Népszabadság, 1993. augusztus (51. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-14 / 189. szám

1993. augusztus 14., szombat. HÉTVÉGE A magyar külpolitika vitathatatlanul nagy erőfeszítéseket tesz a határon túli magyarság emberi és kisebbségi jogainak védelmében. De ezek vissz­hangja­­ elsősorban az alkalmazott terminológia (összmagyarság, egysé­ges magyar nemzet), másodsorban az érdekérvényesítő technikák (félreért­­hető-félreérthetetlen diplomáciai lé­pések), harmadsorban pedig az etni­kai alapú (de közelebbről nem tisztá­zott tartalmú) autonómia felkarolása miatt roppantul vegyes. Gondolom, erre a sorsra van ítéltet­ve. Éspedig azért, mert ez egy külde­­téses politika, amely - függetlenül at­tól, hogy mit szól hozzá a honi ellen­zék, és mit szól hozzá a külvilág - szinte vakon hiszi a maga igazát, és ugyanezt várja el másoktól is. Végül is e téren tudja magát a legmarkán­sabban megkülönböztetni az elődjétől - a rendszerváltás egyéb tényei és jel­képei szinte eltörpülnek e politika sa­játszerűsége mellett. (Parlamenti de­mokrácia máshol is van, a privatizá­ció máshol is működik stb.) Van tehát sajátos magyar arculat, és az alábbiakban dokumentálni kí­vánom, hogy miért minősítettem „ve­gyesnek” a kontúrok nemzetpropa­­gandailag is méltányolható olvasatát. Forrásom William Pfaff, amerikai elemzőpublicista, kinek írásaival igen gyakran találkozhatni az Internatio­nal Herald Tribüne hasábjain. Pfaff a világ legjobbnak ítélt külpolitikai fo­lyóirata, a Foreign Affairs idei nyári számában tett közzé „Felhívás hábo­rúra” címmel egy cikket, amely rop­pant tömören összefoglalja a kisebb­ségvédő magyar külpolitika - vélt - lényegét és fogadtatását. Ekképpen: „Magyarország igyekezetét, hogy megvédje a (határon túli) magyaro­kat, az érintett országok általában a területi épségükre nehezedő potenciá­lis fenyegetésnek fogják fel. Ezt alig­ha vélhetjük meglepőnek azután, hogy a kereszténydemokrata, mérsé­keltként ismert és tisztelt magyar mi­niszterelnök, Antall József, közli­, hogy ő lélekben 15 millió magyar mi­niszterelnöke - holott Magyarország határain belül csak 10,5 millió ma­gyar él. Januárban pedig Für Lajos, a magyar honvédelmi miniszter jelen­tette ki, hogy »15 millió magyar pil­lantása szegeződik ránk. Méltóknak kell lennünk erre a történelmi kihí­vásra.". Mindez azt sugalmazza, hogy a ro­mániai Erdélyben, a szerbiai Vajda­ságban, a Dél-Szlovákiában és Ukraj­nában élő magyarok nem minden fenntartás (not unqualifiedly) nélkül állampolgárai annak az országnak, amelyben élnek, hanem »lélekben« hűségesküt (allegiance) tettek a ma­gyar miniszterelnöknek. A magyar hi­vatalos személyek nyilatkozataiban az is benne van, hogy Magyarország­nak valamikor majd (someday) tennie kell valamit a külföldön élő magya­rok helyzete érdekében. És lám, a ma­gyarok mindmáig nem voltak hajlan­dók bevenni a fennálló határok köl­csönös tiszteletben tartását a Romá­niával tervezett új szerződés szövegé­be. Nyilvánvaló, hogy mekkora ve­szély rejlik mindebben... Bárminő kí­sérlet arra, hogy az etnikai önrendel­kezés alapján találjanak megoldáso­kat (létező problémákra), valószínű­leg ma is éppoly hiábavalónak, ha nem épp romboló hatásúnak fog bizo­nyulni, mint a múltban volt.” Eddig az idézet. A lényegre röviden visszatérnék. Pro primo, a jónevű szerző nem tartja meglepőnek, hogy szlovákok, románok stb. a területi ép­ségüket féltik az összmagyarságot idéző, magas helyről jövő budapesti nyilatkozatoktól. Pro secundo, kétli annak a - mondjuk így - szemléletnek a jogosságát, hogy egy kisebbségi ma­gyar bárki más iránt is politikai loja­litással tartozna, mint saját (befoga­dó) állama, illetve annak választott vezetői, intézményei iránt. Pro tertio, egyenesen veszedelmesnek találja a kisebbségi önrendelkezés politikai gyógyírként való reklámozását - és ebben a vélekedésében, mint azt ké­sőbb kifejti, Bosznia-Hercegovina et­nikai alapú felosztásának terve erősí­ti meg őt végképp. Ez a hang Václav Klaus, cseh mi­niszterelnök hangja. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a prágai kor­mányfő és az amerikai publicista (bár vélhetően más-más okok miatt) a ki­sebbségvédelmet az etnocentrizmus­­sal, tehát a nemzet- vagy nemzetiség­központúsággal (hogy fajközpontúsá­got ne említsek) azonosítja, és az ide­vonatkozó magyar politikát lényegé­ben sommásan elmarasztalja. Az európai integráció felé tárulkozó Kla­us éppúgy nemzeti bezárkózást, get­tópolitikát lát a kisebbségi autonómi­ajogok szorgalmazásában, mint Willi­am Pfaff. A kettő között legfeljebb az a különbség - és ezt minden ironikus szándék nélkül mondom -, hogy Pfaf­fot többen olvassák, mint Klaust. Ez az, ami figyelmeztető. Tudniillik tetszik, nem tetszik, akármit susogjanak is a diplomáciai beltenyészetekben miniszteriális kö­zéphivatalnokok magyar nagyköve­tek fülébe, szerintem a pfaffok a mér­tékadók. A magyar politikának az a hiteles olvasata, amely William Pfaff­­nál fellelhető. Ezért van, hogy az iga­zában oly mélyen hívő magyar kor­mányzatnak sorozatos csalódásokat kell megélnie, majd ezekért önnön magát kegyes tódításokkal kompen­zálnia. (Példa. Igen nagy elismerésben volt részünk azért, hogy nem vétóz­tuk meg Szlovákia felvételét az Euró­pa Tanácsba. Mindenki a bölcsesség jeleként nyugtázta a magyar tartóz­kodást. Ezt állítja a hivatal. A való­ság az, hogy a magyar diplomácia ki­tartóan puhatolta az általa elképzelt vétó lehetséges fogadtatását, és ami­kor rájött, hogy ehhez a magatartás­hoz egyetlen egy partnere sincsen, ak­kor a tartózkodás mellett döntött.) Ezért van továbbá, hogy nekünk min­dig, mindenkor szomorú szolidaritás­­hiánnyal kell szembesülnünk, amikor fölényben lévőnek hisszük magunkat a szomszédainkkal szemben, és ezt a vélt fölényünket pénzre akarjuk vál­tani. Legyen egyszer világos: a Nyu­gat nem méltatja Magyarországot kü­lönleges elbánásra, sem amikor NA­TO-, sem amikor közös piaci tagság­ról, sem amikor Bős-Nagymarosról, sem amikor nemzetiségi vitákról van szó. Nincs elismerése annak, hogy az igazság magyar oldalon van. Viszont van felismerése annak, hogy anyaor­szágként emlegetni kisebbségi sérel­meket és anyaország nélkül hivatkoz­ni ilyesmikre: két, gyökeresen külön­böző dolog. A spanyol demokráciá­ban helyreállított baszk vagy katalán autonómia nem azonos a romániai magyar kisebbség autonómiájával, mert az előbbi népcsoportok mögött egyetlen olyan külső hatalom sem áll (nem létezik), amely az illetőket ma­gáénak tekintené és legszívesebben magával egy tömbben látná. Következésképp kisebbség kisebb­séggel nem azonosítható, mert az egyik helyen az autonómiaigény terü­leti és határrevíziót sugall (teoretiku­san persze), a másik helyen pedig ugyanezt értelmetlen felvetni (mint mondjuk a fentieken kívül a breto­nok, skótok, frízek esetében). A kelet-európai kisebbségvédelem­nek tehát „revíziós illata” van, amint az Pfaffnál is érzékelhető. Éppen ezért mindama befolyásos tényezők, amelyek (akik) a határrevíziót Európa pestisének tekintik, a nemzeti sértett­séget (hacsak nem tisztán