Népszabadság, 1993. augusztus (51. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-14 / 189. szám
1993. augusztus 14., szombat. HÉTVÉGE A magyar külpolitika vitathatatlanul nagy erőfeszítéseket tesz a határon túli magyarság emberi és kisebbségi jogainak védelmében. De ezek visszhangja elsősorban az alkalmazott terminológia (összmagyarság, egységes magyar nemzet), másodsorban az érdekérvényesítő technikák (félreérthető-félreérthetetlen diplomáciai lépések), harmadsorban pedig az etnikai alapú (de közelebbről nem tisztázott tartalmú) autonómia felkarolása miatt roppantul vegyes. Gondolom, erre a sorsra van ítéltetve. Éspedig azért, mert ez egy küldetéses politika, amely - függetlenül attól, hogy mit szól hozzá a honi ellenzék, és mit szól hozzá a külvilág - szinte vakon hiszi a maga igazát, és ugyanezt várja el másoktól is. Végül is e téren tudja magát a legmarkánsabban megkülönböztetni az elődjétől - a rendszerváltás egyéb tényei és jelképei szinte eltörpülnek e politika sajátszerűsége mellett. (Parlamenti demokrácia máshol is van, a privatizáció máshol is működik stb.) Van tehát sajátos magyar arculat, és az alábbiakban dokumentálni kívánom, hogy miért minősítettem „vegyesnek” a kontúrok nemzetpropagandailag is méltányolható olvasatát. Forrásom William Pfaff, amerikai elemzőpublicista, kinek írásaival igen gyakran találkozhatni az International Herald Tribüne hasábjain. Pfaff a világ legjobbnak ítélt külpolitikai folyóirata, a Foreign Affairs idei nyári számában tett közzé „Felhívás háborúra” címmel egy cikket, amely roppant tömören összefoglalja a kisebbségvédő magyar külpolitika - vélt - lényegét és fogadtatását. Ekképpen: „Magyarország igyekezetét, hogy megvédje a (határon túli) magyarokat, az érintett országok általában a területi épségükre nehezedő potenciális fenyegetésnek fogják fel. Ezt aligha vélhetjük meglepőnek azután, hogy a kereszténydemokrata, mérsékeltként ismert és tisztelt magyar miniszterelnök, Antall József, közli, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke - holott Magyarország határain belül csak 10,5 millió magyar él. Januárban pedig Für Lajos, a magyar honvédelmi miniszter jelentette ki, hogy »15 millió magyar pillantása szegeződik ránk. Méltóknak kell lennünk erre a történelmi kihívásra.". Mindez azt sugalmazza, hogy a romániai Erdélyben, a szerbiai Vajdaságban, a Dél-Szlovákiában és Ukrajnában élő magyarok nem minden fenntartás (not unqualifiedly) nélkül állampolgárai annak az országnak, amelyben élnek, hanem »lélekben« hűségesküt (allegiance) tettek a magyar miniszterelnöknek. A magyar hivatalos személyek nyilatkozataiban az is benne van, hogy Magyarországnak valamikor majd (someday) tennie kell valamit a külföldön élő magyarok helyzete érdekében. És lám, a magyarok mindmáig nem voltak hajlandók bevenni a fennálló határok kölcsönös tiszteletben tartását a Romániával tervezett új szerződés szövegébe. Nyilvánvaló, hogy mekkora veszély rejlik mindebben... Bárminő kísérlet arra, hogy az etnikai önrendelkezés alapján találjanak megoldásokat (létező problémákra), valószínűleg ma is éppoly hiábavalónak, ha nem épp romboló hatásúnak fog bizonyulni, mint a múltban volt.” Eddig az idézet. A lényegre röviden visszatérnék. Pro primo, a jónevű szerző nem tartja meglepőnek, hogy szlovákok, románok stb. a területi épségüket féltik az összmagyarságot idéző, magas helyről jövő budapesti nyilatkozatoktól. Pro secundo, kétli annak a - mondjuk így - szemléletnek a jogosságát, hogy egy kisebbségi magyar bárki más iránt is politikai lojalitással tartozna, mint saját (befogadó) állama, illetve annak választott vezetői, intézményei iránt. Pro tertio, egyenesen veszedelmesnek találja a kisebbségi önrendelkezés politikai gyógyírként való reklámozását - és ebben a vélekedésében, mint azt később kifejti, Bosznia-Hercegovina etnikai alapú felosztásának terve erősíti meg őt végképp. Ez a hang Václav Klaus, cseh miniszterelnök hangja. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a prágai kormányfő és az amerikai publicista (bár vélhetően más-más okok miatt) a kisebbségvédelmet az etnocentrizmussal, tehát a nemzet- vagy nemzetiségközpontúsággal (hogy fajközpontúságot ne említsek) azonosítja, és az idevonatkozó magyar politikát lényegében sommásan elmarasztalja. Az európai integráció felé tárulkozó Klaus éppúgy nemzeti bezárkózást, gettópolitikát lát a kisebbségi autonómiajogok szorgalmazásában, mint William Pfaff. A kettő között legfeljebb az a különbség - és ezt minden ironikus szándék nélkül mondom -, hogy Pfaffot többen olvassák, mint Klaust. Ez az, ami figyelmeztető. Tudniillik tetszik, nem tetszik, akármit susogjanak is a diplomáciai beltenyészetekben miniszteriális középhivatalnokok magyar nagykövetek fülébe, szerintem a pfaffok a mértékadók. A magyar politikának az a hiteles olvasata, amely William Pfaffnál fellelhető. Ezért van, hogy az igazában oly mélyen hívő magyar kormányzatnak sorozatos csalódásokat kell megélnie, majd ezekért önnön magát kegyes tódításokkal kompenzálnia. (Példa. Igen nagy elismerésben volt részünk azért, hogy nem vétóztuk meg Szlovákia felvételét az Európa Tanácsba. Mindenki a bölcsesség jeleként nyugtázta a magyar tartózkodást. Ezt állítja a hivatal. A valóság az, hogy a magyar diplomácia kitartóan puhatolta az általa elképzelt vétó lehetséges fogadtatását, és amikor rájött, hogy ehhez a magatartáshoz egyetlen egy partnere sincsen, akkor a tartózkodás mellett döntött.) Ezért van továbbá, hogy nekünk mindig, mindenkor szomorú szolidaritáshiánnyal kell szembesülnünk, amikor fölényben lévőnek hisszük magunkat a szomszédainkkal szemben, és ezt a vélt fölényünket pénzre akarjuk váltani. Legyen egyszer világos: a Nyugat nem méltatja Magyarországot különleges elbánásra, sem amikor NATO-, sem amikor közös piaci tagságról, sem amikor Bős-Nagymarosról, sem amikor nemzetiségi vitákról van szó. Nincs elismerése annak, hogy az igazság magyar oldalon van. Viszont van felismerése annak, hogy anyaországként emlegetni kisebbségi sérelmeket és anyaország nélkül hivatkozni ilyesmikre: két, gyökeresen különböző dolog. A spanyol demokráciában helyreállított baszk vagy katalán autonómia nem azonos a romániai magyar kisebbség autonómiájával, mert az előbbi népcsoportok mögött egyetlen olyan külső hatalom sem áll (nem létezik), amely az illetőket magáénak tekintené és legszívesebben magával egy tömbben látná. Következésképp kisebbség kisebbséggel nem azonosítható, mert az egyik helyen az autonómiaigény területi és határrevíziót sugall (teoretikusan persze), a másik helyen pedig ugyanezt értelmetlen felvetni (mint mondjuk a fentieken kívül a bretonok, skótok, frízek esetében). A kelet-európai kisebbségvédelemnek tehát „revíziós illata” van, amint az Pfaffnál is érzékelhető. Éppen ezért mindama befolyásos tényezők, amelyek (akik) a határrevíziót Európa pestisének tekintik, a nemzeti sértettséget (hacsak nem tisztán emberi jogi, tehát „kozmopolita” alakban jelenik meg) rossz keleti hagyománynak minősítik, olyannak, ami pillanatnyilag a délszláv háborúban él tovább. Szíveskedjenek végiggondolni, milyen kevéssé megértően reagál a mai Nyugat az államalkotó szerbség gyógyíthatatlan megbántottságára Jugoszlávia szétesése (szerintük: szétverése) miatt; majd összevetni ezt azzal a közönnyel, amit ugyanez a Nyugat mutatott az államalkotó magyarságnak a történelmi Magyarország szétesése (szétverése) fölött érzett bánata iránt. Kiderül, hogy a szerbeken eluralkodó „Egyedül vagyunk! "-komplexust a magyarok a saját történetükből túlontúl is jól ismerik. A szerbek ma teljesen legitimnek tekintik harcukat a volt Jugoszlávia egész területén élő szerbség nemzeti önrendelkezéséért, aminek kollektív határrevízió a velejárója. A szerbek etnocentrikusak, és elképesztő erővel hisznek abban, hogy az ő útjuk az igazság útja. A példájuk rossz. Nem szeretnék szembekerülni a meg nem értett magyarság általuk szolgáltatott (vagy reinkarnált) képével. Aczél Emie A magyar sértettség Játék határok nélkül - a tévévetélkedőn néha nyerünk, néha veszítünk Akinek van pénze egy kiadós balatoni nyaralásra, az ma már az Adriát is meg tudja fizetni. Mégpedig nemcsak az egykori Jugoszláviában dúló háború miatt olcsó üdülőket, hanem az olasz tengerpartot is. Igaz, a többség nem feltétlenül főidényben, hanem a félárú elő- és utószezonban. De azért júliusban és augusztus elején is sok magyar barnult le Jesolo és Cavallino kagylós, homokos strandjain és integet a közeli Velencéből a Sóhajok hídjának ablakán. A sokkal inkább a bizánci, mint a római kultúrát idéző vidék reneszánsz palotáin, sikátorain, templomain, Tiziano és Veronese festményein túl a legnagyobb élmény számomra az a kemping volt, ahol sátorban laktunk két héten át. Elsősorban németek, svédek, dánok, norvégok, hollandok, osztrákok és olaszok rendezkedtek be ebben a hatalmas táborban. Elvétve akadt néhány magyar - több honfitársunk inkább apartmant bérelt -, meg cseh turista. Ez a kemping izgalmas gyakorlótere volt a különböző népek társadalmi együttélésének. Akarva-akaratlan különböző viselkedéskultúrák, szokások, magatartásformák illeszkedtek, hasonultak vagy ellenkeztek egymással. Nem lehetett kikerülni a társadalmi érintkezést, hiszen ebben a sátorbirodalomban - ahol egyenrangú, szabad polgárok voltunk valamennyien, még az anyagiak terén meglévő különbségek ellenére is - nemcsak a tenger meg a színes napernyőktől virító part volt a közös, nemcsak az erdei tornaút, a vízi játszótér, a fantasztikusan berendezett játékterem és a minigolfpálya, de a mosdó, a fürdő és a mosogató is. Nem állítom persze, hogy egy nép jelleme éppen a koszos edények tisztogatásakor nyilvánul meg a legplasztikusabban. De ha az ember nagyon figyel, talán bepillantást nyerhet az áriázva vagy csöndes műgonddal mosogató asszonyok és férfiak sokatmondó szokásaiba. Mert ezekben az önkéntelen rutinmozdulatokban itt-ott társadalmi neveltetésünk hatásai váltak láthatóvá. Hogyan mosogatott a magyar? Megengedtük a meleg vizet, leöblítettük az ételmaradékot, mosogatószert lötyköltünk a szivacsra, megsikáltuk az edényt, csap alá tartottuk megint és kész. Meg kell mondjam, az olaszok is hasonlóképpen cselekedtek. A németek azonban nem. Ők először is kimosták az egyébként mindig tiszta mosogatókagylót. Utána annyi vizet engedtek bele, hogy az edényeket - amelyekről előzőleg gondosan a kukába söpörték az ételmaradékot - éppen ellepje. Milliliterre kiadagolták a mosogatófolyadékot. Leengedték a koszos vizet, csak utána nyitották meg a csapot és már csak hideg vízzel öblögettek. Két műanyag tál lötykölése közben, német szomszédomra sandítva, eltöprengtem azon, mikor jutunk el mi, a „közösségi” társadalomban nevelődött emberek addig, hogy ne csak a saját csapvizünkkel spóroljunk, de a másokéval is. Hogy ne csak a mi sátrunkat kíméljük, hanem a helyben béreltet is lemossuk és lekenjük valami védőolajjal, mint ahogy ezt a többiek tették naponta a kempingben. Pár nap múltán azon vettem észre magam, hogy a barátommal együtt - akivel asszonyaink parancsára kénytelenek voltunk esténként mosogatni - önkéntelenül is követtük a többség példáját. Hiába: tanulékony az ember. És alkalmazkodó is. Főleg akkor, ha saját belátása szerint teheti. A szertelenebb, csapongóbb népek is gyorsan hozzáedzettek a szabad sátorország működését szabályozó fegyelemhez. A vízi játszóteret minden délben - három órára - bezárták sziesztára. A piros egyenruhás úszómesterek tizenkettő előtt öt perccel a sípjukba fújtak. Pontosan délben az utolsó vendég is elhagyta a strandot. Öt perc elegendő volt ahhoz, hogy a hat-hétszáz ember kimásszon, a medencékből, összepakoljon, és kimenjen az ajtón. Nem volt tumultus, kapkodás, csak nyugodt rend. A tengerben szigorúan vigyáztak a fürdőzőkre. A száz méterre benyúló kőtöltéseken őrök álltak, s a mentőcsónakok állandóan ott köröztek a vízmércék mentén. Ha valaki tíz méterrel beljebb úszott, már megszólalt a figyelmeztető síp. Pár másodperc türelmi idő után elindult a motoros mentőcsónak. A barátom meg is jegyezte: Magyarországon már százan fordultak volna az Alkotmánybírósághoz emberi jogaik csorbítása miatt. Mert mi az, hogy a saját kockázatunkra sincs jogunk beúszni akár több kilométerre is a parttól? Hát itt bizony nem volt. Az emberi élet drága, magyarázták az őrök. Itt senkinek sincs joga felelőtlenségből meghalni. Fekszem a tengerparton, az itthonról hozott gyékényen, előttem totyogó gyerekek vödörbe gyűjtik a kagylókat, nagyokat visítanak, ha rák kerül a kezük ügyébe. Monokinis lányok labdáznak büszke partnereikkel, s kacér mosollyal söprik be az idősödő urak félhangos bókjait. Sokan gumimatracokkal lovagolják a hullámokat, távolban luxushajók siklanak. Triciklijével a partra kerekezik a fagylaltos, kosárból árul kókuszszeleteket a gyümölcs ízét dallamosan dicsérő olasz férfi. Azt próbálom megfejteni az adriai nyárban, hogy mi vonzza a körülöttem napozó németeket, osztrákokat vagy az északiakat a Balatonra? Talán az édesvíz. Mert szolgáltatásaiban a „magyar tenger” koldus kisöccse csak az olasz Adriának. Ha itt valaki megunja a napozást, bemegy a kemping ingyenes vízi játszóterére, ahol kristálytiszta - és nem sós - víz van a nagymedencében. A derekát különböző hőfokú vízsugárral kúráltathatja. Ha pedig kedve van hozzá, ráfekszik egy domb körül hosszan kacskaringózó medence gyorsan keringetett vizére, esetleg a mesterséges vízesések alatt hűsíti magát. A gyerekek pedig abban a gumival borított dimbesdombos, szigetes víziparadicsomban bukfenceznek, csúszdáznak, ugrálnak, amelyben akkor sem történik bajuk, ha netán fejre esnének. De van itt szárazföldi játszótér várakkal, fafigurákkal, egymást érik a játékboltok, az elegáns üzletek, a pizzériák, a gyümölcsárusok, az élelmiszer-áruházak. Kétlépésenként telefon, orvosi ügyelet, saját rohammentővel. Állandó információ a programokról, az időjárásról. Folyamatosan lehet gázpalackot tölteni, jégakkut cserélni, bérelhető frizsider és mosógép. Sátorország közbiztonsága is kitűnő. Ha éjszakánként kitámolyog valaki a mosdóra, észreveszi, hogy a kerítés mellett és a sátrak között is őrök húzódnak meg. Tapintatosan, de éberen. Itt, a cavallinói tengerparton olvasom a magyar lapokban, hogy üres a Balaton. Nincs vendég. Innen nézve az volna a meglepő, ha tömegesen szállnák meg a nyugat-európai turisták. De hát miért tennék? Úgy látszik ehhez kevés a hagyományos magyaros vendégszeretet, amelynek valóban van híre. Honi vendéglátóiparunk árait és kultúráját tekintve azonban félő, nem sokáig. Nincsenek szolgáltatásaink. Parasztgatyáért, karikás ostorért, giccsesen kifaragott sakkkészletért, másnapos gulyásért, halászléért vagy egy borfesztiválért nem tódul hozzánk a világ. Az olasz idegenforgalmi szakemberek azt mondják: a turista két esetben érzi magát igen kellemetlenül. Ha üres zsebbel érkezik egy csillogóvillogó világba, vagy ha a jómódú vendégeket nem extra szolgáltatással akarják rávenni a költekezésre, hanem bóvlikínálattal próbálják kifosztani. Na, mi itt Olaszországban a szegény turistákhoz tartoztunk, még ha nem is éreztették velünk. Odajött hozzánk például egy pergő nyelvű olasz férfi, és németül elhadarta, hogy ő a kemping programfelelőse. Pár száz márkáért remek, szervezett utakat kínált a környékre, idegenvezetővel, különlegességekkel. Mindvégig tudta, hogy mi ezt nem tudjuk megfizetni. Sietett is hozzátenni a mondókájához: ajánlata nem kötelez bennünket semmire, neki ez a dolga, és az ember a maga „tempójában” tett külön kirándulásokkal is remekül érezheti magát Olaszországban. Ez vigasztalóan hatott. Fiamnak és útitársaink két gyerekének megígértük: kapnak majd valami apró emléket, ha már kifizettük a kempinget. Ki is néztek maguknak egy-egy játékautót, sokkal olcsóbbat, mintha itthon vennénk. Igen ám, de van még két nap a nyaralásból, s nem szeretnék kínos helyzetbe kerülni a fizetésnél. Magyaráztam a gyereknek: kisfiam, megvehetjük, de utána már semmire nem marad pénzünk. Talán fagylaltra sem. Megérted? Meg, mondta a gyerek. Biztos? Biztos. Fél óra múlva elfordulva pityeregni kezdett, és azt mondta: nem kérem az autót. Nem is olyan szép. S közben hullottak a könnyei. A gyerek négy és fél éves. Álltunk itt a kemping főterén, a fölhúzott zászlók közelében - ott lengett a magyar is -, körülöttünk osztrák, német, olasz gyerekek távirányítós kommandósautói cikáztak a járókelők lába között. Itt álltunk a barátommal - aki egyébként jó hírű belgyógyász létére szintén előlegből fizette az utat -, és valahogy nem tudtunk jó magyarok lenni. Néztem a pityergő kisgyereket, aki mit sem tudhat arról: már egy emberöltőt végigdolgozó nagyszüleinek is jólétet hazudtak, s most megalázóan kevés nyugdíjukat kuporgatják, hogy unokájuknak vehessenek egy pólót, egy csokoládét. Nem foghatja föl annak a jelentőségét sem, hogy anyjának, apjának ez az első közös külföldi nyaralása. De hálás volt, és ráérzett erre a kínos kelet-európai helyzetre. Nem kérte a kisautót. Persze tudom, ő még ezzel együtt is boldog lehet, hiszen a magyar gyerekek közül sokan a Balatonhoz sem jutottak el az idén. Pedig sátorországba csak el kéne jutnia az embernek. Ki kéne ülni egy kicsit a tengerpartra. Oda, ahová a biztató jövőről nem a politikai handabandákat átszövő fellengzős ígéretek adnak képet, hanem a soknyelvű zsivaj. Hajba Ferenc Sátorország NÉPSZABADSÁG 21