Népszabadság, 1991. június (49. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-22 / 145. szám

1991. június 22., szombat NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE Kényelmetlen vendég Miért nem kapott Kovács Béla 1956. november 4-én politikai menedékjogot az amerikaiaktól? Alig ismert, hogy 1956 novembe­rében nemcsak Mindszenty József hercegprímás menekült a budapesti amerikai követségre, hanem Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt fő­titkára, a Nagy Imre-kormány tag­ja is. Edward T. Wailes amerikai követ­­november 4-én, reggel 9 óra előtt hat perccel a következő üze­netet telexezte Washingtonba, a kül­ügyminisztériumba: „Kovács Béla, a kisgazdapárt vezetője és két mun­katársa a bejáratnál vannak, poli­tikai menedéket kérnek. El kell uta­sítanunk őket, hacsak nem kapok Önöktől más utasítást.” Az éppen a telexszobában tartózkodó Robert D. Murphy külügyminiszter-helyettes nyomban válaszolt: „Felhatalmaz­zuk önt, hogy átmenetileg menedé­ket adjon Kovácsnak és két mun­katársának. Később megfontolás tárgyává tesszük a rendelkezést.” Egy óra múlva az amerikai követ már azt jelentette, hogy: „Kovács, úgy tűnik, elment, de visszajöhet, ez esetben az előcsarnokban fogom hagyni munkatársaival együtt. Vilá­gosan megértettem vele, az, hogy beengedtük, átmeneti jellegű, és nem jelent politikai menedéket. Ha visz­­szajönnek, és délben bombázásra kerül sor, amivel az orosz ultimá­tum fenyeget, akkor néhány perc­re befogadom őket, miután az elő­csarnok nagyrészt üvegezett.” Az amerikai diplomata beszámolója azonban nem volt elég pontos. Kovács Béla november 4-én haj­nalban, amikor a szovjet támadás megkezdődött, barátaival (mintegy tízen) Koszár Nándor kisgazdapár­ti politikus Semmelweis utca 4. alatti lakásában tartózkodott. Arra a hírre, hogy orosz katonák járják a házakat, és mindenkit igazoltatnak, megrémült. 1947-től 1955-ig majd ki­lenc évet töltött koholt vádak alap­ján szovjet fogságban, s attól tar­tott, hogy politikai szereplése miatt ismét letartóztathatják. Vörös Vin­ce javaslatára abban állapodtak meg, hogy Koszér Nándor és Vörös Vince elmegy az amerikai követ­ségre és megérdeklődi, hogy befo­gadnák-e Kovács Bélát. Mindketten vállalkoztak is a nem veszélytelen útra. Először tehát ők jelentek meg a követségen, és nem Kovács Béla. Wailesszel nem sikerült beszélniük, de tudtával — a külügyminisztéri­um utasításainak megfelelően — azt a választ adták, hogy Kovács Béla a követségre jöhet. A kisgazdapárti politikus Koszér Nándor és Vörös Vince társaságá­ban jelent meg az amerikai követ­ségen, még a délelőtti órákban, s másnap reggelig maradtak ott. Mind­hárman politikai menedékjogot kér­tek. A követtel személyesen­­nem beszéltek, Katona Géza, a követség magyarul tudó alkalmazottja törő­dött velük. Este légiriadó volt, ezért ők is lementek­­ a pincébe, ahol Mindszentyvel is találkoztak, és mintegy fél órát beszélgettek vele. 5-én kora reggel Katona Géza kö­zölte velük, hogy az amerikai kor­mánynak nem áll módjában mene­dékjogot adni számukra, s kérte, hogy hagyják el a követség épüle­tét. Vörös Vince emlékezete szerint arra hivatkozott, a nemzetközi jog nem teszi lehetővé, hogy diplomá­ciai védelmet kaphassanak. Mind­­szenty esete azonban más — mon­dotta —, mert ő magas egyházi méltóságot tölt be. Kovács Béláékat a hátsó kapun engedték ki, nehogy bántódásuk essék, s nehogy lássák őket. Később Wailes külön kérte a külügyminisztériumot, az amerikai hírközlő szervek ne hozzák nyilvá­nosságra, hogy a kisgazdapárti poli­tikus és barátai egy napot a követ­ségen töltöttek. Az amerikai diplomácia pontosan tudta, ki Kovács Béla, és azzal is tisztában volt, hogy a nemzeti fel­kelés győzelme esetén a demokrati­zálódó közéletben jelentős szerepet töltött volna be. Véleményére, moz­gására a budapesti követség odafi­gyelt, s neve a washingtoni válság­stáb ülésein is szóba került, őszin­tesége, becsületessége jó