Népszabadság, 1993. június (51. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-12 / 135. szám

1993. június 12., szombat Magyar fej, póznára tűzve Orbán Ottó legújabb, az USA-ban írt verseit tartalmazó kötetében ezt írja: „Mint Kis Varjú, a sziú nemzet szó­vivője, üzleteltem én is / vadászterü­letet kínáltam versekért, / véren vett szaktudást a magyarok jó hírnevé­ért... / Jutalmul láthatom, mi vár a civilizált indiánra: / a lerobbant kör­nyéken imbolygó alkoholistát, / aki szivacsos arcán ázsiai mélabúval / árul valami üveges vitrinbe illő, erőtlen faragványt - / St. Paul főte­rén póznára tűzve a saját fejemet, / ahogy a koponyák kortalan vigyorát tanulva / szemez a hamburgert és felhőkarcolót rejtő jövővel.” Orbán Ottó nem Kis Varjú, sőt azok közé a költőink közé tartozik, akik mindig is azt állították, hogy Magyarország a földgömbön van, és ez a gömb egységes valami. Pedig a háború utáni indulásakor és még so­káig nem volt szokásos csak úgy egy­szerűen ebből kiindulni. Politikusa­ink, akiket senki se választott, a Ko­pernikusz előtti ideológiájukkal há­rom világot vizionáltak. Volt első vi­lág, második világ, harmadik világ. Szocialista világrendszer, kapitalista világrendszer. És egyéb. Orbán vi­szont a korai globalisták közé tarto­zott, aki nemcsak verseivel, hanem műfordításaival is azt bizonygatta, hogy a világ Közép-Európából nézve is világ, és Közép-Európa a világból nézve micsoda is? Valami. De nem úgy közép, hogy az aztán semmi más, csak közép, a magyar meg égbekiál­tóan, fájdalmasan, nagyon olyanon másmilyen, és ezt tessék megnézni! Tehát Orbán sose volt szocialista kozmoszkutató, és nem volt a ma­gyarok istenének bokrétaszakértője se. Mégis most itt van ez a vers. Min is kesereg a költő? Hogy nem lehe­tünk mások, csak civilizált indiánok. Lerobbant környéken, ázsiai méla­búval erőtlen faragványainkat árul­juk. Vagy éppen ellenkezőleg, arra int, hogy ne legyünk azok? Tanul­junk az indiánok kárából? De mit le­het az indiánok kárából tanulni? Már nem is nagyon rejti a hambur­gert és a felhőkarcolót a jövőnk, sőt a jelenünk se. Különösen a hambur­gert nem. Most már rajtunk a sor. Hogy hozzuk a formánkat. De mi­lyet? Autózom egy kétszer kétsávos úton, és akkor az egyik oldalon egy­szer csak föltűnik egy Kopernikusz előtti, kincstári kék berakásos épü­let. Legalább ötemeletes, és a bera­kásai ki-kihulltak. Ez az az építé­szet, amely még el sem készítette műtárgyát, s az máris romlani kez­dett. Még nem épült föl, de már pusztult. Sose készült el, de átadták. Az enyészetnek is. Emlékszünk még, nem? Istenem, csak most volt! Derék szovjet katonák fűtöttek a modern építészet e második világbeli leága­zásában - vaskályhával. Nyomott kedélyű vállalati ügyintézők járkál­tak második világbelien divatos ci­pőjükben, és statisztikákkal, jósla­tokkal próbálták megtörni az első világ gazdaságát. Marxtól, Lenintől, pártbéli főnökeik szavaitól és máso­dik világbeli pálinkáktól kótyagosan olykor el is hitték, hogy ami nincs, az van, de mindenképpen lesz. Lett. De nem az. Hát mi lett? A másik oldalon vadonatúj Aral­­kút világít. Nappal is szinte foszfo­­reszkálnak nagy, Aral-kék felületei. Igen, ez az Aral sehol máshol nem látható kékje. És Ő