Népszabadság, 1993. november (51. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-10 / 262. szám

1993. november 10., szerda ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK, NÉPSZABADSÁG 21 A szabadság ésszerű korlátai A bölcs rabbit felkeresi Kohn, és kéri, hogy tegyen közte és Grün között igazságot. Ő ugyanis azt állította, hogy szombaton nem szabad villamosra ülni. - Igazad van, édes fiam - válaszolja a rabbi. Másnap jön Grün, és ő is megkérdi, kinek van igaza. Szerinte szombaton is szabad villamoson közlekedni.­­ - Igazad van, édes fiam - feleli neki is a rabbi. A bocher, a bölcs rabbi tanítványa, aki mindkét alkalommal je­len volt, csodálkozva kérdi a rabbitól, hogy adhatott igazat mind­kettőjüknek, hiszen az adott esetben csak egyiküknek lehet igaza. Nyire a rabbi:­­ Neked is igazad van, édes fiam. Viccmagyarázat: az óvatos rab­bi nyilvánvalóan nem óhajtott állást foglalni a fundamentalis­ta ortodoxok és a modern élet követelményeihez igazodó neo­lógok vitájában. Napjaink „posztmodern” gondolkodói is hajlanak arra, hogy a bölcs rabbi gyakorlatát kövessék. Azt állítják, hogy a sokféle, akár egymást kizáró állítás, nézet között nem lehet igazságot tenni. Mindenkinek megvan a maga igaza, egyik ál­lítás sem magasabb rendű a másiknál. Másként látja és ítéli meg a világot a konfuciánus, a katolikus, a brazil őserdőkben élő, kőkorszakbeli civilizáció­ját őrző indián, és a Holdra szálló űrhajós. A nézetek csak nézetek? Nem vagyok filozófus, így in­kább elhiszem, hogy a magas fi­lozófia szintjén vitatható az (objektív) igazság léte. Azonban emlékeztetnék arra, hogy Eins­tein relativitáselmélete nem szüntette meg a klasszikus fizi­ka korlátozott érvényességét. Ugyanígy mindennapi életünk­ben is érvényes, hogy a tények megmásíthatatlan objektív igazságok. Bármennyire is hin­ni akar Orgon Tartuffe-nek, vakbuzgalmában még a fiát is kitagadja a kedvéért, végül mégiscsak hinnie kell a szemé­nek, fülének, követnie kell a jó­zan ész parancsát. Voltak és ma is vannak, akik tagadják Auschwitz és a Gulág létét. Em­lékszünk azonban, hogy tények tudomásul nem vétele, megha­­zudtolása milyen tragikus kö­vetkezményekkel járt, és tud­juk, járhat még ma is. A filozó­fus feltételezheti a szembejövő autóról, hogy csak képzeletének látomása, mégis bölcsebben te­szi, ha idejében félreugrik. Igaz, tények, vélemények he­lyességének megítélésében nem könnyű dönteni. De mindenna­pi világunkban joggal állíthat­juk, hogy az egymást kizáró ál­lítások közül csak az egyik lehet igaz. Mindenesetre döntéshez érve választani kell, noha lehet, hogy csak a jövő dönti el, helyes volt-e a döntés vagy sem. Annyi azonban bizonyos, nem cáfol­ható a népi bölcsesség, hogy a macska nem tud egyszerre bent és kint egeret fogni. Párizsból, New Yorkból,néz­vést, megérhető, sőt humánus­nak is tetszik a posztmodern tolerancia. Franciaországban nem okoz nagyobb változást, ha a választásokat elvesztő szo­cialisták után egy ideig a libe­rális pártok kormányozzák az országot. A Clinton-adminiszt­­ráció sem jelent alapvető kü­lönbséget a korábbihoz képest, még ha a magát energikusnak mutató fiatal elnök be is tudja váltani ígéreteit, és sikerül megreformálnia az amerikai egészségügyet és közoktatást. Tény, hogy a nyugati demok­ráciákban sem engedélyezik a népellenes, fasiszta mozgalma­kat, pártokat. Más