Népszabadság, 1993. december (51. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-22 / 298. szám

12 NÉPSZABADSÁG, ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1993. december 22., szerda Kegyeleti agyműködés Ady Endre a Nyugat 1918. no­vember 16-i számában, tehát Tisza István meggyilkolása után tizenhat nappal tette köz­zé Üdvözlet a győzőnek című nagy versét, és benne ezt a sza­kaszt: Bal-jóslatú bús nép a magyar, Forradalomban élt s ránk-hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok. A költőt nyilván az a belátás vezérelte, hogy a halál csak pontot tesz valamely történelmi személy műve után, de nem mó­dosítja ennek jelentését és je­lentőségét. Ma persze se Ady Endre, se Tisza István, mások a mércék és az elvárások. De nem változtak a hagyományos sztereotípiák, melyeket az emberi élet nagy eseményei - és ezek közül is el­sősorban a halál - alakítottak ki. Ezek a sztereotípiák, elha­talmasodva, gátolják a normá­lis agyműködést. Farkasházy Tivadart - mint ez a Magyar Hírlap december 14-i számában olvasható - „át­menetileg mentesítik” a Rádió­kabaré szerkesztésének gondjai alól. Idén szilveszterre kor­mánypárti humor kívántatik, mint az ántivilágban. Ezt a vaskarikát fából farigcsálják, és e célból mondvacsinált ürü­gyekkel kifúrják a helyéről Farkasházyt. Ő azonban fütyül az egészre, „mert én ma gyá­szolok. Nagyon tiszteltem a mi­niszterelnök urat”. Ez a vallo­más minden összefüggésben le­írható, csak ebben nem. Mert hát ki volt annak a kormány­nak az elnöke, mely minden­áron egy Csúcs Lászlót áhított a magyar rádiózás ormaira? Vagy személyesebb megfogal­mazásban: kinek a kreatúrája rúgja most két talppal fenékbe Farkasházyt? Ugyancsak december 14-én, de a Népszabadságban György Péter a szívéhez kap, amiért Pálfy G. István még a gyász napját is acsarkodásra használ­ja, indulattól fuldokló Bencsik Andrást enged a képernyőre, és Moldoványit, akiről nem mond­ható rosszabb, mint hogy olyan, amilyen. György Péter felsó­hajt, nosztalgikusan: „...egy, csupán egy éjszakára meg kel­lett volna állítani az idő kere­két...” Csakhogy Pálfy G.-t az Antall-kormány azért passzí­­rozta vissza oda, ahol most van, mert tudta róla, hogy folyama­tosan ontja fényét, és nincs te­kintettel az idő kerekére. A nap süt, a szél fúj, Pálfy G. pedig uszít és torzít, ebben rejlik használati értéke. A publicista, ha követ dobnak a tóba, még kegyeletes állapotban sem döb­benhet meg azon, hogy a kő le­süllyed. A halál - és főként a hősiesen felvállalt, amilyen Ahtallé volt - tiszteletet parancsol, de az említett sztereotípiák olyannyi­ra eltorzítják ezt a tiszteletet, hogy az elhunyt személye és vi­selt dolgai hamis megvilágítás­ba kerülnek. Ha egy marslakó ezekben a napokban csöppent volna Magyarországra, a köz­megnyilvánulásokból csak arra következtethetne, hogy Antall József integráló személyiség volt. Mármost Antall érdemei­ről és korlátairól vitatkozha­tunk a végtelenségig, de az vi­tathatatlan, hogy működése nem egyesítette, hanem ellen­kezőleg, egymástól példátlan élességgel elkülönülő táborokra osztotta a közvélemény irányí­tóit. Nem állítom, hogy a gyász­eset alkalmas légkört teremtett az objektív értékelésre, de az általános szellemi eltompulás sem kötelező. Ezt bizonyítja egyebek közt Fehér Ferenc ki­tűnő cikke a Népszabadságban és Lengyel Lászlóé a Magyar Hírlapban. Ez az eltompulás, mint a be­teg szervezetben terjedő kór, immár nem korlátozódik a halál okozta gócokra. A három ellen­zéki