Népszabadság, 1991. február (49. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-12 / 36. szám

10 NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA 1991. február 12., kedd Kérdések a levegőben Önmagáról beszél Binder Károly zongoraművész-zeneszerző Akik ismerik a nevemet, le­mezeimet, biztosan hiányolják bemutatásomkor a „dzsessz” jelzőt. Mivel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakának tanára vagyok, nem is illene e szót elhagyni. De én valójában olyan zenésznek tartom ma­gam, aki foglalkozik dzsesszel, népzenével, klasszikus zené­vel. Mint zeneszerzőt pedig az foglalkoztat, hogy hogyan tu­dom ezeket szintetizálni, ho­gyan tudok új hangzást létre­hozni. Ezen az úton az első fordulópont a Kontinentspiel című kompozícióm volt. Itt tudtam először igazán bemu­tatni, hogy a dzsessz és egyéb zenék kapcsolata milyen szin­tézisben van nálam. A kom­pozíció ötlete Zalán Tibor köl­tő barátom versének kapcsán merült fel bennem. A vers Stravinsky álma Bartók Bélá­ról, aki megfáradt, megtört öregemberként ott ül a végte­len óceán partján, és kalapjá­val rendületlenül meri a vi­zet. Hogy miért is­meri? Azért, hogy a kontinensek ösz­­szeússzanak, és kultúráik ta­lálkozzanak. Ez a kép nagyon megragadta a fantáziámat, és elkezdtem dolgozni egy olyan anyagon, amelyben különböző zenei világok találkoznak. A darabban a diatonikus, tehát az európai fül számára meg­szokott dallamvilágú „kötő­szövetbe” különböző egzotikus népek zenéi — például jávai gamelán, tibeti lámaista szer­tartás és afrikai dobzene —­ valamint különböző hanghatá­sok és effektusok keverednek. A műben a dzsessz is jelen van, de — bár az utóbbi idő­ben igen intenzíven foglalkoz­tat — ebben a kompozícióban inkább csak egy akcentus, egyfajta „tájszólás”. Kreativi­tást, improvizációt, tökéletes szabadságot jelent, tehát a „hogyan”-t, nem pedig a „mi”-t. Ez az oka annak, hogy dzsesszzenészek azt mondják, ez nem dzsessz. Érthető is, hiszen a „preparált” zongorá­ra írt „furcsa” szerzeménye­im sorát a Sebestyén Márti által énekelt versek megzené­sítésével folytattam, a január 30-án a Vigadóban megtar­tott koncertemen pedig vonós­­zenekari darab is szerepelt. A preparált — vagyis a hangszer húrjai közé helyezett tárgyakkal teljesen megvál­toztatott hangzású — zongora nagyon segített ennek a kü­lönleges zenei világnak a lét­rehozásában. Egy idő után úgy éreztem, hogy elégtelen számomra a hagyományos ér­telemben vett zongora hang­zása. Ezért próbálgattam, kí­sérleteztem, s igyekeztem ezt a talán szokatlan, de elképze­léseimhez legközelebb álló hangszínt kialakítani. Természetesen mindig is a közönségnek komponáltam, játszottam, s e szón nem a dzsesszkoncertek kialakult, nagyjából mindig azonos hall­gatóságát értem. Egy ilyen igazi közönségnek köszönhe­tem életem legszebb emlékét. Ez Őriszentpéteren volt, ahol előttem soha ilyen jellegű hangversenyt nem tartottak. Az általános iskola egyik ter­mében játszottam. Előtte sé­tálgattam a folyosón, és azon gondolkodtam, vajon ki fog eljönni... Akkor még új volt a preparált zongorára­­ írt művem, amelyik még szak­emberek számára is nehezen emészthető. Kezdtem ideges lenni, hiszen akik ott voltak, talán egy-két ember kivéte­lével, még sohasem hallottak ilyen zenét. Vajon jót te­szek-e, hogy pont egy ilyen darabot játszom, nem pedig valami dallamosabbat? Végül úgy gondoltam, hogy ha én ennyire hiszek abban, amit csinálok, akkor ez minden gá­tat át kell hogy törjön. El­kezdtem a darabot, becsuk­tam a szemem, nem mertem még felnézni sem. Mikor be­fejeztem és felálltam, olyan