Népszabadság, 1993. november (51. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-10 / 262. szám
1993. november 10., szerda ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK, NÉPSZABADSÁG 21 A szabadság ésszerű korlátai A bölcs rabbit felkeresi Kohn, és kéri, hogy tegyen közte és Grün között igazságot. Ő ugyanis azt állította, hogy szombaton nem szabad villamosra ülni. - Igazad van, édes fiam - válaszolja a rabbi. Másnap jön Grün, és ő is megkérdi, kinek van igaza. Szerinte szombaton is szabad villamoson közlekedni. - Igazad van, édes fiam - feleli neki is a rabbi. A bocher, a bölcs rabbi tanítványa, aki mindkét alkalommal jelen volt, csodálkozva kérdi a rabbitól, hogy adhatott igazat mindkettőjüknek, hiszen az adott esetben csak egyiküknek lehet igaza. Nyire a rabbi: Neked is igazad van, édes fiam. Viccmagyarázat: az óvatos rabbi nyilvánvalóan nem óhajtott állást foglalni a fundamentalista ortodoxok és a modern élet követelményeihez igazodó neológok vitájában. Napjaink „posztmodern” gondolkodói is hajlanak arra, hogy a bölcs rabbi gyakorlatát kövessék. Azt állítják, hogy a sokféle, akár egymást kizáró állítás, nézet között nem lehet igazságot tenni. Mindenkinek megvan a maga igaza, egyik állítás sem magasabb rendű a másiknál. Másként látja és ítéli meg a világot a konfuciánus, a katolikus, a brazil őserdőkben élő, kőkorszakbeli civilizációját őrző indián, és a Holdra szálló űrhajós. A nézetek csak nézetek? Nem vagyok filozófus, így inkább elhiszem, hogy a magas filozófia szintjén vitatható az (objektív) igazság léte. Azonban emlékeztetnék arra, hogy Einstein relativitáselmélete nem szüntette meg a klasszikus fizika korlátozott érvényességét. Ugyanígy mindennapi életünkben is érvényes, hogy a tények megmásíthatatlan objektív igazságok. Bármennyire is hinni akar Orgon Tartuffe-nek, vakbuzgalmában még a fiát is kitagadja a kedvéért, végül mégiscsak hinnie kell a szemének, fülének, követnie kell a józan ész parancsát. Voltak és ma is vannak, akik tagadják Auschwitz és a Gulág létét. Emlékszünk azonban, hogy tények tudomásul nem vétele, meghazudtolása milyen tragikus következményekkel járt, és tudjuk, járhat még ma is. A filozófus feltételezheti a szembejövő autóról, hogy csak képzeletének látomása, mégis bölcsebben teszi, ha idejében félreugrik. Igaz, tények, vélemények helyességének megítélésében nem könnyű dönteni. De mindennapi világunkban joggal állíthatjuk, hogy az egymást kizáró állítások közül csak az egyik lehet igaz. Mindenesetre döntéshez érve választani kell, noha lehet, hogy csak a jövő dönti el, helyes volt-e a döntés vagy sem. Annyi azonban bizonyos, nem cáfolható a népi bölcsesség, hogy a macska nem tud egyszerre bent és kint egeret fogni. Párizsból, New Yorkból,nézvést, megérhető, sőt humánusnak is tetszik a posztmodern tolerancia. Franciaországban nem okoz nagyobb változást, ha a választásokat elvesztő szocialisták után egy ideig a liberális pártok kormányozzák az országot. A Clinton-adminisztráció sem jelent alapvető különbséget a korábbihoz képest, még ha a magát energikusnak mutató fiatal elnök be is tudja váltani ígéreteit, és sikerül megreformálnia az amerikai egészségügyet és közoktatást. Tény, hogy a nyugati demokráciákban sem engedélyezik a népellenes, fasiszta mozgalmakat, pártokat. Más