párt nem győzi hangsúlyoz­ni (a cikk hétfőn íródott - a szerk.), hogy a kormányfővá­lasztáskor nem Boross Péter személye, hanem a kormány­­program ellen szavaz majd. Ha ez a személy megfelel, akkor ki nem felel meg? Ez egy olyan sze­mély, aki Auschwitzért és a Gu­­lagért - olyan elődöket követve, akiket mérhetetlen tapintatom­ban nem nevezek meg - a liberá­lis eszméket teszi felelőssé. Kö­vér László ifjú­ liberális frakció­­vezető ennek ellenére, mint a Népszabadság december 15-ei számában olvasható, „szilárd­nak tartja Boross elkötelezettsé­gét a demokratikus intézmény­­rendszer iránt”. Csakhogy 1992. október 23. óta minden józan ember potenciális Arturo Uit lát a belügyminiszterben, és nem is láthat mást. Ha Szabó Iván len­ne a miniszterelnök-jelölt, ak­kor mondhatnák az ellenzéki pártok, hogy nem a személye, hanem a programja ellen sza­vaznak, de így? Kinek a rokon­­szenvére számítunk, ha mi is el­fogadhatónak tartjuk Borosst mint személyt? Nem hallgathatok saját pár­tom külön­ ügyéről sem. Gadó György lelkiismeretét követte egy olyan kérdésben, melynek nincs köze a szabaddemokra­ták programjához, sem világ­nézeti alapvetéséhez. Nem ke­gyeleti, hanem politikai aktus­nak fogta fel a döntést, mely a miniszterelnök temetésének napját nemzeti gyásznappá avatta. E vélekedését igazolták az események: minden rádió­­hallgató és tévénéző tanúsít­hatja ezt. De ettől eltekintve: demokratikus pártban frakció­fegyelem csak elvi vagy straté­giai döntések esetén követelhe­tő meg. Gadót legnagyobb el­képedésemre mégis kikerget­ték a frakcióból. Marccs a kí­váncsiság, hogy mit tesz majd a frakció azzal a másik sza­baddemokrata képviselővel, aki - a Népszabadság de­cember 18-i számában - De Gaulle-t és Adenauert nevezi a második világháború utáni európai tömegdemokráciák legkiválóbb államférfijának, szembeállítva őket baloldali, liberális kortársaikkal, akiket gunyorosan „a modernség baj­nokainak” becéz. E „küldeté­­ses államférfiak” sorában az utolsó a cikkíró szerint Antall József, ez a „belülről vezérelt ember, a kívülről vezérelt em­berek korában”. A kívülről ve­zéreltek közé tartoznak nyil­ván saját pártjának vezetői is, egy kivétellel persze. Ez a kivé­tel, mint a cikk rejtett utalá­saiból kisejlik, maga a szerző, Tölgyessy Péter, írása egyéb­ként az összes általam olvasott hódoló megnyilatkozás közül a legbecsesebb: hitelesen és kon­zekvensen, jelentékeny szelle­mi erővel vallja meg, amit már régóta tudok róla, hogy ízlése, stílusa, társadalomfilozófiája őt Antall József szellemiségé­hez köti. Ilyen bensőséges és tartalmas vonzalom a Magyar Demokrata Fórum vezetői kö­zül megítélésem szerint senkit sem fűz a halotthoz. Elképzelhető, hogy ez a beál­lítottság következmények nél­kül vállalható egy szociális el­kötelezettségű liberális párt­ban? Vagy csak a nemzeti gyásznapról jelenthető ki: Hic Rhodus, hic salta, ami magya­rul szabad fordításban annyit jelent, hogy „Most ugrik a ma­jom a vízbe”? Eörsi István Lehet, hogy véletlenül, le­het, hogy szerkesztőségi koncepció folytán, egyre több építészettel (is) fog­lalkozó cikk kap nyilvá­nosságot a Népszabadság hasábjain. Külön örö­mömre szolgál, hogy az általam korábban érin­tett és publikált témákban (pl.: képtelen várt öt­letek) erősítést kaptam, más témákban meg szinte a gondolataimban olvasott a szerző. Kitű­nőnek és irodalmian szelídnek tartom a Szentki­rályi utcai irodaházról írottakat, noha van egy olyan érzésem is, hogy Pomádé király ruhájáról is