benyomást tett a követségi tisztviselőkre. Mind­ezek ellenére az amerikai kor­mányzat megtagadta tőle és mun­katársaitól a menedékjogot. Hogy Kovács Bélával nem tettek kivételt, az valószínűleg nem ma­gyarázható azzal, hogy az Egyesült Államok elvben ellenezte menekül­tek számára a diplomáciai mene­dékjog megadását; a külügyi szol­gálati szabályzatban lehetett volna találni olyan előírásokat, amelyek ezt lehetővé tették volna, amint Mindszenty esetében is meglelték a megfelelő formulát. A katolikus főpap az amerikai külpolitika szá­mára fontosabb volt, mint egy nem­zetközileg kevéssé ismert kisgazda­­párti politikus. Dulles amerikai kül­ügyminiszter e napokban komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy egy olyan erősen katolikus or­szágban, mint Magyarország, Mind­szenty lehet az a vezető, aki — szemben Nagy Imrével — össze tud­ja fogni a felkelőket, és fenn tudja tartani a rendet, ha a szovjet csa­patok elhagyják Magyarországot. Érdekes és nem ismert részlet, hogy Washingtonban előbb tudták, mint Budapesten, hogy a hercegprímás a követségre fog menekülni. Mind­szenty még el sem hagyta a Parla­ment épületét, amikor a külügymi­nisztérium már megszerezte Dwight D. Eisenhowernek, az Egyesült Ál­lamok elnökének beleegyezését be­fogadására. Kovács Béla ugyanak­kor azért sem volt kedves vendég, mert nem rejtette véka alá kifogá­sait az Egyesült Államok kelet-eu­rópai politikáját, az Amerika Hang­ja és a SZER rádióadásait illetően. Katona Géza előtt­­ egy, az ame­rikai diplomáciai okmánytárban nemrég megjelent dokumentum sze­rint — annak a véleményének adott hangot, hogy „az amerikai rádió fél­revezette a magyar népet, amikor azt a hitet keltette benne, hogy ha­tékony amerikai segítségre számít­hat a szovjetek ellenében”. Hozzá­fűzte: a legmagasabb amerikai kor­mánykörök kijelentései megerősítet­ték ezt az illúziót. Nagyon hevesen fejtette ki, hogy ha az Egyesült Ál­lamok szovjet kommunizmus elleni propagandája szintén védekező jel­legű volt, akkor az Egyesült Álla­moknak a saját antikommunista po­litikáját a Szovjetunió ellen kellett volna irányítania, és békén kellett volna hagynia a kelet-európai álla­mokat. Kovács nem hagyott kétsé­get afelől, hogy véleménye szerint az Egyesült Államok saját, önző cél­jai érdekében cinikusan és hidegvé­­rűen manipulálta és szovjetellenes akcióba lovalta a magyar népet.” (Foreign Relations of the United States, XXV. k. Eastern Europe, W. 1990. 472. old.) Kovács Béla megbántottan távo­zott az amerikai követségről, rosz­­szul esett neki, hogy az amerikaiak számára ő, aki mégiscsak egy de­mokratikus paraszti párt vezetője, nem fontos, nem segítenek rajta, amikor személyesen veszély fenye­geti. Néhány napig Szentiványi La­jos fiánál húzódott meg a Petőfi Sándor utcában, majd átköltözött Antall József szüleihez. Itt lakott november végéig, amikor hazauta­zott Pécsre családjához. Vida István Amerikai sajtótudósító gépkocsija. n­ t­ ­­ erjedésében, s a hatásról volt megbíz­ható visszajelzésük? — Csak azt tudtuk, hogy minden új számot pillanatok alatt elkapkod­nak, kézről kézre adnak, de érdemi kritikát nem kaptunk a munkánk­ról, pedig igen hiányzott, s hiány­zik ma is. 1989 tavaszáig a Század­vég nevét a magyar sajtóban nem­igen írták le. — Ez olyan lehetett, mint amikor egy üvegharang alá ültetik az embert, min­dent lát, de semmit sem hall. — Kétféle reagálást érzékeltünk. A velünk rokonszenvezők körében a kritikátlan elfogadást, másfelől, a hatalom berkeiből a teljes elutasí­tást. Nyomban szeretném eloszlatni az üldöztetés mítoszát. Szabadon szerkesztettünk, minden számunk megjelent — néha ugyan egy kis bü­rokratikus akadékoskodás miatt kés­ve —, és egzisztenciálisan egyikün­ket sem fenyegették meg. Most, hogy az ellenállók úgy szaporodnak, mint 1945 után a partizánok, szeret­ném magunkat ettől a tülekedéstől elhatárolni: mi sosem voltunk ko­moly veszélyben. A Századvég tar­talmának voltak