Népszabadság, 1993. július (51. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-26 / 172. szám
1993. július 26., hétfő Vajon itt, az úrias, csöndes Budán is voltak nyilasok? Mint párzó bogarak, egymásba érnek a gépkocsik. Bűz, lárma, boldogság. Szülőfalum, Buda kisvárosnyi fertálya, Kékgolyó, Ráth György, Városmajor, Istenhegyi út, és környéke lefelé, a Déli vasútig, s föl, a katedrálisplatánok között palotáskodó villákig. A városmajori katedrálisplatánokat nemcsak akkorról ismerem (s mostról, hogy ismét itt lakom). Kósa Ferenc elhallgatott, ötvenhatos filmjében e michelangelói fák alatt lőtték agyon a sebesültápoló orvostanhallgató lányt: iszonyú volt. Tragikus főszerepét Johanna lányom alakította: néznem kellett, hogy gyermekkorom kedvenc fái alatt orvul lelövik. (Egyébként október 23-án született, évtizeddel a forradalom után. Balerina. A mérnök fiamnak is platán a temploma; titkos, vén platánsorfalra bukkant egy mezőn - elindultak az óriás fák, nem tudni hová, és nem tudni, miért álltak meg, ő odazarándokol, ha laikusan imádkozik.) Négy éve a Városmajor platánjai alatt ballagtunk Mészöly Miklós lakásáról jövet - kik is? Csoóri Sándor, Szabó Miklós, Köteles Pál, Vásárhelyi Miklós, tán Für Lajos s még néhányan, akkor írtuk alá, a brassói tüntetés után, együtt érző szamizdatlevelünket a román néphez. Hatalmas, zöld ecsetek, ünneplő jegenyék. Ittott: öregedő előkelőség, kopott luxus, részvéttelen szegénység. Fölcseperedésem édenkertje, az egykori Siesta szanatórium buja-csöndes parkja ma az Onkológia fáradt udvara. Hová lettetek, színes napernyők, lugasok, fehér karosszékek, lakályos padok! Kedélyesen képmutató, tetszelgő bőség! Az egykori igazgatói lakosztályhoz tartozó „gyerekszobám” táján (rézágyam nem volt, csak rézágyam, zsinórhálóval), ma a kobaltágyú. Nagyapám dolgozószobája (úriszobának hívták, mennyezetig érő könyvszekrény dereng feketén emlékezetemben feketén, s a hatvan év előtti sötétzöld torony, a karácsonyfa) - amikor először újra ott jártam: „intenzív terápia” kórterme volt. Rákbetegek, a halál szakadékkáváján. Ki tudnám kopogtatni a falban, hol volt nagyapámék miniatűr ékszerszéfje. Gyerekkorom kisvárosa: Buda. Itt születtem. Az első nyírott fű szaga, az első benzinillat, az első fogfájás, fahéjas tejbegríz, sikoltástorkú mandulaműtét, jégrakétafagyi emléke mind ideköt - mégsem voltam soha pesti, budai gyerek. Én itt csak boldog vendég voltam. Akkor is, a harmincas évek elején. Olyan boldog, hogy irigyeltem magam. Ez az itteni mindig csak az álombéli másvilág volt. Mintha létezne külön másvilága a gazdagoknak, a vidámaknak. Egy ideig valóban azt hittem, van derűs túlvilág, kiskoromban egyszer megmutattak, mint a mesét: szabad volt beleálmodnom magam. Dzsembori, eucharisztikus kongresszus, méltósággal és díszmagyarban a kormányzó. Glaszékesztyűs Magyarhon, szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország. Hogy itt, erőszak? Ugyan. Ez egy jólnevelt, nagyon katolikus haza volt - emlékeztek, és emlékeznek micsoda gyönyörű bélyegek voltak? S pónilovas kis hintók - hol is, istenkém? Az állatkertben? A Városligetben? És azok a gyönyörű, jól nevelt, kardos snájdig rendőrök! Itt erőszak? Az első elemiben akadt Temesváron osztálytársam, aki nem is hitte, hogy Budapest létezik. Hogy van a világon egy magyar főváros. A szanatóriumban, az egykori Mária-pavilontól (ma Babitssán József Attila-emléktábla is ékesíti) az étteremhez vezető folyosó mellett, a kert öblében szökőkút. Este színes, rejtett körték világították meg, piros és arany és zöld sugarú volt. (Nagybátyám tervezte) - mindennapos tűzijáték. Vízi játék. Életem első Szent István-napi tűzijátékait - mintha orgonáit volna az esti égbolt! - itt éltem át, a harmincas évek elején. Itt béke volt, szépen fésült ölebek. A nagyanyámét Pici de la Manzaneresnek hívták, dülledt szemű, reszkető lábú, miniatürizált kutyácska volt, inkább nagy bogár, mint kutya. Itt nyilasok? Itt erőszak? Ugyan kérem. (Valóban: mi történt Pici de la Manzanereszszel, amikor 1944 decemberében Kékgolyó utcai lakásán azok a nyilasok agyonlőtték színésznő nagyanyámat? Azon hálóingesen biztosan gyönyörű hálóing volt, brüsszeli csipkével - ahogyan sokadik rákműtéte után, morfiumos szédületben révedt vagy sikoltozott.) Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, minden határon túli magyarnak a szeretet menedéke, az egyetlen hely e tájon, ahol nem ripakodnak rá az utcán az anyanyelvedre. Minél távolabb éltünk tőle, annál tündöklőbb, magasabb rendű volt. Annyira másvilág, hogy amikor először járta meg (félelmemben) az eszemet, hogy Romániából átszököm, visszaérkezem ide, az ötlet áramtartalma egyszerre volt hasonlatos az öngyilkosságéhoz és a boldog túlvilág választásához. Azt mondja Zétényi Zsolt, hogy Magyarországnak kissé keményebben kellene bánnia bevándorlás dolgában a szomszédos országokbéli magyarokkal, mert hogy idemenekülve gyöngítik az ottmaradókat: orvosok, tanárok, lelkipásztorok, ügyvédek nélkül hagyják őket. Hozzátehetném a színészeket, rendezőket, magunkat, vagyis az írókat, újságírókat, de a festőket, szobrászokat is, meg a közgazdákat, iparosokat, mindenkit. Szent igaz, jómagam is bűntudatos vagyok. Valóban, mi a fenét keresett itt Tamási Áron és Barcsay, Áprily és Borsos, Dajka Margit és Kiss Manyi, Bács Ferenc és Szervátiusz, Jékely és Réz Pál, Jancsó Miklós meg Novák Ferenc, a filmes Kovács András és Benedek Marcell, Makkai és Ravasz László, Ruffy Péter, Sinka és Erdélyi - de akár Bethlen István vagy Kolozsvári Grandpierre Emil... Mélységesen értem Zétényi urat, igazat is adok neki a nagy nemzeti-közösségi érdek szögéből, nem is bánnám, hanem ujjongva köszönteném erőfeszítéseit, ha azok nem a bekeményítést, már-már a magyarokkal szembeni határzárlatot követelnék, hanem azt, hogy - végre túl a nagyhangú nyilatkozatokon! - Magyarország a határon túli magyarság szellemi létfeltételeit támogatná, elviselhetőbbé, működőképessé tenné az ottani magyar iskolát, színházat, könyvkiadást, sajtót, mégpedig nemcsak annyival, amennyire telik: nevetséges aprópénzzel meg politikai aprópénzzel (azt is gyakran pártszimpátiák szerint), hanem „igazából”. De hát úgy tetszik, nincs. Sírunk, sivalkodunk, s teljes joggal, hogy a Korunk Kolozsváron mekkora bajban van; csakhogy az átkosban az anyaország 2000 példányt vett át belőle, hogy megéljen ma a Funar úrtól kiebrudalásra ítélt szerkesztőség emberfeletti erőfeszítése eredményeképpen nagy kínosan az egytizede: 200 példány jut át ide... A bukaresti magyar tévészerkesztőség, ha térden csúszna is, jóformán fikarcnyi segítséget sem kap - pedig, a román felirat révén csakis a (tán még mostohább) kolozsvári és bukaresti magyar tévéműsor juttat el valamicske tisztes információt a magyarságról a románsághoz is. Zétényi úr, szíveskedjék megérdeklődni, mostanság mennyi és milyen itteni kiadású könyv, folyóirat, újság jut el Erdélybe, és minő anyagi feltételek között, mivel ugyanis merőben üzleti alapon a dolog „nem megy” (a lej nem konvertibilis, a honi kiadóink ott eladott könyveik árát nem tudják onnan visszahozni), szinte nyomorúbb a helyzet, mint a ceausescui cenzúra idején. Szíveskedjék továbbá megnézni, Zétényi úr, megtaláltuk-e már a módját hogy a „szomszéd magyarságot” kedvezményes áron lássuk el parabolaantennákkal; tessék studírozni, hogy (minden hivatalos és társadalmi jó szándék ellenére) minő anyagi-szellemi körülmények között tanulnak Magyarországon a „szomszéd állampolgár” magyar diákok, akik itt családi háttér és segítség nélkül élnek, akiknek a kollégiumban