itt van, illetve mi itt vagyunk. Hol is vagyunk? St. Paul főterén, ahol egykor mesés vadászte­rületeink terültek el? Ha már Orbán Ottó is beiktat az egy nagyvilágról szóló közlendői közé egy ilyen főteret, akkor dráma van. A leendő magyar polgár megrendül­ten áll. Katartikusan kapaszkodik valamibe, amiről már amikor meg­fogta, se tudta pontosan, hogy mi is. Fél és félelmet gerjeszt, közben föl­lendülésről álmodik. Ha majd föllen­dülünk, minden megoldódik! Ham­burgert sütünk vagy eszünk, s köz­ben legalábbis a szemünkkel, már karcoljuk a felhőket. Halászunk a nemlétezően létező el­ső és második világ közt kinyílt zsili­peken át beömlő zavarosban. Ha valaki azt mondja, hogy a ma­gyar csak a magyar úton menetelhet Európába, és tovább a Tejút felé, mit akar tulajdonképpen? Hatalmat ma­gának? Érdekcsoportot szervez vala­kik ellen? Vissza akarja csatolni Er­délyt és a Felvidéket, mivel az a bizo­nyos magyar út arra kanyarog? Vagy csak egyszerűen ki akarja szorítani a zsidókat a gazdaságból és a kultúrá­ból, és az már mindjárt magyar út? Félti a fasírtját a hamburgertől? A népi építészetet a gépi népészettől. Egy ilyen gépi népiség után, mint a második világbeliség volt, a szocia­lista világrendszert építő szerszáma­inkat eldobva, most már csak fúrni akarunk. Olyan mélyre, amilyen mélyre csak lehet. A főtér alatti cso­daszarvas csontjaiig. Mert a mélyből kell építkezni. Csak a mélyből szület­het meg az a sajátlagosan magyar, amire a világnak szüksége van. Szükségem van erre meg erre, mondja a világ. És vannak, akik értik a világnyelvet. Viszont a jelen sose sajátlagos. Mindig csak lesz az. De mi lesz? Velünk. Orbán Ottó példája is mutatja, hogy aki a sok amerikai úttól meg se látja a magyar utat, az is látja, hogy­ne látná! Megrendülten áll a valami­lyen útnak a valamilyen úttal való kereszteződésénél és kényelmetlenül érzi magát. Szellemileg. költőileg viszket neki ez a világhelyzet. Lesz ez a környék még nem lerob­bant, hiszen épülnek már a kis pisz­kos, piros benzinkutak helyett a nagy kékek és sárgák, és bizony ki állítja, hogy a magyar úton nem kell benzin? Miben különbözzön a magyar Arai­kék az Arai-kéktől? Hamburger illata vegyül a mester­séges gerjesztőkből áradó Hunor és Magor-szaggal. Ebből lesz a magyar út szag. Szag. A magyar polgáriasodás illata. (Az orrot néha jobb befogni.) A világ egy, de valahogy mindig ki­alakulnak közepek. Miközben min­denki közép akar lenni. Sőt az is. Van, aki elvándorol valamelyik kö­zépbe. Van, aki marad, és neki attól lesz közép a szél, hogy ő marad. A világ majdnem szétreped a sok középkomplexustól. Mindennek van közepe, minden embernek van énje. (Van, akinek több is.) Elvileg a kis­kunsági homokon is fölépülhetett volna Róma, sőt még egy kicsit föld­szintesebb New York is. De ha már nem ott épült, akkor az bizony más­hol van. Ezt a tényt nem lehet meg­kerülni semmilyen magyar terelőút­tal. Nem is kell, mert milyen tény ez? A demokrácia gyógyír a közép­komplexusokra. Lehet az is. A világ­­gazdaság ott csodaszer, ahol a csoda nem marad el. És a csoda gyakran el­marad, ha csak várják és vitatkoznak róla. Könnyebb a (Duna-) tévének át­bújni a tű fokán, mint a magyar úton eljutni Magyarországra. Mert Magyarország