kérdés, hogy e tilalmakat némi jogi csűrés­­csavarással ki lehet játszani. Azonban a választások kimene­telét meghatározó, nagyszámú, erős és jómódú középosztály rendpártisága miatt a szélsősé­geket képviselő pártoknak gya­korlatilag nincs esélyük arra, hogy szélsőséges demagógiá­jukkal megzavarják a politikai aréna rendjét. Amíg a nézetek csak nézetek, és nem veszélyeztetik egzisz­tenciánkat, létünket, könnyű elviselni, tolerálni, ignorálni őket. Kérdés azonban, mit ér a posztmodern tolerancia akkor, ha a humánum, az emberi jogok védelmezői kisebbségben ma­radnak, mint az megtörtént a volt Jugoszláviában. Ha az em­bereket sikerül meggyőzni ar­ról, hogy az etnikum, a faj ma­gasabb rendű érték, mint a de­mokrácia, és érvényesítése ér­­­­dekében megengedhető a hábo­rú, más etnikumok kiirtása, mindennemű erőszak, gyilko­lás, rablás. A jugoszláv demok­raták a vitában alulmaradtak. Az információk szerint - mint Hitler Németországában - ne­kik sem volt elég erejük ahhoz, hogy igazukról meggyőzzék né­püket. Úgy hírlik, a volt Ju­goszláviában az újságot sem ol­vasó többség egyetlen informá­cióforrása a rádió, illetve a te­levízió, amely állami irányítás alatt a hivatalos propaganda szócsöve. A vad nacionalista uszítás elérte a kívánt hatást, a félrevezetett, félreinformált la­kosság a maga igazának tuda­tában elvisel minden szenve­dést. Ahogy Hitler német kato­nái sem dezertáltak, eltűrték országuk lerombolását, százez­rek pusztulását a lebombázott, napalmmal felgyújtott váro­sokban. Harcoltak az utolsó puskagolyóig. Kétségtelen, hogy bizonyos, ma cáfolhatatlan etikai princí­piumoknak tekintett, a végső igazság tekintélyével felruhá­zott alapelvek a történelmi fej­lődés produktumai. A kőkor­szak törzsi társadalmainak eti­kai alapelvei megkövetelhették az idegen törzsek legyőzését, kiirtását, az emberevés is di­csőséges tetté válhatott. Azonban mégiscsak történel­mi eredménynek kell tekinte­nünk, hogy az évezredek során fokozatosan kialakultak és ál­talánosan elfogadottá váltak az objektív igazság kritériumával felruházott etikai, emberjogi alapelvek. Ezek nélkül nem lett volna jogcím a Hitler-hívő nem­zetiszocialista elitet Nürnberg­­ben és másutt bíróság előtt fele­lősségre vonni és elítélni, a leg­kirívóbb esetekben halálra ítél­ni. Ezeknek az általánosan elfo­gadott alapelveknek a megléte nélkül az ENSZ ma nem szer­vezhetné meg a délszláv hábo­rús bűnösöket felelősségre vonó nemzetközi bíróságot. Nacionalizmus a palackban Itt, Kelet-Európában külö­nösen veszélyes a posztmodern tolerancia elve, a „neked is iga­zad van” elvének elismerése. Az idők folyamán a szocialista rendszerek is kialakították a stabilitás biztosítására a ma­guk „osztály nélküli” közé­posztályát. Minthogy Kelet- Európában minden dolgozó ál­lami alkalmazott volt, a fordu­latot követően az államhatalom összeomlása, a politikai és gaz­dasági csőd most viszont lété­ben fenyegeti ezt a középosz­tályt. Nagyon is elképzelhető, hogy ez a réteg középosztályi létének visszaállítását ígérő szélsőjobboldali pártok hívéül szegődik. Többek között ez ma­gyarázza, hogy a kelet-európai országok többségében a de­mokráciái pártjainak, erőinek nincs megnyugtatóan szilárd tömegbázisuk, és a különféle faji, etnikai alapon álló szélső­séges mozgalmak így reális ve­szélyt jelentenek. Nálunk ezek a vadnaciona­lista erők