kérdés, hogy e tilalmakat némi jogi csűréscsavarással ki lehet játszani. Azonban a választások kimenetelét meghatározó, nagyszámú, erős és jómódú középosztály rendpártisága miatt a szélsőségeket képviselő pártoknak gyakorlatilag nincs esélyük arra, hogy szélsőséges demagógiájukkal megzavarják a politikai aréna rendjét. Amíg a nézetek csak nézetek, és nem veszélyeztetik egzisztenciánkat, létünket, könnyű elviselni, tolerálni, ignorálni őket. Kérdés azonban, mit ér a posztmodern tolerancia akkor, ha a humánum, az emberi jogok védelmezői kisebbségben maradnak, mint az megtörtént a volt Jugoszláviában. Ha az embereket sikerül meggyőzni arról, hogy az etnikum, a faj magasabb rendű érték, mint a demokrácia, és érvényesítése érdekében megengedhető a háború, más etnikumok kiirtása, mindennemű erőszak, gyilkolás, rablás. A jugoszláv demokraták a vitában alulmaradtak. Az információk szerint - mint Hitler Németországában - nekik sem volt elég erejük ahhoz, hogy igazukról meggyőzzék népüket. Úgy hírlik, a volt Jugoszláviában az újságot sem olvasó többség egyetlen információforrása a rádió, illetve a televízió, amely állami irányítás alatt a hivatalos propaganda szócsöve. A vad nacionalista uszítás elérte a kívánt hatást, a félrevezetett, félreinformált lakosság a maga igazának tudatában elvisel minden szenvedést. Ahogy Hitler német katonái sem dezertáltak, eltűrték országuk lerombolását, százezrek pusztulását a lebombázott, napalmmal felgyújtott városokban. Harcoltak az utolsó puskagolyóig. Kétségtelen, hogy bizonyos, ma cáfolhatatlan etikai princípiumoknak tekintett, a végső igazság tekintélyével felruházott alapelvek a történelmi fejlődés produktumai. A kőkorszak törzsi társadalmainak etikai alapelvei megkövetelhették az idegen törzsek legyőzését, kiirtását, az emberevés is dicsőséges tetté válhatott. Azonban mégiscsak történelmi eredménynek kell tekintenünk, hogy az évezredek során fokozatosan kialakultak és általánosan elfogadottá váltak az objektív igazság kritériumával felruházott etikai, emberjogi alapelvek. Ezek nélkül nem lett volna jogcím a Hitler-hívő nemzetiszocialista elitet Nürnbergben és másutt bíróság előtt felelősségre vonni és elítélni, a legkirívóbb esetekben halálra ítélni. Ezeknek az általánosan elfogadott alapelveknek a megléte nélkül az ENSZ ma nem szervezhetné meg a délszláv háborús bűnösöket felelősségre vonó nemzetközi bíróságot. Nacionalizmus a palackban Itt, Kelet-Európában különösen veszélyes a posztmodern tolerancia elve, a „neked is igazad van” elvének elismerése. Az idők folyamán a szocialista rendszerek is kialakították a stabilitás biztosítására a maguk „osztály nélküli” középosztályát. Minthogy Kelet- Európában minden dolgozó állami alkalmazott volt, a fordulatot követően az államhatalom összeomlása, a politikai és gazdasági csőd most viszont létében fenyegeti ezt a középosztályt. Nagyon is elképzelhető, hogy ez a réteg középosztályi létének visszaállítását ígérő szélsőjobboldali pártok hívéül szegődik. Többek között ez magyarázza, hogy a kelet-európai országok többségében a demokráciái pártjainak, erőinek nincs megnyugtatóan szilárd tömegbázisuk, és a különféle faji, etnikai alapon álló szélsőséges mozgalmak így reális veszélyt jelentenek. Nálunk ezek a vadnacionalista erők