Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-08 / 236. szám
1994. október 8., szombat HÉTVÉGE. NÉPSZABADSAG \. Surányi György szerint az államháztartási reformról a kormány és az ellenzék is csak „sumák”” Nem érzékelhető kellő elszántság sem a kormánypártokban, sem az ellenzékben arra, hogy az emberek számára érthető módon elmondják: milyen változtatásokra van szükség az államháztartásban, miért nem halasztható a szociális rendszerek reformja - állítja Surányi György, a Közép-európai Hitelbank Rt. (CIB) vezérigazgatója. A nemzetközileg elismert pénzügyi szakember - aki korábban a jegybank elnöke volt - úgy véli: ha jövőre nem mérséklődik érdemi módon a költségvetési hiány, akkor egyszerre kell szembenéznünk az ország további eladósodásával, a gyorsuló inflációval és a növekedés megtorpanásával. Surányi szerint az újratermelődő hiányban meghatározó szerepe van a jóléti szféra jelenlegi finanszírozásának, s azt gondolja: ki kellene már végre mondani azt, amit mindenki tud: a király meztelen. - Ön az ország egyik legelismertebb monetáris szaktekintélye, a válság kezelését, illetve a monetáris politika hatókörét illető vitákban mégis hallgat. Mi ennek az oka? Talán nincs véleménye, vagy nem akar álfít foglalni? Jr. - Természetesen van véleményem. De úgy gondolom, hogy egy magánbank vezetőjeként nem ildomos, ha túl gyakran adok hangot ennek a szélesebb nyilvánosság előtt is. Amiért most mégis vállalkoztam erre a beszélgetésre, túl a Népszabadság „erőszakosságán”, az az, hogy veszélyesnek tartom tulajdonképpen majd mindegyik parlamenti párt vezető politikusainak és gazdaságpolitikusainak gyakran egymásnak (is) ellentmondó megnyilatkozásait. Az elkövetkező éveket illetően persze a felelősség nyilvánvalóan a kormányt terheli. - Úgy gondolja, hogy a választási kampány során meghirdetett, majd a koalíciós megállapodásban markánsan megfogalmazott gazdasági törekvésekhez képest ingadozó döntések születnek? - Egyelőre még fenntartanám annak a lehetőségét, hogy kezdeti bizonytalanságról van szó, hiszen igazán kemény cselekvési program végrehajtásába ez a kormány még bele sem kezdett. Aki egyébként ismeri a gazdaság helyzetét, az tudja: ilyen rövid idő alatt átfogó reformokat kidolgozni és bevezetni nem lehet. Legfeljebb az kifogásolható, hogy a lehetségesnél - és a szükségesnél - lényegesen puhább lett a csomag. Az alapkérdés azonban nem ez, hanem az, hogy mit hoz 1915? Pontosabban az eredeti programban meghatározott törekvések milyen erővel jelennek meg a jövő évi költségvetésben és a gazdaságpolitikai mozgástér kijelölésében. Bár ennél is vannak aggodalomra utaló jelek - még bizakodom. Bizalomőrlő halogatás - Mi ad okot aggodalomra? - Fél szemmel az önkormányzati választásokra figyelve, gyakran saját árnyékától is megijedve - az igen kemény, kritikus helyzetelemzéssel szöges ellentétben - a kormány húzzáhalasztja a fontos, ám gyakran nem népszerű döntéseket. Ha az új kormány - hasonlóan elődjéhez - a kormányzati periódus legelején nem képes világos értékválasztást, és ennek alapján rendszerértékű reformokat meghirdetni, bevezetni az államháztartás jóléti rendszereiben, az adórendszerben, akkor ezt a későbbiekben sem fogja tudni keresztülvinni. Az az illúzió, hogy talán majd könnyebb lesz, ugyanolyan bizalomvesztéshez vezet az új kormány esetében, mint ahogy az elődjénél