ugyan politikai vonzatai, de korántsem olyan erő­sek, mint azt egyesek visszamenőle­gesen elképzelik. Inkább kulturális, mint politikai lázadásnak látom múltunkat. Új rendszer, régi megosztottság — A rendszerváltással, gondolom a szerkesztőség is egy új világba került. A háromból két alapértéknek már nincs jelentősége: a tabunak, a nyilvánosság­nak. Hasonlóan látja? — A tabukérdés tényleg kiesett. Az igényesség fenntartása érdeké­ben a korábbi pártállami ellenállás­sal szemben most a piacéval kell megküzdeni. Jobban szeretem a sza­bad versenyhelyzetet, de tudomásul kell venni, hogy a piac nem a kul­turális értékek szerint, hanem a ha­szon alapján szerveződik. Tévedtünk például, amikor azt gondoltuk, hogy a könyvkiadás jövedelméből fenn­tarthatjuk a Századvéget is. Megje­lentettünk egy sor társadalomelmé­leti alapművet, de ezekről kiderült, hogy a jó minőség és a politikai iro­dalom iránti nagy kereslet még nem elég a sikerhez. Szó sincs róla te­hát, hogy a minőség, az igényesség a piacon feltétlen érték. — A sajtószabadság egyelőre kétség­bevonhatatlan. Változtatott-e ez valamit a Századvég törekvésein? — A nyilvánosság széttöredezett­sége, bár átrendeződött, ugyanolyan erős, mint 1989 előtt volt. Minden politikailag szervezett értelmiségi csoport létrehozta, vagy ezután te­remti meg a maga nyilvánosságát, tudomást sem véve róla, hogy más körökben mi zajlik. Sajnos az értel­miségi szekértáborok bevitték ma­gukkal a politikába a legtradicioná­­lisabb, legerősebb értelmiségi meg­osztottságot; a népi—urbánus ellen­tétről beszélek. Az irracionális fé­lelmek ma már kezdik szétverni a politikától távol álló szakmai szer­vezeteket is. Legutóbb az orvosok kamaráiban... S ki tudja, hogy még mi következik ... Sajnos, ma ismét időszerű, amiért a rendszerváltozás előtt is küzdöttünk: legyen olyan szellemi fórum, amely megakadá­lyozza a kirekesztést, az intoleran­ciát, a nyilvánosság ideológiák és személyi ellentétek szerinti osztódá­sát. A Századvég megpróbálja ezt a szerepet továbbra is betölteni. — Milyen eséllyel? — Nem vagyunk képesek ezt a za­varos és veszélyes folyamatot meg­akadályozni, a két kultúra szemben­állását kívülről megszüntetni. De tu­dunk példát mutatni azzal, hogy minden szellemi áramlat elválasztó szakadékai fölé szivárványhidat épí­tünk, olyan atmoszférát teremtve, amelyben az alkotó értelmiség jól érzi magát. Az árral szemben ma is úszni kell,­ ugyanúgy, mint régeb­ben, bár közeli partot érni kicsi az esély. 1990 óta tematikus számokat szerkesztünk, egy-egy problémát pró­bálunk meg körbejárni. Most készít­jük elő a magyar polgárosodás, majd a szegénység ügyéről szólóakat. A napi politikai küzdelmekbe pedig nem széltünk be! A negyedévenkén­ti megjelenés felel meg a legjob­ban szándékainknak, hisz’ így van időnk a gondosságra, a végiggondo­lásra és a szerzők kéziratainak ki­várására. Mert sajnos egyre nehe­zebb jó anyagokat kapni, ma már szervezni, gerjeszteni kell magunk körül a vitát. Más szerepben a kritikai értelmiség . Erre a gyűjtő folyóiratra különösen azoknak a szerzőknek lesz szüksége, akik a rendszerváltozással nem adták fel kritikai értelmiségi szerepüket, s akik közül egyre többen panaszkodnak magányosságra, gondolataik mellőzésé­re. Valószínűsíthető egy új típusú kritikai ellenzékiség kibontakozása. A korábbitól eltérően ez nem a rendszer ellen fordul, hanem a születő demokrá­cia gyermekbetegségeinek bírálatát, esetleg egy új, paternalista ancien ré­gime kiépülésének megakadályozását tartja feladatának. — Végképp le kell számolnunk az­zal az értelmiségi jóhiszeműséggel, amellyel 1989-ben még át voltunk itatva. Magam azt gondoltam, hogy a rendszerváltozás minőségi fordu­latot hoz magával, de nem ez tör­tént. A rezsim rezsim, a hatalom ha­talom maradt. Sok minden változik, de az emberi természet — úgy tet­szik — állandó a történelemben. A politika elsődleges célja a hatalom megszerzése és megtartása, ha vol­tak