beépültek a kor­mánykoalícióba, Torgyán sze­mélyében meghódították a Kis­gazdapártot, Csurka még az MDF-ből történt kitessékelése után is képes arra, hogy érvé­nyesítse befolyását a vezető kormánypártban. Antall, a kor­mánykoalíció vezére pedig ab­ban a reményben engedte ki a palackból a nacionalizmus vad szellemét, hogy segítségével a saját aklába hajthatja a nemze­ti érzelmű honpolgárokat. Azonban nem számított arra, hogy a számára valójában ro­konszenves elveket valló szel­lem szabadjára engedve fékez­­hetetlenné válik, és őt magát is elpusztíthatja. Ami még na­gyobb baj, magát az országot is végveszélybe sodorhatja. Megbocsáthatatlan felelőssé­ge az új állampárt nép- és ke­resztény-nemzeti vezéreinek és híveinek, hogy a Horthy-világ rehabilitálására törekedve újra szalonképessé tették az antisze­mitizmust, miközben képmuta­tó módon kikérik maguknak, hogy antiszemita megnyilatko­zásaikat annak minősítsék ami. A vadnacionalizmus - tudjuk - a szomszéd országokban is belpolitikai célokat szolgál. Ha a magyar demokratikus erők nem tudnak erős, hatásos szel­lemi ellenállást kifejteni, az or­szág egykönnyen Jugoszlávia sorsára juthat, és a mi határa­inkon belül is elszabadulhat a pokol. Igaz, nem minden erkölcsi és jogi alapot nélkülöző kérdés, hogy valódi demokráciában le­­het-e bármiféle korlátja a szó­lásszabadságnak. Ne legyünk Piroskák A történelem azonban sok millió ember kínszenvedésével, halálával bizonyította, hogy a demokráciának védekeznie kell. Megengedhetetlen, hogy e toleráns rend szabadságeszmé­nyével visszaéljenek a demok­rácia ellenségei. Hiszen a wei­­mari demokráciában Hitler és nemzetiszocialista pártja legá­lis választásokon szerzett több­séget, s vehette kezébe az or­szág kormányrúd­j­át. A XX. század tapasztalatai megtaníthattak arra, hogy ne legyünk naiv Piroskák, akik nem ismerik fel a jámbor nagy­mamának öltözött farkast. Mert számolnunk kell azzal, hogy a derék vadász valószínű­leg csak azután érkezik, amikor a farkas a nagymama után már Piroskát is felfalta. És a való­ság nem mese: itt az áldozato­kat nem lehet élve kimenteni a lelőtt farkas gyomrából. Mihályi Gábor irodalomtörténész Fülébe mászott-e már, kedves olvasó, a Híradó és a Krónika legújabb szignálja? Ha igen, nem csodálkozom­­ igazán figyelemreméltó darabok. A rádiós és televíziós hírműsorok pártatlansága - ami e műfajban a szakszerűség szinonimája - a többpárti demokrácia alapfeltétele: diktatúrában nem lehetséges pártatlan hírműsor, ahol viszont a közszolgálati médiákban nem pártatlan a hírmű­sor, ott még valami csökevényes politikai demok­rácia is csak ideig-óráig létezhet. Folyik is a küz­delem: vajon pártos (de nagyon ismerős ez a kife­jezés) a Híradó avagy nem pártos. A Nyilvánosság Klub munkacsoportja a tartalomelemzés módsze­rével analizálja a nyilvánvalót, és egzakt vizsgá­latuk eredményeképp szembesülhet a publikum azzal, hogy az egyes pártok képviselői hányszor és mennyi ideig szerepelnek a hírműsorokban. A kormánypárti-kormányzati politikusok nem bo­nyolítják túl a dolgot, szerintük akinek a hatalom hivatalt, pozíciót adott, annak ugyanazzal a moz­dulattal pártatlanságot is adott. Azt hiszem, elérkezett az az idő, amikor már valóban nem ér­demes tudomá­nyos apparátussal vizsgálni az említett műsoro­kat. Félreértés ne essék, nem a két intézményben végzett