beépültek a kormánykoalícióba, Torgyán személyében meghódították a Kisgazdapártot, Csurka még az MDF-ből történt kitessékelése után is képes arra, hogy érvényesítse befolyását a vezető kormánypártban. Antall, a kormánykoalíció vezére pedig abban a reményben engedte ki a palackból a nacionalizmus vad szellemét, hogy segítségével a saját aklába hajthatja a nemzeti érzelmű honpolgárokat. Azonban nem számított arra, hogy a számára valójában rokonszenves elveket valló szellem szabadjára engedve fékezhetetlenné válik, és őt magát is elpusztíthatja. Ami még nagyobb baj, magát az országot is végveszélybe sodorhatja. Megbocsáthatatlan felelőssége az új állampárt nép- és keresztény-nemzeti vezéreinek és híveinek, hogy a Horthy-világ rehabilitálására törekedve újra szalonképessé tették az antiszemitizmust, miközben képmutató módon kikérik maguknak, hogy antiszemita megnyilatkozásaikat annak minősítsék ami. A vadnacionalizmus - tudjuk - a szomszéd országokban is belpolitikai célokat szolgál. Ha a magyar demokratikus erők nem tudnak erős, hatásos szellemi ellenállást kifejteni, az ország egykönnyen Jugoszlávia sorsára juthat, és a mi határainkon belül is elszabadulhat a pokol. Igaz, nem minden erkölcsi és jogi alapot nélkülöző kérdés, hogy valódi demokráciában lehet-e bármiféle korlátja a szólásszabadságnak. Ne legyünk Piroskák A történelem azonban sok millió ember kínszenvedésével, halálával bizonyította, hogy a demokráciának védekeznie kell. Megengedhetetlen, hogy e toleráns rend szabadságeszményével visszaéljenek a demokrácia ellenségei. Hiszen a weimari demokráciában Hitler és nemzetiszocialista pártja legális választásokon szerzett többséget, s vehette kezébe az ország kormányrúdját. A XX. század tapasztalatai megtaníthattak arra, hogy ne legyünk naiv Piroskák, akik nem ismerik fel a jámbor nagymamának öltözött farkast. Mert számolnunk kell azzal, hogy a derék vadász valószínűleg csak azután érkezik, amikor a farkas a nagymama után már Piroskát is felfalta. És a valóság nem mese: itt az áldozatokat nem lehet élve kimenteni a lelőtt farkas gyomrából. Mihályi Gábor irodalomtörténész Fülébe mászott-e már, kedves olvasó, a Híradó és a Krónika legújabb szignálja? Ha igen, nem csodálkozom igazán figyelemreméltó darabok. A rádiós és televíziós hírműsorok pártatlansága - ami e műfajban a szakszerűség szinonimája - a többpárti demokrácia alapfeltétele: diktatúrában nem lehetséges pártatlan hírműsor, ahol viszont a közszolgálati médiákban nem pártatlan a hírműsor, ott még valami csökevényes politikai demokrácia is csak ideig-óráig létezhet. Folyik is a küzdelem: vajon pártos (de nagyon ismerős ez a kifejezés) a Híradó avagy nem pártos. A Nyilvánosság Klub munkacsoportja a tartalomelemzés módszerével analizálja a nyilvánvalót, és egzakt vizsgálatuk eredményeképp szembesülhet a publikum azzal, hogy az egyes pártok képviselői hányszor és mennyi ideig szerepelnek a hírműsorokban. A kormánypárti-kormányzati politikusok nem bonyolítják túl a dolgot, szerintük akinek a hatalom hivatalt, pozíciót adott, annak ugyanazzal a mozdulattal pártatlanságot is adott. Azt hiszem, elérkezett az az idő, amikor már valóban nem érdemes tudományos apparátussal vizsgálni az említett műsorokat. Félreértés ne essék, nem a két intézményben végzett legutóbbi