Népszabadság, 1991. június (49. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-22 / 145. szám
1991. június 22., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Kényelmetlen vendég Miért nem kapott Kovács Béla 1956. november 4-én politikai menedékjogot az amerikaiaktól? Alig ismert, hogy 1956 novemberében nemcsak Mindszenty József hercegprímás menekült a budapesti amerikai követségre, hanem Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt főtitkára, a Nagy Imre-kormány tagja is. Edward T. Wailes amerikai követnovember 4-én, reggel 9 óra előtt hat perccel a következő üzenetet telexezte Washingtonba, a külügyminisztériumba: „Kovács Béla, a kisgazdapárt vezetője és két munkatársa a bejáratnál vannak, politikai menedéket kérnek. El kell utasítanunk őket, hacsak nem kapok Önöktől más utasítást.” Az éppen a telexszobában tartózkodó Robert D. Murphy külügyminiszter-helyettes nyomban válaszolt: „Felhatalmazzuk önt, hogy átmenetileg menedéket adjon Kovácsnak és két munkatársának. Később megfontolás tárgyává tesszük a rendelkezést.” Egy óra múlva az amerikai követ már azt jelentette, hogy: „Kovács, úgy tűnik, elment, de visszajöhet, ez esetben az előcsarnokban fogom hagyni munkatársaival együtt. Világosan megértettem vele, az, hogy beengedtük, átmeneti jellegű, és nem jelent politikai menedéket. Ha viszszajönnek, és délben bombázásra kerül sor, amivel az orosz ultimátum fenyeget, akkor néhány percre befogadom őket, miután az előcsarnok nagyrészt üvegezett.” Az amerikai diplomata beszámolója azonban nem volt elég pontos. Kovács Béla november 4-én hajnalban, amikor a szovjet támadás megkezdődött, barátaival (mintegy tízen) Koszár Nándor kisgazdapárti politikus Semmelweis utca 4. alatti lakásában tartózkodott. Arra a hírre, hogy orosz katonák járják a házakat, és mindenkit igazoltatnak, megrémült. 1947-től 1955-ig majd kilenc évet töltött koholt vádak alapján szovjet fogságban, s attól tartott, hogy politikai szereplése miatt ismét letartóztathatják. Vörös Vince javaslatára abban állapodtak meg, hogy Koszér Nándor és Vörös Vince elmegy az amerikai követségre és megérdeklődi, hogy befogadnák-e Kovács Bélát. Mindketten vállalkoztak is a nem veszélytelen útra. Először tehát ők jelentek meg a követségen, és nem Kovács Béla. Wailesszel nem sikerült beszélniük, de tudtával — a külügyminisztérium utasításainak megfelelően — azt a választ adták, hogy Kovács Béla a követségre jöhet. A kisgazdapárti politikus Koszér Nándor és Vörös Vince társaságában jelent meg az amerikai követségen, még a délelőtti órákban, s másnap reggelig maradtak ott. Mindhárman politikai menedékjogot kértek. A követtel személyesennem beszéltek, Katona Géza, a követség magyarul tudó alkalmazottja törődött velük. Este légiriadó volt, ezért ők is lementek a pincébe, ahol Mindszentyvel is találkoztak, és mintegy fél órát beszélgettek vele. 5-én kora reggel Katona Géza közölte velük, hogy az amerikai kormánynak nem áll módjában menedékjogot adni számukra, s kérte, hogy hagyják el a követség épületét. Vörös Vince emlékezete szerint arra hivatkozott, a nemzetközi jog nem teszi lehetővé, hogy diplomáciai védelmet kaphassanak. Mindszenty esete azonban más — mondotta —, mert ő magas egyházi méltóságot tölt be. Kovács Béláékat a hátsó kapun engedték ki, nehogy bántódásuk essék, s nehogy lássák őket. Később Wailes külön kérte a külügyminisztériumot, az amerikai hírközlő szervek ne hozzák nyilvánosságra, hogy a kisgazdapárti politikus és barátai egy napot a követségen töltöttek. Az amerikai diplomácia pontosan tudta, ki Kovács Béla, és azzal is tisztában volt, hogy a nemzeti felkelés győzelme esetén a demokratizálódó közéletben jelentős szerepet töltött volna be. Véleményére, mozgására a budapesti követség odafigyelt, s neve a washingtoni válságstáb ülésein is szóba került, őszintesége, becsületessége jó benyomást tett a követségi tisztviselőkre. Mindezek ellenére az amerikai kormányzat megtagadta tőle és munkatársaitól a menedékjogot. Hogy Kovács Bélával nem tettek kivételt, az valószínűleg nem magyarázható azzal, hogy az Egyesült Államok elvben ellenezte menekültek számára a diplomáciai menedékjog megadását; a külügyi szolgálati szabályzatban lehetett volna találni olyan előírásokat, amelyek ezt lehetővé tették volna, amint Mindszenty esetében is meglelték a megfelelő formulát. A katolikus főpap az amerikai külpolitika számára fontosabb volt, mint egy nemzetközileg kevéssé ismert kisgazdapárti politikus. Dulles amerikai külügyminiszter e napokban komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy egy olyan erősen katolikus országban, mint Magyarország, Mindszenty lehet az a vezető, aki — szemben Nagy Imrével — össze tudja fogni a felkelőket, és fenn tudja tartani a rendet, ha a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot. Érdekes és nem ismert részlet, hogy Washingtonban előbb tudták, mint Budapesten, hogy a hercegprímás a követségre fog menekülni. Mindszenty még el sem hagyta a Parlament épületét, amikor a külügyminisztérium már megszerezte Dwight D. Eisenhowernek, az Egyesült Államok elnökének beleegyezését befogadására. Kovács Béla ugyanakkor azért sem volt kedves vendég, mert nem rejtette véka alá kifogásait az Egyesült Államok kelet-európai politikáját, az Amerika Hangja és a SZER rádióadásait illetően. Katona Géza előtt egy, az amerikai diplomáciai okmánytárban nemrég megjelent dokumentum szerint — annak a véleményének adott hangot, hogy „az amerikai rádió félrevezette a magyar népet, amikor azt a hitet keltette benne, hogy hatékony amerikai segítségre számíthat a szovjetek ellenében”. Hozzáfűzte: a legmagasabb amerikai kormánykörök kijelentései megerősítették ezt az illúziót. Nagyon hevesen fejtette ki, hogy ha az Egyesült Államok szovjet kommunizmus elleni propagandája szintén védekező jellegű volt, akkor az Egyesült Államoknak a saját antikommunista politikáját a Szovjetunió ellen kellett volna irányítania, és békén kellett volna hagynia a kelet-európai államokat. Kovács nem hagyott kétséget afelől, hogy véleménye szerint az Egyesült Államok saját, önző céljai érdekében cinikusan és hidegvérűen manipulálta és szovjetellenes akcióba lovalta a magyar népet.” (Foreign Relations of the United States, XXV. k. Eastern Europe, W. 1990. 472. old.) Kovács Béla megbántottan távozott az amerikai követségről, roszszul esett neki, hogy az amerikaiak számára ő, aki mégiscsak egy demokratikus paraszti párt vezetője, nem fontos, nem segítenek rajta, amikor személyesen veszély fenyegeti. Néhány napig Szentiványi Lajos fiánál húzódott meg a Petőfi Sándor utcában, majd átköltözött Antall József szüleihez. Itt lakott november végéig, amikor hazautazott Pécsre családjához. Vida István Amerikai sajtótudósító gépkocsija. n t erjedésében, s a hatásról volt megbízható visszajelzésük? — Csak azt tudtuk, hogy minden új számot pillanatok alatt elkapkodnak, kézről kézre adnak, de érdemi kritikát nem kaptunk a munkánkról, pedig igen hiányzott, s hiányzik ma is. 1989 tavaszáig a Századvég nevét a magyar sajtóban nemigen írták le. — Ez olyan lehetett, mint amikor egy üvegharang alá ültetik az embert, mindent lát, de semmit sem hall. — Kétféle reagálást érzékeltünk. A velünk rokonszenvezők körében a kritikátlan elfogadást, másfelől, a hatalom berkeiből a teljes elutasítást. Nyomban szeretném eloszlatni az üldöztetés mítoszát. Szabadon szerkesztettünk, minden számunk megjelent — néha ugyan egy kis bürokratikus akadékoskodás miatt késve —, és egzisztenciálisan egyikünket sem fenyegették meg. Most, hogy az ellenállók úgy szaporodnak, mint 1945 után a partizánok, szeretném magunkat ettől a tülekedéstől elhatárolni: mi sosem voltunk komoly veszélyben. A Századvég tartalmának voltak ugyan politikai vonzatai, de korántsem olyan erősek, mint azt egyesek visszamenőlegesen elképzelik. Inkább kulturális, mint politikai lázadásnak látom múltunkat. Új rendszer, régi megosztottság — A rendszerváltással, gondolom a szerkesztőség is egy új világba került. A háromból két alapértéknek már nincs jelentősége: a tabunak, a nyilvánosságnak. Hasonlóan látja? — A tabukérdés tényleg kiesett. Az igényesség fenntartása érdekében a korábbi pártállami ellenállással szemben most a piacéval kell megküzdeni. Jobban szeretem a szabad versenyhelyzetet, de tudomásul kell venni, hogy a piac nem a kulturális értékek szerint, hanem a haszon alapján szerveződik. Tévedtünk például, amikor azt gondoltuk, hogy a könyvkiadás jövedelméből fenntarthatjuk a Századvéget is. Megjelentettünk egy sor társadalomelméleti alapművet, de ezekről kiderült, hogy a jó minőség és a politikai irodalom iránti nagy kereslet még nem elég a sikerhez. Szó sincs róla tehát, hogy a minőség, az igényesség a piacon feltétlen érték. — A sajtószabadság egyelőre kétségbevonhatatlan. Változtatott-e ez valamit a Századvég törekvésein? — A nyilvánosság széttöredezettsége, bár átrendeződött, ugyanolyan erős, mint 1989 előtt volt. Minden politikailag szervezett értelmiségi csoport létrehozta, vagy ezután teremti meg a maga nyilvánosságát, tudomást sem véve róla, hogy más körökben mi zajlik. Sajnos az értelmiségi szekértáborok bevitték magukkal a politikába a legtradicionálisabb, legerősebb értelmiségi megosztottságot; a népi—urbánus ellentétről beszélek. Az irracionális félelmek ma már kezdik szétverni a politikától távol álló szakmai szervezeteket is. Legutóbb az orvosok kamaráiban... S ki tudja, hogy még mi következik ... Sajnos, ma ismét időszerű, amiért a rendszerváltozás előtt is küzdöttünk: legyen olyan szellemi fórum, amely megakadályozza a kirekesztést, az intoleranciát, a nyilvánosság ideológiák és személyi ellentétek szerinti osztódását. A Századvég megpróbálja ezt a szerepet továbbra is betölteni. — Milyen eséllyel? — Nem vagyunk képesek ezt a zavaros és veszélyes folyamatot megakadályozni, a két kultúra szembenállását kívülről megszüntetni. De tudunk példát mutatni azzal, hogy minden szellemi áramlat elválasztó szakadékai fölé szivárványhidat építünk, olyan atmoszférát teremtve, amelyben az alkotó értelmiség jól érzi magát. Az árral szemben ma is úszni kell, ugyanúgy, mint régebben, bár közeli partot érni kicsi az esély. 1990 óta tematikus számokat szerkesztünk, egy-egy problémát próbálunk meg körbejárni. Most készítjük elő a magyar polgárosodás, majd a szegénység ügyéről szólóakat. A napi politikai küzdelmekbe pedig nem széltünk be! A negyedévenkénti megjelenés felel meg a legjobban szándékainknak, hisz’ így van időnk a gondosságra, a végiggondolásra és a szerzők kéziratainak kivárására. Mert sajnos egyre nehezebb jó anyagokat kapni, ma már szervezni, gerjeszteni kell magunk körül a vitát. Más szerepben a kritikai értelmiség . Erre a gyűjtő folyóiratra különösen azoknak a szerzőknek lesz szüksége, akik a rendszerváltozással nem adták fel kritikai értelmiségi szerepüket, s akik közül egyre többen panaszkodnak magányosságra, gondolataik mellőzésére. Valószínűsíthető egy új típusú kritikai ellenzékiség kibontakozása. A korábbitól eltérően ez nem a rendszer ellen fordul, hanem a születő demokrácia gyermekbetegségeinek bírálatát, esetleg egy új, paternalista ancien régime kiépülésének megakadályozását tartja feladatának. — Végképp le kell számolnunk azzal az értelmiségi jóhiszeműséggel, amellyel 1989-ben még át voltunk itatva. Magam azt gondoltam, hogy a rendszerváltozás minőségi fordulatot hoz magával, de nem ez történt. A rezsim rezsim, a hatalom hatalom maradt. Sok minden változik, de az emberi természet — úgy tetszik — állandó a történelemben. A politika elsődleges célja a hatalom megszerzése és megtartása, ha voltak