Népszabadság, 1992. január (50. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-30 / 25. szám

1992. január 30., csütörtök NÉPSZABADSÁG - ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK Kirekesztés pedig nincs... Miközben Könczöl Csaba publicisztikáját olvastam az MDF nemzeti liberálisairól, eszembe jutottak a liberálisnak éppen nem nagyon nevezhető Alexandr Szolzsenyicin töpren­gései­ben szeretett Oroszorszá­gáról. Ő azt írja, hogy a politi­kában és a történelemben, ami­kor a többség, engedve a hata­lom érzéki csábításának, legyű­ri a kisebbséget, az eredmény soha nem lesz olyan tartós, mintha a többség - elsősorban önmagát legyőzve - megegyez­ne a kisebbséggel. A megegye­zés készségét önmagában nem lehet defetista allűrnek bélye­gezni, sokkal inkább olyan közállapotok természetes vele­járójaként illő meghatározni, amikorra már megerősödött a szabadságon nyugvó társada­lom. Hiszen a nép „boldoggá csak a nyugalom áldásai között válik, csak kormányának köz­bejárásával” - ahogy Eötvös mondja. Nálunk a közönség ér­dektelensége miatt - hál’ isten­nek - elmaradt a forradalom, a reformok önmagukban viszont már kevesek a boldoguláshoz. Átmenet van: forradalmon in­nen, reformon túl leledzünk. Fegyvereinket legfeljebb elő­­elő kapjuk, de nem használjuk, ezzel is jelezzük: harc helyett a harcosságot választjuk. Pró és kontra­­ többség és kisebbség. Lehet, Könczöl Csaba nem érdemli meg, hogy éppen tel­jességgel konszolidált hangvé­telű cikkének ürügyén beszélek én harcosságról, a megegyezés készségének tőlünk független és tőlünk függő, de már elég sokunk által fájónak minősített hiányairól. De hát cikkének egyik vonulata az MDF nemze­ti liberálisaival összefüggésben a „kirekesztőlegesség egy fino­mabb változatáról” beszél, amelyért az általunk választott „nemzeti” jelző okolható, s így szerinte mi a rivális ellenzéki pártokat „nemzetietlenné” stigmatizáltuk. Azt talán - bár Aft^C-MACIAfl'TV&OB________________________________, ki tudja - nem kell bizonygat­nom, hogy eddigi, sajnos meg­lehetősen kis számú dokumen­tumaink között, mindenekelőtt az októberi miskolci konferen­cia anyagában senki sem fedez­het fel ilyenféle szándékot. Hogy tudattalanul, pontosab­ban, ahogy Könczöl mondja, végiggondolatlanul estünk vol­na a kirekesztési szándék libe­rálisok számára bizonnyal ere­dendő bűnébe, nos, azt meg nem hiszem. Nem akarunk mi senkit, se­honnét kirekeszteni; szándéka­ink már-már földhözragadtak. Most látjuk csak, hogy a polgá­ri ethosz és közeg születése itt Kelet-Közép-Európában, és benne Magyarországon milyen keserves folyamat; kormány­­programba alig-alig sűríthető feladat. Többek között, de el­sődlegesen azért, mert a múltat nem lehet végképp eltörölni. Ezért a liberalizmus, a liberális szándékok ma és itt, program­ként is meghatározhatóak. Az, hogy ebből a programból ki mennyit tud vagy érez megold­hatónak, ki milyen módszerek felhasználásával szembesíti ezt a programot a valósággal, vagy éppen ezt a szembesítést többé vagy kevésbé tartja-e fontos­nak, természetesen pártonként, politikai erőcsoportként válto­zik. (Most persze csak azokról a politikai közösségekről beszé­lek, amelyek a polgári Magyar­­ország létrejöttének célját ma­gukénak érzik.) A „nemzeti” jelző használata esetünkben - szerintem - a már előbb említett „földhözragadottság”, pragma­tizmus bizonyítéka. (Még akkor is leírom ezt, ha más, magukat liberálisnak mondó lapokban ezek a jelzők okot adhatnak né­hány sértett egykori