Népszabadság, 1993. szeptember (51. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-20 / 219. szám
22 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1993. szeptember 20., hétfő A külpolitikában a kiszámíthatóság az erény A konszenzus és az ellenzéki alternatíva Úgy gondolom, hogy nem kockázatmentes, de mindenképpen hasznos a Népszabadságnak az a kezdeményezése, hogy véleménycsere folyjon a sokat emlegetett külpolitikai konszenzusról. Arról, hogy van-e - és ha igen, milyen korlátokkal - egyetértés, legalább a hat parlamenti párt között a magyar külpolitika irányvonalában? Somogyi Ferenc, aki a rendszerváltozás előtt és egy ideig azt követően is államtitkárként dolgozott a Külügyminisztériumban, ma pedig független szakértőként formál véleményt, augusztus 12-ei vitaindító cikkében kíméletlen őszinteséggel tárta fel a rendszerváltozás óta folytatott magyar külpolitika gyengeségeit, elemezte ezek lehetséges okait és vonta le a következtetést, miszerint ma már nem létezik valódi külpolitikai konszenzus. A szabaddemokrata Vásárhelyi Miklós, az Országgyűlés külügyi bizottságának tagja, cikkében elsősorban arra mutatott rá, hogy a konszenzus kívánatos ugyan, de nem elengedhetetlen feltétele a helyes külpolitikának. A fideszes Hegedűs István cikke különbséget tesz az alapkérdésekben meglévő egyetértés és a konkrét ügyekben felmerülő viták között, hangsúlyozva, hogy a konszenzus nem jelentheti a bírálat kizárását. Érdekes szempontokkal gazdagította a vitát két független politológus. Tiszay Péter a magyar külpolitika koncepcionális hibáit taglalja és a folyamatos konszenzusformálás fontosságára hívja fel a figyelmet. Szabó János a talán legbonyolultabb kérdés, a kisebbségi politika és a külpolitika összefüggése kapcsán rámutat az ellenzék felelősségére is, amely szerinte hallgatott, „látszatkonszenzust” vállalt, nehogy magyartalannak tekintsék. Nagyon sajnálom, hogy a kormány, a Külügyminisztérium részéről senki nem szólt a vitához. A Külügyminisztérium politikai államtitkára írt ugyan egy vádaskodó cikket a magyar külpolitika védelmében, de mivel az nem a Népszabadságban, hanem az Új Magyarországban jelent meg, s főleg arra szorítkozott, hogy soha el nem hangzott ellenzéki véleményekre adjon csattanós választ, nem tekinthető igazi hozzájárulásnak a vitához. Az eddig megjelent vélemények érvelésével, következtetéseivel jórészt egyetértve próbálom továbbgondolni a témakört, a felvetett konkrét problémákat. A dolog kockázata abban rejlik, hogy a kormány láthatóan presztízskérdésnek, de legalább is hivatkozási alapnak tekinti a külpolitikai konszenzus meglétét. Ismétlődően és hangsúlyozottnak sikerágazatnak minősíti saját külpolitikai tevékenységét, s hajlik arra, hogy az a siker megkérdőjelezését, a bírálatot a nemzeti érdekek veszélyeztetésének minősítse. Valamennyien tanuljuk csak a parlamentáris demokráciát, a többpártrendszert. Akiknek némi kormányzási gyakorlata van - azt is az egypártrendszer körülményei között szerezték azok most az ellenzéki szerepet, a kisebbségi pozíció korlátait tanulják, akik kormányon és a liberális ellenzékben vannak, korábban többnyire távol voltak a politikától. Meggyőződésem, hogy a kormány hivatalba lépését követően megfogalmazott és azóta sokszor megerősített külpolitikai főirányok, a prioritások kérdésében továbbra is fennáll a konszenzus. Egyetlen