nem volt, hanem lesz. Hálás mondás, ugye, jól kitalálta az a bizonyos gróf, aki németül habla­­tyoló Stefiből legnagyobb magyarrá avanzsálódott. Mert ő nem lesz, ha­nem volt. De Magyarország mindig csak lesz. Újra meg újra. Mintha ad­dig nem is lett volna. Szinte. A múlt újjászületése nem úgy történik, hogy azt mondjuk, jövő, és közben a múlt­ba meredünk. A jövő ismeretlen, mi­előtt fölismerjük. Melyik főtéren nem akarunk állni ázsiai mélabúval? Ki nem akar ott állni? Mikor nem akar ott állni? Csaplár Vilmos ! C­sak aki már próbálta, az igazolhatja, hogy mennyire nem lehet a mai Magyarországon botot vásárolni. Nincsen üzlet, amely botela­dással foglalkozik és nincsen mester, aki ért a botkészítéshez. Pedig mennyiféle botot őriz a ma­gyar szókincs?! Létezik ugyebár vándorbot, fur­­kósbot, pásztorbot, balladai asszonyverő somfabot, hegymászóbot, varázsbot, horgászbot, „nyűtt vo­­nóbol bot”, sétabot és így tovább, meg persze volt és van olyan bot, amit a nehézkesen járó ember tá­maszkodásra használt és használ, de ez utóbbit úgy hívják manapság, hogy esztékábot. Már ezzel is ki­egyeztem volna, de amikor meghallottam, hogy eh­hez nemcsak orvosi, hanem szegénységi bizonyít­vány is kell, akkor lemondtam róla. Márpedig szükségem volt olyan botra, amely se­gít a botorkálásban... Önmagukat viccesnek vélő, de amúgy korlátolt emberek azt a tanácsot adták, hogy támaszkodjak a nyugdíjamra, de hát azok sokaságába tartozom, akiknek a nyugdíja nem bírja el fájdalmuk súlyát - ezért alkalmi támasztékokba kapaszkodva araszol­­gattam a lakásban is és az utcán is. Testi fájdalmam forrása az orosz regényekből ismert podagra, amit azonban honi köreinkben úgy is neveznek, hogy reuma, idegbecsípődés, de- A törzsfőnök botja xensussz, meszesedés, porcleválás, de orvos bará­tom azt mondta, hogy egyszerűen derékfájásom van, amin csak úgy lehet segíteni, ha elviseli az ember. Próbálkozott persze injekciókkal, súlyfür­dővel, gyógymasszázzsal - mindhiába. Végül szét­tárta a kezét és azt mondta: várni kell, amíg meggyógyul magától, akár csak megannyi közba­junk. S akkor fedeztem fel szobám falán egy értékes dísztárgyként rögzített botot, amit egy afrikai törzsfőnöktől kaptam hajdanán. Nemzetközi iro­dalmi esemény meghívottjaként kerültem Afriká­ba és ottani, fekete kollégáim vittek el a törzsfő­nökhöz, aki egyéb érdemei mellett mindenfajta műveltség iránt érdeklődő ember hírében állt. Esetemben azonban nem a magyar irodalomra volt kíváncsi, hanem a magyar zenére, és addig unszolt, amíg elénekeltem neki az „Érik a szőlő, hajlik a vessző...” kezdetű népdalt. Annyira megtetszett neki, hogy nem engedett eltávozni, amíg ő is meg nem tanulta, és végül már együtt énekeltük. Miután így elhintettem Afrikában a magyar né­pi kultúra magvát, hálából egy bambuszbottal ajándékozott meg a törzsfőnök, amely botnak mű­értő gyanúm szerint nincsen más értéke, mint az, hogy korábban ő használta, de számomra ez éppen elég ahhoz, hogy becsben tartsam. A szükség azonban törvényt bontott: leemeltem a botot, és utcai jövésmenéseim során is könnyítettem általa járásomat. Csakhogy feltűnést keltettem vele, mert hosszabb, mint én vagyok, és ismerőseim első kérdése soha nem az volt, hogy mitől