Népszabadság, 1993. augusztus (51. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-14 / 189. szám
1993. augusztus 14., szombat HÉTVÉGE. .NÉPSZABADSÁG Szabad egyház a szabad államban? Gergely Jenő történészprofesszor a politikai katolicizmusról A magyarországi katolikus egyház becslések szerint legalább két-hárommillió állampolgárra gyakorol közvetett vagy közvetlen befolyást, ezáltal jelentékeny belpolitikai tényező is. A rendszerváltozással, a plurális társadalomban ismét természetessé vált, hogy keresi a módját a katolikus érdekek hatékony érvényesítésének. A kérdés az: hogyan? Dr. Gergely Jenőnek, az ELTE Bölcsészettudományi Kara egyetemi tanárának most jelent meg úttörő jelentőségű monográfiája Keresztényszocializmus Magyarországon 1924-1944 címmel. A történészprofesszorral az európai és a magyar politikai katolicizmus előtörténetéről, XX. századi tendenciáiról és a rendszerváltozás óta megfigyelhető jelenségeiről beszélgettem. - Honnan és miből, mikortól eredeztethető a politikai katolicizmus? Mindenkori válasz a modern kor kihívásaira, társadalmi változásaira, vagy érdekérvényesítő eszköz csupán? - A politikai katolicizmus akkor jön létre, amikor világnézetileg megbomlik az európai társadalmak keresztény homogenitása, tehát a felvilágosodás korában. Akkor születnek meg a nem vallásos töltésű autonóm emberi értékek, a polgárosodás demokratikus eszméi, az állam és az egyház szétválasztásának gondolata. Az új tendenciákra a katolikus egyház sokáig elutasítással reagált. Csak a XIX. század utolsó harmadától próbálkozott meg azzal, hogy konstruktív válaszokat adjon. Belátja ugyanis,hogy egy pluralizált polgári társadalomban mint vallási szervezet, mármint a klérus, a közéletben nem tudja hatékonyan képviselni a katolikus érdekeket, ezért világi instrumentumra, polgári pártra van szüksége. Oldás, kötés és önvédelem - Milyen lényegi eltérések vannak a nyugat-európai és a magyarországi tendenciák között? - Két párhuzamos síkon fogunk haladni. Kezdjük Nyugat-Európával, ahol a politikai katolicizmus a XIX. század végén a kapitalizálódás szociális és társadalmi problémáira keresi a megoldást, az egyház új szerepvállalásának eszközeit. 1891-ben jelenik meg XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű, forradalmian újszerű enciklikája, amelyben elméleti alapot ad a különféle kereszténydemokrata, keresztény szerzialistag,pártok és mozgalmak számára. Ez már nem a szembefordulás programja a polgári társadalommal, hanem annak jobbá, szociálisan elfogadhatóbbá tételén való munkálkodásé, egyben a szocializmus antitézise. Magyarországon viszont még nem oldódtak meg a polgári átalakulásnak azok a liberalizmus által szorgalmazott feladatai, amelyeken a nyugati világ már a XIX. század közepén túljutott. A politikai katolicizmus nálunk negyven-ötven év késéssel, 1895- ben jön létre, önvédelmi reflexként, a liberális parlament és kormányok olyan törvényei miatt, amelyek bizonyos területekről visszaszorítják az egyházat, ezért sértik az érdekeit. Példaként említhetem a polgári házasság és anyakönyvezés intézményét, az iskolapolitikát és így tovább. A politikai katolicizmus a Katolikus Néppártban ölt testet. A kapitalizmus fejlődése nyomán a húszas évektől kibontakoznak a keresztény-szocialista mozgalmak és pártok is, de a közélet marginális jelenségeként. Az egyház és a katolikus társadalom nem a keresztény-szocialisták segítségével próbálta megoldani a szegénység problémáit, mérsékelni a szociális feszültségeket, hanem jótékonykodással. Többre becsülte a nőegyleteket, a szerzetesrendek közreműködését, később a hivatásrendi szervezeteket és az egyesületi tevékenységet, mint a pártmozgalmat. - Most