parlamenti párt sem tette kérdésessé: Magyarország törekedjen jó viszonyra, széles körű kapcsolatokra szomszédaival, és mielőbb illeszkedjék be Európa fejlettebb részébe. Abban is változatlan az egyetértés, hogy Magyarországnak kötelessége támogatni a határon túl élő magyar kisebbség jogainak érvényesülését. Ezek olyan általános célok, amelyeket aligha kérdőjelez meg egyetlen felelős, józan politikai erő is. Az alapkérdésekben meglevő viszonylag állandó konszenzustól eltérően a konkrét kérdésekben ilyen állandó konszenzusra nincs lehetőség. Ezt esetenként, türelmes egyeztetésekkel kell kialakítani a kormány és az ellenzék között. Az elmúlt több mint három esztendőben ez bizony nem mindig sikerült. Előfordult, hogy a kormány nem is igényelte ezt az egyeztetést. Úgy gondolta, hogy az alapkérdésekben meglevő konszenzus tetszése szerint kiterjeszthető minden konkrét ügyre. Amikor pedig az ellenzék a közreműködése nélkül, sőt kizárásával elkövetett hibákat szóvá tette, gyorsan megkapta a nemzeti érdek veszélyeztetésének vádját. Az ilyen megközelítés nyilván a konszenzus lényegének és az ellenzék szerepének a teljes félreértését jelzi. A konszenzus ugyanis nem utólagos, hanem előzetes egyeztetést jelent. Az ellenzék szerepe pedig nem a „nemzeti érdek” jelszavával leplezni próbált hibák eltűrése - és persze nem is az öncélú, kizárólag pártérdekeket szolgáló kritika -, hanem hogy az általa értelmezett nemzeti érdekekből és nemzetközi realitásokból kiindulva fogalmazza meg a szerinte célravezetőbb, alternatív megoldást. Felmerül a kérdés: mi lehet az oka annak, hogy a helyesen megválasztott és hatpárti egyetértésre talált célokat a kormány esetenként szerintem hibás módszerekkel próbálja elérni? Az egyik lehetőség, hogy a háttérben - természetesen hivatalosan soha ki nem mondva - a külpolitika racionalitásától idegen megfontolások húzódnak meg. Ilyen lehet az a felfogás, hogy a magyarságnak valamiféle történelmi küldetése van a Kárpát-medencében, hogy a magyar nemzet felette áll a szomszédos népeknek, vagy az ellenszenv a kormányzó konzervatív-keresztény koalíció politikai irányvonalától eltérő kormányok iránt. Komoly problémákat okozhat a nosztalgia vagy a sérelmek felhánytorgatása is, nem is beszélve a koalícióból szerencsére kiszorult, de a parlamentben változatlanul jelen levő radikális nacionalizmusról, a határok megkérdőjelezéséről. Megjegyzem: ebben a térségben a határokkal összefüggésben nemhogy az irredentizmus, de még a bizonytalan fogalmazás sem engedhető meg. Ezzel ugyanis éppúgy tüzet lehet gyújtani, mint a kisebbségek jogainak megsértésével. A másik ok részben, de nem teljesen, szakmai természetű. Előfordulhat rossz helyzetfelmérés, az ország nemzetközi szerepének, lehetőségeinek vagy az egyes konkrét lépések várható nemzetközi támogatásának a túlbecsülése. Az ilyen hamis feltételezésekre épített kezdeményezések szükségképpen kudarcot vallanak, ismétlődésük pedig elszigetelődéshez vezethet. Ezt azért tekintem csupán részben szakmai kérdésnek, mert előfordult, hogy a külképviseletek ugyan pontos jelzést adtak, de a külügyi kormányzat ezeket, mint koncepciójába nem illet, figyelmen kívül hagyta. És sajnos arra is van példa, hogy egyes diplomaták a könnyebb ellenállást választják, nehogy kérdésessé tegyék lojalitásukat. Azt jelentik, amit feltételezésük szerint itthon várnak tőlük, és nem azt, amit tapasztalnak. Egy korábbi - ugyancsak a Népszabadságban megjelent cikkében - a Külügyminisztérium közigazgatási államtitkára cáfolni próbálta azokat az állításokat, miszerint az itthon és külföldön dolgozó diplomataállomány több mint fele kicserélődött a választások óta. „Rossz emlékű, rosszízű” százalékszámítással vádolta a kritikusokat. Én úgy gondolom, hogy a százalékszámítás pusztán bizonyos állítások igazolására vagy cáfolására használható eszköz. 