legutóbbi tisztogatás tette ezt fölösleges­sé. Az őszi nagytakarítás már csupán harmóniát teremtett azzal, hogy a hírműsorok által sugár­zott világkép pontosan olyan lett, mint a Híradó, illetve a Krónika­­ szignálja. Mert bár az igaz magyar médiává alakítás le­gújabb fejezete mindenkit váratlanul ért, azért az új idők új dallamaiból egyértelműen kihallha­tó volt, mi lesz itt. Mert amikor egy reggel pont­ban hétkor a nemzeti főadón fölhangzott a Kró­nika új szignálja, még csak arra gyanakodtam, hogy Csúcs, a nagy (műsor)rendszerváltoztató erre a szokatlan időpontra helyezte át a Nyugdí­jasok Félóráját; röviddel később a televízió fél­nyolcas Híra­dóját bevezető új zeneszám hallatán már nem gondol­tam, hogy a másik nagy (műsor)rendszerváltoz­­tató mondjuk az Életet az éveknek című műsor­nak merészelte ajándékozni Pálfy G. kedvenc terminusát. De nem történt tévedés: ezek az em­berek komolyan gondolták, hogy e műfajhoz, a honfitársak információval való ellátásához kizá­rólag ez az andalító muzsika passzol. A hírműso­rokat bevezető két új szignálhoz hasonló éteri harmóniát, konfliktusmentességet sugalló intim zenei betét - látatlanban le merem fogadni - leg­feljebb az észak-koreai közszolgálati rádióban és televízióban hallható. Vonósok lágy futamai, bánatos brácsák és visszafogott fagottok után jöhet-e másfajta hír, mint hogy fogadta, fölavat­ta, átnyújtotta, fölszentelte, mondotta, fölemelt fővel, bizakodón, csillogó szemekkel és jövőbe vetett hittel? Normálisan működő országokban, szilárd demokráciákban a hírműsorok zaklatot­­tabb, a figyelmet valóban fölkeltő s nem elaltató szignáljai azt sugallják, hogy a világ konfliktu­sos, de - éppen mert ezeket nem elhallgatjuk, ha­nem bemutatjuk, hiszen csak így birkózhatunk meg vele - a konfliktusok föloldhatók: a konszo­­nancia ez esetben (József Attila szavaival) a disszonancia megértéséből áll elő. Európa legrégibb nemzeti himnuszának, a holland himnusznak a szövegét elemezve mutat­ta ki Bibó István, hogy hogyan fejlődtek a közép­kori szabadságok organikusan modern szabad­ságintézményekké. A mai kurzus kádereinek tet­sző hírműsorszignálokon és műsorokon mást le­hetne illusztrálni: azt, hogy hogyan próbálnak egy modern szabadságintézményt, az állampol­gárok korrekt, sokoldalú tájékoztatását közép­­koriassá tenni. Kozák Márton szociológus A szignál Mit közölt a sajtóiroda? Egy közlemény üzenete A Miniszterelnöki Sajtóiroda közleménye, azaz pontosabban „tájékoztatása” a médiahelyzet­ről, amely az október 30-i hét végén látott napvilágot, a szavak érdekes, mi több, meglepő hasz­nálatával is megragadja az olva­só figyelmét. Mindjárt a bevezetőben leszö­gezi, hogy a médiumalelnökök „olyan munkajogi döntéseket hoztak, amelyek a tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatást szolgálják”. Vagyis egy hangsú­lyosan politikai jellegű hírműsor élén bekövetkezett változás egy­szerű munkajogi, és nem - mint egyesek képzelik - politikai ügy. De ha egyszerű munkajogi eset forog fenn, akkor ezek a hatá­­rozmányok hogyhogy „a tárgyi­lagos és kiegyensúlyozott tájé­koztatást szolgálják”? Ez utóbbi ugyanis nem a munkajog szférá­jába tartozik, hanem éppenség­gel a politikáéba, lévén a sajtó és annak szabadsága alapvető poli­tikai kérdés, illetve alkotmányos jog. Akkor itten egy politikai cé­lú munkajogi döntés hozatott ta­lán? Vagy