Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-08 / 236. szám
18 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE RUM A MÚLTBONTÁSHOZ - Hogy mit is csinálunk? - ízlelgeti a kérdést Kis Benedek Géza, az egykori öntő. - Lángvágóval aprítjuk a gyárat. Mindent, ami csak létezik. A tavaszon kint voltunk a préstelepen. Ott vasúti kocsikat vágtunk. Aztán bejöttünk a gyárba, mert következett a körbeverő. Feldaraboltuk. Később lebontottuk az öntőgépet, most meg itt vagyunk a kohónál. - Meddig még? - Decemberig biztosan. Addig kapott hosszabbítást a foglalkoztató. Azután... Ha körülnéz, láthat itt még vagy kétévi bontanivalót. - Reménykednek? - Én abban bízom, hogy ha felépül Ózdon az új elektrokemence, amint azt ígérik, akkor újra szükség lesz a munkámra. Régen a folyamatos öntőműben dolgoztam. Ahhoz eddig még nem nyúltunk. Fölénk magasodnak az ózdi kohók. Néma gépszörnyetegek árnyékában cuppogunk a nyúlós, ragadós sárban. Az emberek szótlanok. Csak az éles lángnyelvek surrognak fáradhatatlanul, meg néha, nagyon tompán puffan valami. Száz tonnák indulnak ilyenkor utolsó útjukra, s még szerencse, hogy gomolygó porjelleg takarja a gyászolók szégyenét. Mert szégyenkeznek. - Hát kezdi és hosszú, nagyon hosszú szünetet tart Torma József, cipője orrával egy tégladarabot mérlegel közben, olyan kisegítő munkások vagyunk mi itten. Nem néz a szemembe, csak mikor a régent, a korábbit, a nyomtalanul elmúlót kérdem, akkor kihúzza magát, szinte már tiszteleg, s úgy mondja keményen: - Főolvasztár voltam. Huszonhárom éven át. Itt a négyes kohónál, kérem. Erre a „kéremre” talán a négyes kohó is bólint majd még egyet, mielőtt a töltetek sorra kirúgnák alóla acéllábait. Most azonban nem a nagykohó, csupán egy kisebb darab, az egyik ezertonnás léghevítő van műsoron. Kiürül a tér. Éles füttyszó, hatalmas durranás. Aztán oszlik a por és nyomában csak a vad röhögés. - A tűzakna, az tartja meg - mondják könnyes szemmel a kohászok, és az oldalukat csapkodják. Ők tudják, miért. A toronymagas léghevítő meg csak áll bénán, és nem érti, mért kéne kidőlnie a sorból. □ . A gyár úgynevezett hétesi kapujával szemben egy sárga épület az Ózdi Foglalkoztatási Társaság székháza. Az egyik irodában beszélgetünk Koós István ügyvezető igazgatóval. - Csaknem százan bontják a kohót. A többi kisebb-nagyobb bontással együtt ezen a területen körülbelül hatszáz embert foglalkoztatunk. Úgy néz ki, hogy legalább jövő szeptemberig van munka. Maga a bontás egyébként a terveink szerint nullszaldós vállalkozás kell legyen, hiszen a kiszerelt sok ezer tonnányi fémet, illetve építési anyagot értékesíteni tudjuk. Nagy kérdés persze, hogy mi lesz a társaság további sorsa. Mindenesetre megpróbálunk, kisebb, életképes kft.-ket létrehozni. Olyanokat, amelyek adott esetben jövő januártól akár már a saját lábukon is megállnak. A legjelentősebb vállalkozás a hodoscsépányi járműjavító telepen épülő féktárcsa üzem lehet. Most az úgynevezett hideg próbái folynak, s reméljük, hogy a nem túl távoli jövőben 150-200 ember kaphat ott munkát. Örömmel mondhatom, hogy augusztus óta működik a farkaslyuki autómosó, ahol most négyen dolgoznak, de idővel akár ötven embernek is adhat majd kenyérkeresetet a telep. - Májusban járt le a kétéves szerződésünk - mondja Felber József, az üzemi tanács elnöke, majd így folytatja: - A kormány ugyan azt ígérte annak idején, hogy még a szerződés lejárta előtt itt munkahelyeket teremtenek, de abból nem lett semmi, így aztán áprilisban spontán dolgozói megmozdulások kezdődtek, amelyekhez a szakszervezet és az üzemi tanács is csatlakozott. Ezt követően született egy döntés a szeptemberig történő szerződés-hosszabbításról. Aztán szeptemberben megint úgy nézett ki, hogy vége a foglalkoztatónak, pedig mint kiderült, a decemberi hosszabbítás semmilyen új pénzeszközt nem igényelt. Arról nem is beszélve, hogy az Érdekegyeztető Tanács munkaerő-piaci bizottságának szeptemberi ülésére egyetlen ózdit sem hívtak meg. Azért mi elmentünk, aztán jöttünk haza nagy szomorúan, s már készülődött az