emberi jogi, tehát „kozmopolita” alakban jelenik meg) rossz keleti hagyománynak mi­nősítik, olyannak, ami pillanatnyilag a délszláv háborúban él tovább. Szíveskedjenek végiggondolni, mi­lyen kevéssé megértően reagál a mai Nyugat az államalkotó szerbség gyó­gyíthatatlan megbántottságára Ju­goszlávia szétesése (szerintük: szétve­rése) miatt; majd összevetni ezt azzal a közönnyel, amit ugyanez a Nyugat mutatott az államalkotó magyarság­nak a történelmi Magyarország szét­esése (szétverése) fölött érzett bánata iránt. Kiderül, hogy a szerbeken el­uralkodó „Egyedül vagyunk! "-komp­lexust a magyarok a saját történetük­ből túlontúl is jól ismerik. A szerbek ma teljesen legitimnek tekintik har­cukat a volt Jugoszlávia egész terüle­tén élő szerbség nemzeti önrendelke­zéséért, aminek kollektív határrevízió a velejárója. A szerbek etnocentriku­­sak, és elképesztő erővel hisznek ab­ban, hogy az ő útjuk az igazság útja. A példájuk rossz. Nem szeretnék szembekerülni a meg nem értett ma­gyarság általuk szolgáltatott (vagy reinkarnált) képével. Aczél Emi­e A magyar sértettség Játék határok nélkül - a tévévetélkedőn néha nyerünk, néha veszítünk Akinek van pénze egy kiadós balatoni nyaralásra, az ma már az Adriát is meg tudja fizetni. Mégpedig nemcsak az egykori Jugoszláviában dúló hábo­rú miatt olcsó üdülőket, hanem az olasz tengerpartot is. Igaz, a többség nem feltétlenül főidényben, hanem a félárú elő- és utószezonban. De azért júliusban és augusztus elején is sok magyar barnult le Jesolo és Cavallino kagylós, homokos strandjain és inte­get a közeli Velencéből a Sóhajok hídjának ablakán. A sokkal inkább a bizánci, mint a római kultúrát idéző vidék rene­szánsz palotáin, sikátorain, templo­main, Tiziano és Veronese festménye­in túl a legnagyobb élmény számomra az a kemping volt, ahol sátorban lak­tunk két héten át. Elsősorban néme­tek, svédek, dánok, norvégok, hollan­dok, osztrákok és olaszok rendezked­tek be ebben a hatalmas táborban. Elvétve akadt néhány magyar - több honfitársunk inkább apartmant bé­relt -, meg cseh turista. Ez a kemping izgalmas gyakorlóte­re volt a különböző népek társadalmi együttélésének. Akarva-akaratlan különböző viselkedéskultúrák, szoká­sok, magatartásformák illeszkedtek, hasonultak vagy ellenkeztek egymás­sal. Nem lehetett kikerülni a társa­dalmi érintkezést, hiszen ebben a sá­torbirodalomban - ahol egyenrangú, szabad polgárok voltunk valamennyi­en, még az anyagiak terén meglévő különbségek ellenére is - nemcsak a tenger meg a színes napernyőktől vi­rító part volt a közös, nemcsak az er­dei tornaút, a vízi játszótér, a fan­tasztikusan berendezett játékterem és a minigolfpálya, de a mosdó, a fürdő és a mosogató is. Nem állítom persze, hogy egy nép jelleme éppen a koszos edények tisztogatásakor nyilvánul meg a legplasztikusabban. De ha az ember nagyon figyel, talán bepillan­tást nyerhet az áriázva vagy csöndes műgonddal mosogató asszonyok és férfiak sokatmondó szokásaiba. Mert ezekben az önkéntelen rutinmozdula­­tokban itt-ott társadalmi nevelteté­sünk hatásai váltak láthatóvá. Hogyan mosogatott a magyar? Meg­engedtük a meleg vizet, leöblítettük az ételmaradékot, mosogatószert lötyköl­tünk a szivacsra, megsikáltuk az edényt, csap alá tartottuk megint és kész. Meg kell mondjam, az olaszok is hasonlóképpen cselekedtek. A néme­tek azonban nem. Ők először is kimos­ták az egyébként mindig tiszta moso­gatókagylót. Utána annyi vizet enged­tek bele, hogy az edényeket - amelyek­ről előzőleg gondosan a kukába söpör­ték az