sántultam le, hanem az: honnan való a bot? Régi leckém, hogy megtanuljam az igazságot nem kimondani, már csak azért a bölcselmi meg­fontolásért is, mert honnan tudhatom én, hogy mi az igazi igazság? Még ebben a nem elvont ügyben sem lehetek bizonyos abban, hogy valóban a törzs­főnök markolta-e nap mint nap a botot vagy hoza­tott egyet az ajándékozás céljára összekészített kévéből? Ezért az örökös magyarázkodás kénysze­re helyett visszatettem a botot a falra, lemondva arról a nyilvános rangról, amit a bot birtoklása je­lent. Azóta kegyetlenül kínlódva, rangrejtve jö­­vök-megyek, azzal vigasztalódva, hogy fenséges dolog olyan erősnek lenni, amely képessé tesz fáj­dalmaim elrejtésére is. Csák Gyula _HÉTVÉGE NÉPSZABADSÁG 91 r­ f Hang és visszhang A 175 éves Marx tiszteletére rende­zett konferencián a rendezők velem nem egészen egyeztetett akaratából arra a kérdésre kellett választ keres­nem, hogy „Megszüntethető-e az el­idegenedés?”. Kísértés fogott el, hogy e kérdés felolvasása után egy határo­zott „Nem!”-mel kimerítsem a témát. Mégsem tettem azt, tekintettel arra, hogy a szóban forgó konferencia álta­lam fölöttébb tisztelt tárgyának fumi­­gálása ma olyan értelmiségi társasjá­ték, melyben nem óhajtok részt venni. Kimondtam tehát a „Nem!”-et, olyan magától értetődően, mintha azt jelentettem volna be, hogy a tárgyak lefelé esnek, de nem hallgattam el azt sem, hogy ez a „Nem!” korunk legna­gyobb tragédiájára vet éles fényt. Összeomlott - legalábbis belátható időre - a marxizmus jövőképe. Nem sikerült olyan gyakorlatban is műkö­dő stratégiát kidolgozni, mely meg­szüntetné az árutermelést és a piac­­gazdaságot, és ezzel együtt persze a munkaerő árujellegét. Pedig már a Gazdasági-filozófiai kéziratokban is írva áll, hogy „Amikor az elidegenült munka elszakítja az embertől terme­lésének tárgyát, akkor nembeli életét, valóságos nembeli tárgyiságát szakít­ja el tőle, és az állattal szembeni elő­nyét azzá a hátránnyá változtatja át, hogy szervetlen testét, a természetét elvonják tő­le.” Marx részletesen fejti ki, hogy mihelyt az ember elidegenül munkája ter­mékétől, elidegenül a má­sik embertől, valamint - ismét az ő kifejezésével élve - „az emberi lényeg­től” is. A Tőkében pedig, mint köztudomású, az áru misztikus jellegét csereér­tékéből vezeti le. Mivel árutermelő társadalmak­ban ez a misztikus, feti­­sisztikus jelleg mindent áthat, és a termelés és ér­tékesítés folyamatában magától értetődően rep­rodukálódik - ezzel össze­függésben mondja ki Marx a „nem tudják, de teszik” perdöntő igéjét -, álmodni sem lehet az el­idegenedés megszünteté­séről, míg az árutermelés­nek és a piacgazdaságnak nincs elfogadható és a gyakorlatba átültethető alternatívája. Ezután hosszasan idéztem a Tőke harmadik kötetéből a szép látomást, melyen nemzedékek nevelkedtek, a szabadság birodalmáról: ez a szük­ségszerűség birodalmán túl kezdődik, a szabad emberi erőkifejtés öncél lesz benne, itt ugyanis „megszűnik a munka, melyet a nyomor és a külső szükségszerűség határoz meg”. E marxi fejtegetés szerint már a szük­ségszerűség birodalmában is elkép­zelhető, hogy „a társadalmasult em­ber, a társult termelők ésszerűen sza­bályozzák, közös ellenőrzésük alá ve­tik ezt a természettel való