szó van benne. Nehezebb hozzászólni Borvendég Bélának szinte az építészet egészével foglalkozó „Archi­tektúra, hol a jövő?” című írásához (november 20.). Néhány elkerülhetetlen pontosításra mégis vállalkozom, mert fölöttébb szükséges. Először arról, hogy halott-e a „modernizmus”? Attól tar­tok, ilyen nincs is. A korszerűt affektáltuk mo­dernné valamikor. A korszerű pedig mindenkor kor­szerű, s ezt holttá nyilvánítani képtelenség! Gondolom, a szerző sem erre gondolt, inkább ta­lán a funkcionalizmusra. Vagyis arra az alkotó irányzatra, amely a használat követelményeiből, a tartalomból, a funkcióból indítja az alkotó fo­lyamatot. De hát tehet-e alkotó ember mást? A funkcionálisan meghatározott tartalom és a szerkezet nélküli forma, üres cicoma csupán, mondhatjuk azt is: formalizmus. A Bauhausról és az úgynevezett szocreálról szólva is célszerű előbb ezek mibenlétéről szólni, újfent a napilap lehetőségei között, kicsit egysze­rűsítve. A Bauhaus egy művészeti iskola volt, amely a század elején célul tűzte ki, hogy a kéz­művesség művészetét­ az akkori technikai robba­nás által kialakított nagyipari termelésbe át­mentse. Erre az építészet volt a legjobb terep, hi­szen a szájhagyomány szerint az építészet 64 ipa­ri mesterséggel dolgozik, s nem egy művészi szín­vonalon is produkálni képes. Meggyőződésem, hogy a Bauhaus létrehozói a végtelenül leegysze­rűsített formákhoz - ami a nagyipar tömegter­meléséből következett­­ magas színvonalú, „ne­mes” anyagokat használtak, ez volt a korszerű. Ellenben, a cifraság, az üres formák anyaga nem feltétlenül „nemes”, kő vagy márvány, megteszi a gipsz vagy akár a vakolat. Vagyis a Bauhaus­­funkcionalizmus eredeti anyaghasználata azo­nos a kiváló minőséggel. Ennek híján - ahogy szegénységünk következtében nálunk történt - törvényszerűen megjelent a silányság és a sivár­ság. Ennek gyógyírja kívánt lenni, a szovjet pél­da kötelező követése mel­lett, az úgynevezett szoci­alista realizmus, ami eny­hébb esetekben a roman­tika, markánsabb esetek­ben - mint a miskolci pártház vagy a budai Ipar­­művészeti Főiskola - a klasszicizmus köntösében jelent meg. És azt mondom: parancsra nem lehet tervezni, és akik ez idő tájt szocreálban tervez­tek, hittek ebben, s ha a hithez tehetség is páro­sult, bizony jó építészet született! „A lakótelep kudarca” alcím alatt írottak is hallatlanul szellemesek, de mintha a konyha­té­ma túltengene benne, és nem is egészen igaz. Eh­hez az is hozzátartozna, hogy már húsz éve sem otthon nyújtották a tudós nagymamák a rétes­tésztát, hanem boltban vették, és disznótorok sem igen voltak a városi konyhákban. De méltatlan a panel kezelése is a cikkben. A tömeges lakás­igényt ugyanis ilyen módon lehetett kielégíteni, nemcsak nálunk, hanem szinte az egész világon! És a szerző is tudja, hiszen tettestársa a millió fe­letti lakás produkálásának! Ezek értékét a laká­sul szolgált pinceodúk világából lehet­ felmérni. A lakótelep és a panel nem valami undort kel­tő műszaki lepra vagy csótány, hanem az egész világon a tömeges lakásépítésre használt építé­szeti eszköz. Nálunk az ezért felelős mindenkori minisztériumi vezető - miniszterhelyettes vagy államtitkár -, aki egyben az építészetet és magát az Építőművészek Szövetségét is felügyelte, egyetlen árva lépést sem tett a szövetség tiszte­letre méltó vezetői nélkül, és az épületek magas­ságát és a beépítés sűrűségét sem az Országos Tervhivatal határozta meg, hanem az építészek, akik közül többet és megérdemelten