ételmaradékot - éppen ellepje. Milliliterre kiadagolták a mosogatófo­lyadékot. Leengedték a koszos vizet, csak utána nyitották meg a csapot és már csak hideg vízzel öblögettek. Két műanyag tál lötykölése közben, német szomszédomra sandítva, eltöp­rengtem azon, mikor jutunk el mi, a „közösségi” társadalomban nevelő­dött emberek addig, hogy ne csak a saját csapvizünkkel spóroljunk, de a másokéval is. Hogy ne csak a mi sát­runkat kíméljük, hanem a helyben béreltet is lemossuk és lekenjük vala­mi védőolajjal, mint ahogy ezt a töb­biek tették naponta a kempingben. Pár nap múltán azon vettem észre magam, hogy a barátommal együtt - akivel asszonyaink parancsára kény­telenek voltunk esténként mosogatni - önkéntelenül is követtük a többség példáját. Hiába: tanulékony az em­ber. És alkalmazkodó is. Főleg akkor, ha saját belátása szerint teheti. A szertelenebb, csapongóbb népek is gyorsan hozzáedzettek a szabad sátor­ország működését szabályozó fegye­lemhez. A vízi játszóteret minden dél­ben - három órára - bezárták sziesztá­ra. A piros egyenruhás úszómesterek tizenkettő előtt öt perccel a sípjukba fújtak. Pontosan délben az utolsó ven­dég is elhagyta a strandot. Öt perc ele­gendő volt ahhoz, hogy a hat-hétszáz ember kimásszon, a medencékből, összepakoljon, és kimenjen az ajtón. Nem volt tumultus, kapkodás, csak nyugodt rend. A tengerben szigorúan vigyáztak a fürdőzőkre. A száz méterre benyúló kőtöltéseken őrök álltak, s a mentő­csónakok állandóan ott köröztek a vízmércék mentén. Ha valaki tíz mé­terrel beljebb úszott, már megszólalt a figyelmeztető síp. Pár másodperc türelmi idő után elindult a motoros mentőcsónak. A barátom meg is je­gyezte: Magyarországon már százan fordultak volna az Alkotmánybíró­sághoz emberi jogaik csorbítása mi­att. Mert mi az, hogy a saját kockáza­tunkra sincs jogunk beúszni akár több kilométerre is a parttól? Hát itt bizony nem volt. Az emberi élet drá­ga, magyarázták az őrök. Itt senkinek sincs joga felelőtlenségből meghalni. Fekszem a tengerparton, az itthon­ról hozott gyékényen, előttem totyogó gyerekek vödörbe gyűjtik a kagylókat, nagyokat visítanak, ha rák kerül a ke­zük ügyébe. Monokinis lányok labdáz­nak büszke partnereikkel, s kacér mo­sollyal söprik be az idősödő urak fél­hangos bókjait. Sokan gumimatracok­kal lovagolják a hullámokat, távolban luxushajók siklanak. Triciklijével a partra kerekezik a fagylaltos, kosárból árul kókuszszeleteket a gyümölcs ízét dallamosan dicsérő olasz férfi. Azt próbálom megfejteni az adriai nyárban, hogy mi vonzza a körülöt­tem napozó németeket, osztrákokat vagy az északiakat a Balatonra? Ta­lán az édesvíz. Mert szolgáltatásaiban a „magyar tenger” koldus kisöccse csak az olasz Adriának. Ha itt valaki megunja a napozást, bemegy a kem­ping ingyenes vízi játszóterére, ahol kristálytiszta - és nem sós - víz van a nagymedencében. A derekát különbö­ző hőfokú vízsugárral kúráltathatja. Ha pedig kedve van hozzá, ráfekszik egy domb körül hosszan kacskaringó­zó medence gyorsan keringetett vizé­re, esetleg a mesterséges vízesések alatt hűsíti magát. A gyerekek pedig abban a gumival borított dimbes­­dombos, szigetes víziparadicsomban bukfenceznek, csúszdáznak, ugrál­nak, amelyben akkor sem történik bajuk, ha netán fejre esnének. De van itt szárazföldi játszótér várakkal, fa­figurákkal, egymást érik a játékbol­tok, az elegáns üzletek, a pizzériák, a gyümölcsárusok, az élelmiszer-áruhá­zak. Kétlépésenként telefon, orvosi ügyelet, saját rohammentővel. Állan­dó információ a programokról, az