Népszabadság, 1991. május (49. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-24 / 120. szám
1991. május 24., péntek NÉPSZABADSÁG - AZ OLVASÓ OLDALA Az önmérséklet nem biztosíték A törvényjavaslatok parlamenti vitájáról szóló tudósítások, a támogatókkal vagy ellenzékkel készített beszélgetések rendszeresen visszatérő, zavaros vonása, hogy az olvasók többsége nem ismeri a szóban forgó javaslatot, csupán annak különböző értelmezéseivel találkozik. Különösen jellemző az egyrk legutóbbi példa a dr. Kalsai István igazságügy-miniszterrel készült interjúnak (Népszabadság, május 13.) „a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről” szóló törvényjavaslattal foglalkozó része. Sereg András, az interjú készítője, többek között azt firtatja, vajon hány ingatlant érint majd a törvény. Ezerezerkétszázas becslésére dr. Balsai István a következőket válaszolja: „Ma még nem tudjuk pontosan, hogy mekkora vagyontömeget fog érinteni a törvény. A szakértők becslése szerint jóval kevesebbet, mint amennyiről beszélnek.” Hasonló megközelítésben, a várható hatások mértékét bagatellizálva nyilatkozott ez ügyben a törvényjavaslatot előterjesztő államtitkár, vagy a témával foglalkozó hatpárti tévévitában a KDNP képviselője is. Eközben mindannyian elhallgatják a nyilvánosság előtt, hogy mit is tartalmaz valójában a törvényjavaslat. Egy újságcikk keretei természetesen nem elegendőek a teljes javaslat ismertetésére, de a legfontosabb jellemzők fölvázolhatóak. A törvényjavaslat az egyházi reprivatizációt illetően az alábbi használati célok felől közelít: ,,a) hitélet (vallásgyakorlás, konferenciatelep, egyházi igazgatás, egyházi alkalmazásban álló személy elhelyezésére szolgáló lakás, papnevelés stb.), b) szerzetesrend, diakónus és diakónisstaközösség működése, c) oktatás, nevelés, b) egészségügyi, szociális cél, gyermek- és ifjúságvédelem, e) kulturális cél (közösségi ház, múzeum stb.).1. A javaslat értelmében mindazokat a beépített ingatlanokat vissza kell adni az egyházaknak (és egyéb egyházi szervezeteknek, vallási közösségeknek), amelyek eleget tesznek a következő feltételeknek (a rövidség érdekében tartalmosliag pontosan, de nem szó szerint idézek): — 1948. január 1-je után kerültek kártalanítás nélkül állami tulajdonba; — a törvény hatálybalépésekor állami vagy helyi önkormányzati tulajdonban vannak; — állami tulajdonba kerülésükkor az imént felsorolt célok valamelyikét szolgálták; — szükségesek a felsorolt célok megvalósításához. A szükségességnek a törvényjavaslatban fellelhető egyetlen kritériuma, hogy a korábbi tulajdonos ilyen célra tervezze hasznosítását. Arra sem találhatunk biztosítékokat, hogy az egyházak a későbbiekben is a megjelölt célokra használják az ingatlanokat. Elég, ha most kinyilvánítják ebbéli szándékukat. A fentieken túl a törvényjavaslat arra is felhatalmazná a kormányt, hogy „az egyhaptól kártalanítás nélkül állami tulajdonba került azokért az ingatlanokért — a termőföld kivételével —, amelyen e törvény alapján nem kerülnek átadásra, az állam részleges kárpótlást” adjon. A lehetséges következményeket mérlegelve csupán egyetlen területet, a közoktatást emelem ki. Az 1947— 1948-as tanévben — az iskolák államosítása előtt — az alsó- és középfokú iskolák több mint 60 százaléka volt egyházi tulajdonban.Több ezer épületről van szó. Nyilván ez az oka, hogy a törvényjavaslat határnapja 1948. január 1-je, jóval