Népszabadság, 1991. április (49. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-06 / 80. szám

1991. április 6., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE BRONISLAW BACZKO: Sztálin, a „karizmatikus” vezér Bronislaw Baczko Franciaországban élő lengyel történész, az úgynevezett „mentalitástörténet” második nemzedé­kének képviselője. Az itt bemutatott esszé, amelyet rövidítve adunk közre, a szerző Les imaginaires sociaux című 1984-es tanulmánykötetében látott nap­világot. Az esszé teljes szövege — Fede­­rico Fellini, Friedrich Dürrenmatt, Wil­­liam Cooper és Christa Wolf egy-egy írása mellett — a Nagyvilág áprilisi számában olvasható. Ma már, több mint egy emberöl­tővel Sztálin halála után, nemigen emlékeznek rá, hogy a „népek bölcs tanítóját” milyen sokan tartották karizmatikus személyiségnek a Szovjetunióban, és korántsem csak a lelkes, hithű „sztálinisták”. Pedig elég, ha Sztálin halálára, a hivatalos közleményt követő eseményekre gondolunk, máris képet kapunk e karizma vitathatatlan erejéről. És mindezt nemcsak a szertartás ün­nepélyessége, Sztálinnak a mauzó­leumban való elhelyezése, a hivata­los beszédek bizonyítják, bizonyít­ják a kortársak, sőt, a leendő „más­­kéntgondolkodók” visszaemlékezé­sei is. Minden emlékezésből kihal­­latszik a magárahagyatottság, a te­hetetlenségérzés, amely hatalmába kerítette a síró, jajveszékelő töme­get: „Mi lesz velünk nélküle? ...” Milliók özönlik el a moszkvai ut­cákat, mindenki látni akarja az el­hunytat, mindenki fejet akar haj­tani a ravatal előtt. 1953. március 8-án valóságos pánik lesz úrrá a tö­megen. Az emberek agyontapossák egymást, sokakat valósággal odala­pítanak az úttorlaszokhoz, a KGB ugyanis lezárta a Szovjetek Házá­hoz vezető utcákat (Sztálint itt ra­vatalozták fel), így próbálva feltar­tóztatni a tömeget, több száz vagy több ezer áldozata is lehetett a tra­gédiának, a pontos adatokat sohase tették közzé. Mindazok, akik zokogva taposták halálra egymást az utcákon, csak hogy láthassák a halott Sztálint, pa­radox módon az élő Sztálint szinte sohase látták, sohase hallották. Sztá­lin ugyanis, főként élete utolsó évei­ben, csak elvétve mutatkozott nyil­vánosság előtt, amikor kis időre fel­feltűnt a Vörös téri emelvényen vagy Bolsoj-beli páholyában. A sztá­lini karizma tehát egy testi valójá­­ban állandóan távol levő személyi­ség karizmája. Sztálin korántsem beszédeinek erejével, nem is jelen­létével hatott. Rosszul beszélt, szín­telen fahangon, és ráadásul erős grúz akcentussal, már csak ezért sem tarthatott hatásos beszédeket. A tömeggel bizalmatlan, mindig korlátozott számú hallgatóságnak beszél, szigorúan megrostált embe­rek előtt. Szembeötlő a különbség közte és a forradalom utáni bolse­vik gárda, Lenin, Trockij vagy Zi­­novjev között, akik ügyes szónokok voltak, és értették a módját, ho­gyan kell hatni a tömegekre. Karizma tehát, de karizmatikus személyiség nélkül. Olyan karizma, amely a kollektív tudatban gyöke­rező, ám mégis mesterségesen ki­alakított képek és elképzelések ré­vén fejti ki hatását. A probléma számos kérdést vet fel. Vajon mi­korra alakul ki ez a kollektív el­képzelésrendszer? Hogyan készítik fel, dolgozzák meg a befogadóit? S végül: hogyan, miféle nyersanyag­ból alakították ki és hogyan kény­szerítették rá a tömegekre ezt az elképzelésrendszert ? Sokkal világosabb a kérdés, hogy­ha a kronológiát, azaz a karizma­tikus vezérkép fejlődését is figye­lembe vesszük. Van egy időpont, amely igen fontosnak látszik: két­ségtelen, hogy a Sztálin-képnek a második világháború