Állami-díj­jal is jutalmaztak. Noha jómagam - s ezt a szer­ző, mint a szövetség vezetője, nagyon jól tudja - ebből a szervezetből kiléptem, de magyar építész voltam és maradtam, aki, bár nem tapsoltam, mint annyian, a panelburjánzásnak, a panel­szállodáknak, azok helyett is vállalom a panelt, akik kidolgozták, bevezették, használták. Sze­rintem ez volt az egyetlen út számunkra az egy­millió lakás felépítéséhez, ami, ugye, azért még­iscsak tény! Az írás további, a csúcstechnikát és a bóvlit taglaló részét egyetértéssel olvastam. De meg kell kérdeznem: ha Borvendégnek igaza van, és az építés és az építészet ügye a múltunk, a jelenünk és a jövőnk (egyik) ügye, városaink és településeink (egyik) ügye, akkor mint ÜGY, ho­va került, hova lett? Mányoky László Ybl-díjas építészmérnök A panel nem lepra ­ A leírt szó bumerángeffektusa „Ha a gondolat megrontja a nyelvet, akkor a nyelv is meg­­ronthatja a gondolatot” - írja esszéjében George Orwell, aki­nek A politika és az angol nyelv című írásáról­­ a népszerű rádió­sorozat címével élve elmondha­tom, hogy „helyettem írták”. Három éve, a rendszerváltás hajnalán, szakmai lapunkban éledő, fenyegető veszélynek em­legettem a sajtóstílus helyen­ként kínos, ízetlen eldurvulá­sát. Akkor még csak a címben kipellengérezett gyűlölködő jel­zők, árulkodó igék riasztottak. Ma már az akkori tapintatlan­ságok hallatán az ember legfel­jebb felszisszen, hogy „mond­hatta volna szebben, kis kollé­ga” - ha történetesen lovag len­ne. De pontosan tudja, hogy nem az! Ma már az irónia gyenge fegyver a sajtót elárasztó gyűlö­let, szenny és mocskolódás el­len. Ennyi durvaság olvastán Cyrano helyett inkább Brechtet kellene idézni, hogy Állítsátok meg Arturo Ui­­ íródeákjait! Legfrissebb, minden különö­sebb erőfeszítés nélkül össze­gyűjtött szóvirág-herbáriumom azt bizonyítja, hogy a mai, ki­élezett politikai helyzetben az újságírók már nem a szótári alakjukban is becsületsértő jel­zőkkel, az angol nyelvben négy­betűsnek becézett szavakkal dobálóznak. Ellenfeleiket, vita­partnereiket a cikkírók mosta­nában csak ritkán nevezik li­­liomtiprónak, címeres gazem­bernek, és a velük szembenál­lók táborát is csak kivételes al­kalmakkor becézik „bagázs­­nak”. Legfeljebb csak a megkü­lönböztetett jelesekről, a művei­ket a rádióban letiltó írókról, művészekről jelenti cinikusan Csurka István, hogy „bandákba verődtek”. Akinek nem tetszik „a békéscsabai záptojásokkal kitüntetett” Pető Iván, a „Demszky-segédtiszt” Wisin­­ger, a „humortalanul vicces” Farkasházy vagy a „Károlyi Mihály szerepében tetszelgő gu­ru”. Tamás Gáspár Miklós aposztrofálása - az ne olvasson olyan sajtótermékeket, ame­lyekben az effajta minősítés megszokott, és a paragrafusok fegyverével le nem győzhető szófordulat. Mióta a személyiségi jogokat nálunk is törvény védi, nem­csak az (újságíró)élet lett bo­nyolultabb, de a sértések nyel­vezete és megfogalmazása is át­tételesebb. A cél, a funkció vi­szont világos és egyértelmű: aki nem képes ellenfelének nézetei­vel, érveivel vitázni, ehelyett az illető személyének besorozásá­­val kísérletezik. Különösebb szövegelemzés nélkül is nyil­vánvaló, hogy az idézett címkék is érvek helyett kerülnek fel­­használásra, és nem az érintet­tek által képviselt eszmékre, hanem az illetők személyére, múltjára, esetleges tulajdonsá­gaira vonatkoznak. Ha nem akad ávós apuka, pártfunkcio­nárius anyuka, megteszi egy, a reklámmitológiából jól ismert tőkés nagybácsi is. Emlegetése már csak azért is célszerű, mert elvárható, hogy a közvélemény, (vagy legalábbis a Magyar Fó­rum olvasótábora) másként íté­li meg Gárdos László riporteri, szerkesztői teljesítményét, ha tudja, hogy a bácsikája volt a „toplistán lévő nadrágos”, aki­nek a „nadrágját húzhatták jobbra, cibálhatták balra, so­sem szakadt el”. Áruház-tulajdonosnak, vagy pláne áruház-tulajdonos uno­kaöccsének lenni természetesen önmagában nem bűn. Mint ahogy az sem sértés, ha valakit vezérnek, kereskedőnek, boltve­zetőnek, ügy- és üzletvezetőnek neveznek, főként, ha valóban az. Ám jellemzés vagy akár mi­nősítés helyett, címkeként ag­gatni e megjelöléseket Konrád Györgyre - ahogy a Pesti Hírlap főszerkesztője teszi -, mégis­csak felér egy becsületsértéssel. Hogy távolabbi következteté­sekre ne ragadtassam magam... Hiszen, ha ezt tenném, ha bizo­nyos foglalkozások és statiszti­kák, a köznyelvben és közgon­dolkodásban élő, avítt sztereo­típiák üzenetén filozofálnék, akkor nekem kellene bizonyíta­nom a Konrád kereskedővel szemben kifejezésre juttatott averzió valóságos politikai tar­talmát, a szavak mögé rejtett diszkriminatív hangulatkeltést. Inkább az olvasóra bízom, kö­vetkeztessen. A cikkírónak persze joga, sa­ját politikai meggyőződése sze­rint oka is volna a vitára. Kon­rád Györgynek az elhunyt mi­niszterelnökhöz írott levele va­lóban egyértelmű politikai ál­lásfoglalás. De ennek az érvé­nyén vagy érvénytelenségén mit sem változtat, hogy a cikkíró szerint Konrád - pontosabban az a fantomlény, akit a cikk megidéz - „nem író, nem ember, de még politikusnak is utolsó”. Hiszen­­ így a vádirat­­ „még Antall József temetési koszorú­jára is előre alkuszik”. Nem tudom például, hogy mennyire súlyos és mennyire dehonesztáló betegség a pajzs­mirigytúltengés, sőt azt sem, hogy szenvedett-e benne valaha Vásárhelyi Miklós. De abban biztos vagyok, hogy a „pajzsmi­rigy-túltengéses” nem a legta­lálóbb jellemzés a politikus­publicistára. Nem szólva arról, hogy a diagnózis - akár helytál­ló, akár csak Balaskó Jenő köl­tői életművének része - csak az orvosra és a betegre tartozik. Vásárhelyi eszmerendszerére aligha következtethetünk belő­le. Legfeljebb a cikkíró vita­­módszerére és stílusára. Ez számomra annál is érde­kesebb, mert hajdan, amikor a giccsel foglalkoztam, megcáfol­hatatlan igazságnak véltem, hogy a giccsírók jobban félnek a humortól, mint ördög a töm­jénfüsttől. Most pedig azt ta­pasztalom, hogy a legelkopot­­tabb frázisok és szófordulatok is gyakorta „vicces” formában, híg humormázzal leöntve jelen­nek meg a demagógia fesztivál­ján. Valódi humor helyett pri­mitív patronokat kínálnak, amikor a legdrámaibb hangvé­telű vezércikkben sem bolsevi­kokról, hanem „bolsikámékról” szól a nóta. Olykor a fogalom­gyártók még „tréfás” nyelvújí­tásra is vállalkoznak, így szü­letnek a „paktumizmus”-hoz és a „paktumkráciá”-hoz hasonló szószörnyetegek, amelyeknek legközelebbi rokona a „paktu­­molni” ige. Illés László - aki bi­zonyára nem azonos az ismert irodalomtörténész-kritikussal, és csak árnyékot vet annak élet­művel hitelesített nevére - alig­hanem azért is élénkíti okfejté­sét effajta verbális jópofásko­­dással, nehogy olvasói fárasztó­nak érezzék irályának dagályát. Megáll az ész, hogy mire képe­sek ezek a „tett nélküli tettek­ből, nemzethalál-víziókból bok­rétákat csukkintó széplelkek”, ezek a dacos mes­siások, akik a magyar liberalizmus nevében „szabad bambákat” csinálnak magukból - de ezekkel a szóvi­rágokkal, szóvirgácsokkal már egy másik