még egy normális klubtermük sincs, ahol összedughatnák a fejüket. Tessék szíves lenni utánanézni, miért nem jelent meg az elmúlt három év alatt sem a háromkötetes Erdély történetének rövidített kiadása angolul és románul, szlovákul és spanyolul, szerbül és oroszul. Nem, Zétényi úr, sajnos minden kétségbeesésünk, erős szándékunk ellenére Magyarországnak egymagában nincs eszköze oly elviselhetővé tenni a szomszéd magyarok sorsát, hogy „keményebben”, határt záróan bánhasson azokkal, akik minden itteni nyavalyánk, munkanélküliségünk, lakástalanságunk ellenére idemenekülnének. Örüljünk, hogy nem Ausztráliába. Majd, ha a vajdasági magyarság valóban hathatós védelmet kaphatna a (nyugati hatalmaktól végre egyszer az életben, a történelemben megtámogatott) anyaországtól, akkor lesz erkölcsi alapja Önnek arra, hogy leeresztesse a sorompót. Föltéve, hogy egyértelműen eldönthető: az egyes embernek nincs joga sorsot választani. Önnek tökéletesen igaza van, itt van már legalább ötszáz, nyolcszáz, ezer, jó nevű, erdélyi szobrász, festő, színész, író, újságíró, táncos, rendező, filozófus s még több a remek orvos, egyetemi tanár, bölcsész és igaz, ittlétük, ittlétünk, nagy szellemi vérveszteség odaát. Sorolhatnék azonban más neveket is. Szabédi László, Csendes Zoltán, Visky Árpád, Szőcs Kálmán, Szilágyi Domokos, Molnár Miklós, Hervay Gizella (és még lenne egész sor nevem). Azoknak az erdélyi értelmiségieknek a neve, akik önkezükkel (?) vetettek véget életüknek. Ez hát a dilemma, Zétényi úr! Magyarország, ha nincs ereje, pénze, hatalma, szövetségese igazán segíteni, védeni, adni - akkor azoknak a magyar értelmiségieknek, akik másként összeroppannának, akik idegileg nem bírják, a sínekre fekszenek, mérget isznak, felkötik magukat vagy a bolondok házába jutnak - azoknak itt kell menedéket nyújtania, utolsó esélyt arra, hogy alkossanak, szolgálják magyarságukat: az erdélyit, a vajdaságit, a kárpátaljait, a szlovákiait is. Egy halott, egy öngyilkos erdélyi magyar írónál, színésznél még mindig százszor többet ér a másvilág helyett az anyaországba menekült. Persze, ha nem pártszempontok döntenék el ma Magyarországon, hogy kinek a véleményét hallgatják meg, kit vonnak be a műholdas magyar televíziózásba, kiket konzultál a a határon túli magyarok ügyével törődő kormányhivatal, a művelődési tárca, kiket faggat ez ügyben a médiaállamtitkár, kikre épít a Magyarok Világszövetsége, meg a hírek szerint a határon kívül rekedt magyarok ügyét is támogató számos új alapítvány, hanem - legalább ebben! - össznemzeti értékelvűség uralkodna; nos, akkor talán többre mennénk. Itt vannak közöttünk néhányan, akik két évtizede küszködnek szóban és írásban, tervezetekben és még odaátról küldöttjavaslatokban a műholdas magyar televíziózásért, szakemberek, akik az „odaátot” és az odaáti igényeket ismerik, mint a tenyerüket. Félkezemen megszámolhatom, kiknek kérték ki a véleményét... A magyargyűlölet elől (is) menekültem ide kereken tíz éve, 1983 áprilisában. A gyerekkori mennybe, a felnőtt földre. Már benne jártam a hatodik X-ben. Akik nem egy másik diktatúrából, nem Moszkvából, Kelet-Berlinből, Romániából érkeztek érzelmi batyujukkal a Nyugati pályaudvarra, sosem értették, hogy a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején is: miért volt nekünk, határon túli magyaroknak oly édes az itteni anyaföld, ahol őket annyi keserűség érte. Nekünk Magyarország viszonylagos mennyország volt. Kádárostul! Erdélyből nézvést akkor is eszményítettük ezt a hazát. S ha a politikai statisztika egyszer netán majd kimutatná is, hogy Kádárék szám szerint több embert öltek meg, mint Ceausescu, bizony mondom, ha szentségtörésnek hangzik is, a mi Magyarország-szeretetünk akkor is rajongó volt. Igaz, alig tudtunk, alig tudtam valamit Kádár