és mai, kvázi és valódi pártaktivistának a hirtelen örömre.) Ez a jelző nem fosztóképző, inkább annak a jelzése, hogy nekünk természetesen tekintet­tel kell lennünk az MDF belső közvéleményére, mint adott­ságra - ez persze nem örök időkre szóló végzetszerű vala­mi, legalábbis remélem -, s te­kintettel vagyunk a tágabb kö­zegre is, amelyben élünk, vagy­is arra, hogy ennek a program­nak, amit a liberalizmus jelent ma, a nemzeti keretnek, alkat­nak megfelelően kell tudnia hatni, mert csak így lehet iga­zán eredményes. Amikor a li­beralizmus igazán hatni tudott Magyarországon, mondjuk a XIX. sz. első harmadától kezd­ve, ez utóbbi törekvés akkor is tetten érhető volt. „Mindössze” erről van tehát szó. A kirekesztési szándéknak - még ha az réveteg is - a vádja a tények, tehát eddigi tevé­kenységünk vizsgálata helyett, inkább sodródás az árral. Poli­tikai közállapotainkból követ­kezően érthető, bár el nem fo­gadható ösztönszerű mozdulat. Reflex. Amin természetesen már egyáltalán nem lehet cso­dálkozni. Éppen ezért, a reflex­szerű politizálást pró és kontra megunva gondoltuk azt, hogy amit ez ellen tenni lehet, azt, most már egymást keresve, megtesszük. Ösztönök ellen - ezt, ha lehet, ma még jobban tudjuk - persze rettentően ne­héz... Balázsi Tibor országgyűlési képviselő (MDF) ! SOSG fáj ? „Nemzeti liberalizmus?” . QsáH® ngwflfl LEGO HUNGÁRIA A N­ÜRNBERGI N­EMZETKÖZI JÁTÉKVÁSÁRON 1991. február 6-11. között Az érdeklődő kiskereskedőket Laczkó Mária részletes információkkal várja az N csarnok 2-es szintjén. A LEGO HUNGÁRIA Kft. 1992. március 2-án kezdi meg működését Magyarországon. Címünk: 1075 Budapest, Nyár u. 32. Telefon: 251-84-83, 252-49-51 CÍ?­YYT AMELY A 7V /­ M SZÁZADOT IDÉZI Ergy Olyan szaküzletben jártam, ahol mindent megkaptam az irodámhoz. Bútorokat, térelválasztó elemeket, telefon­­rendszereket, diktafont, számológépet, fénymásolót, faxot, írógépet, iratrendezőket, iratmegsemmisítőt, lámpákat, dip- , '■■L loviata táskát, tollat, irodai dekorációt... i/t.m odalépett ho//am valaki, megtervez­te a/ irodát. ' majd leszállítottak, berendeztek és üzembehelyeztek min­naiiiiLui i jT* A i 1 u^‘zet Chi ii/Jetember álmából, 1992 január 28. előtt ! *V­árjuk önt a belváros szívében, hogy álma megvalósuljon (R) Nyitás: 1992. január 28.-án • Nyitvatartás: 8.30 - 17.00, szombaton zárva Tel./Fax.: 118-1306, 118-0394 • Cím: 1056 Bp., Váci u. 40. A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A­­ Pártharcokról tűzszünetben l­ehet-e erkölcsös a politika? Vagy politikus az erkölcs? A történelem szkeptikussá tesz állandó és harmonikus koegzisztenciájukat illetően. A nagy politikai gondolkodók - Arisz­totelésztől Macchiavellin, Hegelen, Marxon át kimagasló liberális gondolkodókig - szintén. Még Jézus is szétválasztja azt, amivel Istennek, s amivel a császárnak tartozunk. S bár külön­böző erkölcsök és különböző politikák vannak - ritka az a házasságuk a közéletben (is), amely teljes kétoldalú monogámiában éri meg az aranylakodalmat. Pedig a történelemben, s így a politikában mindig jelen van - ha másként nem, illuzóriku­san, szubjektíve - valamiféle erkölcsi késztetés, s a forradalmak mindig erkölcsi robbanások is. Gondoljunk a törvénytelen perek szerepére a mi ötvenhatos októberünkben, vagy éppenséggel arra, hogy rendszerváltásunkkal kapcsolatban sem csak a gazdasági élet, a törvényhozás, a ha­talmi mechanizmusok stb. radikális megválto­zása tartozott reménységeink közé,­ de a politi­kai erkölcsé