inkább egy munkajogi jellegű politikai döntés? Ez a ké­tértelműség a sajtóiroda stílusá­tól, mint még látni fogjuk, egyál­talán nem idegen. Ami mármost a tárgyilagossá­got illeti, amikor egyes tájékoz­tató intézmények túlzott kor­mánypártisága van terítéken, épp a kormány sajtóirodájának a véleménye lehet érdekes, de el­fogulatlan nem. A ki­egyensúlyozottságról pedig csak annyit hadd jegyezzünk meg, hogy aki 30 fokos szögben meg­dőlve nézi a világot, annak a 60 fokban dől, úgy tűnik föl, mint aki a másik véglet felé hajlik, holott a derékszögben, vagyis az egyenesen álló számára világos, mindketten ugyanarra fognak felbukni. Másképpen, tegyük fel, a Híradó kormánypárti, és ezt mi kormánypártiként természe­tesen kiegyensúlyozottnak és tárgyilagosnak látjuk (hiszen azért megszólalnak benne má­sok is, nem?), ehhez képest az­után bármely, a kormánynak a Híradónál kevésbé elkötelezett hírműsor elkerülhetetlenül ke­vésbé kormánypárti színben fog feltűnni, azaz nem egyre függet­lenebb, hanem egyre ellenzékibb jelleget vesz föl. Ha pedig a mű­sorokat vagy a készítőiket a kor­mánypártok jelölte alelnökök részéről a betiltás, felfüggesztés, „szüneteltetés” stb. réme fenye­geti, akkor szinte belekényszerí­­tik őket az egyre kevésbé függet­len, azaz a kormánypártisággal egyre inkább szemben álló sze­repbe, s aztán utólag még tény­leg igazuk is lesz az eredeti vá­daknak: újabb ellenzékieket si­került gyártaniuk a sajtóban. Mint látjuk, igen bonyolult dolgokról van itten szó, nem is csoda, hogy a következő monda­tába belegabalyodik a közle­ményszerző: „Rendkívül sajná­latos, hogy az egyik televíziós hírműsor, az Esti Egyenleg fő­­szerkesztőjét és néhány munka­társát a manipuláció és a tuda­tos félrevezetés alapos gyanúja miatt a tévé alelnöke felfüggesz­tette.” Más szóval, a közlemény helyteleníti, hiszen sajnálatos­nak tartja, szomorkodik rajta, hogy az illetőket felfüggesztet­ték. No persze, ki tudjuk mi azt találni, mi volt a szándékolt esz­mei mondanivaló („sajnálatos, hogy fel kellett függesztenie őket”), de Freud óta az elszólá­soknak különös jelentőséget tu­lajdonítunk, merthogy bennük fejeződik ki az elfojtott őszinte vélemény. Majd érkezik egy aprócska ol­dalvágás: „A közszolgálati in­tézmények megítélését nehezíti az a tény is, hogy a köztársasági elnök nem fogadta el a miniszte­relnök által előterjesztett szemé­lyi javaslatokat és ... nem foglalt állást a korábban tisztséget vi­selt elnökök lemondásáról.” Ne­hezíti, nehezíti, de azért nem te­szi lehetetlenné, hiszen az előbb is milyen jól megítélte a szerző, hogy „az alelnökök hivatalba lé­pésük óta biztosították, hogy a különböző nézetek és vélemé­nyek helyet kapjanak­ a rádió­ban és a tévében. De miért is ne­hezítené az intézmény megítélé­sét a köztársasági elnök késleke­dése az elnökök lemondatásá­­ban, illetve kinevezésében? Ez ugyanis csak az elnökök megíté­lését nehezítheti; az intézmé­nyek így vagy úgy, de működ­nek, tehát tevékenységük megál­lapítható, következésképpen mi­nősíthető. „A kormány elutasítja azt a felfogást, amely a sajtó szabad­sága és néhány újságíró, illetve műsor léte közé egyenlőségjelet állít” - folytatja a nyilatkozat. Hadd hívjuk fel a figyelmet a ki­jelentésbe foglalt baljóslatú ké­tértelműségre (néhány újságíró léte?), de engedjünk a kísértés­nek, hogy nem a létükkel, csu­pán az