alatt, illetve a németek felett aratott győzelem után legerősebb a kisugárzása. Nem vitás, hogy a kép olyan alkotóele­mekkel gazdagodott abban az idő­ben, amelyeket korábban nem tar­talmazott. Sztálin mintegy megteste­sítője a győzelemnek; ő a betola­kodóktól megmentett haza megsze­mélyesítője, annak az államnak a vezetője, amely, lám, megmutatta igazi erejét. Ezt a vezérképet az el­lenségről, illetve a győztesekről al­kotott elképzelések tükörképei is ár­­nyalják-finomítják. Mivel a náciz­mus az abszolút rossznak a jelké­pe, a győztes is csak az abszolút jót, a minden gyanú felett álló igaz ügyet jelképezheti. Mielőtt továbblépnénk a Sztálin­­kép kronológiájával kapcsolatos kérdések elemzésében, valamit el kell mondanunk a háború alatti Sztálin-kép kialakításának techni­kájáról. Sztálin, semmi kétség, jel­képesen mindenütt jelen van ezek­ben az években, ő jelképezi a harc értelmét. ő a végső győzelem záloga mindazok szemében, akik „A Ha­záért, Sztálinért!” csatakiáltással indulnak rohamra, és halnak meg a fronton. Ez a jelképes jelenlét azonban Sztálin távollétével feje­ződik ki. A háború alatt egyetlen­egyszer fordult meg a fronton, és teremtett kapcsolatot, akkor is gon­dosan előkészített forgatókönyv sze­rint, ha nem is a közkatonákkal, legalább a tisztekkel. A háború után a hivatalos festők valósággal vért izzadnak, csak hogy valami újat préseljenek ki ebből az egyet­len epizódból, és hogy a katonáit irányító hadvezérként ábrázolhassák Sztálint. A dicsőségére készített fil­mek alkotói kénytelenek újabb és újabb jeleneteket kiagyalni, mint például Berlinbe érkezését az utolsó csata idején, amikor holmi arkan­gyal módjára ereszkedik le az ég­ből. De a legtöbb film és festmény itt meg is áll Sztálint többnyire Kreml-beli dolgozószobájában állít­ják elibénk, ahogyan elmélyülten a térkép fölé hajol, egyedül vagy né­hány tábornoktól, esetleg a politi­kai bizottság néhány tagjától körül­véve (akik, természetesen, tisztelet­tudó távolságra állnak tőle). Gyak­ran mutatják a Lenin-mauzóleum mellvédjén is, a győzelmet ünneplő díszszemlén. Bár Sztálin csak elvét­ve volt látható, beszélni egyre gyak­rabban beszélt, főleg Sztálingrád után. Bár igaz, sohasem saját hang­ján, a kézjegyével ellátott napipa­rancsokat csak egyvalaki olvashat­ta fel, egy Levitán nevezetű szí­nész, akinek gazdagon csengő, mély hangja volt. Levitán csak ilyen al­kalmakkor állt mikrofon elé, min­dig ugyanabban az időben, és ek­kor a fronton is meg a hátország­ban is megállt az élet, mindenki a hangszórók felé fordult, mindenki feszülten várta a Sztálin szavait közvetítő hangot. Vajon 1930 táján, a „nagy fordu­lat” után, amikorra már likvidálták a „baloldali” meg a „jobboldali” elhajlókat, amikorra Sztálin már el­ismert (és kétségbevonhatatlan) ura a hatalomnak, már kialakult-e a karizmatikus vezérkép? Tény, hogy a „személyi kultusz” már kibonta­kozott, ahogyan erről a Sztálin öt­venedik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségek is árukódnak. Annak viszont semmi jele, hogy a karizmatikus vezérkép ekkorra már kialakult volna. Sztálint viszonylag kevesen ismerik a párton kívül. A párton belül viszont nagyon is so­kan: a „sztálinisták” egyre többen vannak, főleg az új elit soraiban. Az öreg „bolsevikok” szemében vi­szont, akiknek igen nagy a tekinté­lyük, és akiknek zöme támogatja a sztálini politikát, Sztálinnak nem valami nagy a presztízse; az ő sze­mükben Sztálin közepes képességű ember, erkölcsileg is és intellektuá­lisan is. De elég egy évtized, és gyö­keresen megváltozik a