megjelent kötetében olvastam, hogy a Horthy-korszakban, 1944-ig nem a katolikus párt, hanem közvetlen az egyházi vezetés politikai akarata érvényesült. A mai aggályok és gyanakvások a húszasharmincas évek hatalmi-egyházi mechanizmusaira vezethetők vissza? - A Horthy-korszakban a politikai katolicizmus az egyház számára nem volt stratégiai jelentőségű. A püspökök hivatalból tagjai a törvényhozásnak, az egyház birtokaival, sajtójával, alapítványaival intézményesen jelen volt a gazdaságban, és meghatározó szerepet játszott a közoktatásban, a kultúrában. A világi hatalomhoz való viszonyát egy virulens katolikus párt csak zavarta volna, ezért hát takarékra állította. A hercegprímás akkor tárgyalt Horthyval és a miniszterelnökkel, amikor akart, a püspökök a miniszterekkel úgyszintén. Ez a mechanizmus az egyház számára jónak és eredményesnek bizonyult, nem volt tehát értelme, hogy megváltoztassa. - Ezekben az években mi történt Európa nyugati térfelén? - A modernizáció hatással volt a katolikus egyházra is. Bár Franciaországban egy ideig dúlt a vita a monarchiához ragaszkodó, illetve a republikánus katolikusok között, de például Olaszországban és Spanyolországban feleslegessé vált a katolikus érdekek elkülönült képviselete, mert az állam kiegyezett az egyházzal. Németországban viszont már Bismarck időszakában megalapítják a katolikus Centrum Pártot, mert számukra a kancellár túl liberális. De ez a párt a katolikus és szociális értékek néppárti ötvözete, például több bányász és munkás tagja volt, mint a liberális vagy más polgári pártoknak. A fő tendencia folytatódott, a konzervatív önvédelmi reflex nem jött működésbe, mert a polgárosodás alapvető liberális kihívásain már régen túl voltak, s mert a kormányok nem sértették meg elviselhetetlenül az egyház érdekeit. A második világháború, az antifasiszta ellenállás új helyzetet teremtett, bár akkor még senki sem tudta, hogy ez olyan történelmi pillanat volt, amely Európa egész 1945 utáni fejlődésére jelentékeny hatással lesz. - Ezeket a tényeket, úgy hiszem, nálunk sokan nem tudják, vagy szívesen elfelejtenék. Bár újabban az egykori győztesek is átírják korabeli szerepüket. - Mostanában nem szokás kiemelni, hogy a nyugat-európai nagy keresztény pártok, tehát a német CDU, a francia MRP és az olasz DC az antifasiszta ellenállásban született meg. Igaz, nem a Vatikánban, a püspöki palotákban találták ki, hanem a fasizmus ellen összefogó népi-polgári erők termelték ki őket. Ebben a nagy véráldozatokat követelő, hősiességet felmutató összeurópai mozgalomban egymásra találtak a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok, radikálisok és keresztények. A fasiszta totalitarizmussal szemben bontakozott ki együttműködésük, amely a háború után a bolsevik típusú diktatúra elutasításában folytatódott, és lényegében kitartott az 1989-90-es kelet-közép-európai fordulatig. A kommunisták 1945 után ebből már kimaradtak. A történelem különös, de nem véletlen eredménye, hogy a helyreállítás után a modernizáció feladatait az említett nagy keresztény pártok viszik véghez. Az olasz Alcide de Gasperi, a francia Maurice Schumann, a német Konrad Adenauer összehangolt keresztény politikával teremti meg a korszerű Kis-Európát, rakja le a nálunk sokat emlegetett és áhított szociális piacgazdaság alapjait. Ezek a pártok megőrizték a demokratikus gondolkodásmódot, a szociális érzékenységet, a szolidáris érzéseket, amelyeket az antifasiszta ellenállásban is kamatoztattak. Partnereiket, aktuális politikai ellenfeleiket tisztelték, igyekeztek megérteni azok szem-pontjait. Ha valamikor túl konzervatív álláspontot képviseltek, akkor a szociáldemokraták és a liberálisok segítségével