tapsvihar fogadott, hogy nem tudtam szóhoz jutni a megha­tottságtól. Odajöttek hozzám, és elmondták, hogy nem tud­ják, mi volt ez, de fantasz­tikus élményt jelentett szá­mukra. Felléptem sok neveze­tes helyen Európában, de ezek össze sem hasonlítható­ak ezzel az élményemmel. Általában előre végiggondo­lom a műsor felépítését. Van­nak bizonyos rutinok is — le­gyen szép, romantikus szám, legyen virtuóz is, és persze egy hatásos szám befejezés­nek —, de mi van akkor, ha aznap este éppen mindenki andalodni szeretne? Ezt a rea­gálásból könnyen megértem. Ha egy ilyen számot hosszan, kitartóan megtapsolnak, ak­kor nyilván ilyet szeretnének hallani.­ Ezért nem is szok­tam mindenáron ragaszkodni az előre eltervezett sorrend­hez. Nagyon fontos, hogy ki mi­lyen igénnyel megy el egy koncertre, és mit szeretne hal­lani. Kikapcsolódni, lazítani szeretne az egész napi haj­sza után, vagy ki van éhez­ve egyfajta magasabb szelle­mi kultúrára. Én általában olyat szeretnék kapni, amit addig még soha. Persze az emberek általá­ban azért mennek el, mert tudják, hogy például egy Mo­­zart-hangversenytől mit vár­hatnak. Ismerik a harmónia­fordulatokat, figurákat, rit­musokat, és az emberek nagy részének az ad örömet, ha ezeket felismerheti és felfe­dezheti újból és újból. De má­sokat — szerencsére — ez nem elégít ki, és azt kérdezik: nincs valami új? Persze a ze­nét szerető embereknek csak nagyon kis része hallgat ilyen analitikusan zenét. Adhatna igazi élményt a kortárs zene, de azt hiszem, hogy a „klasszikus” zenei komponisták íróasztal mellett, ceruzával, radírral írt zenéje meglehetősen lejáratta magát, egyszerűen azzal, hogy az egyébként zenét szerető hall­gatóság számára megemészt­hetetlen. Azt hiszem, a kor­társ zene azon ágáé a jövő, amelyik megengedi magának azt a luxust, hogy az impro­vizációt pódiumképes megnyi­latkozásnak ismerje el. Sze­rencsére ezt már kezdik fel­ismerni más zeneszerzők is. Zenei képzésünk előadómű­vészeket „hoz létre”, akiknek az a feladatuk, hogy a lehe­tő legpontosabban visszaad­ják, amit a kottában látnak. De ha én megkérnék egy zon­goraművészt, hogy improvi­záljon D-dúrban, nem tudom, tudná-e teljesíteni. Pedig eredetileg a kottában lerög­zített anyaghoz sokkal szaba­dabban nyúltak, s ezzel vált igazán mindig megújulóvá a zene. Én is használtam minden­féle elektronikus herkentyűt bizonyos darabjaimhoz. De azt hiszem, ezek több kárt okoz­hatnak, mint amennyit nye­rünk velük. Nem tartom eze­ket az önálló zenei megnyil­vánulás eszközeinek, hiszen a legfontosabb dolog hiányzik, az ember jelenléte. Egy chi­­pekkel teli, előre tökéletesen beprogramozott bakelitlap nem érhet fel egy Steinway zongorán játszó ember sugár­zó varázsával. Lejegyezte:­ Fürth Lívia SZÉKELY PÉTER FELVÉTELE ÖTÖS TALÁLAT! ,,,,,, ■••'•— SRS* W | | Az új évben méginkább megéri! ^ JgSKttHUUM CÉL RészvénytársaságnáL *' induló részlet 200 ezer fordítóL ^jf Számol 1;': f -; Sóf í l QA2DASÁU1 rSÉSZVÉNYTÁFtóAáA^^^^B^^W? 1121 ii^iap£»i. Eotvo« ot 13-15. lallaaBr Tatofc.i; i«-i7», 156^T31 T*Wofi*ik: 156-301* Nem kötelező a köteles példány? Talán, még soha nem lá­tott mennyiségben és vál­tozatban­­kínálják szellemi portékáikat a standok, könyvesboltok. De vajon mi marad mindezekből az utókorra? Elvesznek, el­sodródnak, elkallódnak — talán örökre? Nemzeti könyvtárunk szép hivatása: menteni a menthetőt, átörökíteni mindazt, amiből húsz-har­minc vagy akár ötven-száz esztendő múlva a kutató történész vagy a laikus ál­lampolgár egy valóban iz­galmas korszak mozaikkoc­káit rakhatja össze. E té­máról