történt. De végül is, milyen a helyzet? Egyáltalában: van-e „helyzet”? Hiszen A beszélgetés szeptember végén készült, - szemben a pénzügyminiszter borúlátó előrejelzéseivel - a monetáris politika őrének tekinthető jegybank kevésbé dramatizálja a gazdaság finanszírozhatóságának esélyeit. A vállalkozói szféra pedig azt hangsúlyozza: itt már megindult az egészséges növekedés, és nagy hiba lenne a visszafogó politikával buldózerként ezeket a hajtásokat is eltaposni. Mindenekelőtt higgadt elemzés szükséges. Az „iker” deficit - a költségvetés és a folyó fizetési mérleg deficitjének - mértéke akkora, hogy emellett tartós, kiegyensúlyozott növekedés lehetetlen. A feladat tehát igen nagy. Meg kell találni a módját annak, hogy a megindult - de sajnos a deficit és a laza monetáris politika által tisfűtött, az eladósodást fokozó - növekedést felváltsa egy export és beruházás vezérelte, kiegyensúlyozott és hosszú távon fenntartható növekedés. - Válaszát akár úgy is értelmezhetem: a most folyó politikai-szakmai polémiákban nem kíván egyik tábor mellé sem állni? - Szeretnék politikai állásfoglalás helyett a rideg tényekhez ragaszkodni. Az államháztartás jelenlegi hiánya egyszerűen bénító. Ha jövőre az államháztartás nettó finanszírozási igényét nem lehet a mért GDP maximum öt százalékára csökkenteni, akkor sem a folyó fizetési mérleg hiánya, sem az infláció nem csökkenthető. Sőt! Ebben az esetben olyan erőteljes lenne a költségvetési hiány kiszorító hatása, hogy vagy az infláció gyorsulna fel, vagy az ország eladósodása folytatódna, illetve az üzleti szektor egészséges növekedése törne meg. Egyik lehetőség rosszabb, mint a másik. Mennyire játszhat közre ennek a helyzetnek a kialakulásában, hogy hosszú idő óta halasztódik a nagy elosztó rendszerek, az államháztartás reformja? Én a bajok egyik fő forrásának ezt tekintem. Gyakorlatilag a hetvenes évek óta kerüljük annak kimondását, hogy a költségvetés által finanszírozott szociális-jóléti rendszer anyagi alapjai hiányoznak. Nem lehet fenntartani a jelenlegi egészségügyi, oktatási, nyugdíj- és szociális finanszírozási rendszert. Nem csupán azért, mert ez a hiány újratermelődésének az egyik nagy forrása. Hanem azért sem, mert a sok pénz rosszul hasznosul. - Ebből következne, hogy önmagában a most kilátásba helyezett költségvetési elvonások fabatkát sem érnek, ha nem párosulnak az államháztartás gyökeres átalakításával? - Az elkerülhetetlen költségvetési megszorítások csak a szükséges, de nem elégséges feltételét teremtik meg a kilábalásnak. Lélegzetvételhez juttatják a gazdaságpolitikusokat és a politikusokat, de nem a gazdaságot. A rendszerváltó reformok nélküli megszorítás csupán az elkerülhetetlen fájdalmat fokozza a kilábalás esélye helyett. Nem az a kérdés évtizedek óta, hogy a rövid távú áldozatok nélkül lehetséges-e kiút, hanem az, hogy gyökeres értékváltás, mely rendszerátalakítás nélkül nincs semmiféle tartós növekedés. - Ön szerint népszerűségi megfontolásokból „sumákolnak” e kérdésben a legkülönbözőbb politikai erők? - Rosszabb a helyzet. Nem érzékelhető kellő elszántság sem a kormánypártokban, sem az ellenzékben arra, hogy az emberek számára érthető módon elmondják, hogy milyen változtatásokra van szükség. Hogy hol kell visszavonulnia az államnak, s ugyanakkor pontosan megjelölni azokat a területeket, ahol viszont - különböző