bűneiről, a kivégzett fiatalokról: én már csak a joviális, diktatúrát ismertem meg itt. Bodor Pál (Folytatjuk) Gyermekkor, másvilág, politikai sámánizmus Erdélyi-budapesti naplótöredékek Dr. Ádám György orvos-egészségügyi jogász, a műhibaperek ismert és elismert ügyvédje szerint az volna a legfontosabb, hogy „céhrendszerben” működjenek az orvosok. A céhekben ugyanis azokat, akik nem alkalmazkodtak a szigorú szabályokhoz, kizárták maguk közül. Eldöntetlen kérdés, mibe kell a betegnek beleegyeznie, s mi az, ami az orvosra bízható? Professzor úr, a hatályos jogszabályok szerint mit tudhat a beteg? A beteg, vagy pedig ha cselekvőképtelen, akkor a hozzátartozója a legapróbb részletekig mindent ismerhet. Semmit sem lehet, semmit sem szabad eltitkolni előle. Régebben az egészségügyi törvénynek volt egy olyan előírása, amely szerint az orvos indokolt esetben, a beteg érdekében eltekinthetett a felvilágosítástól. Ezt azonban 1990-ben eltörölték, vagyis megvonták az orvosnak azt a jogát, hogy eldönthesse, felvilágosítja-e a beteget vagy sem. A vitára a „megfelelő módon” szókapcsolat ad lehetőséget. Véleményem szerint ez azt jelenti: az orvosnak úgy kell tájékoztatást adnia, ahogyan azt a beteg kívánja. Vagyis a beteg gondolja át a halálos ágyán, hogy akarja-e tudni, mi a helyzet vele? - A halálos ágyon való felvilágosítás ennek az egész komplexumnak az ezredrésze. Magyarországon évente körülbelül 170 milliószor találkozik egymással orvos és beteg, és mindössze húszezer esetben haldoklik a páciens az orvos közelében. A haldoklás tényének elmondása nem a betegnek, hanem az orvosnak probléma. A törvény talán legfontosabb, 45. paragrafusa sem erről szól, hanem arról az állampolgárról, akinek megoperálták például a lábát, és nem tudja, bicegni fog-e. A 45. paragrafus szerint az állampolgárt mindig és mindenről, megfelelő módon tájékoztatni kell. A 47. paragrafus szerint a betegnek meg kell adni a tájékoztatást; minden javallatot és ellenjavallatot el kell neki mondani ahhoz, hogy az orvosi beavatkozásról dönteni tudjon. El kell mondani a legkisebb valószínűségű szövődmény veszélyét, és minden lehetséges komplikációt is. - Tapasztalatai szerint mennyire tartják be ezeket a paragrafusokat az orvosok? - Sajnos, annak ellenére, hogy a törvény szigorú, nagyon kevéssé. Ha igaz az az öt százalék, amit Jávor András államtitkár nemrégiben a Napzártában mondott, akkor ez azt is jelenti, hogy száz orvosból kilencvenöt sötétben fejest ugratja az állampolgárt abba a medencébe, amiben esetleg víz sincs... - Milyen következményei lehetnek annak, ha az orvosok nem a jog szerint járnak el? - Jogilag komoly műhibának számít az, ha egy műtétet vagy egy műtét jellegű beavatkozást hozzájárulás nélkül végeztek, és ennek káros következményei lettek. Ilyen esetben kártérítéssel tartozik a kórház. Ha bizonyítható, hogy a beteg másként döntött volna, ha felvilágosítják, esetleg sokmilliós is lehet a kártérítés. Pillanatnyilag azonban nehéz egy ilyen pert megnyerni. - Ön mégis azon kevesek közé tartozik, akik elvállalják a műhibákkal kapcsolatos pereket. - Ilyen mennyiségben mint én, nem vállal pert senki. Amikor megtudta a lakosság, hogy van egy iroda, amely fenntartások nélkül foglalkozik a műhibák ügyeivel szinte megrohantak. Jelenleg csaknem száz feldolgozandó ügyünk van. A lakosság legszegényebb rétege jön hozzánk, végső kétségbeesésében. A legtöbb állampolgár nem is a pénzért teszi, nem meggazdagodni akar. Az az anya nem pénzt akar, akinek a gyermeke este még jól volt, később belázasodott, az anya kihívta az éjszakai ügyeletest, aki megvizsgálta és otthagyta a gyereket haldokolni. Ennek az anyának ez az egyetlen esélye arra, hogy szemtől szemben találkozzon azzal az orvossal, akinek egy polgári peres eljárás során a szemébe