kérdeztem Tóth La­jost, az Országos Széché­nyi Könyvtár kötelespél­­dá­ny-szolgálatának osz­tályvezetőjét. — A rendelkezések sze­rint a nyomdáknak tizen­hat kötetes példányt kell el­küldeniük az Országos Szé­chényi Könyvtárba — az az ügy „gazdájaként” eb­ből megküldi a többi nagy könyvtárnak a gyűjtőkö­rébe illő példányt. Mind­össze kettő marad a „gaz­dának”: egyet helyben ol­vasói használatra adnak ki, egyet pedig tovább őriz­nek. A nagy nyomdák ál­talában tudják is a dolgu­kat , ám bőven akadnak kisebb, alkalmi nyom­dák, sokszorosítóműhelyek, amelyeknek egyszerűen le­hetetlen a nyomukra buk­kanni, az illetékeseiknek pedig gyakorta fogalmuk sincs arról, hogy köteles példány dolgában mi is a rendelet szabta teendőjük. Ezeknek a mulasztások­nak nemcsak hazai, ha­nem nemzetközi kihatásai is vannak. A­­be nem kül­dött példányok nem ke­rülnek bele a nemzeti bib­liográfiákba, így a külföld tudomást sem szerez egész seregnyi fontos tudomá­nyos, kulturális érték, do­kumentum létezéséről. Örök dilemma, persze, hogy szélesebben vagy szű­kebben határozzák-e meg a gyűjtés körét. A nemzet­közi gyakorlathoz képest nálunk ez a kör meglehe­tősen tág. Beletartoznak a térképek, atlaszok, föld- és éggömbök, a szabadal­mi leírások, a mikrofilmek és a mikrolemezek. Sőt­­ még az olyan­­„aprónyom­tatvány” is, mint a képes levelezőlap, az ex libris, a hirdetmény, a falragasz, a röplap, a dísztávirat, az alkalmi étlap, a kártya­­naptár, a gyászjelentés is ebbe a kategóriába soro­landó. A „sajtótermék” fo­galmába beletartozik a grafika, a haniglemez, a hangszalag, a videokazetta is (a legutóbbiból még a kötelező egyetlen példányt sem szokták beküldeni!). Igaz, persze, hogy minél szélesebb a gyűjtés köre annál kevesebben törőd­nek vele — így talán meg­fontolás tárgyává lehetne tenni a kör bizonyos mér­vű szűkítését is. Említésre érdemes, hogy az Egyesült Államokban a nyilvántartásba vétel egy­úttal a szerzői jogi védel­met (az úgynevezett „co­­pyright”-ot) is szavatolja. Ott így teszik érdekeltté az embereket a példányok beküldésében. Nálunk je­lenleg az a szabály, hogy arra az intézményre, amely nem küld köteles példányt, 3000 forintig terjedhető bírságot kell kiróni — és a hivatalos hercehurca után ebből gyakorta még 300 forint sem lesz (ám az eredeti összeg is olyan cse­kély, hogy egy vállalatnak meg sem kottyan, észre sem veszi, gyakorlatilag semmiféle ösztönző vagy akár visszatartó ereje sin­csen­. Új törvényeink talán er­re is találnak majd megol­dást. Jó volna, ha a köteles példányok beküldését nem bírsággal, büntetéssel, meg­torlással kellene kivívni, hanem kulturáltabb és — nem utolsósorban — ösz­tönzőbb módon! Turcsányi Tibor Az Északi M­agyar Archívumban Stockholmban található a nyugat-európai, de az is le­het, hogy a teljes magyar emigráció legnagyobb ebbéli dokumentumgyűjteménye, az Északi Magyar Archívum. Ve­zetője, gondozója és tulajdo­nosa Szöllősi Antal. Három másik, Svédországba szakadt hazánkfiával együtt 1973-ban alapította a mára mind a hat szobáját megtöltő könyvtárat. Húszezer kötet, negyvenezer magyar nyelvű újság, plakát, levél és a nyugati magyar emigrációhoz fűződő számos egyéb dokumentum roskasztja a polcait, fiókjait. A munká­ban az idők során egyedül maradt. Olyannyira, hogy a szervezéstől, levelezéstől kezd­ve a gyűjtésig és az anya­gok rendezéséig mindent ma­ga csinál — és „természete­sen” a gazdasági ügyeket is ő intézi a saját kasszájából. Mindez itthon a hatalom kép­viselőinek gyanúsnak tetszhe­tett, hiszen több mint húsz éven át — „politikai okok” miatt — nem tehette