Népszabadság, 1992. november (50. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-03 / 259. szám
a k Libanon: sízés a cédrusok alatt A fekete csadorok sajátos lobogókként csattognak a szélben. Az egyik lány a leplet - dacolva a szigorú hagyományokkal - övvel fogja át, társa pedig a bakancs szárába gyűri a túl hosszú anyagot. Majd a botoknak feszülve kibuggyanó kacagással lendülnek neki a hegyoldalnak. Nyomukban vagy tucatnyi sajátos figura, humuszos beduin - teve és sivatagi vizestömlő helyett a legújabb sícipőmodellben. Mások a fekete-fehér kockás palesztin kefijébe burkoltan, vagy piros fezzel a fejükön hangosan kurjongatva kacsáznak-siklanak lefelé a meredeken. Kilométerekkel lentebb, a sílifteknél megrökönyödött tömeg bámulja bizalmatlanul a furcsa csapatot, de a kitörő hahota nyomán villámgyorsan előkerülnek az üdvözlő whiskysüvegek: a libanoni Faraján keresztény bártyok és ifjak heccelték a többieket az e vidéken igencsak szokatlan, csak a „normális” arab világra jellemző öltözetekkel. Mert Libanon amúgy erősen elüt a térség átlagától. Nemcsak azért, mert a levantei térségben egyedül itt vannak a hosszú, gyakorlatilag öt hónapon át használható, gondozott sípályák, mindig működő felvonók, viszonylag olcsón, napi 40-50 dollárért bérelhető, európai színvonalon felszerelt többszobás házak, vagy a még jutányosabb kis motelek, a hangulatos vendéglők. Ami az igazi különlegesség: a 2000-2500 méter magas Libanon-hegység (a legmagasabb csúcs, az északi határnál lévő Komat esz-Szaura 3083 méteres) e cédrusligetes térsége a másfél évtizedes tragikus polgárháború, majd a szírekkel vívott véres összecsapások idején is a béke szigete volt: a síparadicsommal, nyugalmat sugárzó, jól ellátott ódon kisvárosaival - légvonalban alig 15- 20 kilométerre a fegyverdörgéstől zajos frontvonalaktól. Az elmúlt egy-másfél év katonai-politikai fordulatai, a szíriai megszálló rendfenntartó katonaság jelenléte nyomán a biztonsági helyzet nagyságrendekkel javult, s lassacskán a gazdaság, az üzleti élet is beindul; ha szerény mértékben, de az idegenforgalom is éledezőben van. Bejrúton és Szidónon túl Büblosz, Baalbek és a többi ősi, föníciai alapítású - és műemlékekben döbbenetesen gazdag -városok kedvelt turistacélpontok. A valóban különleges ízeket ajánló téli Libanont a külföldiek sajnos alig-alig ismerik: az arab-afrikai-ázsiai világból érkezőknek a hó legfeljebb kuriózum: mondják, a Libanonban leginkább „aranyifjú”életet élő szaúd-arábiaiak közül senki nem volt hajlandó megtanulni síelni. A „hegyi mennyország” Libanonban csupán néhány száz négyzetkilométernyi - de az egész ország is csupán két magyar megyényi kiterjedésű. De Európa viszonylagos közelében csupán ez az egyetlen olyan szeglet, ahol az igazi sport- és természetkedvelők egyetlen órán belül áldozhatnak a síelés, majd a tengeri úszás, a vízisízés, a vitorlázás örömeinek! Hisz a Földközi-tenger e hegyektől légvonalban alig 30 km-re van - autóval egy órán belül bőven megjárható. A víz itt, a keleti medencében még decemberben is élvezhető, 17- 18 fokos. A hegyekben viszont már októbertől sportolásra alkalmas a hó, s ez eltart március végéig is. Ha mindez nem jelent elegendő vonzerőt, talán nem felesleges elmondani: a hegyek lábainál, Dzsunie városban, s attól északra