korábbi, mint a kárpótlási törvényé!) A törvényjavaslat értelmében semmilyen jogi akadálya nincs anna, hogy az egyházak mindezeket az iskolákat visszakapják, amennyiben most állami, vagy önkormányzati tulajdonban vannak. Ezt tudva válik igazán érthetővé az igazságügy-miniszternek az önkormányzatoknak járó kártérítés iránt tudakozódó kérdésre adott, válasza: „(...) Más a helyzet azokkal a tulajdontárgyiakkal, amelyeket a helyhatóságok kötelezően ellátandó feladattal együtt, de végül is ingyenesen kaptak. Ezért a vagyonért nem jár majd kártalanítás. Már csak azért sem, mivel az egyházak az ingatlanok mellett azok funkcióját — például az egészségügyi teendőket — is átveszik. Ne felejtsük, hogy az önkormányzatok így mentesülnek az adott ellátási kötelezettségük alól.” (Kiemelés tőlem.) Ha a konkrét példát a közoktatással helyettesítjük, akkor ebből következik: az egyházak átvehetik a magyar közoktatás jelentős részét, hozzájuk kapcsolódhatnak majd az erre vonatkozó állami kötelezettségek, megszűnik tehát állam és egyház szétválasztása. Az önkormányzatok pedig mentesülnek a közoktatási feladatok ellátása alól (igaz, pénzük sem lesz rá). Úgy vélem, nem szorul magyarázatra, hogy ez a magyar közoktatás teljes szétzilálódását vonná maga után. Érdekes egyébként, hogy dr. Balsai csupán az önkormányzatoknál gondol arra a szempontra, hogy miképpen jutottak ingatlanaikhoz. A törvényjavaslat ugyanis az egyházak esetében semmilyen formában nem vizsgálja ezt a kérdést (holott sok esetben hasonló eredményre juthatna), sőt a javaslat szerint „egyházi tulajdonnak kell tekinteni ... az egyháznak az egykori kegyúri jogviszonyon alapuló ingatlanhasználati jogát is”. Dr. Balsai István szerint az egyházi tulajdon igényléséhez csupán kilencven nap áll rendelkezésre. A 11. paragrafus 2. bekezdése értelmében azonban a 90 nap eltelte után is lehet igényléseket benyújtani. Nincs tehát törvényes gátja annak, hogy az egész procedúra a végtelenségig elhúzódjon. Lehetséges persze, hogy az egyházak józan önmérsékletet tanúsítva nem élnek majd sem a mennyiségi, sem az időhúzási lehetőségekkel (feltéve, hogy jelenlegi formájában fogadja el a törvényt a parlament). Az önmérséklet azonban nem jogi kategória. Molnár György Budapest Adógaras Az igazságügy-miniszter a Népszabadság május 13-i számában megjelentetett interjújában kijelentette: „Az egyházi ingatlanok visszaadása az alkotmányos elv érvényesítésén túlmenően meghatározott társadalmi — nem csupán szakrális — célok megvalósítását szolgálja.” Ha ebből indulunk ki, megállapíthatjuk, hogy mivel az egyházak nem adóznak, sőt állami támogatást is kapnak, a vállalkozókkal és gazdálkodó szervezetekkel szemben megkülönböztetett bánásmódban részesülnek. Az adómentesség — gondolom — az egyházak lelkipásztori, karitatív tevékenységére vonatkozik, ám ha gazdálkodnak is a visszakapott vagyonukkal, azokra a kedvezmény nem terjedhet ki. Meggyőződésem, hogy az egyházak anyagi javát szolgáló pozitív diszkrimináció társadalmi feszültséget okozhat, ami semmiképp sem válik a javukra, de a kormány előnyére sem. Tamás András Eger Turistasirató Az idén kétszeresen is felemelték a többség számára a vasúti jegyek árát. Drágább lett a gyors- és megszűnt a személyvonatjegy. Félórányi távolságra is gyorsvonat tarifával utazhatunk. A természetjárók számára nem kétszeresen, hanem négyszeresen lett drágább az utazás. Eddig ugyanis