be a lá­bát Magyarországra. Először 1989-ben járt itthon. Ezúttal stockholmi otthonában beszél­gettünk. — Mi késztette arra, hogy huszonévesen elhagyja a ha­záját? — Sok mindennel elégedet­len voltam. Nem tudtam fe­ledni anyám ötvenes évekbe­li meghurcoltatását, mint ahogy azt sem, hogy olyan társadalmi korlátok között él­tem, amelyeket nem lehet át­törni. A változtatás vágya haj­tott, amelyhez talán a cseh­szlovákiai magyar beavatko­zás adta meg a végső lökést 1968-ban. Bécsbe mentem, hogy az egyik legnagyobb ma­gyar emigrációs központba, Münchenbe kerülhessek. De ez a tervem nem sikerült. Utá­na, mert Svédország befoga­dott bennünket, magyar fiata­lokat — voltunk jó néhányan —, oda mentem. — Hogyan lesz egy mezőbe­­rényi volt úszóedző fiatalem­berből archívumtulajdonos, történész, aki professzorokat megszégyenítő biztonsággal tart előadásokat, noha nem végzett egyetemet? S mind­ezeken túl még lapkiadó is. — Az én életemet az ér­deklődés és a véletlenek sora határozta meg. Amikor Svéd­országba kerültem, azonnal magyar kapcsolatok — egye­sületek, folyóiratok — után kezdtem kutatni. Hamar meg­találtam, amit kerestem. Szinte önkéntelenül jött az öt­let, hogy én is segítsem a kapcsolattartást az óhazával meg a nyugati országokban élő magyarokkal. Természete­seül lappal, a Bujdosóval, amely később — a Stock­holmban járt Tollas Tibor ja­vaslatára — Bujdosókra vál­tozott. Ez az újság a Magyar fiatalok lapja alcímmel je­lent meg. Ebből nőtt ki az Ungrare i Nóráén, azaz a Ma­gyarok Északon című lap. Ez már kétnyelvű, és éppen húsz­éves. Emellett egy másik új­ságot is gondozok, a címe: Magyar Archívum. Négy-öt évvel ezelőtt indítottam, hogy a nyugati magyarságnak se­gítséget adjak az archiválási munkához. — Mit gyűjt, mi az, ami az archívumába kerülhet? — Mindazt, ami a nyugati magyarságról vagy magyar­ságról megjelent. Kinti ma­gyar egyesületek, egyházak, intézmények, fórumok, cserké­szek mindennemű kiadványa­it, a Nyugaton élő neves ma­gyar személyek anyagait. És a Magyarországról, a történel­mi Magyarországról kikerült magyar könyveket, dokumen­tumokat is, hogy ne kallód­janak el. Könyveket, újságo­kat, röpcédulákat, aprónyom­tatványokat, például körleve­leket, meghívókat, üzleti rek­lámokat, gyászjelentéseket. — Noha még fiatal, a negy­venes éveit tapossa, gondolt-e arra, hogy mi lesz az archí­vummal ön után? — Gondoltam erre is. A ter­vem az, hogy ha megfelelőek — kedvezőek lesznek és tar­tósnak ígérkeznek — a társa­dalmi körülmények, egy idő után a teljes anyagot Magyar­­ország kapja meg.­­Ha ezt én valami váratlan esemény mi­att­ nem tudnám magam elin­tézni, akkor az archívum a svéd Riksarchívumba kerül, és az a feltételeimnek megfele­lően juttatja majd hazai az anyagot. De hát ez még — remélem — nagyon messze van. — Ön főként az utóbbi év­tizedben mind gyakrabban jelentkezik íróként is. — Hosszú évek óta a svéd­országi magyar bevándorlókat kutatom. 1000-től az 1800-as évekig jutottam el. Lassan ha­ladok, mert alig maradt fenn írásos anyag. Meglepetéssel fedeztem fel munkám során magyar tárgyi emlékeket, pél­dául korabeli süvegeket, kar­dokat. Talán ezek a két nép közötti kapcsolat legelső em­lékei abból az időből, amikor a Svédországból Ázsiába tar­tó kereskedőknek Levédián keresztül kellett áthaladniuk. De nem ez a főtémám, ha­nem a Svédországban élő ma­gyarok története. Az első ma­gyar, akinek ittlétéről „bizo­nyítékok” maradtak fenn, egy erdélyi ezredes volt, Orbay András, aki 1640 körül élt eb­ben az északi országban. Csisztay Gizella Megyeren#' 91/1 K­RITIKA

Next