többtucatnyi, minden igényszintet kielégítő szállós étterem van, sehol más országban nem tudják utánozni a méltán híres, arab, afrikai és egyben európai ízeket együtt s teljes harmóniában alkalmazó libanoni konyhát. S ha nem lenne teljes a hegyitengeri kikapcsolódással a nap, a keresztény térségben, de Bejrútban is több modern, tiszta és négy-öt mozitermet is magában foglaló „szórakoztatóipari komplexum” működik - ahol a filmeket a párizsi bemutatóval egy időben vetítik. Aki netán valódi kínai vendéglátásra kíváncsi, ugyanúgy megtalálja, mint az arab zenét, netán a hastáncosnőket. A tengerparti elegáns kaszinók rulettjeikkel és más szerencsejátékaikkal, szaporodó közönségükkel lassacskán ugyanúgy működnek, mint húsz éve, amikor Libanon még „a Közel- Kelet Svájca” volt. Csak errefelé nem fagyasztott, hanem valóban friss a felszolgált tengeri hal, bármikor megrendelhető az erkélyek előtt halászoktól. Akiket egyébként nem volt könnyű leszoktatni a polgárháborús viszonyok idején dívott kézigránátos halászati módszerről... Eszes Tibor 20 A Derestől a Gyömbérig Ha az embernek - mármint egy évtizedek óta fanatikus síelőnek - felteszik a kérdést: melyik általa ismert pályán vagy pályákon lehet a legjobbat síelni, többnyire kutat az emlékezetében, sorra veszi élményeit és egy kis múltba vágyódással mérlegel. Esetemben azonban régóta kész a válasz, csak hát egy kicsit meglepő. Ezért hadd vezessem be egy kis „igazolással” a választ. Hadd teremtsek némi hitelt a válaszhoz azzal, hogy síelő szerencsém révén bőséges összehasonlítási alapom van. Becslésem szerint 20-25 nagy, jórészt világszerte ismert pályán volt alkalmam rövidebbhosszabb időt eltölteni - három kontinensen. Egy részükön - a közelebbieken, Ausztriában és Svájcban - magánutakon, a távolabbiakon pedig a magyar újságírócsapat tagjaként a Nemzetközi Újságíró Síszövetség nemzetközi versenyein. Időközben visszafelé haladva - mert ez a legfrissebb emlék - az Egyesült Államok részben 3000-4000 méter közötti pályái jutnak eszembe: Squaw Valley, Cooper Mountain, Brecken Ridge, Heavenly Valley és a csúcs: Mammuth Mountain. Jó fekvésű pálya valamennyi, a felső szakaszokon többnyire „rendesebb esésű” lejtőkkel. A pályákat - legalábbis az általam látottak közül - itt, azaz az USA síhelyein simogatták a legnagyobb alapossággal. (Pedig ezzel a munkával Svájcban vagy Ausztriában sem takarékoskodnak...) Egyébiránt benyomásaim szerint ez itt az egyetlen plusz a nagy európai síhelyekhez képest. Mert a felszerelés, az infrastruktúra az európai nívóhoz hasonló, a kölcsönzőkben elérhető lécek, felszerelések ápoltsága, állapota pedig messze elmarad egy svájci vagy olasz kölcsönző kínálatától. (Pechemre éppen itt kellett kölcsönöznöm, mert amúgy mindenhová saját léccel utaztam.) Ha a pályák minőségére gondolok az alább megnevezendő legjobb után a második: Andorra. Annak a hat-hét pályának a nevét, ahol ebben az égben fekvő kis országnak a kínálatából volt alkalmam próbát tenni - sajnos nem tudom. Emlékemben mint összhatás a tágasság maradt meg és az, hogy bár igencsak tavasz volt már, hatalmas hó volt a hegyekben. Persze itt is 2000 méter körüli magasságból indultak a liftek. A nyáron kopár, sok fennsíkkal megtört hegyek összefüggő felvonórendszerei felejthetetlen élményt adnak. A csúcsokon az