pesti hírlapos szerző, Bárány János ékesíti cikkét. Ideológiai és statisztikai szempontból is tanulságos, ho­gyan - milyen patetikusan, mi­nő bükkfanyelven! - éleződik az osztályharc a kapitalizmus építésének jelenlegi szakaszá­ban, ebben a „Szent Profitot bálványként tisztelő korban” a Magyar Fórum hasábjain. Aki hajdan nem járt szeminárium­ra, annak most kell agyába vés­ni a figyelmeztetést, hogy kapi­talista piacgazdaság és a polgá­ri demokrácia törvénytára szá­munkra nem biblia, és „késő lesz ezen gondolkodnunk, ha már az internacionális tőke já­­romához kötött bérmunkás bennszülöttek leszünk saját or­szágunkban”. (Idősebbek, alap­fokú marxista szemináriumot végzettek itt abbahagyhatják.) Akadnak szerzők - sajnos, nem is annyira elenyésző kis számban­­, akik a liberális, sza­bad gondolat hirdetőiként sem bíznak eléggé igazságukban, érveikben, és besétálnak a mé­diaháború csapdájába, amikor átveszik ellenféllé lett vitapart­nereik (hozzájuk méltatlan) harcmodorát. Ki az indulat he­vében, ki a látványos siker re­ményében. Akadnak, akik vélt vagy valóságos szellemi fölé­nyüket akarják ilyen módon túlhangsúlyozni, mások egysze­rűen azt óhajtják a saját tábo­ruk tudomására hozni, hogy ők is vannak olyan nagy(hangú) le­gények, mint a sárdobálók. Hogy őket még a jelzőháború­ban sem lehet legyőzni! György Péter is beérhetné célratörő logikájával, okos ér­vei erejével, és nem kellene a küzdelem hevében vagy a jobb­ról terjedő stílusfertőzés követ­­keztében „dühöngő őrültekcnek reménytelen és tehetségtelen senkiknek” neveznie a tévé fo­lyosóján lézengőket. Az előadá­sok hitelesen kritikus minősíté­sével vagy akár látogatottsági statisztikákkal könnyűszerrel bizonyíthatná az Ablonczy ve­zette Nemzeti Színház művész­­csődjét, ahelyett a könnyen cá­folható, sommás általánosítás helyett­, amely szerint a Nemze­tiben „csak ostobaságokat ját­szottak, üres falak között”. Nem a szókimondás vagy akár a vitriolos szatíra ellen berzenkedem, amikor azt olva­som a Népszavában, hogy „a szólásszabadság avatott bajno­kai már rugdalják azokat az ülepeket, amelyeket korábban üldözöttként kényszerültek lá­buk helyett nyelvükkel illetni, - inkább csak viszolygok a stí­lustól. De az persze, akár magá­nügyem is lehetne. Viszont meg kell hogy kérdezzem: vajon m haszna van abból a demokrá­ciának és demokratáknak, ha lapjainkban Csurka Istvánt he az MDF hajdani jóindulatú bö­hönyéjének, hogy pedig pártji testes viharmadarának becéz­zük? Kit tántorítunk el a csur­kista eszméktől, ha vezérül a szövetségesét, Horváth Lajos gyermeteg módon a „miépecsk társelnököcskéjének” kényez­tetjük - mint a Kurír cikkírója És mi történik akkor, ha másol­­ az előbbinél lényegesen na­gyobb létszámban - éppen a efféle vitamodor hatására áb­rándulnak ki a magukat role­ránsnak nevező erőkből, szoli­daritást vállalva a megcsúfol­takkal? Hiszen a szavaknak­­ lehet, sőt van is bumerángef­fektusa. A sajtószabadság nemcsak gondolatok, a stílus szabadsá­gát is biztosítja. Ahhoz, hogy a utóbbival is tudjunk élni, nem ideológiai korrektorokra és stí­luscenzorokra, hanem minde­nekelőtt belátásra, önmérsék­letre, jó ízlésre és persze, tehet­ségre van szükség. Hogy ki-­ írást tudó írástudóként tisztes­séggel szolgálhassa becsületü­ vállalt eszméit, és legfőképpe az olvasókat. Földes Ann­a Bálint György Újságíró Iske igazgató KITELJESEDETT OBJEKTIVITÁS - Egy kicsit később tessék megpróbálni, még Pesti Hírlapfélórán vannak... LEHOCZKY ISTVÁN RAJZA

Next