anyagcse­réjüket, ahelyett, hogy ez mint vak hatalom uralkodna rajtuk”. A „tár­sult termelők” kifejezés, ha jól értem, a termelőegységek dolgozói tulajdo­nára utal, a „közös ellenőrzés” pedig központi tervezésre. A társult terme­lők tulajdonosi jogosítványai tehát nem foglalják magukban annak el­döntését, hogy mennyit és mit termel­jenek, és hogy termelésüket milyen piacon értékesítsék; ezt a „közös elle­nőrzők” végzik, az összes termelő és fogyasztó érdekeinek maximális fi­gyelembevételével, miközben - mint mondtam - az áru, áru, a piac pedig piac marad. Előadásomban még ennyi kommen­tárral sem láttam el a hosszú idézetet. Úgy véltem, nagyképű fölényeskedés volna, ha az 1917 óta összegyűlt ta­pasztalatok birtokában ironikusan kezelném Marx szövegének költésze­tét. Egyszerűen csak megállapítot­tam, amit mindnyájan tudunk, hogy a bővülő szükségletek és a gyarapodó termelőerők ésszerű szabályozása he­lyett totális elvadulásuk következett be. Az atomipar virágzásának és ter­mészeti környezetünk tragikusan fo­kozódó tönkretételének korában nincs olyan erő, mely az emberi élet puszta fennmaradását szavatolhatná. Egy Einstein, egy Szaharov szellemi gyümölcsei fölött Reaganek és Brezs­­nyevek rendelkeztek, és ez a helyzet még romlani is bírt, mert ma már a hatalom betokosodott tökfejei sem el­lenőrizhetnék az atomipart és az atomfegyverkezést. Szovjet alezrede­sek járják targoncáikkal Ázsia és Af­rika piacait, „Atombombát vegye­nek!” kiáltással kínálgatják portékái­kat. Emberi vonatkozásban sem váltak valóra Marx várakozásai. A szükség­letek és képességek hallatlan kifejlő­dése és differenciálódása nem a sok­oldalú személyiségek, hanem a szor­gos, sőt olykor zseniális szakkriplik kibontakozását segítette elő. Mivel a magukat szocialistának becéző orszá­gok a kapitalista demokráciák ször­nyűségeivel szemben nemcsak még sokkal szörnyebb etatizmusuk és sza­badsághiányuk, hanem életképtelen­ségük miatt sem kínálhatnak alterna­tívát, tanácstalanságukban még éles elmék is eljutottak addig, hogy két­ségbe vonják a modern civilizáció és a tudományos világnézet­ létjogosultsá­gát és használhatóságát. Ennek egyik oka, hogy a demokráciák képtelenek megfelelni a saját társadalmi alap­jukból áradó életveszélyes kihívás­nak. A gazdaságilag erős csoportok, az állammal összenőve, mindig érvé­nyesíteni tudják közvetlen érdekeiket a lakosság távolabbi érdekeinek rová­sára. Az időszakos választásokon ala­puló politikai mechanizmus is úgy működik, hogy csak a közvetlen érde­kek cinikus - mert a következmé­nyekkel nem törődő - felkarolása ke­csegtetheti a pártokat sikerrel. Ráa­dásul a „természeti korlátok vissza­szorítása”, melyet Marx végtelen fo­lyamatnak képzelt el, egyre proble­matikusabbá válik. A természeti kor­látok visszaszoríthatók ugyan, és so­káig még csak nem is derengtek e fo­lyamat végső határai, de aztán a ter­mészet, mint különösen csökönyös szamár, váratlanul visszarúgott, kor­látokat szabva korlátai visszaszorítá­sának. Mivel fiatalkoromban Hegelnek és Goethe Faustjának a történetszemlé­lete nevelt, mely a Rosszat tekintette a fejlődés motorjának, nem akarha­tom meg nem történtté tenni civilizá­ciónkat és kultúránkat, nem nyeshe­­tem le róla a