ember bőséggel válogathat a napszaknak és a széljárásnak megfelelően, melyik égtáj felé vegye az irányt. Az az ember érzése, hogy egyegy csúcsról e kis ország bármelyik sarkát kitűzheti úti célul. Ausztria, Svájc, Bulgária, Jugoszlávia, Lengyelország síhelyei részben elérhetők, részben hall róluk az ember sok-sok történetet. Ezért inkább csak egyet említek, a Mount Blanc alatti síélményemet, Olaszországból át Franciaországba. Ha az ember érzékeny a magasságra, a ritka levegőre, úgy itt bizony van ok légszomjjal bajlódni. Bár élménynek nem, de érdekességnek többet jelentett, hogy síeltem Japánban is több helyen, mindenekelőtt az akkor még az 1996-os téli olimpiára startoló Naganóban. Az egész felejthetetlen, de a pályák - ahogyan pestiesen mondják - felejthetők. Azokon a pályákon inkább amolyan haladó családi síeléseket lehet összehozni, világversenyt aligha. Ezért aztán kicsit távolabb már folytak is az erdőirtások egy valamirevaló versenypálya kialakítására - a természetvédők kemény tiltakozásai közepette... De hogy kimondjam végre: jobb pályát a Hopok (Chopok) déli oldalánál nem teremtett szerintem a síelők istene. Nem a nosztalgia, nem az ott eltöltött több száz nap mondatja mindezt velem. Sokkal inkább az, hogy ilyen jó lejtésű pályát, ilyen fekvésben nem láttam sehol. Tudom: a felvonók régiek (ha készült is a közelmúltban két modem), a sorok hosszúak (ha rövidültek is az utóbbi két évben nem is keveset), az egész infrastruktúra és emberi környezet olyan, amilyen. De olyat, hogy hopoki dőlésű pályán az ember hat-nyolc kilométer széles hegyoldalon, síeljen keresztül-kasul, miként itt teheti, szóval ilyet sehol nem láttam. Itt bizony jó hóban nem hogy preparált, de semmilyen pálya nincs. Nincs korlát, nincs akadály, odafenn nincs erdő, csak a hó alatt, itt-ott egy-egy fenyő és csak hó, meg jó kemény kis lejtő. Ha valaki kedveli amúgy kicsit „vadasan”, akkor a Derestől a Széles-völgyön át a Gyömbérig, olyat síelhet, mint sehol máshol. Legalábbis szerintem. Merthogy tudom, ez is ízlés és beállítottság dolga. Kinek a pap, kinek a papné, de nekem biztosan lopok. Eötvös Pál a Magyar Síszövetség alelnöke A kubai lapokban a tél közeledtével megjelennek a visszaemlékezések olyan öregektől, akik már majdnem láttak havat. Vannak reggelek, amikor a szomszédok azzal ébresztik egymást: végre leesett a hó. De csak zúzmara fedi be a kocsik ablakát. Vannak, akik a Pico Turquinón, az ország legmagasabb hegyén várják megjelenését, mások a szigetország leghidegebb pontjára, a Villa Clara tartományban lévő Placetasra figyelnek. Novemberben még nemigen, decemberben, januárban és februárban azonban már árgus szemekkel lesik, meddig süllyed a hőmérő higanyszála. Kuba az északi féltekén fekszik, de négy évszak helyett csak kettő van: a nyári száraz, és a téli esős. Az ország szerencsés, mert a Hólesők Kubában szubtrópusi övezetbe tartozik, így az éves hőingadozás viszonylag alacsony. A maximum legfeljebb 35-36 fok, a minimum pedig olykor megközelíti, de sohasem éri el a nulla fokot. Ezek után természetesen sehol sem fűtenek, a radiátorok hiányoznak a lakásokból és a szállodákból egyaránt. Mérsékelt égövi mércével mérve így aztán az úgynevezett téli napok leginkább a mi késő tavaszunknak felelnek meg, amikor éjszakánként az 5-8 fokos