is. Nos, e tekintetben értek bennünket talán a legnagyobb csalódások. Induló demokráciánk­ban (noha politikai „bűnei” nem vethetők össze a pártdiktatúrákéival, például nem él a politi­kai gyilkosságok vagy akár a rendőri adminiszt­ratív rendszabályok módszerével) az a centrali­zált és monolitikus erkölcstelenség, amely a diktatúrák politizálását jellemzi, a decentrali­zált és pluralisztikus erkölcstelenségek kalei­doszkópjának adta át a helyét. S ez ráadásul egy nagyobb nyilvánosság reflektorfényébe ke­rült, és­­ a demokráciában­­ semmilyen ideoló­giai védelemben nem részesül. Vagyis az erkölcs nem szabadult fel a politika fennhatósága alól és béklyóitól, hanem azt a vetélkedő politikák fennhatóságára és béklyóira cserélte fel. Egy párt abszolutisztikus privilégiumából több párt módszerévé vált. Mai politikai életünk erkölcstelen jelenségei nem egy hatalmi központ manipulációiból fa­kadnak, hanem (akinek nem inge, ne vegye ma­gára) abból, hogy a pártoskodó érdekek vagy indulatok öngerjesztő és gátlástalan gyűlölkö­déssé torzulnak, a maguk partikuláris szolidari­­zációival és szembenállásaival túlcsapnak azo­kon az egyetemes, objektív, mindenkivel szem­ben kötelező erkölcsi normákon, amelyeket egyebek (például a különböző valláserkölcsök) mellett a demokrácia etikája is előír számukra. A pártok persze azért vannak, hogy vitatkozza­nak egymással. De más a vita és más az acsar­­kodás, más az ellenérv és más a rágalom, más az értékelés és más a rosszindulatú, gyanúsítgató minősítés. (Teszem egy olyan vita obstrukció­­nak minősítése, amely töredékét „használta fel” annak az időnek, amit más parlamentekben for­dítanak a szóban forgó témára.) Megvallom őszintén - lehet persze, hogy meg­mosolyognak majd naivitásomért - amikor Konrád György útjára indította Demokratikus Chartáját, meg voltam arról győződve, hogy An­tall József, úgy is mint jó demokrata és úgy is, mint jó politikus (mindkettőben hiszek), az el­sők között fogja aláírni. Hiszen egy charta tá­mogatása erkölcsi kötelesség egy demokrata számára. Lehet ez politikailag ellenjavallt?! Úgy látszik, lehet. Bár nem megy a fejembe, ho­gyan minősíthet maga ellen irányulónak egy de­mokratikus chartát egy demokratikus kormány­zat (olyan ez, mintha a Himnusz hangjaira csak akkor állnának fel, ha barátaik éneklik). Ilyen farkasvakságot okozna a pártgyűlölködés? Egy­koron Kossuth Lajos presztízse csak nőtt, ami­kor ellenfelét nevezte a legnagyobb magyarnak. Amerika elnöke, George Bush a közelmúltban az egyik állam kormányzói választásán arra szólította fel a szavazópolgárokat, hogy ne a sa­ját, hanem a konkurens - a demokrata - párt je­löltjére adják voksukat. Ekkor arra gondoltam, mik kellenének ahhoz, hogy nálunk egy hasonló gesztust hívjanak életre. Egyáltalán elképzelhe­­tő-e ilyesmi minálunk? Aztán kiderült, hogy el­képzelhető. Hogy a mi miniszterelnökünk is ké­pes fellépni, még saját pártjabelije listázása, diszkriminációs törekvései ellen is, feltéve, ha az saját pártjabelijeit - az ő embereit - érinti. Vagy éppenséggel - mint legutóbb az „Európa felé baktató demokraták” gyalázatos névtelen levele esetében - őt magát. Ekkor viszont az merült fel bennem, hogy vajon elég nyomatéko­san kapott-e hangot az ellenzék szolidarizálása a miniszterelnökkel. Mert csak a politikai szoli­­darizálás lehet szelektív, az erkölcsi szolidari­­zálás mindig egyetemes, sohasem válogathat. Országunk elemi érdeke, hogy Antall József, mint a magyar demokrácia megteremtésének