tisztogatás tette ezt fölöslegessé. Az őszi nagytakarítás már csupán harmóniát teremtett azzal, hogy a hírműsorok által sugárzott világkép pontosan olyan lett, mint a Híradó, illetve a Krónika szignálja. Mert bár az igaz magyar médiává alakítás legújabb fejezete mindenkit váratlanul ért, azért az új idők új dallamaiból egyértelműen kihallható volt, mi lesz itt. Mert amikor egy reggel pontban hétkor a nemzeti főadón fölhangzott a Krónika új szignálja, még csak arra gyanakodtam, hogy Csúcs, a nagy (műsor)rendszerváltoztató erre a szokatlan időpontra helyezte át a Nyugdíjasok Félóráját; röviddel később a televízió félnyolcas Híradóját bevezető új zeneszám hallatán már nem gondoltam, hogy a másik nagy (műsor)rendszerváltoztató mondjuk az Életet az éveknek című műsornak merészelte ajándékozni Pálfy G. kedvenc terminusát. De nem történt tévedés: ezek az emberek komolyan gondolták, hogy e műfajhoz, a honfitársak információval való ellátásához kizárólag ez az andalító muzsika passzol. A hírműsorokat bevezető két új szignálhoz hasonló éteri harmóniát, konfliktusmentességet sugalló intim zenei betét - látatlanban le merem fogadni - legfeljebb az észak-koreai közszolgálati rádióban és televízióban hallható. Vonósok lágy futamai, bánatos brácsák és visszafogott fagottok után jöhet-e másfajta hír, mint hogy fogadta, fölavatta, átnyújtotta, fölszentelte, mondotta, fölemelt fővel, bizakodón, csillogó szemekkel és jövőbe vetett hittel? Normálisan működő országokban, szilárd demokráciákban a hírműsorok zaklatottabb, a figyelmet valóban fölkeltő s nem elaltató szignáljai azt sugallják, hogy a világ konfliktusos, de - éppen mert ezeket nem elhallgatjuk, hanem bemutatjuk, hiszen csak így birkózhatunk meg vele - a konfliktusok föloldhatók: a konszonancia ez esetben (József Attila szavaival) a disszonancia megértéséből áll elő. Európa legrégibb nemzeti himnuszának, a holland himnusznak a szövegét elemezve mutatta ki Bibó István, hogy hogyan fejlődtek a középkori szabadságok organikusan modern szabadságintézményekké. A mai kurzus kádereinek tetsző hírműsorszignálokon és műsorokon mást lehetne illusztrálni: azt, hogy hogyan próbálnak egy modern szabadságintézményt, az állampolgárok korrekt, sokoldalú tájékoztatását középkoriassá tenni. Kozák Márton szociológus A szignál Mit közölt a sajtóiroda? Egy közlemény üzenete A Miniszterelnöki Sajtóiroda közleménye, azaz pontosabban „tájékoztatása” a médiahelyzetről, amely az október 30-i hét végén látott napvilágot, a szavak érdekes, mi több, meglepő használatával is megragadja az olvasó figyelmét. Mindjárt a bevezetőben leszögezi, hogy a médiumalelnökök „olyan munkajogi döntéseket hoztak, amelyek a tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatást szolgálják”. Vagyis egy hangsúlyosan politikai jellegű hírműsor élén bekövetkezett változás egyszerű munkajogi, és nem - mint egyesek képzelik - politikai ügy. De ha egyszerű munkajogi eset forog fenn, akkor ezek a határozmányok hogyhogy „a tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatást szolgálják”? Ez utóbbi ugyanis nem a munkajog szférájába tartozik, hanem éppenséggel a politikáéba, lévén a sajtó és annak szabadsága alapvető politikai kérdés, illetve alkotmányos jog. Akkor itten egy politikai célú munkajogi döntés hozatott talán? Vagy inkább egy munkajogi jellegű politikai döntés? Ez a kétértelműség a sajtóiroda stílusától, mint még látni fogjuk, egyáltalán nem idegen. Ami mármost a tárgyilagosságot illeti, amikor egyes tájékoztató intézmények túlzott kormánypártisága van terítéken, épp a kormány sajtóirodájának a véleménye lehet érdekes, de elfogulatlan nem. A kiegyensúlyozottságról pedig csak annyit hadd jegyezzünk meg, hogy aki 30 fokos szögben megdőlve nézi a világot, annak a 60 fokban dől, úgy tűnik föl, mint aki a másik véglet felé hajlik, holott a derékszögben, vagyis az egyenesen álló számára világos, mindketten ugyanarra fognak felbukni. Másképpen, tegyük fel, a Híradó kormánypárti, és ezt mi kormánypártiként természetesen kiegyensúlyozottnak és tárgyilagosnak látjuk (hiszen azért megszólalnak benne mások is, nem?), ehhez képest azután bármely, a kormánynak a Híradónál kevésbé elkötelezett hírműsor elkerülhetetlenül kevésbé kormánypárti színben fog feltűnni, azaz nem egyre függetlenebb, hanem egyre ellenzékibb jelleget vesz föl. Ha pedig a műsorokat vagy a készítőiket a kormánypártok jelölte alelnökök részéről a betiltás, felfüggesztés, „szüneteltetés” stb. réme fenyegeti, akkor szinte belekényszerítik őket az egyre kevésbé független, azaz a kormánypártisággal egyre inkább szemben álló szerepbe, s aztán utólag még tényleg igazuk is lesz az eredeti vádaknak: újabb ellenzékieket sikerült gyártaniuk a sajtóban. Mint látjuk, igen bonyolult dolgokról van itten szó, nem is csoda, hogy a következő mondatába belegabalyodik a közleményszerző: „Rendkívül sajnálatos, hogy az egyik televíziós hírműsor, az Esti Egyenleg főszerkesztőjét és néhány munkatársát a manipuláció és a tudatos félrevezetés alapos gyanúja miatt a tévé alelnöke felfüggesztette.” Más szóval, a közlemény helyteleníti, hiszen sajnálatosnak tartja, szomorkodik rajta, hogy az illetőket felfüggesztették. No persze, ki tudjuk mi azt találni, mi volt a szándékolt eszmei mondanivaló („sajnálatos, hogy fel kellett függesztenie őket”), de Freud óta az elszólásoknak különös jelentőséget tulajdonítunk, merthogy bennük fejeződik ki az elfojtott őszinte vélemény. Majd érkezik egy aprócska oldalvágás: „A közszolgálati intézmények megítélését nehezíti az a tény is, hogy a köztársasági elnök nem fogadta el a miniszterelnök által előterjesztett személyi javaslatokat és ... nem foglalt állást a korábban tisztséget viselt elnökök lemondásáról.” Nehezíti, nehezíti, de azért nem teszi lehetetlenné, hiszen az előbb is milyen jól megítélte a szerző, hogy „az alelnökök hivatalba lépésük óta biztosították, hogy a különböző nézetek és vélemények helyet kapjanak a rádióban és a tévében. De miért is nehezítené az intézmény megítélését a köztársasági elnök késlekedése az elnökök lemondatásában, illetve kinevezésében? Ez ugyanis csak az elnökök megítélését nehezítheti; az intézmények így vagy úgy, de működnek, tehát tevékenységük megállapítható, következésképpen minősíthető. „A kormány elutasítja azt a felfogást, amely a sajtó szabadsága és néhány újságíró, illetve műsor léte közé egyenlőségjelet állít” - folytatja a nyilatkozat. Hadd hívjuk fel a figyelmet a kijelentésbe foglalt baljóslatú kétértelműségre (néhány újságíró léte?), de engedjünk a kísértésnek, hogy nem a létükkel, csupán az állásukkal játszanak az érintettek. A kormánynak persze szíve joga, hogy olyan felfogásokat utasítson el, amilyet csak akar, kérdés azonban, hogy hány újságírónál lehet elkezdeni kitenni azt az egyenlőségjelet. Amiről az embernek a klasszikus példázat jut az eszébe, melyben arról érdeklődnek, kit nevezhetünk kopasz embernek: mert ha egy, két, három szál haja van, akkor még kopasz, és ha tíz, tizenöt és így tovább? Húsz, harminc, ötven? Nos, sem a kopaszság, sem a sajtószabadság nem számok alapján határozható meg. Nem mindegy ugyanis, milyen újságírókról van szó: emlékezhetünk, 1848-ban a forradalmi népnek egyik első tette volt, hogy egyetlen egy, igaz, Táncsics nevű újdondászt hozzon ki a börtönből a szabad sajtó nagyobb dicsőségére. Minek olyan nagy vihart kavarni ebben a kanálnyi médialében, mikor „a médiaalelnökök csupán három kulcspozíciónál tartották szükségesnek olyan új vezetők kinevezését, akik képesek végrehajtani az elfogulatlan tájékoztatásért tett intézkedéseket”? A mondat első fele azt sejteti, miriádnyi „kulcspozíció” van, amihez képest elenyésző mennyiség ez a három. Ami a fenti példázatnak azt a kiegészítését juttatja eszünkbe, hogy „csupán” három hajszál a fejen semmi, de a levesben - jóllehet ízlés kérdése - több mint sok. A mondat másik fele viszont nem kevesebbet állít, mint azt, hogy valakik tettek már intézkedéseket az elfogulatlan tájékoztatásért (ki, mikor, mit?), s ezeket az új vezetők képesek végrehajtani, de a régiek nem. Ha azonban a felfüggesztettek helyébe az elfogulatlanságra oly nagyon ügyelő alelnök a tárgyilagosság látszatára sem vigyázó vezetőt nevez ki, ez valóban „nehezíteni” fogja az intézmény megítélését. Mert például Murányi László, aki többnyire zaklatott mondatokban fogalmazza meg rokon- és ellenszenveit, aligha a sajtószabadság, inkább a jogilag, filozófiailag, de még etikailag sem kellően körülhatárolt úgynevezett sajtótisztesség híve, hisz maga írja egyik művében: „A sajtószabadságban - de jó lenne ez! - lassan le kellene zárni a már mindenki által unott mocskolódás szabadságát, és kezdjünk el foglalkozni közösen, mindenki a sajtótisztesség fogalmával.” A mondat értelmezési nehézségei (mi lenne jó? szabadságot lezárni?) és egyeztetési tévesztése („kezdjünk ... mindenki”) is jól mutatja, milyen szabatos gondolkodású személyiség mellett tört lándzsát a gondos alelnök. Akit azzal is megvéd a közlemény, hogy a még kétévesnek sem mondható Egyenleggel szemben „az évtizedek óta működő Híradót” emlegeti, mintha ez a korokon átnyúló folyamatosság, amely a munkatársi gárda egy kicsiny, de fontos részében, s többek között épp az imént említett kinevezett főszerkesztő személyében is fennáll, dicséretes érdem volna, mintha a mai Híradóban nyilván boldog emlékezetű Matúz Józsefné működésére valaki is méltán büszke lehetne a hivatalos sajtószabadság negyedik évében. Annak megállapítása, hogy valamely intézmény, műsor stb. (a kormánytól) független, tárgyilagos és kiegyensúlyozott-e, valóban nem egyszerű kérdés. De egy biztos: nem a kormány vagy annak hivatásszerűen kormánypárti sajtóirodájának a dolga. Kenesei István nyelvész ROKONLELKEK -Dehogy használok Vidal Sassoont, attól kihullik a haj! Állítólag ezt állapították meg a L'Oreal pártatlan szakértői... LEHOCZKI ISTVÁN KARIKATÚRÁJA