hidegben jókat lehet aludni, ám napközben szinte mindig legalább húsz fok fölé emelkedik a hőmérséklet. Ennek ellenére a kubaiak komolyan veszik a telet. A Fidel Castro győzelmét megelőző időszakban a középosztálybeliek - már csak státusszimbólumként is - télikabátokat és bundákat is vettek, melyeket aztán most, a ruhajegyek korszakában el lehet hordani. Így eshet meg, hogy hűvösebb - 10-15 fokos - reggeleken az ember olyan csodabogarakkal találkozik a pálmafák alatt, akik hosszú kabátot, esetleg Moszkvában tanuló rokonuktól kapott usánkát, és még kesztyűt is viselnek. Mellettük pedig ott látni a rövid ujjú ingben és trikóban flangálókat. A kubaiak téli szokásai ettől eltekintve csupán egyvalamiben térnek el a nyáritól: nem minden hétvégén járnak ki fürdeni a tengerre. Nagy Csaba NÉPSZABADSAG - HO-SHOW (Párizsi tudósítónktól) Ha tavaly hírnevet, dicsőséget hozott Franciaországnak az albertville-i téli, olimpia, idén paradicsomi lehetőségek várnak a téli sportok kedvelőire. Olyan infrastruktúra épült ki ugyanis Savoyában, amihez fogható ma aligha van Európában. Ha valaki kockázatosnak tartaná az autózást a téli időben - mellesleg Albertville-be és Grenoble-ba is autópályák futnak -, Párizsból két és fél óra alatt vonattal is elérheti a tavalyi olimpia fővárosát, a szupergyors TGV-n. S ha egyszer a helyszínen van, már kellemetlen meglepetés nemigen érheti. Kizárt, hogy a 12 500 szállodai ággyal rendelkező Savoyában ne találjon helyet, s aligha lehet olyan vágya, ami ne teljesülhetne. A szolgáltatás errefelé életforma. Minden harmadik savoyai, szám szerint 43 ezer a turizmusból él, a vendégfogadás a vérükben van. S Ipár az Alpok nyáron is nyújt épp elég látnivalót, a fő szezon mégis csak a tél. Európa csúcsa, a Mont Blanc, évszázadok óta vonzza a turistákat. Feljegyezték az első két külföldi vendég nevét: 1741-ben az angol Windham és Pocock készíti elő a terepet Balmat-nak és Paccard-nak, akik 1786-ban elsőként másszák meg a Mont Blanc-t. Ezzel a vidék Európa legrégibb turistaparadicsomává válik, a Côte d’Azurt, csak száz év múlva fedezik fel. Nem könnyű a tudósító Sorsa, ha csak felsorolni akarja a téli sportágakat. A legtöbb francia persze a síelés kedvéért keresi fel a vidéket - ne feledjük, a Mont Blanc-on kívül még száz hegycsúcs emelkedik 3000 méter fölé -, de különösen az olimpia óta egyre bővül az egyéb lehetőségek köre is. A vidék 150 sportcentruma között ma már az is megtalálja a helyét, aki a jégbowlingért bolondul, de ha valaki hokizni szeretne, netán bobozni, vagy síugrani, semrifi akadálya. Utóbbihoz még a havazást sem kell megvárnia. A téli olimpia chourcheveli ugrópályáját tükörsima kerámiával fedték le, úgyhogy akár nyáron is használható. Csakúgy, mint La Plagne bobpályája, ahol már az elmúlt nyáron is jókat szánkóztak a gyerekek. A turisták java része persze konzervatív, s ma is a síelés kedvéért jön Savoyába. Csalódás nem érheti. Az Alpokban százával találni lesiklópályát, s mindegyikhez felvonó visz. Csupán Savoyában 2000 az elektromos felvonók száma, s 100 frank körüli összegért már heti bérlet váltható rájuk. Ha valaki itt helyben síleckét akar venni, semmi akadálya. Van kezdő és haladó tanfolyam, gyermekeknek és felnőtteknek. De bárhogy tudjon is valaki síelni, a baleset olykor elkerülhetetlen. Valamennyi