helyzet. En­nek legmeggyőzőbb bizonyítéka a nagy pompával megünnepelt 60. szü­letésnap, amely immár össze se ha­sonlítható az 1929-es szerény kezde­tekkel. Igaz, ebből az időszakból, amelyet az élet minden területét át­szövő hazugság, az engedelmes lel­kesedés jellemez, nemigen rendel­kezünk szavahihető dokumentumok­kal. De van néhány szembeötlő tény. Az elnyomás áldozatainak visszaem­lékezéseire gondolunk: sokan for­dultak Sztálinhoz vé®ső kétségbeesé­sükben, sokan remélték, hogy Sztá­lin majd megvédi őket az igazság­talan meghurcoltatásokkal szemben. Sztálin holmi társadalomfeletti dön­tőbíró képében jelenik meg, ő tes­tesíti meg a jót a rosszal, az igazsá­got a rágalommal, a jogot az ön­kénnyel szemben. Egy bizonyos: az 1929 és 1939 közötti évtizedben a kártya már ki van osztva. Ám a karizmatikus vezérkép kialakításá­nak előfeltételei csak a harmincas évekre teremtődnek meg. A párt az a kiváltságos közeg, ahol meghonosítják és ápolják ezt a vezérképet. Gyakorolni, persze, a párt gyakorolja a hatalmat, ezt a hatalmat azonban a párt, nevezete­sen a bázis el is szenvedi. Néhány jellemző adat: míg a pártnak 1924- ben csak 472 000 tagja van, ez a szám 1928-ban 1 034 000, 1933-ban 3 500 000, 1937-ben 1 900 000 (a tag­létszám hirtelen csökkenése egye­nes ágú következménye a „terror­nak”), 1940-ben pedig 3 300 000 (a növekedés a tisztogatás utáni tag­toborzással magyarázható). A párt a hatalom legfontosabb eszkö­ze és legfontosabb közege egy­szersmind. A pártban ugyanis nem­csak mennyiségi változások mentek végbe a harmincas években. A vál­tozások párhuzamosak a párt össze­tételének mélyreható átalakulásá­val, olyan átszervezésével, amely különösen megkönnyítette a kariz­matikus vezérkép elsajátítását. Még néhány jellemző adat. Míg 1939- ben a köztársaságok és területi pártbizottságok titkárainak 80 szá­zaléka, a járási pártbizottságok tit­kárainak pedig 93 százaléka 1924 után lépett be a pártba, vagyis sem a forradalomról, sem a polgár­­háborúról nem volt már közvetlen tapasztalata (különben is fiatalok még, jó részük be sem töltötte a negyvenet). 1940-ben a tagságnak legalább 60 százaléka 1938, vagyis a „nagyterror” után lépett be a pártba. További adatok: míg 1939- ben a párttagság 43 százaléka értel­miségi (legalábbis iskolai végzettség szerint), az értelmiség aránya 1929- ben mindössze 1,7 százalék A mélyreható változások követ­kezményeként a párttagok gondol­kodásmódja is átalakul. Megszüle­tik az új kollektív emlékezet. A párt emlékezetéből minden olyan esemény kitörlődik, amely a forra­dalom, a polgárháború, a különbö­ző frakcióharcok időszakával, illet­ve azokkal az évekkel kapcsolatos, amelyben még megvolt (ha mégoly korlátozott formában is) a pártve­zetőség ellenzéke. A bolsevizmus története, legalábbis az átélt él­ményvilág szintjén, hovatovább egybeolvad a sztálini párt hivata­los történetével. Ezt az új emléke­zetet a saját történetét, saját múlt­ját is kisajátító párt kodifikálja, ezt a kodifikált változatot tartalmazza a Kommunisták Oroszországi (bol­sevik) Pártjának rövid története. A mű, amelyet először a Pravda kö­zölt, és amely 1938 őszén jelent meg, több mint tízmilliós példányszám­ban, már bebizonyított igazságként idézi a moszkvai koholt perek rá­galmait: itt Sztálin már Lenin leg­hűségesebb tanítványa és méltó örököse, a szocializmus mérnöke, a tévedhetetlen vezér. A Rövid tan­folyam kötelező tananyag minden párttagnak, a számtalan tanulócso­portban, a marxizmus—seninizmus egyetemen stb. A könyvet koránt­sem csak párttagok között