formában - bent kell maradnia. Évtizedek óta elkenjük a dolgokat. Folyton beszélünk arról, hogy milyen megszorításokra van szükség - ami kellően rossz hangulatot teremt a társadalomban, míg az érintett szakterületek képviselőit eleve opponáló szerepbe szorítja, miközben semmi érdemi változtatás nem történik. ✓ Állami visszavonulás - De miért? - 1990 előtt az úgynevezett szocialista értékek nem engedték a tényleges államháztartási reformok megkezdését. Ez az értékrendszer hiába avítt, hiába mélyen igazságtalan, hiába hallatlanul pazarló, hiába kezeli kiskorúként az egyént, a polgárt, egyelőre úgy tűnik, hogy rendszereken átívelő erejű. Ennek jegyében kormánypártiak és ellenzékiek lelkesen megszavazták, hogy most ősszel még ne kelljen tandíjat fizetni a felsőoktatásban. Ahelyett, hogy kidolgozták volna a tandíjrendszer bevezetéséhez szükséges hitel-, illetve ösztöndíjrendszer feltételeit. Hasonlóan egyhangúan megszavazták a nyugdíjkorhatár emelésének elhalasztását, miközben csak rá kell nézni a nyugdíjalapra, s látszik, hogy finanszírozhatatlan. Miközben mind a kormánypártokhoz, mind az ellenzékhez közel álló szakemberek régóta sürgetik az energiaárak piaci szintjének emelését, konzervatív és liberálszocialista kormányok egyaránt szabotálják azt. Miközben ez nyilvánvalóan a nagybani fogyasztókat, a jómódú rétegeket részesíti inkább támogatásban, tartósan magasan rögzíti az inflációs várakozásokat, többletterhet okoz közvetlenül és közvetve is az üzleti szektornak. Tisztességes árak, a rászorultsági elvet következetesen érvényesítő kompenzáció helyett a feszültségeket tologatjuk magunk előtt, miközben folyamatosan ijesztgetjük és sajnáltatjuk magunkat. Túl a politikán, lehet ennek társadalom-lélektani, avagy történelmi oka is. Komár János koraérett jóléti államról beszél, s hasonlóan érvel a megoldásokat illetően, mint ön. Csakhogy el lehet-e venni az emberektől azt, amit egyszer már megkaptak? Nem elképzelhető, hogy éppen ez a problémahalmaz a szocialistának nevezett korszak olyan öröksége, ahol nem lehet csak piaci, csak monetáris szempontok alapján mérlegelni és cselekedni? - Ha a hazai szociális ellátó rendszerek igazságosan működnének, ha érvényesülne a társadalmi szolidaritás általam is fontosnak tartott értéke, akkor ebben a kérdésfeltevésben lenne ráció. De nem így van: az elosztás jelenlegi módja új társadalmi különbségeket teremt, illetve preferál, pazarló a közpénzek felhasználásában, s közben szolgáltatásai alacsony színvonalúak, az ott dolgozó szakemberek javadalmazása méltatlanul alacsony. Azaz senkinek sem jó, miközben méregdrágán működik, s miközben egy alacsonyabb szinthez sincs meg a fedezet. Persze a „legvadabb” monetaristák sem hiszik azt, hogy minden piacosítható, s hogy az államnak nem kell - meghatározott körben - szerepet vállalnia szociális, jóléti funkciókban. De el kell kezdeni a visszavonulást, mert enélkül csak egy helyben topogunk, s a jobb szociális védőrendszer anyagi feltételeit megteremtő gazdasági növekedés elől szívjuk el a pénzt. Ezért kell kimondani, hogy a király meztelen. - Térjünk vissza a hiány mértékéhez. A jövő évi GDP- hez mérten hétszázalékos államháztartási hiány ön szerint finanszírozható? - Minden hiány finanszírozható, csak kérdés, hogy milyen áron, s hogy a vállalt többlettehernek mekkora lesz a társadalmi költsége. Ha a GDP