sípályán hegyimentők dolgoznak és szakavatott orvosok látják el a könnyebb sérülteket, súlyosabb esetekben pedig helikopter szállítja a beteget a legközelebbi kórházba. Hiába, a téli sport ma már iparág Franciaországban, úgy, hogy iskolai tanrendet állítanak hozzá. Február utolsó két hete Franciaországban síszünet, s újabban nemcsak az iskolák, a munkahelyek is kihalnak erre az időre. A francia, csakúgy, mint augusztusban, kizárólag üdülőhelyen érhető el. Seres Attila 1992. november 3., kedd Spanyolország: fehér hét Azok számára, akik csak a nyári Spanyolország 40 fok körüli kánikuláját ismerik, meglepő lehet, de igaz: a következő téli olimpia megrendezésére a spanyol Jaca városka is jelentkezett. Persze kevésbé meglepő ez az információ, ha ránézünk a térképre. Jaca ugyanis a Pireneusokban található, ahol jó években decembertől áprilisig tart a síszezon. Az évről évre növekvő számú spanyol amatőr síző a sípályák megnyitásától kezdve lázban ég. Aggódva lesi a csütörtöki napilapok és a tv-híradó részletes bejelentését, gondosan informálódik az utak állapotáról, aztán szombaton kora reggel útnak indul. Ha az ilyenkor óhatatlanul kialakuló dugókat megússza, néhány órán belül hódolhat szenvedélyének. Akik messzebb laknak, kénytelenek megvárni egy többnapos ünnepet, esetleg a számos iskolában bevezetett fehér hét nevű síszünetet. Vannak, akik nem elégszenek meg a hazai kínálattal, s az ugyancsak a Pireneusokban fekvő andorrai vagy dél-francia, esetleg a francia vagy svájci Alpok terepeit részesítik előnyben. Jönnek viszont helyettük a lapos vagy hóban szegény országok fiai, mint az angolok vagy a hollandok. Számos magashegyi üdülőhely a téli sportokból él. Állandó lakosuk jóformán alig akad, ezzel szemben egymást érik a szállodák,, a főleg a gyermekes családok körében közkedvelt, felszerelt konyhával ellátott apartmanok, a sportboltok, a sífelszerelést kölcsönző és javító műhelyek, valamint az éttermek. Rajtuk kívül legfeljebb néhány szupermarketnek és a napvédő krémeket árusító drogériáknak érdemes kinyitnia. A többség a sífutással szemben a lesiklás híve. Az igazán menők mára már sutba vágták a hagyományos léceket, s vagy síszörfön vagy monosín száguldanak (avagy néha gurulnak) lefelé. Rengeteg a sílift, így a választható pályák számát gyakorlatilag csak a sítudás korlátozza. Ha nincs elég hó, az sem akadály. Csak az a fontos, hogy hideg legyen - a többi az egyre elterjedtebb hóágyúk feladata. A szánkózás a síterepeken természetesen szigorúan tilos, legalább 9 és 5 óra között, amikor a liftek működnek. Más időpontokban azonban szabad a vásár az ijesztő sebességgel közlekedő, szánkónak már alig nevezhető műanyag alkalmatosságok számára. Spanyolországban remekül lehet síelni, de azért nem javaslom, hogy e cikket olvasva bárki is pireneusi sízésre kapjon kedvet, mert nem olcsó szórakozás. Ha az útiköltséget nem számoljuk, egy négytagú család apartmanban lakva úgy 750- 800 dollárt fizet ötnapos szállásért és a síliftbérletért. Főszezonban az árak másfélszeresükre-kétszeresükre is nőhetnek. Jóval elérhetőbb áron lehet viszont korcsolyázni, habár ez itt nem számít téli sportnak, mert a fedett és légkondicionált csarnokok egész évben, még a legnagyobb hőségben is lehetővé teszik a műjég élvezetét. Lempert Márta