Rosszat se a tudomány, se a transzcendencia vagy a miszticiz­mus késeivel. A társadalmi rend, mely létrehívta a tömegtermelést, a tömeg­­fogyasztást, a tömegpusztítást, a tö­megembert, egyben megteremtette szükségleteink, élvezeteink, szabad­ságlehetőségeink differenciált skálá­ját is. A világtörténelmileg Rossz - például: a nyers érdekek diktatúrája, a profithajhászás, a társadalom jogi szabályozás útján csak tökéletlenül megszelídített farkastörvényei­­ nem­csak a végveszély motívumait akku­mulálták, hanem felbecsülhetetlen ér­tékeket is. Marx a saját filozófiai elő­feltevéseinek hányt fittyet, amikor azt képzelte, hogy a Rossz leoperálha­tó arról a komplikált gépezetről, melynek ő maga a hajtóereje. A „sza­badság birodalma” ugyanis csak így jöhetne létre. Ez a jövőkép összeom­lott. Marx hegelianizmusa legyőzte Marx utópizmusát. Mindehhez hozzáfűztem még, hogy amennyiben az ellentmondások egy­ségének, a hegeli és marxi dialektika eme alapvető tanításának talaján ál­lok, ami egyébként szakmai - dráma­írói­­ szempontból elementáris érde­kem, akkor el kell fogadnom, hogy a világtörténelmi Rossz, akárcsak Goethe Mephistophelese „... az erő része, mi Folyvást a Rosszra tör s folyvást a Jót teszi”, így hát nem is ábrándozhatom arról, hogy meglegyek nélküle. Mire töre­kedhetek akkor a jelenlegi, kilátásta­lan helyzetben? Legfeljebb arra, és ez lehet nagyon sok is, hogy finomuljon a kín, amíg nem kínálkozik lehetőség újra olyan programra, mely a mind tűrhetetlenebbé váló egyenlőtlensé­gen, és a mind életveszélyesebbnek mutatkozó szűk homlokú gazdasági és nemzeti érdekérvényesítésen ala­puló világrendszer gyökeres humani­zálását tűzheti ki célul. Ez a követel­mény persze - mint az eddig elmon­dottakból kiviláglik - nem a Rossz megszüntetését, hanem pusztán kor­dában tartását jelentheti. Amíg azon­ban nem dolgozható ki ilyen prog­ram, és amíg nem mutatkoznak pers­pektívák a Teljesség megváltoztatá­sára, a marxizmus, mint totális világ­nézet, totálisan defenzívába szorul. De vajon okvetlenül árt-e ez neki? Szerintem - mondtam előadásom vé­gén - inkább használ ez a marxiz­musból annak, ami benne életképes: kritikai szemléletének. Ezzel az eli­degenedést nem szüntetheti meg, de konkrét elemzései és intellektuális felismerései megnehezítik, hogy a vi­lág állapotát végső soron elfogadha­tónak és véglegesnek tekintsük. Körülbelül így beszéltem a szóban­­forgó Marx-konferencián, és mindezt feldúsítottam - vagy felhígítottam - Időm Gombrowiczcsal című könyvem néhány fejtegetésével. Másnap rövid összegezést olvastam a Népszabad­ságban előadásomról. Hogy más összefüggésben már használt hason­latommal éljek, mintha egy hegyte­tőn elkiáltottam volna magam: „Sze­retlek!”, és a visszhang ezt válaszolta volna: „Tedd szét a lábad!”. Hadd másoljam ide a tudósító velem foglal­kozó sorait: „Eörsi István szerint a marxizmus jövőképe összeomlott. Tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy még hosszú ideig csak a kapita­lizmus reformja képzelhető el, más társadalmi rendszer nem. Ábrándoz­ni lehet, de fölösleges, a politikusok feladata, hogy finomodjon a kín, mely a társadalom peremén élők osz­"­z­tályrésze.” Így is összesűríthető egy előadás. Eörsi István

Next