időjárásról. Folyamatosan lehet gáz­palackot tölteni, jégakkut cserélni, bérelhető frizsider és mosógép. Sátor­ország közbiztonsága is kitűnő. Ha éjszakánként kitámolyog valaki a mosdóra, észreveszi, hogy a kerítés mellett és a sátrak között is őrök hú­zódnak meg. Tapintatosan, de éberen. Itt, a cavallinói tengerparton olva­som a magyar lapokban, hogy üres a Balaton. Nincs vendég. Innen nézve az volna a meglepő, ha tömegesen száll­­nák meg a nyugat-európai turisták. De hát miért tennék? Úgy látszik ehhez kevés a hagyományos magyaros ven­­dégszeretet, amelynek valóban van hí­re. Honi vendéglátóiparunk árait és kultúráját tekintve azonban félő, nem sokáig. Nincsenek szolgáltatásaink. Parasztgatyáért, karikás ostorért, giccsesen kifaragott sakkkészletért, másnapos gulyásért, halászléért vagy egy borfesztiválért nem tódul hozzánk a világ. Az olasz idegenforgalmi szak­emberek azt mondják: a turista két esetben érzi magát igen kellemetlenül. Ha üres zsebbel érkezik egy csillogó­villogó világba, vagy ha a jómódú ven­dégeket nem extra szolgáltatással akarják rávenni a költekezésre, hanem bóvlikínálattal próbálják kifosztani. Na, mi itt Olaszországban a sze­gény turistákhoz tartoztunk, még ha nem is éreztették velünk. Odajött hozzánk például egy pergő nyelvű olasz férfi, és németül elhadarta, hogy ő a kemping programfelelőse. Pár száz márkáért remek, szervezett uta­kat kínált a környékre, idegenvezető­vel, különlegességekkel. Mindvégig tudta, hogy mi ezt nem tudjuk megfi­zetni. Sietett is hozzátenni a mondó­­kájához: ajánlata nem kötelez ben­­nünket semmire, neki ez a dolga, és az ember a maga „tempójában” tett külön kirándulásokkal is remekül érezheti magát Olaszországban. Ez vigasztalóan hatott. Fiamnak és útitársaink két gyere­kének megígértük: kapnak majd vala­mi apró emléket, ha már kifizettük a kempinget. Ki is néztek maguknak egy-egy játékautót, sokkal olcsóbbat, mintha itthon vennénk. Igen ám, de van még két nap a nyaralásból, s nem szeretnék kínos helyzetbe kerülni a fizetésnél. Magyaráztam a gyereknek: kisfiam, megvehetjük, de utána már semmire nem marad pénzünk. Talán fagylaltra sem. Megérted? Meg, mondta a gyerek. Biztos? Biztos. Fél óra múlva elfordulva pityeregni kezdett, és azt mondta: nem kérem az autót. Nem is olyan szép. S közben hullottak a könnyei. A gyerek négy és fél éves. Álltunk itt a kemping főterén, a fölhúzott zászlók közelében - ott lengett a magyar is -, körülöttünk osztrák, német, olasz gye­rekek távirányítós kommandósautói cikáztak a járókelők lába között. Itt álltunk a barátommal - aki egyébként jó hírű belgyógyász létére szintén elő­legből fizette az utat -, és valahogy nem tudtunk jó magyarok lenni. Néztem a pityergő kisgyereket, aki mit sem tudhat arról: már egy ember­öltőt végigdolgozó nagyszüleinek is jólétet hazudtak, s most megalázóan kevés nyugdíjukat kuporgatják, hogy unokájuknak vehessenek egy pólót, egy csokoládét. Nem foghatja föl an­nak a jelentőségét sem, hogy anyjá­nak, apjának ez az első közös külföldi nyaralása. De hálás volt, és ráérzett erre a kí­nos kelet-európai helyzetre. Nem kér­te a kisautót. Persze tudom, ő még ezzel együtt is boldog lehet, hiszen a magyar gyere­kek közül sokan a Balatonhoz sem ju­tottak el az idén. Pedig sátorországba csak el kéne jutnia az embernek. Ki kéne ülni egy kicsit a tengerpartra. Oda, ahová a biztató jövőről nem a politikai han­­dabandákat átszövő fellengzős ígére­tek adnak képet, hanem a soknyelvű zsivaj. Hajba Ferenc Sátorország NÉPSZABADSÁG 21

Next