hét százaléka lesz az államháztartási deficit, akkor állandósulhat a jelenlegi magas pozitív reálkamatszint. Ekkor létrejöhet a szükséges belföldi pénzügyi megtakarítási szint, de az ára egy nagyon súlyos recesszió, végső soron életszínvonal-csökkenés. A másik lehetőség az, hogy a magas deficit laza pénzpolitikával párosul. Ekkor felpörög az infláció és tovább romlik a külső egyensúly. Megjegyzem: illúzióban ringatja magát az új kormány - akárcsak elődje -, ha azt hiszi, hogy ilyen hiány mellett számíthat a nemzetközi pénzügyi intézmények, kormányok megértésére és támogatására. Elfogadom érvelését, hogy a költségvetés kiadási szerkezete a túlelosztás révén önmagában is hiánytermelő. De azért az állam önmaga is labdákat dob fel e hiány további gerjesztésére. Elég most csak az államkötvények adókedvezményére utalni. A korábbi parlament - a szakemberek figyelmeztetése ellenére - komoly hibát követett el, amikor ezt a konstrukciót így fogadta el. Egyet is értek azzal, hogy megszüntetik. De azért az is igaz, hogy - nem szándékoltan bár, de - ezt a kedvezményt főként a tisztességesen adózók (a túladózottak) vehetik igénybe. Amikor változtatunk a konstrukciójában téves megoldáson, akkor egyben keresni kell azokat a befektetési lehetőségeket, amelyek továbbra is a legális szféra terheit enyhítik. Téves üzenetek - A költségvetés hiányát 1990-93 között nem a külső eladósodás növelésével, hanem a belső adósság terhére, éppen az állampapírok kibocsátásával finanszírozták. Ez szakmailag jó megoldás? Egyáltalában: hol a határ, amíg az állam ilyen biankó csekkeket állíthat ki önmaga hiányának fedezésére, s hol válik ez a további hiány gerjesztőjévé? A határ szigorúan véve zéró. Ez persze csak egy elméleti pénzügyi közgazdász szép álma, de ma Magyarországon nem realitás. Amikor egy ország folyó fizetési mérlege hiányt mutat, az azt jelenti, hogy a belföldi jövedelemtulajdonosok pénzügyi megtakarításai nem elégségesek a belföldi jövedelemtulajdonosok nettó hitelfelvételi igényének kielégítésére. Ebből következik, hogy ilyen esetben - s ma nálunk ez a helyzet - nélkülözi az elemi szakszerűséget az, ha valaki úgy gondolja, hogy a költségvetés hiányát a belföldi megtakarítások finanszírozzák. Ugyanúgy, ahogy az is egyoldalú, ha azt állítjuk, hogy a költségvetés hiányát a külföldi források fedezik. A pénz nem pántlikázható. A külső deficit és a lakossági pénzügyi megtakarítások egyszerre és megfelelő arányban finanszírozzák mind a költségvetés hiányát, mind pedig az üzleti szektor hitelfelvételi többletét. Az a jó elvi modell, amikor minél kisebb a költségvetési hiány fedezésében a jegybank közvetlen finanszírozása, s minél nagyobb a tőkepiacé. Származzék ez külföldi befektetésekből, vagy hazai megtakarításokból. - Ön szerint az elődök hol tévedtek? - Az 1992 közepe óta elhibázott pénzügyi - mindenekelőtt fiskális, de részben monetáris politika az 1990 előttről örökölt csődhalmaz, majd a KGST összeomlásának súlyos terhei mellett hozzájárult a jelenlegi makroökonómiai egyensúlyhiányhoz. A kamatpolitika aligha magyarázható rángatásai, előbb súlyosan negatív reklámok, majd hirtelen és lassan elviselhetetlenné váló pozitív reálkamatszint sorozatosan téves, helytelen üzeneteket továbbított mind a háztartásoknak, mind pedig az üzleti szektornak, beleértve a külföldet is. A kormány mellett ebben