terjesz­tik. Minden történelemóra a Rövid tanfolyam vulgátájához igazodik. Minden egyetemi hallgatónak a Rö­­vid tanfolyam alapján kell levizs­gáznia párttörténetből és filozófiá­ból. Még Marx, Engels és Lenin műveinek kiadását is úgy „szer­kesztik”, hogy segédkönyv lehessen a Rövid tanfolyam tanulmányozásá­hoz. Az is lényeges, hogy ezt a kodi­fikált emlékezetet olyan tapasztalat támasztja alá, illetve erősíti meg, amely, bár szavakban sohasem arti­kulálódik, mélyen belevésődik a fe­jekbe. Az a tapasztalat, hogy mu­száj minden „felülről” jövő, Sztálin által jóváhagyott és legitimált pa­rancsot azonnal végrehajtani. Az a kollektív és egyéni tapasztalat, hogy nincsen társadalmi felemelke­dés állandó készenlét, lelkesedés és politikai megbízhatóság nélkül. Ha­talmat gyakorolni, elfoglalni a veze­tő posztokat, az ország társadalmi és gazdasági felemelkedésén mun­kálkodni, és a változásokat, ha kel­lett, tűzzel-vassal rákényszeríteni a néptömegekre — mindez, meglehet, lelkesítő, nagy reményekre jogosító élmény volt, de cserébe el kellett fojtani minden félelmet, minden bi­zonytalanságérzést, mert az ilyesmit az emberek nemhogy nyilvánosan nem, de még önmaguknak sem me­rik megvallani. A harmincas évek­ben az újonnan felvettek ünnepé­lyes külsőségek között léptek be a pártba, ragyogóan kivilágított he­lyiségben, és csakis a beavatási szertartás után csatlakozhatnak az elithez, az „élcsapathoz”. A pártot viszont senkinek sem szabad saját akaratából elhagynia. A pártból csak kizárhatják az embert, és ak­kor visszahull a nemlét sötétjébe, és a GPU emberei jönnek el haj­nalban a tagkönyvéért. Belépni a pártba annyi, mint megtanulni, el­sajátítani a rendszer játékszabálya­it: a pártban a többiekkel együtt tevékenykedik az ember, de ha rá­kerül a sor, mindenki egyedül áll a felső fórumok ítélőszéke elé. A párttag mindig éber, ám nemcsak alanya, hanem tárgya is az állandó éberségnek. Az időt, az átélt él­mény szintjén, a „politikai vonal” hirtelen irányváltozásai tagolják, il­letve az az űr, amelyet az egyik napról a másikra eltűntek hagynak maguk után, az eltűntekkel pedig nem szabad foglalkozni, még azt is el kell feledni, hogy egyáltalán él­tek valaha, máskülönben kétségek támadnának az emberben, márpedig mindenki láthatja, hogy a „téve­dés” hova vezet. Az idő folyamatos­ságát csak jelképes szinten lehet vissszaá­llítani, ha az egyén pálya­ívét a kollektív sorshoz igazítják, amelynek mélyebb jelentését az egyén úgysem tudja felfogni. Így azután a szorongás és a lelkesedés, a hatalomgyakorlás és a bizonyta­lanságérzés, az őszinte odaadás és a hirtelen „vonalváltozás” okozta fejvesztettség korántsem zárja ki egymást, épp ellenkezőleg, egymást erősíti a mindennek értelmet adó jelentés és az egységesítő jelkép keresésében-kutatásában. Aki párt­tag, az állandóan adós a jelentéssel minden félelem, minden jelentés és minden remény legfőbb birtokosá­nak és elosztójának. A karizmatikus vezérkép legelő­ször a pártban, illetve a hatalmat gyakorló társadalmi csoportok kö­zegében gyökeresedett meg. Ha igaz, hogy ezt a képet a hatalom, a pro­paganda meg a terror kényszerítet­te rá az országra, ehhez a valós erőszakhoz hozzá kell számítani azt a jelképes erőszakot is, amelyet a vezérkép magában hordozott, és amely a párton kívül sem volt ha­tástalan. Más szóval a karizmati­kus Sztál­in-kép a lakosság legszéle­sebb­­rétegeinek félelmeire és re­ményeire is válasz. A harmincas évekre a „felülről” kikényszerített ,„második forrada­lom” nyomta rá bélyegét. Nehéz volna túlbecsülni, hogy ez a