állásukkal játszanak az érintettek. A kormánynak per­sze szíve joga, hogy olyan felfo­gásokat utasítson el, amilyet csak akar, kérdés azonban, hogy hány újságírónál lehet elkezdeni kitenni azt az egyenlőségjelet. Amiről az embernek a klasszi­kus példázat jut az eszébe, mely­ben arról érdeklődnek, kit ne­vezhetünk kopasz embernek: mert ha egy, két, három szál ha­ja van, akkor még kopasz, és ha tíz, tizenöt és így tovább? Húsz, harminc, ötven? Nos, sem a ko­paszság, sem a sajtószabadság nem számok alapján határozha­tó meg. Nem mindegy ugyanis, milyen újságírókról van szó: em­lékezhetünk, 1848-ban a forra­dalmi népnek egyik első tette volt, hogy egyetlen egy, igaz, Táncsics nevű újdondászt hoz­zon ki a börtönből a szabad saj­tó nagyobb dicsőségére. Minek olyan nagy vihart ka­varni ebben a kanálnyi médialé­ben, mikor „a médiaalelnökök csupán három kulcspozíciónál tartották szükségesnek olyan új vezetők kinevezését, akik képe­sek végrehajtani az elfogulatlan tájékoztatásért tett intézkedése­ket”? A mondat első fele azt sej­teti, miriádnyi „kulcspozíció” van, amihez képest elenyésző mennyiség ez a három. Ami a fenti példázatnak azt a kiegészí­tését juttatja eszünkbe, hogy „csupán” három hajszál a fejen semmi, de a levesben - jóllehet ízlés kérdése - több mint sok. A mondat másik fele viszont nem kevesebbet állít, mint azt, hogy valakik tettek már intézkedése­ket az elfogulatlan tájékoztatá­sért (ki, mikor, mit?), s ezeket az új vezetők képesek végrehajtani, de a régiek nem. Ha azonban a felfüggesztettek helyébe az elfogulatlanságra oly nagyon ügyelő alelnök a tárgyi­lagosság látszatára sem vigyázó vezetőt nevez ki, ez valóban „ne­hezíteni” fogja az intézmény megítélését. Mert például Murá­nyi László, aki többnyire zakla­tott mondatokban fogalmazza meg rokon- és ellenszenveit, aligha a sajtószabadság, inkább a jogilag, filozófiailag, de még etikailag sem kellően körülhatá­rolt úgynevezett sajtótisztesség híve, hisz maga írja egyik művé­ben: „A sajtószabadságban - de jó lenne ez! - lassan le kellene zárni a már mindenki által unott mocskolódás szabadságát, és kezdjünk el foglalkozni közösen, mindenki a sajtótisztesség fogal­mával.” A mondat értelmezési nehézségei (mi lenne jó? szabad­ságot lezárni?) és egyeztetési té­vesztése („kezdjünk ... minden­ki”) is jól mutatja, milyen szaba­tos gondolkodású személyiség mellett tört lándzsát a gondos alelnök. Akit azzal is megvéd a közle­mény, hogy a még kétévesnek sem mondható Egyenleggel szemben „az évtizedek óta mű­ködő Híradót” emlegeti, mintha ez a korokon átnyúló folyama­tosság, amely a munkatársi gár­da egy kicsiny, de fontos részé­ben, s többek között épp az imént említett kinevezett főszer­kesztő személyében is fennáll, dicséretes érdem volna, mintha a mai Híradóban nyilván boldog emlékezetű Matúz Józsefné mű­ködésére valaki is méltán büszke lehetne a hivatalos sajtószabad­ság negyedik évében. Annak megállapítása, hogy valamely intézmény, műsor stb. (a kormánytól) független, tár­gyilagos és kiegyensúlyozott-e, valóban nem egyszerű kérdés. De egy biztos: nem a kormány vagy annak hivatásszerűen kor­mánypárti sajtóirodájának a dolga. Kenesei István nyelvész ROKONLELKEK -Dehogy használok Vidal Sassoont, attól kihullik a haj! Állítólag ezt állapították meg a L'Oreal pártatlan szakértői... LEHOCZKI ISTVÁN KARIKATÚRÁJA

Next