a jegybank felelőssége is megállapítható. Részben a nem megalapozott kamatpolitika hozta létre azt a pénztörténeti furcsaságot, aminek tanúi vagyunk: ma a magyar állam azonos lejáratra többet fizet, mint az üzleti szektor jelentős része. A pénzügyi megtakarítások szintjének helyreállítása roppant terhet jelent, s ez a teher következménye 1992-93 pénzügyi voluntarizmusának, a gazdaság és pénzügyi politika türelmetlenségének, a megalapozatlan növekedés serkentésének. - Hogyan lehet megfordítani a folyamatot? - Nem lehet elégszer hangsúlyozni: radikálisan csökkenteni kell a költségvetés hiányát, de úgy, hogy ez mély szerkezeti reformokkal együtt valósuljon meg. Az ön által is kárhoztatott korábbi jegybanki politika hátterében az antiinflációs politika állt. Én úgy emlékszem, hogy ön mindig is az inflációt tartotta az első számú közellenségnek. Továbbra is meggyőződésem, hogy az üzleti szféra és a szociális szféra szempontjából is a legnagyobb jó, amit egy kormány tehet, ha a lehető legalacsonyabb szintre próbálja visszaszorítani az inflációt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha vannak felgyülemlett feszültségek, akkor ezeket szabad elnyomni. Csak akkor lehet megkezdeni a hiteles antiinflációs politikát, ha beálltak a piaci árarányok. Ugyanakkor a politikusoknak és az érdekképviseleteknek egyaránt át kellene gondolniuk azt a nagyon egyszerű közgazdasági összefüggést, hogy az infláció kezelésében a kulcs a nominális jövedelmek növekedési üteme. Ha a nettó keresetek növekedési üteme 26 százalékos, a termelésé két-három százalékos, akkor ebből 20-22 százalékos infláció alatt nem lehet „kijönni”, hacsak nincs fantasztikus megtakarításnövekedés. Tehát, ha mi arról álmodunk, hogy rövid időn belül megfogjuk az árnövekedést, ezt csak akkor leszünk képesek elérni, ha a jövedelemkiáramlás és a makrokereslet szigorúan a gazdaság teljesítményéhez igazodik. Ezért is támogatom a pénzügyminiszter ez irányú törekvéseit. Az a benyomásom, hogy Békesi László meglehetősen magányosan vívja az ország érdekeit messzemenően figyelembe vevő harcát. Persze nem árt az ő figyelmét is újra és újra felhívni: az egyensúlyi politika csak akkor lehet sikeres, ha egyúttal gyors és átfogó reformokat is kikényszerít, s ezzel azonnal növekedéspárti politikává válik. Részletesen megindokolta, hogy miért volna szükség arra, hogy hiány és finanszírozhatóság kettős szorításában agazdaságpolitika kimondja: meztelen a király. Nem kellett volna a miniszterelnöknek erről is beszélni a gazdasági helyzetet és a kilábolást ecsetelő beszédében? Ezt azért kérdezem öntől, hiszen részt vett a kormányfő szakértői testületének ülésén. Bár felkértek, hogy legyek tagja a szakértői testületnek, de mivel magánbanknál dolgozom, nem vállaltam el. Csak azt vállaltam, hogy - esetenként, amikor a szakterületemet érintő kérdésekről van szó - meghívottként jelen legyek. Ezért tanácsom éppen annyit érhet, amennyit megfogadnak belőle. Ha Horn Gyula megkérdezett volna, akkor arra biztatom, hogy erre a kérdéskörre összpontosítson. Valószínűleg nem lett volna mindenki számára népszerű a mondandója, ám talán többet használt volna az elkövetkezendő hónapokévek lehetséges gazdaságpolitikájának. Már csak azért is, mert nem szabad elfelejteni: attól, hogy nem mondják, az emberek még tudják, hogy a király meztelen. Bossányi Katalin