újabb demonstráció, amikor Kósáné Kovács Magda miniszter asszony mellénk állt. Most úgy áll a helyzet, hogy október végéig várunk türelmesen, ám ha addig nem teszik le az asztalra a kész terveket, és nem mondják meg világosan, hogy mi lesz velünk januártól, akkor megint az utcára vonulunk. □ Keskeny, kanyargós utak végén található Farkaslyuk. A regényes nevű bányásztelepülés Ózd határában, a dombok között fekszik. Itt van a foglalkoztató egyik telepe, a hajdani szénbánya egykori járműjavító telepének egyik sarkában működik az autómosó. - Négyen dolgozunk itt, és nagy erősségünk, hogy nincs a környéken hasonló szolgáltatás - mondja Girászi János megbízott csoportvezető. - Ugyan csak most indultunk, de elmondhatom, hogy már napi háromnégy teherautó is beáll az udvarunkba. Alsó-, felső- és motormosást vállalunk, árulunk kenőanyagokat. Ha minden igaz, hamarosan lesz itt üzemanyagtöltés is. A kút tudniillik adott, csak éppen fel kell tölteni. Azt gondolom egyébként, hogy ha véletlen feloszlatnák a foglalkoztatót, ez az egység már akár januártól önálló lehetne. Sőt, idővel minimálisan húsz embernek, de inkább ötvennek tudnánk itt munkát adni. Egy ekkora telepen minden további nélkül vállalhatnánk kisebb javításokat, vagy akár vizsgáztathatnánk autókat, már csak azért is, mert a szakmánk is erre képesít minket, régen is karbantartók voltunk. - Nézze, a mosás csak egy betanított munka - veszi át a szót Komoróczki József autószerelő -, én régen a gyár garázsában dolgoztam, egyébként ózdi vagyok, mindennap busszal járok ide dolgozni. - Család? - Három, mind a három fiú. Az asszony rokkantnyugdíjas. Ő is a gyárban volt. A nagyobbik gyerek már fölszabadult. Géplakatosnak tanult. Most munkanélküli. A két kisebb még iskolába jár. Nem akarok én panaszkodni. Nekem legalább van munkám. De amit keresek, az mind rámegy a lakásra. Gáz, villany, távfűtés. Ennyi. A fiam is dolgozna, de mindenütt azzal küldik el, hogy még nem volt katona, így aztán nem tud elhelyezkedni, a katonasághoz meg nem viszik. Mostanában, már oda se visznek senkit. □ Ózd nemcsak kohászatáról ismert, de guberálóiról is. A gyártelepet szinte körülveszik a szegénytelepek. A bontási terület közvetlen szomszédságában található az Akácos úti Indiántelep, a meddőhányó salakvasvadászairól elhíresült Hétes és a nem kevésbé különös hangzású Velence. Azt mondják, hogy a guberálók mind cigányok. Ehhez képest egy szőke hajú és egy barna bőrű lány minden faji előítéletre rácáfolva - együtt bóklászik az építkezésen. Kábeleket keresnek. Az sem zavarja őket, hogy pár perc múlva talán robbantanak. Az egyik oldalról elkotródnak, felbukkannak a másikon. Durván beszélnek, kihívóan. Kevés foggal, s még annál is kevesebb szóval fejezik ki magukat. Idézhetetlenek. - Ez a réteg olyan, hogy akár az életét is kockáztatja egyetlen rézkábel reményében - hangsúlyozza Kurucz János, az Ózdi Kohászati Üzemek védelmi szervezetének vezetője. Mindjárt példákat is sorol: - Sokszor a robbantás alatt álló építményekről is úgy kell lekönyörögni őket, de az is megtörtént, hogy egy fiú - mert mindig csak gyerekek és nők jönnek, akikkel ugye nemigen tud mit kezdeni a fegyveres őrség -, nos az egyik fiú belevágott egy élő kábelbe. A fűrészlap szabályosan elolvadt a kezében. Égési sérüléseket szenvedett, másnap mégis itt találtuk a gyártelepen. Azt is tudjuk, hogy vannak ózdi vállalkozók, akik felvásárolják a lopott anyagot. Sajnos, nem megoldás, hogy elvesszük a tolvajoktól az eltulajdonított értékeket. Mert mit tehetünk akkor, amikor a működő daruról levágnak egy több száz méteres, körülbelül félmillió forintot érő kábelt, aztán, mint utóbb kiderült, méteres darabokban kiviszik a gyárból, és eladják, mindösszesen hatvanezer fortintért. Nekik még ez is nagyon jó bolt. Vagy mit mondjak arról, hogy bármilyen hihetetlen is, emberek a tíz körmükkel kaparják ki a ferromangánt a földből. Tizenkét kilométer hosszan húzódik a gyártelep, minden darab vas mellé nem állíthatunk egy fegyveres őrt. Nemcsak a gyártelep rejt értékeket, de még a