korrigálták a kilengést. A szociáldemokrata kormányzás esetenként mértékét vesztő kollektív, például államosítási hajlamait a keresztény pártok fogták vissza. Történelmi tény, hogy nem egymástól függetlenül, hanem együttműködve dolgoztak a modern Európáért. Véleménye szerint miért gátolta meg a pártállam a magyarországi római katolikus egyházat abban, hogy közvetlenül megismerkedjék az 1962-ben kezdődő II. Vatikáni Zsinat eszméivel, tehát abban, hogy megújuljon? - Nem állt érdekében. A hazai katolikus egyház mint a világegyház szerves része, ebben a régióban a hatalom számára a legveszélyesebb ellenfélnek tűnt. Ha el is hagyjuk ezúttal a Rákosi- és Kádár-korszak egyházpolitikájának elemzését, annyit megállapíthatunk, hogy tudatosan zárták el az egyházat a zsinati szellemtől, mert úgy vélték, egyszerűbb a megfélemlített, majd gettóba szorított, de tekintélyelvű egyházzal politizálni, mint olyannal, amely a népből feltöltődik, s megújhodásra képes. A zsinat alapvetően a fejlett pluralista társadalomban kereste az egyház helyét, olyan időben ült össze, amikorra Nyugat-Európában és Amerikában a társadalom objektív fejlődése következtében felgyorsult a szekularizáció, megváltoztak a vallás pozíciói, a hitélet a magánszférába szorult vissza. Az egyháznak a közéletben új programmal, korszerű eszközökkel és módszerekkel kellett jelentkeznie. Magyarország nem volt plurális társadalom, s még a felpolgárosodás folyamatában sem engedte meg az állam, hogy az egyház önállóan modernizálódjon. Nyíri Tamás, professzortársa hívta fel a figyelmet arra, hogy ez a zsinat ismerte el először az állam és az egyház szétválasztását, és - bár nem kritikátlanul - igent mondott a demokráciára, az emberi jogokra, tehát elfogadta a modernitást mint tevékenységének keretét. E gondolat felidézése még világosabbá teszi, hogy egy monolitikus rendszer miért nem akarta befogadni a plurális polgári demokráciában érvényesíthető egyházi gondolatokat. A megújhodás lehetőségei - Az 1989-1990-es történelmi fordulat hogyan érintette az egyházat? - Ugyanolyan váratlanul, mint az 1948-49-es csapás. Akkor az illegális tevékenységre nem volt felkészülve, most pedig arra, hogy a szocialista rendszer elhasználódása, összeomlása után ennyire és ilyen hirtelen fontossá válnak a hagyományos keresztény értékek, a hazafias eszmék és gondolatok. Nemcsak a hívők, hanem még a vallástalan emberek is túl sokat várnak tőle, például a szociális kérdések megoldásában. Az egyház, felszabadulva az évtizedekig tartó nyomás alól, új helyzetbe került. Egyik lehetősége, hogy a politikai katolicizmus segítségével, tehát egy katolikus párttal kapcsolódjon be a polgári demokrácia intézményrendszerébe, és érdekeit a parlamentben, a kormányban próbálja meg érvényesíteni. A másik út, hogy mint vallási szervezet, közösség, papjai és hívei közreműködésével mindenütt közvetítse és képviselje keresztény szellemiségét, erkölcsi értékeit. Miközben megértem, hogy oktatásikulturális és szociális intézményeket kért és kap vissza folyamatosan, hogy az egyház a keresztény erkölcs alapján politizál, keresztény nevelést akar adni az ifjúságnak, keresztény mércék szerint kívánja megoldani a szociális ügyeket, úgy vélem, a történelmileg legfontosabb dilemmája ugyanaz, mint a társadalomnak: a modern világhoz való alkalmazkodás. Ha rosszul dönt, akár jövőt és teret is veszíthet. Amennyire ismerem a magyar és kelet-közép-európai térség politikai katolicizmusának történetét és módszereit, úgy vélem, hogy általában nem voltak sikeresek az elkülönült egyházi törekvések. Akkor értek el több és jobb eredményt, amikor a keresztény emberek, hívő katolikusok másokkal együttműködve próbáltak