csoportos utainkon ötvenszázalékos kedvezményt kaptunk. Most megvonták tőlünk. A közeli Börzsönybe rándultunk ki néhány napja. A vonatjegy Nagymarosra oda-viszsza 2,0 forintba került. (összehasonlításul: a nyolcvanas évek elején a retúrjegy 16 forint volt.) A kedvezmények megvonása még csak nem is hoz többletbevételt az államnak, illetve a MÁV-nak, ugyanis a legtöbb vonat nincs kellően kihasználva, a turisták viszont arra kényszerülnek, hogy sokkal ritkábban utazzanak. Mindez hozzájárul, hogy a nagy múltú honismereti és természetbarát mozgalom lassú halálra ítéltetett. Rádi Péter Budapest A növények is megunták a várakozást A Népszabadság április 22-i számában jelent meg a Fásítás van, a növény hiányzik című cikk, amely a fővárosban meghirdetett tavaszi fásítási akciót mutatja be az egyik oldaliról. Szeretnénk, ha az olvasók bővebb információt kapnának a történtekről. A főpolgármesteri hivatal március 15-án értesült arról, hogy az Alsótekeresi Faiskola közcélú adományként ötvenezer rózsát, továbbá ötvenezer fát és cserjét ajánl fel a főváros növénytelepítési programjához. Az elszállítást Alsótekeresről a főpolgármesteri hivatal vállalta, viszont anyagiak híján az elültetésre és gondozásra már nem tudtunk vállalkozni. Ezért döntöttünk úgy, hogy vállalatoknak, intézményeknek és magánszemélyeknek ajánljuk fel a fákat, rózsatöveket. A Fővárosi Kertészeti vállalat kapta a megbízást az igények felmérésére és a növények Budapestre szállítására. Sajtóban és rádióban adtuk hírül: ingyenes, illetve kedvezményes árú növények kaphatók, s az érdeklődők igényeiket március 25-ig telefonon jelezték. Amikor megérkezett a fajtajegyzék 105 300 növényről, Alsótekeresen a faiskola képviselőjének jelenlétében megállapítottuk, hogy az ötvenezer rózsatő nagy része gyenge minőségű, nem éri el a szabványméretet, a cserjék és a fák viszont szépek. Ezután következett az igények és az ajánlatok összeegyeztetése fajtánként, mennyiségenként. A Főkert 74 300 növényre küldte el csaknem ezer jelentkező igénylését az Alsótekeresi Faiskolának. A szállítást megelőzően tíz nappal jelezte az időpontot is (április 1-tfl). A szállítási napokat a faiskola nem kifogásolta, így a Főkert értesítette az igénylőket az átvétel helyéről. idejéről. Sajnos, a szállításra nem kerülhetett sor a tervezett ütemben, ugyanis Alsótekeresen nem voltak előlkészítve a növények, ráadásul az, „aki fizet, az elsőbbséget élvez” elve érvényesült, így azután tehergépkocsijainknak várakozni kellett, Budapesten pedig újra kellett értesíteni az igénylőket az átvétel új időpontjáról. Az érintettek különbözőképpen reagáltak, volt, aki lemondta az igénylést, volt, aki a sajtóval fenyegetőzött, de olyan, is akadt, aki megköszönte a figyelmességet. Végül a többség megkapta a kért növényeket, ám az előre jelzett három nap helyett csak három hét alatt lehetett lebonyolítani a szállítást. Igaz, hogy 12 000 fa és cserje hiányzott, ám ezeket a Főkert saját ültetvényéből részben pótolta. A további szállításokat le kellett állítani, mert április elején már bizonytalan a lombos növények megerzedése. Mindenesetre közreműködésünkkel a budapestiek 70—80 ezer csemetét, rózsatövet ültethettek el. Lesz-e még egyszer ilyen akció? Inkább a megfontolt, tervszerű növénytelepítés hívei vagyunk. Milyen tanulságot vonunk le a történtekből? Először is összevetjük az akciót a vele párhuzamosan folyó közterületi