Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-08 / 236. szám

18 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGÉ 1994. október 8., szombat RUM A MÚLTBONTÁSHOZ- Hogy mit is csinálunk? - ízlelgeti a kérdést Kis Benedek Géza, az egy­kori öntő. - Lángvágóval aprítjuk a gyárat. Mindent, ami csak létezik. A tavaszon kint voltunk a préstelepen. Ott vasúti kocsikat vágtunk. Aztán bejöttünk a gyárba, mert következett a körkeverő. Feldaraboltuk. Később lebontottuk az öntőgépet, most meg itt vagyunk a kohónál.- Meddig még?- Decemberig biztosan. Addig ka­pott hosszabbítást a foglalkoztató. Azután... Ha körülnéz, láthat itt még vagy kétévi bontanivalót.- Reménykednek?- Én abban bízom, hogy ha felépül Ózdon az új elektrokemence, amint azt ígérik, akkor újra szükség lesz a munkámra. Régen a folyamatos öntő­műben dolgoztam. Ahhoz eddig még nem nyúltunk. Fölénk magasodnak az ózdi kohók. Néma gépszömyetegek árnyékában cuppogunk a nyúlós, ragadós sárban. Az emberek szótlanok. Csak az éles lángnyelvek surrognak fáradhatatla­nul, meg néha, nagyon tompán puffan valami. Száz tonnák indulnak ilyenkor utolsó útjukra, s még szerencse, hogy gomolygó porfelleg takarja a gyászo­lók szégyenét. Mert szégyenkeznek.- Hát - kezdi és hosszú, nagyon hosszú szünetet tart Torma József, ci­pője orrával egy tégladarabot mérle­gel közben -, olyan kisegítő munká­sok vagyunk mi itten. Nem néz a szemembe, csak mikor a régent, a korábbit, a nyomtalanul el­­múlót kérdem, akkor kihúzza magát, szinte már tiszteleg, s úgy mondja ke­ményen:- Főolvasztár voltam. Huszonhá­rom éven át. Itt a négyes kohónál, ké­rem. Erre a „kéremre” talán a négyes kohó is bólint majd még egyet, mi­előtt a töltetek sorra kirúgnák alóla acéllábait. Most azonban nem a nagy­kohó, csupán egy kisebb darab, az egyik ezertonnás léghevítő van műso­ron. Kiürül a tér. Éles füttyszó, hatalmas durranás. Aztán oszlik a por és nyomában csak a vad röhögés.- A tűzakna, az tartja még - mond­ják könnyes szemmel a kohászok, és az oldalukat csapkodják. Ők tudják, miért. A toronymagas léghevítő meg csak áll bénán, és nem érti, mért kéne kidőlnie a sorból. □ . A gyár úgynevezett hétesi kapujá­val szemben egy sárga épület az Ózdi Foglalkoztatási Társaság székháza. Az egyik irodában beszélgetünk Koós István ügyvezető igazgatóval:- Csaknem százan bontják a kohót. A többi kisebb-nagyobb bontással együtt ezen a területen körülbelül hatszá^ embert foglalkoztatunk. Úgy néz ki, hogy legalább jövő szeptembe­rig van munka. Maga a bontás egyéb­ként a terveink szerint nullszaldós vállalkozás kell legyen, hiszen a ki­szerelt sok ezer tonnányi fémet, illet­ve építési anyagot értékesíteni tud­juk. Nagy kérdés persze, hogy mi lesz a társaság további sorsa. Mindeneset­re megpróbálunk, kisebb, életképes kft.-két létrehozni. Olyanokat, ame­lyek adott esetben jövő januártól akár már a saját lábukon is megállnak. A' legjelentősebb vállalkozás a hodos­­csépányi járműjavító telepen épülő féktárcsa üzem lehet. Most az úgyne­vezett hideg próbái folynak, s remél­jük, hogy a nem túl távoli jövőben 150-200 ember kaphat ott munkát. Örömmel mondhatom, hogy augusz­tus óta működik a farkaslyuki autó­mosó, ahol most négyen dolgoznak, de idővel akár ötven embernek is adhat majd kenyérkeresetet a telep.- Májusban járt le a kétéves szerző­désünk - mondja Felber József, az üzemi tanács elnöke, majd így foly­tatja: - A kormány ugyan azt ígérte annak idején, hogy még a szerződés lejárta előtt itt munkahelyeket terem­tenek, de abból nem lett semmi. így aztán áprilisban spontán dolgozói megmozdulások kezdődtek, amelyek­hez a szakszervezet és az üzemi ta­nács is csatlakozott. Ezt követően született egy döntés a szeptemberig történő szerződés-hosszabbításról. Aztán szeptemberben megint úgy né­zett ki, hogy vége a foglalkoztatónak, pedig mint kiderült, a decemberi hosszabbítás semmilyen új pénzesz­közt nem igényelt. Arról nem is be­szélve, hogy az Érdekegyeztető Ta­nács munkaerő-piaci bizottságának szeptemberi ülésére egyetlen ózdit sem hívtak meg. Azért mi elmentünk, aztán jöttünk haza nagy szomorúan, s már készülődött az újabb demonstrá­ció, amikor Kósáné Kovács Magda miniszter asszony mellénk állt. Most úgy áll a helyzet, hogy október végéig várunk türelmesen, ám ha addig nem teszik le az asztalra a kész terveket, és nem mondják meg világosan, hogy mi lesz velünk januártól, akkor megint az utcára vonulunk. □ Keskeny, kanyargós utak végén ta­lálható Farkaslyuk. A regényes nevű bányásztelepülés Ózd határában, a dombok között fekszik. Itt van a fog­lalkoztató egyik telepe: a hajdani szénbánya egykori járműjavító tele­pének egyik sarkában működik az autómosó.