haladni. Példaként említve a magát liberális katolikusnak tartó Eötvös József életművét, úgy gondolom, hogy tőle sokat tanulhatna, meríthetne a katolikus utókor. Egy dolog, hogy az egyház mit akar, egy másik, hogy az uralkodó politika mennyit teljesít belőle és milyen szándékkal. Itt van előttünk újságkivágásban a bíboros érsek esztergomi, a híveket politikailag is útbaigazító előadásának kivonatos szövege, ismerjük az oktatási törvénnyel, az iskolai hitoktatással, az egyházi törvény módosításával kapcsolatos vitákat. Látni való, hogy a kormánykoalíció erősen épít és számít a katolikus egyházra. S újra felbukkant a liberálisokkal szembeni önvédelmi reflex: mi lesz, ha ők győznek... - Mit jelent ma, hogy az egyház politizál? Szerintem, ha egy püspök, különösen amennyiben tekintélyes ember, megszólal valamely társadalmi, világi ügyben, s főképp vitathatóan és éles fogalmazásban, akkor a közvélemény, a sajtó egy része, az ellenzéki pártok úgy értékelik azt, hogy íme, megint itt van a politikai katolicizmus, vagy akár a klerikális reakció. Ez a reagálás félrevezető. Ugyanis a polgári demokráciában a vélemény szabadságától senkit sem lehet megfosztani. Ha a liberális politikusnak jogában áll nézeteit nyilvánosan kifejtenie, akár bírálnia az egyház valamely törekvését, akkor miért ne lenne alanyi állampolgári joga egy szerzetesnek, plébánosnak, püspöknek arra, hogy véleményt mondjon a hívők tömegeit érintő politikáról? Ebben a liberális minimumban, azt hiszem, nehézség nélkül meg lehet egyezni. Persze ha az esztergomi érsek nyilatkozik meg politikai ügyekben, akkor az ő szava milliókat érint, millióknak ad útmutatást, és senki sem gondolhatja, hogy a magánvéleményét hirdeti, hanem az egyház állásfoglalását. Emlékeztetek rá, hogy a baloldali liberálisok részéről súlyos szemrehányások érték utólag az egyházat, mert sokak szerint nem foglalt állást egyértelműen a háborúról, a zsidókérdésről vagy más sorskérdésekről. Ma, egy idő után a keresztény közösség joggal vonhatná magában kérdőre a főpásztorát, miért hallgatott olyan nagy súlyú társadalmi kérdésben, mint az országgyűlési választás. Az egyház bölcsen tette, hogy nincsenek reverendák a parlamentben, de azt teljesen korrektnek tartom, hogy ha szükségét látja, a főpásztor a politikában is tanácsokat, útirányt ad a hívőknek: lelkiismeretetek szerint arra a képviselőjelöltre szavazzatok majd, aki a keresztény etika, a keresztény szellem, a hazafias értékek megvalósításán kíván munkálkodni. - Csak azok a pártok képviselhetik a keresztény értékeket, amelyek a nevükben hordozzák vagy deklaráltan vállalják? Három ilyen párt van a koalícióban... - Lehet, hogy több lesz. Nem zárható ki, hogy a nem kimondottan keresztény szellemiségű pártok és politikusok is azonosulhatnak a keresztény vagy olyan egyetemes humanista értékekkel, amelyek a hívők számára is követendők. A kirekesztés mindig tévútra vezetett. Mindegyik pártban, a liberális pártokban és a szocialistában is, vannak keresztények. A vallásos zsidók is hívő emberek. Csak hát a politikában nehéz megvalósítani az ökumené szellemét, pedig a politikai katolicizmus története azt bizonyítja, hogy az egyház nemcsak konzervatív önvédelmi reflexekre képes, hanem konstruktivitásra is, sőt sokszor a liberális eszmék befogadására. Nyilvánvaló, hogy a szélsőséges liberalizmust elutasítja, mint ahogy az is érthető, ha a liberálisok fellépnek a klerikalizmusba hajló katolicizmussal szemben, jelentkezzék az bármely formában. A nyugat-európai értelmiségiek körében erősödik az a nézet, miszerint a politikai élet szellemi megalapozása egyre színvonaltalanabb, üresebb. Ezért egy részük új utópiákat keres, amelyek