1992 decemberében a Külügyminisztériumba három és fél év alatt bekerült diplomaták aránya 42 százalék volt. Feltételezem, hogy azóta ez az arány tovább nőtt, de kisebb bizonyosan nem lett. Nem vitatom, hogy az újonnan bekerültek között sok tehetséges ember van, akik beváltak. De, ahogy régen is voltak alkalmatlanok, úgy sajnos, az újak között is akadnak. És, ha ilyenek esetleg kulcsfontosságú nagykövetség élén állnak - netalán csupa gyakorlatlan emberrel körülvéve - vagy fontos főosztályt irányítanak, annak komoly következményei lehetnek. A magyar külpolitika három kiemelt célja szervesen kapcsolódik egymáshoz. Ha Magyarország nem tud normális viszonyt kialakítani szomszédaival, ha a Nyugat megítélése szerint nem a stabilitást, hanem a bizonytalanságot erősíti a térségben, akkor nincs remény a gyors, zavartalan kapcsolódásra Európa fejlett részéhez. A határainkon túl élő magyarok érdekében pedig csak olyan Magyarország tud eredményesen fellépni - mind a kétoldalú kapcsolatokban, mind a nemzetközi fórumokon -, amely az érintett szomszédaival normális viszonyban van, és amelynek a nemzetközi megítélése kedvező. A külpolitika konkrét kérdéseiben azért van szükség konszenzusra, mert a hibás lépések veszélyeztetik az alapvető célok elérését, akkor pedig értelmetlenné válik az azokban meglevő hatpárti egyetértés is. Egyetértek azon véleményekkel, hogy a külpolitikát és a választási kampányt jó lenne a lehető legtávolabb tartani egymástól. Ám az elkerülhetetlen, hogy a magyar pártok megfogalmazzák saját külpolitikai céljaikat, prioritásaikat. Az ellenzéknek alternatívát kell állítania az elmúlt évek külpolitikai gyakorlatával szemben. Világossá kell tenni a választók számára, hogy mi az, amit ugyanúgy, és mi az, amit másként csinálna. Magyarország külföldi partnereinek is tudniuk kell, mit várhatnak e tekintetben az egyes pártoktól. A külpolitikában ugyanis nem a folyamatosság, hanem a kiszámíthatóság az igazi erény. Nem mindenáron konszenzusra kell tehát törekedni, hanem olyan külpolitikai irányvonal kialakítására, amely képes garantálni az ország biztonságát, és elő tudja mozdítani a nemzet gazdasági-társadalmi felemelkedését. Ez a külpolitika számíthat valóban közmegegyezésre. Kovács László országgyűlési képviselő (MSZP), az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke A Kádár-korszak mint tatárjárás? Úgy tűnik, történelmünk legsötétebb korszakait mára belepte a jótékony feledés pora. A Magyar Közvélemény-kutató Intézet 1947-ben készült felmérésében még a második világháborút jelölték meg legtöbben a magyar történelem legsötétebb korszakaként. 1991-ben változott a kép: az ötvenes évek, a Rákosi-rendszer került az első helyre. 1947-ben még azonos megítélést kapott a Horthy-korszak a tatárjárással és a mohácsi vésszel. 1991-ben az elmúlt negyven évet csaknem akkora katasztrófának tartották, mint a második világháborút, a Kádár-korszak pedig azonos elbírálást kapott a tatárjárással. 1947-ben messze magasan Szálasi Ferenc volt a legnegatívabb figura, őt követte Horthy Miklós, Haynau és Gömbös Gyula. 1991-ben Rákosi vezeti a listát, majd Szálasi és Kádár János következik, azonos pontszámmal. (Lapunk szeptember 4-ei számában írtunk a felmérésekről.) Azért itt valami nagyon nagy baj van a történelemszemléletünkkel. Valami alapvetően nem stimmel, ami a tények, az arányok ismeretét, illetve nem ismeretét illeti. A történelem eddigi legnagyobb pusztításának, a második világháborúnak száraz statisztikái, úgy tűnik, mára üresen kongó, tartalom nélküli adatok csupán. A magyar társadalom nagy többsége ma már a boldog békeidők gyermeke. A történelem eddigi leghosszabb (európai) háború nélküli korszakának haszonélvezői ők, s valószínűleg semmit sem mond számukra a Donnál elpusztult kétszázezer magyar, a négyszázezer meggyilkolt magyar zsidó, a világégés sok millió halottja. Számok, a háború mindenkit érintő, személyre szóló iszonyata nélkül. A szűkülő félelem nélkül, a szeretett elvesztése során érzett döbbenet nélkül, a sajgó hiány soha be nem gyógyuló sebei nélkül. A boldog békeidők nemzedéke (még) nem tudja, hogy a halálhoz képest minden viszonylagos, mert a padlássöprés, az idegen hatalom jelenléte, a diktatúra is túlélhető. Ezek a generációk nem tudják, hogy nem létezik nagyobb kiszolgáltatottság, mint a háború. A film, a televízió, a tömegkommunikáció rutinszerűen ismétlődő napi híranyaggá silányította a délszláv háborút. Háború, fotelből nézve. Képkockák, mintha a Rambót néznénk, vagy Schwarzeneggert a Terminátorban. Izgalmas kaland, amely még vonzónak is tűnhet unatkozó, jóllakott tizenévesek és perspektívátlan fiatalok számára. „Egy diszkóba jött be egy ismerősöm. Ő mondta, hogy balhé van, le kellene menni Mostarba vagy Szarajevóba, attól függ, hogy érek rá. Úgy gondoltam, kipróbálom, mennyire vagyok bátor, mennyire félek különböző adott helyzetekben. Azt csinálom, amit akarok, nem szólnak rá az emberre, háború van” - nyilatkozta a 168 Órának egy fiatal magyar zsoldoskatona, aki szerint már több mint száz magyar fiatal harcol a délszláv frontokon. A magyar tömegkommunikáció (ki tudja, miért) szemérmesebben bánik a határaink melletti háború mindennapjainak, a civil lakosság szenvedéseinek bemutatásával, mint a nyugat-európai vagy amerikai tv-társaságok. Különösen Amerikában értenek profi módon ahhoz, hogy emberközelbe hozzák a háborút, bemutassák a háború minden heroizmustól mentes hétköznapjait. Egy amerikai számára például akkor vált érthetővé és kézzelfoghatóvá az iraki háború, amikor kiderült, hogy a sivatagban állomásozó katonák nem ehetnek csokoládét, mert a csokoládé elolvad a tűző napon. Hősiesen meghalni, azt igen. De közben még csokoládét sem enni? Az egyszerű amerikai számára ez maga a katasztrófa. Az Öböl-háború idején hatalmas, profi apparátus igyekezett megértetni az amerikaiakkal a tömegkommunikáció segítségével, hogy mi is az a háború, milyen társadalmi, pszichológiai következményekkel járhat a civil lakosságra nézve, s mit jelent háborúban álló ország állampolgárának lenni. Az amerikai lakosság ma is többet tud a délszláv háború civil lakosságának nyomoráról, mint mi, pedig Amerika földjén százharminc éve nem volt háború. Az Egyesült Államokban még ma sem heverték ki a vietnami háború hatásait, és nem akarnak elfelejtkezni a holocaustról, pedig mindkettő távol, a határaikon kívül zajlott. Amerika lassabban felejt, mint mi, európaiak, akik negyven esztendő távlatából, a megszépítő messzeség szemüvegén keresztül hajlamosak vagyunk bagatellizálni a múlt szörnyűségeit. Rossz a memóriánk, a nagyapák (egyre ritkuló) emlékezetkieséses történeteire csak legyintünk, helyette felnagyítjuk a jelen és a közelmúlt gondjait. Érthető, de veszélyes játék. Játék, amellyel néhányszor már sikerült lángba borítani Európát. Bonifert Mária V1*1 4- Dr. Takács Sándornak cikkemre (Veszélyben van-e Magyarország?, Népszabadság, augusztus 2.) írt hozzászólására (A katonai biztonságról..., Népszabadság, augusztus 30.) talán nem is kellene válaszolnom. Hiszen az olvasó eldönthette, ki az, aki racionálisan kezeli a tényeket és von le következtetést, és ki nem. Mert a kérdés nem az, hogy a hozzászóló számára mi az elfogadhatatlan, hanem az: mit lehet megvalósítani, vagy mit engednek a körülmények megvalósítani a gyakorlatban. Mivel megszólíttattam, élek az alkalommal, hogy Takács Sándor néhány tételét pontosítsam: 1. Szükségtelen az alkotmánnyal érvelni, mert nincs, aki a határon túli magyarság védelmének kötelességét és jogát vitatná. De a megvalósítás hogyanját igen! Lehet végezni ezt a munkát követelődzve, sértően, bántóan stb., de lehet végezni tapintatosan, a másik felet is meghallgatva - sőt bizonyos kérdésekben megértve -, a bizalmatlanságot eloszlatva is. A kompromisszum nem jelent „megalázkodást”, nem jelenti „nemzeti önérzetünk és önbecsülésünk” feladását. Szükségtelen az, hogy szinte a nap minden órájában a „fájdalmunkat legalább kibeszéljük”. Annak ellenére, hogy „senki nem tilthatja meg - hallhattuk a tisztek avatásán elmondott miniszteri beszédben -, hogy sérelmeinkről beszéljünk”. De van-e értelme - a szomszédok idegesítésén kívül - az állandó ismételgetésnek, amikor minden józan ember tudja, hogy a sérelmet, fájdalmat kiváltó ok megszüntetésének valószínűsége egyenlő a nullával. Mikor veszik már észre a politikusok, hogy lassan a Nyugatnak is elege lesz a magyarok állandó siránkozásából? A nyugati országok nem fogják helyettünk helyreállítani a néhány szomszédos országgal megromlott kapcsolatot. 2. Aki biztonságpolitikával foglalkozik, tudja, hogy a megtámadottat ki védi meg. A NATO - alapokmánya szerint - csak a tagországait védheti. Talán ennek nem tudása okozta a „futkosást”, és a kérést, hogy adjon biztonsági garanciát. Ezt nem tehette mert: a) Magyarország nem tagja a NATO-nak; b) illetékességi területén kívül csak az ENSZ BT felkérésére vagy megbízásából indíthat fegyveres akciót; c) Magyarországot nem fenyegette és nem fenyegeti katonai veszély. Ez a magyarázata, hogy miért nem avatkoztak be Bosznia- Hercegovinában, noha a BT döntött a fegyveres akcióról. De az akció végrehajtására vonatkozó parancs kiadását az ENSZ főtitkárára bízta, aki azt nem volt hajlandó kiadni - és helyesen tette. 3. Az országhatár megváltoztatásának lehetetlenségét nem vitatja, de kimond egy pontatlanul megfogalmazott féligazságot. Idézem: „Legjobb tudomásom szerint a határok megváltoztatásáról felelős politikai tényezők, személyek és szervezetek soha semmilyen formában nem nyilatkoztak. Ez fantázia szüleménye.” Az én fogalmazásom pontosabb (lehet ellenőrizni): minden esetben, amikor a határok kérdéséről volt szó, felelős politikai tényezők mindig nyomatékosan hangsúlyozták, hogy Magyarország tartja magát az aláírt szerződésekhez - a szerződéseket felsorolták, én nem sorolom fel -, és nem törekszik a határ erőszakos úton történő megváltoztatására. Ez azért féligazság, mert a másik felét még egyetlen felelős politikai tényező sem mondta ki, azaz: a határt nem akarjuk békés úton sem megváltoztatni. És ennek kimondását várják a szomszédok. Máskülönben a gyanú megmarad. 4. A fentiekből következik állításom, hogy nem fognak egyik országban sem területi autonómiát adni. Esetleg, ha felelős politikai tényezők nyilvánosan kijelentenék, hogy nem törekszünk a határ megváltoztatására békés eszközökkel sem, talán közelebb lehetne kerülni a területi autonómia megvalósításához is. Egy mondatot kénytelen vagyok „finomabban” újrafogalmazni. Azon pedig minden józanul gondolkodó politikus hahotázik, hogy a magyaroknak olyan igényük van, hogy egyedül eldöntsék: egy másik szuverén állam tagja lehet-e egy európai szervezetnek. És azon kell sajnálkozni, ha ez tényleg megtörténhet. De remélem józan ésszel gondolkodó politikusok döntenek erről és szeptember 27-én felveszik Romániát, mint ahogy felvették Szlovákiát is (csak megjegyzem: a magyar politikusok véleményének kikérése után). Mert a tét nem az, hogy „betarthat-e” a magyar politika Romániának, hanem az, hogy a döntéssel tovább kívánják-e növelni a feszültséget e térségben, vagy enyhíteni igyekeznek azt. 5. Hogy mennyire ismerik el vagy engedik meg Magyarország vezető szerepét a térségben, azt a legkönnyebb eldönteni. A külföldi tudósítók kérjenek nyilatkozatot Ausztriától Ukrajnáig és Szerbiától Lengyelországig a vezető politikusoktól. Én megjósolom: egyértelmű és egyöntetű lesz a nem! Egyes magyar vezetők világpolitikai tényezőként szeretnének bekerülni a történelembe. Például az a politikus, aki ilyen nyilatkozatot tesz (a rádióban hallottam): „Oroszország nem szerezhet befolyást a Balkánon.” Mi ez? Hiszen Oroszországnak már van érdekeltsége a Balkánon, és ezt néhányszor hallhattuk az orosz külügyminiszter és az orosz parlament külügyi bizottsága elnökének nyilatkozatában. Sőt a BT-ben az orosz nagykövet akkor és úgy vétózza meg a Szerbia elleni határozattervezetet, amikor és ahogyan akarja. Oroszország - akár tetszik, akár nem - világpolitikai tényező. Nem fogja soha a magyar politikusok engedélyét kérni, hogy hol kíván érdekeltséget szerezni, ahogy nem kérte ahhoz sem, hogy Szlovákiával barátsági szerződést írjon alá. Felesleges talán indokolnom, hogy a cikkemet miért írtam. Ugyanis az elmúlt három évben hozzászokhattunk, hogy aki segítő szándékkal bírált vagy javasolt, az megkapta a magáét a „törpe többség” „Miki egér” politikusaitól (elnézést kérek, hogy „ellopom” a miniszterelnök úr egyik kedvenc kifejezését). Azt a „magasröptű” eszmefuttatást pedig, hogy egyesekben mi él tovább, nem tudom másként kezelni, mint azoknak a „labdarúgó-szakértőknek” a szidalmait, akik a mérkőzést egyébként korrekten vezető játékvezetőt okolják azért, mert a csapat csapnivalóan rossz, és elveszíti a mérkőzést. Sebők János nyugállományú vezérőrnagy (A szerkesztőség ezzel az írással a vitát lezárja) A határmódosításról le kell mondani! A biztonság érdekében enyhítenünk kell a regionális feszültséget