meg­rázkódtatás milyen következmé­nyekkel járt az össznépesség gon­dolkodás- és magatartásformáira nézve. A könyörtelen kollektivizá­lás és iparosítás teljesen szétrom­bolta az élet hagyományos kerete­it, elsősorban, persze, falun, de a nagyvárosokban is. A harmincas évek végén alig akad ember, aki­nek ne omlott volna össze megszo­kott kis világa, feldúlta azt az el­nyomás, a társadalmi-kulturális fel­emelkedés, a­holhozzá átalakított faluközösségek szétbomlása, a lakos­ság egy részének a megnövekedett társadalmi mobilitás miatti állandó helyváltoztatása, a felnövekvő nem­zedékek erőltetett iramú iskolázta­tása, a vallási intézmények teljes felszámolása stb. Az ötéves tervek, de főleg a legelső, lázas rit­musukkal, megannyi állomásai an­nak a folyamatnak, amelynek kö­vetkezményeként minden társadal­mi tevékenységforma betagozódik az állam keretébe. Egyetlen maga­­tartásmodell lehetséges, azt kell mindenkinek követnie az élet min­den területén, mivel csakis ez az­ egy modell ad esélyt egyéni felemel­kedésre a drámai megrázkódtatá­sok görcseiben kínlódó társadalom­­átalakítás keretei között. Földig rombolják a segítségnyújtás és az egymásrautaltság minden hagyo­mányos intézményét. A terror egy­mást követő hullámai és a kényszer­­intézkedések (a belső útlevél beve­zetése, az általános feljelentési kö­telezettség, a halálbüntetésnek a ti­zenkét éves gyerekekre való kiter­jesztése stb.) csak növelik a kiszol­gáltatottságot. A civil társadalom szétzúzásával a társadalom teljesen atomizálódik. Mindenki egy szál egyedül áll szemben az egyszerre névtelen és mindenütt jelen levő ál­lamhatalommal. A kitaszítottakkal, a terror közvetlen áldozataival szemben tanúsított magatartás­­formák talán a legmegbízha­tóbb mutatói a bizonytalanság­érzésnek, az egész lakosságot ha­talmába kerítő szorongásnak és bi­zalmatlanságnak. De az életből száműzött millióktól, a kitaszított­ság ragályától való félelmet főleg a Gulag körüli csönd fejezi ki, az, hogy az emberek nem­­is akarnak tudni semmit, hogy minden infor­mációt eleresztenek a fülük mel­lett. A megtorlások és társadalmi meg­rázkódtatások olyan láncreakciókat váltanak ki a mindennapi életben, amelyeknek mélyebb jelenlétét sen­ki sem érti, s amelyeknek követ­kezményei ellentmondásosak, össze­visszük: ilyen a legelemibb fogyasz­tási javak állandó hiánya és a mag­­nyitogorszki vaskohók hatalmas építkezése, a tervek gigantikus cél­kitűzései és a gazdaság elképesztő ziláltsága, a lovakat felváltó trakto­rok és az 1933-as tragikus éhínség, az 1936-os „liberális” alkotmány és az ezt követő „terror”. Ilyen körülmények közepette egy egész nép igyekszik megtalálni he­lyét és magát mindabban, ami ti­tokzatos és romboló erejű ebben az állandó fluktuációban levő és egyre átláthatatlanabb társadalomban. Eb­ben a helyzetben a „nagy vezér” ké­pe, akármennyire erőszakolták is rá a tömegekre, mégiscsak meg­nyugtató, mégiscsak egységesítő ha­tású. Lehetővé teszi, hogy az embe­rek az engedelmességet összekap­csolják a lelkesedéssel, hogy meg­bízható, állandó és megnyugtató támpontot találjanak, hogy eliga­zodjanak a darabjaira hulló, félel­metes és kiismerhetetlen valóság­ban. De, ezzel párhuzamosan, ar­ra is módot ad a vezérkép, hogy az emberek úgy enyhítsenek a bürok­ratikus hatalom névtelen és nyo­masztó valóságán, hogy jelképesen valamiféle személyes kapcsolatot­ alakítanak ki a „tévedhetetlen ve­zérrel”, és, ezzel egyidejűleg, em­beri arcot húznak reményeikre és szorongásaikra. ADAM PÉTER fordítása FELIX (SRECKO PUNTARIC) KARIKATÚRÁJA 75

Next