fásítással. (ötezer fát ültetünk el a főváros parkjaiban.) Ezenkívül mindent amiben hibáztunk, amit szemünkre vetettek, ami keserű szájízt okozott nekünk, a jövőre nézve megfontolunk. Radnóczi Péter a főpolgármesteri hivatal főelőadója Röszler Béla a Főkert igazgatója Mi a szélsőséges? A kormány a parlament elé terjesztette az „Egyes állami tulajdonban levő vagyontárgyak önkormányzati tulajdonba adásáról’” szóló törvényjavaslatot. Az előkészítés idején Boross Péter belügyminiszter szélsőségesnek minősítette az önkormányzatoknak azt a javaslatát, hogy a törvény állítsa vissza a települések köztulajdonát, közbirtokait. Pedig ugyanezt az elképzelést, több mint egy éve, a Magyar Demokrata Fórum terjesztette az ország választópolgárai elé: „Az államosítások, betagosítások alól fel kell szabadítani és vissza kell állítani a települések köztulajdonát, közbirtokait.” A Kereszténydemokrata Néppárt is hasonló álláspontot képviselt: „A falvaknak vissza kell kapniuk az eredetileg tulajdonukat képező községi, közbirtokossági erdőket.” A képviselők megválasztásával a koalíciós kormány számára adva volt a lehetőség, hogy beváltsa, amit a pártok javasoltak. Az önkormányzatokra rázúdították a feladatokat, noha csak költségigényes vagyonnal rendelkeznek, azokból kamat vagy bérleti díj nem származik. A változások szükségessé és lehetővé tennék, hogy a törvény visszaállítsa a települések köztulajdonát, közbirtokait, ám úgy látszik, ez nem áll a kormány szándékában. Látni való, hogy a választópolgárokat félrevezették, és hiú reményekkel kecsegtették az önkormányzatokat. A parlament fogja eldönteni, hogy melyik javaslat a szélsőséges: az önkormányzatoké, vagy a kormányé. Persze, ha a szavazógép működésbe lép, a válasz nem kérdéses. ZALAI GYÖRGY Telekgerendás A nádori kripta históriája A kutatói és írói felelőtlenség több példáját nyújtotta dr. Kiszely István és Hankó Ildikó A nádori kripta című könyvben: a több szerzőtől összeállított kéziratot gátlástalanul szétvagdalták, és kettejük neve alatt a szekszárdi Babits Kiadónál megjelentették: az előszóban leírt köszönetnyilvánítással a maguk „kutatási segéderőivé” fokozzák le több tudományág képviselőjét (eközben elhitték, hogy a nyilvános kipellengérezés ezzel elkerülhető); valótlanságokat állítva védekeznek a felelősségre vonással szemben. Egyébként a szóban lévő könyv gyönyörű, megérdemelte a Népszabadság február 23-i számának méltatását. Csak mi, akik a nap gyolob részét írtuk, tudjuk, hogy nem a címoldalon szereplők munkája. Tudja ezt maga Kiszely is, aki az ollózást véghezvitte, s aki később azzal védekezett, hogy „sajnos az idézőjelek az idők folyamán lekoptak”. Nemcsak én nevemnél koptak le! És nem vagyok „sértődött” — csak „sértett”. Mert Kiszelyék sokkal többet használtak fel kéziratomból, mint amennyi idézőjel és említés nélkül barátilag elnézhető (nemcsak az általam gyűjtött sajtószemelvényeket, hanem a más intézményekben folytatott kutatásaim eredményeinek leírását is). „A cikkben említett orosz kápolnát külön a görögkeleti vallású Alexandra számára építették . . . arról, hogy az a kis kápolna hol volt, semmi ismerettel nem rendelkezünk” — írtam a saját kéziratomban. És írja Kiszely István idézőjel nélkül! Majd az ,,Arra, hogy különálló épület lett volna, még utalást sem találtunk” mondat után odaveti: „írja Rákóczy Rozália”. De miért csak ehhez az egyetlen mondathoz került oda a forrás megjelölése? Hiszen az egész előtte és utána következő 39 —44. oldal az én munkámból készült! Az eset szomorú tanulsága, hogy Kiszely István fel- és kihasználva szerzőtársai bizalmát — és Hankó Ildikó — félretéve a szerkesztőnek járó előlegezett bizalom követelte mértékletességet — eltulajdonította a szerzőséget egy bizonnyal sokakat érdeklő, fontos történelmi tárgyban. Dr. Rákóczy Rozália A kamera objektív A kormánykoalíció pártjainak siófoki regionális konferenciájáról közölt tudósításukban (V. 13.) a többi közt rendkívül őszinte önkritikát olvastam: „Varga László (a Kereszténydemokrata Néppárt társelnöke — A szerk.) fontosnak tartotta még elmondani, hogy teljes mértékben ellenzi a parlamenti ülések televíziós közvetítését, mert... a közvetítések csorbítják a parlament rangját és tekintélyét.” Az sajnos eszébe sem jut, hogy a parlament tekintélyét és rangját színvonalas munkával, kulturált vitákkal, értelmes és felelősségteljes felszólalásokkal lehet növelni. És akkor a közvetítés nem csorbítaná a parlament becsületét, sőt... Hiszen a tévékamera mindig azt látja, ami van. Tóth József Budapest A KÖZGYŰLÉS ELŐTT A MEASZ Megújulás és érdekvédelem A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége országos bizottságának határozata értelmében a szövetség új közgyűlése június 13-án ül öszsze. Úgy látszik, akadtak, akik valami „fenyegetőt” láttak ebben, mert „válásiként” Zimányi Tibor, a szövetségből egykor jogtalanul kizárt, volt ellenálló, az MDF országgyűlési képviselője, a Recski Szövetség főtitkára vezénylete alatt, harmincnégy ember új ellenállási szövetség alapítását határozta el. Olyan szövetséget, amely ellenállóknak „csak azokat tartja, akik 1944 márciusa után a németek ellen harcoltak itt, Magyarországon”. (Azokat tehát nem, akik már korábban felléptek az ellen, hogy hazánkat belerángassák a hitleri Németország háborújába, netán a határainkon kívül küzdöttek a fasizmus ellen.) A Magyar Hírlap tanúsága szerint siettek azt is kijelenteni, hogy ők „az egykori ellenállók érdekvédelmét kívánják szolgálni", ám „az új partizánszövetség nem óhajt együttműködni” a MEASZ-szal. Sajátos és sajnálatos logika. Vajon a még életben maradt, zömében hetven év feletti, kisnyugdíjas egykori ellenállók érdekvédelmét a megosztottság jobban fogja szolgálni? Lelkük rajta. A mintegy öt és fél ezer antifasiszta ellenállót és a körülbelül két és fél ezer nácizmus üldözöttjeit tömörítő MEASZ azonban erejét nem az okkal, ok nélkül sértődött emberekkel folytatott vitára, hanem a szövetség előtt álló feladatokra, a megújulás kiteljesítésére, az egykori ellenállók ügyének szolgálatára kívánja összpontosítani. Aki tisztességesen szembenéz a még életben maradt magyar ellenállók és szövetségük helyzetével, annak három dolgot el kell ismernie. Először azt, hogy az 1945-ben megalakult Magyar Partizánszövetség, illetve jogutódjai és főleg tagsága — éppen a fasizmus elleni harcban szerzett öntudatuk miatt — 1948 után sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszerben nem vívták ki a pártállami vezetés bizalmát. Nem „kedvenc”, hanem „megtűrt” szervezetek voltak, amelyek az antifasiszta ellenállók Európa-szerte kiérdemelt és még 1945—1946- ban törvényesített anyagi megbecsülését is csak húsz évvel később, 1967-ben érhették el (azt is igen szerény keretek között), akkor, amikor a nyugat-európai kapcsolatok miatt az államvezetésnek arra szüksége volt. Másodszor azt, hogy — a pártállami nyomás, a szocializmusról vallott téves nézetek és egyes akkori vezetők opportunizmusa miatt — számos olyan személyt tartottak távol a szövetségtől, illetve távolítottak el soraiból, akiknek ellenálló mivolta nem volt kétséges, és akik közül sokat — koncepciós vádak alapján — súlyos börtönbüntetésre vagy éppen halálra ítéltek. Harmadszor azt, hogy ez a szövetség az 1990. februárban megtartott, legutóbbi közgyűlés óta lényegi megújuláson ment át. Visszatért eredeti céljaihoz: a független, szabad és demokratikus Magyarország eszméinek korszerű felfogásához. Ennek megfelelően hazafias, társadalmi és érdekvédelmi szervezetként fogalmazta meg önmagát, tagjai szabadon lehetnek bármely párt tagjai vagy pártonkívüliek. Rehabilitálta és visszafogadta soraiba a törvénytelenül meghurcoltakat és kizártakat. Megnyitotta kapuit az egykori polgári és egyházi ellenállók, köztük azok előtt is, akik most új szervezet létrehozását határozták el, tisztelettel várva őket is soraiba. Megvált attól a mintegy 350 „ötvenhatostól”, akik nem vettek részt az antifasiszta ellenállásban. Jelentős személyi változásokat hajtott végre a szövetség a vezetésében. A parlamenti bizottságokat is segítve, odaadóan dolgozott azon, hogy a nyugdíj-kiegészítéseket felülvizsgáló új törvény méltányolja a fasizmus elleni harc részvevőinek önfeláldozó küzdelmét. Mindezt mérlegelte és elismerte a magyar parlament is, amikor a közelmúltban olyan törvényeket fogadott el, amelyek egyrészt tisztelettel adóznak az antifasiszta ellenállók küzdelmének, fenntartják az egykori harcosok nyugdíj-kiegészítését, kiterjesztve azt azokra is, akik a múltban — jogtalanul — nem kapták meg; másrészt szerény állami támogatást biztosítanak érdekvédelmi szervezetük, a MEASZ tevékenységéhez. E törvények elfogadtatásában fontos szerepet játszott a parlamenti pártok demokratikus képviselőinek józan érvelése, Göncz Árpád tiszteletre méltó kiállása egykori antifasiszta társai védelmében. Szabad Györgynek, a T. Ház elnökének készsége, hogy különbséget tegyenek a jogtalanul kiemelt nyugdíjak és az ellenállók jogos nyugdíj-kiegészítése között, Antall József parlamenti állásfoglalása, amelyben értékelte a náci megszállással való szembefordulást. A szövetség minden tagozata, területi csoportja, több mint nyolcezer tagja most annak jegyében készül az új közgyűlésre, hogy végleg eltakarítsa a múlt hibáinak, bűneinek a MEASZ-t is sújtó maradék terheit. A tagság — minden felülről való beleszólás nélkül — választja meg küldötteit, sőt az új országos bizottság tagjainak nyolcvan százalékát is (a közgyűlés csupán húsz százalékravoksolhat). A jelölőbizottság elnöke például az a Kovács István altábornagy, akit 1956 novemberének első napjaiban letartóztattak, évekre bebörtönöztek, s aki még 1948 előtt a Magyar Partizánszövetség titkára volt. A közgyűlés megújítja a szövetség alapszabályát is, hogy a jövőben — hivatásával összhangban — erejét teljes mértékben a haza függetlenségének, szabadságának, demokratikus fejlődésének, a tagság érdekei védelmének szentelhesse. Várnai Ferenc a MEASZ elnökségének tagja ra A / ---'vA/ SORSOLÁS: » 'Y \ JÚNIUS 4-én Pályázzon Ön iS \ a májusi totószelvények májusi nyeretlen \ hátoldalán és a totózókban . * . . . \ kapható szórólapokon, totoszelvényeivel! V a Nyeremények: MITSUBISHI LANCER GLXi típusú személygépkocsi rt.