és meggyökereztetésének miniszterelnöke kerülj­ön be történelmünkbe. Értékes időt, sőt esetleg utat és csatát veszthetünk, ha másnak, valame­lyik utódjának jut osztályrészéül ez a feladat. Ez a józan felismerés azt is támogatójává kell, hogy tegye, aki esetleg nem minden elgondolá­sával ért egyet. Persze mindig kétséges, hogy a fenntartás nélküli bólogatás, dicséret igazabb formája-e a támogatásnak a konstruktív kriti­kánál (noha kétségkívül kellemesebb). Nálunk sajnos az elfogultság indulatai gyak­ran elködösítik az agyakat, s a mérlegelő elvi­eszmei elkötelezettség helyébe gyakran lép a csaholó falka-szolidaritás, amelyben éppen az ügyek érdemi része vész el... Csak a helyzetet el­mérgesítő, terméketlen vitákhoz vezetne, ha azt firtatnánk, ki kezdte ezt. Azt hiszem, többen, több oldalról kezdték. Mindenki csak vissza­ütött. De ami a helyzet időszerű megváltoztatá­sát, egy civilizáltabb parlamenti élet és sajtóvi­szonyok megteremtését illeti, úgy gondolom, eb­ben a hatalom kezdeményezése kell játssza a döntő szerepet. Éppen mert ő a hatalom. A kor­mány és a kormánypártok (tisztelet a kivételek­nek, akikre ez nem vonatkozik) viszonyának kell konstruktívabbá válnia az ellenzékhez (pél­dául nem szabad szüntelen megsértődnie ellen­zékiségétől) ahhoz, hogy az ellenzék is konst­ruktívabb lehessen a kormányhoz. Az ellenzék ugyanis csak saját szavazóit (és nézeteit) képvi­seli. A kormány ezenkívül minden állampolgárt. Paradox módon, az ellenfeleit is. A parlament elnöke a legpártosabb, legelfogultabb párttag lehet, amíg a képviselőház padsoraiban ül. De ha az elnöki székben van, akkor szigorúan pár­tatlannak kell lennie. Akkor­ egyformán kell elvbarátai és ellenfelei parlamenti jogait védel­mezni és renitenskedéseit visszautasítani, le­küzdve esetleges szangvinikus természetét is. A hatalom ugyanis nemcsak attól demokratikus, hogy demokratikusan választották, hanem attól is, hogy demokratikusan tevékenykedik. Gyertyán Ervin Január 22-i számukban Kivég­zés Kubában címmel jelezték, hogy kivégeztek egy Eduardo Diaz nevű személyt, két társát pedig börtönre ítélték, mert nagy mennyiségű fegyvert és lőszert, valamint felforgató irodalmat ta­láltak náluk. A tudósítás azzal zá­rul, hogy „Diaz kilenc hónapja hagyta el Kubát illegálisan, és az Egyesült Államokba való érkezése után nyomban bekapcsolódott az ellenforradalmi csoportok munká­jába”. Szeretném, ha segítenének ne­kem a felforgató irodalom és az el­lenforradalmi csoportok értelme­zésében. Például az említett iroda­lom mit forgat fel, és mi lehet a végső céljuk az amerikai ellenfor­radalmi csoportoknak? Ha Kubában békés vagy véres Ki micsoda? úton megdöntik a szocialista, vagy annak nevezett rendszert, akkor ez a folyamat menet közben vagy utólag forradalommá, illetve sza­badságharccá magasztosodik, vagy Kuba lesz az egyetlen ország a táborból, amelynek rendszerét leplezetlen ellenforradalommal számolták fel? Lehet-e arra elfogadható ma­gyarázatot adni, hogy amit a szo­cializmus ellenségei például Ango­lában, Nicaraguában és Kubában ellenforradalomként vállalnak, azt a mi környékünkön miért nevezik szemérmesen reformnak, vagy mondjuk peresztrojkának? A levél írása közben hallom a rádióból, hogy Pongrátz Gergely, a Corvin köz volt parancsnoka Du­naújvárosban gyűlésen jelentette ki, hogy ők nem kapitalizmust akartak 1956-ban. Jó! Akkor ők forradalmárok, de akik a restaurá­ciót most nálunk végigviszik, azok mik? Gyuris András Tatabánya 7

Next