szerintük elvezethetnek a vallásosság visszatéréséhez. A korai szociális utópiák, a jól kormányzott állam megálmodói egyházi értelmiségiek voltak, s alighanem ma a Vatikán a legérzékenyebb a fejlett tőkés világ önzésére, szociális problémáira, a perifériára szorultak súlyos helyzetére. Magyarországon bekövetkezhet a vallás reneszánsza? - Nyugat-Európában az elvallástalanodás, a szekularizáció nem az adminisztratív beavatkozás, hanem a modern polgári fejlődés következménye. Mégis nagyon nehéz a jellemző trendet leírni. Dánia lakosságának a fele nem hivő, Svájcénak 95 százaléka viszont az. Spanyolországban és Olaszországban egyharmadra tehető a vallástalanok aránya, pedig mindkét országban óriásiak a katolikus hagyományok. Lengyelországban viszont gyakorlatilag a teljes lakosság híve, az egyház ténylegesen hatalmi tényező. Ne feledjük a nemzeti függetlenségért vívott harcban és az ellenállásban játszott kiemelkedő szerepét sem. A nemzeti tradícióknak tehát óriási a hatása. Magyarországon a katolikus szociológusok szerint a lakosság egyharmada él aktív hitéletet. Sokáig azt gondoltuk, hogy a rendszerváltozás után hirtelen megnövekszik a számuk. Templomba valóban többen jártak mint régebben, de mostanra helyreállt az egyensúly. Akik csak karrierjük tartozékát látták a vasárnapi misére járásban, lassacskán elpárologtak. Az egyház kétezer éves története folyamán csodálatos vitalitást tanúsított, mindig képes volt arra, hogy önmagát megőrizve eloldódjon a régi struktúrától, kötődjön az újhoz, részt vegyen annak konszolidálásában. Szent Pál ezt két szóval jelölte meg: „Oldás és kötés”. , Nem hiszem, hogy a történet ott folytatható, ahol 1949-ben megszakadt. Itt már nincs mit restaurálni, mert az ilyen törekvések - bárkitől is erednének - a mai magyar társadalom objektív viszonyaiba ütköznének. A kirekesztés mindig tévútra vezetett BÁNHALMI JÁNOS FELVÉTELE Az evangélium szellemében - A magyar társadalomnak milyen érdekei fűződnek a katolikus egyház megújhodásához? - Az alkotmány értelmében Magyarországon az egyházak az államtól elválasztva működnek, amiből következik, hogy a hit megvallása és gyakorlása magánügy, az „intim szféra” része. De a kérdés másik oldala, hogy a magyar társadalom többmilliós vallásos részének, közösségeinek léte, működése és társadalmi szerepvállalása ugyanakkor közügy, hiszen állampolgárok organikus közösségeinek szabadságáról és a közjót szolgáló működéséről van szó. A magyarországi katolikus egyház sorsa mint a legnagyobb lélekszámú, a leggazdagabb történelmi és kulturális tradíciókkal rendelkező közösségé, méginkább „közügy”. A katolikus egyház és társadalom - már amennyiben ez utóbbi ma már ismét létezik - szerves megnyilatkozási formája lehet a „civil társadalomnak”, az államtól, hatalomtól, pártoktól és politikai érdekérvényesítő instrumentumoktól független véleményalkotásnak, értékalkotásnak és ezeken alapuló cselekvésnek. Ez az ezeréves szerepkör - amely a kétezer éves egyetemes kereszténységből meríti forrását, és hozzá kötik eltéphetetlen gyökerek - az evangelizálás nyomvonalán fogalmazható újra, azaz a visszatérésben az evangélium szociális tartalmához és szeretetközösségéhez. Ez csak úgy lesz tehetséges, ha eltemetik a múlt rekvizitumait, a hatalomhoz való illeszkedés konstantinusi gyakorlatát, a gazdasági tényezők túlbecsülését, a fegyelmi, hierarchikus rend kényszerű alkalmazását. Milyen nagyszerű lenne, ha a mai kölcsönös gyanakvások helyébe Montalembert és Eötvös szelleme költözne: a „szabad egyház a szabad államban”! A nagy kérdés az: van-e, lesz-e szabad állam, és abban van-e és lesz-e szabad egyház? A magyar társadalomnak az igenlő válasz az érdeke. Fábián Péter