hétesi cigánytelep fölött magasodó meddőhányó is. Itt Seres Géza vállalkozóé a koncesszió. Bárki áshat, s amit talált, azt Seres úr megveszi tőle. Ahogy a lánya mondja, ő egyébként a mérleget kezeli: egy kiló salakvasért egy forint ötven fillért adnak, s aki ügyes, akár ezer forintot is megkereshet egy nap. Jönnek is az emberek, akár az aranyásók. Ki családostul, ki meg csak egymagában. Korra és nemre való tekintet nélkül. Egyként található itt népes cigánycsalád és a nyugdíját kiegészítő, halovány arcú öregasszony. Van, aki szívesen beszél, mások még a kezüket is a szemük elé kapják. Nagy Zoltán, mondhatni, régi ismerős, hiszen pár órával korábban még egy kiszuperált, szovjet gyártmányú tévét cipelt az ózdi utcán. - Ez se jó munka, de az ott sem - mutat a kihűlt martinkemencék kéményei felé - még rosszabb. Én is hengerész voltam, most meg itt kapirgálok a szemétdombon. □ Hogy Ózd mégis, illetve mindennek ellenére a végtelen lehetőségek hazája, afféle „kis Amerika”, az abból is kiderül, hogy az ötletekben szerencsére még mindig nincs hiány. Talán nem tűnik rosszmájúságnak, ha azt mondjuk, hogy Egyed Lajos főmérnök átképzési ötlete szó szerint szárnyakat adott néhány kohásznak. Mert azt már megpróbálták Ózdon, hogy számítógépesnek meg faipari munkásnak képezzék át a vasasokat, csak épp ettől még nem lett több számítógépes meg faipari állásajánlat. Nos, a bontást irányító főmérnök történetesen azt találta ki, hogy ha úgyis szükség van ipari alpinistákra a bontás során, akkor azok miért ne helybéliek lennének. Mint kiderül: azok lettek. A felsőzsolcai székhelyű Csúcstechnika Kft. ügyvezetője, Fehér Tibor képzett hegymászó. Az ózdi foglalkoztató azzal bízott meg minket, hogy az állományukban lévő emberek közül néhányat képezzünk ki ipari alpinistának. Ehhez tudni kell, hogy mi vagyunk a generálkivitelezői az ózdi kohók - pontosabban a kettes, a hármas és a négyes kohó, illetve az ahhoz kapcsolódó segédberendezések - bontási munkáinak. Az elméleti foglalkozásokat és a gyakorlati bevezetőt, természetesen a szigorú egészségügyi alkalmassági vizsgát követően, magam irányítottam. Most ott tartunk, hogy a sikeres vizsgák után a két hónapos kötelező szakmai gyakorlatot végzi a kiválasztott kilenc ember. Ha minden jól megy, október végén ipari alpinista bizonyítványt kapnak! Az egykor vagonok fogadására épített érchídon találom az alpinista brigádot. Korelnökük, Szlovenszki János három évvel túl van az ajánlott 40 éves határon, mégis fölvették, s a teljesítményére sincs panasz. - Világéletemben szülöntő voltam. Már az apám és a nagyapám is a gyárban dolgozott. Tizenhat évesen kerültem ide, és azt lehet mondani, hogy a kemencék mellett nőttem fel. Hogy miért jelentkeztem az átképzésre? Mert kellett a munka. A lányom Gyöngyösön főiskolás, és szeretne egyetemre járni. A fiam kőművesnek tanul, az is pénzbe kerül. A feleségem cukrász volt, őket is felszámolták. Sírdogált kicsit az asszony, amikor mondtam neki, hogy alpinista leszek. Mit is mondhatott volna? Akkor se szólhatott, amikor a nagy baleset volt. Tizenegyen meghaltak. Éppen hosszúszombatos voltam, és két nap múlva mentem dolgozni. Föl sem merült akkor bennem, hogy otthon maradjak. Nézze, én nem vagyok szédülős. Ez a csüngés csak pénzkereset. Nem igazi munka. Nem mondom, meg lehet belőle élni, de a szálöntés az más. Tudja, volt annak valami jellegzetes szaga, valahogy megörökli ezt az ember. Nagyon lehet szeretni a vasat. Ha felépül az elektrokemence, s beindulna újra a folyamatos öntőmű, visszamennék. Hogy is mondjam ezt magának? Én mindig a meleg vas mellett dolgoztam. Azt is elmondta még Szlovenszki János, hogy régente, ha valaki „begázolt”, rumot itattak vele. Mert csak a rum jó a kohógáz ellen. Egy stampa, nem több - mondta, aztán elmerengtünk még a Kék Acél étterem sorsán, és Szlovenszki úr, a harmadik generációs kohász visszamegy csüngeni. Arról már nem beszél, hogy a rum használ-e a bontás ellen. S ha igen, ugyan mennyi kell belőle? Faragó József SZABÓ BARNABÁS FELVÉTELEI 1994. október 8., szombat