pénzük után. De nincs olyanbíróság a világon, amelyik ennyi idő után igazat adna nekik... Kétségkívül tisztességesebb itt a Parlament előtt sátorozni, mint bűnözővé válni, de csak a tisztességgel nem sokra mennek. Előbbre tartanának, ha ők is segíteni akarnának magukon. De nem. A helyi tanács által felajánlott szükséglakást is elutasították. Mániákusan ragaszkodnak az igazukhoz ... Az asszony nyugdíja 4400 forint. A férj cukorbeteg, folt van a tüdején, negyvenszázalékos rokkant, egy fillért sem kap, imént ennyi még kevés a rokkantsághoz, így alkalmanként utcasöprő. Most dolgozik. Remportné öltözete láttán, a néhai mozgalmi szótárból merítve, azt mondhatnánk: proletár. Remportné tiltakozik: úgy vél, méltatlan e minősítés, mert ő nem csaló, nem élősködő, máséhoz világéletében nem nyúlt, és most is azért van csak itt, hogy asajátját megvédje. Remportné nem tudja, hogy proletárnak tenni nem szégyen, hanem állapot. Kötegnyi fénymásolt kérvényt, beadványt, levelet lobogtat Remportné. Szeme fényűik, ajkai keskeny. — Mindenről papírom van! — süvíti. — Bizonyítékom! A teleik másik felén kacsalábon forgó ház áll. Ők építkezhettek! Becsaptak. Meghamisították az iratokat. Korrupció ölel körül bennünket. Nyolc esztendeje járjuk a hivatalokat, és nem született orvoslat... Ezért aztántavaly szeptember 11-én ideköltöztem. Mert nem tudom elhinni, hogy ott, ahol az alkotmányt alkotják, ne lenne igazság ... Az igazság rideg, kegyetlen és titokzatos. Soha senki nem tudja, merre jár, is annyiféle, ahányan vagyunk, így mindenkinek jussa van hozzá. És Remportné ezt a kicsit, a neki járót követeli. Azigazság itt a Parlamenten kívül fázik, odabenn pedig melege van. Remporték ágyaitkaptak — mégse a földön, kartondobozokon aludjanak — és tarkarót is hozzá, selymes tapintásút, elvégrenem akármilyen „blamázs” lenne, ha éppen az Ország Háza előtt intenének búcsút az árnyékvilágnak. — Vannak még jóságoslelkek és emberséges szervezetek — mondja Remportné... — Legutóbb például Fodor úr adott kölcsön 3000 forintot, egy kis kempinggázpalackra. Nap nap utánhonatyák,államtitkárok,miniszterek mennek el mellettük. Ijedten kapják el tekintetüket, néznek ,mereven előre, az égre, földre va egy más irányba, és úgy tesznek, mintha észre sem vennék az összetákolt sátrat. Figyelmes szemlélődő azonban olvashat az arcukon: „Te jó ég! Ezek még mindig itt vannak? Mikor és hol mosdanak? Vajon fehérneműt váltanak? Már rég el kellett volna őket távolítani! Odabenn a törvény az igazság. Idekint az alkalmazkodás. A hét végén Budapest rendőrfőkapitánya osztagokat vezényelt a Duna hídjaira, a főváros forgalmas csomópontjaira, hogy minden eszközzel megőrizzék a demokrácia rendjét. Az igazság borzasztóanhiányzik a lettekből. És minél kiszolgáltatottabbak vagyunk, leszünk, annál inkább sóvárogjuk, mert egyedül tőle -reméljük sorsunk jobbra fordulását. De mit ér az igazság, ha magányos? Mit ér a Don Quijoteküzdelem? Enyhe borzongással csodálkozunk Remporték elszántságán. Mi az ő helyükben már az első novemberi dét idején feladtuk volna. — Ha kell, holtomig itt maradok! — mondja Remportné. — És hanem intézik el az ügyünket, fellázítjuk a hajléktalanokat, amunkanélkülieket, és azokait is, akik ma még dolgoznak, de holnap elviszik fejük fölül a tetőt, s kikerülnek az utcára. Mert sokan vagyunk és még többen leszünk. Mi leszünk a legnagyobb párt és mindannyian idejövünk. És senkitől sem félünk. Sátorvárost építünk körös-körül, amíg a szem ellát. És még azon is túl... Vízkereszt múlt. Remporték az igazságotkeresik. Csavarog valahol. . .! Bartha Szabó József BÁNHALMI JÁNOS FELVÉTELE