mondhatja, hogy mit követett el. Mert büntetőeljárás nem indul, más eljárásban pedig erre nincsen lehetőség. - Mióta foglalkozik műhibaperekkel? - Másfél éve. Van egy-két kollégám, aki pert is nyert már, mégis azt kell mondanom, mindannyian ráfizetünk. Nyugaton ugyanis más a helyzet, mint Magyarországon. Nálunk annyiban más, hogy vannak szerződéses orvosszakértőink. Megvizsgáltatom velük az ügyet. Ha nyerési esélyt látok, attól függetlenül elvállalom, hogy tud-e a beteg fizetni vagy sem. Rendszerint haláleset, rokkantság után keresik fel önöket? - Az ügyeimnek egyharmada halálesettel végződött, ügyfeleim kétharmada pedig rokkantság vagy bénulás után jött el az irodába. Megbénult például egy gyermek, akinek a gerincproblémája műtéttel megoldható lett volna. De ezt nem vették észre az orvosok. Lúdtalpbetétet kapott, megbénult, azóta tolókocsin jár... - Ezek az esetek is elévülnek? - öt év alatt. Érdekes módon ügyfeleimnek jó egynegyedét elévülés miatt kell elutasítanom. De például egy törlőkendő bennmaradása miatti ügy nem évül el akkor, ha tizenkét éve történt ugyan az eset, de a páciens csak 1992. december 30-án tudta meg, hogy a kendő a hasüregében volt... - Mit vár ezektől a perektől? Van-e arra esély, hogy a betegek javára születnek döntések? - Kicsi, tekintettel arra, hogy általában az igazságügyi orvosszakértők véleménye dönti el a bírósági pereket. Félreértés ne essék, én az orvosszakértőket az orvostársadalom legjelesebb képviselőinek tartom. - Ha ilyen kicsi az esély, miért vállal mégis pereket? - Azért, mert reménykedem abban, hogy az igazságszolgáltatásban a bírónak is van szerepe. A magyar jogban ma - szemben a középkori feudális joggal - nincsenek súlyozva a bizonyítékok. El kell jutnunk oda, hogy ne legyen különbség a szakértők között, ne csak a hivatásos orvosszakértőket tekintsék orvosszakértőnek, hiszen azok, bármennyire szeretnék is, nem függetlenek. Ha eljut az igazságszolgáltatás ide, akkor lesz esély pert nyerni. - Az orvosok nem rekesztik ki önt maguk közül? Nem neheztelnek azért, mert a SOTE nyugalmazott professzoraként szemben áll velük? - Szememre vetik, hogyan tehetek ilyet, amikor ők úgy érezték, közülük való vagyok. Én erre mindig azt válaszolom, hogy boldog lennék, és magas jutalmat ajánlanék fel annak az ügyvédnek, aki ügyvédellenes pert vállal. Mert nekem érdekem, hogy tiszta legyen az ügyvédi pálya. Tudom, az orvosok ezt nem így látják, azt vallják, mindenki hibázhat. Erre azt mondom, az orvos nincs veszélyeztetve azzal, ha elnézi egyik betegének a baját. Veszélyeztetve akkor lesz, ha konkurenciaharc alakul ki Magyarországon. 1945 előtt nem volt ilyen szolidaritás az orvosok között. Az orvosokban ma egyelőre csak az a gondolat fogalmazódik meg, hogy én is járhatok így. Az még nem tudatosult, hogy az ilyen esetek miatt az orvosi karban általában inog meg a becsület, és nem orvoshoz mennek az emberek, hanem természetgyógyászhoz. Orvosetikai szempontból mi volna kívánatos, mit kellene tennie egy olyan orvosnak, aki műhibát követett el? - Orvosetikai szempontból ugyanazt kellene vállalni, mint orvosjogi szempontból. Harminc évig tanítottam orvosetikát, és én más normákat tudnék elismerni, mint amiket az orvosetikai bizottságok gyakorolnak. Szerintem az lenne a legfontosabb, hogy céhrendszerben működjenek az orvosok, mert ott nem védik a hibázókat. A céhek tisztaságának az volt az alapja, hogy azokat a tagokat, akik nem alkalmazkodtak a szigorú szabályokhoz, kizárták a céhből. Köbli Anikó Műhibák és valódi perek Céhrendszerben működjenek az orvosok? MAGYAR TÜKÖR NÉPSZABADSÁG 9 ■ 1993. július 15 - szeptember 15.| Keresse az akció címkéjét a festékboltok kirakatán! Nyereményei: OPEL ASTRA, SUZUKI SWIFT, videokamerák és még sok más. Supralux ■ " A fessték!"