- Négyen dolgozunk itt, és nagy erősségünk, hogy nincs a környéken hasonló szolgáltatás - mondja Girászi János megbízott csoportvezető. ­­Ugyan csak most indultunk, de el­mondhatom, hogy már napi három­négy teherautó is beáll az udvarunk­ba. Alsó-, felső- és motormosást válla­lunk, árulunk kenőanyagokat. Ha minden igaz, hama­rosan lesz itt üzem­anyagtöltés is. A kút tudniillik adott, csak éppen fel kell tölteni. Azt gondolom egyéb­ként, hogy ha vélet­len feloszlatnák a foglalkoztatót, ez az egység már akár ja­nuártól önálló lehet­ne. Sőt, idővel mini­málisan húsz ember­nek, de inkább ötven­­nek tudnánk itt mun­kát adni. Egy ekkora telepen minden to­vábbi nélkül vállal­hatnánk kisebb javí­tásokat, vagy akár vizsgáztathatnánk autókat, már csak azért is, mert a szak­mánk is erre képesít minket, régen is kar­bantartók voltunk.- Nézze, a mosás csak egy betaní­tott munka - veszi át a szót Komo­­róczki József autószerelő -, én régen a gyár garázsában dolgoztam, egyéb­ként ózdi vagyok, mindennap busszal járok ide dolgozni.- Család?- Három, mind a három fiú. Az asszony rokkantnyugdíjas. Ő is a gyárban volt. A nagyobbik gyerek már fölszabadult. Géplakatosnak ta­nult. Most munkanélküli. A két ki­sebb még iskolába jár. Nem akarok én panaszkodni. Nekem legalább van munkám. De amit keresek, az mind rámegy a lakásra. Gáz, villany, távfű­tés. Ennyi. A fiam is dolgozna, de mindenütt azzal küldik el, hogy még nem volt katona. így aztán nem tud elhelyezkedni, a katonasághoz meg nem viszik. Mostanában, már oda se visznek senkit. □ Ózd nemcsak kohászatáról ismert, de guberálóiról is. A gyártelepet szin­te körülveszik a szegénytelepek. A bontási terület közvetlen szomszédsá­gában található az Akácos úti Indián­telep, a meddőhányó salakvasvadá­­szairól elhíresült Hétes és a nem ke­vésbé különös hangzású Velence. Azt mondják, hogy a guberálók mind cigányok. Ehhez képest egy sző­ke hajú és egy barna bőrű lány - min­den faji előítéletre rácáfolva - együtt bóklászik az építkezésen. Kábeleket keresnek. Az sem zavarja őket, hogy pár perc múlva talán robbantanak. Az egyik oldalról elkotródnak, fel­bukkannak a másikon. Durván be­szélnek, kihívóan. Kevés foggal, s még annál is kevesebb szóval fejezik ki magukat. Idézhetetlenek.- Ez a réteg olyan, hogy akár az éle­tét is kockáztatja egyetlen rézkábel reményében - hangsúlyozza Kurucz János, az Ózdi Kohászati Üzemek vé­delmi szervezetének vezetője. Mind­járt példákat is sorol: - Sokszor a rob­bantás alatt álló építményekről is úgy kell lekönyörögni őket, de az is meg­történt, hogy egy fiú - mert mindig csak gyerekek és nők jönnek, akikkel ugye nemigen tud mit kezdeni a fegy­veres őrség -, nos az egyik fiú belevá­gott egy élő kábelbe. A fűrészlap sza­bályosan elolvadt a kezében. Égési sé­rüléseket szenvedett, másnap mégis itt találtuk a gyártelepen. Azt is tudjuk, hogy vannak ózdi vállalkozók, akik felvásárolják a lopott anyagot. Sajnos, nem megoldás, hogy elvesszük a tolva­joktól az eltulajdonított értékeket. Mert mit tehetünk akkor, amikor a működő daruról levágnak egy több száz méteres, körülbelül félmillió fo­rintot érő kábelt, aztán, mint utóbb kiderült, méteres darabokban kiviszik a gyárból, és eladják, mindösszesen hatvanezer fortintért. Nekik még ez is nagyon jó bolt. Vagy mit mondjak ar­ról, hogy bármilyen hihetetlen is, em­berek a tíz körmükkel kaparják ki a ferromangánt a földből. Tizenkét kilo­méter hosszan húzódik a gyártelep, minden darab vas mellé nem állítha­tunk egy fegyveres őrt. Nemcsak a gyártelep rejt értékeket, de még a hétesi