ebben a kérdésben illúzióim, ma már nincsenek. A pozíciók, a vagyonok, a pénzek elosztása elsősorban a hatalmi erőviszonyok mentén történik, s nem véletlen, hogy most még nagy a sorbanállás. Mélyebben érintve a kérdést, úgy látom, a kritikai értelmiség egy része beszállt ebbe a küzdelembe, profi politikussá vált, s ezzel nagy űr keletkezett a kultúrában és a tudományban. Számunkra ez azt jelenti, mindent el kell követnünk, hogy a Századvég még két-három évig fennmaradjon, képes legyen kivárni, amíg egy újabb értelmiségi-szakértelmiségi generáció lép ki az egyetemekről. Addigra letisztulnak majd az átmenetileg zavaros viszonyok, s az új nemzedékek világosan fogják látni, hogy a politika szakma, az újságírás és a tudomány is az, s léki eldönti majd, merre tartson. Ha valami értelme van a Századvégnek, akkor éppen az, hogy ennek az új ifjúságnak szellemi lehetőségeket kínáljon és példát mutasson, alapkönyveket adjon ki a számára, gondolkodásra, választásra késztesse. Jöhet bármilyen rezsim, kormány, a kritikai értelmiségre a demokratikus társadalomnak égető szüksége lesz. De nagyon jól látja: Weimar megismétlődését mindenáron el kell kerülni, azaz a kritikai értelmiség nem vehet részt a demokratikus intézmények szétverésében. — A közelmúltban hosszabb ideig Angliában volt. Ismét találkozva a magyar valósággal, mit hiányol legjobban? — A civil társadalom erős intézményeit. A rendszerváltozás előtt Michnik és Kuron új evolucionizmusával rokonszenvezve, úgy véltem, ne bolygassuk a status quót, mert nincs értelme. A politika egyébként is mocskos dolog, tehát csináljunk jó folyóiratot, teremtsünk szép kultúrát, adjunk ki jó tanulmányokat, könyveket, s így majd önmagától, fokozatosan fejlődveépül ki a civil társadalom. 1989-ben kiderült, hogy ez a felfogás egy fabatkát sem ér: a rendszer igenis megváltoztatható, és a civil társadalom korábbi vezetői, szerkesztők, írók, szociológusok, közgazdászok otthagyták a hátországukat a politikai lehetőségekért. — Ami részben természetes is. — Csakhogy megismétlődött, ami a korábbi rendszert is jellemezte: a szűk vezető politikai elit és a tömegek között szakadék tátong, amelyet ha nem töltenek fel a civil társadalom intézményei, akkor szomorú jövő elébe nézünk. Úgy tűnik, a hatalom, az új elit tagjainak egy része mintha elfelejtette volna, hogy mit gondolt 1989-ben, s mintha már nem is volna fontos a számára a saját korábbi véleménye. Ismét felülről szervezett társadalom kiépítése folyik, amelyben a civil világ kényelmetlen akadállyá válhat ambícióik előtt. Hát ez nem következett be — Személyes tervei? — Megpróbálok visszavonulni a főszerkesztői hadállásba és írni, tudományos kutatással foglalkozni. A kiadót Bácskai István vezeti majd. De nem szakítok radikálisan a múltammal, s nem számolom fel az értelmes küzdelem lehetőségeit. Nyugat-Európában mindenkinek van egy rendes állása, és persze magánélete is. — A válasz csalódottságot sejtet. — Hát nem tudom .. . Annyi igaz, hogy én nem ilyen lovat akartam, s ha ebből csalódottságot érez ki, akkor talán nem téved. Beszéltem már illúzióim lerombolásáról, a hatalom természetéről, a partizáneffektusról és a tőkefelhalmozásról, amely sehol sem tartozott a történelem fényes korszakai közé. De csalódottságom oka nem ezekben keresendő. Sokkal inkább két dologban. Az egyik, hogy a történészekre tartozó múlt sokkal fontosabbá vált a politikában, mint a jelen és a jövő nagy kérdései. A másik még ennél is sokkal súlyosabb. Komolyan hittem, hogy az új rendszerben a tehetség, a rátermettség, a szakmai hozzáértés és nem a politikai és a személyes kapcsolat fog dominálni. Hát ez nem következett be. Mégis bízom abban, hogy a magyar kultúrának erős gyökerei vannak, s túlél még néhány átgondolatlan kultúrpolitikát. Fábián Péter Gyurgyák János: „A rezsim rezsim, a hatalom hatalom maradt.” TEKNŐS MIKLÓS FELVÉTELE 19