ebben a kérdésben illúzióim, ma már nincsenek. A pozíciók, a va­gyonok, a pénzek elosztása elsősor­ban a hatalmi erőviszonyok mentén történik, s nem véletlen, hogy most még nagy a sorbanállás. Mélyebben érintve a kérdést, úgy látom, a kri­tikai értelmiség egy része beszállt ebbe a küzdelembe, profi politikussá vált, s ezzel nagy űr keletkezett a kultúrában és a tudományban. Szá­munkra ez azt jelenti, mindent el kell követnünk, hogy a Századvég még két-három évig fennmaradjon, képes legyen kivárni, amíg egy újabb értelmiségi-szakértelmiségi generáció lép ki az egyetemekről. Addigra letisztulnak majd az átme­netileg zavaros viszonyok, s az új nemzedékek világosan fogják látni, hogy a politika szakma, az újság­írás és a tudomány is az, s lé­ki el­dönti majd, merre tartson. Ha vala­mi értelme van a Századvégnek, ak­kor éppen az, hogy ennek az új if­júságnak szellemi lehetőségeket kí­náljon és példát mutasson, alap­könyveket adjon ki a számára, gon­dolkodásra, választásra késztesse. Jö­het bármilyen rezsim, kormány, a kritikai értelmiségre a demokrati­kus társadalomnak égető szüksége lesz. De nagyon jól látja: Weimar megismétlődését mindenáron el kell kerülni, azaz a kritikai értelmiség nem vehet részt a demokratikus in­tézmények szétverésében. — A közelmúltban hosszabb ideig Angliában volt. Ismét találkozva a ma­gyar valósággal, mit hiányol legjob­ban? — A civil társadalom erős intéz­ményeit. A rendszerváltozás előtt Michnik és Kuron új evolucionizmu­­sával rokonszenvezve, úgy véltem, ne bolygassuk a status quót, mert nincs értelme. A politika egyébként is mocskos dolog, tehát csináljunk jó folyóiratot, teremtsünk szép kul­túrát, adjunk ki jó tanulmányokat, könyveket, s így majd önmagától, fokozatosan fejlődve­­épül ki a civil társadalom. 1989-ben kiderült, hogy ez a felfogás egy fabatkát sem ér: a rendszer igenis megváltoztatható, és a civil társadalom korábbi veze­tői, szerkesztők, írók, szociológusok, közgazdászok otthagyták a hátorszá­gukat a politikai lehetőségekért. — Ami részben természetes is. — Csakhogy megismétlődött, ami a korábbi rendszert is jellemezte: a szűk vezető politikai elit és a töme­gek között szakadék tátong, amelyet ha nem töltenek fel a civil társa­dalom intézményei, akkor szomorú jövő elébe nézünk. Úgy tűnik, a ha­talom, az új elit tagjainak egy része mintha elfelejtette volna, hogy mit gondolt 1989-ben, s mintha már nem is volna fontos a számára a saját korábbi véleménye. Ismét felülről szervezett társadalom kiépítése fo­lyik, amelyben a civil világ kényel­metlen akadállyá válhat ambícióik előtt. Hát ez nem következett be — Személyes tervei? — Megpróbálok visszavonulni a főszerkesztői hadállásba és írni, tu­dományos kutatással foglalkozni. A kiadót Bácskai István vezeti majd. De nem szakítok radikálisan a múl­tammal, s nem számolom fel az ér­telmes küzdelem lehetőségeit. Nyu­­gat-Európában mindenkinek van egy rendes állása, és persze magánélete is. — A válasz csalódottságot sejtet. — Hát nem tudom .. . Annyi igaz, hogy én nem ilyen lovat akartam, s ha ebből csalódottságot érez ki, akkor talán nem téved. Beszéltem már illúzióim lerombolásáról, a ha­talom természetéről, a partizánef­fektusról és a tőkefelhalmozásról, amely sehol sem tartozott a történe­lem fényes korszakai közé. De csa­lódottságom oka nem ezekben ke­resendő. Sokkal inkább két dolog­ban. Az egyik, hogy a történészekre tartozó múlt sokkal fontosabbá vált a politikában, mint a jelen és a jövő nagy kérdései. A másik még ennél is sokkal súlyosabb. Komolyan hit­tem, hogy az új rendszerben a te­hetség, a rátermettség, a szakmai hozzáértés és nem a politikai és a személyes kapcsolat fog dominálni. Hát ez nem következett be. Mégis bízom abban, hogy a magyar kultú­rának erős gyökerei vannak, s túlél még néhány átgondolatlan kultúrpo­litikát. Fábián Péter Gyurgyák János: „A rezsim re­zsim, a hatalom hatalom maradt.” TEKNŐS MIKLÓS FELVÉTELE 19

Next