cigánytelep fölött ma­gasodó meddőhányó is. Itt Seres Géza vállalkozóé a koncesszió. Bárki áshat, s amit talált, azt Seres úr megveszi tő­le. Ahogy a lánya mondja, ő egyébként a mérleget kezeli: egy kiló salakvasért egy forint ötven fillért adnak, s aki ügyes, akár ezer forintot is megkeres­het egy nap. Jönnek is az emberek, akár az aranyásók. Ki családostul, ki meg csak egymagában. Korra és nemre való tekintet nélkül. Egyként található itt népes cigánycsalád és a nyugdíját kiegészítő, halovány arcú öregasszony. Van, aki szívesen beszél, mások még a kezüket is a szemük elé kapják. Nagy Zoltán, mondhatni, régi isme­rős, hiszen pár órával korábban még egy kiszuperált, szovjet gyártmányú tévét cipelt az ózdi utcán:- Ez se jó munka, de az ott lenn ­­mutat a kihűlt martinkemencék ké­ményei felé - még rosszabb. Én is hengerész voltam, most meg itt kapir­­gálok a szemétdombon. □ Hogy Ózd mégis, illetve mindennek ellenére a végtelen lehetőségek hazá­ja, afféle „kis Amerika”, az abból is kiderül, hogy az ötletekben szeren­csére még mindig nincs hiány. Talán nem tűnik rosszmájúságnak, ha azt mondjuk, hogy Egyed Lajos fő­mérnök átképzési ötlete szó szerint szárnyakat adott néhány kohásznak. Mert azt már megpróbálták Ózdon, hogy számítógépesnek meg faipari munkásnak képezzék át a vasasokat, csak épp ettől még nem lett több szá­mítógépes meg faipari állásajánlat. Nos, a bontást irányító főmérnök tör­ténetesen azt találta ki, hogy ha úgyis szükség van ipari alpinistákra a bon­tás során, akkor azok miért ne hely­béliek lennének. Mint kiderül: azok lettek. A felsőzsolcai székhelyű Csúcstech­nika Kft. ügyvezetője, Fehér Tibor képzett hegymászó:- Az ózdi foglalkoztató azzal bízott meg minket, hogy az állományukban lévő emberek közül néhányat képez­zünk ki ipari alpinistának. Ehhez tudni kell, hogy mi vagyunk a gene­rálkivitelezői az ózdi kohók - ponto­sabban a kettes, a hármas és a négyes kohó, illetve az ahhoz kapcsolódó se­gédberendezések - bontási munkái­nak. Az elméleti foglalkozásokat és a gyakorlati bevezetőt, természetesen a szigorú egészségügyi alkalmassági vizsgát követően, magam irányítot­tam. Most ott tartunk, hogy a sikeres vizsgák után a két hónapos kötelező szakmai gyakorlatot végzi a kiválasz­tott kilenc ember. Ha minden jól megy, október végén ipari alpinista bizonyítványt kapnak! Az egykor vagonok fogadására épí­tett érchídon találom az alpinista bri­gádot. Korelnökük, Szlovenszki Já­nos három évvel túl van az ajánlott 40 éves határon, mégis fölvették, s a tel­jesítményére sincs panasz:- Világéletemben szálöntő voltam. Már az apám és a nagyapám is a gyár­ban dolgozott. Tizenhat évesen kerül­tem ide, és azt lehet mondani, hogy a kemencék mellett nőttem fel. Hogy miért jelentkeztem az átképzésre? Mert kellett a munka. A lányom Gyöngyösön főiskolás, és szeretne egyetemre járni. A fiam kőművesnek tanul, az is pénzbe kerül. A feleségem cukrász volt, őket is felszámolták. Sír­­dogált kicsit az asszony, amikor mondtam neki, hogy alpinista leszek. Mit is mondhatott volna? Akkor se szólhatott, amikor a nagy baleset volt. Tizenegyen meghaltak. Éppen hosszú­szombatos voltam, és két nap múlva mentem dolgozni. Föl sem merült ak­kor bennem, hogy otthon maradjak. Nézze, én nem vagyok szédülős. Ez a csüngés csak pénzkereset. Nem igazi munka. Nem mondom, meg lehet belő­le élni, de a szálöntés az más. Tudja, volt annak valami jellegzetes szaga, valahogy megörökli ezt az ember. Na­gyon lehet szeretni a vasat. Ha felépül az elektrokemence, s beindulna újra a folyamatos öntőmű, visszamennék. Hogy is mondjam ezt magának? Én mindig a meleg vas mellett dolgoztam. Azt is elmondta még Szlovenszki János, hogy régente, ha valaki „begá­zolt”, rumot itattak vele. Mert csak a rum jó a kohógáz ellen. Egy stampo, nem több - mondta, aztán elmereng­tünk még a Kék Acél étterem sorsán, és Szlovenszki úr, a harmadik generá­ciós kohász visszamegy csüngeni. Arról már nem beszél, hogy a rum használ-e a bontás ellen. S ha igen, ugyan mennyi kell belőle? Faragó József SZABÓ BARNABÁS FELVÉTELEI

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék